Silviu Brucan és Nicolae Militaru közös interjúban /Adevarul/ azt állította, hogy hosszú ideje szervezett, a tábornokok és a Securitate egyik egységének bevonásával előkészített összeesküvés döntötte meg Ceausescu hatalmát, nem pedig a népi forradalom. /MTI, Adevarul, aug. 23./

Magyarország alig várja, hogy Románia precedenst teremtsen a területi követelések tekintetében, figyelmeztetett Silviu Brucan a román tévében. Nem alkalmas a pillanat arra, hogy területi kérdésekről tárgyaljunk Ukrajnával, mondta. Újabban a román vezetők óvatosabban fogalmaznak a Moldovával való egyesülés kérdésében is. /Mag Péter bukaresti tudósító. = Népszabadság, dec. 31./

A 700 ezres példányszámú Evenimentul Zilei által a halálbüntetés visszaállításért megindított kampány nyomán sok cikk született a javaslat mellett, illetve ellene. A Romania Libera ellenzéki lap Silviu Brucan 1992-es, a választások előtti javaslatcsomagját ismertette, ebben szerepelt a hathónapos szükségállapot bevezetése és a halálbüntetés visszaállítása. A bűnözés elleni hadjárat célja valójában a régi időkhöz való visszatérés. A halálbüntetés visszaállítása ellen emelte fel a szavát Gabriel Andreescu, a Polgári Szövetség elnöke. /Éltes Enikő, Bukarest: Halálbüntetés és hatalom. = Magyar Nemzet, aug. 19./

"Iliescu elnök tiltakozása ellenére a Ziua bukaresti lap folytatja az 1989. decemberi eseményeket kivizsgáló bizottság által összegyűjtött titkos dokumentumok közlését. Iliescuék hatvanezer halottat terveztek, ezért röppentette fel az első napokban ezt a számot Silviu Brucan. A Ziua szerint Gheorghe Goran, a bukaresti Securitate egykori vezetője elmondta, hogy már dec. 20-án Bukarestbe érkezett a Hezbollah öt tagja, akiket Ceausescu saját védelmére hívott be az országba. Goran azt is hangsúlyozta, hogy a Securitate megsemmisíthette volna a forradalmárok főhadiszállását, a tévé adótornyát. Azt is érthetetlennek tartotta, hogy a párt központi bizottsági épületét egyetlen találat sem érte, holott ott volt a "nagyvezérkar", élén Iliescuval. A katonai irányítást átvevő Nicolae Militaru tábornok dec. 22-én a tévében felhívást tett közzé: "Állítsátok le a vérengzést!", ez volt a jelszó az öldöklés elkezdésére. /Magyar Hírlap, dec. 5./ "

Silviu Brucan az a legtekintélyesebb román politikai elemző, akinek szavára odafigyel a mindenkori hatalom, ellenzék és egyszerű állampolgár. Azonban a sulykot mindig a hazai nemzetiségi kérdések megítélésében veti el. Legutóbbi máj. 2-án, vasárnap elhangzott tévéműsorában a választási kampány kapcsán a Kolozs megyei Alparét (Bábolna) községre hivatkozott, közbeszúrva egy zárójelet, amely szerint arról a településről van szó, "ahol 1437-ben kirobbant a románok felkelése a magyarok ellen." Ez tudatos ferdítés. /Ö. I. B.: Tanár úr, elégtelen! = Szabadság (Kolozsvár), máj. 4./

Március 19-én Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában dr. Kincses Előd, a Maros megyei Nemzeti Megmentési Front volt alelnöke szervezésében megemlékezést tartottak, amelyen felidézték az 1990-es márciusi eseményeket. A 15 évvel ezelőtt történtekről Schmidt Mária történész, a budapesti Terror Háza Múzeum igazgatója és Gabriel Andreescu politológus, lapszerkesztő beszélt. Dr. Kincses Előd szóvá tette, hogy bár az RMDSZ most kormányzaton van, még mindig nem derítették ki az 1990-es marosvásárhelyi események kezdeményezőit, felbujtóit. Azóta 40 magyart és cigányt ítéltek el, de az igazi vétkesek büntetlen maradtak. Az ügyvéd elmondta, a romániai magyar autonómia-törekvések csakis összefogással érhetők el, ezért meghívta a rendezvényre az RMDSZ szenátorait és parlamenti képviselőit, de senki sem jött el, kivéve Kerekes Károly képviselőt. Sütő András betegségére hivatkozva maradt távol, eljött viszont a Ceausescu rendszer két ellenállója: Király Károly és Tőkés László püspök. Fehér karácsonytól a fekete márciusig címmel készült videofilm idézte a nagyszámú közönségnek az 1989. december 22. és a 1990. március 20-a között Marosvásárhelyen történteket. Schmidt Mária felolvasta Orbán Viktornak a Fidesz Polgári Párt elnökének az üzenetét. Schmidt Mária történész kifejtette, Tőkés Lászlónak sikerült maga mögé állítani Temesvár lakosságát. Ez forradalom volt – vélte a történész, az viszont, ami Bukarestben történt, az kételyeket ébreszt. Az 1989. december 21-i népgyűlésen a zavargásokat kirobbantók, majd a mai napig se tisztázott terrorista diverzió arra utal, hogy titkosszolgálati erők álltak a háttérben. A Szekuritáténak és a párt másodvonalbeli politikusainak kapóra jött Temesvár, hogy ennek ürügyén megrendezzék a bukaresti forradalmat. A figyelemelterelés, a dezinformálás voltak a visszarendeződés eszközei. Romániában a pártállami rendszert saját politikai elitje buktatta meg, így a rendszerváltás felemásra sikerült. Ameddig nem derül ki, hogy kik lőttek 1989 decemberében, kik szervezték a márciusi pogromot, kik irányították a bányászokat Bukarestbe, addig nem teljesedik ki a rendszerváltás. Gabriel Andreescu elmondta, hogy 1989 decemberében nem számolták fel a Szekuritátét, csupán a hadsereg hatáskörébe helyezték azzal a feltétellel, hogy a hadügyminisztérium három hónapig biztosítsa a titkosszolgálat tagjainak fizetését, majd ezt követően felszámolják őket. A három hónap márciusban járt le. Gabriel Andreescu Emil Constantinescu volt államfő könyvéből idézett, aki leírta, hogy a titkosszolgálat 1990-től, de mandátuma alatt is a román-magyar konfliktust tévesen állította be és szándékosan félretájékoztatták az államhatalmi szerveket. Gabriel Andreescu kifejtette: kétségtelenül Ion Iliescu az 1990 márciusi események stratégája és munkáját Virgil Magureanu a Román Hírszerző Szolgálat első vezetője segítette. 1990. március 19-én Ion Iliescu Virgil Magureanu társaságában Temesváron tartózkodott, ahol az ottani értelmiségiek arra kérték, szervezzenek egy barátság felvonulást, amelyen jelezni kívánták, lehet megoldást találni a marosvásárhelyi konfliktusra, mire Iliescu kijelentette, a románok és a magyarok között akkora szakadék van, hogy azt már lehetetlen áthidalni. Virgil Magureanu hozzáfűzte: Erdély egy puskaporos hordó, nincs mit tenni... Valójában az történt, hogy március elején az Országos Nemzeti Megmentési Front állandó bürója – amely a volt kommunista pártvezetőkből is állt, mint Ion Iliescu, Silviu Brucan, Dumitru Mazilu és Petre Roman – titkos ülésen eldöntötte, hogy kirobbantják a marosvásárhelyi etnikai konfliktusokat, aminek célja egyértelműen a hatalom átmentése volt. Az RMDSZ kormányon van, így most joggal kérheti, hogy a 15 évvel ezelőtti eseményekre a jelenlegi hatalom fényt derítsen, hangoztatta Gabriel Andreescu előadásában. A rendezvényre eljött Vasile T. Suciu nyugalmazott rendőrtiszt és Judea Ioan ny. ezredes, az 1990-es márciusi események egyik főszereplője, aki az igazát tisztázni szerette volna, így a rendezvény szünetében szót kért, azonban a hallgatóság azt nem engedélyezte. /Vajda György: Le kell bontani a hazugság falát! A titkosszolgálat szervezte a forradalmat és a pogromot. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 21./ Bögözi Attila újságíró úgy minősítette, hogy Tőkés László az 1989-es romániai fordulat elindítójaként nem tudott megmaradni a hősök panteonjában, továbbá Kincses Előd, Marosvásárhely fekete márciusának egyik kulcsembere sem tudott megmaradni annak a nagyformátumú politikusnak, akinek 1990. március 20-án „a főtéren tüntető magyar tömeg – ma már tudjuk azt is, hogy tévesen – látta”, ugyanis a „főáramlatából a perifériára sodródott”. Az újságíró nem érti, miért kellett Kincses Elődnek rászervezni még egy másik rendezvényt az emlékezésre. Szerinte a Pestről jött Schmidt Mária történész (a Terror Háza Múzeum igazgatója) olyan szinten, mintha ezt első osztályosoknak tenné, elmesélte, hogy milyen is volt az élet a Ceausescu-korszakban. /Bögözi Attila: Ha emlékezni külön kottyan kedve. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 21./

Traian Basescu államfő december 18-án mutatja be a parlamentben a Vladimir Tismaneanu politológus vezette bizottság jelentését. A testületet az államfő kérésére hozták létre azt követően, hogy több civil szervezet is felszólította Basescut: hivatalosan ítélje el a kommunizmust. A Tismaneanu-bizottság feladata az volt, hogy olyan tudományos dolgozatot készítsen, amely tényeket felsorakoztatva mutassa be a kommunizmus bűncselekményeit a kezdetektől, azaz az 1947. december 30-i államcsínytől egészen annak 1989. decemberi megbuktatásáig. Néhány nappal a dokumentum hivatalos bemutatása előtt Tismaneanu a bukaresti Adevarul napilap szerkesztőségébe is eljuttatta a jelentést, amelyet az újság ismertetett. A bizottság azt kéri, hogy az elnök ítélje el a kommunista rendszert, nevezze meg a bűnösöket, továbbá támogassa a levéltárak anyagához való szabad hozzáférést. A 660 oldal egyebek mellett felsorolta azoknak a nevét, akik hozzájárultak a diktatúra kibontakozásához és fenntartásához. A törvénytelenségen alapuló rendszer létrehozásáért és fenntartásáért vétkesek című fejezetben, többek között, Gheorghe Gheorghiu-Dej, Ana Pauker, Gheorghe Apostol, Gogu Radulescu, Manea Manescu és Ion Iliescu neve szerepel. A volt államfő /Iliescu/ neve egy másik fejezetben is megjelenik, amely a kommunista ideológia lakosság körében való erőszakos terjesztéséről szól. Ebbe a kategóriába sorolhatók: Mihai Roller, Paul Niculescu-Mizil, Walter Roman (Petre Roman édesapja), Silviu Brucan és mások. A Román Kommunista Párt (RKP) aktivistái között található Mihai Bujor Sion (fia 1990 után Iliescu tanácsadója volt) és Leonte Tismaneanu (a bizottság elnökének, Vladimir Tismaneanunak az édesapjáról van szó, aki az ötvenes években tisztséget töltött be az RKP-ban). A kommunizmus eszméinek propagálásában fontos szerepet játszott Paul Niculescu-Mizil, Leonte Radu, Eugen Florescu és Ion Iliescu. A jelentés tartalmazza azoknak a művészeknek, íróknak és költőknek a nevét is, akik műveikben és alkotásaikban a rendszert dicsőítették, mint például Eugen Barbu, Corneliu V. Tudor, Dan Zamfirescu, Ion Dodu Balan, Dinu Sararu, Adrian Paunescu, Ilie Badescu, Mihai Ungheanu, Nicolae Dan Fruntelata, Ilie Purcaru és Arthur Silvestri. A külpolitikáról szóló fejezetben, többek között, Vass Gizella (Bogdan Oltenau liberális képviselőházi elnök nagyanyja) és Andrei Stefan neve szerepel. Tismaneanu jelezte, hogy a kutatás során legnehezebben a Külügyi Hírszerző Szolgálattal (SIE) tudtak együttműködni. Elsőként a Nagy-Románia Párt (PRM) elnöke, Corneliu V. Tudor reagált a Tismaneanu-bizottság megállapításaira. Vadim azzal fenyegetőzött, hogy a szociáldemokratákkal karöltve bojkottálni és szabotálni fogják Basescu beszédét, bekiabálásokkal, valamint füttykoncerttel próbálják majd megzavarni az államfő felszólalását. Tudor cáfolta, hogy személyesen ismerte volna a néhai diktátort, akit különben „nagy román hazafinak” és „az egyik legnagyobb államférfinak” tekint. A Szociáldemokrata Párt (PSD) tiszteletbeli elnökévé választott Ion Iliescu exállamfőt ért vádakról a párt etikai bizottságának elnöke, Valer Dorneanu úgy vélekedett: a PSD nem hajlandó részt venni az elnöki bizottság „politikai játszmájában”, amelynek célja Iliescu lejáratása. /Papp Annamária: Basescu ma mutatja be Tismaneanu jelentését. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./

Lassan lejár Silviu Brucan húsz esztendeje, de próféciája még nem teljesedett be. Akkoriban közfelháborodást váltott ki véleménye, miszerint Romániának húsz évre lesz szüksége ahhoz, hogy felfogja és elsajátítsa a demokráciát. Becsületsértéssel is vádolták emiatt. Ha még élne, akár rehabilitálni kellene, hiszen igaza volt. Távol áll tőle az elmúlt két évtized erőfeszítéseinek alábecsülése, írta Kelemen Atilla, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke, mivel neki is megvolt ebben a történetben a szerepe, felelőssége és munkája. 1989-hez képest összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között élünk, szögezte le. A településneveket kizárólag románul lehetett írni, az iskolában egyes tantárgyakat a magyar gyerekek csak román nyelven tanulhattak. Nos, ezen már rég túl vagyunk! – állapította meg. Az elmúlt húsz évben „visszanyertük legalapvetőbb emberi szabadságjogainkat: a szólás-, vállalkozói- és mozgásszabadságunkat. Jogunk van véleményünkhöz, szabad a sajtó, demokratikus körülmények között politizálhatunk és választhatunk. ” „Anyanyelvünket szabadon használhatjuk – a közigazgatásban és a törvényszéki eljárásban is! –, az anyanyelvi oktatás, néhány kivételes esettől eltekintve, tulajdonképpen az óvodától az egyetemig minden szinten biztosított”, Kelemen szerint „kvázi kivívtuk magunknak az államalkotói státust. ” /Dr. Kelemen Atilla: Mérlegen Brucan próféciája. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 17./

