Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. augusztus 27.
István, a király
Antall József politikai örökségéről, az SZDSZ–MDF-paktumról, a kommunista rendszer által felhalmozott adósság átvállalásáról, a nemzeti szempontokat félreseprő privatizációról még sok vita folyik, mint ahogy arról is, hogy mindez a kormányfő végtelen naivitásából fakadt, vagy tudatosan, utasításra cselekedett. Utóbbi esetben sosem tudhatjuk meg, mennyire volt szándéka a mozgástér tágítása. Bármi is legyen az igazság, el kell ismerni: Antall József retorikában és szimbolikus kérdésekben igaz magyarként nyilvánult meg. S itt nemcsak emlékezetes kijelentésére gondolok, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tartja magát. Bár e kitétel nemzetpolitikai jelentősége aligha túlbecsülhető, sokan megállapították már, hogy ezen egyetlen mondattal töméntelen sérelmet tett jóvá az egykori miniszterelnök. Hanem arra is, hogy ellenállt a másik oldal történelemhamisító kísérleteinek, nem volt partner a „bűnös nép”, a „fasiszta nemzet” kommunista sztereotípiáinak aktualizálásában, Károlyi Mihály piedesztálra emelésében és Horthy Miklós diabolizálásában, sőt, hosszú interjúban méltatta az egykori kormányzót 1993-as újratemetésének idején.
Királydombi fordulat
Az is igen fontos kérdés, hogy Antall és pártja az 1100 éves államiságot szimbolizáló szentkoronás címer mellett tette le a garast 1990-ben, amit sikerült is elfogadtatni az 1918-ban és 1946-ban erősen kompromittált köztársasági hagyományt képviselő „kiscímer” ellenében. Hasonlóan fontos döntés volt az is, hogy a magyar állam hivatalos ünnepe augusztus 20. lett. Nemzeti ünnepünk március 15., valamint október 23., joggal vagyunk büszkék arra, hogy elődeink reménytelen küzdelemben is kiálltak a magyar szabadság, a magyar történelemformáló akarat, a magyar állami önállóság mellett, de méltó állami ünnepünk, különösen fiatal és területeinkből bőven részesedett államok gyűrűjében augusztus 20., amely a több mint ezer éves Kárpát-medencei magyar jelenlétre emlékeztet.
Ez az ünnep az utóbbi harminc évben szorosan összefonódik egy korszakalkotó mű, az István, a király című rockopera történetével. A nemzeti és a kozmopolita publicisztikákban egyaránt hangot adtak már azon vélekedésnek, hogy az emlékezetes királydombi premier idején még magát nyeregben érző, saját közeljövőbeli bukásával aligha számoló kommunista vezetés azért engedélyezte a rockopera bemutatását, mert azt saját legitimációjaként fogta fel: Kádárban Istvánt, Nagy Imrében Koppányt látta megtestesülni. Akár igaz e feltételezés, akár nem, össznépi szinten egészen más hatása volt a darabnak, a rendszer nem erősödött, hanem gyengült az István, a királynak köszönhetően. Számottevően erősödött viszont a nemzeti öntudat, amit a Kádár–Aczél-rendszer kilúgozni igyekezett az agyakból.
A darabnak semmi sem tudott ártani. Parádés szereposztásokban állították színpadra újra és újra a Népstadiontól, Sevillán, a Margitszigeten át Csíksomlyóig, tévés vetélkedőt is építettek rá. Hiába voltak a belemagyarázások, a darab azt is túlélte, hogy két éve Alföldi Róbert nyílt nemzetgyalázásra használta fel. Provokációja mindenkit felháborított, akiben a magyar érzésnek egy szikrája is ragadt, s lényegében ott maradt azon híveivel, akiknek lételemük a magyarság provokálása, akiknek a Szent Korona „svájci sapka”, Jézus „zsidó fattyú”, a Szent Jobb pedig „tetemcafat”.
Jövőtávlatok
Idén ismét színpadra állították a darabot, aminek külön értéke, hogy a legfőbb szerepek nagy részét az egykori ikonikus rocksztárok alakítják – Varga Miklós, Deák Bill Gyula és Nagy Feró –, akik mindmáig a műfaj élvonalához tartoznak. Az egyetlen kivétel Vikidál Gyula, akit vélhetően a jogos önkritika tartott távol Koppány ismételt megformálásától. Az új bemutató apropót adott Bródy Jánosnak, hogy ismét köztudatba dobjon egy hamis sztereotípiát, ezúttal a Magyar Nemzet című napilapot használva föl téveszméinek terjesztéséhez. Bródy tévedéseiben egy dolgot azért tisztelni lehet: a következetességet. A Ha én rózsa volnék, a Miért hagytuk, hogy így legyen?, a Szemétdomb, a Szó veszélyes fegyver rendszerkritikus szerzője, az István, a király szövegírója sokak megdöbbenésére a rendszerváltás idején a legmilitánsabb nemzetellenes, sőt, nemzetgyalázó társasághoz, az SZDSZ-hez csatlakozott, és azóta is kitart mellettük, illetve utódaik mellett. A rockopera csíksomlyói bemutatója idején az erdélyi magyar autonómia kérdését a szőnyeg alá söprő román–magyar látszatmegbékélést éltette, ami, úgymond, lehetővé tette, hogy román nemzeti ünnep alkalmából Budapesten lehessen pezsgőzni, és azt is, hogy Csíksomlyón bemutathassák az István, a királyt. Számára mellékes volt, hogy a Kempinskybeli 2002. december elsejei koccintás a magyarság megalázása volt, míg a nemzetünk szent hegyén bemutatott, szakralizálódott rockopera az optimális helyszín megtalálásáról szólt.
Ugyancsak Bródy nem egészen fél évtizeddel később Istvánban Gyurcsányt látta megtestesülni, míg Koppányban Orbánt fedezte fel. E téveszmét idén is továbbgörgeti, azt állítva, hogy Koppány mai utódai azt mondják, „nem leszünk gyarmat”, míg István hívei „európai Magyarországot akarnak”.
Ehhez képest az utóbbiak épp Európa és Magyarország felszámolásához nyújtanának segítő kezet, a bevándorlók tömegeinek befogadásával, a kontinentális olvasztótégely, a nemzetállami szuverenitást felszámoló föderatív Európa megteremtésével, a multikulturalitás hazug jelszavával. Hazug ez a jelszó, mert az asszimilálhatatlan tömegek beözönlésével az európai kultúra nem sokszínűsödik, hanem megszűnik. Az európai kultúra megteremtője és éltetője a nemzetállami sokszínűség, a nemzeti kultúrára és nyelvre ügyelő állam, még ha térségünkben, a trianoni békediktátum következtében kárát látjuk az utódállamok túlzott nyelvi „őrző-védő” tevékenységének.
