A magyarországi Kiss Ulrich jezsuita atya a hét végén Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Gyergyószentmiklóson is népes hallgatóság előtt tartott előadást A da Vinci-kód című, igencsak vitatható regényről. A csíkszeredai könyvesboltok eladói állítják, rég volt olyan nagy kereslet egy könyv iránt, mint A da Vinci-kód iránt. Dan Brown A da Vinci-kód című regényét az elmúlt három évben több mint negyven nyelvre lefordították, mára már ötvennégy milliós olvasótábora van, és a világsztárok főszereplésével eljátszott hasonló című film is kasszasikernek örvendhetett. A kereszténység fő tanításait, a Szentírás tévedhetetlenségét és Jézus Krisztus istenségét célba vevő regény egy földanyaszerű istennőkultuszt hirdet, miközben okkult praktikákat ismertet. A megtámadott katolikus egyház, a Vatikán azonban nem száll be e kegyeletsértő játékba, inkább a hívő világ józan eszére hagyatkozik. Népes tábort alkotnak immár azok is, akik egy 19. századi antiklerikális pamflethez hasonlítják a regényt, számos megalapozott tanulmány bírálja Brown könyvét és mindazokat a szellemi áramlatokat, a radikális feminizmust, az újgnoszticizmust, amelyeket a regény hirdet. A Szent Grál-rejtélyt megfejtő Mária Magdolna leszármazottai, a Merovingok és a szintén titkos Sion-rend összeütközését kigondolt krimiről a nagy tudású jezsuita atya elmondta, a mai New Age-lázban elég egy antiklerikális témához nyúlni, titkos iratcsomók nemlétező tartalmára hivatkozni, és megfelelő marketinggel világsikert lehet aratni. Az atya a regény manipulatív hatásának nevezte azt is, hogy az előadás témája iránt olyan nagy volt az érdeklődés. /Antal Ildikó: Ködoszlás A da Vinci-kód felett. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 15./

Kis Ulrich jezsuita szerzetes jött el Gyergyószentmiklósra Magyarországról, hogy templomnyi érdeklődő előtt mondja el véleményét a Dan Brown által írt Da Vinci-kódról. A bűnügyi regény nagy visszhangot keltett Székelyföldön is, kételkedésre indítva az embereket: mi van, ha tényleg Mária-Magdolna Jézus ágyasa volt, gyereket szülve az istenfiának? Kis Ulrich atya elmondta, a téma nagyon érdekli az embereket. Nem agresszív sértődöttséggel kell ilyesmikre reagálni, hanem meg kell nézni, hogy mik a motívumok. Minden globális erőnek útban van a katolikus egyház, mert óriási erkölcsi tekintélye van, mert nemzetközi. Ez a könyv az egész egyisten-vallás ellen irányul, és még nem íródott meg a következő kötet, mert az iszlám is előbb-utóbb céltábla lesz. A könyv nem a katolikus egyház létét veszélyezteti, hanem az emberek, és főleg a fiatalok hitét. /B. K. Misztikus kódok és keserű valóság. = Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós), jan. 18./

Hermann Gusztáv Mihály
RE: SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE
Védőbeszéd "tévelygő történészekért"
Hermann Gusztáv Mihály gondolatai a Marius Diaconescu Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor című cikkében megfogalmazott bírálatról.
Miután első körben átestünk a román közvélemény nemzet és fajvédő részének erőteljes, olykor acsarkodó támadásain mi, A székelység története című kiadvány szerzői-szerkesztői már vártuk a román szakmai kritikát. Kritikát vártunk, de megintcsak ledorongolás lett a vége.