Dr. Kelemen Atilla írására reagált Sásvári Előd. Kelemen az elmúlt húsz évet értékelve részletesen ecsetelte a magyarság jogai megvalósításainak sokaságát. Sásvári Előd ellentmondott, példákat hozva. „Ami az oktatást illeti: Marosvásárhelyen ma egyetlen teljesen magyar iskola van. Két kivétellel az iskolákat román személyiségekről keresztelték át. A vegyes iskolák homlokzatán, belsejében nagyítóval sem találunk magyar feliratokat. Közösségünk kultúrája nincs képviselve az iskolák falain. A magyar osztályokat hátrányosan megkülönböztetik” – sorolta. A szakoktatók nagyobb része a magyar osztályokban román anyanyelvű. A kétnyelvűségben magyar tanácsosaink sem jeleskednek. „Anyanyelvünket szabadon használhatjuk – a közigazgatásban és a törvényszéken is” – írta Kelemen. A cikkíró reagálásában megállapította, hiába próbálja használni anyanyelvét, A válasz mindig az, hogy beszéljen románul /”nu stiu, vorbiti romaneste”/. Miért nem lehet magyar formanyomtatványokat kapni a polgármesteri hivatalnál, jóllehet a törvény ezt előírja? „Kvázi kivívtuk magunknak az államalkotói státust” – vallja Kelemen. Mi nem érezzük államalkotó mivoltunkat, mondott ellent Sásvári Előd. /Sásvári Előd: A mérleg nyelve. Válaszféle dr. Kelemen Atilla „Mérlegen Brucan próféciája” c. írására. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 22./ Előzmény: Dr. Kelemen Atilla: Mérlegen Brucan próféciája. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 17./

„Több pártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a cél…” – Miről tárgyalt a szovjet nagykövet Ilescuékkal?
Romániában – tudjuk meg a legnagyobb példányszámú román napilapból, az Adevărulból – nemrég került elő egy igen fontos történelmi dokumentum: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es romániai események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy csak korlátozott mértékben nem hajlandók engedélyezni.
A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára.
Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat.
Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak.
Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra.
A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak. Forrás: erdély.ma

Iliescu: Többpártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a cél
Egy igen fontos történelmi dokumentum került elő a napokban, írja a bukaresti Adevărul: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben hajlandók engedélyezni.
A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára.
Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat.
Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak.
Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra.
A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak. Forrás: Erdély.ma

Erdélyt épít” a MIÉRT – Aradon tartotta éves küldöttgyűlését a Magyar Ifjúsági Értekezlet
Újragondolta Erdélyt építünk nevű programját a hétvégén, az Aradon tartott, éves küldöttgyűlésén a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT). A küldöttek emellett módosítottak az alapszabályzaton, új tagszervezetek felvételéről döntöttek, illetve meghallgatták az elnök éves beszámolóját.
„Az Erdélyt építünk nevű korábbi ifjúsági vezetőképző programunk módosított formájában a szervezetépítéshez járul majd hozzá. Lényege, hogy helyi tagszervezeteinkre bízzuk a helyi problémák, igények és érdekek feltárását és ezekre keresünk hatékony válaszokat” – magyarázta az ÚMSZ-nek a MIÉRT építkezési stratégiáját Bodor László elnök.
A háromnapos – „békeidőben”, azaz nem a választási kampány jegyében zajló – küldöttgyűlés egyfajta tréning is volt az Aradon összegyűlt mintegy hatvan magyar ifjúsági vezető számára. A „tréner” szerepét Markó Béla RMDSZ-elnök, Takács Csaba megbízott ügyvezető elnök, kormányzati és önkormányzati tisztségviselők töltötték be.
Markó: a politika hivatás
A küldöttgyűlést is megnyitó Markó Bélának a program szerint Az erdélyi magyar fiatalok jövőképe címmel kellett előadást tartania a pénteki, első estén. „Ez úgy hangzik, mintha nekem kellene elmondanom, milyen a fiatalok jövőképe” – üzent kissé neheztelően a szervezőknek a politikus, aki inkább azt osztotta meg a küldöttekkel, hogy mit gondol általában az ország jövőképéről és a fiatalok szerepéről, felelősségéről a jövő alakításában.
Az RMDSZ elnöke szerint a történelemben húszéves ciklusok – mint fogalmazott, egy emberöltő – alatt következnek be a nagy változások. Emlékeztetett Silviu Brucan politológus 1990-ben elhangzott jóslatára, amely szerint Romániának húsz évre lesz szüksége ahhoz, hogy utolérje a nyugati demokráciákat.
„A húsz év letelt és csak a nyers változásokra volt elegendő, arra, hogy Románia formálisan az Európai Unió tagállamává váljon” – vélekedett. Szerinte a következő húsz év kihívása az, hogy Románia „valóban európai” országgá alakuljon át.
A valódi európai integráció megvalósításához Markó szerint mindenekelőtt vízióra, koncepcióra van szükség. „Tudjuk-e már, hogy milyen Romániát kell felépítenünk?” – tette fel a kérdést a politikus. Szerinte a következő években a sajátos igények szerint működő romániai társadalmat kell kiépíteni, erre pedig csak szemléletváltó, felelős, jól felkészült vezetői réteg képes.
E réteg kialakulásában a MIÉRT-re nagy szerep hárul – fordult a küldöttekhez a szövetségi elnök. Hangsúlyozta, a társadalom átalakításának egyik fontos eszköze a decentralizáció. „Akkor vonzó, akkor itthon marasztaló Erdély, ha a helyi közösségekben hozzák meg a helyieket is érintő döntéseket” – magyarázta. Ilyen értelemben előrelépésnek nevezte a tanügyi törvényben is rögzített decentralizációt, illetve a központosítás tervezett felszámolását az egészségügyben.
Takács: ne csapjuk be az embereket
Takács Csaba a szervezetépítésről, ennek a rendszerváltás utáni RMDSZ-es „hőskorszakáról” beszélt – érezhető nosztalgiával – a küldötteknek szombaton. „Akkor könnyű volt, mert volt közösségi felhajtóerő” – fogalmazott a politikus, utalva arra, hogy a kilencvenes évek legelején, a változtatásokra irányuló igénytől hajtott embereket „nem volt nehéz megmozgatni”.
A jelenben Takács az RMDSZ mozgalmi jellegét hiányolta, szerinte az elkövetkező években ezt kellene erősíteni. Egyben választ várt a küldöttektől arra a kérdésre: hogyan lehet ismét visszacsalogatni a tagságot a szervezethez? „Elsősorban úgy, hogy nem csapjuk be őket” – adta meg maga az egyik választ, majd arról számolt be, hogy az ügyvezető elnökség ezekben a napokban szórólapokat terjeszt a magyar közösségekben a választott tisztségviselők elérhetőségeiről (mobiltelefonszám, email cím stb.), így téve lehetővé számonkérhetőségüket.
Problémákat okozhat a kettős állampolgárság.
„A kettős állampolgárság bevezetése befolyásolja a Magyarországra irányuló erdélyi migrációt” – jelentette ki a demográfiai mutatók alakulásáról szóló előadásában Kiss Tamás. A szociológus szerint ez felelősséget ró Magyarországra és a problémát „élesen fel kell vetni” a magyar-magyar konzultációkon.
A kisebbségkutató intézet munkatársa kitérő választ adott az ÚMSZ-kérdésére, miszerint készült-e már vizsgálat a kettős állampolgárság várható hatásáról, értésre adta azonban, hogy véleményét empirikus adatokra is alapozza
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Dan Voinea: nem léteztek terroristák 1989 decemberében
A Ceauşescu-házaspárt azért tették el az útból, hogy ne rendezhessék meg a kommunizmus perét – nyilatkozta kedden a Radio France Internationale-nak (RFI) az 1989-es forradalom évfordulója alkalmából megszólaltatott Dan Voinea egykori katonai ügyész, aki a később kivégzett diktátorházaspár elleni 1989-es perben összeállította a vádiratot. A 21 évvel ezelőtti utcai harcokban semmiféle terroristák nem vettek részt, az 1989-ben átmentett kommunista adminisztráció pedig a mai napig létezik – állítja Voinea.
Voinea, aki 1989-ben a katonai ügyészség ezredeseként jelentkezett, hogy közvádlóként szerepel a tömeggyilkossággal vádolt Ceauşescuék karácsony napján lefolytatott perében, úgy vélte, amennyiben a diktátor házaspár pere a szabályoknak megfelelően folytatódott volna, ez lett volna az első olyan ügy, amelyben elítélik a kommunizmus bűneit.
Voinea néhány évvel ezelőtt nyugdíjba vonult, miután fegyelmi eljárást kezdeményeztek ellene a forradalommal kapcsolatos ügyek – nevezetesen a Ion Iliescu egykori államfő elleni eljárás – vádiratainak szabályellenes összeállítása miatt
A cél: a kommunista hatalom átmentése
„A mai napig nem került a bíróságok elé a kommunizmus bűneivel kapcsolatos vádirat. Ez volt a Ceauşescu-házaspár fizikai megsemmisítésének oka, mivel az ellenük megfogalmazott vádak a kommunizmus elleni vádak is egyben. Stănculescu (egykori, a forradalom idején elkövetett bűncselekmények miatt börtönbüntetésre ítélt tábornok – a szerk. megj.) és azok, akik akkor átvették a hatalmat – itt Ion Iliescura, Petre Romanra, Brucanra és Gelu Voican Voiculescura gondolok –, tehát, mint utólag megtudtam, ez a hatalmi csoport döntött a Ceauşescuék fizikai megsemmisítéséről. Őket azért áldozták be, hogy ne kerüljön sor a kommunizmus perére, és hogy átmenthessék a kommunista adminisztrációt, amely, mint látják, túlélt, és a mai napig létezik. De még most sincs késő, és a társadalmi megbékélés érdekében javallott a kommunizmus elleni per, de ehhez előbb politikamentessé kell tenni az igazságszolgáltatást” – jelentette ki Dan Voinea, aki amúgy maga is a diktátor házaspár halálos ítéletére tett javaslatot 21 évvel korábban.
Voinea egyúttal azt is kijelentette, hogy az 1989 decemberi utcai harcokban – az akkori hivatalos bejelentésekkel ellentétben – nem vettek részt semmilyen terroristák. Azt is kifejtette, hogy az általa összeállított vádiratok közül több mint 35 esetében született ítélet, és többek között a Temesváron a lakosság elleni katonai fellépést irányító Mihai Chiţac és Victor Athanasie Stănculescu egykori tábornokok elleni vádirat összeállításáért is magának követelte a dicsőséget, bár ebben az ügyben Romeo Bălan ügyész járt el, aki emiatt díjat is kapott az ügyészek szövetségétől. Emellett – mint mondta – a hasonló kolozsvári és a nagyszebeni ügyekben is bebizonyította, hogy nem voltak terroristák, mivel a sortüzek minden egyes áldozata esetében sikerült kideríteni, hogy kik lőttek. Az ügyek 80 százalékában sikerült kideríteni, hogy kik lőttek, hogy kik azok, akik több ezer polgár haláláért, megsebesüléséért vagy jogtalan bebörtönzéséért felelősek – mondta Voinea.
Nincs bizonyíték Vasile Milea öngyilkosságára
Arról is beszélt, hogy semmilyen bizonyíték sincs arra, miszerint Vasile Milea, a hadsereg akkori főparancsnoka 1989 december 22-én öngyilkosságot követett volna el, mint ahogy azt akkor a halottkém megállapította. Közölte: Milea halálát követően Stănculescu tábornok bement a védelmi minisztériumba, és az akkor Milea után a hivatali rangsorban következő Ilie Ceauşescut őrizetbe véve önmagát nyilvánította védelmi miniszterré, majd ebbéli minőségében irányította az összes katonai műveletet az országban.
Voinea a katonai főügyész helyetteseként, majd főügyészként tíz évig, 1997-től foglalkozott a forradalomhoz kapcsolódó perek vádirataival, többek között a Milea-ügyével is, amelyet lezártak, és akkor Voinea nem emelt szót a végkövetkeztetés ellen. (Incidens Aradon: Kisebb incidens történt Aradon az 1989-es forradalom hőseinek tiszteletére rendezett tegnapi megemlékezésen, amikor a megjlent egykorri forradalmárok összetűztek a rendfenntartó erőkkel, mivel azok nem engedték, hogy kitűzzenek egy zászlót a vértanúk emlékművére. „Még 1989-ben sem gyakoroltak ránk olyan nyomást, mint mostanában, példa erre a hatóságok mai akciója is, akik szabotálni kívánták a mgemlékezésünket” - jelentette ki a megyei forradalmárszervezet titkára, Duka Attila.)
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