Másik oldalról Szent István azért választotta az akkori hatalmi centrumok közül a pápát, azért ajánlotta fel országát a Magyarok Nagyasszonyának, mert önálló magyar államban gondolkodott. Műve, ha megcsonkultan is, de fennmaradt 1100 évig. S ha a Bródy szerint európai Magyarországot teremteni óhajtó, levitézlett, (Márait idézve) az eszmét feladó, csak a zsákmányt féltő kommunisták az 1918–19-es szétzülléshez hasonló kulcspillanatban magukhoz nem ragadják az irányítást, a magyar jövő távlatos Szent István hazájában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Antall József politikai örökségéről, az SZDSZ–MDF-paktumról, a kommunista rendszer által felhalmozott adósság átvállalásáról, a nemzeti szempontokat félreseprő privatizációról még sok vita folyik, mint ahogy arról is, hogy mindez a kormányfő végtelen naivitásából fakadt, vagy tudatosan, utasításra cselekedett. Utóbbi esetben sosem tudhatjuk meg, mennyire volt szándéka a mozgástér tágítása. Bármi is legyen az igazság, el kell ismerni: Antall József retorikában és szimbolikus kérdésekben igaz magyarként nyilvánult meg. S itt nemcsak emlékezetes kijelentésére gondolok, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tartja magát. Bár e kitétel nemzetpolitikai jelentősége aligha túlbecsülhető, sokan megállapították már, hogy ezen egyetlen mondattal töméntelen sérelmet tett jóvá az egykori miniszterelnök. Hanem arra is, hogy ellenállt a másik oldal történelemhamisító kísérleteinek, nem volt partner a „bűnös nép”, a „fasiszta nemzet” kommunista sztereotípiáinak aktualizálásában, Károlyi Mihály piedesztálra emelésében és Horthy Miklós diabolizálásában, sőt, hosszú interjúban méltatta az egykori kormányzót 1993-as újratemetésének idején.
Királydombi fordulat
Az is igen fontos kérdés, hogy Antall és pártja az 1100 éves államiságot szimbolizáló szentkoronás címer mellett tette le a garast 1990-ben, amit sikerült is elfogadtatni az 1918-ban és 1946-ban erősen kompromittált köztársasági hagyományt képviselő „kiscímer” ellenében. Hasonlóan fontos döntés volt az is, hogy a magyar állam hivatalos ünnepe augusztus 20. lett. Nemzeti ünnepünk március 15., valamint október 23., joggal vagyunk büszkék arra, hogy elődeink reménytelen küzdelemben is kiálltak a magyar szabadság, a magyar történelemformáló akarat, a magyar állami önállóság mellett, de méltó állami ünnepünk, különösen fiatal és területeinkből bőven részesedett államok gyűrűjében augusztus 20., amely a több mint ezer éves Kárpát-medencei magyar jelenlétre emlékeztet.
Ez az ünnep az utóbbi harminc évben szorosan összefonódik egy korszakalkotó mű, az István, a király című rockopera történetével. A nemzeti és a kozmopolita publicisztikákban egyaránt hangot adtak már azon vélekedésnek, hogy az emlékezetes királydombi premier idején még magát nyeregben érző, saját közeljövőbeli bukásával aligha számoló kommunista vezetés azért engedélyezte a rockopera bemutatását, mert azt saját legitimációjaként fogta fel: Kádárban Istvánt, Nagy Imrében Koppányt látta megtestesülni. Akár igaz e feltételezés, akár nem, össznépi szinten egészen más hatása volt a darabnak, a rendszer nem erősödött, hanem gyengült az István, a királynak köszönhetően. Számottevően erősödött viszont a nemzeti öntudat, amit a Kádár–Aczél-rendszer kilúgozni igyekezett az agyakból.
A darabnak semmi sem tudott ártani. Parádés szereposztásokban állították színpadra újra és újra a Népstadiontól, Sevillán, a Margitszigeten át Csíksomlyóig, tévés vetélkedőt is építettek rá. Hiába voltak a belemagyarázások, a darab azt is túlélte, hogy két éve Alföldi Róbert nyílt nemzetgyalázásra használta fel. Provokációja mindenkit felháborított, akiben a magyar érzésnek egy szikrája is ragadt, s lényegében ott maradt azon híveivel, akiknek lételemük a magyarság provokálása, akiknek a Szent Korona „svájci sapka”, Jézus „zsidó fattyú”, a Szent Jobb pedig „tetemcafat”.
Jövőtávlatok
Idén ismét színpadra állították a darabot, aminek külön értéke, hogy a legfőbb szerepek nagy részét az egykori ikonikus rocksztárok alakítják – Varga Miklós, Deák Bill Gyula és Nagy Feró –, akik mindmáig a műfaj élvonalához tartoznak. Az egyetlen kivétel Vikidál Gyula, akit vélhetően a jogos önkritika tartott távol Koppány ismételt megformálásától. Az új bemutató apropót adott Bródy Jánosnak, hogy ismét köztudatba dobjon egy hamis sztereotípiát, ezúttal a Magyar Nemzet című napilapot használva föl téveszméinek terjesztéséhez. Bródy tévedéseiben egy dolgot azért tisztelni lehet: a következetességet. A Ha én rózsa volnék, a Miért hagytuk, hogy így legyen?, a Szemétdomb, a Szó veszélyes fegyver rendszerkritikus szerzője, az István, a király szövegírója sokak megdöbbenésére a rendszerváltás idején a legmilitánsabb nemzetellenes, sőt, nemzetgyalázó társasághoz, az SZDSZ-hez csatlakozott, és azóta is kitart mellettük, illetve utódaik mellett. A rockopera csíksomlyói bemutatója idején az erdélyi magyar autonómia kérdését a szőnyeg alá söprő román–magyar látszatmegbékélést éltette, ami, úgymond, lehetővé tette, hogy román nemzeti ünnep alkalmából Budapesten lehessen pezsgőzni, és azt is, hogy Csíksomlyón bemutathassák az István, a királyt. Számára mellékes volt, hogy a Kempinskybeli 2002. december elsejei koccintás a magyarság megalázása volt, míg a nemzetünk szent hegyén bemutatott, szakralizálódott rockopera az optimális helyszín megtalálásáról szólt.
Ugyancsak Bródy nem egészen fél évtizeddel később Istvánban Gyurcsányt látta megtestesülni, míg Koppányban Orbánt fedezte fel. E téveszmét idén is továbbgörgeti, azt állítva, hogy Koppány mai utódai azt mondják, „nem leszünk gyarmat”, míg István hívei „európai Magyarországot akarnak”.
