Csíksomlyóról és Székelyudvarhelyről is vittek egy-egy marék földet az újfehértóiak arra az emlékhelyre, amely a szabolcsi kisvárosban állít emléket a magyar nemzettudatnak és hazaszeretetnek. Az emlékmű létrehozásának gondolata a helyi múzeum munkatársaitól származik, akik még korábban kérték a város lakóit, hogy ha nyaralásaik, utazásaik során az ország valamelyik szegletében vagy a határ menti vidékeken járnak, hozzanak onnan egy maroknyi anyaföldet – mondta el Buczkó József, a Zajti Ferenc Kulturális Központ igazgatója. A történelmi 64 vármegye közül már 25-nek pihen a földje abban az urnában, amelyet egy 1923-ból származó műemlék foglal magában. Buczkó elmondta, hogy olyan helyekről is származnak még földek, amelyek a magyarság történelmének eseményeit hordozzák, mint például Nyerges-tető vagy Petőfi Sándor feltételezett halálának helyszíne, Fehéregyháza, vagy az 1980-ban elárasztott székely település, Bözödújfalu. /Itteni föld gazdagítja a Magyar Anyaföld Emlékhelyét. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 4./

Könyvbemutató a Székely Menekültek Emléknapján
A Székely Menekültek Emléknapján, csütörtök délután ismertették Buczkó József Szállást adtunk hűséges, magyar véreinknek című könyvét a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban
Az 1916 őszén bekövetkezett háborús fordulat 206 ezer székelyt kényszerített menekülésre. Hajdúnánásra több mint háromezren, többnyire Csík vármegye településeiről érkeztek – derül ki Buczkó József néprajzkutató könyvéből. Az első világháború második felében, amikor Románia hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, és több mint négyszázezer román katona özönlötte el a csíki térséget, 1916–1918 között kétszázezernél is több székely menekült a Hajdúságba. A menekülés körülményeiről, a menekülő székelyek lelkivilágáról, a befogadó hajdúk emberségéről, valamint az együtt töltött mindennapok szépségeiről és nehézségeiről ír Buczkó József, Hajdúnánáson élő néprajzkutató a 2011-ben megjelent Szállást adtunk hűséges, magyar véreinknek című kötetében. A IV. Székelyföld Napok rendezvénysorozat részeként csütörtök délután a szerző maga mesélt a könyv születésének történetéről, a benne megjelenő élettörténetekről a megyei könyvtár olvasótermében.
Ez a könyv két népnek a találkozása, a szeretet története, a befogadó szeretet csodálatos megnyilvánulását tárja az olvasók elé – hangsúlyozta Buczkó József.
Iochom Zsolt
Buczkó József: "Szállást adtunk hűséges magyar véreinknek" Székely menekültek Hajdúnánáson, 1916-1918 /Hajdúnánás, Önkormányzat, 2011/
szekelyhon.ro

Pódiumbeszélgetés a küzdelmes múltról
Visszatekintés száz évre címmel pódiumbeszélgetést szervezett Gyergyóditróban a Jakab Antal Keresztény Kör. A szombati rendezvény témáját Buczkó József Szállást adunk hűséges magyar véreinknek című kiadványa ihlette.
Programsorozattal tisztelgett a ditrói Jézus Szent Szíve-templom felszentelésének 100. évfordulója előtt a Jakab Antal Keresztény Kör, ennek utolsó állomásaként szombaton pódiumbeszélgetésre került sor. A rendezvényen Ditró történelmi küzdelmei, köztük is kiemelten a székelység 1916-os menekülésének története került felelevenítésre. A történelem eme fehér foltként létező fejezetét a hajdúnánási Buczkó József néprajzkutató dolgozta fel Szállást adunk hűséges magyar véreinknek – Székely menekültek Hajdúnánáson című kötetében.
Könyv a menekülés és a befogadás történetéről
A pódiumbeszélgetés meghívottjaként Buczkó József ismertette a résztvevőkkel a kiadvány létrejöttének részleteit. Elmondta, a csaknem száz évvel ezelőtt történteket levéltári és más hiteles források alapján sikerült összegyűjtenie, a kutatómunka elkezdéséhez pedig nagyban hozzájárult az a tény, hogy a menekültek között a gyergyókilyénfalvi születésű Jakab Antal, későbbi gyulafehérvári püspök is Hajdúnánáson töltötte életének egy szakaszát, erről pedig – információ hiányában – nem tesznek említést az életéről megjelent kiadványok.
„A menekülés körülményeit, a menekülő székelyek lelkivilágát, a befogadó hajdúk kitárt szívét és kapuját, az együtt töltött mindennapok megannyi szépségét és nehézségét ismerjük meg Buczkó József könyvéből, úgy, olyan közelről, mintha magunk is átéltük volna, mintha az első világégés pusztító zajaitól riadtan mi is a félelmetes bizonytalanság talaján lépkedtünk volna a valamikori hazatérés reménye felé” – ismertette a kiadványt Varga Gabriella újságíró. A szombati rendezvény műsorvezetőjeként ditrói vonatkozású történetek felolvasásával támasztotta alá véleményezését.
