Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Breznay András
4 tétel
2016. április 20.
Szövétnek, száztizenegy, április
A címbeli 111 azt jelenti, ennyi számhoz ért el az aradi Szövétnek. Minthogy nem napi- vagy hetilapról van szó, a szám tekintélyt parancsoló.
Juhász Béla főszerkesztő Április c. kis vezércikkében azt olvasom: „Elsején átejt valaki. Jót nevetünk. Egész évben átejtenek. Mosolyogni sem tudok.” A Szövétnek azonban nem ejt át, hozza szokásos formáját, jó cikkeit, verseit, beszámolóit, tanulmányait. Akaratlanul is arra gondolok: valamikor jó forrás lesz arra, hogy Arad kulturális és iskolai eseményeiből, történéseiből gazdag ízelítőt kapjon az, aki nem élt ebben a korban.
Matekovits János arról ír, hogy Arad alpolgármestere megkapta a Kötő József-díjat. Minthogy laudációról van szó, nem kerülhetett bele, hogy elsőként az országban – pedig ez se mellékes. Dr. Vajda Sándor Petőfi kevéssé ismert Zoltán fiának rövid életéről nyújt számomra sok ismeretlen elemet tartalmazó képet (mint kiderül: hatalmas bibliográfiából dolgozott), Réhon József a 75. életévét nemrég betöltött Csanádi János magyartanárt, értékes könyvek szerzőjét méltatja (csatlakozik hozzá Fülöp Ferencné). Brittich Erzsébet Simonyifalva alapításáról ír lírával átszőtten, és a jövőben való bizakodással, Penke Botond professzor Az öregedés és az Alzheimer-kór c. érdekes sorozatát folytatja. Nem hiányzik a sport sem, persze nem a napi történések szintjén: a mostani számban egy volt híres aradi származású sportolótól, Killik Lászlótól vesz búcsút Piros Dénes, Pálfi Kinga pedig az egykori olimpikonnál, Veres Károlynál tett látogatásáról számol be.
És hát természetesen az irodalom.
A költészet a nemrég magas magyar állami kitüntetést kapott Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Ódry Mária, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ioan Dehelean révén szerepel – a hátsó borítólapon pedig egy Weöres Sándor-vers található. Prózát közöl (igen jó félperceseket) Juhász Béla, a Memoár rovatban Móré-Sághi Annamária, a kisiskolás (!), mesével jelentkező Almási Dorka, Regéczy Éva, Radnai István és hát Sarusi Mihály a 2009–2013 közötti Szalbek-Iratosról, ami szépirodalmi igénnyel született igen érdekes falurajz, egy régebbi folytatása. Puskel Péter az aradi „vörös kakasok” (tűzvészek) történetére tekint vissza, Rudolf Ágnes tanárnő egy tapasztalatcsere céljából tett törökországi látogatásra, Tatár Etelka Chicagóból egy ottani magyar kulturális összejövetelről számol be. Ha mindezekhez hozzávesszük Nótáros Lajos sok szám óta menő sorozatát, Kövér Péter áprilisi számból sem hiányzó humoros írását, Siska-Szabó Zoltán és Breznay András képzőművészeti témájú cikkeit, remélem, semmit se hagytam ki az áprilisi számból, amelyet érdemes elejétől a végéig elolvasni.
-r -a
Nyugati Jelen (Arad)
A címbeli 111 azt jelenti, ennyi számhoz ért el az aradi Szövétnek. Minthogy nem napi- vagy hetilapról van szó, a szám tekintélyt parancsoló.
Juhász Béla főszerkesztő Április c. kis vezércikkében azt olvasom: „Elsején átejt valaki. Jót nevetünk. Egész évben átejtenek. Mosolyogni sem tudok.” A Szövétnek azonban nem ejt át, hozza szokásos formáját, jó cikkeit, verseit, beszámolóit, tanulmányait. Akaratlanul is arra gondolok: valamikor jó forrás lesz arra, hogy Arad kulturális és iskolai eseményeiből, történéseiből gazdag ízelítőt kapjon az, aki nem élt ebben a korban.
Matekovits János arról ír, hogy Arad alpolgármestere megkapta a Kötő József-díjat. Minthogy laudációról van szó, nem kerülhetett bele, hogy elsőként az országban – pedig ez se mellékes. Dr. Vajda Sándor Petőfi kevéssé ismert Zoltán fiának rövid életéről nyújt számomra sok ismeretlen elemet tartalmazó képet (mint kiderül: hatalmas bibliográfiából dolgozott), Réhon József a 75. életévét nemrég betöltött Csanádi János magyartanárt, értékes könyvek szerzőjét méltatja (csatlakozik hozzá Fülöp Ferencné). Brittich Erzsébet Simonyifalva alapításáról ír lírával átszőtten, és a jövőben való bizakodással, Penke Botond professzor Az öregedés és az Alzheimer-kór c. érdekes sorozatát folytatja. Nem hiányzik a sport sem, persze nem a napi történések szintjén: a mostani számban egy volt híres aradi származású sportolótól, Killik Lászlótól vesz búcsút Piros Dénes, Pálfi Kinga pedig az egykori olimpikonnál, Veres Károlynál tett látogatásáról számol be.
És hát természetesen az irodalom.
A költészet a nemrég magas magyar állami kitüntetést kapott Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Ódry Mária, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ioan Dehelean révén szerepel – a hátsó borítólapon pedig egy Weöres Sándor-vers található. Prózát közöl (igen jó félperceseket) Juhász Béla, a Memoár rovatban Móré-Sághi Annamária, a kisiskolás (!), mesével jelentkező Almási Dorka, Regéczy Éva, Radnai István és hát Sarusi Mihály a 2009–2013 közötti Szalbek-Iratosról, ami szépirodalmi igénnyel született igen érdekes falurajz, egy régebbi folytatása. Puskel Péter az aradi „vörös kakasok” (tűzvészek) történetére tekint vissza, Rudolf Ágnes tanárnő egy tapasztalatcsere céljából tett törökországi látogatásra, Tatár Etelka Chicagóból egy ottani magyar kulturális összejövetelről számol be. Ha mindezekhez hozzávesszük Nótáros Lajos sok szám óta menő sorozatát, Kövér Péter áprilisi számból sem hiányzó humoros írását, Siska-Szabó Zoltán és Breznay András képzőművészeti témájú cikkeit, remélem, semmit se hagytam ki az áprilisi számból, amelyet érdemes elejétől a végéig elolvasni.