Ehhez képest az utóbbiak épp Európa és Magyarország felszámolásához nyújtanának segítő kezet, a bevándorlók tömegeinek befogadásával, a kontinentális olvasztótégely, a nemzetállami szuverenitást felszámoló föderatív Európa megteremtésével, a multikulturalitás hazug jelszavával. Hazug ez a jelszó, mert az asszimilálhatatlan tömegek beözönlésével az európai kultúra nem sokszínűsödik, hanem megszűnik. Az európai kultúra megteremtője és éltetője a nemzetállami sokszínűség, a nemzeti kultúrára és nyelvre ügyelő állam, még ha térségünkben, a trianoni békediktátum következtében kárát látjuk az utódállamok túlzott nyelvi „őrző-védő” tevékenységének.
Másik oldalról Szent István azért választotta az akkori hatalmi centrumok közül a pápát, azért ajánlotta fel országát a Magyarok Nagyasszonyának, mert önálló magyar államban gondolkodott. Műve, ha megcsonkultan is, de fennmaradt 1100 évig. S ha a Bródy szerint európai Magyarországot teremteni óhajtó, levitézlett, (Márait idézve) az eszmét feladó, csak a zsákmányt féltő kommunisták az 1918–19-es szétzülléshez hasonló kulcspillanatban magukhoz nem ragadják az irányítást, a magyar jövő távlatos Szent István hazájában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. szeptember 1.
Árkosi találkozások
„Otthon az, ahová hazatérsz” – idézte Wass Albertet Máthé Árpád polgármester a tizenegyedik alkalommal tartott árkosi falunap szombati megnyitóján. Igazán otthon érezhettük magunkat Kisgyörgy Zoltán személyes hangú könyvbemutatóján, gyermekek műsorait csodálva a színpad előtt, szeretteinkkel beszélgetve vagy hangosan énekelve a közismert dalokat a magyar könnyűzene egyik meghatározó jelentőségű szerzőjével és előadójával, Bródy Jánossal.
Asztalitenisz-bajnoksággal kezdődött és tábortűzzel, valamint késő éjszakába nyúló zenés vigalommal ért véget az idei árkosi faluünnep, mely során könyvbemutató, a helyi polgármester és a testvértelepülések meghívottjainak ünnepi szónoklatai, az árkosi Dr. Gelei József Általános Iskola kisebb és nagyobb diákjainak színjátszó- és táncműsorai, az árkosi fúvószenekar ünnepi térzenei koncertje, a sepsiszentgyörgyi Őszirózsa Dalkör műsora, a kőröspataki fiatalok Kőrös tánccsoportjának táncai, majd a kálnoki fiatalok és a kőröspataki Limited Táncegyüttes zumba- és moderntánc-bemutatója várta az érdeklődőket, főmeghívottként pedig Bródy János lépett fel. Bródy János koncertje után a hagyományos tábortűz is fellobbant a Végh Béniám Kultúrotthon kertjében. A rendezvény alatt az Árkosi Tájmúzeum tárlata és festménykiállítás is várta az érdeklődőket a központban.
Kisgyörgy Zoltán Árkos című kismonográfiájának bemutatójára zsúfolásig megtelt a községháza díszterme. Lélekben hazatérve egymással és egykori önmagukkal is találkozhattak a jelenlévők, felidézve az egykori Árkost, annak természeti kincseit, épített örökségét és azokat az itt élő és alkotó személyiségeket, akikre méltán lehetnek büszkék a helyiek. Többek között szó esett a monográfiaírás nehézségeiről, gyerekkori sétákról és csókolózásokról, patakban való fürdőzésről, háborúról, Zoli bácsi születéséről, Árkos alatti földtani leletekről, Imreh Domokos tanító bácsi kulcscsomójáról, Luxemburgi Zsigmond király parancsáról, a községháza erkélyéről, a kurátor sziklájáról, tulokszarvakról, furcsa nevű kövületekről, egy különleges cseréppipáról, elásott kincsről és ennek kereséséről, szabadságharcról, genealógiáról, harangokról, Gelei tanár úrról, a Szentkereszty bárókról és más neves árkosi személyiségekről is. Múltmentés volt igazi egyéni produkcióban, mely azon túl, hogy tartalmas és tanulságos, annyira élő, friss és szórakoztató volt, hogy tanítani lehetne általa a stand up műfaj sztárjait. Zoli bácsi nemcsak ezzel a munkájával, de egész életével mutatja, miként kell építő tagja lenni egy közösségnek, hogyan kell a múlt átörökítésében megtalálni az igazán értelmes élet lehetőségét ebben a korban, amikor az erőltetett globalizáció egyre inkább elmossa a kis közösségek értékeit, feloldja a civilizációk közötti határokat, anyagi érdekeknek rendelve alá történelmet és hagyományokat egyaránt.
A Bródy Jánossal való találkozás is fontos része volt a rendezvénysorozatnak, kivétel nélkül mindegyik dala régi ismerősünk volt, mely valahol fiatalságunk, gyermekkorunk legmélyén ivódott belénk, kitörölhetetlenül. Élő legenda állt az árkosi kis színpadon, és élőben pengette azokat az akkordokat, melyekre először fogtunk gitárt a kezünkbe.
A tábortűz hatalmas lángjait nézve a városnapok tűzijátéka jutott eszembe. Vajon mitől szebb, hangulatosabb, ha ágyúdörgéseket hallunk, és csillog fölöttünk az égbolt? A tűz pattogása nem annyira hivalkodó, de talán mélyebben megérint, mert nemcsak a jelen, hanem a múlt gazdagságát is idézi. Az égbolt pedig így is csilloghat fölöttünk az augusztusi éjszakában. A tüzet nézve végigpörgettem magamban a nap eseményeit. Pár dologról nem szokás írni, de ezek is ugyanolyan fontosak számomra: ismerős arcok, vidám köszöntések, meleg kézfogások... Jól esik érezni, hogy befogadott ez a közösség.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Otthon az, ahová hazatérsz” – idézte Wass Albertet Máthé Árpád polgármester a tizenegyedik alkalommal tartott árkosi falunap szombati megnyitóján. Igazán otthon érezhettük magunkat Kisgyörgy Zoltán személyes hangú könyvbemutatóján, gyermekek műsorait csodálva a színpad előtt, szeretteinkkel beszélgetve vagy hangosan énekelve a közismert dalokat a magyar könnyűzene egyik meghatározó jelentőségű szerzőjével és előadójával, Bródy Jánossal.