Buczkó Józsefet nem csupán mint a bemutatott könyv szerzőjét ismerhették meg a ditróiak. A néprajzkutató volt a kezdeményezője a Hajdúnánáson 2011 óta évente megrendezett Székely Menekültek Emléknapjának, az ő ötlete nyomán készült és állították fel a hajdúsági város katolikus templomának kertjében a Székely Menekültek Emlékoszlopát és a Székely Menekültek Emlékkeresztjét.
Láthatatlan kapocs, a szereret
Buczkó József vallja: létezik valamiféle láthatatlan kapocs, amely a hajdúságot és a székelységet mint hasonló lelkületű társadalmat összeköti. A Hajdúnánást és Székelyföldet összekovácsoló szeretetről így vélekedik: „Nem más ez, mint olyan kőszikla, amelyen felépülhet a nemzeti összetartozás temploma. Boltozata alatt pedig ismét összeölelkezhet a karddal szerzett nemesi múltjára oly büszke hajdú és székely magyar egyaránt.”
Véleményében mintegy osztozva fogalmazta meg Puskás Elemér ditrói polgármester azt a javaslatot, miszerint a menekülés századik évfordulóján, 2016-ban a ditróiak vállalják fel az elődök megpróbáltatását, s akár szekéren tegyék meg a Hajdúnánásig vezető több száz kilométeres utat.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Székely menekültek a hajdúk között
A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat részeként pénteken Buczkó József helytörténész az első világháború során Hajdúnánásra menekült székelyekről tartott könyvismertető előadást.
Az 1916-os román katonai támadás miatt nagy számú csíki és gyergyói székely menekült Hajdúnánásra. Az előadás során két jeles székely menekültről is szó esett: Jakab Antal püspök gyerekkorában tartózkodott édesanyjával és kistestvéreivel a városban, míg Domokos Pál Péter tanítóképzős hallgatóként vetett a sors a magyarországi fürdővárosba.
Buczkó Józsefnek 2011-ben jelent meg Szállást adtunk hűséges magyar véreinknek című kötete. Mint ismeretes, 1916. augusztus 17-én az addig semleges Románia csatlakozott az Antanthoz, majd augusztus 27-én a román csapatok betörtek a Kárpát-medencébe 420 ezer fővel. Ezzel szemben a magyar részen harmincezer katona és a csendőrség állt. A román betörés nyomán Erdélyből 200 ezer ember menekült el, Csík vármegyéből több mint negyven településről érkeztek a Hajdúságba. Összesen 3200 fő érkezett Hajdúnánásra, köztük több mint félezer gyermek. A székely családokat hajdú családok fogadták be.
A menekültek között több jeles személyiség is volt: Berze Nagy János, Jakab Antal és Domokos Pál Péter. Buczkónak sikerült megtalálnia azt a házat, ahol a hat éves Jakab Antalt befogadták, és azt is megtudta, hogy később, segédpüspökként visszalátogatott Hajdúnánásra. Domokos Pál Péter Csíksomlyóról szekéren jutott el a hajdúságba, és szüleivel csak Hajdúnánáson találkozott viszont. 1916-ban Debrecenben végezte el a tanítóképző másodévét, ezt fotóval is alátámasztotta az előadó.
Buczkó József kezdeményezésére 2011 óta minden évben tisztelegnek a székely menekültek emléke előtt. Az ott elhunyt harminckilenc székely halott emlékére keresztet állítottak. Tavaly Böjte Csaba ferences szerzetes és Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke volt az ünnepség meghívottja. Az idei megemlékezésre szeptember 20-án kerül sor, ezúttal Darvas-Kozma József csíkszeredai esperes-plébános fog igét hirdetni.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Újabb posztumusz díj Botár Gábornak
A Jakab Antal Keresztény Kör idei emlékdíjának papi kitüntetettje Botár Gábor (1964–2016).
A posztumusz Jakab Antal-emlékdíjat ünnepség keretében Tamás Barna ifjúsági főlelkész veszi át a Székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz-plébániatemplomban vasárnap este, a fél hétkor kezdődő ifjúsági szentmise után. A laudációt Kovács Sándor kanonok, a Kolozs-Dobokai kerület főesperese mondja. A rendezvény fővédnöke Tamás József, a Gyulafehérvári Főegyházmegye segédpüspöke, házigazdái a Jakab Antal Keresztény Kör és a Jakab Antal-emlékdíj alapítói: Varga Gabriella újságíró (Budapest) és Vencser László erkölcsteológus (Ausztria). A műsorban közreműködik a gyergyószentmiklósi születésű, Bécsben élő Kósa Mária fuvolaművész.
Idén először Erdély határain kívül élő személy is átveszi a rangos elismerést. A Jakab Antal Keresztény Kör világi személy kitüntetettje 2016-ban a hajdúnánási Buczkó József néprajzkutató, aki a száz évvel ezelőtti székely menekülés történetének felkutatásáért és feldolgozásáért, valamint e történelmi emléknek a fáradhatatlan és nagyon változatos formában történő ápolásáért kapja az elismerést.
