"Sepsiszentgyörgyön máj. 11-én mutatják be Sylvester Lajos-Buglya Sándor Úz-völgyi hegyomlás /A székely határőrség második világháborús krónikája/ című dokumentumfilmjét és az eseményeket továbbgörgető azonos című regényét. A könyv a sepsiszentgyörgyi Kaláka Könyvek sorozatban jelentet meg. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 10./ Sylvester Lajos: Úz-völgyi hegyomás. /H-Press Kft, Sepsiszentgyörgy, 1996/, Kaláka könyvek sorozat. Előszót Farkas Árpád írt a könyvhöz, melyben a szerző emléket állított az 1944 augusztusában, a román fordulat után az Úz völgyében hadállásukat megőrző honvédszázadok és a székely határőrség pusztulásának. A túlélők beszélnek erről az időszakról, amelyről hallgatni kellett évtizedeken át. "Könnyeinket visszafojtva kaparjuk elő porladó múltunk maradékait" - kezdte könyvét Sylvester Lajos."

Sylvester Lajos, az Úz-völgyi hegyomlás című könyv szerzője és a Buglya Sándorral közösen erről rendezett film forgatókönyv írója elmondta, hogy az 1944. augusztusi, az z Úz-völgyében lezajlott harcok túlélői már negyed százada minden év augusztus első szombat-vasárnapján eljöttek az egykori csaták színhelyére, kitéve magukat a szekuritátés zaklatásoknak. Emlékművet állítanak a hajdani csaták színhelyén. Az emléket ápolók megalakították a Háborús Veteránok Háromszéki Szövetségét. /Úz-völgyi hegyomlás. Riportkönyv és történelmi dokumentumfilm a székely határőrség történetéről. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 15./

Antropológia és vizuális kommunikáció az egyetemi oktatásban címmel szerveztek kerekasztal-beszélgetést április 21-én Kolozsváron, amelyen magyarországi és romániai szakemberek osztották meg tapasztalataikat. Az eszmecserére a Film, antropológia, oktatás címet viselő, háromnapos műhelytalálkozó keretében került sor. A beszélgetésen részt vett Könczei Csilla, a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Néprajz- és Antropológia Tanszékéről, Füredi Zoltán, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Kulturális Antropológia Tanszékéről és Buglya Sándor, az Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Sapientia Média Tanszékéről. A kerekasztal legfontosabb jellemzője a műhelyjelleg, nyilatkozta Könczei Csilla, a Tranzit Alapítvány vezetője, a műhelytalálkozó egyik szervezője. A BBTE Néprajz- és Antropológia Tanszékén keresik annak a lehetőségét: hogyan lehet a társadalomtudományok kutatásban úgy használni a vizuális antropológiát, hogy hasznosítható legyen mind a társadalomkutatók, mind pedig a filmes társadalom számára. /Köllő Katalin: Tapasztalatcsere a vizuális antropológiáról. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 22./

Tavaly ünnepelték a Kalotaszegi Alkotótábor megalakulásának 10. évfordulóját, július 17-én pedig megnyílt az idei tábor A megjelenteket az alkotótábor vezetője, Essig Klára festőművész, rajztanár üdvözölte. A rendezvény a tábor művészeti irányítója, Banner Zoltán művészettörténész mellett olyan jeles meghívottakkal büszkélkedhet, mint Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök és Buglya Sándor, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem Fotóművészet, Színművészet és Média Szakának vezetője, aki diákjait is elhozta. A magyar vállalkozók szövetségének, az EURÉKÁ-nak a képviseletében Ambrus Ádám támogatásáról biztosította a rendezvényt. /N. J.: Ha július, akkor Zsobok. Megnyílt a Kalotaszegi Alkotótábor. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 19./

Július 22-én a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári Természettudományi és Művészeti Kara nyílt napot rendezett, amelyen az érdeklődők, az előző évekhez hasonlóan, betekinthettek az intézmény életébe. Filmeket vetítettek, filmművészeti és média szakos hallgatók munkáit. Az előcsarnokban látható volt a Buglya Sándor tanár által vezetett hét diák fotótárlata. /Ö. I. B.: Nyílt Nap a Sapientián. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 22./

Képesek vagyunk címmel nyílt kiállítás április 27-én a Sapientia EMTE Film-, Fotóművészet, Média szak hallgatóinak munkáiból a Kolozsvár Társaság Galériájában. A rendezvényt Kántor Lajos, a társaság elnöke, Tonk Márton dékán, Buglya Sándor tanár, a Dunatáj Alapítvány elnöke, valamint Máté Csongor, a hallgatói önkormányzat elnöke nyitotta meg. A négy évfolyam közel nyolcvan diákjából 25-en neveztek be a kiállításra. /(köllő): Megmutatták képes felüket. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 28./

Beszélgetés Puskel Tünde Emesével az MTVA aradi stúdióvezetőjével
Az erdélyi magyar televíziózásról, a Duna TV elmúlt 20 évéről: A tájékoztatás a legfontosabb
Az összmagyarság műholdas televíziójának ötlete a Magyarok III. Világtalálkozóján fogalmazódott meg, 1992 augusztusában Budapesten.
Csoóri Sándor vezetésével megalakult a Hungária Televízió Alapítvány, és megkezdődtek egy új műholdas televíziós csatorna előkészületei. Kezdetben még Hungária Televízió néven említik. A mai név közvetlenül az indulás előtt született meg. A kísérleti adások november 1-jén kezdődtek napi három órában. A Duna Televízió műsora 1992. december 24-én 17-órakor indult egy közvetítő kocsiból, s mára öt kontinensen, tizenötmillió nézőhöz jut el, hidat teremtve az anyaország és a határon túli magyarok között.
Puskel Tünde Emese aradi tudósító már a kezdetektől részt vett a műsorkészítésben. 1990–94 között – az aradi helyi televízió magyar műsorának megalapítója és főszerkesztője, majd a Duna TV, a Magyar Televízió, a bukaresti RTV magyar adása számára készít híreket, riportokat, tudósításokat és dokumentumfilmeket.
Arról beszélgettünk, hogy az elmúlt 20 év milyen átalakulásokat hozott az erdélyi magyar televíziózásban, a Duna televízió munkájában, hogyan fejlődött gyerekcipőből nagykorúvá az erdélyi magyar televíziózás.
– Rögtön a forradalom után magyar adás csak Bukarestben volt, addig sehol senkinek nem volt lehetősége, alkalma arra, hogy megismerkedhessen ezzel a munkával. Aradon, a helyi televízióban a román adás már 1990 januárjában beindult, én február elején indítottam el a magyar adást. Mivel szórvány vidéken élünk, nagyon kevesen vannak, akik képzettek magyar televíziózásban, ezért azonnal kapott a lehetőségen a bukaresti televízió magyar adása, később a kolozsvári stúdió, a szegedi körzeti stúdió, a magyar televízió, hamar terjedt a hír, hogy mi itt Aradon már dolgozunk, és kérték az anyagokat. Nemigen tudtak mások is bekapcsolódni ebbe a különös munkába, mert kezdetben hazai magyar szakemberek hiányában nem indult médiaképzés. Mi még Budapesten tanultunk, ám az utóbbi évtizedben már Kolozsváron és Marosvásárhelyen is elindult az elektronikus médiaszakemberek oktatása. Jórészt innen kerülnek ki a mai televíziós stábok magyar munkatársai.
– Honnan indult a Duna televízió? Hogy kezdődött? Milyen szakemberekkel?