Asztalitenisz-bajnoksággal kezdődött és tábortűzzel, valamint késő éjszakába nyúló zenés vigalommal ért véget az idei árkosi faluünnep, mely során könyvbemutató, a helyi polgármester és a testvértelepülések meghívottjainak ünnepi szónoklatai, az árkosi Dr. Gelei József Általános Iskola kisebb és nagyobb diákjainak színjátszó- és táncműsorai, az árkosi fúvószenekar ünnepi térzenei koncertje, a sepsiszentgyörgyi Őszirózsa Dalkör műsora, a kőröspataki fiatalok Kőrös tánccsoportjának táncai, majd a kálnoki fiatalok és a kőröspataki Limited Táncegyüttes zumba- és moderntánc-bemutatója várta az érdeklődőket, főmeghívottként pedig Bródy János lépett fel. Bródy János koncertje után a hagyományos tábortűz is fellobbant a Végh Béniám Kultúrotthon kertjében. A rendezvény alatt az Árkosi Tájmúzeum tárlata és festménykiállítás is várta az érdeklődőket a központban.
Kisgyörgy Zoltán Árkos című kismonográfiájának bemutatójára zsúfolásig megtelt a községháza díszterme. Lélekben hazatérve egymással és egykori önmagukkal is találkozhattak a jelenlévők, felidézve az egykori Árkost, annak természeti kincseit, épített örökségét és azokat az itt élő és alkotó személyiségeket, akikre méltán lehetnek büszkék a helyiek. Többek között szó esett a monográfiaírás nehézségeiről, gyerekkori sétákról és csókolózásokról, patakban való fürdőzésről, háborúról, Zoli bácsi születéséről, Árkos alatti földtani leletekről, Imreh Domokos tanító bácsi kulcscsomójáról, Luxemburgi Zsigmond király parancsáról, a községháza erkélyéről, a kurátor sziklájáról, tulokszarvakról, furcsa nevű kövületekről, egy különleges cseréppipáról, elásott kincsről és ennek kereséséről, szabadságharcról, genealógiáról, harangokról, Gelei tanár úrról, a Szentkereszty bárókról és más neves árkosi személyiségekről is. Múltmentés volt igazi egyéni produkcióban, mely azon túl, hogy tartalmas és tanulságos, annyira élő, friss és szórakoztató volt, hogy tanítani lehetne általa a stand up műfaj sztárjait. Zoli bácsi nemcsak ezzel a munkájával, de egész életével mutatja, miként kell építő tagja lenni egy közösségnek, hogyan kell a múlt átörökítésében megtalálni az igazán értelmes élet lehetőségét ebben a korban, amikor az erőltetett globalizáció egyre inkább elmossa a kis közösségek értékeit, feloldja a civilizációk közötti határokat, anyagi érdekeknek rendelve alá történelmet és hagyományokat egyaránt.
A Bródy Jánossal való találkozás is fontos része volt a rendezvénysorozatnak, kivétel nélkül mindegyik dala régi ismerősünk volt, mely valahol fiatalságunk, gyermekkorunk legmélyén ivódott belénk, kitörölhetetlenül. Élő legenda állt az árkosi kis színpadon, és élőben pengette azokat az akkordokat, melyekre először fogtunk gitárt a kezünkbe.
A tábortűz hatalmas lángjait nézve a városnapok tűzijátéka jutott eszembe. Vajon mitől szebb, hangulatosabb, ha ágyúdörgéseket hallunk, és csillog fölöttünk az égbolt? A tűz pattogása nem annyira hivalkodó, de talán mélyebben megérint, mert nemcsak a jelen, hanem a múlt gazdagságát is idézi. Az égbolt pedig így is csilloghat fölöttünk az augusztusi éjszakában. A tüzet nézve végigpörgettem magamban a nap eseményeit. Pár dologról nem szokás írni, de ezek is ugyanolyan fontosak számomra: ismerős arcok, vidám köszöntések, meleg kézfogások... Jól esik érezni, hogy befogadott ez a közösség.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 27.
Minden év február 25-én főhajtással adózunk a kommunista rendszer mártírjai és megnyomorítottjai előtt. Ennek jegyében Erdélyben és a Partiumban is emlékeztek azokra, akik ennek a gátlástalan, torz hatalomnak az áldozataivá váltak.
Azonban lehet-e manapság nyugodtan beszélni a kommunizmus emléknapjáról Erdélyben vagy a Partiumban, ahol még mindig ennek a förtelmes, szégyent nem ismerő, az emberi méltóságot lábbal tipró korszaknak a módszereivel tesznek tönkre emberéleteket, üldöznek el fiatalokat, bélyegeznek meg közösségbomlasztó jelzővel minden másképp gondolkodót, fosztanak meg idős embereket az utolsó talpalatnyi földecskéjüktől, következmények, felelősségre vonások nélkül?
Sokan azt mondhatnák erre, az erdélyi magyarok elvándorlásának kifejezetten gazdasági okai vannak, ám ez a dolog egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Nem mondok semmi újat, ha azt állítom, az elmúlt évtizedekben olyan többszázezres nagyságrendű erdélyi magyar munkaerő, köztük az értelmiségiek színe-java távozott el szülőföldjéről – minden bizonnyal véglegesen –, akiket egyszerűen ellehetetlenítettek azok az érdekhajhász klikkek, akiknek jelszava a „vagyunk mi és vagytok ti, akik nem tartoztok az egykori dogmában kinevelt új generációhoz, így már csak természetes, hogy a mieinket promoveáljuk”.
A többieknek pedig jutott a legrosszabbul fizetett állás – az is jó esetben –, övék volt az ingázás, övék az örök kilincselés a megélhetést pótló talpalatnyi parcelláért, amelyet már az ötvenes években amúgy is megszenvedtek az ősök, gondolok itt a nagy román pusztára (Baragán), övék volt a verés a több ezer hektáron gazdálkodó klikkbéli újgazdagtól, majd a büntetések sorozata is az utóbbit védő karhatalomtól. Attól a nép nyakán ülő kommunista kövülettől, aki ezekért a kiváltságokért nem átall mind a mai napig fontos megyei vagy országos tisztséget betölteni a mindenkori román állami közigazgatásban. Sőt, egyesek odáig süllyedtek, hogy magas rangú tartalékos tisztjei lettek az államhatalomnak „pár dollárral többért”, na meg némi plusz befolyásért. Ők azok, akik a legújabb márkájú dzsippel, fegyverrel és harci kutyákkal grasszálnak a határban. Mert ugye, ami nem illeti meg az embert, azt őrizni kell...
Lehet-e beszélni Erdélyben és a Partiumban emléknapról, amikor nemzedékek élik meg ugyanannak az önmagát is pusztító eszmének minden átkát, mint ezelőtt ötven-hatvan esztendővel, amikor példának okáért a gondolkodó értelmiségi ember a rendszer ellensége volt, a legbugyutább pedig gyárigazgató?