25 évvel a brassói munkások lázadása után
Az 1987. november 18-i, brassói lázadásra visszatekintve kétfajta hősről lehetne beszélni. Először is a fellázadt, elítélt és csendben deportált munkások.
A rezsim bukása számukra a hazatérés és a brassói Vörös Lobogó Gyárban való újraalkalmazásuk örömét jelentette. Mivel olyan sok ítélet és szenvedés volt, a történészek és az újságírók éppenséggel kerülik, hogy hősöknek nevezzék őket.
A második kategóriába Silviu Brucan és más külföldi kapcsolatokkal rendelkező értelmiségiek tartoznának, akik „gorbacsovi” módon kommentálták az eseményt és disszidensekként gyűjtöttek be pontokat.
És szintén visszatekintve, egyetlen vesztesi kategória lenne: az 1987-ben kivizsgált, elítélt és deportált brassóiak. A változások és az antikommunista kampányok ellenére, a múlt század azon őszén lezajlott megtorló akciók egyetlen kezdeményezőjének, vagy tettestársának sem kellett elszámolnia. Elégették Ceauşescu arcképét
1987. november 15-e vasárnap volt. És munkanap, mint szinte minden akkori vasárnap, amikor Ceauşescu a küladósság visszafizetése érdekében a „nadrágszíj meghúzására” kötelezte a polgárokat. Ezen kívül „új alkalom volt az ünneplésre”, mert 1987. november 15-én szavaztak a helyi néptanácsok képviselőiről.
Egész Brassót Ceauşescu arcképével és vörös zászlók sokaságával „díszítették fel”. Bárhova néztél, olyan jelmondatokat lehetett látni, melyek arra mozgósítottak, hogy „mindent meg kell tenni” a nép boldogságáért és jólétéért. Minél több ilyen jel volt, a románok annál intenzívebben érezték a helyzetet idegen megszállásként. Hiszen mi másnak nevezhetted? Egy olyan rezsim foglya voltál, mely sorba állásokra és élelmiszerjegyekre, a külföldre termelés frontján történő mozgósításokra és áramszünetekre kényszerített. És főleg, hazugságra.
E kollektív idegességek és frusztrációk közepette az a hír, hogy újabb bérmegvonásokat fognak kiszabni az exportra történő gyártásban tapasztalt selejtek és a terv nem teljesítése miatt, több száz munkást mozgatott meg a Vörös Lobogóban. Az emberek kispricceltek a gyár kapuján a város Polgármesteri Hivatala felé. Felgyújtották a párt vörös zászlóit, de felemelték a trikolórt. A csoport hosszasan gördülő hógolyóként egyre nőtt, tömegeket vonzva. Addig soha nem hallott jelmondatokat kiabáltak a vezetők ellen. És mindenki a „Deşteaptă-t române!”-t (a jelenlegi román himnusz – RS) énekelte.
A tüntetőket még jobban feldühítette, hogy a párt megyei szervezetének székházában az egyszerű polgárok számára tiltott élelmiszereket találtak: szalámit, déligyümölcsöket, csokoládét. A lázadók irodákat és ablakokat törtek fel és be, „elagyabugyálták” az útjukba állókat, aktákat dobáltak ki az utcára és felgyújtották a „szeretett vezér” arcképét. Mindezeket a túl sokáig elfojtott dühvel tették.
Négyszáz letartóztatás
A párt mozgásba hozott gépezete azonban sürgős „lépéseket” tett. Gyorsan végrehajtottak négyszáz letartóztatást. Brassó forrongani kezdett. A letartóztatottak negyedét Bukarestre vitték kivizsgálásra. Tanúvallomásaikat verésekkel és rendkívüli pszichikai nyomásgyakorlásokkal tákolták össze.
Nicolae Ceauşescunak 1987. november 26-án jelentették, miként zajlott le egy nappal korábban a „Brassói Vörös Lobogó Teherautógyár” pártaktívájának plenáris ülése.
„Kiemelték, arról tájékoztatták, hogy minden dolgozó fel van háborodva a huligánok csoportja által elkövetett tettek miatt és azt kérik, hogy kapjanak példás büntetést és engedjék meg a gyárban való elítélésüket a dolgozó emberek kollektívája előtt azon vandál tettek miatt, melyek foltot ejtettek a gyár becsületén és kárt okoztak a pártnak és az országnak”. A vállalat egész vezetését – 15 személyt – leváltották és szétszórták az országban. A műszaki igazgatót, Ion Anghelt és a tervezési-fejlesztési iroda vezetőjét, Vasile Lucat feltételesen felfüggesztett börtönre büntették a munkások javadalmazására kirótt „indokolatlan büntetések” miatt. Akárcsak 1977-ben, amikor Ceauşescu a zsil-völgyi bányászok sarokba szorították, azokat találtak bűnösnek, akik „nem megfelelő módon” hajtották végre a törvényeit.
Azt is jelentették Ceauşescunak, hogy azokat a munkásokat, „akik rendetlenséget okoztak és megsértették a törvényt” el fogják „költöztetni más helyekre”, „a közvetlen felelősöket pedig bíróság elé állítják”.
A per nyomán 61 brassói munkást ítéltek munkahelyen letöltendő, vagy feltételesen felfüggesztett börtönbüntetésre (6 hónap és 3 év között). A 61 elítéltből 17-et más megyékbe küldtek dolgozni. Ők a Milícia engedélye nélkül nem hagyhatták el az új lakóhelyüket. Ezek a száraz számok azonban a megbélyegzettek szüleinek, feleségeinek, barátainak és rokonainak drámáit pecsételik meg.
Sohasem tettek igazságot
A brassói Vörös Lobogó gyárban 1987-ben 22.000 munkás volt. Most ott, a ROMAN SA-nál kb. 500. A Marius Oprea és Stejărel Olaru által koordinált nyomozásban („Ziua care nu se uită. 15 noiembrie 1987, Braşov”, Polirom, Iaşi, 2002) („Az elfelejthetetlen nap. 1987. november 15., Brassó”, Polirom, Jászvásár, 2002 – RS) Florin Postolachi volt munkás így foglalta össze a következményeket: „Robu ügyész 1990 után rendet akart tenni. És eljött Brassóba, mindnyájunkat összegyűjtött a Polgármesteri Hivatalban, az asztal körül és azt mondta: «Fiúk, megtaláltam mindazokat, akik benneteket 1987 novemberében kivizsgáltak. A Román Hírszerző Szolgálatnál (SRI), a hadseregnél és a belügyminisztériumban vannak. Egy-egy aktát Ursu úr, Stănculescu úr és Măgureanu úr elé terjesztettem. Tegyenek rendet a minisztériumaikban és én is rendet fogok tenni a minisztériumomban». Röviddel később megtudtam, hogy Robu úr meghalt. A halálával és azzal, amire mi emlékezünk véget ért minden, amit tudni lehet a megkínzóinkról”.
Az igazságot keresve
A volt kivizsgáltak, elítéltek és deportáltak létrehozták a Brassó 1987. november 15-e Egyesületet. Ennek elnöke, Florin Postolachi azzal a pontos céllal indult 2008-ban a parlamenti választáson, hogy elősegítse a lusztrációs törvényt. Megválasztották, de nem sikerült keresztülvinnie azok akaratát, akiket képvisel.
Az 1987-es lázadást felidéző esemény szervezői nem tudják, mi a jobb megnevezés a mai összejövetelre: megemlékezés, vagy évforduló? De a történelem kivédhetetlen folyamában ők kétszeresen is hősök. Először is azért, mert volt bátorságuk és vállalták a kockázatot, hogy szembeszegüljenek egy magát elpusztíthatatlannak tartó hatalomnak. Másodszor azért, mert a remények be nem teljesülése által egyre megterheltebb kollektív emlékezet hordozói.
Izrael nagykövete: Moszkva keze van benne
Izrael akkori bukaresti nagykövete, dr. Yosef Govrin visszaemlékezései („Relaţiile israelo-române la sfârşitul epocii Ceauşescu”, Editura Efes, 2007) („Az izraeli-román kapcsolatok a Ceauşescu-korszak végén”, Efes Kiadó, 2007 – RS) jobb betekintést nyújt az akkori tájékozódási lehetőségekbe. Az első hír, írja Govrin, egy brit újságban jelent meg Silviu Brucan egy külföldi diplomatának tett kijelentése alapján. Ez volt Brucan első színrelépése Ceauşescu ellenzőjeként. Erőteljes külföldi visszhanggal, hiszen Brucan „a párton belüli többség nevében” azt mondta, hogy a munkások elutasítják a rabszolga státuszt. Mihai Botez disszidens is elküldött a Szabad Európa Rádión keresztül egy közleményt a brassóiak lázadásáról. Az eseménynek nem kellett volna senkit sem meglepnie, vélte ő, aki abban bízott, hogy újabb tüntetések remélhetők a jövőben.
A titokzatos film
Govrin nagykövet forrásai Alexandru Vianu professzor és egy pártvezetőséghez közeli, meg nem nevezett személy voltak.
Íme, Vianu professzor tájékoztatója, Yosef Govrin diplomata beszámolója alapján: „Vianu úgy beszélt a brassói lázadásról, hogy azt olyan szervezett eseményként írta le, melynek során a tüntetők azt kiabálták a rendőröknek: «Inkább golyóktól halunk meg, mint hidegtől és éhségtől». Voltak hősies megnyilvánulások a részükről. A helyszínen, «véletlenül», ott parkolt egy szovjet turistákkal teli busz és egyikük lefényképezte a tüntetést. A film, «véletlenül», kijutott nyugatra (azt az olasz televízió 1987. november 23-án sugározta és elsőrangú történelmi dokumentummá vált)”.
Szó sincs szovjet buszról és filmről, mondja ma Florin Postolachi. Egy finn turista lefilmezett néhány másodpercet szállodája tetejéről. Azokat a képeket sugározták Rómából. De bármennyi lépést is tettek a brassóiak a megszerzésükért, eddig nem sikerült.
Gorbacsov látogatása
De az emberek gyakran nem azt látják, ami van, hanem amit szeretnének, vagy érdekük látni. Yosef Govrin izraeli nagykövet is így írja le visszaemlékezéseiben a brassóiak lázadását. Ő jól szervezett akcióként írta le, a Tel-Avivba küldött jelentéseiben azon csodálkozva, hogy azt nem látták előre a hatóságok. Az akciót állítólag Mihail Gorbacsov szovjet vezető 1987. májusi látogatása bátorította fel és az a beszéde, amiben a munkások élet- és munkakörülményeinek javítását javasolta.
„Ezen kirobbanás fő jellemzője egyrészről azon félelem megszűnése volt, hogy a szovjetek esetleg beavatkoznának az elfojtása érdekében, másrészről a hatóságok fellázadtak elleni drasztikus akciójától”, szögezte le a diplomata. Nyilvánvalóan szintén a szovjet védelem alapján.
Ceauşescu a részegségnek tudta be a lázadást
A párt vezetősége által 1987 végén tartott ülések jegyzőkönyvei nem a szervezett akciókkal kapcsolatos gyanúkról, vagy félelmekről tanúskodnak, hanem a hatalom polgárokkal szembeni elképzelhetetlen felelőtlenségéről és közömbösségéről.
A lejegyzett nyilatkozatokból úgy tűnik, Ceauşescut jobban zavarta, hogy későn tájékoztatták, mint maga az esemény. E „huligánok” akciójáért – véleménye szerint – a pártszervezet hibás. „Miféle pártszellem, miféle kommunisták vannak ott?”, szidja le azokat a központi és megyei tisztségviselőket, akik 1987. november 20-án egy gyűlésre ültek össze.
Csakhogy az attól az üléstől stresszelt Dolj megyei kiskirályok, amint hazaértek, elmentek vadászni. A legfelsőbb vezetés tájékoztatása és engedélye nélkül, ahogy az kellett volna. Egy ostoba baleset során halálos sérült szenvedett el a szervezési titkár, Ceauşescu pedig nagyobb hangsúlyt adott a pártaktivisták ezen „fegyelmezetlenségé”-nek, mint a brassói sztrájknak.
Végül Ceauşescu az egészet a részegségnek tudta be, egész Románia területén megtiltva alkohol bevitelét a vállalatok és az intézmények területére. „És aki részegen megy be, azt rúgják ki a vállalatból, mert rontja a termelést, rendetlenséget okoz!”, parancsolta 1987. december 11-én a beosztottjainak. „Sok minden történt az italok miatt, sokan jöttek részegen és vittek be italt a vállalatokba”. Ez a változat sokkal jobban megfelelt annak, aki haláláig „a nép legszeretettebb fiá”-nak képzelte magát. „A letartóztatott munkások nem halhatnak meg!”
Három brassói hallgató nyilvánosan fejezte ki szolidaritását a letartóztatott munkásokkal. Pontosan egy héttel később, november 22-e estéjén Cătălin Bia hallgató leült a menza felé haladó kollégák elé. Egy tábla volt rajta, amin az állt: „A letartóztatott munkások nem halhatnak meg!”. Azonnal és némán két barátja – Lucian Silaghi és Horia Şerban – csatlakozott hozzá.
A három erdészeti hallgatót alig húsz percnyi „várakozás” után a milícia kisbuszával elvitték. De elég sokan látták őket ahhoz, hogy az egész város és ország tudomást szerezzen róluk. Miután kivizsgálták és „meghatározatlan időre kizárták” őket, hármójukat milicisták kísérték szülőhelyükre. Nem találkozhattak többé a kollégáikkal, mert – ahogy azt később Lucian Silaghi elmondta – a hatóságok attól féltek, hogy a munkások konfliktus a hallgatókra is átterjed.
A Gépészkar három másik hallgatóját azért büntették meg, mert „nem megfelelő tartalmú írást” szerkesztettek. Mihai Torjot, Marin Brâncoveanut és Marian Lupoit kizárták az egyetemről és arra kényszerítették őket, hogy munkásként helyezkedjenek el a szülővárosaikban.
Lavinia Betea
eurocom.wordpress.com/Adevărul
Erdély.ma