Jakab Antal-emlékdíj
A 2010. március 13-án, Jakab Antal püspök születésének 101. évfordulóján alakult, összeurópai tagságú Jakab Antal Keresztény Kör már a megalakulás évében létrehozta a Jakab Antal-emlékdíjat, amelyet évente egy alkalommal két (egy papi és egy világi), Jakab püspök életéhez kapcsolódó kerek évfordulók évében pedig legfeljebb három személy vagy közösség vehet át. Az emlékdíjjal egyfelől ápolni szeretnénk a püspök emlékét, aki Márton Áron méltó utódaként, megalkuvás nélkül vezette egyházmegyéjét, híveit és népét, másfelől szeretnék elismerni olyan személyek, illetve közösségek munkáját, akik a nagy püspök szellemi örökségének tisztelői, munkájukkal és elkötelezettségükkel az általa vallott értékek teremtői és védelmezői. Az elismerést ebben az évben hetedik alkalommal adják át, Jakab Antal pappá szentelésére (1934. június 29.) és első szentmiséjére (1934. július 1.) emlékezve.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Trianon árvái
Milyen etnikai változásokat indított el az első világháború Magyarországon? Kik voltak a vagonlakók? Hogyan próbálták megjeleníteni az elveszített hazát a háborús menekültek? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre is válaszol a trianoni békeszerződés hatásait és következményeit az Akadémia támogatásával kutató történész szerző cikke. Ablonczy Balázs írása az mta.hu-nak.
Lineáris történelemszemléletünk miatt, a jelenből visszatekintve, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyének és csoportok mobilitása a modern korok vívmánya, és minél inkább közeledünk a mához, annál többen élvezik az előnyeit, illetve szenvednek a kártételeitől. Holott már az 1914 előtti magyar társadalom sem volt az a mozdulatlan massza, aminek sokan szeretik láttatni. Az időszakos mobilitás a kötelező katonai szolgálat, a vasúti tarifarendszer átalakítása nyomán a mindennapok része lett.
Túl az Óperencián
Az 1880-as évektől meginduló tengerentúli kivándorlás kapcsán széles paraszti közösségeknek lett – közvetve vagy közvetlenül – alapélménye a személyek többé-kevésbé szabad mozgása. Ráadásul a kivándorlás nem mindig volt végleges: a Pennsylvaniában bányászként vagy gyári munkásként elhelyezkedő parasztember sok esetben hazatért, ha elegendő pénzt gyűjtött össze, vagy egy családi esemény erre kényszerítette. Aztán a hazai állapotok megtapasztalása után vagy a pénz elfogytával ismét útra kelt.
Voltak, akik öt-hatszor vagy még többször keltek át az óceánon.
Pálvölgyi Balázs és mások kutatásaiból tudjuk, hogy a magyar kormányzat válasza legalábbis ambivalens volt: miközben kezdetben próbálta szabályozni a nagy hajótársaságok szorításában az általuk mozgatott kivándorlási ügynökök tevékenységét, a szabad mozgás korlátozására nem gondolhatott, ugyanakkor a nemzetiségi területekről folytatott kivándorlást tűrte (még ha a hazatért, nemzetiségi öntudattal telített „pánszláv izgatók” tevékenységétől tartott is), és évtizedek után jutott arra a felismerésre, hogy a tengerentúlon mAradt magyar honosok szerveződéseivel, lelki gondozásával is törődnie kell. E kontextusban sokszor csak a tengerentúlra figyelünk, és elsikkad például a romániai kivándorlás vagy a Szlavónia-Bosznia irányába tartó belső migráció jelensége, amellyel kevesen foglalkoztak eddig, a legtöbbet talán Makkai Béla. Az, hogy az országban – nem csak a városokban – emberek elmennek, visszajönnek, új szemléletet, árukat, tárgyakat visznek a közösségükbe, számos vidéken a modernizáció szükséges hozadéka volt.
Az ellentétes irányú mozgás – tehát az, hogy nagyobb tömegben menekültek, országon belüli vagy azon kívüli migránsok jelennek meg egyes településeken – ugyan nem volt feltétlenül és mindenütt a mindennapok része, de teljesen szokatlannak sem lehetett tekinteni.
Háborús hullámverésben
A rohamosan modernizálódó nagyvárosok jelentős nemzetiségi tömegeket szippantottak fel, nemcsak a szlovák munkások tízezreit igénylő Budapest, de olyan gyorsan növekvő vidéki centrumok is, mint Temesvár vagy Győr.
A hadi vagy egyéb okokból Magyarországra érkező külföldiekről is találunk példát: az 1912–13-as Balkán-háborúk következtében nagyobb török katonai kontingensek szorultak az Osztrák–Magyar Monarchia területére, amelyeket különböző kisebb városokba – így Magyarországon például Miskolcra, Lőcsére, Ungvárra és Kaposvárra – osztottak szét az ellenségeskedések lezárultáig és a hazatérésükig. Bár előfordultak súrlódások, a helyi társadalmak jobbára rokonszenvvel fogadták a török legénységet és tiszteket, akiknek lehetővé tették saját vallási előírásaik betartását a mindennapi életben, sőt több esetben házasságra is sor került török tisztek és a helyi középosztály leányai között – tudhatjuk meg Balla Tibor hadtörténész 1997-es tanulmányából.