-r -a
Nyugati Jelen (Arad)
2017. április 11.
Jelek, képek, jelképek
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 29.
XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor
Három földrész, nyolc országába viszik a kistérség hírnevét
Amint azt előzetesen hírül adtuk, július 24-én, hétfőn kezdődött a XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, amelynek a munkálataira mi is ellátogattunk. Ezúttal is Csáky Barna Zsombor villájában, kiváló lakhatási és alkotófeltételek között találtuk a 16 tagú művésztársaságot, akik ezúttal is a polgármesteri hivatal étkezdéjében étkeztek. Közülük néhányan a fedett, fóliával a széltől is védett teraszon dolgoztak, mások téma, illetve ihlet céljából a természetben jártak
Láng Esztert a közösség fogta meg
A teraszon alkotók közül elsőként a Debrecenből érkezett Láng Esztert szólítottuk meg, aki elsősorban fest, de grafikával, installációval, performansszal is foglalkozik. Erdélyben gyakran jár, hiszen Korondon született, de a nagyzerindi alkotótábor munkálatain első ízben vesz részt.
Ami az itteni alkotómunkáját illeti, benne van egy minimalista irányba tartó folyamatban. Az utóbbi időben monokromjellegű munkákat alkot, korábban absztrakt jellegűeket készített. Ha muszáj, ajándékba szokott egy-egy tájképet is készíteni, de nem az a műfaja. Igazán a világnak és a tárgyaknak a struktúrája, a belső konstrukciója, a színek érdeklik. Azok, amelyek a korábbi időszakokból, visszafogottabb irányba tartanak. Egyszerűsített forma- és színvilágot keres. Nagyzerinden az a közösség fogta meg, amelybe belekerült, az impressziói elsősorban innen származnak. Az a kollégiális, barátságos környezet és hangulat, amiben dolgozni lehet. A faluban is sétálgatott, ahol a régi dolgoknak a nyomait kereste, észlelte a változásokat. A falut még nem ismeri eléggé, de az itt szerzett benyomások általában később szoktak megfogalmazódni. Ha legközelebb az alkotótábort olyan időpontban szervezik, amikor neki is megfelel, illetve újra meghívják, szívesen visszajön.
Dél-Koreában is tudnak Nagyzerindről
Clemens Beungkun Sou Dél-Koreából származik, Bécsben élő művész, aki a világot járja művésztelepről, művésztelepre, a számára érdekes művészeket meghívja Dél-Koreába, ahol művészeti szervező is. Gunsansi városban 1990 óta egy nemzetközi, az UNESCO által támogatott kiállításnak a szervezője, a világ művészeinek a részvételével. Ott többek között Siska-Szabó Hajnalka is kiállított. Az ott résztvevő művészeknek a száma 200 fölött van, mindannyian rajta vannak a szervező által készített plakáton. A minden évben Dél-Koreában megszervezett kiállítással párhuzamosan, Bécsben és Dél-Koreában is egyetemi tanárként oktatott – 21 évig – műépítészetet és designet, amelyekből doktorált. Most már nagyon sok ideje van, bejárja a világ művésztelepeit, a nagyzerindin második alkalommal vesz részt, az itteni emberek igen jó benyomással vannak rá, ugyanakkor nagyon érdekli az itteni régi építészet. Itt nyugodt feltételek között, kiváló alkotólégkört élvez, amit ezúttal is megköszön, ide máskor is szívesen visszajön.
Amint Siska-Szabó Hajnalka is hozzátette, Clemens Beungkunnal már több művésztelepen vettek részt együtt, kölcsönösen tetszettek egymás munkái, ezért másodszor is meghívta a nagyzerindi művésztelepre. A több mint 10 éve megszervezett vándorkiállításra, amit Szöulban is megszerveztek Hajnalkának a munkáiból is vitt. A kiállított anyagból katalógust is készítettek, amiben a művészek életrajzai mellett a munkáik is benne vannak. Most elhozta azt a katalógust és a plakátot, amiben mindketten szerepelnek. A dél-koreai művész nagyon szeret Nagyzerindre járni, ahol nagyon jól érzi magát, angolul értekeznek vele.
Mario a malom épületében remélt ihletet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető Mario Eibergerrel a hegyvidéki alkotótáborban ismerkedett meg, tetszettek a munkái, ezért Nagyzerindre is meghívta. Amint Mariotól megtudtuk, különleges helyeket keres, ahol enteriőrben, vagy modern felfogás szerint, a régi ottfelejtett épületeknek a belső tereit, a vakolat lehullását festői foltokkal szemlélteti, ezáltal különleges élményt tud nyújtani a szemlélőnek. A külső világban inkább modern városképeket fest, dekoratív ráhatásokkal. Noha a belső helyek lepusztultnak látszanak, az egyedüllétet, az ottfelejtettséget kihangsúlyozzák. E képek nem régi, barnás másolatok, hanem átköltött alkotások. Ilyen épületeket Nagyzerinden is talál, de ezek farmszerűek, miközben elsősorban a gyárépületeket kedveli, ahol nagyobb épület-tömegek nagyvonalú formákat képeznek. Mindenképp szeretné meglátogatni a helybeli malom épületét, ahol bizonyára maradandó élményeket fog találni, amelyek nyomán kép is születhet.