A Historia című folyóiratban megjelent bírálat szerzője Marius Diaconescu, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának adjunktusa. A cikk, mindjárt a legelején, munkánk tankönyv státuszát boncolgatja, kifogásolva, hogy a szerzők az előszóban igencsak próbálják hangsúlyozni és indokolni írásuk tudományos jellegét, illetve annak szükségességét. Marius Diaconescu úr vagy nem tudja, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy a szerzők nem csak a román közvélemény (illetve a román történész-társadalom e közvélemény elvárásainak megfelelni akaró része) ellenszenvével és támadásaival kell szembenézzenek. Legalább ilyen mértékű támadás volt várható (és be is következett) a székely-magyar radikálisok részéről, akik tudományos alapokon vállalhatatlan eredetelméletek és egyéb – a könyvben nyilván nem szereplő –, részben történetileg öröklött, de legalább ugyanolyan mértékben újabban kreált mítoszok tényként való megjelenítését kérik számon a szerzőktől. A székely-magyar közvélemény számára meg kellett tehát indokolni ezt az alapállást, noha sejthettük volna, hogy a román kritika ennek kapcsán (is) ironizálni fog. A szerzők előre tudták, hogy mindenképpen két malomkő közé kerülnek, e két malomkő pedig dolgozni fog keményen. Tessék elhinni, nem egy kellemes állapot!
Ugyanitt Marius Diaconescu azt fejtegeti, hogy ez az általa tendenciózusnak bélyegzett „tankönyv” – talán tisztázzuk: valójában kézikönyv és oktatási segédanyag –,
veszedelmes hamis állításaival az érzelmileg könnyen befolyásolható ifjú korosztályt célozza. Ebből annyi igaz, hogy ez az a korosztály, amelynél – a történelmi nevelés tekintetében – először fordítható a szó komolyra. De a szerzők igyekeztek tartózkodni az érzelmi túlreagálástól, inkább tényeket próbáltak közölni, szükség szerint magyarázni. Úgy tűnik viszont, ez másoknál generált – éppen ellenkező előjelű – érzelmi túlreagálást.
A székely eredetmítoszok: a hun leszármazástól a magyarig – ez egy alcím Marius Diaconescu úr kritikájában. És legalábbis megtévesztő: azt sejteti, hogy a könyv mítoszok alapjaira építkezik, eképpen áltatva-ámítva az ifjú korosztályt. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a tankönyv szerzői, miután szelektív módon felsorolnak néhány elméletet, azt sejtetik az olvasóval, hogy a székelyek magyar eredetűek”. Nos, aki bírál egy szöveget, az olvassa el azt, ha pedig nem érti, kérje avatott tolmács segítségét! Mert az illető részben világosan kifejtjük: az akadémia-közeli tudományos körökben két elmélet van ma vitában: az ótörök (türk) leszármazás, illetve a magyar eredet elmélete. A fejezetszerző ezt a két elméletet egyenlő súllyal és terjedelemben elemzi, nem foglal állást egyik mellett sem. Azért nem, mert a kérdés még a legilletékesebb tudományos körökben is annyira vitatott, hogy egy összegző jellegű munkában korai volna az állásfoglalás. A könyvet megjelenése előtt átolvasó VII. osztályos gyerekek ezt megértették, ezért mi úgy gondoltuk, hogy a történészeknek sem jelent majd problémát… Egyébiránt – ismét hangsúlyozom – a székelyek magyar eredetének tana nem mítosz, mint Marius Diaconescu úr állítja, hanem egy tudományos alapú elmélet, ismert régész-történészek és nyelvészek (köztük akadémikusok) vallják, tekintélyes szakkiadványokban, véleményüket mi is idézzük, de tessék más forrásokból bővebben utánanézni! Másfelől, ma már románul is, de valamely világnyelven mindenképpen akadna a székely eredetkérdésről korszerűbb munka, mint a Marius Diaconescu által ajánlott G. Popa-Lisseanu 1933-ban kiadott brosúrája, mely a románok székelyföldi őshonosságának bizonyítása okán előszeretettel hivatkozik a román forráskritika által is hamisnak minősített oklevelekre (ezekről lásd Maria Holban: Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII-XIV. Bucureşti, 1981.), amellett, hogy egész elemzése, forráskezelése és szelekciója fondorlatos, bevallottan propaganda-jellegű: a román és az európai közvéleményt próbálja meggyőzni a székelyekkel kapcsolatos akkori román hivatalos álláspontról. E propaganda jegyében magyar fordítás is készült róla, majdnem olyan rossz, mint az interneten keringő román zug-fordítás az itt vitatott székely történelemkönyvről… (Melyben Juliánusz barátból prietenul Iulian lett – hacsak időközben ki nem javították…)