Az első világháború alatt az orosz hadsereg váratlanul sikeres galíciai, majd kárpáti betörése miatt már 1914 szeptemberétől menekültek tízezrei jelentek meg az ország belső területein. A menekültek között volt számos ortodox galíciai zsidó, akiknek a megjelenése ürügye lett a háború alatti és utáni antiszemita hangulatkeltésnek, kiutasításuk (vagy annak a követelése) pedig 1919 után megágyazott a második világháborús eseményeknek, így a kamenyec-podolszki deportálásnak is. De a háborús hullámverésben kerültek Magyarországra a népirtás elől menekülő örmények, az ország délnyugati részein pedig az olasz hadüzenet után olasz és szlovén menekültek jelentek meg.
Az összeomlás után
A magyar menekültügy nagy próbája – és bizonyos értelemben a 1918–1924 közötti menekülés előjátéka – az 1916. augusztusi román betörés nyomán elindult menekülthullám volt Erdély déli és keleti határ menti területeiről. Az utóbbi időben számos munka született az erdélyi menekültek helyi befogadásáról, így Csóti Csabáé, L. Juhász Ilonáé vagy Buczkó Józsefé. Több mint 200 ezer ember menekült Magyarország belső területeire, és mivel a magyar közigazgatás nem bírta a nyomást, a menekülőkből jutott a Dunántúlra is. Az „asszonyok futásaként” aposztrofált menekülés alakította ki a hasonló helyzetek kezelésének módját, legyen szó segélyezésről, gyermekvédelemről, a menekültek felvételi körzeteiről (Csíkszereda és Csík megye számára például Debrecent, a város környékét és Hajdú vármegyét jelölte ki a kormányzat) vagy az elhelyezésről.
Alig zárult le azonban az erdélyi menekültek visszatelepítése, amikor 1918 őszén, a világháborús összeomlás miatt immár nemcsak Erdélyből, hanem a megszállás alá került területek csaknem minden részéből elkezdtek özönleni a menekültek az ország belső részeibe. Ez a menekülés kezdetben spontánul indult (például a sorsdöntő december 1-jei román nagygyűlésnek helyet adó Gyulafehérvárról már novemberben elmenekült a városi tisztikar, így a település irányítását már a bevonulás előtt a helyi román értelmiség vette át). Amennyire a harci cselekmények vagy a határzár engedte, a menekülés a proletárdiktatúra idején is folytatódott. A hivatalos statisztikák szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember menekült az ország belső területeire, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott (110 ezer fő), és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, 121 ezer fővel.
1924-ig az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal szerint mintegy 350 ezer ember menekült át a trianoni Magyarországra.
Számukat a magyar kormányzat 1921-től adminisztratív eszközökkel is igyekezett csökkenteni. A kérdéssel monografikus szinten eddig egyedül foglalkozó amerikai-magyar történész, Istvan Mocsy ennél nagyobb számot adott meg 1983-ban született munkájában: 420-425 ezer menekültről írt. A hivatalos statisztikák szerint a 350 ezer menekült között több mint 104 ezer kereső volt, köztük egyaránt csaknem 20-20 ezres tömeget képeztek az állami és városi/községi, illetve a vasúti alkalmazottak.
Tévképzetek
Ezzel a tömeggel kapcsolatban érdemes két, viszonylag széles körben elterjedt, sztereotipizált képet cáfolni: egyrészt a menekültek többsége nem az államtól függő egzisztencia volt (persze arányuk lényegesen magasabb volt, mint a közszolgálati alkalmazottaké az ország teljes népességén belül), és egyelőre nem tudni, hogy milyen arányban voltak azok, akik követték a hivatalukat, amelyeket kiutasítottak az utódállami hatóságok, és mennyien azok, akik egyszerűen eljöttek.
Másrészt nem minden menekült volt egyúttal vagonlakó. A vagonlakók – bár nyilván a menekülthullámnak a közvélemény számára legjobban megjeleníthető részét alkották –mindig is kisebbséget képeztek ebben a 350 ezres tömegben. Egyes becslések szerint nagyából 40-50 ezer fő fordult meg közülük a vagonokban, és 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt ezeken a rendező pályaudvarokon, mellékvágányokra félretolt vasúti kocsikban. A többiek más tömegszállásokon, hamar rosszhírűvé váló külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el. Részükre az 1920-as évek első felében állami támogatással beinduló telep- és házépítések jelentettek segítséget. Mivel a háborús pusztulás és a román megszálló erők rekvirálásai miatt a MÁV-nak állandó gördülőanyag-problémája volt, bizonyos esetekben a magyar kormányzat maga zárta le a határt a menekülők előtt, hogy a nyári betakarítás vagonszükségletét fedezni tudja.