Wlodzimierz a természettel együtt alkot
Karankiewicz Wlodzimierz a koegzisztencia alapján maga is alkot, de érvényesülni engedi a természet aktivitását is. Munkájában elsőrendű a természetes alapanyagoknak a használata. Éppen ezért, a kézi szőttes vásznon kínai tussal, vízzel, érett, illetve zöld bodzabogyók festékével dolgozik. Mindennel, amit a természetben talál, beleértve a vörös agyagot is. A hatalmas vászonnak nyirfaseprűvel történő megfestésében a táj ihlette, de a saját impresszióit is érvényesítette. A festménye ebben a fázisban még csak absztrakt kompozíció, amihez az impresszió a természetből érkezik. Az út, az azt elkísérő fáknak a koronája, a levelei, tehát maga a természet inspirálja.
Falra akasztani az összes képet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető és Vas Enikő társszervező örömhírrel újságolták: a Nagyzerindi Képtárnak a tábori gyűjteményében folyamatosan felújítják a több évtizedes, megsárgult paszpartukat. Ugyanakkor hozzáfogtak az eddigi alkotótáborokban született, helyben maradt festményeknek a bekeretezéséhez. A bekeretezett képeket a falakra akasztották, azok a látogatók számára megtekinthetők. A 15 év alatt összegyűlt művészeti alkotásoknak a keretezése, a falakon történő kiállítása folyamatban van. A Képtár jelenleg 325 festménnyel rendelkezik, amelyeknek mintegy 80%-a már a falakon látható. Nem csak a képtárt, hanem a polgármesteri hivatal irodáit, a folyosókat, sőt az étkezdét is képek ékesítik. A képek bekeretezése, a paszpartuk felújítása a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatal anyagi támogatásával már januárban elkezdődött. A képtár naponta 8–16 óra között látogatható, de előre történt bejelentkezés alapján hétvégén is kinyitják, ingyenes belépés mellett. Abban is reménykednek, hogy valamikor a kiállítóhely hiánya is megoldódik, és bekeretezve, minden kép a falra kerül, megtekinthető lesz.
Amint Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető elmondta, a nemzetközi szinten is elismert művészek részvétele a nagyzerindi alkotótáborban nagyban emeli annak a színvonalát. Az itt megforduló legtöbb művész egyetemi tanárként is tevékenykedik. Közéjük tartozik a Karankievitz lengyel művész-házaspár is, akik szintén nagyon szeretnek részt venni a Nagyzerindi Nemzetközi Alkotótábor munkálatain.
Színes album, értékelő
A szlovákia Turcsányi Frantisek, az USA-beli Cziglényi Attila, a lengyelországi Beata Babel-Karankiewicz, Karankiewicz Kacper és Karankiewicz Wlodzimierz, az ukrajnai Kopriva Attila, a budapesti Breznay András és Szmirnov Oleg, a debreceni Láng Eszter, a dél-koreai Clemens Beungkun, a németországi Mario Eiberger, a kolozsvári Koncz-Münich Judit és András, Gally A Katalin és Székely Géza, illetve az aradi Siska-Szabó Hajnalka Az emlékek szárnyán témakörben született munkáit vasárnap 18 órától az Olosz Lajos Művelődési Házban Ódry Mária festőművész értékeli. Mivel az idei művésztelep jubileumi, az elmúlt 15 év munkáinak az összegzésével egy albumot is sikerült összeállítani. Azt Csáky Barna Zsombor adja ki, Siska-Szabó Hajnalka és Vas Enikő szerkesztették. Február óta dolgoznak rajta és tartalmazza a 15 év alatt született műveket, a 71 alkotóművésszel együtt. A művészek nemcsak a Nagyzerindi Képtár, hanem a szponzorok, de a lakosság gyűjteményét is gyarapították, ugyanakkor elvitték a Nagyzerindi Művésztelep hírét a nagyvilágba. Talán ennek is köszönhető, hogy idén 3 kontinens 8 országából érkeztek,és nemcsak a művésztelep, hanem Aradnak, a megyének, az egész régiónak elviszik a jó hírét. Azért is, mert minden évben szerveznek kirándulásokat a megye érdekes részeibe. Hétfőn Balla Géza ópálosi pincészetébe mennek, de a tornyai Pro Pir Kult tájházába is meghívást kaptak. A meglátogatott helyekről művészeti, lelki szempontból is feltöltődve távoznak, a műveikbe folyamatosan beépítik az itt szerzett impresszióikat. Azok újságok művészeti rovataiban, sőt doktori disszertációkban is megjelennek. A művésztelep népszerűsége annyira megnőtt, hogy helyhiány miatt nem tudnak minden jelentkezőt fogadni.
Köszönet a támogatásért
A szervezők ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért az Arad Megyei Kulturális Központnak, a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatalnak, a Communitas Alapítványnak, Csáky Barna Zsombornak, Bognár Levente aradi alpolgármesternek, Simándi Sándor nagyzerindi polgármesternek, Balla Gézának, Schmak Andrásnak, a Pro Pir Cult Egyesületnek, a Pro Zerind Egyesületnek és a sok magánszemélynek, akik a lehetőségeik mértékében segítettek. Pályázati közvetítő, ezúttal is a Pro Zerind Egyesület.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
Három földrész, nyolc országába viszik a kistérség hírnevét
Amint azt előzetesen hírül adtuk, július 24-én, hétfőn kezdődött a XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, amelynek a munkálataira mi is ellátogattunk. Ezúttal is Csáky Barna Zsombor villájában, kiváló lakhatási és alkotófeltételek között találtuk a 16 tagú művésztársaságot, akik ezúttal is a polgármesteri hivatal étkezdéjében étkeztek. Közülük néhányan a fedett, fóliával a széltől is védett teraszon dolgoztak, mások téma, illetve ihlet céljából a természetben jártak
Láng Esztert a közösség fogta meg
A teraszon alkotók közül elsőként a Debrecenből érkezett Láng Esztert szólítottuk meg, aki elsősorban fest, de grafikával, installációval, performansszal is foglalkozik. Erdélyben gyakran jár, hiszen Korondon született, de a nagyzerindi alkotótábor munkálatain első ízben vesz részt.