Mi történt a romániai forradalom főszereplőivel?
Az 1989. évi, élőben közvetített decemberi „forradalom” képei bejárták az egész világot. Főszereplői többnyire a semmiből érkező, ismeretlen vagy a párthierarchia második, harmadik vonalához tartozó „forradalmárok”, költők, színészek voltak. Közülük többen immár ismét eltűntek a semmiben, néhányan azonban ma is meghatározó politikusokká váltak. Mi lett a sorsuk ezeknek a „forradalmároknak”?
A jelmondat: „tégy úgy, mintha dolgoznál”
1989. december 22-én, röviddel azt követően, hogy Nicolae és Elena Ceauşescu a helikopter fedélzetén elhagyta a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának épületét, a „szabaddá lett” román televízióban a „forradalmárok” között ott volt a Ceauşescu-rendszert bíráló és ezért házi őrizet alá helyezett Mircea Dinescu. Az akkor 39 éves költő nyomban azt követően érkezett e televízió székházához, hogy a házát őrző securitatások kereket oldottak.
1989 decemberét követően Mircea Dinescu az Írószövetség elnöki tisztségét töltötte be 1990 és 1993 között, 2006-tól pedig a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként működött, e tisztségéből azonban 2012-ben távoznia kellett, mivel két kereskedelmi társaság igazgatótanácsi tagjaként összeférhetetlennek nyilvánították. Jelenleg 80 hektáros szőlővel rendelkezik a Dolj megyei Cetate községben – ez a második legnagyobb területű szőlészet Olténiában a segarceai után, Bukarestben pedig övé a Lacrimi si Sfinţi nevű étterem.
A tévé képernyőin, a maratonira nyúlt „élő forradalmi közvetítés” elején, szintén rögtön a diktátor távozása után, Dinescu mellett megjelent az ismert színész, Ion Caramitru, aki híressé vált az idő előtt bekapcsolt mikrofonban elhangzott mondatáért, amelyben azt tanácsolta Dinescunak, tegyen úgy, mintha dolgozna. (A mondat akár jelképe is lehetne az eseményeknek, amelynek szereplői szintén „forradalmasdit” játszottak).
Ion Caramitru amolyan hadvezére lett a „forradalomnak”, 22-én este egy páncélos csapatszállító tetejéről irányította a tüzet a királyi palotában rejtőzködő „szekusokra”. „terroristákra”. Tagja volt a Nemzeti Megmentési Frontnak. Viszonylag hamar azonban lelkiismeret-furdalása támadt, és már 1990 november 15-én, egy tüntetésre összegyűlt mintegy 100 ezer ember előtt bocsánatot kért mindezért, szakítva Ion Iliescuékkal.
Az eseményeket követően Caramitru az UNITER elnöke lett. A Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt tagjaként 1996 és 2000 között művelődési miniszter volt a Ciorbea-, Radu Vasile- és Isărescu-kormányban, 2005 óta pedig a bukaresti Nemzeti Színházat vezeti. Jelenleg hét földterülettel, házzal rendelkezik Moeciu de Sus faluban és Predeálon. A „forradalomban” betöltött szerepére visszaemlékezve, nem titkolja, ma már mindez szégyennel tölti el.
A puccsisták vezére
1989. december 22-e délutánján megjelent a televízióban maga a „főszereplő”, Ion Iliescu is. Az ekkor 59 éves politikus a Műszaki Könyvkiadót vezette, mivel Ceauşescu a KGB-vel való összeesküvés gyanúja miatt elszigetelte a politikától. Korábban a kommunista diákszervezet elnöke, a kommunista párt Központi Bizottságának osztályvezetője, a KISZ KB első titkára, a Központi Bizottság propaganda osztályának főnöke, ifjúságügyi miniszter, a Temes majd a Iasi megyei pártbizottság titkára volt.
Ion Iliescu a Victor Atanasie Stănculescu által vezetett hadsereg segítségével vette át a hatalmat 1989 után. 1990 és 1996, majd 2000 és 2004 között Románia elnöke, 2004 és 2008 között a Szociáldemokrata Párt szenátora volt. Jóllehet hivatalosan visszavonult a politikai élettől, politikai megfigyelők jelenleg is a szociáldemokraták szürkeeminenciásának tartják a 83 éves politikust.
A Bukarestet feldúló bányászokat behívó Ion Iliescu mindvégig úgy tartja, hogy 1989-ben „spontán forradalom” tört ki, nem pedig államcsínyt követtek el. A 24 évvel ezelőtt eseményekre emlékező idei ünnepségek alkalmával is többen követelték felelősségre vonását a halottak miatt, ami – az alkotmánybíróság döntése értelmében – immár lehetséges lenne.
A „katonai vonulat”
Victor Atanasie Stănculescu tábornok részt vett a temesvári forradalom elfojtására tett kísérletben. A menekülő Ceauşescuék annyira bíztak benne, hogy gondjaiba ajánlották gyermekeit. Stănculescu azonban Ceauşescuék menekülését követően átállt Iliescuék oldalára, ott volt a diktátort házaspárt halálra ítélő bíróság tagjai között is. A kivégzést követően gazdasági, majd később honvédelmi miniszter lett.
Az 1989. decemberi események miatt bíróság elé állították, 1999-ben 15 év börtönre ítélték. A döntést azonban a főügyész, Tănase Joiţa által benyújtott fellebbezés következtében 2004-ben semmisnek nyilvánították. A pert később újra felvették, a 2007-ben hozott, ugyancsak 15 évi börtönre szóló ítéletet 2008-ban vált véglegessé A Legfelsőbb Bíróság ez alkalommal elrendelte katonai rangfokozatától való megfosztását is.
A forradalom legelső napján a tévében megjelent a Hemingway-kinézetű Gelu Voican Voiculescu is, aki az első időszakban meghatározó szerepet játszott az eseményekben. Voiculescut 1970-ben és 1985-ben két alkalommal is elítélték, egyszer szolgálati titkok kifecsegéséért, gazdasági kémkedésért, egyszer pedig a társadalmi rend elleni izgatás miatt.
Ő maga is részt vett Ceausescuék „perén”, majd Ion Iliescu miniszterelnök-helyettesnek nevezte ki, illetve a titkosszolgálatok felügyeletével bízta meg. Utóbbi tisztségét 1990 márciusáig, a Román Hírszerző Szolgálat megalakulásáig látta el. 1990 és 1922 között a Nemzeti Megmentési Front parlamenti képviselője volt, majd Románia Románia tunéziai és marokkói nagykövetévé nevezték ki. 2010-ben 9400 négyzetméternyi telket örökölt Târgu Ocna városában, miután sikerült meggyőznie a bírókat arról, hogy ő Mihail Sturdza herceg és Costahe Negri leszármazottja.
A kerítésmászó kormányfő
Románia 1989 utáni első miniszterelnöke, az akkor 43 éves Petre Roman szintén már december 22-én megjelent a televízióban. A politikus a Politikai Könyvkiadót vezető Walter Roman fia, apja jelentősen hozzájárult a romániai kommunista rendszer megszilárdításához. Walter Roman egyébként részt vett a spanyolországi szabadságharcban. A nacionalista beállítottságú Petre Roman már 1989 decemberének végén ellenezte a Bolyai Egyetem visszaállítását, kormányfőként több magyarellenes intézkedést fogadott el, pénzelte Corneliu Vadim Tudor Romania Mare című lapját.
Az 1991. szeptemberi bányászjárás alkalmával a kormányszékházra támadó feldühödött bányászok elől az épületet övező kerítésen átmászva menekült el. Ez jelentette miniszterelnöki pályafutása végét is, mivel korábban már rossz viszonyba került Ion Iliescuval. 1999 és 2000 között külügyminiszter volt az Isărescu- kormányban, jelenleg a Szociál-Liberális Szövetség szenátora.
A „forradalom” rendezője
A „forradalom” megrendezését szakemberre, Ceauşescu kegyeltjére, Sergiu Nicolaescu filmrendezőre bízták. Hírek szerint már hat hónappal korábban tudott a romániai eseményekről. Ő volt az, aki a diktátor menekülését követően milliós tömegeket akart az utcán látni, és aki a Prahova megyei harckocsizó egységet Bukarestbe rendelte, a „terroristák” elleni harcra. Elmondása szerint Ceauşescu utolsó beszéde alkalmával maga robbantott fel a Palota-téren néhány gránátot, kiváltva ezzel az általános riadalmat.
1989 után a szociáldemokraták részéről több alkalommal is szenátor lett, ő vezette az 1989. decemberi események kivizsgálására felállított, utólag az igazság meghamisításával vádolt bizottságot. 1989 után is rendezett filmeket, ilyen vonatkozásban többször megvádolták azzal is, hogy ismeretségét kihasználva törvényellenes úton jutott pénzekhez filmjeihez. Sergiu Nicolaescu idén januárban halt meg.
Az ideológus és a vasököl
A „vátesz” Silvu Brucan. Tévedett: 20 évnél több kell az európaiasodáshoz
A Nemzeti Megmentési Front ideológusa Silviu Brucan volt. Nagy szerepe volt Ceauşescuék halára ítélésében, Petre Roman kormányfővé való kinevezésében, ugyanakkor viszont megakadályozta azt, hogy a Securitatét – némi „átcsoportosítás” után – ismét életre keltsék. A kilencvenes évek közepétől Próféciák a múltról című műsorával rendszeresen szerepelt a televízióban. Nagy felzúdulást keltett kijelentésével, miszerint „az ostoba népnek legalább 20 évre lenne szüksége” az európai felzárkózáshoz. Tévedett – ennél jóval nagyobb időre lesz szükség. 2006-ban halt meg.
A Nemzeti Megmentési Front „vasökle” viszont Dan Iosif volt. 1989 előtt az országba becsempészet farmernadrágok, kávé, cigaretta eladásával foglalkozott. A Központi Bizottság épületébe behatoló első „forradalmárok” között volt. Alapos a gyanúja annak, hogy ez alkalommal jelentős dollármennyiségre tett szert. Hírek szerint mindenkit lelőtt, akit az épület alagsorában talált.
1989 után 19 éven át ő volt a „forradalmár-szervezetek” tulajdonképpeni vezére. Szenátorként, Ion Iliescu államfő elnöki tanácsadójaként, államtanácsosként tevékenykedett, 2004-ben a Szociáldemokrata Párt képviselője volt. Benne volt a dák aranykarperecek csempészésében is. 2007-ben halt meg – így már nem várhatta meg, ameddig elkészült fekete-tengeri szállodája.
A rémhírterjesztő és a „forradalmár-gyártó”
Cazimir Ionescu volt 1989 decemberében a rémhírek egyik fő terjesztője. December 22-én a televízióban elhangzott bejelentése szerint például harckocsibrigád közeledik Piteşti-hez, azzal a szándékkal, hogy elfoglalja az ottani atomkutató létesítményt, a kőolaj-finomítókat, a ciánnal telt tartályokat és a Curtea de Argeş-i gátat. „Ha ez megtörténik, estére Piteşti eltűnik a térképről! Kérjük a hadsereg segítségét!” – hangzott vészjóslata.
1992-ben nem sikerült elnyernie Bukarest főpolgármesteri címét. Több mandátumot is letöltött a parlamentben, majd a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként ellenezte a papok átvilágítását az új pátriárka megválasztása alkalmával.
Bebe Ivanovici 1989 előtt az Electroaparataj vállalat alkalmazottja volt. „Forradalmárrá” úgy lett, hogy orvosi igazolványt szerzett arról, hogy állon vágták és eltört az egyik ujja. Ion Iliescuval nyomban jó viszonyba került, így ő lett a Forradalmárok Államtitkárságának vezetője. Ebben a minőségében jó pénzért bárki kaphatott, jelentős anyagi előnyökkel járó forradalmár-igazolványt. Hírek szerint 40 ezer igazolványt nyomattatott. 2003-ban szolgálati visszaélés vádjával 1 év börtönre ítélték, de egyetlen napot sem ült le, kegyelemben részesült. Jelenleg több gépkocsival, telekkel és bukaresti luxuslakással rendelkezik.
B.T./ evz.ro
maszol. ro