Manapság a helyhatósági választások apropóján csak végig kell olvasni a partiumi településeken frissen összeállított RMDSZ-es tanácsosi listákat, illetve vissza kell nézni a választmányi tagok lajstromát, hogy lássuk: nem változott semmi. Ugyanazok a nímandok, ugyanazok a funkcionális analfabéták, erőszakos könyöklők hada követel magának vezetői szerepet, mint teszem azt hatvan esztendővel ezelőtt. A lista nyitott mindenki számára – mondják. Hát persze, hogy nyitott. Csakhogy ki lenne az a tisztes értelmiségi, aki lesüllyed ezeknek a semmiháziaknak a szintjére? Hiszen ezek még a többé-kevésbé demokratikus úton megszavazott listát is képesek felülírni, ha a klánról van szó, mint 2012-ben Érmihályfalván.
Az áldozati generációk egymásutánisága pedig egyre csak folytatódik. A kártékonyság örök korszakában, ahol „szép lehetsz, de okos nem, mert kötelező a hit / És ellenség lesz mindenki, aki kételkedik” – tolmácsolja Bródy János magyarországi popénekes a manapság nagy port kavaró Ezek ugyanazok című dalában.
Summa summarum, Erdélyben és a Partiumban minden törekvés ellenére még mindig maradt egy olyan értelmiségi „rizikófaktor”, mely elévülhetetlen ellensége annak a magyarul beszélő román pártnak, amely a kommunizmus „bukása” után még huszonhat esztendő múltával is saját népével hadakozik. S hogy ebben a harcban már csak vesztesek lehetünk mindannyian, nem kétséges. Erdély és a Partium lassan kiürül, és egy koldus nép koldus királyai regnálnak majd a romokon, amelyet ők maguk teremtettek, hosszú, kártékony munkával.
Az igaznak viszont emlékezete áldott – áll a Példabeszédekből vett idézetben Sass Kálmán 56-os mártírnak, a meggyilkolt mihályfalvi református lelkésznek az emlékoszlopán. Február 25-én néhány helybéli presbiter fákkal övezte az obeliszket, mintegy jelképként, hogy 1956 után is „lefejezték” az erdélyi, illetve az érmelléki értelmiséget, de új hajtások teremtek. Újra és újra, mint ahogyan a fák is ki fognak hajtani az emlékparkban.
Sütő Éva
itthon.ma//erdelyorszag
Azonban lehet-e manapság nyugodtan beszélni a kommunizmus emléknapjáról Erdélyben vagy a Partiumban, ahol még mindig ennek a förtelmes, szégyent nem ismerő, az emberi méltóságot lábbal tipró korszaknak a módszereivel tesznek tönkre emberéleteket, üldöznek el fiatalokat, bélyegeznek meg közösségbomlasztó jelzővel minden másképp gondolkodót, fosztanak meg idős embereket az utolsó talpalatnyi földecskéjüktől, következmények, felelősségre vonások nélkül?
Sokan azt mondhatnák erre, az erdélyi magyarok elvándorlásának kifejezetten gazdasági okai vannak, ám ez a dolog egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Nem mondok semmi újat, ha azt állítom, az elmúlt évtizedekben olyan többszázezres nagyságrendű erdélyi magyar munkaerő, köztük az értelmiségiek színe-java távozott el szülőföldjéről – minden bizonnyal véglegesen –, akiket egyszerűen ellehetetlenítettek azok az érdekhajhász klikkek, akiknek jelszava a „vagyunk mi és vagytok ti, akik nem tartoztok az egykori dogmában kinevelt új generációhoz, így már csak természetes, hogy a mieinket promoveáljuk”.
A többieknek pedig jutott a legrosszabbul fizetett állás – az is jó esetben –, övék volt az ingázás, övék az örök kilincselés a megélhetést pótló talpalatnyi parcelláért, amelyet már az ötvenes években amúgy is megszenvedtek az ősök, gondolok itt a nagy román pusztára (Baragán), övék volt a verés a több ezer hektáron gazdálkodó klikkbéli újgazdagtól, majd a büntetések sorozata is az utóbbit védő karhatalomtól. Attól a nép nyakán ülő kommunista kövülettől, aki ezekért a kiváltságokért nem átall mind a mai napig fontos megyei vagy országos tisztséget betölteni a mindenkori román állami közigazgatásban. Sőt, egyesek odáig süllyedtek, hogy magas rangú tartalékos tisztjei lettek az államhatalomnak „pár dollárral többért”, na meg némi plusz befolyásért. Ők azok, akik a legújabb márkájú dzsippel, fegyverrel és harci kutyákkal grasszálnak a határban. Mert ugye, ami nem illeti meg az embert, azt őrizni kell...
Lehet-e beszélni Erdélyben és a Partiumban emléknapról, amikor nemzedékek élik meg ugyanannak az önmagát is pusztító eszmének minden átkát, mint ezelőtt ötven-hatvan esztendővel, amikor példának okáért a gondolkodó értelmiségi ember a rendszer ellensége volt, a legbugyutább pedig gyárigazgató?
Manapság a helyhatósági választások apropóján csak végig kell olvasni a partiumi településeken frissen összeállított RMDSZ-es tanácsosi listákat, illetve vissza kell nézni a választmányi tagok lajstromát, hogy lássuk: nem változott semmi. Ugyanazok a nímandok, ugyanazok a funkcionális analfabéták, erőszakos könyöklők hada követel magának vezetői szerepet, mint teszem azt hatvan esztendővel ezelőtt. A lista nyitott mindenki számára – mondják. Hát persze, hogy nyitott. Csakhogy ki lenne az a tisztes értelmiségi, aki lesüllyed ezeknek a semmiháziaknak a szintjére? Hiszen ezek még a többé-kevésbé demokratikus úton megszavazott listát is képesek felülírni, ha a klánról van szó, mint 2012-ben Érmihályfalván.
Az áldozati generációk egymásutánisága pedig egyre csak folytatódik. A kártékonyság örök korszakában, ahol „szép lehetsz, de okos nem, mert kötelező a hit / És ellenség lesz mindenki, aki kételkedik” – tolmácsolja Bródy János magyarországi popénekes a manapság nagy port kavaró Ezek ugyanazok című dalában.
Summa summarum, Erdélyben és a Partiumban minden törekvés ellenére még mindig maradt egy olyan értelmiségi „rizikófaktor”, mely elévülhetetlen ellensége annak a magyarul beszélő román pártnak, amely a kommunizmus „bukása” után még huszonhat esztendő múltával is saját népével hadakozik. S hogy ebben a harcban már csak vesztesek lehetünk mindannyian, nem kétséges. Erdély és a Partium lassan kiürül, és egy koldus nép koldus királyai regnálnak majd a romokon, amelyet ők maguk teremtettek, hosszú, kártékony munkával.