Ami az itteni alkotómunkáját illeti, benne van egy minimalista irányba tartó folyamatban. Az utóbbi időben monokromjellegű munkákat alkot, korábban absztrakt jellegűeket készített. Ha muszáj, ajándékba szokott egy-egy tájképet is készíteni, de nem az a műfaja. Igazán a világnak és a tárgyaknak a struktúrája, a belső konstrukciója, a színek érdeklik. Azok, amelyek a korábbi időszakokból, visszafogottabb irányba tartanak. Egyszerűsített forma- és színvilágot keres. Nagyzerinden az a közösség fogta meg, amelybe belekerült, az impressziói elsősorban innen származnak. Az a kollégiális, barátságos környezet és hangulat, amiben dolgozni lehet. A faluban is sétálgatott, ahol a régi dolgoknak a nyomait kereste, észlelte a változásokat. A falut még nem ismeri eléggé, de az itt szerzett benyomások általában később szoktak megfogalmazódni. Ha legközelebb az alkotótábort olyan időpontban szervezik, amikor neki is megfelel, illetve újra meghívják, szívesen visszajön.
Dél-Koreában is tudnak Nagyzerindről
Clemens Beungkun Sou Dél-Koreából származik, Bécsben élő művész, aki a világot járja művésztelepről, művésztelepre, a számára érdekes művészeket meghívja Dél-Koreába, ahol művészeti szervező is. Gunsansi városban 1990 óta egy nemzetközi, az UNESCO által támogatott kiállításnak a szervezője, a világ művészeinek a részvételével. Ott többek között Siska-Szabó Hajnalka is kiállított. Az ott résztvevő művészeknek a száma 200 fölött van, mindannyian rajta vannak a szervező által készített plakáton. A minden évben Dél-Koreában megszervezett kiállítással párhuzamosan, Bécsben és Dél-Koreában is egyetemi tanárként oktatott – 21 évig – műépítészetet és designet, amelyekből doktorált. Most már nagyon sok ideje van, bejárja a világ művésztelepeit, a nagyzerindin második alkalommal vesz részt, az itteni emberek igen jó benyomással vannak rá, ugyanakkor nagyon érdekli az itteni régi építészet. Itt nyugodt feltételek között, kiváló alkotólégkört élvez, amit ezúttal is megköszön, ide máskor is szívesen visszajön.
Amint Siska-Szabó Hajnalka is hozzátette, Clemens Beungkunnal már több művésztelepen vettek részt együtt, kölcsönösen tetszettek egymás munkái, ezért másodszor is meghívta a nagyzerindi művésztelepre. A több mint 10 éve megszervezett vándorkiállításra, amit Szöulban is megszerveztek Hajnalkának a munkáiból is vitt. A kiállított anyagból katalógust is készítettek, amiben a művészek életrajzai mellett a munkáik is benne vannak. Most elhozta azt a katalógust és a plakátot, amiben mindketten szerepelnek. A dél-koreai művész nagyon szeret Nagyzerindre járni, ahol nagyon jól érzi magát, angolul értekeznek vele.
Mario a malom épületében remélt ihletet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető Mario Eibergerrel a hegyvidéki alkotótáborban ismerkedett meg, tetszettek a munkái, ezért Nagyzerindre is meghívta. Amint Mariotól megtudtuk, különleges helyeket keres, ahol enteriőrben, vagy modern felfogás szerint, a régi ottfelejtett épületeknek a belső tereit, a vakolat lehullását festői foltokkal szemlélteti, ezáltal különleges élményt tud nyújtani a szemlélőnek. A külső világban inkább modern városképeket fest, dekoratív ráhatásokkal. Noha a belső helyek lepusztultnak látszanak, az egyedüllétet, az ottfelejtettséget kihangsúlyozzák. E képek nem régi, barnás másolatok, hanem átköltött alkotások. Ilyen épületeket Nagyzerinden is talál, de ezek farmszerűek, miközben elsősorban a gyárépületeket kedveli, ahol nagyobb épület-tömegek nagyvonalú formákat képeznek. Mindenképp szeretné meglátogatni a helybeli malom épületét, ahol bizonyára maradandó élményeket fog találni, amelyek nyomán kép is születhet.
Wlodzimierz a természettel együtt alkot
Karankiewicz Wlodzimierz a koegzisztencia alapján maga is alkot, de érvényesülni engedi a természet aktivitását is. Munkájában elsőrendű a természetes alapanyagoknak a használata. Éppen ezért, a kézi szőttes vásznon kínai tussal, vízzel, érett, illetve zöld bodzabogyók festékével dolgozik. Mindennel, amit a természetben talál, beleértve a vörös agyagot is. A hatalmas vászonnak nyirfaseprűvel történő megfestésében a táj ihlette, de a saját impresszióit is érvényesítette. A festménye ebben a fázisban még csak absztrakt kompozíció, amihez az impresszió a természetből érkezik. Az út, az azt elkísérő fáknak a koronája, a levelei, tehát maga a természet inspirálja.
Falra akasztani az összes képet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető és Vas Enikő társszervező örömhírrel újságolták: a Nagyzerindi Képtárnak a tábori gyűjteményében folyamatosan felújítják a több évtizedes, megsárgult paszpartukat. Ugyanakkor hozzáfogtak az eddigi alkotótáborokban született, helyben maradt festményeknek a bekeretezéséhez. A bekeretezett képeket a falakra akasztották, azok a látogatók számára megtekinthetők. A 15 év alatt összegyűlt művészeti alkotásoknak a keretezése, a falakon történő kiállítása folyamatban van. A Képtár jelenleg 325 festménnyel rendelkezik, amelyeknek mintegy 80%-a már a falakon látható. Nem csak a képtárt, hanem a polgármesteri hivatal irodáit, a folyosókat, sőt az étkezdét is képek ékesítik. A képek bekeretezése, a paszpartuk felújítása a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatal anyagi támogatásával már januárban elkezdődött. A képtár naponta 8–16 óra között látogatható, de előre történt bejelentkezés alapján hétvégén is kinyitják, ingyenes belépés mellett. Abban is reménykednek, hogy valamikor a kiállítóhely hiánya is megoldódik, és bekeretezve, minden kép a falra kerül, megtekinthető lesz.
