Születésnapi beszélgetés Nagy Antal tanárral
Szenvedélyem a tudomány népszerűsítése
Hetvenöt éves születésnapját ünnepelte június 22-én Nagy Antal, az egykori Csíkszeredai Matematika–Fizika, mai Márton Áron Gimnázium nyugalmazott fizikatanára, aki máig sem hagyott fel hivatásával, a tudomány népszerűsítésével. Ezúttal egy hosszabb beszélgetésből közlünk részleteket.
– 75 év. Sok ez vagy kevés?
– Attól függ, hogy miként vesszük. Kozmikus időszámításban, csillagászatban kevés, emberi életben sok. Sok minden történt ez alatt a 75 év alatt, jó is rossz is, minden…
– Melyik éveket nevezné meg, mint legszebbeket?
– Nagyon szépek voltak a diákévek, az itthoni – lévén Csíkszeredai születésű vagyok – és a Kolozsvári évek. Utána az volt a probléma, hogy sok olyan dologgal is kellett foglalkozzak, amit most visszatekintve a magam szempontjából fölöslegesnek tartottam. Voltam hét évig tanfelügyelő, nem nagyon tetszett az a munka. Amikor oda becsaltak, ’68-ban, a megyésítéskor, akkor azt hittem, hogy Isten tudja, milyen nagy dolgot lehet tenni mint tanfelügyelő. De odakerülve az ember rájött, hogy sokat nem tehet, megvannak a tanügynek a lassan őrlő kövei. 1975-ben visszamentem az iskolába. Három év után megválasztottak aligazgatónak. Az sem az volt, amit szerettem volna. Aztán 1986-tól kezdve dolgoztam teljes egészében tanárként, s azt végeztem, amit tényleg szerettem. Bár én a középiskola elvégzésekor nem tanárnak készültem, habár édesapám tanár volt, mert én akkor úgy képzeltem, hogy a mérnökség jobb. Végül nem bántam meg, mert nincs nekem annyi gyakorlati érzékem és olyan vénám, ami szükséges egy mérnöknek. Jobban megtaláltam a helyemet mint tanár. Ebbe közrejátszott a környezet is, mert a feleségem szintén tanár. Az iskolában is rendkívül jó kollégákkal dolgoztam együtt. Főleg az idősebbektől sokat tanultam. Akkor az volt a fokmérője a tanári munka sikerének, hogy ki hány gyereket tudott főiskolára, egyetemre küldeni, és ilyen szempontból is eredményes voltam. Nem bántam meg, hogy végül is így alakult.
– Miért éppen fizika?
– Ez a lényemmel összefügg, mindig is ez érdekelt. Gyermekkoromban is a természettudományoknak egyik szelete, a csillagászat kezdett nagyon érdekelni, és megint csak a körülményeknek nagyon rossz közrejátszásának az eredménye volt, hogy nem hivatásos csillagász lettem. Amikor végeztük az egyetemet, egy nagyon súlyos betegségen mentem keresztül. Több mint két hónapot kórházban voltam, mondhatni az orvosok lemondtak rólam. Nem tudtam elmenni a betegségem következtében a kihelyezésre, csak annyit tudtam megtenni, hogy a kar prodékánjának egy kérést adtam, hogy engem Csíkszeredába helyezzenek, de tulajdonképpen a Kolozsvári Csillagvizsgálónál szerettem volna elhelyezkedni. De mert én ezt kértem, ezért a bizottság nem azt adta, hanem azt, amit kértem. Lehet, ha később utánajártam volna, elmehettem volna, de közben megszerettem a tanári munkát is, meggyökeresedtem Csíkszeredában, ez így elmAradt. De azóta is különleges passziómmá vált, hogy a természettudományokat, s ezen belül a csillagászatot népszerűsítsem, előadásokat tartsak.
– Mit tartott szem előtt fizikatanárként?