A gúzsba kötött történelem
 Nemcsak a régmúlt história fals Romániában, hanem a közelmúlté is. Csak úgy ámulok a friss legendák hallatán. Megtörtént, hogy beszédébe belehevült ismerősömre rá kellett szólnom, hogy együtt voltunk ott, tudom, mi történt. Mintha álomból rezzent volna fel, úgy nézett rám, már-már hitte a meséjét. Még a Kovászna megyei Zoltánból származó Dan Jóska forradalmárvezér is néha elvetette a sulykot. Ilyenkor magyarul odasúgta nekem: „színesítem egy kicsit a történteket, hogy érdekesebb legyen”.
Áltörténészek hada könyveken keresztül lódít a decemberi eseményekről mindenfélét össze, a valódi historikusok még hallgatnak. Pedig a szemtanúk tucatjával halnak anélkül, hogy fellibbentették volna a fátylat a titokról. Például: a diktátor elmenekülése után miként jelenhetett meg egyszerre a valahai központi bizottságnál és a televíziónál a moszkoviták és az oroszbarátok sora? Éppen arra sétáltak?! Néhányuk a hosszú listából: Ion Iliescu, Toma George Maiorescu, Petre Sălcudeanu, Dumitru Tinu, Silviu Brucan, Nicolae Militaru, Alexandru Bârlădeanu, Ioan Grigorescu…
Ami rosszul kezdődött, rosszul is folytatódott, hullámokban jöttek az újabb és újabb titkolnivalók. És innen is, onnan is tették a dilettáns, felelőtlen vagy egyszerűen korlátolt embereket felelős tisztségekbe. Sokuk korruptnak bizonyult, de mindegyikük nacionalistának. Pedig eleinte reménykedtünk, hogy elismerik: a magyaroknak is szülőföldje Erdély. Nem így történt.
Párizsi útján készített interjúval a kezemben mentem az akkor még elnökjelölt Emil Constantinescuhoz, megkérdezni: mit keres szövegében a nacionalista felhang. Félreértésről beszélt. De nem volt az. A nemzetállam alkotmányból való kivételéről később sem akart hallani. S csend lett a bányászjárások körül is. A parlamentet elfoglalt vájárok között volt magyar is, aki az RMDSZ-es képviselők mellé ült, megvédeni őket. Tőlük hallottam, hogy az akkori szállításügyi miniszter (későbbi államelnök lett) engedett szabad utat a vonatuknak.
Ezt nem hallhatta Petre Roman, a miniszterelnök, hiszen ő a kerítés átugrásával volt elfoglalva. Az ő feladata az volt, hogy bezárja, lerombolja a gyárakat, üzemeket. Teljesítette. Emlékszem a napokra, amikor arról szónokolt, hogy ebben az országban minden rozsdás vas. Ebből aztán jól meggazdagodtak az élelmes fiúk.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kuti János: Huszonöt év (Szilveszter)
Nem gondoltuk volna
Amikor 25 évvel ezelőtt egy román politológus, Silviu Brucan (aki Ceauşescu egyik bírálója volt a forradalom előtt) azt jósolta, hogy húsz év kell, míg a románok megtanulják a demokráciát, mindenki rajta nevetett. Nem hittük. A forradalom óta eltelt 25 év, és mintha még mindig nem tanulták volna meg Romániában, hogy mi a demokrácia. Sokaknak úgy tűnik, hogy nem ilyen lovat, akarom mondani, demokráciát akartak.
A demokrácia (görögül) a nép uralmát jelenti. Akik visszasírják a régi rendszert, azok mondhatják, hogy a forradalom előtt is demokrácia volt, mégpedig népi! Utána jött az eredeti. Közben egy felmérés szerint Románia lakosságának 85 százaléka állítja, hogy 1989-ben nem is volt forradalom, hanem államcsíny, felfordulás, gengszterváltás, vagy amit akartok. Pedig egész biztos, volt forradalom, mert akkor rövid idő alatt egy hadseregnyi forradalmár született, akiknek ebbéli minőségükről papírjuk is van. Voltak, akik akkor, azokban a napokban valóban puszta kézzel álltak a fegyverek előtt, és voltak, akik nem, de papíron bebizonyították, hogy ők igenis, harcoltak, így ők is forradalmárokká váltak, és azóta is abból élnek.
A katonaság, milícia, Securitate tagjai lőtték az embereket Temesváron és Buka­restben. Aztán egy idő után már nem lőtték. Ezek közül is sokan forradalmár hősökké avanzsáltak, mint nálunk Háromszéken. Lőni lőttek azután is, csak azóta sem derült ki, hogy kik. És akkor még sok mindent nem gondoltunk volna. Ha valaki megjósolja, mi fog történni, nem hittünk volna neki.
Gondoltuk ugyan, hogy majd mindent lehet kapni az üzletekben, csak azt nem, hogy sokaknak nem lesz, amiből megvenniük. Reméltük, lesz villany, fűtés, benzin, csak azt nem, hogy luxus lesz mindezekre költeni. Abban bizakodtunk, hogy lehet majd utazni, és mindenki remélte, mehet majd Olaszországba műemléket nézni, Spanyolországba nyaralni, Franciaországba Párizst, a fény városát megnézni, de azt már nem tudtuk, hogy sokan koldulni lesznek kénytelenek, és hárommillióan (mások szerint ötmillióan) vesznek a kezükbe vándorbotot, hogy szerencsét próbáljanak, idegen földön keressék meg kenyerüket. Nem gondoltuk volna, hogy 25 év után sem lesz egy országhatárig elérő autópályánk. Azt sem, hogy a vonatok a régi gőzmozdonyok sebességével sem közlekednek majd. És sorolhatnám tovább.
Mi, magyarok is mámorban éltünk 25 évvel ezelőtt, gondolván, hogy az egyenjogúság boldog évei köszöntenek ránk. Elég hamar sikerült kijózanodnunk belőle. Már 1990 tavaszán jött a feketeleves: Marosvásárhely fekete márciusa. Azóta kaptunk még egy-két fekete (nyak)levest, és kapunk, ha kell: naponta, csak bírju(n)k nyelni.
25 éve magyarok együtt énekelték a románokkal a román himnuszt. Nem gondoltuk volna, hogy huszonöt év után a magyar himnusz éneklését már büntetni fogják. Nem hittük volna azt sem, hogy az egyházi javak és törvénytelenül elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása helyett megkezdődhet a kevés visszaszolgáltatott újraállamosítása. A demokrácia és a civilizáció újabb csúcsaira is eljuthatunk, akár a szocializmusban. Mert sok mindent megérhetünk még. Lehet korlátozni a szólásszabadságot, amire éppen most volt példa (és lehet belőle precedens), amikor a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság Antal Árpád megrekcumozására fenekedik. Mások is következhetnek. Sőt, a cenzúrát is vissza lehetne állítani.
És mi lesz a székely himnusszal?
Mindenki csodálkozik, hogy a székelyföldi kormánymegbízottakban túlbuzog a nemzetféltés. Hát hogyne buzogna, amikor így, utólag tudjuk meg a Külföldi Hírszerző Szolgálat volt elnökétől, hogy már hányszor leselkedett veszély a magyarok miatt Romániára. Mint mondta: „a nyugati hatalmak Erdély Magyarországhoz való csatolásával akarták megdönteni a kelet-európai kommunista rendszert. Washingtonban már 1986-ban kidolgoztak erre egy tervet”. Az viszont nem egészen érthető, hogy ezáltal hogyan bukott volna meg a kommunizmus, például Magyarországon. Azt is mondta, hogy a ’89-es forradalom idején a terv nagyon közel állt a megvalósuláshoz. Ceauşescu elvtárs is ezt mondta. Meg is céloztatta néhány rakétával Paksot. A nyulakat és az atomerőművet – ugyebár – bokrostul lövik. Ha valóban el is süti őket, és eltalálja az erőművet, akkor egész Európa sugárzott volna a boldogságtól.
Szerencsére most Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok közt olyan rossz a viszony, hogy azok legszívesebben Romániához csatolnák fél Magyarországot, hogy megdöntsék Orbánt. Ennek ellenére jobb félni, mint megijedni. Így nem csoda, hogy prefektusaink még a nem létező törvények szigorával is lecsapnának mindenféle irredenta megmozdulásra. Sőt, ezek az intézkedések egyre fokozódnak, akár a nemzetközi helyzet. Újabban A prefektusok tündöklése és bukása című darab van műsoron. Cserélgetik őket, mint sokan a fehérneműt. Csak éppen alsóból lesz felső, felsőből alsó, alprefektusból főprefektus, és fordítva. (Volt már nálunk egyszer kétfejű prefektus is.) Ezeket a frisseket viszont állandóan újra kell képezni, hogy húzzák el a magyarok nótáját. De ne a himnuszt. Mert azt még a magyaroknak sem szabad. Micsoda dolog az, csak úgy fogják magukat és énekelgetik? Mit szól ehhez Ponta? Hát hol vannak a vízágyúk? Vasárnaponként meg galád módon a magyar templomokban is eléneklik vallásos éneknek álcázva. Ennek véget kell vetni! Van sürgősségi kormányrendelet, mégpedig a 2001/1157-es, a zászló, himnusz és jelképek használatára vonatkozó.
Ezek szerint nem szabad csak úgy elénekelni Romániában sem a Moldovai Köztársaság himnuszát, amely úgy kezdődik: A mi nyelvünk… és a román nyelv dicsőítéséről szól? Ha ennek éneklését tiltják, akkor bosszúból bizonyosan a Moldovai Köztársaság is meg fogja tiltani a román himnusz alkalmi éneklését, náluk. Azt nem tudni, mi lesz a székely himnusszal, mert az egy nem létező ország, sőt, mondhatnánk, a nem létező Székelyföld himnusza. Ha nem létezik, akkor himnusza sem lehet. Ezek szerint az csak egy dal, de vajon szabad-e hagyni szabadon énekelni? Biztos, ami biztos, azt is be kell tiltani. A feliratokkal is állandóan baj van. (A zászlókról most nem beszélek, azt a témát már eleget lebegtettük-lobogtattuk.) Vissza kell térni a ’89 előtti állapotokra, amikor tilos volt a magyar feliratok használata. Abból nem volt baj, mint most, amikor hol a román felirat fölé, hol elébe kerül, ezenkívül a betűk mérete sem azonos. Az még elfogadható lenne, hogy kisebb legyen a magyar, mint a román. A helységek nevét is úgy kellene használni, mint régen, csakis románul, és olyan énekeket sem lenne szabad énekelni, amelyekben magyar helységnév szerepel. Például a Szép város Kolozsvár…  kezdetűt csak úgy, hogy Szép város Cluj-Napoca…  A Maros menti fenyves erdőt meg Mureş mentiként. De idegen népek népdalait is be kell tiltani, és a magyarok ugyebár idegenek, Mongóliában van a helyük. Menjenek oda a jurtákban pentaton dalaikat énekelni. Ünnepléseiket is korlátozni kell, mert olyankor beszédeket tartanak, és akkor azokat is szükséges cenzúrázni, akár az idegen nyelven megjelenő vagy Romániába behozott könyveket, újságokat, kiadványokat. Sőt, azokat is be lehetne tiltani. Oda jutottunk, hogy véleménynyilvánításukkal sajnos már a terrorelhárítás és szervezett bűnözés ellen harcolóknak kell megküzdeniük. Hová jutunk így?
Év végi zabahajrá
Szilveszterre mindenkinek alaposan fel kell készülnie. De akár a jó sportolónak, nem elég csak a hegy alatt abrakolni, az alapozást már idejében el kell kezdeni, hogy aztán végig tudjuk enni, inni a vendéglői menüt. Közvetlenül szilveszter előtt rövid háromnapos pihenő, és utána következhet a nagy megmérettetés, a szilveszteri buli, amikor is nagy zabahajrá vár mindenkire. Ahogy a sportban vannak öttusázók és tízpróbások (vajon a gazemberek miért hétpróbásak?), ugyanígy végig kell küzdenie mindenkinek az emberpróbáló szilvesztert is. Szerencsére már novemberben megkezdődnek a disznóvágások, és egy kiadós disznótor megfelelő alapozást jelenthet, ahol nagy mennyiségű köményes pálinkák elfogyasztása után zsírral tudjuk kenegetni gyomrunkat belülről. A köményes pálinka elengedhetetlenül szükséges, mert annak két fő komponense van. Az egyik az alkohol, amelyben a zsírok nagyszerűen oldódnak, a másik a kömény, amely a gyomornak legkitűnőbb barátja. A csecsemőknek is szelesség ellen köményteát adnak. Különben is az alkohol a legjobb fertőtlenítő- és tartósítószer. Belsőnket fertőtleníti és májunkat – abban pácolva – tartósítja. Ezenkívül az idegekre is jótékony a hatása, köztudottan a legjobb stresszoldó. Megszabadít mindenféle gátlástól is. Ha az ember nem vigyáz, segítségével nemcsak gátlásait vetkőzi le, hanem még emberi mivoltából is kivetkőzhet. De térjünk vissza az edzéshez. Megfelelő köményes elfogyasztása után bendőtágítónak következhet egy kiadós disznótor: agyas leves és utána zsírban sült hús, majd estére a véres, májas hurka. Mindezt feltétlenül el kell nyomtatni némi borokkal, lehetőleg magántermő szőlőből készülttel, mert az igazán ártalmas, és azt fogyasztván edződik a a gyomor. Edzésnaptárunkat igazíthatjuk a jeles névnapokhoz. Már novembertől alkalmatos névnapok sorakoznak a naptárban: Jolán, Erzsébet, Katalin és András. András napjára még szabadnap is jár, így egész napunkat az edzésre tudjuk szánni. Ne ijedjünk meg némi gyomorrontástól, sőt, ha hátul nem távozik a felesleg, akkor megteheti elöl is. A régi római szokást vissza lehet vezetni vészhelyzet esetére. Köztudott, ha már nem fért belükbe újabb fogás, akkor lúdtollal visszacsiklandozták torkukon át. De ezt csak vészhelyzetben gyakoroljuk, mert nem járul hozzá gyomrunk térfogatának növeléséhez, és nem edzi megfelelően emésztőszerveinket. Az új bort feltétlen meg kell kóstolni Márton napján, amikor is a sok disznóságot libával lehet váltani, mert sohasem lehet tudni, a karácsonyi menübe nem kerül-e némi szárnyas is. Aztán jöhet a december, amikor az elején formában tudjuk magunkat tartani némi Miklósok megünneplésével. Van még néhány Judit, Viola és Luca is. Luca napján az északi országokban már a fényt ünneplik. Vannak természetgyógyászok, akik a fényevést javasolják. Nem tudni, hogyan is történik ez, késsel-villával, netán nagykanállal, de a leghatásosabb fogyasztószerként ismerték meg néhányan, mint a közismert magyar énekes és trombitás Lagzi Lajcsi is, aki majdnem belehalt a fényevésbe. Aztán az Ádám-, Éva-, János-, István-, Tamás-, Dávid-napon be is lehet fejezni a felkészülést. Ajánlatos édességeket, tésztaféléket fogyasztani, hogy megfelelő formában maradjon inzulintermelésünk. A sportolók hajlamosak mindenféle doppingszert használni, de az nem becsületes. Egyszerű földi halandótól viszont nem tiltják. Jó, ha az átlagosnál többet dohányzunk, mert a füst tartósítószer, és így nemcsak emésztőrendszerünk, hanem tüdőnk is rendesen edződik, tartósítódik. Feltétlenül sok kávét kell fogyasztani, ami ébren tartja elpilledő idegrendszerünket, és szaporábbra serkenti a szív működését is. Kéznél tarthatunk esetleg valamilyen bioalapanyagú készítményt, ami minden háztartásban megtalálható. Ilyen például az ivószóda, amelyet sokan használnak az úgynevezett meszesgödör oltására, ha már nagyon ég. Ha mindet végigesszük, -isszuk, a jól végzett munka tudatával nyugodtan indulhatunk az utolsó csata megvívására: szilveszterezni. Ha viszont nem vagyunk megfelelően megedződve, akkor a szilveszteri menü felét sem leszünk képesek elfogyasztani, sőt, nagyon hamar a sárga földig esszük, illetve isszuk le magunkat. Ha mégis úgy érezzük, hogy nem vagyunk testileg-lelkileg tökéletesen felkészülve, legjobb, ha egy dögcédulát készíttetünk és akasztunk a nyakunkba, rajta nevünkkel, címünkkel és az értesítendő telefonszámmal, hogy ha netán rosszul leszünk, akkor tudjanak azonosítani, és értesíteni a hozzátartozókat és örökösöket. Sőt, legjobb, ha a szilveszteri asztalfoglalással egy időben megejtjük a kórházi ágyfoglalást is.
De vigyáznunk kell. Ha sikeresen túléljük a szilveszterestét, és nem vigyázunk, simán kiüttethetjük magunkat másnap a visszahíváskor.