A vagonlakók szociológiájához még két megjegyzés kívánkozik: egyrészt körükben a keresők és eltartottak aránya lényegesen különbözött az országos átlagtól (sokkal több volt körükben az eltartott), kiugróan alacsony volt köztük a földművelésből élők aránya (vagyis az ország lakosságának többségét kitevő agrárlakosság csoportjukban a keresőknek alig a tizedét alkotta), másrészt pedig – ugyan e tekintetben csak részkutatásokra hagyatkozhatunk – bár a közvélemény a „keresztény Magyarország” szenvedéseinek allegóriájaként írt és beszélt a menekültekről, úgy tűnik, hogy a zsidók aránya is számottevő volt köztük. Még akkor is, ha a zsidó sajtó egy része is feltűnően szemérmesen nyilatkozott róluk, nyilván tartva attól, hogy ügyüket összemossák a világháborús galíciai menekültekével.
A kormányzatnak arra is volt gondja, hogy Budapestet, a menekültek többségének célpontját valamiképpen tehermentesítse. Már a határ menti nagyvárosokban igyekezett megállítani a kocsikat, és ott kezelni a menekültek helyzetét. Így lassan elenyészett Budapest aránytalanul nagy szerepe a vagonlakók letelepítésében: 1924 nyarán már alig 300 vagonlakót számoltak össze Budapesten, országosan a számuk viszont még ekkor is 3000 körül volt. Az ügyük kezelésére életre hívott Országos Menekültügyi Hivatal nemcsak a számbavételükkel foglalkozott, hanem az állásközvetítéstől kezdve a diáksegélyeken és házépítéseken át egy sor tevékenységgel igyekezett közreműködni a menekültek beilleszkedésében, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem volt mindig egyértelmű.
Hiányzó történet
A menekültek közül számosan létrehozták a maguk egyesületeit, amelyek különböző kiadványok, emlékművek, ünnepi rítusok segítségével igyekeztek megjeleníteni az elveszített hazát. Általánosságban azt lehet mondani, hogy önmagában csak az elűzetés élményére adott válasz nem volt elegendő: az ilyen egyesületeknél az emlékezés hamarosan kiüresedett, a tagok elfogytak, az emlékezés rítusai néhány ember nosztalgikus múltidézését vagy presztízsőrzését szolgálták. Az elveszített haza emlékének megőrzése, ápolása akkor bizonyult tartósnak, ha egy hosszabb távú mobilitási folyamatba illeszkedett, ha támaszkodhatott valamiféle etnoregionális tudatra (klasszikusan ilyen a magyarországi szepesi vagy székely diaszpóra esete), és ha a kapcsolat a szülőfölddel eleven mAradt, akár utazások, akár gyereknyaraltatás vagy egyéb eszközök révén.
Szűts István Gergely és mások tanulmányaiból egyre többet tudunk e tömeg társadalmi és politikai opcióiról, beilleszkedéséről, de a velük történtek nagy része még ma is elmondatlan, hiányzó történet.
Ablonczy Balázs az Az MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport közösségi oldala MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport vezetője. A trianoni békeszerződés 100. évfordulójára készülve olyan új, friss és érvényes művek publikálását tűzte ki célul, amelyek a szélesebb közvélemény számára is orientációs pontot jelenthetnek. A kutatócsoport törekvése, hogy ezáltal lerója a magyar történetírás adósságait a magyar és a nemzetközi szakmai közönséggel és a szélesebb közvéleménnyel szemben, illetve megjelenítse és érthetően bemutassa az így létrehozott és rendszerezett tudást. Eredményeikről az mta.hu a jövőben rendszeresen beszámol.
mta.hu/mta-hirei

Erdély megszállására emlékeznek Csíkszeredában
Kiállítással, filmvetítéssel és szoboravatóval emlékeznek a hétvégén Csíkszeredában a száz évvel ezelőtti román csapatok Erdélybe történő betörésére. A programsorozat részeként nemcsak a katonai hadműveletekről, hanem a civileket érintő eseményekről is tudomást szerezhetünk.
1916. augusztus 27-én a Román Királyság hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, néhány órával ezután pedig meg is érkeztek a román csapatok Erdélybe. Csíkszeredát szeptember 8-án foglalták el. Az addigra kiürített városban október 9-ig tartózkodtak a román hadsereg alakulatai, akik távozásukkor felgyújtották maguk mögött a várost.
Erre az időszakra emlékeznek a hét végén, szeptember 9–10-én Csíkszeredában. Péteken 19 órától Koszta István székely kálvária című dokumentumfilmjét vetítik. Az esemény egyúttal az új mozi avatója is lesz.
Szombaton délelőtt 11 órakor Csíksomlyón, a Fodor Ház kertjében a Székely Hadosztály emlékére készült szoborcsoportot avatnak. Az emlékmű a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület kezdeményezésére készült el, tervezője a MarosSárpataki Miholcsa József, faragója Zavaczki Walter Székelyudvarhelyi szobrászművész. A közel három méter magas, sepsibükszádi kövekbe faragott domborművek három katonát ábrázolnak. A szoboravatót megelőzően a huszáregyesület tagjai a Csíkszeredai Szabadság-téren megkoszorúzzák Márton Áron szobrát.