Amint Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető elmondta, a nemzetközi szinten is elismert művészek részvétele a nagyzerindi alkotótáborban nagyban emeli annak a színvonalát. Az itt megforduló legtöbb művész egyetemi tanárként is tevékenykedik. Közéjük tartozik a Karankievitz lengyel művész-házaspár is, akik szintén nagyon szeretnek részt venni a Nagyzerindi Nemzetközi Alkotótábor munkálatain.
Színes album, értékelő
A szlovákia Turcsányi Frantisek, az USA-beli Cziglényi Attila, a lengyelországi Beata Babel-Karankiewicz, Karankiewicz Kacper és Karankiewicz Wlodzimierz, az ukrajnai Kopriva Attila, a budapesti Breznay András és Szmirnov Oleg, a debreceni Láng Eszter, a dél-koreai Clemens Beungkun, a németországi Mario Eiberger, a kolozsvári Koncz-Münich Judit és András, Gally A Katalin és Székely Géza, illetve az aradi Siska-Szabó Hajnalka Az emlékek szárnyán témakörben született munkáit vasárnap 18 órától az Olosz Lajos Művelődési Házban Ódry Mária festőművész értékeli. Mivel az idei művésztelep jubileumi, az elmúlt 15 év munkáinak az összegzésével egy albumot is sikerült összeállítani. Azt Csáky Barna Zsombor adja ki, Siska-Szabó Hajnalka és Vas Enikő szerkesztették. Február óta dolgoznak rajta és tartalmazza a 15 év alatt született műveket, a 71 alkotóművésszel együtt. A művészek nemcsak a Nagyzerindi Képtár, hanem a szponzorok, de a lakosság gyűjteményét is gyarapították, ugyanakkor elvitték a Nagyzerindi Művésztelep hírét a nagyvilágba. Talán ennek is köszönhető, hogy idén 3 kontinens 8 országából érkeztek,és nemcsak a művésztelep, hanem Aradnak, a megyének, az egész régiónak elviszik a jó hírét. Azért is, mert minden évben szerveznek kirándulásokat a megye érdekes részeibe. Hétfőn Balla Géza ópálosi pincészetébe mennek, de a tornyai Pro Pir Kult tájházába is meghívást kaptak. A meglátogatott helyekről művészeti, lelki szempontból is feltöltődve távoznak, a műveikbe folyamatosan beépítik az itt szerzett impresszióikat. Azok újságok művészeti rovataiban, sőt doktori disszertációkban is megjelennek. A művésztelep népszerűsége annyira megnőtt, hogy helyhiány miatt nem tudnak minden jelentkezőt fogadni.
Köszönet a támogatásért
A szervezők ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért az Arad Megyei Kulturális Központnak, a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatalnak, a Communitas Alapítványnak, Csáky Barna Zsombornak, Bognár Levente aradi alpolgármesternek, Simándi Sándor nagyzerindi polgármesternek, Balla Gézának, Schmak Andrásnak, a Pro Pir Cult Egyesületnek, a Pro Zerind Egyesületnek és a sok magánszemélynek, akik a lehetőségeik mértékében segítettek. Pályázati közvetítő, ezúttal is a Pro Zerind Egyesület.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 2.
Zerind a nagyvilágban. A nagyvilág Zerinden
Július 24-én kezdődött és 30-án ért véget a XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, melynek munkájába Balta János. Három földrész, nyolc országába viszik a kistérség hírnevét című tudósításán keresztül nyertek betekintést olvasóink. Vasárnap a táborzáró kiállításon, ünnepi hangulatban Ódry Mária értékelte – mely az alábbiakban olvasható – az alkotók és szervezők tevékenységét.
„Igen – a Nagyvilág van Zerinden ismét: XV. alkalommal nyílt meg a Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor Nagyzerinden. Három kontinensről – Európa, Ázsia, Amerika – jöttek el ide az alkotók, és akik itt vannak, jól érzik magukat. Tíz napig ideális körülmények között festenek, rajzolnak, agyagból építenek, és utána elviszik hírét Nagyzerindnek a nagyvilágba – például az itt alkotó Beata Babel Karankiewitz, aki egyetemen oktat, beépítette Zerinden szerzett tapasztalatait a doktori disszertációjába. És nem ő az egyetlen doktori fokozattal rendelkező alkotó. Férje, Wladok Karankiewitz, a Czesztochowai Egyetem dékánja szintén egyetemi oktató. Dél-Koreából érkezett, nem először van itt prof. dr. Clemens Beungkun Sou, aki műépítész, járja a világot, Európát, kiállításokat szervez és fest. Szintén doktor az Ukrajnából érkezett KOPRIVA ATTILA, főiskolai tanár. És azt kell mondjam, minél doktorosabb valaki itt, annál szerényebb.
Ha már a szerénységnél tartunk, Székely Géza kolozsvári illetőségű művész tanár, mikor érdeklődtem tőle mi is az a magas állami kitüntetés, amiben részesült – szerényen, mosolyogva mondta: 2012-ben vettem át Áder János köztársasági elnöktől a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Amikor megkérdeztem, viccesre véve a figurát, hogy 2012 óta semmi? – azt válaszolta: – Á dehogynem, 2013-ban EMKE Szolnay Sándor-díj, 2015-ben a MOL MENTOR díja, 2011-ben a Magyarországi Rajztanárok Egyesülete által kiadott díj és emlékplakett – és mindezt olyan szerény mosollyal, mintha azt mondaná: – esik az eső.