– Arra törekedtem, hogy én is értsem meg és értessem is meg a gyerekekkel a fizikát. Általában a természettudományoktól viszolyognak a gyermekek, hogy nehéz, érthetetlen. Ez nem igaz. Ha próbáljuk a gyerekekkel a természeti jelenségek lényegét megértetni, s nem veszünk el a képletekben, akkor sikerülhet. Láttam egy 1926-os tankönyvet, amely képletek használata nélkül magyarázza meg a természeti jelenségeket. Én ilyen tankönyvet adnék most is, különösen az általános iskolások kezébe. Szerencsém volt azzal, hogy jó növendékeim voltak, akikkel meg tudtam találni a hangot, és különösen szerencsés voltam, hogy olyan növendékem volt, mint Barabási Albert-László. (…)
– Több kitüntetésben is részesült az évek folyamán…
– Valóban, különböző fórumokon értékelték a munkámat, azt, hogy próbáltam úgy tanítani meg nevelni is, hogy annak eredménye, látszata legyen. A legnagyobb, amit kaptam, az egy rendjel, a „Meritul pentru Învățământ” rendjelnek a lovagi fokozata. Magyarországról kaptam a Fényes Imre-díjat, a Gábor Dénes-díjat, itthoni az Ezüst Gyopár-díj, a Pro Urbe-díj, Hargita Megye Tanácsának az Életmű-díja… mindez elégtételt jelent.
– Úgy tudom, hogy szigorú tanár volt…
– Nem azt mondanám, hogy szigorú, hanem következetes. Nem voltak hullámzások, megvoltak az elveim, így a szigorúság abban mutatkozott meg, hogy egyenletesen ugyanazok voltak a követelmények. Például rögzítettem a diákokkal íratott ellenőrző dolgozatok rendszerét, még most is őrzöm a pontozásokat. Év végén pedig vizsgáztattam: volt egy nap, amikor mindenki kellett az egész évi anyagból feleljen. Az én szigorúságom az volt, hogy mindig minden ismeretet újra és újra kérdeztem. Hát persze ez nem mindenkinél ment, és úgy fogták fel a diákok, hogy túl szigorú vagyok.
– Ezt az egzaktságot, amely magához a fizika tudományához is illik, nem érezhették a diákok merevségnek? – Sohasem voltam olyan, hogy csak a népszerűség kedvéért engedjek a követelményekből. Lehet, hogy merevségnek tekintették, de utólag rájöttek, hogy nem volt rossz dolog, mert amit ők szigorúságnak tartottak, az kamatozódott, kénytelenek voltak tanulni és megtanulni a dolgokat. Kányádit parafrazálva, próbáltam megérteni és megértetni. Sohasem egy leckében gondolkoztam, nem az volt a cél, hogy óráról órára kikérdezzem a leckét. Nem az volt a cél, hogy óráról órára tanuljon, hanem hogy a tanulóban kialakuljon egy egységes kép, hogy mit kell fizikából tudni, s ehhez azt is kellett tudni, amit ezelőtt két hónappal tanultunk.
– Mai napig foglalkozik a tudomány népszerűsítésével…
– Igen, az utóbbi két évben a megyei könyvtárban előadássorozatot tartottam, amelyre nemcsak diákok jöttek, hanem felnőtt érdeklődők is. Még egy ciklust szeretném folytatni az előadásokat. Ennek most nem lesz meghatározott témája, hanem inkább érdekességek tudományos magyarázatát ismertetném: a betlehemi csillagról és hasonló jelenségekről beszélnék. Úgy látom, sok a hiányosság a tudományos ismeretterjesztés terén. Tavasszal volt például az erdélyi kiadók könyvmustrája. Nézegettem a sok szép könyvet, de egyetlenegyet sem találtam természettudománnyal kapcsolatban. (…) Egyébként Bay Zoltán jelmondatát magaménak érzem: Sic itur ad astra – Egészen a csillagokig. (Dante: Isteni színjáték).
– Milyen viszonyban van a számítógéppel?