Megtanultam leszámolni az illúzióimmal
Életműdíjat vett át KÁNTOR LAJOS az RMDSZ létrejöttének negyedszázados évfordulóját ünneplő gálán. A kolozsvári írót, szerkesztőt a huszonöt évvel ezelőtt történtekről, az értelmiség és a politika viszonyáról kérdezte Cseke Péter Tamás.
Egyik megfogalmazója volt 1989 karácsonyakor a Hívó szó című kiáltványnak. Ezt sokan az RMDSZ születési bizonyítványának is nevezik. Helytálló ez a megállapítás?
Közvetlenül a rendszerváltáskor párhuzamosan beindult az erdélyi magyarság szerveződése különböző nagyvárosokban, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron és Székelyföldön is. Ám tudomásom szerint Kolozsváron született meg az első írásos, átgondolt, programatikus elképzelés a romániai magyar közösség jövőjéről. Ez volt a Hívó szó. Nem tudok arról, hogy a Domokos Géza nevéhez fűződő szervezkedés során a kolozsvárihoz hasonlóan átfogó, a múltra visszatekintő, de inkább a jövőt megcélzó, a romániai magyar közösség elképzeléseit megfogalmazó szöveg született volna. Akkor, a legelső napokban keveset tudtak egymásról ezeknek a szerveződéseknek a kezdeményezői. Hiszen a diktatúra összeomlása mindenkit nagyon váratlanul ért. Talán Silviu Brucanon kívül senki sem számított erre Romániában, romániai magyar biztosan nem. Brucan tudott a legtöbbet, mert ő Washingtonból ment Moszkvába és onnan jött vissza.
Hogyan készült a kiáltvány?
December 22-én Balázs Sándor és Nagy György körbejárt néhány kolozsvári magyar értelmiségit, akiket elhívtak másnapra Gáll Ernő lakására. Erre a megbeszélésére Balogh Edgár hozott egy szöveget, amely a jelenlévők mindegyike szerint használhatatlan volt. Úgy véltük, ez egy „térden állva lázadó” szöveg volt, a régi kísérletek szellemében fogalmazta meg a szerzője. Aki ismeri Balogh Edgár rendszerváltás előtti elképzeléseit arról, hogyan lehetne javítani a romániai magyarság helyzetén, az tudja, mire gondolok. Végül a Gáll Ernő lakására összegyűlt társaság Balázs Sándort és engem jelölt ki arra, hogy fogalmazzuk meg a kiáltványt. Ketten átmentünk a másik szobába, és megírtunk egy szöveget. Ezt aztán megvitattuk, itt-ott módosult, és megszületett a Hívó szó, amelyet tizenöten írtunk alá. A kiáltvány meg is jelent a Szabadság december 24-i számában. Aznap alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács is, amelynek elnöke lettem.
Milyen szerepe volt RMDSZ megalakulásában?
A különböző önszerveződések felvették egymással a kapcsolatot. Január 7-én tartottunk egy küldöttgyűlést a kolozsvári színházban, majd 13-án Marosvásárhelyen tartották meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első országos küldöttértekezletét. Horváth Andort és engem kértek fel, hogy a Vásárhelyen elhangzottak alapján írjuk meg az alapszabály-tervezetet, amelyet később Nagyváradon, az alakuló kongresszus elé terjesztettek. Ezen az országos elnökség tagjává választottak, s az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke is voltam a megyei szervezet első tisztújító közgyűléséig. Akkor Balázs Sándor lett az elnök, én egy darabig alelnök maradtam. Inkább a Korunkkal szerettem volna foglalkozni. Az első parlamenti választások előtt rá akartak beszélni, hogy vállaljak képviselői vagy szenátori mandátumot. Nemet mondtam, akárcsak akkor, amikor egy államtitkári tisztség elvállalására kértek fel, mert nem akartam Bukarestbe menni. De azért a politikából egy darabig nem szálltam ki. Legalább egy éven át Budapesten, Bukaresten, Párizsban fontos találkozókon képviseltem az RMDSZ-t. Amikor megtartották az első román-magyar értelmiségi találkozót Budapesten, engem kértek, hogy hívjam meg azokat a kolozsvári románokat, akikről úgy gondoljuk, le lehet ülni velük konstruktívan tárgyalni. Emellett részt vettem az RMDSZ kemény belső vitáiban is. Néhányan nem értettünk egyet azzal, hogy Domokos Géza – aki amúgy nagyon jó barátom volt – Ion Iliescu mellé akarta faroltatni az RMDSZ-t. Voltak személyes ambíciókból fakadó konfliktusok is abban a korszakban. Szőcs Géza magatartása mellett vita lett abból is, hogy Kincses Előd szerette volna, ha Tőkés László mellé Király Károlyt is az RMDSZ tiszteletbeli elnökké választják.
Mikor szállt ki a politikából és miért?
Sokáig választott tagja voltam a Szövetségi Képviselők Tanácsának, akkor még Küldöttek Országos Tanácsának hívták. Az egyik kolozsvári ülésen – talán 1994-ben – bejelentettem, hogy kilépek a testületből, miután Tőkés László megfogalmazta azt, hogy az RMDSZ-nek szakítania kell a románokkal szembeni „kézfogás-politikával”. Ezt éppen akkor tette, amikor a román értelmiségiek részéről volt egy pozitív visszajelzés, ami némi biztatást jelentett. Az ülésen azt kértem, Tőkés álláspontját vitassuk meg, ám ezt a testület – kis szavazatkülönbséggel – leszavazta. Ekkor beadtam írásban a felmondásomat, és erre a mai napig büszke vagyok. Ez jelentette a szakításomat a nagypolitikával. Azóta csak civilként fogalmazom meg a véleményemet, illetve még egy darabig MÚRE-elnökként tagja voltam a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak is, amelyet a mai napig sóhivatalnak tartok. Nekem már a rendszerváltás előtt nagyon jók voltak a román kapcsolataim, az irodalmon keresztül. Jó viszonyt ápoltam román csúcsértelmiségiekkel, D. R. Popescuval, Adrian Marinoval, Augustin Buzurával. Sokat beszélgettem annak idején Ioan Aluas szociológia professzorral, többször találkoztam Ana Blandianával is.
2012-ben megfogalmazott a Kolozsvár Társaság nevében egy másik kiáltványt, az Új Hívó szót, amely nevében is utal az 1989-es dokumentumra. Mi késztette arra, hogy közzétegye ezt a szöveget?
Elsősorban az RMDSZ ellenében alakított árnyékszervezetek, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megalakulása. Ugyanakkor úgy éreztem, az RMDSZ politizálásán is változtatni kellene.
Bár néha bíráltam, egy pillanatig sem fordítottam hátat az RMDSZ-nek. Soha nem gondoltam azt, hogy a szövetségnek van alternatívája Erdélyben az érdekképviseletre.
Dilettánsnak tartom a szervezeteket, amelyek alternatívaként kínálják magukat. Ettől függetlenül néhány ember e szervezetek vezetői közül – például Szilágyi Zsolt – kifejezetten rokonszenves volt számomra, amíg az RMDSZ tagja volt. Szerintem Tőkés László hergelte őket végig, mert nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a megmondóember. Az Új Hívó szó megfogalmazására késztetett az is, hogy azt tapasztaltam: az RMDSZ-ben is egyre nagyobb szerepet kaptak az úgynevezett megélhetési politikusok. Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy az RMDSZ sokáig megmarad ernyőszervezetnek. Jómagam soha nem voltam híve a pártosodásnak, de elfogadom, hogy ebben az országos politikai felállásban más lehetőség nem volt.
Az úgynevezett külhoni magyar közösségek politikailag mindenütt megosztottak. Hogyan lehetne összebékíteni egy nagy létszámú nemzeti közösség politikai sokszínűségét az egységes politikai érdekképviselet szükségszerűségével?
Az az érzésem, erre nincs recept.
Nem erdélyi magyar sajátosság, hogy a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállaló értelmiségiek kivonulnak a politikából, és csak néha hallatják hangjukat. A 2012-es felhívásának kezdeti visszhangja hamar elcsitult. Meghallgatja-e mostanában az RMDSZ az értelmiségiek véleményét?
Én megtanultam leszámolni az illúzióimmal. Persze, ettől még néha úgy érzem, érdemes megszólalnom. Meglepett, amikor megtudtam, hogy életműdíjat kapok az RMDSZ-től. Ebben nem tudom, mekkora súlya volt a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalásomnak és mekkora az irodalmi munkásságomnak. Lehet, hogy ez is egy illúzió, de pozitív folyamatnak látom, hogy az RMDSZ – elsősorban néhány fiatal politikusa révén – egyre inkább hallgat a civil társadalomra. Ezt tapasztalom a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program megszervezése kapcsán. Tamás Gáspár Miklós írta, hogy a pártok erodálásával párhuzamosan a társadalom egyre inkább a civil önszerveződés irányában mozdul el. Az ifjúsági főváros program esetében egy újfajta magatartást láttam az RMDSZ néhány politikusa részéről. Fogalmazhatnék úgy is, hogy bevonták az ügyek intézésébe, a tervezésbe a civileket is. És nagy dolognak tartom, hogy a mai fiatalok természetesnek veszik: beleszólásuk van, lehet saját ügyeikbe, ügyeinkbe. Kolozsvár az övék is, erre nem kell engedélyt kérniük a többségtől.
Milyennek látja most az RMDSZ-t és a szervezet jövőjét?
Sok mindent vállalnak ott, ahol érdemben jelen tudnak lenni. Kolozsváron régóta nem volt tartósan ennyire jó az RMDSZ néhány politikusának megítélése, elsősorban Horváth Annának köszönhetően. Az alpolgármester olyan fiatalokat vett maga mellé, akikkel együtt el tudott érni valamit. A két előző magyar alpolgármester semmit nem tudott elérni. Az RMDSZ hátországát ugyanakkor hiányolom. Annak idején, Kolozsváron, rövid idő alatt 50-60 ezer ember iratkozott be az RMDSZ-be. Nem kellett győzködni őket, sorban álltak a színház pénztáránál és adták le a belépési nyilatkozatukat. Akkor volt tömegalapja az RMDSZ-nek. Hozzám lassan másfél évtizede senki nem jött megkérdezni, hogy nem fizetném be a tagsági díjat? Azt sem tudom, egyáltalán még van-e tagsági díj. Az RMDSZ lassan már csak a kampányban fordul az emberekhez. Ezért is gondolom úgy, hogy a szövetség és a civil szervezetek közötti viszony kulcsfontosságú lehet, a civileken keresztül meg lehet próbálni néhány érdeket érvényesíteni.
Az életműdíj is bizonyítja, hogy van tekintélye az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy előbbi kifogásait szóvá tegye egy harmadik Új Hívó szóban?
Elképzelhető. De nem szeretnék muníciót szolgáltatni azoknak, akikkel messzemenően nem értek egyet. A kritikát szükségesnek tartom, de nehéz ezeket úgy megfogalmazni, hogy ne az RMDSZ ellenfeleinek malmára hajtsa a vizet. Az egyik RMDSZ-kongresszuson a küldötteknek járó húsz másodperc alatt meg is fogalmaztam azt a kritikámat, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács eljelentéktelenedett. Egy bírálatot meg lehet fogalmazni húsz másodpercben vagy húsz oldalas kiáltványban, én inkább a könyveimben fogom elmondani a véleményemet.
Visszakanyarodnék a 25 évvel ezelőtt történtekre. Az 1989-ben táplált reményekhez képest mi okozta Kántor Lajos számára a legnagyobb csalódást?
A kultúra háttérbe szorulását fájlalom, és nem csak magyar vonatkozásban. A Ceauşescu-időkben tekintélye volt a kultúrát, irodalmat képviselő személyeknek, intézményeknek. Néhány szerencsés helyzet kivételével ezek az emberek, intézmények a háttérbe szorultak. Mondok egy példát: egy év múlva 1200 lej lesz a minimálbér Romániában, ma alig 200 lejjel nagyobb a Korunk főszerkesztőjének a fizetése. Ezt én szégyenletesnek tartom. Csalódtam a magyar-magyar kapcsolatok alakulásában is. Huszonöt éve el nem tudtam volna képzelni ekkora megosztottságot.
Csalódottan veszem tudomásul azt is, hogy a politikai elit és az értelmiség a 25 év alatt mennyire eltávolodott az emberektől.
A Hívó szóban megfogalmazott célkitűzések közül az önálló állami magyar egyetem létrehozásának elmulasztását fájlalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Diverzió
Bizonyára emlékeznek, hogy mennyire megdöbbentett, amikor a rendszerváltást követő hetekben az ország bölcsének nevezett Silviu Brucan azt mondta, Romániának húszéves átmenetre lesz szüksége ahhoz, hogy demokratikus jogállammá váljék. Azt mondtuk, nem lehet igaz. Sajnos, nagyot tévedett, mert ma, huszonöt esztendővel a rendszerváltás után – bár vitathatatlan, történt előrelépés – NATO- és európai uniós tagországként mentalitásban még mindig ott tartunk, ahol ’89-ben voltunk. Ha Ceausescu feltámadna, kárörvendő vigyorral feküdhetne vissza a koporsóba, hiszen a viszály és a magyargyűlölet magvai, amelyeket szorgalmasan hintett fungálása idején, termékeny talajra találtak, és egyesek mindmáig az általa"meghirdetett" szlogenből élnek: veszélyben Erdély, el akarják szakítani Romániától.
Ám a legaggasztóbb az, hogy nem az egyszerű emberek próbálnak éket verni az egyébként egymás mellett nyugodtan éldegélő román és magyar emberek közé, hanem politikusok, "véleményformálók", televíziós "sztárok", akik nagy hatással lehetnek a közvéleményre.
Legutóbb vasárnap lehettünk tanúi ilyen diverziós manipulációnak. Az egyik kereskedelmi televízió épp március 15-ére időzítette az 1990. márciusi marosvásárhelyi véres események felidézését. Az egyik meghívott egy veterán sajtós, aki akkoriban a helyszínről manipulált, azt mondta, hogy az eseményeket megelőző időszakban, külföldi – nyugati és keleti hatalmak – el akarták szakítani Erdélyt Romániától, és ők provokálták ki a marosvásárhelyi eseményeket, gyilkolták az ártatlan románokat. És hogy a veszély még nem múlt el.
Egy másik manipulációs kísérlet az egyik központi lapban látott napvilágot egy nappal a magyarság nemzeti ünnepe előtt, és arról szól, hogy Erdély hamarosan el fog szakadni Romániától. S hogy minél jobban hergelje a románokat, azt állítja, ez ellen semmit sem lehet tenni. A közgazdász – volt reformminiszter – gazdasági szempontból "elemzi" a helyzetet, és állítja, Erdély és a Regát folyamatosan távolodik egymástól. Erdély számára Budapest és Bécs sokkal erősebb gazdasági vonzerővel bír, mint a Dâmbovita-parti főváros. És miközben Brassóból vagy Nagyszebenből nem vezet gyorsforgalmi út Bukarestbe, az autópályák nyugat felől "elérkeztek Románia határaihoz, és Erdélyből is elindultak nyugat felé". A külföldi befektetések is "leragadnak" Erdélyben, és a Johannis személyétől remélt német tőkebeáramlás is csak a Kárpátok ívéig jut el. Az elemző véleménye szerint a politikum végül követi majd a gazdaságot. Erdély Bukarestről való "leválása" valószínűleg már csak idő kérdése.