– Igen, díjeső – mondanám én.
Fel szeretném olvasni a résztvevő művészek névsorát, hogy senkit se hagyjak ki, bár a zerindieknek nem kell őket bemutatni, hiszen régi barátok, ismerik őket.
BREZNAY ANDRÁS Budapestről érkezett, sokadszor van itt, épületsíkok, szürkék, sárgák, barnák vonzatában él, épületei mintha dőlnének, templomai, tornyai dőltükben mintha üzennének a mának: vigyázzatok ránk!
OLEG SMIRNOV szintén Budapestről jött – a zerindi táj, közeg számára mindig alapihlet, mindez olyan lilákban, kékekben, okkerben leegyszerűsítve egzisztenciálisan, szinte leheletszerűen újraköltve, hogy az ember azt mondja: ez igen!
GALLY A. KATALIN Kolozsvárról jött, ő a pasztellkréta művészetének nagymestere, az idei téma az emlékezés szárnyán számára testre szabott, hiszen különleges finomságú lélekérzéseket regisztrál. Egy-egy régi kerítés időkoptatta erzetét, vagy egy nyitott ablak, függönyön átszűrt emlékezésre invitáló képét.
SZÉKELY GÉZA szintén pasztelltechnikán keresztül, a lélek belső építészeként láttat épületet, fészert síkokban komponálva, a belső és külső környezetet.
A KONCZ MÜNICH házaspár férfi tagja, ANDRÁS saját építésű kemencében égeti ki különleges térelemeit, kisplasztikáit. Ezúttal különleges, redukciós technikával szürke-feketés felületet hozva létre: ők a METEORITOK címet viselik. Felesége, JUDIT egyedien házasítja össze az olajfestményt a reányomtatott linómetszettel. Mindkettő népi motívumos, tulipános-virágos ihletésű. Munkáinak címe: Emlékeim.
A tárlat legfiatalabb kiállítója CSÁKY REBEKA most nyert felvételt a Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumba. Munkái, akvarelljei vérbő tehetségről árulkodnak már most. Érett munkák, mintha nem egy 15 éves leányka festette volna. Pontosan regisztrál, a lényeget láttatja. Például két egymásra fordított szék kivehető sziluettje fénybe mártva, vagy a fekete-fehér- szürke móló csak néhány ecsetvonás, de már biztonságról árulkodik.
TÚRCSÁNY FERENC Szlovákiából jött. Különleges álomvilág az övé, kissé borús, szürke az alap, amin szinte gyerekrajzszerű vidámságot idéz elő, játszi könnyedséggel.
LÁNG ESZTER új tag, Debrecenből jött, elmondása szerint egy alkotási folyamat része, amit itt festett. Az elvont, absztrakt kifejezési módot választotta, képeinek ihletője a zerindi táj, a zerindi közösség, belső struktúraként ábrázolva.
WLADIMIERZ KARANKIEWITZ a tág terek, természetes anyagok kedvelője. Természetes anyagra, háziszőttesre természetes festékanyagot használ. Bodzabogyó vagy egyéb bogyók levét viszi fel a hatalmas kifeszített vásznakra, lilás-barnás feketés síkok váltják egymást, mindeniknek más-más a struktúrája, és mint ahogy ittjártamkor láttam: amikor a szél meglengeti a vásznakat a tájban, az alkotás szerves része lesz a tájnak, amiből vétetett.
BEATA BABEL KARANKIEWITZ világos, fehér-sárga absztrakt víziók, ugyanez zöldben vagy rózsaszínben újrakölti a zerindi mezőt olyan ritmusban, mint egy-egy Chopin-etűd, éppen csak érintve a zongora billentyűzetét. De, hogy legyen valami anyagszerű ebben az egészben, egyszerű, finom, apró szemű homokot visz fel a vászonra.
KASPER KARANKIEWITZ, a fiúk (ő is diplomás festő) világa szintén játékos, de ő határozott kontúrokkal, világosszürke, fehér-kékben látja a világot, szüleitől eltérő módon, a saját hangján szólal meg.
MARIO EIBERGER Németországból jött festő, akit fiatalsága ellenére a lepusztult ipari tájak ihletnek meg, valamint az eme lepusztult tájból való kikívánkozás, és mindez úgy megfestve, hogy egy pillanatig sem unalmas. Hogy mennyire élmény neki a festés és ezt milyen szinten műveli, nos, egy kiállított képe sarkában ott volt egy béka – annyira ott volt, hogy meg kellett tapintanom, hogy nem-e egy háromdimenziós ráragasztott matrica? Hát nem. Ez egy hiperrealista béka volt!
KOPRIVA ATTILA Ukrajnából jött, szintén nem először jár itt. Az ő képei azért izgalmasak, mert bármit fest: tájat, épületet, állatokat, az erős piros, narancsszín kontúrok, kékkel, okkerekkel vetekedve egy olyan világot hoznak létre, ami állandóan vibráló, erős életigenlés.
CZIGLÉNYI ATTILA az USA-ból repült át Nagyzerindre. Ihletője szintén a zerindi táj. Egeinek kékjei, zöldjei mindig visszafogott háttérzeneként hatnak a történet mögött – egy-egy udvar magárahagyottsága, vagy egy-egy kert rendezetlen rendje mögött. Ő az, akinek mindig könyörögni kell: „Na, most hagyd abba, nem kell tovább festeni, már csak alá kell írni”.
CLEMENS BEUNGKUN SOU Dél-Koreából érkezett, Bécsben élő műépítész, kiállításszervező. Most kiállított képein – habár olajfestmények – krokiszerű gyorsasággal a női test szépségének hódol. Képei életerősek, kevés színt használ, rózsaszín, fekete, kék-zöld, mindez inkább grafikaszerű hatást kelt. Képeinek címe: Erős nők.