A székely kiváltságok mítosza című alfejezetben Marius Diaconescu e kiváltságok általunk vázolt módját kifogásolja: mindenekelőtt a székelyek kollektív nemességének fogalmát. Szerintem a tankönyv világosan kifejti, hogy ezek katonai alapú csoportos előjogok. Marius Diaconescu, ha figyelmesen elolvasta volna A székelység közigazgatási szervezete című (7. számú) fejezetet, akkor e székely kiváltságok analógiáira is talál bőven utalást, Magyarország- és Erdély-szerte, tehát a könyv egyáltalán nem állítja be a székely szabadságokat valami mitikus egyedi dolognak. Ő ennek ellenére keményen ironizál: „A ’történész’ uraknak fogalma nincs arról, mit jelentett nemesnek lenni a középkori Magyarországon, és összetévesztik a székelyek kollektív szabadságjogait, mindenekelőtt a katonai szolgálatokért cserébe kapott adómentességet, a nemesi kiváltságokkal. Vajon ez a tankönyvszerzők történelmi ismereteiknek súlyos hiányát mutatja, vagy szándékos manipuláció?” No, itt azért álljunk meg egy szóra! Figyelmébe ajánlom Marius Diaconescu „kollégának” – hadd legyek ezek után én is ironikus –, hogy az általa kifogásolt mondat így szól: „Az 1562. évi felkelésig elméletileg […] a székely jogilag teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt.” Ez az „elméletileg” jelzi, hogy a dolgok nem álltak egészen így… De nemcsak e beékelt szó jelzi, hanem az ezt megelőző másfél oldal taglalja a székelység belső rétegződését, a székelyek három rendjét, amelyek ismertetéséből kiderül, szó nincs tényleges egyenlőségről, egyenlő nemesi státusról, sem vagyoni, sem társadalmi szempontból.
Ami engem illet, eddigi írásaimban többször foglalkoztam a kérdéssel, és következetesen kerültem a székelyek kollektív nemességének, mint fogalomnak a használatát, mert a székely szabadságokat magam is más, katonai alapon kiváltságozott csoportok kedvezményeivel azonos lényegűnek tartom. Persze, egy fővárosi történésztől nem várható el, hogy kövesse a vidéki szellemi élet minden szakterületébe vágó rezdülését, még akkor sem, ha az illető tanulmányok olyan helyeken jelennek meg, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, Debreceni Egyetemi Kiadó, Böhlau Verlag (Köln – Weimar – Wien), avagy a Columbia University Press kiadványai. Kollégám (így, csipkelődő idézőjelek nélkül), aki a megfelelő fejezetet írta a könyvben (személy szerint Mihály János) viszont fontosnak vélte a székelyek „elvileg” létező kollektív nemességére való utalást, én pedig a szerkesztés során úgy döntöttem, hogy ezt a szövegben hagyom. Miért? Mert a királyság-kori forrásokban
több helyen találkozunk e fogalommal,
így például Verancsics Antal krónikájában („a nemesség, amelynek [a székelyek] közösen mindannyian örvendenek”). Másfelől, összevetve a középkori Magyarországon létező, katonai alapon szervezett autonóm közösségek kiváltságait, a legtöbb hasonlóság a székelység, illetve az ún. „szepesi lándzsás nemesek” között mutatható ki (el addig, hogy kizárólag e két közösségben volt érvényesíthető az ún. „fiúleányság” joga, vagyis az, hogy egy kiváltságos székely, vagy szepesi lándzsás család férfiágának kihalása esetén a leányág örökli a jogokat, de a katonai kötelezettségeket is). A szepesi lándzsásokat eleve nemeseknek nevezi a középkori magyar jog, a székelyek pedig annak tartják magukat: véletlen csupán? Maga Werbőczy is azt állapítja meg Hármaskönyvében, hogy a székelyek „teljesen külön törvények és szokások szerint élnek”. Ennek alapján, a Magyarországra telepedett székelyek esetében, a vármegyei hatóságok még a 18–19. század fordulóján is minden további nélkül elfogadták a család valamely elődjének az 1614-es (Bethlen Gábor féle) székely lustrán való szereplését, mint magyar nemességét igazoló tényt. Utóbbi jelenségről román nyelvű, Secuii. Istorie – cultură – identitate (Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009.) című könyvemben is írok, dokumentumok alapján, tessék elolvasni!