– A Magyarok Világszövetsége határozta el, hogy kellene egy olyan televíziót indítani, ami a világ magyarságához szól, főként a határon túli magyarokhoz, hiszen nekik nem volt semmi más lehetőségük megismerkedni a magyar közélettel, kultúrával. Azon kívül az anyaországiak egyre nyitottabbak lettek a határon túli magyarság felé, hiszen korábban politikai okokból ez tabu volt. A nyitást a Duna TV teremtette meg, óriási szenzáció volt például a csíksomlyói búcsú közvetítése, amely a mai napig egyesíti a világ magyarjait, így alakult ki szép lassan a nemzet televíziója.
Az 1990-es karácsonyi kísérleti adás még távolról sem jelentette a saját műsorok gyártását. Kezdetben a MAFILM Róna utcai telepéről „lőtték át” az Antenna Hungária műholdas állomására,akkoriban gyakran láthatták az akváriumi halakat éjszakai „műsorként”. Ez a műszaki lehetőségek felmérését szolgálta. 1994-től teljesedett ki az adás, miután megkeresték azokat a magyar szakembereket, akik már előtte itt-ott dolgoztak helyi televízióknál, és így jutottak el hozzánk Aradra is.
Nekem akkor már volt két év múltam a helyi tévénél, de természetesen itt csiszolódtam, itt tanultam meg a szakmát, együtt a többiekkel, egymást tanítva.
Budapestről jött egy szerkesztőségi csapat, kijelentették, hogy amennyiben hajlandók lennénk együttműködni velük, ők szívesen fogadnának anyagokat ebből a régióból is. Gyakorlatilag így indult az egész.
Eleinte elég kevés városból dolgoztunk be, Arad azonban úttörő volt. A mi munkánk nem csak Arad megyére terjedt ki, hanem Temes, Hunyad megyét is bekapcsoltuk, sőt eleinte mi jártunk át Szalontára is. Emlékszem, még kölcsönautóval forgattunk Kolozsváron abban az időben, de Németországban is filmeztünk.
A tudósítói munka felelősségteljes és nagyon szerteágazó: a sporttól kezdve, a politikán át a művészetekig mindenhez kell egy picit érteni, mindent meg kell tudni közelíteni. Egy kicsit a hályogkovács munkájára emlékeztet…
Kezdetben nagyon sok nehézségbe ütköztünk, mert az államvédelmi szervektől kezdve az intézményekig, mindenki gyanakodva nézte a munkánkat, árgus szemekkel figyelték anyagainkat, bizonyos helyekre be se engedtek forgatni.
Az évek hosszú során objektivitásunknak, komolyságunknak köszönhetően el tudtuk fogadtatni magunkat. Szívesen hívnak mindenhová, úgy érzem, mára dicsőség az, ha valaki bekerül a Duna TV-be.
Sára Sándor filmrendező 7 évig irányította ezt a „nagy stúdiót” – tulajdonképpen az volt a mi iskolánk. A sokszínű nyelvi és kulturális közegből jövő munkatársakkal együtt rengeteg képzésen vettünk részt. Buglya Sándor, a Mafilm és Movi rendező-opertőre vezetésével sokat törődtek azzal, hogy minél magasabb szakmai színvonalon tudjunk dolgozni, mert óriási egyenlőtlenségek voltak a földrajzilag is színes területeken.
Operatőr kollegám, Sándor István, akivel a kezdetektől fogva 2000-ig együtt dolgoztam, esküvői filmezéseken „csiszolódott”, ez ma már elképzelhetetlen.
Az erdélyi csapat szakmailag helyt állt, mondhatnám azt is, hogy mi mindig a legképzettebbek voltunk, ha összehasonlítom magunk pl. Kárpátaljával.
– Hogyan látja a fejlődést a kezdetektől napjainkig?
– Szakmailag óriásit fejlődött, ég és föld a kezdetekhez viszonyítva, hogy milyen színvonalra jutott a Kárpát-medencei tudósítói hálózat. Most már van egy minimum, ami alatt nem is lehet dolgozni. Az elején bármilyen sok amatőr megoldást elfogadtak, most már szigorú technikai paramétereket szabnak meg, amelyekhez az elméleti tudáson kívül a legmodernebb technika is kell. Amikor HD-re (High Definition – a felbontási specifikációkból adódó előnyösebb megjelenítési lehetőség) áttértek, akkor elég sokan kiestek a stábból, hiszen nem tudták megteremteni a megfelelő feltételeket. A nagy stúdiókat ellátták, felszerelték, a kisebb csapatok – mint például a miénk – pályázatok útján próbálják beszerezni maguknak a technikát. Ebben a kamera fontos szerepet játszik, de az utómunkálatoknak legalább akkora a szerepe, ezt pedig nem lehet alacsony műszaki színvonalon megoldani. A televíziózás méregdrága, nem lehet csak úgy egyik napról a másikra lecserélni a technológiát. Emiatt napjainkban nagyjából 50 külföldi stáb látja el a napi feladatokat az MTVA megbízásából.
– Aradon az önkormányzatnak és az RMDSZ-nek köszönhetően ma már van egy stúdió, ahol együtt dolgozhat a csapat. Nem volt ez mindig így.
– Nagyon hosszú ideig rengeteg embernek otthon volt a saját „stúdiója”, mi is otthonról dolgoztunk. Kazettákon küldtük Budapestre a kész anyagot, nem volt más lehetőség. Mindig kerestünk valakit, aki éppen utazott Pestre, így oldottuk meg. Volt olyan, hogy egy hétig tartott, amíg az anyag lement adásba. Most már sokkal könnyebb. Ma már délben, ha van egy esemény, az esti hírekben benne tud lenni.
Itt Aradon a legnagyobb ügy a Szabadság-szobor kérdése volt, aminek minden pillanatát nyomon követtük, és tulajdonképpen ez volt a legnagyobb szakmai kihívásunk.
A férjemnek (Puskel Péter újságíró-helytörténész – szerk. megj.) gazdag aradi fotógyűjteménye van, amelynek a segítségével bemutattuk az egész szoborügyet már a kilencvenes évek közepén. Ez óriási szenzáció volt, mert ellenzői azt hangoztatták, hogy a szobor Nagy-Magyarország jelképe. Mi pedig a Duna TV segítségével meg tudtuk mutatni, hogyan is néz ki a Szabadság-szobor, amit addig senki nem látott. 1999-ben a kihozatalát is filmeztük kora délután, ami este – már szinte egyenesben – lement a Duna TV-ben. Mivel ez fantasztikusan gyors és profi munka volt, meg is kaptuk abban az évben a MÚRE Nívó-díját. Egyébként az évek során külföldi tévéfesztiválokról is hazahoztunk néhány díjat.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Piktorok, lüdércek, egyebek
Tizennyolcadik alkalommal gyűltek össze képzőművészek a zsoboki alkotótáborban. Alapítói – az Essig házaspár – még két esztendeig működtetnék a több funkciót betöltő nyári műhelyt, a huszadik találkozót követően a fiatalabb nemzedék gondjaira bíznák. Szilágyi Aladár riportja Essig József és Mészáros Ödön felvételeivel.