Az igaznak viszont emlékezete áldott – áll a Példabeszédekből vett idézetben Sass Kálmán 56-os mártírnak, a meggyilkolt mihályfalvi református lelkésznek az emlékoszlopán. Február 25-én néhány helybéli presbiter fákkal övezte az obeliszket, mintegy jelképként, hogy 1956 után is „lefejezték” az erdélyi, illetve az érmelléki értelmiséget, de új hajtások teremtek. Újra és újra, mint ahogyan a fák is ki fognak hajtani az emlékparkban.
Sütő Éva
itthon.ma//erdelyorszag
2016. június 3.
Juhász Béla Könyvbemutatója
Száraz köd
Szerda délután mutatták be Juhász Béla második, Száraz Köd című kötetét a Jelen Ház dísztermében. A délutánt Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője nyitotta meg, váratlan és ünnepélyes gesztussal: Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője nevében átadta Juhász Bélának az Irodalmi Jelen prózadíját! Kicsivel több mint egy éve mutatták be ugyanezen a helyen a szerző első kötetét, melynek címe Legyőztük a rákot!, és időközben, tulajdonképpen az utóbbi két évben írásait (interjúk, jegyzetek, egypercesek) élvezettel olvashatjuk a Nyugati Jelenben és az Irodalmi Jelenben egyaránt.
A díj átadása után, de még a könyv bemutatása előtt Popa Armand zenélt a közönségnek. Zorántól, Bródy Jánostól, Bojtorjántól adott elő egy-egy dalt, valamint egyik saját számát is eljátszotta. Ezután Fekete Réka olvasott fel a könyvből, elhangzott hat rövidebb és egy hosszabb írás. A Száraz köd novellagyűjtemény, a benne szereplő írások körülbelül negyven év alatt születtek, lévén hogy a szerző fiatalkora óta írogatja őket. Ezek között vannak egészen rövidek és hosszabbak is. Stílusukat tekintve szinte mindent lefednek, de, ahogyan Jámbor Gyula, a Nyugati Jelen szerkesztője is fogalmazott a kötet méltatásakor: „Juhász Béla egy lábbal, vagy másféllel, de inkább kettővel a föld felett jár.”
Jámbor Gyula játékot akart ajánlani a közönségnek – de túl sok ember vásárolt kötetet még a bemutató előtt –: ki kellett volna találni, mit jelentenek a grobszurdés a minella szavak. Nos, ezeket a szerző találta ki, tehát mindössze tippelni lehetett volna… Kiderült, hogy előbbi a groteszk és az abszurd, utóbbi a mini és a novella összetételéből származik. Hogy a grobszurdot példázzuk: a legelső novellában az álmodozó nő és a realista férfi vitája kerül az olvasó szeme elé. A végén elhalad egy üstökös a Föld mellett, és milliárdnyi magot szór el, az egész világot beterítve puskaporral, a számos színben pompázó, viszonylag igénytelen virággal.
A méltatás során méltatás volt, hogy helyenként Bulgakovot vagy Márquezt emlegette Jámbor Gyula, mikor a novellákról beszélt. „Őszintén csodálkoznék, ha Béla nem ismerné ezeket az írókat, de fejet hajtanék előtte novelláinak stílusáért.” Szerinte ugyanis ezekre hajaz leginkább a helyenként realista, helyenként szürrealista írásmód. Emellett kiszámíthatatlan is: sosem lehet tudni, hogyan végződik egy-egy minella (ha már bemutattuk a szót, használjuk is). Lehet, tragédia lesz a vége, de ugyanannyi esély van rá, hogy komikumra végződik, vagy valami olyanra, ami teljesen elszáll a valóságtól.
Juhász Béla több oldalát is megismerhetjük. Előrebocsájtja: kocsmában, gyűléseken és utcasarkon nem ismerkedik, de ajánlja a könyvet azoknak, akik ismerik, akik nem ismerik és akik meg akarják ismerni. Így aztán Jámbor Gyula is merte ajánlani a könyvet. Mindenkinek – hiszen tulajdonképpen erről szól az elősző helyetti pár gondolat.
A szerzőnek bár csak a második kötete, nagy népszerűségnek az olvasók körében. A bemutatót hosszas dedikáció követte, az előtérben pedig enni- és innivalót lehetett fogyasztani. Az est folyamán Miskovits Tibor és Milltaler Lajos zenéje biztosította a jó hangulatot.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
Száraz köd
Szerda délután mutatták be Juhász Béla második, Száraz Köd című kötetét a Jelen Ház dísztermében. A délutánt Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője nyitotta meg, váratlan és ünnepélyes gesztussal: Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője nevében átadta Juhász Bélának az Irodalmi Jelen prózadíját! Kicsivel több mint egy éve mutatták be ugyanezen a helyen a szerző első kötetét, melynek címe Legyőztük a rákot!, és időközben, tulajdonképpen az utóbbi két évben írásait (interjúk, jegyzetek, egypercesek) élvezettel olvashatjuk a Nyugati Jelenben és az Irodalmi Jelenben egyaránt.
A díj átadása után, de még a könyv bemutatása előtt Popa Armand zenélt a közönségnek. Zorántól, Bródy Jánostól, Bojtorjántól adott elő egy-egy dalt, valamint egyik saját számát is eljátszotta. Ezután Fekete Réka olvasott fel a könyvből, elhangzott hat rövidebb és egy hosszabb írás. A Száraz köd novellagyűjtemény, a benne szereplő írások körülbelül negyven év alatt születtek, lévén hogy a szerző fiatalkora óta írogatja őket. Ezek között vannak egészen rövidek és hosszabbak is. Stílusukat tekintve szinte mindent lefednek, de, ahogyan Jámbor Gyula, a Nyugati Jelen szerkesztője is fogalmazott a kötet méltatásakor: „Juhász Béla egy lábbal, vagy másféllel, de inkább kettővel a föld felett jár.”
Jámbor Gyula játékot akart ajánlani a közönségnek – de túl sok ember vásárolt kötetet még a bemutató előtt –: ki kellett volna találni, mit jelentenek a grobszurdés a minella szavak. Nos, ezeket a szerző találta ki, tehát mindössze tippelni lehetett volna… Kiderült, hogy előbbi a groteszk és az abszurd, utóbbi a mini és a novella összetételéből származik. Hogy a grobszurdot példázzuk: a legelső novellában az álmodozó nő és a realista férfi vitája kerül az olvasó szeme elé. A végén elhalad egy üstökös a Föld mellett, és milliárdnyi magot szór el, az egész világot beterítve puskaporral, a számos színben pompázó, viszonylag igénytelen virággal.