Az illető azt is tudni véli, hogy Erdély Romániáról történő leválásáról már javában zajlanak a nagyhatalmak közötti tárgyalások, Bukarest már átengedte a külföldieknek a természeti forrásokat, az ipart, a pénzügyeket, a bankokat, az erdőket, a földeket, és karba tett kézzel nézi...
A fekete március 25. évfordulójára a napokban valószínűleg találkozunk még hasonló vagy még durvább félrevezetéssel. Remélhetőleg nem sikerül soha többé egymás ellen hergelni a románokat és a magyarokat. Az egyszerű emberek sokkal bölcsebbek a politikusoknál és az uszításra szakosodott újságíróknál, és felismerik, hogy újabb diverzióról van szó.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Golánia „Majdanjának” 53 napja
Negyedszázaddal ezelőtt, június 13–15. között bányászöklök és -botok véres erőszaka vetett véget a posztkommunista Románia leghosszabb és legnagyobb tömegtüntetésének, amelyet az egész kelet-európai térségben azóta is legfeljebb a kijevi híres Majdan múlhatott felül (tavalyelőtt, késő ősszel).
A bukaresti Egyetem térre 1990. április 22-én tették ki az Iliescu-rezsim ellen felsorakozó fiatalok a Posztkommunizmus-mentes övezet és A demokrácia 0. mérföldköve feliratú táblákat, amelyeket csak 53 nap múltán távolítottak el a frissében és látszólag demokratikusan megválasztott államelnöknek, Ion Iliescunak a teret az oda tartósan berendezkedett „golánoktól” megtisztítani behívott bányász barátai.
A golán (huligán) minősítés ugyan a tüntetők egyes számú célpontjától, Iliescutól származott, de a nagyrészt egyetemistákból álló ellenzéki fiatalság is magára nézve ironikusan, de büszkén felvállalta. Mi több, ezt a furcsa (ön)minősítést másfél hónapon át plakátok, jelvények, protest-songok tucatjai is visszhangozták. Az Egyetem teret pedig ők és akkor kezdték el gúnyosan Golánia néven emlegetni...
Amikor április végén Golánia körvonalai kialakultak, az első, demokratikusnak hirdetett választások kampánya épphogy elindult, de a baljós előjelekből már a lesújtó végeredmény is sejthető volt.
Az Iliescu-rezsim, amely Nicolae Ceauşescu megdöntése után annak a nyomába lépett, személyi öszetételében, de gondolkodásmódjában sem különbözött nagyon sokban dicstelen elődjétől.
Az RKP-aktivisták első vonalát felváltotta a második, Ceauşescu bizalmasai helyébe pedig Scorniceşti nagy fiának személyes ellenfelei, a többé-kevésbé lapuló pártellenzék képviselői léptek. Egy ismert román szólás szerint: „Aceeaşi mărime, altă pălărie”, vagyis csak a kalap változott, a viselője viszont maradt. Az említett pártellenzék egyik markáns képviselőjének, Silviu Brucannak későbbi hírhedt, vitatott, de mégiscsak elgondolkoztató mondása szerint a demokrácia bevezetéséhez minimum húsz évre lenne szüksége Romániának.
Ehhez képest egyáltalán mire lehetett elég a rövid idő, az a mindössze öt hónap, amely Ceauşescu letűnésétől Iliescu elsöprő arányú megválasztásáig lepergett? Ráadásul az is csupa mesterségesen szított, gyűlölködő feszültségben, vádaskodásoktól, rágalmaktól, sőt erőszaktól sem mentes légkörben. Arra esetleg, hogy az ellenzéki pártok épp hogy megalakuljanak, s a magát bebetonozni óhajtó régi-új hatalom kereszttüzében talpon maradjanak, arra talán még igen, de hogy számottevő választási eredményt is elérjenek, arra már (vagy még) semmi esélyük sem kínálkozott. A nyugati pluralista típusú demokrácia működési mechanizmusáról csak igen keveseknek lehettek némi halvány fogalmai, de a voksolás eredményét eldöntő utca emberének még sokáig nem „nyílhatott ki a szeme”.
Május 20-át, a voksolás napját az ortodox liturgia Vakok vasárnapja („Duminica orbului”) néven emlegeti, ami nemcsak az egyházi, de 1990-ben sajnos a közéleti liturgiára is talált. A Vakok vasárnapja után véget ért Iliescu ideiglenesnek, átmenetinek mondott regnálása. Demokratikus legitimitásának tudatában most már végleg nyeregben érezhette magát. Annyira nyeregben, hogy a Golániával szemben eddig kénytelen-kelletlen tanúsított türelme is a vége felé közeledett. Június elején bekeményített, és a „rendteremtéshez” is hozzálátott.
Tanulva a decemberi véres eseményekből, tűzparancsot a katonaságnak ő már nem adhatott, ezért aztán csak a korlátozott erőszak és a „kutyaharapást ebszőrével” logikája mellett döntött. A másfél hónapja ellene egyfolytában tüntető ellenfelei, Golánia és a golánok, tehát a civil ellenállók felszámolására ugyancsak civileket, a bányászokat kellett behívnia. A megoldáson sem kellett sokat töprengenie, a „bányászrecept” eredményességét addigra már két alkalommal, januárban és februárban is letesztelték.
A június 13–15. közötti bányászjárás egyik nagy „eredménye” Golánia felszámolása és az Egyetem tér megtisztítása volt. Ahová, legalábbis Iliescu tálalása szerint, a bányászok virágokat ültetni kirándultak… De annak a részletezésébe, hogy ez alatt a három nap alatt vajon mitől is halhattak meg minimum féltucatnyian, hogy mitől teltek meg a kórházak sebesültekkel és a börtönök letartóztatottakkal, ezek túlságosan is ismert tények, részletezésükbe most talán nem kellene belemennünk.
Nehogy az alaposan megkésett, független igazságszolgáltatást befolyásoljuk vele.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Silviu Brucan almacsutkák alatt
Beszélgetés Nick Thorpe angol újságíróval, a BBC közép-európai tudósítójával A nyugati újságírók felelőssége is, hogy ma Kelet-Közép-Európa – és benne a magyar kisebbség – helyzete alig téma Nyugat-Európában. Így tartja Nick Thorpe, aki a BBC közép-európai tudósítójaként 1986 óta követi figyelemmel a volt kommunista térség átalakulását.
– Milyen véletlen folytán fedezte fel ezt a régiót?
– Úgynevezett politikai turistaként jártam először, még 1983-ban Magyarországon. Az akkoriban egyre aktívabb Dialógus békecsoportot próbáltam megkeresni Budapesten, amelynek atomellenessége az amerikaikat és a szovjet atomfegyverkezést egyaránt célozta. Bátor cselekedet volt, hiszen nekünk Nyugat-Európában könnyű volt tüntetni mindenféle környezetvédelmi ügyekben, de Magyarországon ez akkor még roppant veszélyes dolognak számított. Nevek és címek nélkül érkeztem, az angol partnerek ugyanis nem akartak nehézségeket okozni a csoport magyar tagjainak, ezért aztán semmiféle elérhetőséget nem adtak ki. Az érkezésemet követő első napon a barátnőmmel egy budai borozóban ültünk, amikor bejött egy férfi egy gyerekkel, kabátján a Dialógus jelvényével, körülnézett és kiment. Erdély Dániel volt és a fia, Mátyás, ma neves operatőr, fotós. Persze, ez csak azt követően derült ki, hogy utánuk mentem, leültünk, összebarátkoztunk.
– Ezért választotta Budapestet első újságírói állomáshelyének?
– Részben. Akkoriban sokat utaztam mindenfelé, 1984–85-ben angoltanárként dolgoztam Finnországban, s amikor ’85 márciusában a finn nemzeti eposz, a Kalevala összeállításának 150. évfordulóját és a szerzőt, Elias Lönnrotot ünnepelték, arra gondoltam, milyen érdekes lenne Lönnrot sínyomain átmenni a szovjet oldalra. A szovjet-karéliai Petrozavodszkból aztán Szentpétervárra – akkor még Leningrádba – készültem átvonatozni, az éjszakai indulás előtt pedig még színházba akartam menni. Az előadás azonban elmaradt, mert aznap halt meg Konsztantyin Csernyenko szovjet pártfőtitkár. A hálókocsifülkében egy fiatal párral utaztam együtt, s mivel a folyamatosan játszott gyászzene nem engedett aludni, beszélgettünk, barátkoztunk. Tőlük hallottam először, hogy egy ismeretlen fiatal politikus, bizonyos Mihail Gorbacsov lesz az utód, és minden megváltozik a Szovjetunióban. Azon az éjszakán döntöttem el, hogy újságírásba kezdek. A Szovjetunióhoz nem volt kedvem, Budapesten viszont már voltak barátaim.
– A BBC azonnal vevő volt a cikkeire?
– Azért ez sem volt ennyire egyenes vonalú. Elmentem a BBC-hez, bejelentettem, hogy 1986 februárjától Magyarországra megyek, s ha igénylik, szabadúszóként küldhetek cikkeket. Párhuzamosan a The Economist, a The Guardian, a The Financial Times is jelezte, hogy érdekli a dolog. Szerencsémre senki sem volt kíváncsi a szakmai előéletemre, mert nem lett volna, mit bemutatnom. Igyekeztem azért tanulni, felvettem a BBC rádiós világszolgálatán sugárzott riportokat, majd legépeltem, hogy ismerkedhessek az anyagok szerkezetével. Közben pedig tanultam a magyar nyelvet, igyekeztem felfedezni az országot. Az első nagy sztorim 1986. március 15-tel kapcsolatos, amikor háromezer ember vonult az utcára, s mivel a hatóságok nem tudták kezelni a váratlan tömeget, meglehetősen nagy botrány lett belőle. A BBC és a The Financial Times hozta le az ott készült anyagomat. – Mit gondolt akkoriban, még meddig marad fenn a kommunista tábor?
– Roppant izgalmas időszak volt, egy újságíró számára pedig maga a paradicsom. Minden exkluzív volt, amit írtam, hiszen sokáig az egyetlen nyugati tudósító voltam Magyarországon. 1989 tavaszán úgy tartottam, hogy talán öt év alatt mehetnek végbe lényegi változások, bár a kommunista blokk országaiban, Csehszlovákiában, Kelet-Németországban utazgatva érződött, hirtelen mennyire felgyorsulnak az események. Hogy mennyire rosszul ítéltem meg a helyzetet, igazolja az is, hogy 1988 nyarán hazamentem Angliába pihenni egy kicsit. Fárasztó két év volt mögöttem, arra gondoltam, lazítás közben könyvet írok a változásokról – amelyek bekövetkeztéig, mint mondtam, akkor még öt évet adtam. Ezért aztán nem voltam jelen Nagy Imre újratemetésén, de augusztus már újra Budapesten talált.
– Románia „munkaköri kötelességként” került az érdeklődése fókuszába?
– Korántsem, először egy kis Polski Fiat utasaként, magánemberként jöttem Romániába 1986-ban, kis falvakat látogattunk magyar barátaimmal, akkor szerettem bele Erdélybe. Egy évvel később húsvét tájékán már újságíróként, egy jászvásári diáktüntetés hírére indultunk újra Romániába egy rádiós kollégával az Amerika Hangjától, két hét alatt bejártuk Moldvát, Bukarestet, Erdélyt, mindig egy vagy több autó „kíséretében”. Fél év múlva, ’87 novemberében egy amerikai kollégával utaztam Bukarestbe. Szerencsénk volt: már megvolt a vízumunk, amikor érkezett a hír a brassói teherautógyári tüntetésekről. A hatóságoknak bejelentett terveink között rutininterjúk szerepeltek a nemzeti bank elnökével, a Scînteia, az Agerpres főszerkesztőjével, igazából azonban a diktatúra arculatáról akartunk riportot írni. A brit nagykövetség klubjában sörözés közben az egyik diplomata diszkréten egy névjegykártyát csúsztatott oda hozzám, s jelezte, fordítsam meg. A másik oldalon egy név – Silviu Brucan – és egy telefonszám állt. Akkor még fogalmam sem volt, ki az a Silviu Brucan, de azért felhívtam. Egy öregúr válaszolt nagyon jó angolsággal, elmondtam, hogy a BBC és a The Independent részéről keresem, kollégám a UPI hírügynökségtől van, mire ő megadta a lakcímét.
– Kivel-mivel találkoztak Brucan lakásában?
– Elsősorban John Kennedyvel és Gerald Forddal készített közös képekkel. Brucan rögtön rákérdezett: tudják, ki vagyok én? Mire mi bevallottuk, hogy nem. Számítottam rá, készültem, folytatta Brucan, itt van két papír, először ezeket olvassák el. Az egyiken egy jelentős karriert maga mögött tudó nagy kommunista életrajzát olvashattuk. A másik iratban teljes támogatásáról biztosította a brassói munkásságot, s figyelmeztette Ceaușescut, hogy ha nem következnek be lényegi változások, a Román Kommunista Párt lengyelországi társa sorsára juthat. Nagyon féltette a pártot.
– Brassóban milyen állapotok fogadták önöket?
– Elsősorban egy teljesen újrafestett, újraüvegezett pártközpont. Mivel egészen szorosan követtek bennünket, azt találtuk ki, hogy térképpel a kezünkben sétálunk a Fekete-templom körül, s fiatalokat állítunk meg útbaigazításért, akikről feltételeztük, hogy beszélnek angolul vagy németül. A többség menekült előlünk, de azért akadtak olyanok is, akik – miközben mondták, hogy egyenesen, majd balra – beleszőtték azt is, hogy tízezer ember tüntetett, legalább egy meghalt, a viszontlátásra. Találtunk viszont egy olyan férfit is, aki megkérdezte, hol lakunk, és találkát adott nekünk este nyolcra a szállodánk előtti buszmegállóban. Valóban ott találtuk, de nem szólítottuk meg, csak utolsó pillanatban felszálltunk a buszra, és követtük a lakására, ahol aztán hajnali kettőig beszélgettünk. A férfi jól beszélt angolul, és a tüntetésen is jelen volt.
– Megúszták? Nagyon megjárhatták volna...
– Már akkor tisztában voltunk, mekkora szerencsénk van. Az esti vonattal készültem visszaindulni Budapestre, s bár az indulásig próbáltam még másokkal is kapcsolatba lépni, a szekusok már éberebbek voltak. De a sztori megvolt, plusz a Brucan-beszélgetés, már csak egy feladat várt ránk: kijutni Romániából. Mivel tartottam tőle, hogy keresik majd nálam azt a papírt, előbb úgy gondolkodtam, hogy megtanulom a tartalmát, majd megsemmisítem az iratot, de aztán meggondoltam magam. A vonat nagyon zsúfolt volt, 36 órás állandó készültségi állapot után mélyen elaludtam. Egyszer arra ébredtem, hogy valami csöpög a fejemre. Megtapogattam, vér volt. Egy újságpapírba tekert csomag csöpögött, kérdeztem több embertől, kié, de senki nem tudott róla. Gyorsan leszedtem, átvittem a szomszéd fülkébe, bevágtam az ülés alá. Az újabb ájult alvásomból már a határon ébredtem, s még mindig ott volt a zsebemben Brucan írása. Szerettem volna megmenteni, bementem hát a vécébe, megpróbáltam a tükör mögé rejteni, amikor valaki berúgta az ajtót, majd elnézést kérve elment. Mivel nem tudtam, látta-e a még csak félig elrejtett papírt, visszamentem a fülkébe, bedugtam a kukába néhány almacsutka alá. Abban a pillanatban berontottak a szekusok, és keresni kezdték a papírt a zsebeimben, majd elvitték a csomagjaimat. Egy óra múlva visszajöttek, csak a jegyzetfüzetemet tartották meg, amelyben azonban minden saját titkos kódom szerint szerepelt, telefonszámok nélkül. De semmi sem számított már: szabad voltam.