A bánffyhunyadi állomáson két művészküllemű férfiú várakozik rám. Zsobok felé haladtunkban megtudom, hogy a gépkocsit vezető Buglya Sándor személyében a jeles filmrendezőt, operatőrt, a Sapientia Egyetem tanárát tisztelhetem, a másik táborlakóban pedig Orbán István kolozsvári grafikust, a Báthory István Líceum rajztanárát. Három esztendeje, amikor az Alszeget jártam, alulról, Váralmás felől közelítettük meg, most pedig Sárvásár végiben balra kanyarodva ereszkedünk lefelé a gödörfaluba, mely szláv eredetű nevét is azért kapta, mert valóban egy katlan fészkébe rejtőzött el. Azon az úton gördülünk, amelyiket a Molnár Irma helybeli lelkipásztor és férje, Molnár János teológiai professzor kezdeményezésére részint önerőből, részint nyugati támogatással építettek a 90-es években, hogy Zsobok a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő országútról is elérhető legyen. A húsz esztendő múltán is járható kövesút a megyehatárt képező vaspályán túl hirtelen aszfaltra vált. Szilágy megye felvállalta, hogy a saját szakaszát korszerűsítse, Kolozs megye nem. A Ríszegtető fara alatt haladtunkban István megállást kér, néhány perces domboldali portya után gazdag vadvirágzsákmánnyal tér vissza, a csokor minden szála más-más színben pompázik. További időmúlatásom idején nem egyszer látom, hogy a táborlakó művészek körében divatozik a virággyűjtés. A zsoboki határ gyakori botanizálásra csábítja a piktorokat.
A tábori műítész Amikor befordulunk a tábor lakóinak szállást és műhelyt adó Bethesda gyermekotthon udvarára, egy teremtett lelket sem látok, mindenki elvonult dolgozni valahová. Szerencsémre, a folyosó árkádjai alatt elsőként Banner Zoltán művészettörténésszel futok össze, Kalotaszeg két legjelesebb fafaragó mestere, a bánffyhunyadi Kudor István és a helybeli Gál Potyó István társaságában. Zoltán barátomat rögtön le is foglalom magamnak, hiszen tudomásom szerint fontos szerepet tölt be az alkotótábor életében.
„Ez most a tizennyolcadik alkalom, amikor a harmadikat rendezték, az alapító Essig Klára felkért, jöjjek, nézzem meg: kik vannak itt, mit csinálnak, és egyáltalán, mi a véleményem arról, hogy ne mind csak a Székelyföldön forgolódjanak a művészek, hanem itt, Kalotaszegen is működjön egy művésztábor. Ez egybeesett azzal a mozgalommal, amit a Molnár János és Irma lelkészházaspár kezdeményezett, aminek a koronája a Bethesda gyermekotthon, az ehhez kapcsolódó mezőgazdasági és ipari létesítményekkel együtt. A szomszédos Farnason öregotthont működtetnek, itt malom is van és kenyérgyár, sajtgyártó kisüzem, fóliás zöldségtermesztés. Az, hogy Zsobok, az egyik legelmaradottabb alszegi falu úgy kiemelkedett, hogy Kalotaszentkirály mellett a legizgalmasabb élet zajlik itt, főleg nekik köszönhető. A kétszázvalahány lelkes faluban hetven embernek adnak munkát. Klárika levélben kért fel a részvételre, el is jöttem. Az elején elsősorban a kolozsvári rajztanár kollégáira támaszkodott, lévén, hogy ők könnyebben ide mozgósíthatók. Magyarországról is igyekezett táborlakókat toborozni, onnan kezdetben jobbára amatőrök jelentkeztek. Amikor megérkeztem, csak két ismerős, hivatásos képzőművésszel találkoztam, Soó Zöld Margit jött el akkor meg Fodor Éva, Fodor Sándor író felesége. Mondtam is Klárinak, ez nagyszerű dolog, de ide a profikat kell meghívni, hogy amit itt alkotnak, Kalotaszegen, ne csak a saját kis körükbe jusson el, kerüljön be a hazai és magyarországi művészeti élet vérkeringésébe. Jöttem minden évben hűségesen, az amatőrök lassan elmaradoztak. Végül is a tábornak profi jellege lett, de azok a rajztanárok, akik tényleg kiállító művészek, továbbra is jönnek. Aztán megfordult itt Jakobovits Miklóstól Tóth Lászlón keresztül Árkossy Istvánig és Kádár Tiborig sok jeles művész – hogy hirtelen említsek néhány nevet. Eddig több mint százhúszan tanyáztak itt. Volt, aki egyszer vagy kétszer jött el, és van, aki rendszeresen visszajár. A szervezők ragaszkodnak ahhoz, hogy ha ide jelentkezik valaki, annak, amit itt alkot, „köze” legyen Kalotaszeghez. Essig Klára most Kolozsvárról távirányítja a tábort, ahogy tudja. Régóta betegeskedik, úgyhogy hősies dolog volt, hogy tegnap kijött a megnyitóra, a férje, Essig József fotóművész helyettesíti tulajdonképpen.
Nekem az a tisztem, mindenek előtt, hogy amikor vége a táborozásnak, megnyissam a kiállítást itt, a díszteremben, vagy a kultúrházban. Az egy társadalmi esemény a faluban, mert rendszerint istentisztelet után tartják, a falu népe átvonul, és megnyitjuk a tárlatot. A dolgom másik, gyakorlatiasabb része, hogy a két munkát, amit a táborlakók itt hagynak a gyűjtemény számára, értékeljem – euróban most már. Ez a kollekció tulajdonképpen a levegőben lóg, hiszen nincs hol kiállítani állandó jelleggel. A képek végül is jó helyen vannak, ennek az épületnek minden szobájában, a parókián és a farnasi öregotthon falain, meg Essigék lakásában, ahol egy pincegalériát alakítottak ki. Régebben úgy volt, hogy vasárnap, amikor véget ért a tábor, megnyílt a kiállítás, kürtőskaláccsal, köményes pálinkával, volt egy kis zene, éneklés, estefelé nekiálltunk, leszedtünk mindent, és másnap, hétfőn Kolozsváron az evangélikus egyház galériájában újból megnyitottuk, immár a szélesebb közönség számára. Három éve nem ott tartják, hanem a magyar színház előcsarnokában, egy-egy színházi vagy opera bemutató alkalmával.
Igazából minden órám le van kötve, mert amikor már elkészült néhány kép, megkérnek, nézzem meg. Nem vagyok igazán kritikus alkat, nem is tartom magamat igazán műítésznek. De elbeszélgetek velük, kiderül, hogy mit szeretek, mit nem. Természetesen nem lehet itt tíz-tizennégy nap alatt főműveket alkotni. Az a két kép, ami itt marad, annak befejezett munkának kell lennie. Ha több alkotás van, azt is megkérdik, hogy melyiket hagyják itt? Természetesen, a legjavát választom ki, annak ellenére, hogy a gyűjteménynek még most nincs állandó helye. Igen fontos volna, azt kellene még megszervezni, hogy a tizennyolc év alatt felgyűlt munkák javát, mondjuk, ötven képet egy vándorkiállítás keretében Magyarországon is bemutathassák.”