A méltatás során méltatás volt, hogy helyenként Bulgakovot vagy Márquezt emlegette Jámbor Gyula, mikor a novellákról beszélt. „Őszintén csodálkoznék, ha Béla nem ismerné ezeket az írókat, de fejet hajtanék előtte novelláinak stílusáért.” Szerinte ugyanis ezekre hajaz leginkább a helyenként realista, helyenként szürrealista írásmód. Emellett kiszámíthatatlan is: sosem lehet tudni, hogyan végződik egy-egy minella (ha már bemutattuk a szót, használjuk is). Lehet, tragédia lesz a vége, de ugyanannyi esély van rá, hogy komikumra végződik, vagy valami olyanra, ami teljesen elszáll a valóságtól.
Juhász Béla több oldalát is megismerhetjük. Előrebocsájtja: kocsmában, gyűléseken és utcasarkon nem ismerkedik, de ajánlja a könyvet azoknak, akik ismerik, akik nem ismerik és akik meg akarják ismerni. Így aztán Jámbor Gyula is merte ajánlani a könyvet. Mindenkinek – hiszen tulajdonképpen erről szól az elősző helyetti pár gondolat.
A szerzőnek bár csak a második kötete, nagy népszerűségnek az olvasók körében. A bemutatót hosszas dedikáció követte, az előtérben pedig enni- és innivalót lehetett fogyasztani. Az est folyamán Miskovits Tibor és Milltaler Lajos zenéje biztosította a jó hangulatot.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2016. június 28.
Szent László Napok: tízezren a váradi zárókoncerten
Koncz Zsuzsa és Bródy János fergeteges koncertjével ért véget vasárnap este a Nagyváradon negyedik alkalommal megszervezett Szent László Napok rendezvénysorozat, amelynek nagysikerű zárófellépésen legalább tízezren vettek részt.
A koncert időpontját az eredeti tervekhez képest egy órával előbbre hozták a fesztivál szervezői, mivel 22 órától Magyarország labdarúgó-válogatottja játszott Belgiummal az Európa-bajnokságon – így senkinek nem kellett választania a két programpont közül. Emiatt a Pribojszki Mátyás Band is egy óráva hamarabb kezdte meg koncertjét. A mérkőzést egyébként több ezren követtek figyelemmel a nagyszínpadon elhelyezett kivetítőn. Koncz Zsuzsa és Bródy János fellépését megelőzően a népes közönség előtt Zatykó Gyula, a rendezvénysorozat főszervezője szólalt fel, aki a szervezői csapatnak, az önkénteseknek és természetesen a résztvevőknek is köszönetet mondott.
Vasárnap lépett fel a Szent László Napokon Palya Bea magyarországi énekesnő is, aki ezúttal gyermekdalokkal érkezett Nagyváradra, ahol többek között Altatok című albumáról adott elő dalokat. Palya Bea pillanatok alatt hatalmába kerítette a kicsikből és nagyokból álló közönséget, akik közül többen együtt énekeltek az előadóval, a legkisebbek pedig táncra perdültek a várpincében tartott koncerten. Szép számban begyűltek az érdeklődők a Szent László Napok keretében megszervezett vasárnap esti sörkóstolóra is. A hűs várpincében tízféle magyarországi kézműves sör várta az ínyenceket a legvilágosabbtól a legsötétebbig
Krónika (Kolozsvár)
Koncz Zsuzsa és Bródy János fergeteges koncertjével ért véget vasárnap este a Nagyváradon negyedik alkalommal megszervezett Szent László Napok rendezvénysorozat, amelynek nagysikerű zárófellépésen legalább tízezren vettek részt.
A koncert időpontját az eredeti tervekhez képest egy órával előbbre hozták a fesztivál szervezői, mivel 22 órától Magyarország labdarúgó-válogatottja játszott Belgiummal az Európa-bajnokságon – így senkinek nem kellett választania a két programpont közül. Emiatt a Pribojszki Mátyás Band is egy óráva hamarabb kezdte meg koncertjét. A mérkőzést egyébként több ezren követtek figyelemmel a nagyszínpadon elhelyezett kivetítőn. Koncz Zsuzsa és Bródy János fellépését megelőzően a népes közönség előtt Zatykó Gyula, a rendezvénysorozat főszervezője szólalt fel, aki a szervezői csapatnak, az önkénteseknek és természetesen a résztvevőknek is köszönetet mondott.
Vasárnap lépett fel a Szent László Napokon Palya Bea magyarországi énekesnő is, aki ezúttal gyermekdalokkal érkezett Nagyváradra, ahol többek között Altatok című albumáról adott elő dalokat. Palya Bea pillanatok alatt hatalmába kerítette a kicsikből és nagyokból álló közönséget, akik közül többen együtt énekeltek az előadóval, a legkisebbek pedig táncra perdültek a várpincében tartott koncerten. Szép számban begyűltek az érdeklődők a Szent László Napok keretében megszervezett vasárnap esti sörkóstolóra is. A hűs várpincében tízféle magyarországi kézműves sör várta az ínyenceket a legvilágosabbtól a legsötétebbig
Krónika (Kolozsvár)
2017. április 28.
Ismétlődő és új dallamok a Szent György Napok fesztiválhétvégéjén
Gazdag kulturális és szórakoztató programsorozatot kínál a Szent György Napok fesztiválhétvégéje. A háromszéki városünnepen zene, irodalom, színház, képzőművészet is várja a közönséget.
Helyi közösségek parádéjával kezdődik pénteken a Szent György Napok vásári és fesztiválhétvégéje. A 26. alkalommal megszervezett városünnep kultúrhete már szombat óta zajlik Sepsiszentgyörgyön, több tucat helyszínen több száz programot kínálnak, klasszikus, dzsessz-, blues- és világzenei koncertek, színházi és bábelőadások, író-olvasó találkozók, filmvetítések és képzőművészeti kiállítások közül válogathatnak a sepsiszentgyörgyiek. A civil és szakmai szervezetek, kisközösségek pénteken 19 órától a Lábas Ház elől indulnak, megkerülik a központot, majd az új főtéren sajátosságaikat, „lovagi jelképeiket" bemutatva néznek szembe a sárkánnyal.
Albert Levente és Vargha Mihály szobrászati kiállításának megnyitójára várják a közönséget pénteken 17 órakor. A tárlat címe a zenei szakszótárból kölcsönzött Ostinato, ami makacsul ismétlődő, de mindig kicsit másként hangzó visszatérő dallamot jelent. Albert grafikai frottázsai, nyomatai, Vargha nagy méretű szoborkompozíciói konokul ismétlődő formakombinációkkal hökkentik meg a látogatót. A tárlatot Muladi Brigitta budapesti művészettörténész nyitja meg az Erdélyi Művészeti Központban.