A románok – mint a székelyek szolgái a címe Marius Diaconescu kritikai írása következő részének. Ez, elvileg, a székelyföldi románokról szólna. A cikkszerző által hivatkozott tudományos viszonyítási alap itt I. I. Rusu műve: Românii şi secuii. (Bucureşti, 1990). Hát erről megint vitatkozhatnánk: kapásból cáfolható, ellentmondásos vagy ellenőrizhetetlen állításaiból-adataiból csupán a legszembetűnőbbeket gyűjtötte csokorba és cáfolta Benkő Elek (az ELTE régész-történész professzora) a Magyar Tudomány. 1991/11. számában. Különösen bővelkedik nyilvánvaló tévedésekben Ioana Cristache-Panait néprajzi tanulmánya, melyet a szerkesztők, Rusu munkájának kiegészítéseképpen, a könyv második felében helyeztek el. Utóbbi sem a vidéket, sem a kutatáshoz szükséges magyar nyelvet bizonyíthatóan nem ismeri, ellenben habozás és válogatás nélkül románnak minősít minden útjába kerülő fából faragott emléket, ezekből pedig a Székelyföldön akad elég. Vitatott kézikönyvünk székelyföldi románokkal kapcsolatos állításai közül Marius Diaconescu leginkább azt kifogásolja, hogy a szerzők szerint a románok a székelyek „szolgáiként” érkeznek ide, illetve, hogy jelentősebb arányban a 17. századtól számolhatunk velük. Nos, ezen nincs mit magyarázkodnunk: a székelyföldi románok a 19. század közepéig jobbágyok és zsellérek voltak, kivéve, ha valamiképpen – kezdetben leginkább „fiúleánnyal” kötött házasság révén – sikerült bekerülniük egy kiváltságos székely családba. Nem feltétlenül voltak a székelyek jobbágyai és zsellérei, hiszen nagy részük a székelyföldön birtokos vármegyei nemesek „szolgáló embere”. Ez utóbbi kifejezést ne értsük félre, a magyar történeti szakirodalomban ez együtt jelöli a jobbágyokat és zselléreket, nincs benne semmi sértő, csupán körvonalaz egy társadalmi állapotot. Ami a másik kifogást illeti: a könyv szerzői jelzik ugyan, hogy „a románok székelyföldi jelenlétével már a királyság korában számolnunk kell”, ám számarányuk jelentősebb növekedését a rendelkezésre álló demográfiai források a 16. század végétől kezdődően adatolják, de főleg a következő században. Mi alapján állítsunk egyebet? Egy feljegyzését 1584-ben író olasz jezsuita nyomán, aki átutazóban azt állapítja meg, hogy „a székelyek között elvegyülve sokan vannak románok is”? Mi az, hogy „sokan”? Ezzel ellentételezzük a különféle – pontos ténymegállapításra, számszerűségre törekvő – összeírásokat? Ne tessék velünk szórakozni! Különben is, és még egyszer: igen, voltak a Székelyföldön románok, oktalanság tagadni, nem is tesszük. És elnézést kérünk, azért írtunk csak ennyit róluk, mert könyvünk címe A székelység története. E kérdés bővebb megismerésére ajánljuk A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről címen, a csíkszeredai Pro-Print kiadónál, 1999-ben megjelent könyvet (szerkesztők Bárdi Nándor és Hermann Gusztáv Mihály; román nyelvű tartalmi kivonatokkal).
A következő alcím Marius Diaconescu cikkében: Urbánus legenda: a románok rablásai és gyilkosságai a Székelyföldön az első világháború idején. A fő kifogás itt – röviden –, hogy a könyv a román csapatok székelyföldi bevonulását és ténykedését megszállásként állítja be. Nos, egész Erdély vonatkozásában – ahol, mint tudjuk, és megint csak ostobaság volna tagadni – a lakosság többsége román nemzetiségű, a kérdés egészen másképp tevődik fel, mint a területileg-népességileg összefüggő tömböt alkotó Székelyföld esetében, ahol viszont a lakosság túlnyomó része székely-magyar. Ez a lakosság, amely el addig egy másik országban élt, más állampolgársággal, a bevonulókat nem fogadhatta virágesővel. A bevonulók viszont értelemszerűen megszállókként viselkedtek. Igenis, voltak rablások, dúlások, verések, kínzások, deportálások és nem kevés polgári emberáldozat. Ezekről pedig vannak dokumentumok. Elvégre háború volt, nem fáklyásmenet. Korábbi történelemkönyvek próbálták ezt másképpen tálalni, de ki hitt nekik?