Banner Zoltánnak sietnie kell, hiszen amióta Békéscsabára költözött, egyre-másra tárlatokat kezdeményez, főleg erdélyi vagy Erdélyből átszármazott képzőművészek munkáiból, megnyitja őket, ír róluk. Legutóbb Péterfy László szobrászról készített monográfiát. Minden évben megjelenik egy erdélyi művészről szóló monográfiája. Legalább ötévente egy-egy tekintélyesebb, átfogó jellegű művészettörténeti kötetet is kiad. A sorozatot 1990-ben kezdte, az Erdélyi magyar képzőművészet a 20. században címmel. A jelenleg 81 esztendős, fáradhatatlan szerző bevallja: „Már készülök a hármaskönyvem harmadik kötetére. Mire nyolcvanöt éves leszek, a művészettörténészi pályám emlékeit írom meg, az ars poeticámat, aminek a lényege az, hogy nem csak transzilvanista irodalom van, hanem transzilvanista művészet is.” Beszélgetésünk végén az is kiderül, hogy tavaly, éppen a nyolcvanadik születésnapja körül tartották Békéscsabán a Költészet napját, és őt is felkérték: mondjon néhány verset a 24 órás versmaratonon. „Szavalatom hallatán a helybeli színház igazgatója, Fekete Péter azt mondta: neked még ebben az évben szervezek egy előadóestet! Már rég nem vállalkoztam ilyesmire, mert éreztem, hogy ez engem nagyon megvisel. De összejött a dolog, és azóta újra fellépek, nem győzök eleget tenni a felkéréseknek.” Ilyenformán az örökifjú Banner Zoltánt újra elcsábította régi, nagy szerelme, az előadóművészet…
Műhelyről műhelyre Arról már előzetes tájékozódásom során tudomást szereztem, hogy Zsobokon immár évek óta a festőtábor mellett – azzal egy időben – fotóművészeti, ritkábban filmes tábort is szerveznek. Igaz, ők kevesebb napot töltenek itt, éppen tegnap távoztak. Azt már magától értetődőnek tartom, hogy a grafikus Essig Klára fotósként és tévéoperatőrként is excelláló férje, Essig József az egyik fő kezdeményezője ezeknek az alkalmaknak. Viszont mindebben jelentős, mentori, szakirányítói szerepet tölt be az engem ideszállító Buglya Sándor, aki 2004 óta a Sapientia Tudományegyetem fotó-filmművészet-média szakának vezető tanára. A tanár úr nemcsak a tanítványait hozza el Zsobokra, szakmai gyakorlatra, hanem a fotográfia és a filmművészet iránt fogékony középiskolásokkal is foglalkozik. József és Sándor nem kis megelégedésére, a most lezárult alkalomra sikerült nyolc magyarországi művészt, a Felföldi Fotográfusok Szövetsége csapatát meghívniuk, akik Kalotaszegnek a déli részét fényképezték, Tordaszentlászló, Kiskapus vidékét. Amikor szerre meglátogatom a műhelyekként fungáló osztálytermeket, nem kis meglepetésemre, Buglya Sándort „in flagranti” kapom egy festőállvánnyal meg egy ecsettel. Kiderül, hogy piktorként is „jogosan” tartózkodik Zsobokon. Éppen egy tájképen dolgozik, két műhelytársa állingál mögötte, azon frissiben véleményezik a félig kész alkotást. Itt természetes gyakorlat, hogy nem csupán Banner úr, hanem ők maguk is megbeszélik egymással a dolgaikat. A szakmai eszme- és véleménycsere alól legfeljebb csak azok képeznek kivételt, akik igénylik a magányt az alkotáshoz, vagy akik valahol a faluban, a határban bolyongva dolgoznak. A táborzáró kiállítás idején viszont ők sem mentesülnek az elbírálás alól.
Sándorral egy teremben buzgólkodik másik fogadóm, Orbán István grafikusművész is. „Kolozsvárról jöttem, második alkalommal vagyok itt, először 1998-ban, amikor a harmadik tábort tartották. Kíváncsi voltam, mi minden történt itt az elmúlt másfél évtized alatt, sok az új arc, de vannak emberek, akik törzstagoknak számítanak. 1975-ben diplomáztam, tagja vagyok a Barabás Miklós céhnek. A megélhetés érdekében rajztanári munkát is kell végeznem, a Báthory líceumnak vagyok a tanára, az egy nagyüzem, ezerkétszáz gyerekkel, ott van egy saját galériánk is, a Klubgaléria, ahol rendszeresen havonta újabb és újabb kiállításokat szervezünk, meghívott képzőművészek munkáiból. Rám mindenképpen inspirálólag hat ez a közösség. Egymáshoz bejárunk, megnézzük, ki, mit csinál, hogy dolgozik, mikkel kísérletezik. Összeülünk, beszélgetünk, anyagot hozunk, katalógusokat, egyebet, amit kicserélünk egymás között. Mindenképpen konstruktívan hat ránk a környezet is, egymás közelsége is. Most, ha jól számolom, huszonnégyen vagyunk, Magyarországról is jöttek kollegák.” István két kiadvánnyal ajándékoz meg. Az érszalacsi születésű, portugál földön fényes pályát befutott, odakint elhalálozott Balaskó Nándor szobrász és egyetemi tanár munkásságának két szegmentumát, aktjait és rajzait bemutató albumot Orbán István rendezte sajtó alá, és előszavazta. Ha valaki, akkor ő alaposan ismeri a művész életművet, hiszen Balaskó Nándor az apósa volt…
A faragott fa illata Korábbi ígéretemhez híven, ellátogatok Gál Potyó István alszegi portájára is. A tágas udvartér megannyi épülete tanúsítja, hogy itt a faanyagot szerető, a megmódolásához művészi fokon értő emberek laknak. Ahogy benyitok a hátsó traktus földszintjének szerény műhelyébe, egy, a szemközti sarokban ékeskedő fali tékán akad meg a tekintetem. Bármelyik hajdani céhlegény örömest vállalhatná magáénak ezt a harmonikus díszítésű remeket. De számomra, nagyváradi polgár számára, a rogériuszi református templom belterének famunkái képezik a „referenciát” Potyó mester produktumait illetően, hiszen két esztendeig faragta annak minden darabját, a szószéktől az úrasztaláig, a mózesszéktől a padelőkig.
„Most éppen kapufélfákat faragok, a Varjúvárnak. Felújítások kezdődtek el Kós Károly házánál. Egy autóbehajtó kaput és egy gyalogkaput faragok. Nagyapámat ugyancsak Gál Potyó Istvánnak hívták, ő volt Kalotaszeg leghíresebb mestere. Kós Károly idejében élt, ő készítette a Varjúvárhoz és a szentimrei nyaralóhoz a teljes bútorzatot annak idején. Bár apám nem folyatta a szakmát, én a génjeimben hordoztam a fa szeretetét. Gyerekkoromban is már próbálgattam apró munkákat, nagyapám sajnos, meghalt, amikor én tíz éves voltam, de a munkái megmaradtak. Néhány szerszáma és néhány mintája is. Ennek alapján kezdtem el faricsgálni, és miután megnősültem, Bánffyhunyadra költöztünk, ott megismerkedtem a Kudor családdal. Nagyon nagy hatással volt rám ez a jeles faragódinasztia, olyan szép dolgokat láttam náluk, hogy muszáj volt nekilássak faragni. Először hobbi szinten, utána váltottam. A kolozsvári népművészeti iskolának volt egy osztálya, ahol várfalvi meg körösfői faragó volt a tanárunk, elvégeztem két évet, de többnyire autodidakta módon tanultam. Összegyűltünk nyolcan-tízen faragni szerető emberek, mindenki hozta, amiket talált, régi faragásokat, s abból inspirálódtunk.
A rogériuszi templomot nagy élvezettel, szívvel-lélekkel csináltam, akár itt, a zsoboki templom fakazettás mennyezetét, a nagypetri imatermet, a vajasdi templomot, Hunyad megyében, épp úgy, mint az ugyancsak Bihar megyei Jankafalvát. A fiammal dolgozom együtt, 2000-ig nem győztünk a megrendeléseknek eleget tenni. Magyarországon is volt néhány nagyobb munkám, borospincéket, és egy modern irodaház belsejét borítják a faragásaim.”