SISKA-SZABÓ HAJNALKA képeit szándékosan hagytam hátra, mert nem akarjuk elfelejteni, hogy ő nemcsak fest, hanem az egész tábor kiötlője, ötletgazdája, szervezője és Vas Enikővel együtt kézbentartója, rendezője. Mindezen napi gondok mellett megfestette Böjte Csaba Atya és édesanyja portréját, pedig a portré mérföldkő, itt nem lehet hazudni: vagy hasonlít, vagy nem, vagy Ő, vagy nem Ő. És ez esetben ez itt Ő. Siska-Szabó Hajnalka az erős ultramarinok, kékek-zöldek karmestere. Karmesteri pálcája, ecsetje alól fénybe mártott tájak, kék kapuk, illetve inkább fénykapuk boltívei bújnak elő, a nyitott kapukon mindig bezuhog a fény, és mindez olyan lendülettel, hogy minket is magával sodor.
Amit még feltétlenül el szeretnék mondani, a Zerindi Nemzetközi Képzőművészeti Tábor XV. jubileumi évére megjelent egy a 15 évet felölelő és bemutató album. Szerkesztője Siska-Szabó Hajnalka és Vas Enikő.Ami a 15 évben és a sorok között ott van, hogy a zerindi alkotótábor nemcsak egy évente megrendezett művészeti fórum, hanem egy alkotó közösség, ami állandóan fejlődik, meg merem kockáztatni továbbképző jellege van. Itt Zerinden a művésznek, művészetnek becsülete van. Mondhatni igénylik a szépet, a képet, nemcsak a meglévő képtár állományát bővítendő, hanem ezek a képek díszítik a polgármesteri hivatal termeinek a falait, a könyvtár, az étkező vagy az iskola falairól tekintenek vissza ránk. A kortárs képzőművészet – a falra akasztva „funkcionál” – a zerindiek mindennapjainak része. Így lesz több Zerind és a Nagyvilág.” Nyugati Jelen (Arad)
Július 24-én kezdődött és 30-án ért véget a XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, melynek munkájába Balta János. Három földrész, nyolc országába viszik a kistérség hírnevét című tudósításán keresztül nyertek betekintést olvasóink. Vasárnap a táborzáró kiállításon, ünnepi hangulatban Ódry Mária értékelte – mely az alábbiakban olvasható – az alkotók és szervezők tevékenységét.
„Igen – a Nagyvilág van Zerinden ismét: XV. alkalommal nyílt meg a Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor Nagyzerinden. Három kontinensről – Európa, Ázsia, Amerika – jöttek el ide az alkotók, és akik itt vannak, jól érzik magukat. Tíz napig ideális körülmények között festenek, rajzolnak, agyagból építenek, és utána elviszik hírét Nagyzerindnek a nagyvilágba – például az itt alkotó Beata Babel Karankiewitz, aki egyetemen oktat, beépítette Zerinden szerzett tapasztalatait a doktori disszertációjába. És nem ő az egyetlen doktori fokozattal rendelkező alkotó. Férje, Wladok Karankiewitz, a Czesztochowai Egyetem dékánja szintén egyetemi oktató. Dél-Koreából érkezett, nem először van itt prof. dr. Clemens Beungkun Sou, aki műépítész, járja a világot, Európát, kiállításokat szervez és fest. Szintén doktor az Ukrajnából érkezett KOPRIVA ATTILA, főiskolai tanár. És azt kell mondjam, minél doktorosabb valaki itt, annál szerényebb.
Ha már a szerénységnél tartunk, Székely Géza kolozsvári illetőségű művész tanár, mikor érdeklődtem tőle mi is az a magas állami kitüntetés, amiben részesült – szerényen, mosolyogva mondta: 2012-ben vettem át Áder János köztársasági elnöktől a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Amikor megkérdeztem, viccesre véve a figurát, hogy 2012 óta semmi? – azt válaszolta: – Á dehogynem, 2013-ban EMKE Szolnay Sándor-díj, 2015-ben a MOL MENTOR díja, 2011-ben a Magyarországi Rajztanárok Egyesülete által kiadott díj és emlékplakett – és mindezt olyan szerény mosollyal, mintha azt mondaná: – esik az eső.
– Igen, díjeső – mondanám én.
Fel szeretném olvasni a résztvevő művészek névsorát, hogy senkit se hagyjak ki, bár a zerindieknek nem kell őket bemutatni, hiszen régi barátok, ismerik őket.
BREZNAY ANDRÁS Budapestről érkezett, sokadszor van itt, épületsíkok, szürkék, sárgák, barnák vonzatában él, épületei mintha dőlnének, templomai, tornyai dőltükben mintha üzennének a mának: vigyázzatok ránk!
OLEG SMIRNOV szintén Budapestről jött – a zerindi táj, közeg számára mindig alapihlet, mindez olyan lilákban, kékekben, okkerben leegyszerűsítve egzisztenciálisan, szinte leheletszerűen újraköltve, hogy az ember azt mondja: ez igen!
GALLY A. KATALIN Kolozsvárról jött, ő a pasztellkréta művészetének nagymestere, az idei téma az emlékezés szárnyán számára testre szabott, hiszen különleges finomságú lélekérzéseket regisztrál. Egy-egy régi kerítés időkoptatta erzetét, vagy egy nyitott ablak, függönyön átszűrt emlékezésre invitáló képét.
SZÉKELY GÉZA szintén pasztelltechnikán keresztül, a lélek belső építészeként láttat épületet, fészert síkokban komponálva, a belső és külső környezetet.
A KONCZ MÜNICH házaspár férfi tagja, ANDRÁS saját építésű kemencében égeti ki különleges térelemeit, kisplasztikáit. Ezúttal különleges, redukciós technikával szürke-feketés felületet hozva létre: ők a METEORITOK címet viselik. Felesége, JUDIT egyedien házasítja össze az olajfestményt a reányomtatott linómetszettel. Mindkettő népi motívumos, tulipános-virágos ihletésű. Munkáinak címe: Emlékeim.