Aztán a könyvszerzők a kommunista nosztalgiázás vétségébe esnek: a Tanácsköztársaságot létrehívó magyar bolsevik forradalmat – Marius Diaconescu szerint – polgári forradalomként tüntetik fel. Itt egy – nagyjából általános iskolai szintű – apróságra bátorkodnék felhívni a figyelmet: hogy Magyarországon 1918-19-ben két, egymást időben követő forradalom zajlott. Az egyik, 1918. október 31. és 1919. március 21. közötti ún. őszirózsás, jellegét tekintve polgári demokratikus forradalom, vezéralakja gróf Károlyi Mihály. A második 1919. március 21-től augusztus 1-ig, a szovjet típusú Tanácsköztársaság bolsevik forradalma. A könyv szerzői ennek megfelelően tárgyalják a székelyföldi eseményeket. Kétségkívül, voltak társadalmi feszültségek, és voltak székelyek, akik orosz fogságba esvén, majd a pesti események forgatagában, a bolsevik eszmék hatása alá kerültek, de távolról sem ez volt a jellemző, a könyvből sem ez derül ki.
A kritikai elemzés azt is kifogásolja, hogy a könyv szerzői a háború utáni román agrárreformot teszik felelőssé amiatt, hogy a két világháború közti időszakban – főképpen az általános válság idején – a székely gazdaság, a falvak népe nehézségekkel küzdött. Természetesen mi is tudjuk, hogy a kisbirtok-rendszerre és kisiparra épülő székely gazdaság nem a 20. századra termett. De az is tény, hogy főleg a székely közbirtokosságok – román agrárreform okozta – erdő- és legelőveszteségei súlyos csapást mértek a székelyek megélhetésére, amelyben a legrégibb időktől fő szerepe volt az állattartásnak és fakitermelésnek, megmunkálásnak. És nem igaz, hogy a korábbi, a kettős monarchia idején kialakult székelyföldi gazdasági problémákról (bezzeg, ugye…) nincs szó a könyvben: tessék megnézni a 17. fejezetet, kiemelten a 122–124. oldalakat!
Hogy pedig a Regátba ideiglenesen kivándorló székely csak alantasnak tekintett munkakörökben jutott volna kereseti lehetőséghez, mert képtelen volt megtanulni románul, és nem volt neki semmiféle mestersége, szaktudása? Nono! A román királyi palota, meg számos jelentős bukaresti köz- és magánépület emelésén székely ácsok dolgoztak! Úgy tűnik, munkáltatóiknak megérte elviselni beszédükben a kétségkívül nem ritka nyelvhelyességi bakikat. Vagy ez is csak mítosz volna, kedves kolléga? És nem akarunk gonoszak lenni, de ezek után kikívánkozik: még Nagyrománia új nemzeti címerét is székely ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte!