Szombaton este 18 órakor nyitják meg az Emlékképek a Nagy Háborúból/Csíkszereda–Hajdúnánás című kiállítást a Mikó-vár dél-keleti sarokbástyájában.
„A tárlat különlegessége, hogy a civilek szempontjából mutatja a be a román hadsereg bevonulását, a térség kiürítését, a menekülést, valamint a hazatérést. Ezek az anyagok sokkal kevésbé ismertek, mint a hadműveleteket bemutató emlékek” – hangsúlyozta Daczó Katalin helytörténész, újságíró, aki a kiállítás anyagának összeállításán többedmagával dolgozott.
Hajdúnánás azért kapcsolódik ide, mert az akkori belügyminisztérium a csíki menekülőknek Debrecen környékét, vagyis Hajdú vármegyét jelölte meg ideiglenes tartózkodási helyként. Hajdúnánás több mint 3000 csíkinak adott szállást ebben az időszakban. Itt él és dolgozik Buczkó József helytörténész, néprajzkutató, aki értékes dokumentációval és leletekkel egészíti ki a tárlatot.
A kiállítás-megnyitót követően Buczkó Székely menekültek Hajdúnánáson című kötetét is bemutatják, amely a hajdúsági város csíki és gyergyói menekültek befogadásának helyi vonatkozásait ismerteti.
Kovács Boglárka
maszol.ro

Emlékmű a Székely Hadosztály tiszteletére
Kétnapos rendezvénysorozattal elevenítenek fel néhány emlékképet az első világháború csíki és erdélyi történéseiről a Román Királyság hadba lépésének, valamint a román hadsereg Csíkszeredán való átvonulásának 100. évfordulóján.
Kiállítással, dokumentumfilm-vetítéssel, valamint emlékmű-avatással emlékeznek szeptember 9-én és 10-én Csíkszereda történetének egyik legtragikusabb időszakára, az 1916-os „román betörésre”, a csíki emberek Hajdú-Bihar megyébe való menekülésére és visszatérésére, illetve a Székely Hadosztályra és a császári és királyi 71. gyaloghadosztály kötelékébe tartozó alakulatokra.
A hétvégi rendezvénysorozatról szerdán sajtótájékoztatón számolt be Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója, Daczó Katalin, a kiállítás rendezője és Petres Kálmán, a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület vezetője.
„Az 1916-os év kapcsán három fontos dátum van: augusztus 27-én lépett hadba a Román Királyság és rögtön átlépte a határt, szeptember 8-án foglalta el Csíkszeredát a román katonaság és majd október 9-én verettetnek ki Csíkszeredából. E köré szerveződnek az események”– vezette fel Gyarmati Zsolt múzeumigazgató.
A rendezvény pénteken beszélgetéssel és filmvetítéssel kezdődik. A Csíki Moziban 19 órától mutatják be a Koszta István hadtörténelemíró, újságíró forgatókönyve alapján készült Székely kálvária című 52 perces dokumentumfilmet.
Szombaton délelőtt 10 órától a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület szervezésében koszorút helyeznek el Márton Áron püspök szobránál a Szabadság téren, majd 11 órától tartják a csíksomlyói Fodor-ház udvarán a Székely Hadosztály tiszteletére állított emlékmű avatását.
„2012-ben született meg a gondolat, hogy emeljünk egy emlékművet a Székely Hadosztály tiszteletére. A marossárpataki Miholcsa József szobrászművészt kértük fel, hogy tervezze meg, a Sepsibükszádról hozott kőtömbökből pedig Zavacki Walter szobrászművész faragta ki. Az emlékmű-csoport három első világháborús katonát ábrázol. Félkör alakban vannak elhelyezve, van egy frontoszlop, amelyen felirat található, a Székely Hadosztály címere és egy koronás turul. Az emlékmű-állításban széles körű összefogás volt tapasztalható, mellénk álltak és sok segítséget nyújtott Magyarország Csíkszeredai főkonzulátusa, a Bethlen Gábor Alap, a magyar országgyűlés elnöke, Kövér László, Sepsibükszád önkormányzata, a magyar külügyminisztérium és az oldalcsíki és felcsíki közbirtokosságok is besegítettek, hogy ez megvalósulhasson. Az avatóünnepség partnere a Csíkszeredai önkormányzat, a Csíki Székely Múzeum és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet.”
Petres elmondta, minden engedéllyel rendelkeznek, ami a lovas felvonuláshoz és az ünnepség megtartásához szükséges.
A száz évvel ezelőtti történteket idézi fel a Csíki Székely Múzeum kiállítása, amelynek megnyitóját szombat délután 6 órától tartják. A kiállítás két részből áll, az egyik koncepciójának és szakmai irányítójának Daczó Katalint kérte fel a múzeum vezetősége, őt munkájában Máthé Klára látványtervező is segítette.