Gál Potyó István a művésztábor mintájára faragótábort rendez minden évben. „Egy időben párhuzamosan ment a festőtáborral, meglátogattuk egymást, egymás előadásaira átjártunk, de mostanában az később működik, mint a miénk. Van nekünk, népművészeknek egy egyesületünk, a Bokréta Kulturális Egyesület, ennek a keretében van faragó, bútorfestő, varró-hímző tábor. Az utóbbi az idén elmaradt, de a faragót és a bútorfestőt megtartottuk. Most volt a tizedik alkalommal. Általában tíz, tizenöten vagyunk. A bútorfestők Mákófalván, a fafaragók itt, az én portámon találkoznak. Kolozsvárról is jönnek, a környékről, de a legtöbben Magyarországról. Sikerült ide édesgetnem a faluból is néhány gyereket. Remélem, lesz utánpótlás, mert most egy kezem is sok, hogy előszámláljam: hányan faragunk Kalotaszegen…”
Lüdércek pedig nincsenek Az esti irodalmi rendezvénynek riporterségem a meghívottja, néhány könyv mellett lapjainkat, az Erdélyi Riportot és a Váradot is bemutatom, megtisztelő partnerem Egyed Emese professzor asszony, irodalomtörténész, költő. Immár hagyomány a szerzői estek tartása, az örökös moderátor szerepét Emese vállalta el. Vele és gyerekkori barátommal, Essig József táborszervezővel a kései órákban ülünk le beszélgetni. Emese asszonynak is szívügye Kalotaszeg, Zsobok. Egymást kiegészítve mesélik, hogyan sikerült összemelegedniük egy reménybeli partnerrel,Barcsay Tamás Kanadában élő honfitársunk személyében. A történelmi család sarja sikerrel igényelte vissza ősei gyalui kastélyát. A részben tűrhető állapotban lévő, hatvan szobás épület jelentős, multifunkcionális központtá válhatna. Úgymond, még mielőtt teljesen megnyugtatóan rendeződött volna a grófi ingatlan jogi helyzete, az örökös támogatásával, a helybeli alpolgármester közreműködésével „birtokba vették” és „felavatták” a kastélyt: Ott szervezték meg a fentebb emlegetett nyolc jeles magyarhoni fotóművész kiállítását, az önkormányzat vezetője pedig népi tánccsoporttal, énekesekkel, muzsikusokkal tette ünnepélyesebbé a tárlat megnyitását. Jóska barátom hosszan sorolja, hány kudarc érte az Essig család, illetve a bánffyhunyadi Kós Károly Egyesületpróbálkozásait, hogy itt, Zsobokon vagy egyebütt tető alá hozzanak egy kalotaszegi gyűjteményt, ahol a képeknek, a faragásoknak, a festett bútoroknak, a kézimunkáknak is helye volna. Talán a gyalui kastély lehetne a megfelelő hely?… Egyed Emese, aki már három könyvet írt az irodalmár Barcsayakról, felajánlotta a segítségét Barcsay Tamás történésznek: kutatásait a családja történetével foglalatoskodó tisztelt kolléga rendelkezésére bocsátja.
Nem tudok a riportom végére pontot tenni addig, míg egy passzus erejéig nem idézem fel Emese asszony „zsoboki intrádáját”, amint jön velem szemben, elegáns, fehér lenvászon ruhában, széles karimájú szalmakalapban, a karján egy hatalmas csokor mezei virággal. „Ez a liláskék a gémorr – magyarázza –, ez a sárga az orbáncfű, az zsálya, amaz meg mogyorós lednek, bürköt is szedtem, sárga vadhagymát, fehér galajt és mentát. A galajt alabástromon találtam, az alabástrom kő fehéren vakított a zsoboki réten, talajréteg nem volt rajta, csak egy nagy virágbokor. Erős illata van. A minerálé és a vegetária ugyanazt a fehér színt kínálta.” Emese az anyatejjel szívta magába ezeket az ismereteket, hiszen az édesanyja botanikus volt.
Hajnalban tovább csámborgok az Egellő sikátorán, ahová tegnap Emese elkísért, a temetőkertet megmutatni. A domboldalon szépségesen szeszélyes rendben, lábon álló, félig vagy teljesen eldőlt két-háromszáz éves, faragott, feliratos sírkövek – érdemes lenne alaposan végigkutatni. Emeséről tudom, hogy a helynevek szerelmese, hiszen tavaly ilyentájt versbe szőtte Zsobok legszebb neveit, Tűnődés tengerfenéken címmel. Jelentem: elmerészkedtem egészen az általa emlegetett Ördögkosara aljáig, de egyetlen lüdérccel se találkoztam. Pedig a vers szerint ez az apró katlan a „lüdérctánc helye” volna. Talán nem a megfelelő órában érkeztem oda…
erdelyiriport.ro

Orbán Lajos Kolozsvárja egykor és most
Az amatőr fotós és filmes két világháború közötti városáról nyílt kiállítás az Erdélyi Audiovizuális Egyesület szervezésében. Premier.
Orbán Lajos két világháború közötti fotóiból és filmjeiből nyílt kiállítás a múlt héten Kolozsváron. Nagyjából 120 fotó és 3 videó látható a Sapientia EMTE Tordai úti épületének előterében kiállítva. Így leírva a tények talán nem izgalmasak, de a kiállítás tényleg ütős. Elmondjuk, miért: - mert Orbán Lajos egy igazán tehetséges fotós volt, még akkor is, ha végül nem ezt a pályát választotta. Orbán fotósként leginkább a két világháború közötti Kolozsváron alkotott, amatőr fotóival számtalan díjat is nyert. A Kováts P. Fiai fotószaküzlet képviselőjeként dolgozott, gyakorlatilag ő volt a beszerzőjük, aki elment Németországba az áruért. Valószínűleg az egyik útján kapott reklám célból a Kodak első (1927-ben megjelent) amatőröknek szánt filmkamerájából, hogy a boltban népszerűsítsék, mint terméket. Az első datálható filmfelvétele 1928-ból van, így nagy valószínűséggel ő volt az első erdélyi polgár, aki amatőr felvételeket készített Kolozsvárról. "Ezen egy cserkészcsapat vonult végig a városon, majd elmentek egy szép kastélynak a parkjába, ahol táboroznak és mutatványokat mutatnak be a közönségnek. A kastélyt sikerült azonosítani. Magyarcsesztvén állt, de már nem létezik, mert lerombolták. A kutatás során azonban kiderült, hogy Magyarcsesztvén csak egyszer táboroztak a cserkészek, 1928-ban. Ez tűnik a legrégebbi felvételnek, a legutolsó pedig 1935 júliusában készült. Hét évig volt nála a kamera" - mesélte az első filmfelvétel azonosításának körülményeit Blos-Jáni Melinda kutató, a Sapientia EMTE tanára. Orbán vegyésznek készült, de végül soha nem lett az belőle, bár a szenvedélye idős koráig megmaradt. Például mindenféle oldatot kevert, amiben a fényképeket áztatta. Öregkorában is próbált amatőr szinten fizikai és kémiai kísérleteket végezni. De szeretett zenélni, szeretett festeni, néha gyerekverseket, újságcikkeket is írt. Pezsgő társasági életet élt, valószínűleg a humora is jó volt, legalábbis erre lehet következtetni a fotós társaság évkönyveiből. Nem olyan hivatalos, öltönyös emberre kell gondolni, amilyennek a régi fotók alapján talán sejtenénk. A fotózással az első világháborúban katonaként kezdett el foglalkozni, a két világháború közötti időszakban 7-8 fényképezőgépe is volt. Nagyon sokat fotózott. "Még mai szemmel is sokat fotózott, akkor is, ha csak a kiállítás két évtizedet felölelő időszakát nézem. Akár mobiltelefonnal is járhatott volna. Nagy mennyiségű kép, látszik, hogy nem egy átlag fényképezőgép-használó volt" - meséli a szenvedélyes fotósról Blos-Jáni. A második világháború után valahogy alábbhagyott