Tovább pedig állítólag azt bizonygatjuk, hogy „a románok a felelősek a hortista [így!] közigazgatás alatti székely gazdasági krízishelyzet miatt”. Elnézést, én ezt így a szövegben nem találom… Erre vonatkozóan itt ennyi áll: „…Magyarország egy gazdaságilag leromlott országrésszel gyarapodott. Erdély ipara megcsappant, a mezőgazdasági termelés minőségileg visszaesett. A helyzetet súlyosbította a román hatóságok által végbevitt kiürítés is…” Ez nem vád, hanem ténymegállapítás. De akár számolhatunk: hány középület, iskola, vasútvonal, stb. épült a Székelyföldön az első világháború előtti húsz esztendőben, és hány az utána következő húszban? Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz… Ami pedig a kiürítés kérdését illeti, tudjuk: a román hatóságok vitték a mozdíthatót, amit akár természetesnek tekinthetünk, ezért nem is kommentáltuk. Amúgy a második világháború éveit tárgyaló fejezet nem ad az illető korszakról egy mesterségesen derített képet: nem kendőzi a helyi székely lakosság és új közigazgatás közti súrlódásokat sem (ezt persze magyar radikálisok vetik szemünkre), továbbá nyíltan és tényszerűen elemzi a deportálások kérdését (ezt meg szintén, ugyanazok…). Ilyen a malomkövek közti állapot…
Utolsó, és egyben a legsúlyosabb vádat tartalmazó része a kritikának az, amelyikben a szerző etimologizál az autonómia, önrendelkezés, önkormányzat és önállóság fogalmai körül. A vád, amit egy későbbi, az Adevărul hasábjain megjelent cikkében bővebben kifejt, hogy mi, szerzők, véletlenül-tudatlanságból, netán szándékosan összemossuk e fogalmakat. A legnagyobb probléma az, hogy Marius Diaconescu úr, véletlenül-tudatlanul, vagy szándékosan az önállóságot independenţa-nak fordítja, ami – ennyit már mi is tudunk – függetlenséget jelent. Innen már csak egy lépés azt állítani – és a bírálat szerzője meg is teszi! –, hogy a székelyek úgy beszélnek az autonómiáról, hogy közben függetlenségre gondolnak. Hát igen, ha román volnék, valószínű, hogy nekem is kinyílna a bicskám… Kedves Marius Diaconescu úr, ezek nagyon kényes politikai-diplomáciai fogalmak, ne tessék játszani velük! Ne tessék visszaélni azzal, hogy olvasóinak túlnyomó többsége nem érti a magyar nyelvet. Önről viszont, aki ugyebár Budapest legrangosabb tudományegyetemén szerezte doktori oklevelét (ahol mellesleg az Ön által lesajnált régész kollégánk, az első fejezetek társszerzője, Sófalvi András is), tehát Önről joggal feltételezik, hogy jól érti azt! Pedig itt nem ez derül ki… Ne tessék hát efféle súlyos félremagyarázásokkal egy ország haragját ránk zúdítani, mert kijut abból nekünk anélkül is!
Tisztelt Marius Diaconescu Úr! Egyáltalán nem volna baj az, hogy mi vitatkozunk. Sőt, ez volna a normális. Merthogy én hiszek abban, amit George Duby, a francia Annales történész-iskola nagy öregje tanított: „Az az ember, akinek múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam.” Csakhogy az a gyanúm, kedves Marius Diaconescu Úr, hogy Ön inkább abban hisz, amit a híres-hírhedt bestseller-szerző, Dan Brown mondat ki egyik szereplőjével: „…A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket. Amelyekben persze a saját ügyét ünnepli, az ellenfélét pedig becsmérli. […] A történelem, természeténél fogva, mindig egyoldalú beszámoló.”
Nem tudom, ezek után van-e értelme a vitának?
Transindex.ro,

Divatkönyveket olvasunk, ha olvasunk
Van olyan könyvkiadó, amelyik dicséri az elmúlt évet, mások panaszkodnak a 2013-as év eladásaira, az olvasók érdeklődésére. Abban azonban mindannyian egyetértenek, hogy leginkább a gyerekkönyveket vásárolták, azok közül is az úgynevezett „divatkönyveket”.
Az év vége, év eleje a számvetések ideje. Mi a marosvásárhelyi könyvesboltok tapasztalatára voltunk kíváncsiak, s azt is megtudtuk: mit olvasnak leginkább a vásárhelyiek.
Áru, olvasó volt - vevő nem
A több mint húsz éve létező Aranka György könyvesboltban éppen leltároztak, amikor betoppantunk. Ez eltart néhány napig, ugyanis több mint tízezer könyvcím várja itt az olvasókat. Pruzsinszky Katalin üzletvezető azonban elégedetlen az elmúlt évvel. „Nagyon gyenge évünk volt egészen a könyvkiállításig. Az és az utána következő karácsonyi időszak jól ment. Árunk volt, újdonságunk is, éppen csak vevőnk nem volt. A bevétel is körülbelül az előző évi bevételünk felére csökkent” – panaszolta a boltvezető, aki sokadjára tette fel a kérdést: azok az emberek, akik sokat és sok pénzért vásárolnak a könyvvásáron, hol vannak egész évben? Hozzátette: az év utolsó hónapjaiban a könyvesboltban is sokan voltak, de az év többi időszakában átlagosan három-négy ember tér be az üzletbe naponta. Többek közt ez vezetett ahhoz is, hogy a két különböző teremben működő könyvesbolt több mint egy hónapja már csak az egyik helyiségben működik, vagyis fele akkora felületen, mint eddig.
