Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Bucsy Endre
1 tétel
2012. szeptember 29.
Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
FOLYTATÁS LAPUNK SZEPTEMBER 22-I SZÁMÁBÓL
Mint ismeretes, 1941 januárjában a vasgárda-zendülés rázkódtatta meg az egész országot. Ennek tartalmáról itt és most nem elmélkedünk. Csupán annyit, hogy e lázadás Erdély-szerte is mélységesen éreztette hatását. Marosújváron például szenvedő alanya volt, többek között Bucsy Endre helybeli református lelkész (1941. január 26-i levele), akit a helyi rendőrség saját lelkészi lakásában „internált” január 22-én délután 5-től este 11-ig. Érdeklődésére, a községi elöljáró csak annyit válaszolt: „Az ön érdekében történt”. Mint írja, amikor másnap, 23-án a községházára ment e fenti ügye tisztázása végett, „egy szódagyári munkás és vasgárdista minden ok nélkül rám támadt, odacsődítette a községházában tartózkodókat – mint agent provocator – kellemetlenségeket szeretett volna okozni. A primár erélyesebb fellépésének köszönhetem, hogy nem lett komoly kimenetele a dolognak.” Majd tovább így folytatja a lelkipásztor az esemény leírását: „A fent jelzett január hó 23-án, egy ismeretlen asszony, mint küldöncz közölte a feleségemmel, hogy valaki jóindulattal azt üzeni: »tiszteletes úrék, mielőbb meneküljenek el, mert ma éjjel (t. i. jan. 23.) megfogják támadni, megverik s esetleg meg is ölik«. Nekem, magamnak azt mondotta egy román férfi magyar felesége: »vigyázzak az Istenért mert megtámadják!« Híre járt annak a tervnek, hogy a magyarokat a zsidókkal együtt összefogdossák és bedobják a bányába… Hála Istennek semmi bántódásunk nem történt. Kellő védelemről gondoskodtam. De nyugtalanok voltunk napokon át.” Utólagos tudósításai további zaklatásáról, fenyegetéséről tanúskodnak.
Befejezésül álljon itt a Nagyenyedi Református Egyházmegye Marosdécsén lakó esperesének, Bíró Lajosnak dr. Nagy Miklós enyedi ügyészhez „szíves intézkedés végett” 1942. VI. 8-án intézett sérelme:
„Folyó hó 4-én hazulról való távollétemben megjelent lakásomon Bordea György marosdécsei jegyző és Bocicor ugyancsak marosdécsei csendőrőrmester s miután engem nem találtak otthon, a jegyzőirodára hívatták a leányomat, akinek tudtára adták, hogy a rádiómat felsőbb rendeletre le kell szereltetnem és nekik átadnom. Miután leányom ennek a rendelkezésnek nem tehetett eleget, aznap este 6 órakor Bocicor őrmester a községi bíróval újból megjelent a lakásomon s rádiómat, akkumulátoromat és a hozzá tartozó elemeket, valamint az általa leszedetett antenna és vezeték drótokat magához vitette anélkül, hogy az eljárásnak magyarázatát adta volna s a hivatkozott rendeletet felmutatta volna. Ugyanakkor a községben levő még egyetlen magyar ember használatában álló rádiót is ugyanilyen módon szereltette le és vitette magához. Ennek a rádió tulajdonosnak a neve Szántó Márton.”
És legvégül idézzük a Kultuszminisztérium „Bizalmas” jelzettel ellátott s az esperesi hivatalokhoz 1942-ben intézett átirata: „Antonescu Marssal Úr rendelkezése szerint van szerencsénk kérni, szíveskedjék elrendelni, hogy azon vizitációk és látogatások alkalmával, melyeket az Állam méltóságai, vagy magas tisztviselők végeznek, ne adassanak többé bankettek és ne tartassanak szónoklatok, mert ezek kedvezőtlen benyomást gyakorolnak a közvéleményre.”
Nos, úgy tűnik, hogy a bankettek és szónoklatok képezték a hatóság legfőbb gondját abban a zűrzavaros, tragédiákkal telített világban. De vajon a felsorolt sérelmek milyen benyomást gyakorolhattak ugyanazon időszakban az erdélyi református hitközösségekre? Amazok orvoslására miért nem adattak ki hasonló körlevelek?
A fenti történésekről levonandó következtetéseket a tisztelt olvasókra bízom!