a fotós szenvedélye. Az 1940-es években otthagyta a fotós szaküzletet, és elment a Dermata bőrgyárba kereskedőnek. Fényképezőgépeit a szovjet bevonulók kobozták el tőle. Gyakorlatilag a kereskedést folytatta, és nem a fotózást választotta. Az igazán jó képei, vagyis amit a család is akként ismer, mind a két világháború közötti korszakból származnak. A kiállítás is erre a román-magyar Kolozsvárra koncentrál. - mert egy másik Kolozsvár elevenedik meg a szemünk előtt. Amikor még leginkább a stúdiókban készítettek portrékat, amikor még egyáltalán nem volt általános, hogy mindenki fotóz, amikor még népszerűsíteni kellett a fényképezést, bár a szaküzletben már nagyon sok fajta fényképezőgépet árusítottak. A Zeiss, az Agfa, a Kodak és az Ikonta voltak a nagy márkanevek. "Ha végignézzük a Kolozsváron készített képeslapokat, feltűnik, hogy egy-egy fotóműhely, stúdió belóg a képbe. Nagyon gyakori volt a korszakban a stúdióban való portrékészítés. A fényképezőgép viszont csak azok körében volt nagyon népszerű, akik szerettek túrázni, akik szerettek kirándulni. Így például a cserkészek vagy az EKE tagjai. Utóbbiak fotóalbumokat is vezettek szöveggel, a napló és a fotóalbum közti keverékműfaj nagyon népszerű volt a korban, és a Kovács P. Fiai fotószaküzletet meg is keresték, hogy tartson a kirándulóknak kurzust. Cikkeznek is arról, hogy nagyon jó lenne, ha az a sok kiránduló megtanulna fényképezni, mert a sok elmosódott képért nagyon kár" - idézte fel a korszakot a kiállítás összeállítója. A korszakban egyébként nagy kultúrája volt a képeslapoknak. Az 1860-as években kezdenek el képeslapokat küldeni, és az 1890-es évekre már nagyon népszerű, Kolozsvárról is nagyon-nagyon sok maradt fent. Kezdetben grafikákat és metszeteket reprodukáltak, később pedig már inkább fotókat. A fotós szaküzletek is adtak ki képeslapokat. A város látképe a Fellegvárról, illetve a Fő tér a New York Szálló felől volt nagyon népszerű, főleg, miután a Mátyás szoborcsoportot is felavatták. - mert tényleg jól kitalált kiállítás. Erről a Kolozsvárról kapunk egy kis ízelítőt a kiállításon, aminek amúgy a tér a szervező elve. Három részre osztották az anyagot: vannak a Fő térhez kapcsolódó fotók, a Sétatérhez köthető képek, illetve a családi házhoz kapcsolódó szekció. Mindhárom térhez a fotók mellett van rövid videó is. "Azért van így tagolva, mert a képeknek is különböző a ritmusa. A munka, a dinamika helyszíne a Fő tér, a szabadidő és a hobbitevékenységek világa a Sétatér, a családi háznak pedig egy teljesen sajátos, egyéni világa van. Azt szerettem volna, hogyha ne csak képek legyenek keretben a falon, hanem a képekkel való együttélés élményét is hozzák. Orbán Lajos látható a fotószaküzletben, amatőr fotós társaságok tagjaként, különféle fényképezési helyzetekben. Vannak képeslapalbumok, sztereóképek, illetve egy interaktív térkép is, amelyen kis formában el lehet helyezni a kiállítás fotóit, illetve a reprodukcióikat. Az a célunk, hogy próbáljuk elképzelni annak a figurának a helyzetét, aki egy adott útvonalon keresztül mindig bejárja a várost a fényképezőgéppel. A nézőponttal való azonosulásnak ez egy formája, így is megközelíthetjük az ő szubjektumát" - mesélte lelkesen Blos-Jáni. És akkor még nem beszéltünk a képekről, mert azért nem véletlenül tartott fotókurzusokat Orbán, és nem véletlenül választotta az Erdélyi Audiovizuális Egyesület az első kiállítása témájának. Egyébként korábban még soha nem volt Orbán Lajos-kiállítás, néhány munkája már megjelent különböző lapokban, de neki dedikált tárlatot még nem szerveztek. - mert az Erdélyi Audiovizuális Egyesület első megnyilvánulása Az Erdélyi Audiovizuális Egyesületben több embernek a munkája kapcsolódik össze, egyrészt Buglya Sándoré, akit elsősorban az erdélyi filmtörténet érdekel, különös tekintettel Janovics Jenő munkásságára. Ahogy a kiállítás megnyitóján Buglya el is mondta, már régóta szeretnének egy filmmúzeumot, egy helyet, ahol tárolnák és bemutathatnák az erdélyi audiovizuális művészetek kezdeteit. Az egyesület másik két alapítója a Sapientia EMTE másik két tanára, Tóth Orsolya és Blos-Jáni Melinda, akik a téma kutatóiként kapcsolódtak be a munkába. Tóth Orsolyának Kolozsvár 1945 előtti filmes reprezentációi a szakterülete, míg Blos-Jáni Melindának a családi filmek. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum megalapításának az első lépése az idén nyáron bejegyzett egyesület létrehozása, amelynek tehát célja az audiovizuális dokumentumok kutatása, az archív felvételek, az amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Azt szeretnék elérni, hogy a fölöslegessé váló képek, negatívok ne a szemétben végezzék, hanem helytörténeti dokumentumként új otthonra leljenek egy kutatható gyűjteményben. Nemcsak olyan régi képeket és filmeket gyűjtenek, mint az Orbán Lajos munkái, hanem bármit, ami az analóg korszakhoz tartozik. Ebbe pedig a VHS-kazetták korát is beleértik, mert érvelésük szerint már az is elavult forma, a 80-as, 90-es éveknek a társadalmi helyzetéhez tartozik. "És a romániai történelemnek is elég fontos része, mert a forradalmat nagyon sokan videózási eseményként élték meg, úgy érezték, hogy filmezniük kell" - érvel a szakember. Megfelelő tárolásról még nem is lehet nagyon szó szerinte, mert egyszerűen nincs meg hozzá az infrastruktúra. Így egyelőre csak a digitalizálás kivitelezhető. "Viszont úgy is megőrződnek, az is egy archiválási forma. Persze, ha valaki nem akarja tovább tárolni, akkor inkább találunk egy megoldást, minthogy kidobja" - egészíti ki, hozzátéve azt is, hogy a képek mellett azok története is érdekli őket. "A kutatás során nagyon sokszor szembesültünk azzal, hogy vannak anyagok, de nagyon nehéz megnézni őket. Digitalizálni kellene ezeket, de nincs egy hely, illetve nincs ahol ezeket össze lehetne gyűjteni. Az ideális esetet úgy lehetne elképzelni, hogy van egy archívum, ahová besétál a kutató, és címszavak alapján előkeresi az anyagot. Így viszont egy évbe is telhet, amíg megtalálunk egy gyűjteményt, digitalizáljuk, és interjúkkal alátámasztjuk" - indokolta az egyesület létrehozását Blos-Jáni. De az egyesület nemcsak gyűjtéssel foglalkozna, hanem azzal is, hogy kiállítások formájában népszerűsítse ezeket, amelyek a köztéri tapétává vált “régi Kolozsvár” képét frissítenék fel. Minden évben az audiovizuális világnap alkalmával szeretnének egy kiállítást szervezni, a Látható Kolozsvárhoz hasonlót. A Látható Kolozsvár kiállítás november 19-ig látogatható, 10-18 óra között. Csoportok, iskolai osztályok látogatása esetén egyeztetni lehet az irányított tárlatvezetésről. Elérhetőség az archívum-projekt weboldalán. A jelenkori fotókat Mira Marincas irányításával Kacsur Krisztina és Marton Attila készítették.