– Én a számítógéppel sokáig semmiféle viszonyban nem voltam. A szükségességét belátom. Munkám során megtanultam türelemmel végezni a számításokat. Megírtam egy többkötetes fizika példatárat, és annak a mintegy 1600 példáját többször is megoldottam: egyszer, amikor megírtam a kéziratot kézzel, s aztán amikor átmásoltam – mert annyit azért megtanultam, hogy beépítettek a számítógépembe az iskola informatikusai egy matematikai nyelven író programot, a Mathtype-t, és azt használom – és még egyszer megoldottam az egész 1600 példát, amikor újranéztem. Volt egy szerződésem a Kolozsvári Ábel Kiadóval, de közben nyugdíjba ment az az illető, akivel egyeztettem. Most itt Csíkszeredában keresek kiadót a példatárra, és úgy tűnik, a Gutenberg kapható lesz rá…
– Milyen viszonyban van a Fennvalóval?
– A Fennvalóval, azt hiszem, jó viszonyban vagyok. Annak idején az egyetemen egy csomó politikai jellegű előadásunk volt: politikai gazdaságtan, tudományos szocializmus, filozófia, nyomták belénk a tudományos és történelmi materializmust, és nem mondom még azt sem, hogy kételkedő voltam, hanem inkább átbillentem a materializmusnak az oldalára. Például akkoriban Somlyón laktunk albérletben, és a háziasszonyunk, aki rendkívül vallásos volt, jó kapcsolatot tartott P. Daczó Árpáddal, Lukács atyával, aki akkor a somlyói rendházban élt. Én mindig szerettem volna, hogy a háziasszonyunk hozzon össze vele, hogy egy kicsit vitatkozzak vele a materializmusról és a vallásról. Nagyon fiatal tanár voltam, azt hittem, hogy amit nekünk tanítottak, az igaz kell hogy legyen, de fokozatosan rájöttem, hogy a fizika nem összeegyeztethetetlen a vallással, csak az embernek meg kell találnia a kapcsolatot a vallásosság és a fizikai szemléletmód között. Valamikor azt bizonygatták nekünk, hogy a vallás, az egyház mennyire tudományellenes volt, lásd Copernicus, Galilei, Giordano Bruno esetét, habár akkor is rájöhettem volna, hogy kizárólag a tudományos elveiért soha senkit ki nem végeztek. Sem Giordano Brunót, sem Galieit, és most próbálom az emberekben tudatosítani, hogy pl. Galiei saját magára hozta a bajt az ő lehetetlen természetével… Ma már tudom, hogy a valódi életnek két oldala van: vannak a fizikai világ ismeretei, és a fizikán túli, a metafizikai világnak a megállapításai. A kettő nem egymással ellentétben van, a kettő egymást kiegészíti. Mert már maguk a legnagyobb fizikusok is mondják, hogy a fizikával nem lehet bizonyítani, hogy van Isten, s azt sem lehet bebizonyítani, hogy nincs. A kettő külön dolog. Nem szembeállítani kell a kettőt, hanem egymás mellett elfogadni, hogy van egy olyan világ, amelyet az istenlét kormányoz, és van egy olyan világ, amit a természet kormányoz. A kettőt nem összekeverni és egymással szembeállítani, hanem elfogadni kell.
– Mivel tölti a napjait?
– Az említett tudománynépszerűsítésen kívül mindig szerettem a sporteseményeket követni, és a mai napig is szenvedélyes sportrajongó vagyok, ez az egyik. A másik a klasszikus zene iránti szeretetem. Nagy klasszikus zenei lemezgyűjteményem van, mostanában több időm van, rengeteg zenét hallgatok, nagyon szeretem. Emellett a feleségem, a gyerekek, az unokák foglalnak le, a hat unoka főleg nyaranta érkezik, van egy kicsi házunk Piricskén, sokat időzünk ott. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a feleségem és a családom nélkül nem lehettem volna az, aki lettem.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)