Bogyó és Babóca az abszolút sláger
Az Aranka György könyvesboltban leginkább a gyermekkönyvek fogytak 2013-ban is, valamint az újdonságok. Pruzsinszky Katalin szerint az agyonreklámozott szerzőket s az úgynevezett divatkönyveket vásárolják leginkább az emberek. Ilyenek például Müller Péter, Csernus Imre, Bagdy Emőke és Böjte atya legfrissebb kiadványai, de úgy általában népszerűek a pszichológiával, ezotériával kapcsolatos könyvek. Az év egyik legkeresettebb kiadványa volt Ugron Zsolna Erdélyi menyegző című könyve, de sokat eladtak Dan Brown új könyvéből, az Infernóból, valamint Nyári Krisztián Így szerettek ők című kétköteteséből is.
Pruzsinszky Katalin elmondja, bizony a gyermekkönyvekre is az jellemző, hogy egy-egy népszerű szerzőt, sorozatot vásárolnak a szülők. Évek óta nagy kedvenc Bartos Erika és az általa írt Bogyó és Babóca, valamint az Anna, Peti, Gergő sorozatok. Jól fogytak Tea Stilton gyermekkönyvei is, valamint a Szent Johanna gimi című ifjúsági regény, a magyar házi olvasmányokat azonban már szinte egyáltalán nem vásárolják a szülők. Pedig míg egy Mikszáth-, Vörösmarty-könyvet 8 vagy 15 lejért lehet megvásárolni, a „divatkönyvekért” 50-60 lejt is elkérnek. A Mentor Kiadó által kiadott, keménykötésű gyerekkönyvek is csupán 25 lejbe kerülnek.
Az Erőss Zsoltról írt könyveket is keresték
Hasonló címekről, de több vásárlóról számolt be a főtéri Gutenberg könyvesbolt eladója, Kalith Katalin. Elmondása szerint egy átlagos nap 40-50 ember tér be vásárolni, karácsonyi időszakban pedig ennek legalább a háromszorosa. A Gutenbergben is a gyerekkönyvek fogytak leginkább a múlt évben, de ott a slágernek számító Bogyó és Babóca mellett Zágoni Balázs Barni könyveit is vitték, mint a cukrot.
Felnőttkönyvek közül itt is Nyáry Krisztián Így szerettek ők 1-2. könyve volt népszerű, továbbá Dan Browntól az Inferno. Idén azonban különösen keresettek voltak az Erőss Zsoltról szóló könyvek is, miután 2013 májusában elhunyt a csíkszeredai hegymászó. „Jól fogytak a mi könyveink is, vagyis a Gutenberg kiadó kötetei. Sokat vettek például a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiából, vagy az Isten segedelmével udvaromat megépítettem című kiadványunkból” – magyarázta Kalith Katalin.
Vevők az élet dolgaira
Jó évet zárt a Kossuth utcai Kulcslyuk könyvesbolt is, ahol főként gyermekirodalmat és a lélek dolgaival kapcsolatos kiadványokat forgalmaznak. A bolt eladója, Fekete Enikő azt mondta, évről évre egyre többen vásárolnak, igaz, egyre több könyvet is forgalmaznak: a 2009-ben nyílt üzletben jelenleg ezerötszáz cím közül lehet válogatni. A boltba amúgy naponta 10-15 ember tér be átlagosan, a karácsony előtti időszakban azonban naponta fogadtak ugyanennyit. A Kulcslyukban is a gyermekkönyvekből vettek legtöbbet, a sláger itt is Bogyó és Babóca – abból havonta eladnak legalább hatvanat. Ezenkívül a Kipp-kopp-sorozatból, Benedek Elek gyűjteményéből is vásároltak, s az ünnep előtt sok karácsonyi meséskönyvet is.