„Mint nő, mint civil közelítettem meg az eseményeket, mert ez az az oldal, amelyet a legkevésbé ismernek az emberek a '16-os román betörésből vagy a világháborúból. Azt, hogy mi történt, miközben katonáink a fronton voltak. A menekülés például az egyik legfontosabb pillanata ennek az időszaknak. Hogy milyen volt a város, a környék, amikor elmenekültek az itt lakók” – magyarázta Daczó Katalin.
Látható lesz egy szobabelső rekonstrukciója is, bemutatva, milyen látvánnyal szembesültek annak idején a visszatérők. A teremben visszaemlékezés-részletek is elhangzanak a meneküléssel kapcsolatban, színészek előadásában. Emellett pedig katonai jellegű fényképsort is vetítenek a látogatóknak. A kiállítás anyagának egy része román nyelven is elérhető lesz.
A kiállítás második része a hajdúnánási 39-es császári és királyi gyalogezred történetét mutatja be. A megnyitón beszédet mond Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere és Szólláth Tibor Zoltán, Hajdúnánás polgármestere. A kiállítást Darvas-Kozma József esperes és Kiss Róbert zászlós, az 5. Bocskai Lövészdandár tiszthelyettese nyitja meg. Házigazda Gyarmati Zsolt múzeumigazgató, a megnyitón közreműködik Márdirosz Ágnes színművész. A kiállítás három hétig látogatható, egy részét elviszik majd Hajdúnánásra is, ahol minden évben megszervezik a székely menekültek emléknapját.
A megnyitót követően Buczkó József hajdúnánási néprajzkutató, helytörténész a Székely menekültek Hajdúnánáson című kötete alapján tart előadást, melynek témája az 1916. évi román katonai támadás miatt bekövetkezett csíki és gyergyói székelyek menekülésének és befogadásának története Székelyföld és Hajdúnánás vonatkozásában.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro

Ahol a székelyek száz éve hátországra leltek
Száz esztendővel ezelőtt ezekben a napokban érkeztek meg a magyarországi Hajdúnánásra az első székely menekültek. Az akkori történéseket, a menekülést és visszatérést kiállításon elevenítik fel a Csíki Székely Múzeumban, melynek megnyitóját szombat délután tartották a múzeum udvarán.
Fontos így száz év után is tudni, érezni és meghálálni azt, hogy ha menni kell, akkor nekünk, székelyeknek van hová menekülni. A száz évvel ezelőtti történet, a ma is elképzelhető drámaiságán túl megmutatja, hogy mennyire ragaszkodtak őseink ehhez a földhöz, merthogy nagy többségük visszatért – fogalmazott Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere.
„A lényeg pedig az 1916. augusztus 17-ei dokumentum, amelyben gyakorlatilag Erdélyt kiárusították. Az akkor a háborúban nem igen jól járó antanthatalmak jó diplomáciai érzékkel eladtak egy olyan területet, amely sosem volt az övék. És gyakorlatilag nem Trianon volt a döntő momentum, az csak a kiteljesedése, a csattanója volt a kiárusításnak. Hanem ez a szerződés volt az. Ezért még soha senki nem kért bocsánatot tőlünk. De azért sem kért senki bocsánatot tőlünk, hogy megannyi évtizeden keresztül nem szabadott szólni arról, hogy a román hadsereg felgyújtotta „szeretetből” távozásában Csíkszeredát. Ma sem nagyon ildomos erről beszélni, mert aki kimondja a valóságot, aki nem hazudja a hivatalos történelmi vonalat akár európai, akár nemzeti, akár országszinten, azzal baj van és azt el kell hallgattatni.”
Ráduly Róbert Kálmán az elődök nevében megköszönte a jelen lévő Szólláth Tibor Zoltánnak, Hajdúnánás polgármesterének a gondoskodást és szeretetet, amellyel fogadták a székelyeket. Rámutatott, ha vannak katartikus pillanatok egy nemzet életében, akkor ez ilyen volt.
Szólláth Tibor Zoltán Hajdúnánás közösségének üdvözletét tolmácsolta, és örömét fejezte ki, hogy közösen emlékezhetünk egy olyan szomorú történetre, amelynek mégiscsak van tanulsága a mai kor embere számára. Elmondta, az akkor 17 ezer lakosú Hajdúnánás háromezer-kétszáz székely menekültet fogadott be.
A kiállítás két részből áll, az egyik teremben lévő tárlat a csíki lakosság szemszögéből foglalja össze az eseményeket, bemutatva a menekülők útvonalát, személyes történetekkel kiegészítve, a másik teremben pedig egy Hajdúnánásról érkezett vendégkiállítás látható, amely a 39. császári és királyi gyalogezred történetét mutatja be. A kiállítás kurátora, Kiss Róbert a megnyitón röviden felidézte az ezred történetét, majd rátért arra, hogyan kapcsolható össze az ezred Csíkszeredával. „Sok nánási katona épp ezen a vidéken harcolt. És ott voltak azok a Csíkszeredai katonák, akiknek családja épp Hajdúnánásra menekült. Így mindannyian közös hátországra leltek Hajdúnánásban.”