A tárlat legfiatalabb kiállítója CSÁKY REBEKA most nyert felvételt a Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumba. Munkái, akvarelljei vérbő tehetségről árulkodnak már most. Érett munkák, mintha nem egy 15 éves leányka festette volna. Pontosan regisztrál, a lényeget láttatja. Például két egymásra fordított szék kivehető sziluettje fénybe mártva, vagy a fekete-fehér- szürke móló csak néhány ecsetvonás, de már biztonságról árulkodik.
TÚRCSÁNY FERENC Szlovákiából jött. Különleges álomvilág az övé, kissé borús, szürke az alap, amin szinte gyerekrajzszerű vidámságot idéz elő, játszi könnyedséggel.
LÁNG ESZTER új tag, Debrecenből jött, elmondása szerint egy alkotási folyamat része, amit itt festett. Az elvont, absztrakt kifejezési módot választotta, képeinek ihletője a zerindi táj, a zerindi közösség, belső struktúraként ábrázolva.
WLADIMIERZ KARANKIEWITZ a tág terek, természetes anyagok kedvelője. Természetes anyagra, háziszőttesre természetes festékanyagot használ. Bodzabogyó vagy egyéb bogyók levét viszi fel a hatalmas kifeszített vásznakra, lilás-barnás feketés síkok váltják egymást, mindeniknek más-más a struktúrája, és mint ahogy ittjártamkor láttam: amikor a szél meglengeti a vásznakat a tájban, az alkotás szerves része lesz a tájnak, amiből vétetett.
BEATA BABEL KARANKIEWITZ világos, fehér-sárga absztrakt víziók, ugyanez zöldben vagy rózsaszínben újrakölti a zerindi mezőt olyan ritmusban, mint egy-egy Chopin-etűd, éppen csak érintve a zongora billentyűzetét. De, hogy legyen valami anyagszerű ebben az egészben, egyszerű, finom, apró szemű homokot visz fel a vászonra.
KASPER KARANKIEWITZ, a fiúk (ő is diplomás festő) világa szintén játékos, de ő határozott kontúrokkal, világosszürke, fehér-kékben látja a világot, szüleitől eltérő módon, a saját hangján szólal meg.
MARIO EIBERGER Németországból jött festő, akit fiatalsága ellenére a lepusztult ipari tájak ihletnek meg, valamint az eme lepusztult tájból való kikívánkozás, és mindez úgy megfestve, hogy egy pillanatig sem unalmas. Hogy mennyire élmény neki a festés és ezt milyen szinten műveli, nos, egy kiállított képe sarkában ott volt egy béka – annyira ott volt, hogy meg kellett tapintanom, hogy nem-e egy háromdimenziós ráragasztott matrica? Hát nem. Ez egy hiperrealista béka volt!
KOPRIVA ATTILA Ukrajnából jött, szintén nem először jár itt. Az ő képei azért izgalmasak, mert bármit fest: tájat, épületet, állatokat, az erős piros, narancsszín kontúrok, kékkel, okkerekkel vetekedve egy olyan világot hoznak létre, ami állandóan vibráló, erős életigenlés.
CZIGLÉNYI ATTILA az USA-ból repült át Nagyzerindre. Ihletője szintén a zerindi táj. Egeinek kékjei, zöldjei mindig visszafogott háttérzeneként hatnak a történet mögött – egy-egy udvar magárahagyottsága, vagy egy-egy kert rendezetlen rendje mögött. Ő az, akinek mindig könyörögni kell: „Na, most hagyd abba, nem kell tovább festeni, már csak alá kell írni”.
CLEMENS BEUNGKUN SOU Dél-Koreából érkezett, Bécsben élő műépítész, kiállításszervező. Most kiállított képein – habár olajfestmények – krokiszerű gyorsasággal a női test szépségének hódol. Képei életerősek, kevés színt használ, rózsaszín, fekete, kék-zöld, mindez inkább grafikaszerű hatást kelt. Képeinek címe: Erős nők.
SISKA-SZABÓ HAJNALKA képeit szándékosan hagytam hátra, mert nem akarjuk elfelejteni, hogy ő nemcsak fest, hanem az egész tábor kiötlője, ötletgazdája, szervezője és Vas Enikővel együtt kézbentartója, rendezője. Mindezen napi gondok mellett megfestette Böjte Csaba Atya és édesanyja portréját, pedig a portré mérföldkő, itt nem lehet hazudni: vagy hasonlít, vagy nem, vagy Ő, vagy nem Ő. És ez esetben ez itt Ő. Siska-Szabó Hajnalka az erős ultramarinok, kékek-zöldek karmestere. Karmesteri pálcája, ecsetje alól fénybe mártott tájak, kék kapuk, illetve inkább fénykapuk boltívei bújnak elő, a nyitott kapukon mindig bezuhog a fény, és mindez olyan lendülettel, hogy minket is magával sodor.
Amit még feltétlenül el szeretnék mondani, a Zerindi Nemzetközi Képzőművészeti Tábor XV. jubileumi évére megjelent egy a 15 évet felölelő és bemutató album. Szerkesztője Siska-Szabó Hajnalka és Vas Enikő.Ami a 15 évben és a sorok között ott van, hogy a zerindi alkotótábor nemcsak egy évente megrendezett művészeti fórum, hanem egy alkotó közösség, ami állandóan fejlődik, meg merem kockáztatni továbbképző jellege van. Itt Zerinden a művésznek, művészetnek becsülete van. Mondhatni igénylik a szépet, a képet, nemcsak a meglévő képtár állományát bővítendő, hanem ezek a képek díszítik a polgármesteri hivatal termeinek a falait, a könyvtár, az étkező vagy az iskola falairól tekintenek vissza ránk. A kortárs képzőművészet – a falra akasztva „funkcionál” – a zerindiek mindennapjainak része. Így lesz több Zerind és a Nagyvilág.” Nyugati Jelen (Arad)