Gál László
Transindex.ro

Játszva hívja fel a figyelmet Kolozsvár képi örökségére az Erdélyi Audiovizuális Archívum
Mikor lezárult az Örökségünk Őrei vetélkedő, Blos-Jáni Melinda, az Erdélyi Audiovizuális Archívum egyik kezdeményezője úgy érezte, hogy a diákok kutatómunkája nyomán remek vizuális anyag került felszínre, amely megérdemli a szélesebb körű figyelmet. Így indult a műhelymunka-sorozat, amelynek eredménye a Műemlékek diákszemmel című kiállítás formájában tekinthető meg a 8. Kolozsvári Magyar Napokon.
A Bocskay-ház folyosóján és egyik termében tulajdonképpen öt kiállítás sorakozik, öt kolozsvári műemlékhez kapcsolódóan: a Marianum, a Mauksch-Hintz-ház, a Státus-paloták, az Óváry-ház és a Sétatér őrei gondolták tovább a védenceikről talált fotóanyagot. A mini-kiállításoknak két része van: a történeti, dokumentumokat felsorakoztató, és a játékos továbbgondolás „mentés másként” alcímmel.
Az RMDSZ középiskolásoknak szóló vetélkedője során sok információ és képanyag felszínre került az örökbefogadott műemléképületekről, a kutatást a Minerva Archívumban, a Fortepan archívumában, a Octavian Goga Megyei Könyvtárban és különböző hagyatékokban folytatták a diákok Blos-Jáni Melinda és Mira Marincaș vezetésével. A kiállításokon így nagy eséllyel látunk majd számunkra új régi felvételeket a jól ismert kolozsvári épületekről.
A csapatok érdeklődésüknek és képességeignek megfelelően gondoltak tovább néhány fotót: megkeresték az eredeti helyszíneket és újrajátszották a képeket, újrafotózták az eredeti helyszínt és belekomponálták a régi fotót, vagy kollázst találtak ki. „Ennek az volt a célja, hogy tényleg élvezzék, hogy egy képet kell nézzenek és a részleteket is a humor, a kapcsolatok, a kollázs révén jobban észrevegyék” – mondta el Blos-Jáni Melinda a hétfői megnyitón.
„Az éreztem, hogy hiányzik egyfajta kritikus, reflexív viszonyulás a vizuális kultúrához a diákok munkájából, ugyanis hiányzik az oktatásból is a vizuális kultúra” – indokolta a műhelymunka elkezdését Blos-Jáni Melinda. Mint mondta, a Sapientia-EMTE Film, fotó, média tanszékének oktatójaként fontosnak tartotta megismerni, illetve fejleszteni a középiskolás diákok gondolkodását a vizuális kultúráról, ezt összekapcsolni az Erdélyi Audiovizuális Archívum képmentő, képgondozó tevékenységével, illetve az Örökségünk Őrei program összegzését, bemutatását nyújtani.
Szenkovics Dezső, a Sapientia EMTE Kolozsvári Karának dékánhelyettese üdvözölte a „két fantasztikus kezdeményezés”, az Örökségünk Őrei várostörténeti vetélkedő és az egyetem oktatói, Buglya Sándor, Blos-Jáni Melinda és Tóth Orsolya által kezdeményezett Erdélyi Audiovizuális Archívum találkozását.
Az archívumot létrehozó Erdélyi Audiovizuális Egyesület célja az erdélyi audiovizuális örökség kutatása, népszerűsítése, első kiállításuk 2016 októberében Orbán Lajos két világháború közötti Kolozsváron készült fényképeit és filmfelvételeitmutatta be. A mozgóképeket a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával élőzene-kísérettel lehet megnézni szerdán este hét órától a Tranzit Házban.
A legnagyobb teret a Marianum kiállítása tölti be, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum diákjai ugyanis személyes tárgyakat és történeteket is összegyűjtöttek a kolozsvári leányiskola egykori diákjaitól.
A Sátus-palotákat ábrázoló fényképekből az Apáczai Csere János Elméleti Líceum tanulói merész kollázsokat találtak ki, ezeken a régi Kolozsvár a mai szupermarket-katalógusokkal találkozik.
A Mauksch-Hintz-házat lakó Hintz Elláról pedig a Báthory István Elméleti Líceum kiállításán kiderül, hogy maga is kivette a részét a korabeli vizuális kultúrából: ugyanahhoz az amatőr fotótársasághoz tartozott, mint a korábban említett Orbán Lajos.
Az Óváry-ház legendás irodalmi szalonjai az Örökségünk Őrei vetélkedő alatt szervezett Slam-esttel mosódik szó szerint egybe a református kollégisták kollázsán.
A Sétateret örökbefogadó csapat pedig egy ’60-as- ’70-es években készült portrésorozat alanyának rejtőzködő és magamutogató attitűdjeit játszotta újra, de egy századeleji sétatéri idillt is.
Ők a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának tanulói, ezért bónuszként a Sétatér történetéhez videós kvízt is összeállítottak: a parkban élő madarak nevét kell felismerni jelnyelv alapján. Amint az alábbi fotó bizonyítja, az interakció működött.
Műemlékek diákszemmel kiállítás augusztus 20-ig, a Kolozsvári Magyar Napok végéig látogatható, a kurátorok, Blos-Jáni Melinda és Mira Marincaș naponta 11 és 18 óra között személyesen is jelen lesznek.
Az Erdélyi Audiovizuális Egyesület következő projektje a Száz év karácsonya címet viseli. A 2017 adventi időszakára tervezett kiállításhoz bárki hozzájárulhat egy 1900 és 2000 között készült karácsonyi fotóval és egy ahhoz kapcsolódó történettel. A fotókat már most, a Kolozsvári Magyar Napok alatt is várják a Bocskay-házban beszkennelés végett.
Műemlékek diákszemmel kiállítás augusztus 20-ig, a Kolozsvári Magyar Napok végéig látogatható, a kurátorok, Blos-Jáni Melinda és Mira Marincaș naponta 11 és 18 óra között személyesen is jelen lesznek.
Az Erdélyi Audiovizuális Egyesület következő projektje a Száz év karácsonya címet viseli. A 2017 adventi időszakára tervezett kiállításhoz bárki hozzájárulhat egy 1900 és 2000 között készült karácsonyi fotóval és egy ahhoz kapcsolódó történettel. A fotókat már most, a Kolozsvári Magyar Napok alatt is várják a Bocskay-házban beszkennelés végett.
Zs. E. / maszol.ro

Romániai erdőirtásokról szóló filmet díjaztak a Lakiteleki Filmszemlén
A zsűri a székelyudvarhelyi rendező, Szabó Attila Méregzöld mesék című filmjének ítélte a XVII. Lakiteleki Filmszemle fődíját, írja az MTI.
Az erdélyi rendező alkotásáért az emberi erőforrások minisztere a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át.
Különdíjat nyert a filmszemle 2014-es fődíjasa, a sepsiszentgyörgyi Vargyasi Levente Tehenesek című filmjével, illetve a 2015-ös fődíjas, a székelyudvarhelyi Csibi László kolozsvári holokauszttúlélőről forgatott Nussbaum 95736 című alkotásával. Csibi Lászlóval készült interjúnk itt olvasható.
Elismerték továbbá a budapesti K. Kovács Ákos Kanjiza Calling című alkotását, a magyarkanizsai Fejős Csilla Fohász a déli végeken című filmjét, a Fejér megyei Csabdiban alkotó Major Anita és Margittai Gábor Szamár-sziget rabjai című filmjét. Díjat vehetett át a Tajvan 2017 – Nemzetközi Folklór és Népi Játék Fesztivál című film rendezője, a budapesti Kovács Zsuzsánna, és a pécsi Molvay Norbert Ha nem segít a Mindenható című alkotásáért.