A kiállítást Darvas-Kozma József esperes nyitotta meg. Átfogó előadásában olyan háttértörténeteket, tényeket, korabeli eseményeket osztott meg a jelenlévőkkel, amelyek megvilágították 1916. augusztus 17-ét, azt, hogy miért kellett meneküljenek a székelyek, hogy miért következett be Trianon. „Vannak sebeink, de találtunk jóakarókra a Hajdú megyeiekben, ezeket a gyökereket ápoljuk a jelen és a jövő szempontjából” – hangsúlyozta.
Buczkó József a Székely menekültek Hajdúnánáson című kötetét és annak keletkezését ismertette, mint mondta, a kötetben található történeteket innen vitte el, és most hazahozta a csíkiaknak. Daczó Katalin a megnyitóünnepség végén a kiállításon is látható képek történeteiből mesélt a jelenlévőknek.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Amire nem emlékezünk, az nem létezik
A Magyar Polgári Egyesület szervezésében tartottak konferenciát a Gulágról február 18-án, szombaton a váradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében.
A Gulág  Emlékbizottság  támogatásával létrejött eseményen elsőként Tőkés László, EP-képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke köszöntötte a szép számban egybegyűlteket az emlékezés fontosságára hívva fel a figyelmet. Ebben a vonatkozásban, mint fogalmazott, első tézise az, hogy „amiről nem emlékezünk, az nem létezik”, második tétele pedig így hangzott: „ahogyan emlékezünk valamire, az úgy létezik.” Kiemelte, hogy nagyon jól ismerték ezeket a tételeket a kommunisták, akik egész egyszerűen el akarták törölni a múltat, vagy a tényeket eltorzítva alakították ki hivatalos történelemszemléletüket. Nem csoda hát, ha a kommunizmus bukása után az emberekben egyszerre tör fel a múlt megismerésének az igénye – jegyezte meg Tőkés László.
Idézés
„Akié a múlt, azé a jelen” – folytatta beszédét a politikus, kiemelve, hogy a múlt felidézésének módja politikai kérdés is, hiszen, mint fogalmazott: „ahogyan elfoglalták Erdélyt, úgy el akarják foglalni a múltunkat is. Ezért a múltra emlékezés nekünk létkérdés”. Végezetül bejelentette, hogy a bukaresti katonai törvényszék megidézte tanúként az 1989-es forradalom eseményeinek feltárása ügyében. Tőkés László reményét fejezte ki,  hogy „nem fog ezúttal is hazugságba torkollni a kivizsgálás, és valóban kiderül, mi történt 1989 decemberében, 1990 márciusában és júniusában”, majd hozzátette: „Fontos lenne, ha nem a forradalom hatvanadik évfordulón derülne ki, hogy mi is történt valójában, hanem már most tudnánk, mi az igazság”.
Előadások
Elsőként Benkő Levente újságíró, történész osztotta meg a hallgatósággal kutatási eredményeit Magyarok és németek elhurcolása 1944 őszén Romániában című előadásában. Benkő Levente abból az alaptézisből indult ki, hogy nincs kollektív bűnösség, az elítélendő cselekményeket soha nem egy közösség, hanem egyének és intézmények követik el. Ezzel szemben Romániában már 1943-ban megfogalmazódott a magyar és a német nép kollektív bűnösségének a gondolata. Benkő Levente felidézte: 1944 augusztus 23-ika, azaz Románia átállása után a magyar hatóságok kivonultak Észak-Erdélyből, és így a magyar lakosság teljesen védtelen maradt. Erős magyar- és németellenes  hangulat alakul ki, és már augusztus 25-én megszületik az első csendőrségi parancs, amit további parancsok követnek, melyek alapján elkezdődött a német és a magyar közösség tagjainak a deportálása. Bár a parancsok alapján az 1940 auguszus 30, tehát a második bécsi döntés után Észak-Erdélybe költözött magyarokra és németekre vonatkozott a deportálás, a román hatóságok a szovjetekkel együttműködve azonban az őshonos erdélyi magyar és német férfiakra is kiterjesztették azok hatályát. 1945 februárjában Molotov szovjet külügyminiszter jóváhagyta azt, hogy az őshonos kisebbségeket ne hurcolják el, de mint fogalmazott, ezt az intézkedést sietség nélkül kell életbe léptetni. Nyilván  ez annak is betudható volt, hogy a Szovjetúniónak rengeteg munkaerőre volt szüksége az újjáépítéshez, így érdekében állt, hogy Erdélyből is minél több embert deportáljanak. Benkő Levente előadása után Buczkó József hajdúnánási néprajzkutató, író elevenítette fel a hajdúnánási magyarok deportálásának tragikus történetét, majd a nagyváradi Duma István idézte fel börtönélményeit. Végezetül Papp Annamária kolozsvári újságíró egyéni sorsokban rajzolta meg a kolozsvári deportálások történetét.
Pap István
erdon.ro