– Gondolom, egy ideig nem nagyon volt kedve Romániához.
– Dehogynem: 1988-ban interjút kértem Ceaușescutól. Behívtak a budapesti román nagykövetségre, egy Gheorghe Albuț nevű konzul fogadott, aki kávé és cujka mellett értésemre adta: Ceaușescu elvtársnak nem szokása börtönben interjút adni. Márpedig ha beteszem a lábam Romániába, rögtön letartóztatnak. – Hol érték a ’89-es események?
– Egy angliai kisvárosban. Előzőleg forradalomról forradalomra utaztam Európában, a temesvári események híre Berlinben ért utol. December 18-án Londonban a BBC egyik adásában már megkockáztattam, hogy Ceaușescu nem éri meg a karácsonyt, amit nagyon nem akartak elhinni nekem. Aztán a barátnőm, Andrea december 25-én hívott, hogy Ceaușescunak vége. Másnap vissza is repültem Budapestre, 27-én pedig indultam Temesvárra.
– Mennyiben változtatta meg az életét, a munkáját a kommunista tábor megszűnése?
– Azóta minden más. Ennek ellenére csodálkoztam, hogy a nyugati kollégák többsége már 1990 tavaszán kezdett körülnézni, hol ígérkezik a következő forradalom. Én maradtam, immár arra kíváncsian, hogy mi lesz a továbbiakban ezekben az országokban. Idealista voltam: arra számítottam, hogy a német egyesítés mintájára valamiféle európai egyesítés következik. Nem gondoltam volna például, hogy Magyarországnak 2004-ig, Romániának 2007-ig kell várnia a csatlakozásra.
– Milyen mértékben figyel ma a nyugati közvélemény a kisebbségi kérdésekre, a romániai magyarságra? – Ma ez csak nagyon kis mértékben téma Nyugaton. Cinikusan hangzik, de így igaz: míg nincs botrány körülötte, addig nem az. Összességében Magyarország, de Románia is csak mérsékelten érdekes 1990 óta. Pedig sikersztori is lehetne, hogy a románok és a magyarok nem harcolnak egymással, hogy lehet magyarul tanulni. Talán nekünk, nyugati tudósítóknak is többet kellett volna tennünk ennek érdekében. A baszk, a katalán, a koszovói példa tematizálása segíthetne az ügyön. A skót függetlenségi népszavazás viszont nem, mivel egészen más ott a történelmi háttér, sokkal több idő állt rendelkezésre a sebek begyógyulására. Amit viszont kijelenthetek: ha Skóciában élő angol lennék, a skót függetlenségre szavaznék, hiszen Anglia és mi, angolok nem leszünk kevesebbek ettől.
CSINTA SAMU
Nick Thorpe
az angliai Kent megyében fekvő Upnor településen született 1960-ban. Egyetemi tanulmányait Reading egyetemén végezte modern nyelvek szakon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott a szenegáli Dakar, valamint a németországi Freiburg im Breisgau egyetemén. 1983-ban érkezett Magyarországra egy béketüntetésre, aztán ott telepedett le, magyar feleségével és öt fiával azóta is Budapesten él. 1986-ban lett a BBC budapesti állandó tudósítója, munkaterülete 1996-ban kibővült más kelet-közép-európai országokkal, így Romániával és Bulgáriával is. 2009-ben könyvet jelentetett meg a kelet-közép-európai rendszerváltozásokról Befejezetlen forradalom címmel. A Duna című kötete, amelyben a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig járja végig a folyót, 2015 októberében jelent meg. Dokumentumfilmeket is készített a Duna Televízió és az MTV számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ellopott forradalom
Huszonhat évvel ezelőtt, így, december közepén még kevesen hittünk a csodában, ritka madár volt, aki nemcsak remélte, de szinte bizonyos volt abban, hogy vége Ceauşescu sötét, zsarnoki uralmának. Amikor Tőkés László konok határozottsága kipattintotta a később lánggá terebélyesedő szikrát Temesváron, csak a legbizakodóbbak gondolták, hogy ez a diktátor végének kezdete.
Recsegő-ropogó rádiók mellett hallgattuk a szörnyű hangfelvételeket, a lövöldözést, a kétségbeesést és 16-ától 22-éig erősödött az érzés, hogy a hatalmába kapaszkodó Ceauşescu inkább mindenkit lelövet, bezárat, de nem engedi a lázadást kibontakozni, elterjedni. Ma már tudjuk, nem csak rajta múlott bukása, és nem is csak azokon, kiknek volt bátorságuk utcára vonulni. Nagyon sok hitet, reményt adott az a huszonhat évvel ezelőtti december. Új és jobb életet, valódi szabadságot vártunk. A negyedszázadon túli mérleg azt mutatja, kevés valósult meg belőle. Mekkora volt a döbbenet, amikor Silviu Brucan 1990 elején azt mondta, húsz év szükséges, hogy Románia felzárkózzék Nyugat-Európához! S lám, kiderült: nem vészmadárkodott. Mert míg mi hatalmas lendülettel, bizakodással kezdtünk az új világ építgetéséhez, mások már tudták, hogyan kell saját érdekeik szerint formálni azt. Míg a demokráciát kóstolgattuk, a szabadságot ízlelgettük, a háttérben éledeztek azok az erők, melyek később kibontakozva letéríthették az egyenes útról Romániát. Huszonhat év múltával még mindig keveset tudunk az akkori történések valós mozgatóiról, de tisztulni kezd a kép a következő évekről, évtizedekről. Egyre több minden kiderül arról, kik robbantották ki Marosvásárhely fekete márciusát, a bányászjárásokat, kik gazdagodtak meg a zavaros időkben, kik váltak később politikusokká, vezetőkké, kik azok, akik a háttérből valójában ma is irányítják a dolgokat. A nyíltan hatalomra kerülők és a mögöttük álló, őket mozgatók engedték ily mértékben elburjánozni a korrupciót, ők rabolták szét a működő ipart, tették tönkre a mezőgazdaságot, ők felelősek a még ma is csak csetlő-botló demokráciáért, a rengeteg szegénységi szint alatt élőért, az éppen csak eltengődőkért, azért, hogy sokan visszasírják Ceauşescut és sötét korát, úgy érzik, jobban éltek akkor – amiért nemhogy húsz, de huszonhat év sem volt elegendő az áhított Nyugathoz való felzárkózáshoz. Hogy nagyon sokak számára december közepe, vége nem ünnep, a huszonhat esztendővel ezelőtti események nem a felszabadulást, hanem egy kínlódásokkal teli időszak kezdetét hozták.
Ellopták forradalmunkat, a következő két és fél évtizedünket, és erejük ma is töretlen. Nekik tudható be, hogy évről évre mind keserűbb az évfordulós számvetés.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Romániában a helyzet változatlan
A történet közismert, a média – sajtót azért nem írok, mert szerintem az egészen más, mint amit ezen a címszón egy ideje a torkunkon legyúrnak – s a mindenféle „kommentátorok” elmondtak róla már mindenfélét. S természetesen – nem nevezhetnék az országot Romániának, ha nem így lenne – annak az ellenkezőjét is.
Tehát: az USA Bukaresti nagykövete, bizonyos Hans Klemm nevű úriember egy, a „végeken” tett látogatása alkalmával a székely zászlóval fényképezkedett, a helyi – szinte azt írtam: bennszülött – vezetőkkel. Amit egyesek – gyarmatosítók? – igencsak zokon vettek. Olyannyira, hogy sokan – gyalogrománok, egyáltalán nem gyalogok, sőt: magasrangú állami illetékesek is – azonmód szóvá is tették. Merthogy mégiscsak felháborító, hogy az egységes, szent és sérthetetlen román nemzetállamban egy ilyen botrány, de nevezhetném szentségtörésnek is, egyáltalán előfordulhatott. Mármint, hogy a román trikolóron kívül más is loboghat a hazafiak által fújt passzátszélben.
A román stupid pípöl, ahogyan Brucan tyatya annak idején nevezte, a szokásos formáját hozta a különböző hírportálok, egyéb internetes felületek kommentjeiben. Elmondtak mindent, amit ilyenkor szoktak a magyarokról: hogy hol képzelik magukat, nyereg alatt puhított húst zabálók koszos utódjaiként örülhetnének, ha román kenyérhez jutnak, egyébként is, ha nem tetszik a román vendégszeretet, mars vissza Ázsiába – hogy csak a leggyakoribbakat említsem, az amerikai nagykövetnek meg felrótták, hogy stratégiai partnerként nem úgy viselkedett, ahogyan azt tőle elvárták, mármint a Dâmbovița partján. Merthogy Bukarestben azt várják el az ilyen-olyan szövetségesektől, hogy élvezve a balkáni vendégszeretetet, engedjék magukat megvezetni…
Ezt nem tudta a bizonyos Klemm úr – vagy igenis tudta, de úgy tett, mintha nem tudná –, ami komoly felháborodást váltott ki országszerte. A történtek kapcsán két dolog lehetséges, illetve csak egy, mert diplomáciáról lévén szó, nehezen feltételezhető, hogy a nagykövet nem tudta, nem tájékoztatták róla, hogy hova utazik: tesztelni akarta, milyen a román politika és a közember hozzáállása a magyarkérdéshez.
Hát újfent meggyőződhetett.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Iliescuról és más gyilkosokról
Ion Iliescu és bűnöző bandája elindult a börtön felé. Utolérik őket az 1990. június 13–15-i bányászjárás szörnyűségei. A forradalom gyilkosságai is egyre közelebb kerülnek, lépésről-lépésre…
Az 1989. decemberi genocídium elkövetői közül sokan részt vettek az 1990. júniusi mészárlásban is: Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Gelu Voican Voiculescu, Cico Dumitrescu, Cazimir Ionescu. És csak azokat említettem, akik még mindig élnek. Mert különben szóba hoztam volna Sergiu Nicolaescut, Silviu Brucant, Dan Iosifot, Nicolae Militaru, Victor Atanasie Stănculescu és Mihai Chiţac tábornokokat is.
Augustin Lazăr főügyész bejelentette: hamarosan lezárják a bányászjárás ügyét,a katonai ügyészek pedig legfeljebb két hónapon belül határozatot hoznak.
A Katonai Ügyészség éppen karácsony előtt jelentette be több személy vád alá helyezését, akikről eddig azt hittük, hogy örökre szóló mentelmi joggal rendelkeznek. A vád: emberiesség elleni bűncselekmények.
Az ügyészek szerint a vádlottak a június 11–15-e időszakban „általános és szisztematikus támadást döntöttek el, szerveztek meg és koordináltak a polgári lakosság, nevezetesen a bukaresti Egyetem (Universităţii) téren tüntetők, valamint Bukarest municípium lakossága ellen”.
Ebben az ügyben a vádlottak listáján szerepel még Miron Cozma (a Zsil-völgyi bányászok volt vezetője), Adrian Sârbu (a Roman-kormány volt államtitkára), Nicolae S. Dumitru (a volt FSN – Nemzeti Megmentési Front – egyik vezetője), Corneliu Diamandescu tábornok (a Román Rendőrség volt vezetője), Mugurel Florescu tábornok (a Katonai Ügyészség volt vezetője).
Meglepő egyes vádlottak – Ion Iliescu, Petre Roman és Gelu Voican Voiculescu – gőgös, hazug, diverzionista reakciója. 1990-ben ők voltak a végrehajtó hatalom első három embere:
az ország elnöke, a miniszterelnök és a kormányfő-helyettes.
Ion Iliescu: „Nem ez az első alkalom, hogy előrángatják ezeket a dolgokat. Miféle bizonyítékok? Ez egy 1990-ben történt ügy, túlléptünk rajta, egymást követők a különböző színezetű kormányok. Tudom, hogy miért nyitják meg újra a vitát, mert ez egy 27 évvel ezelőtti történet, de ez van… Egyetlen időszakból sincs semmi, amiért hibásnak kellene éreznem magam!”.
Mivel úgy tűnik, hogy Ion Iliescu amnéziában szenved, eszébe juttatjuk, hogy miként bujtogatta a bányászokat 1990. június 14-e hajnalán a Victoria-palota erkélyéről: „Kedves bányászok, köszönöm azt a munkásszolidaritási választ, mellyel ezúttal is reagáltak a felhívásunkra. A bányászok küldöttsége, Cozma úrral az élen, az Egyetem tér felé veszi majd az irányt, mert azt szeretnénk, ha önök foglalnák vissza. Mint látták, ezúttal igazán fasiszta elemekkel van dolgunk. Uszított, sok esetben bekábítószerezett elemek szervezett csoportjaival.”
Petre Roman a történelem másik csalója. Csak egy kis szemrehányása van Iliescu számára: egy „szerencsétlen kifejezés”, melyet állítólag az 1990. június 14-i beszédében használt.
Amúgy minden rendben volt: a gyilkosságok is, az erőszakos cselekmények is, a rombolások is…
A kóros hazudozó és cinikus gazember Petre Roman újra bebizonyította, hogy semmivel sem jobb apjánál, Valter Romannál (Erno Neulander), Sztálin és a Szovjetunió elkötelezett komminternistájánál.
Petre Roman: „Ion Iliescu használt egy szerencsétlen kifejezést: «Menjenek és ültessenek virágokat az Egyetem téren!». Ez nem volt helyes. Az lett volna jobb, ha azt mondják a bányászoknak, amit mindnyájan gondoltunk: «Testvérek, nem kellett volna idejönnötök. Semmi sem veszélyezteti a demokráciát»”.
Micsoda semmibe vétele a történelmi igazságnak! Lehet, hogy Roman és a többi vádlott „mind úgy gondolta”, hogy a bányászoknak nem volt miért Bukarestbe jönniük, hogy semmi sem veszélyeztette a demokráciát, de pont az ellenkezőjét tették:
felbujtották a bányászokat, hogy Bukarestbe jöjjenek, elhitetve velük, hogy nagy veszélyben van a demokrácia.
A diverzionista Gelu Voican Voiculescu diverziónak tartja, hogy az ügyészek vád alá helyezték. „Ez egy megrendelt diverzió, mellyel ki akarják juttatni Iohannis elnököt a zsákutcából, a közvélemény figyelmét pedig el akarják terelni a miniszterelnöki jelölt kiválasztásáról. Karácsony előtt gyorsan előkapták, hogy bejelentik a vád alá helyezésünket. Ez botrányos módja az igazságszolgáltatás pillanatnyi érdekek szerinti felhasználásának”.
Ezek az alakok ilyenfajta hazugságokkal mérgeztek minket 27 éven keresztül. Alig várom, hogy az igazságszolgáltatás megszólaljon! Hogy a vádlottak padján lássuk őket vergődni, mint Bobu, Postelnicu és Manea Mănescu 1990-ben!
Grigore Cartianu
foter.ro/cikk