A felnőttek leginkább Müller Péter, Vekerdy Tamás, Böjte Csaba könyveiért tértek be, de rengeteg elfogyott a marosvásárhelyi Kádár Annamária Mesepszichológia című könyvéből is, valamint az eladó szerint egyre inkább érdeklődnek az élet dolgairól szóló könyvek iránt. A Kulcslyukban találtunk hangoskönyveket is, igaz Fekete Enikő szerint évente ötöt adnak el belőle. Legtöbbjét 46 lejért kínálják, de a Müller Péter előadásait összegző hangos könyv a maga 126 lejes árával a bolt legdrágább kiadványa. Az üzletben kettő volt összesen, egyet karácsonyra meg is vettek.
Nő az internetes eladás
Kíváncsiak voltunk a 2011-ben indult Booktime.ro webáruház statisztikáira is. A marosvásárhelyi résztulajdonos, Begidzsán László azt mondta, egyre többen ismerik meg a weboldalt, így egyre többen vásárolnak is, 2013-ban legalább harminc százalékkal többet adtak el, mint előző évben. A vásárlók nyolcvan százaléka marosvásárhelyi.
Az ő dolgukat megkönnyíti, hogy kérhetik egy Kossuth utcai üzlet címére a könyvet, majd onnan át is vehetik, így megspórolják a sokszor borsos kiszállítási díjat. Begidzsán László tapasztalata szerint az interneten is a „divatkönyvek” fogynak, gyerekkönyvek közt a Bogyó és Babóca sorozat, az ifjúsági könyvek közül a Szent Johanna gimit vették a legtöbbet, míg a felnőttek legtöbbször az Inferno című könyvet vásárolták Dan Browntól. A webáruház tulajdonosa elmondta, náluk idén megugrott a hangos könyvek eladása, a vásárlók nem sajnálják rá a 45-70 lejt, és sokszor azért veszik például, hogy autózás közben hosszú úton hallgassák.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro,

A trend a könyvtárban is diktál
A trendek követése a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárból sem hiányzott, a közel ötezer aktív olvasó az elmúlt esztendőben a népszerű szerzőkhöz fordult leggyakrabban. Az irodalom mellett ugyanakkor a különböző tudományok is érdekelték a könyvtár látogatóit.
A tékában használt elektronikus rendszer segítségével megállapítható, hogy tavaly több mint 35 ezer dokumentumot kölcsönöztek ki, azonban a teljes évi összegzés magasabbra tehető, ha az elektronikus rendszer keretében kivett könyvekhez hozzászámoljuk a hagyományos, papíron vezetett kölcsönzéseket – fejtette ki a könyvtár munkatársa, hozzátéve, hogy a közel ötezer aktív könyvtárlátogató között még mindig vannak olyanok, akik nem rendelkeznek vonalkódos olvasói kártyával.
A tinik főként Leiner Laura szerző könyveit kölcsönözték, de hosszabb várólistát generált Lisa Jane Smith Vámpírnaplók könyvsorozata, bizonyítva, hogy a vámpíros filmek és könyvek még mindig népszerűek a fiatalok körében. A tizenévesek követték a nemzetközi könyvdivatot, ugyanis Suzanne Collins amerikai írónő Az éhezők viadala című könyve is keresett volt idén. A csillagainkban a hiba című könyv is népszerű volt a könyvtárban, a 2012-es év egyik legnagyobb nemzetközi könyvsikerére alapozott film tavaly jelent meg.
Az idősebb olvasóközönség sem mellőzte a trendeket, a tinikhez hasonlóan ők is igényelték a besztszellereket. A felnőttek körében Fejős Éva volt népszerű szerző idén, továbbá dr. Csernus Imre magyar pszichiáter könyveit kölcsönözték leggyakrabban. A felnőttek kedvencei közé tartoztak még 2014-ben Dan Brown, Paulo Coelho, valamint a kolozsvári születésű Ugron Zsolna művei.
A besztszellerek mellett legtöbben pedagógiai és pszichológiai szakkönyveket vittek haza – mondták el a könyvtárosok. Az enciklopédiák, a társadalomtudományok, a közigazgatás, az alkalmazott tudományok, a művészetek, valamint a régészet, történelem területén megjelent könyvek is keresettek voltak 2014-ben.
Veres Réka
Székelyhon.ro