A filmszemlét tizenhetedik alkalommal hirdette meg a lakiteleki Népfőiskola Alapítvány, idén a Dunaversitas Egyesület mellett az NMI Művelődési Intézet Nonprofit Kft.-vel közösen. Az Eiben István operatőr emlékére megrendezett XVII. Lakiteleki Filmszemlére krónika, korkép, művelődés, portré és fikciós műsorok kategóriákban lehetett nevezni. A felhívásra hazai és határon túli alkotóktól összesen 114 film érkezett. Az előzsűri 27 alkotást javasolt a háromnapos szemle versenyprogramjába. A 30 tagú zsűri elnöke Buglya Sándor Balázs Béla-díjas filmrendező, producer volt. maszol.ro

Képkockákon a mai erdélyi gondok: székelyföldi és kolozsvári filmesek alkotásait díjazták
Székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi rendező aktuális erdélyi problémákra rávilágító dokumentumfilmjei, a Székelyföldi Legendárium animációja, kolozsvári rendezők filmjei is nyertek a Lakiteleki Filmszemlén. Az elismerésről és az alkotásokról beszéltek a Krónikának.
Székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi, kolozsvári alkotók filmjeit díjazták a Lakiteleki Filmszemlén a múlt héten. A székelyudvarhelyi Szabó Attila, az MTVA tudósítója Méregzöld mesék című, az illegális erdőkitermelésre figyelmeztető filmjének ítélték a szemle fődíját. A rendező az emberi erőforrások miniszterének a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át. A sepsiszentgyörgyi Vargyasi Levente Tehenesek című filmje kapta az Országgyűlés elnökének 600 ezer forintos és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet 250 ezer forintos különdíját. Két különdíjjal értékelték a Székelyföldi Legendárium legújabb rajzfilmjét a Lakiteleki Filmszemlén: a Barabás Árpád rendezte Tejút és a Varázspatkó című produkciónak a Karc FM 100 ezer forintos különdíját és a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium 25 ezer forintos különdíját ítélték oda. A szemlén az Echo Tv különdíját, valamint a Bács-Kiskun megyei önkormányzat különdíját a Szent László-legenda című film kapta, melyet kolozsvári alkotók, Maksay Ágnes és Filep Farkas rendeztek. A Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány 250 ezer forintos különdíját az udvarhelyi származású, Kolozsváron élő Csibi Lászlónak ítélték oda Nussbaum 95 736 című, a holokauszt túlélőiről készített filmjéért.
Harmadszor nyert fődíjat Szabó Attila
A mustrát tizenhetedik alkalommal hirdette meg a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány, idén Eiben István operatőr emlékére. Történelmi témájú dokumentumfilmek, animációk és a hagyományokat feldolgozó alkotások mellett az aktuális problémákat feldolgozó filmek is szép számmal voltak jelen, amelyek szókimondó tényfeltárásokat is tartalmaznak. A harminctagú zsűri nemcsak pontozza a filmeket, hanem az alkotók jelenlétében hasznos észrevételeket is megfogalmaz, a zsűri elnöke Buglya Sándor Balázs Béla-díjas filmrendező, producer. A filmes seregszemlére krónika, korkép, művelődés, portré és fikciós műsorok kategóriákban lehetett nevezni. A felhívásra hazai és határon túli alkotóktól összesen 114 film érkezett. Az előzsűri 27 alkotást javasolt a háromnapos szemle versenyprogramjába, amely kedden kezdődött, és csütörtökön ért véget a díjkiosztóval. A háromnapos szemle versenyprogramjába bejutott alkotások vetítése nyilvános és díjmentes volt. Szabó Attila, aki már harmadszor nyeri el a szemle fődíját, Méregzöld mesék című, 2015-ös alkotása Hans Hedrich környezetvédő civil aktivista bevonásával világít rá a székelyföldi törvénytelen erdőkitermelésekre, a famaffia elleni küzdelemre. „Lakitelek az a hely, ahol esély adatott, hogy pályára kerüljenek a filmes alkotók. A fődíj nagyon jólesik, ugyanakkor az is, hogy a díjátadón a szakmabeliek elmondják észrevételeiket, meglátásaikat a filmekről. A Méregzöld mesék Hans Hedrich munkásságának egy szegmensét mutatja be, a díj is felhívja a figyelmet az illegális erdőkitermelés kérdésének fontosságára, aktualitására” – mondta el a Krónikának Szabó Attila. Rámutatott, egy-egy alkotás elbírálása esetében a filmes megformáláson kívül rendkívül lényeges a témaválasztás, a bemutatott problémakör pedig nagyobb publicitást kap a díjaknak köszönhetően.
„Amint Lakiteleken elhangzott, fontos, hogy a filmek ne csak a múltba révedjenek, hanem aktuális problémákat járnak körül, így hozzájárulnak a társadalom működésének jobbításához” – mondta Szabó Attila. A Méregzöld meséket magyarországi tévécsatornák már sugározták, és a Youtube videómegosztón is megtekinthető. Felhívni a figyelmet a háromszéki gazdák gondjaira Szintén az aktuális problémákra való figyelemfelhívás szándékával készítette el a háromszéki szarvasmarhatartók gondjaira rávilágító dokumentumfilmjét Vargyasi Levente, aki lapunknak elmondta, nagyon örül a díjnak és annak is, hogy a filmes szakma értékelte a Tehenesek című alkotást. Fontos felhívni a figyelmet az egyéni gazdálkodók helyzetére, hiszen ők az utolsók, akik még a hagyományos állattartást folytatnak, és valódi természetes alapanyagot szolgáltatnak. Sajnálatos módon a politikum és a helyi közösségek is keveset törődnek a marhatartók gondjaival. Háromszéken még él a hagyomány, hogy kimegy legelni a csorda, a gazdák beadják a tejet a csarnokba, de haldoklik a dolog, nekik pedig egyre inkább meg kell küzdeniük a megélhetésért” – fejtette ki Vargyasi Levente. Az alkotó 2015 és 2017 között forgatta a filmet Nagybaconban – ahol rekordszámú, mintegy 4000 szarvasmarhát tartanak –, valamint Bereckben, Gelencén, Kézdialmásban, Lemhényben. Rámutatott, mivel a film megrendelője az MTVA Mecenatúra, így a Duna World csatornán is sugározták már az alkotást, ugyanakkor szeretné, ha minél több településen bemutatnák, és beszélgetést is folytatnának a helyi gazdákkal a gondokról, ugyanakkor felhívják a figyelmet, hogy a közösség a helyi hús- és tejtermékeket részesítse előnyben.
Amerikába tart a Legendárium csapata
A Székelyföldi Legendárium csapata nevében Fazakas Szabolcs ötletgazda a Krónikának úgy fogalmazott, természetesen örülnek az elismerésnek, ugyanakkor hasznosnak és tanulságosnak érezték a lakiteleki díjátadót, amelyen a zsűri elemezte az alkotásokat.
„A díj segít a rajzfilmjeink népszerűsítésében, épp most indulunk Los Angelesbe, ahol a magyar filmek fesztiválján és a Magyar Házban is bemutatjuk a rajzfilmeket. A lakiteleki díj nemcsak segítséget, referenciát, de biztatást is jelent a munkánkhoz, visszajelzés arra vonatkozóan, hogy nem hiába dolgozunk” – mondta Fazakas Szabolcs. Kitért arra is, hogy a Legendárium csapata Los Angelesben részt vesz egy nagyszabású, az animációs filmek alkotói számára szervezett rendezvényen, a CTN Animation Expón, ahol kimondottan szakmabeliekkel fognak találkozni. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)