A Beszélő Irodalom elnevezésű rendezvényen Kemény István József Attila-díjas íróval, költővel beszélget Szegő János magyarországi kritikus, szerkesztő pénteken 18 órától a Bod Péter megyei könyvtárban. Kemény Istvánnak a napokban látott napvilágot Lúdbőr című kötete, melyben esszéit, visszaemlékezéseit, tárcáit olvashatjuk. Ezekben kedvenc alkotóiról, életét meghatározó műveiről ír, illetve felidézi, miképpen élte meg a rendszerváltást. A Szent György Napok keretében sorra kerülő életútbeszélgetés sorvezetője is ez a kötet lesz, de közben szóba kerülnek legújabb versei is.
A fesztiválhétvégén négy helyszínen lesznek koncertek: a főszínpad visszakerült a főtér megyei tanács előtti részére, a Sugás áruház előtt állították fel a közösségi színpadot, megnyit a Múzeumkert és az ifjúsági udvar is. Idén is belakja a rendezvény a teljes belvárost. Pénteken a főszínpadon a Kállay Saunders Band kezd, majd Molnár Ferenc Caramel és a világzene forrásaiból építkező, azokat a legkorszerűbb tánczenékké ötvöző bécsi Ulf Lindemann alias [dunkelbunt] koncertezik. A romániai elektronikus zene királya, a Șuie Paparude zárja a pénteki főszínpadi programot.
Szombaton Luppinger Attila, a 13 éves gitáros Wings od Hope együttesének fellépésével kezdődik a koncertsorozat, ezt követően az ugyancsak sepsiszentgyörgyi, ritmusos kelta zenét játszó Selfish Murphy koncertezik. A két zenei nagyágyút felvonultató Póka-Tátrai reGeneráció 20 órakor kezd, majd a titokzatos moldovai csapat, a Carla's Dreams lép a közönség elé. Szombaton a programot Pannonia Allstars Ska Orchestra zárja.
Vasárnap az erdélyi zenei palettán sajátos hangot képviselő Koszika & The HotShots kezd a főszínpadon, majd a legendás skót hardrockegyüttes, a Nazareth tart koncertet. A zárókoncertet 21 órától Bródy János adja, aki a Ráadás című műsorával áll a sepsiszentgyörgyi közönség elé, amelyben néhány régebbi dal újraértelmezése mellett vadonatúj szerzemények szerepelnek és felcsendülnek a közönség kedvenc slágerei is. A városnapok a nemzetközi díjnyertes Pyro Events Team – Fireworks Design által bemutatott tűzijátékkal zárul. A részletes program a www.szentgyorgynapok.ro oldalon található.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)
Gazdag kulturális és szórakoztató programsorozatot kínál a Szent György Napok fesztiválhétvégéje. A háromszéki városünnepen zene, irodalom, színház, képzőművészet is várja a közönséget.
Helyi közösségek parádéjával kezdődik pénteken a Szent György Napok vásári és fesztiválhétvégéje. A 26. alkalommal megszervezett városünnep kultúrhete már szombat óta zajlik Sepsiszentgyörgyön, több tucat helyszínen több száz programot kínálnak, klasszikus, dzsessz-, blues- és világzenei koncertek, színházi és bábelőadások, író-olvasó találkozók, filmvetítések és képzőművészeti kiállítások közül válogathatnak a sepsiszentgyörgyiek. A civil és szakmai szervezetek, kisközösségek pénteken 19 órától a Lábas Ház elől indulnak, megkerülik a központot, majd az új főtéren sajátosságaikat, „lovagi jelképeiket" bemutatva néznek szembe a sárkánnyal.
Albert Levente és Vargha Mihály szobrászati kiállításának megnyitójára várják a közönséget pénteken 17 órakor. A tárlat címe a zenei szakszótárból kölcsönzött Ostinato, ami makacsul ismétlődő, de mindig kicsit másként hangzó visszatérő dallamot jelent. Albert grafikai frottázsai, nyomatai, Vargha nagy méretű szoborkompozíciói konokul ismétlődő formakombinációkkal hökkentik meg a látogatót. A tárlatot Muladi Brigitta budapesti művészettörténész nyitja meg az Erdélyi Művészeti Központban.
A Beszélő Irodalom elnevezésű rendezvényen Kemény István József Attila-díjas íróval, költővel beszélget Szegő János magyarországi kritikus, szerkesztő pénteken 18 órától a Bod Péter megyei könyvtárban. Kemény Istvánnak a napokban látott napvilágot Lúdbőr című kötete, melyben esszéit, visszaemlékezéseit, tárcáit olvashatjuk. Ezekben kedvenc alkotóiról, életét meghatározó műveiről ír, illetve felidézi, miképpen élte meg a rendszerváltást. A Szent György Napok keretében sorra kerülő életútbeszélgetés sorvezetője is ez a kötet lesz, de közben szóba kerülnek legújabb versei is.
A fesztiválhétvégén négy helyszínen lesznek koncertek: a főszínpad visszakerült a főtér megyei tanács előtti részére, a Sugás áruház előtt állították fel a közösségi színpadot, megnyit a Múzeumkert és az ifjúsági udvar is. Idén is belakja a rendezvény a teljes belvárost. Pénteken a főszínpadon a Kállay Saunders Band kezd, majd Molnár Ferenc Caramel és a világzene forrásaiból építkező, azokat a legkorszerűbb tánczenékké ötvöző bécsi Ulf Lindemann alias [dunkelbunt] koncertezik. A romániai elektronikus zene királya, a Șuie Paparude zárja a pénteki főszínpadi programot.
Szombaton Luppinger Attila, a 13 éves gitáros Wings od Hope együttesének fellépésével kezdődik a koncertsorozat, ezt követően az ugyancsak sepsiszentgyörgyi, ritmusos kelta zenét játszó Selfish Murphy koncertezik. A két zenei nagyágyút felvonultató Póka-Tátrai reGeneráció 20 órakor kezd, majd a titokzatos moldovai csapat, a Carla's Dreams lép a közönség elé. Szombaton a programot Pannonia Allstars Ska Orchestra zárja.
Vasárnap az erdélyi zenei palettán sajátos hangot képviselő Koszika & The HotShots kezd a főszínpadon, majd a legendás skót hardrockegyüttes, a Nazareth tart koncertet. A zárókoncertet 21 órától Bródy János adja, aki a Ráadás című műsorával áll a sepsiszentgyörgyi közönség elé, amelyben néhány régebbi dal újraértelmezése mellett vadonatúj szerzemények szerepelnek és felcsendülnek a közönség kedvenc slágerei is. A városnapok a nemzetközi díjnyertes Pyro Events Team – Fireworks Design által bemutatott tűzijátékkal zárul. A részletes program a www.szentgyorgynapok.ro oldalon található.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)