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)
FOLYTATÁS LAPUNK SZEPTEMBER 22-I SZÁMÁBÓL
Mint ismeretes, 1941 januárjában a vasgárda-zendülés rázkódtatta meg az egész országot. Ennek tartalmáról itt és most nem elmélkedünk. Csupán annyit, hogy e lázadás Erdély-szerte is mélységesen éreztette hatását. Marosújváron például szenvedő alanya volt, többek között Bucsy Endre helybeli református lelkész (1941. január 26-i levele), akit a helyi rendőrség saját lelkészi lakásában „internált” január 22-én délután 5-től este 11-ig. Érdeklődésére, a községi elöljáró csak annyit válaszolt: „Az ön érdekében történt”. Mint írja, amikor másnap, 23-án a községházára ment e fenti ügye tisztázása végett, „egy szódagyári munkás és vasgárdista minden ok nélkül rám támadt, odacsődítette a községházában tartózkodókat – mint agent provocator – kellemetlenségeket szeretett volna okozni. A primár erélyesebb fellépésének köszönhetem, hogy nem lett komoly kimenetele a dolognak.” Majd tovább így folytatja a lelkipásztor az esemény leírását: „A fent jelzett január hó 23-án, egy ismeretlen asszony, mint küldöncz közölte a feleségemmel, hogy valaki jóindulattal azt üzeni: »tiszteletes úrék, mielőbb meneküljenek el, mert ma éjjel (t. i. jan. 23.) megfogják támadni, megverik s esetleg meg is ölik«. Nekem, magamnak azt mondotta egy román férfi magyar felesége: »vigyázzak az Istenért mert megtámadják!« Híre járt annak a tervnek, hogy a magyarokat a zsidókkal együtt összefogdossák és bedobják a bányába… Hála Istennek semmi bántódásunk nem történt. Kellő védelemről gondoskodtam. De nyugtalanok voltunk napokon át.” Utólagos tudósításai további zaklatásáról, fenyegetéséről tanúskodnak.
Befejezésül álljon itt a Nagyenyedi Református Egyházmegye Marosdécsén lakó esperesének, Bíró Lajosnak dr. Nagy Miklós enyedi ügyészhez „szíves intézkedés végett” 1942. VI. 8-án intézett sérelme:
„Folyó hó 4-én hazulról való távollétemben megjelent lakásomon Bordea György marosdécsei jegyző és Bocicor ugyancsak marosdécsei csendőrőrmester s miután engem nem találtak otthon, a jegyzőirodára hívatták a leányomat, akinek tudtára adták, hogy a rádiómat felsőbb rendeletre le kell szereltetnem és nekik átadnom. Miután leányom ennek a rendelkezésnek nem tehetett eleget, aznap este 6 órakor Bocicor őrmester a községi bíróval újból megjelent a lakásomon s rádiómat, akkumulátoromat és a hozzá tartozó elemeket, valamint az általa leszedetett antenna és vezeték drótokat magához vitette anélkül, hogy az eljárásnak magyarázatát adta volna s a hivatkozott rendeletet felmutatta volna. Ugyanakkor a községben levő még egyetlen magyar ember használatában álló rádiót is ugyanilyen módon szereltette le és vitette magához. Ennek a rádió tulajdonosnak a neve Szántó Márton.”
És legvégül idézzük a Kultuszminisztérium „Bizalmas” jelzettel ellátott s az esperesi hivatalokhoz 1942-ben intézett átirata: „Antonescu Marssal Úr rendelkezése szerint van szerencsénk kérni, szíveskedjék elrendelni, hogy azon vizitációk és látogatások alkalmával, melyeket az Állam méltóságai, vagy magas tisztviselők végeznek, ne adassanak többé bankettek és ne tartassanak szónoklatok, mert ezek kedvezőtlen benyomást gyakorolnak a közvéleményre.”
Nos, úgy tűnik, hogy a bankettek és szónoklatok képezték a hatóság legfőbb gondját abban a zűrzavaros, tragédiákkal telített világban. De vajon a felsorolt sérelmek milyen benyomást gyakorolhattak ugyanazon időszakban az erdélyi református hitközösségekre? Amazok orvoslására miért nem adattak ki hasonló körlevelek?
A fenti történésekről levonandó következtetéseket a tisztelt olvasókra bízom!
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)