Feliratügy: megszólalt az RMDSZ
Az RMDSZ Csíki Területi Szervezete elfogadhatatlannak tartja, hogy ma Romániában, az Európai Unió egyik tagállamában önkormányzatokat perelnek be azért, hogy eredeti állapotukba visszaállított feliratokat helyeznek el magyar nyelven épületekre és intézményekre, amelyeken ezek mellett az ott székelő intézmények megnevezése az ország nyelvén is szerepel – írja a szerkesztőségünkbe eljuttatott állásfoglalásában az RMDSZ területi szervezete.
„Törvényünk van az anyanyelvhasználatra vonatkozóan, törvényünk van a magyar nyelv napjának ünneplésére, de csupán azért, mert a román szótárban nem találják a községháza szó megnevezését, illetve azért, mert egyesek jelentgetnek a törvényszéken, önkormányzatainkat és az egész csíki közösséget újra meghurcolják. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség fennállása óta azért küzd, hogy olyan törvényeket, jogszabályokat hozzanak, amelyek a közösségünk nyelvi jogait megvédik, illetve keretet teremtenek anyanyelvünk használatára. Mostanában viszont arra szembesülünk, hogy Romániában a törvény nem jelent semmit, azt bármikor meg lehet szegni, ki lehet magyarázni, ha éppen valaki ezt szeretné. Romániában ma mindenhonnan az ömlik, hogy az igazságszolgáltatást nem szabad bírálni, ezzel élve, azaz visszaélve pedig nagyon sok igazságtalanságot éppen az igazságszolgáltatás leple alatt követnek el. Egyházi ingatlanokat vesznek el, közszereplőket hurcolnak meg és nemzeti szimbólumok használatát kifogásolják, egyre gyakrabban” – fogalmaznak.
Az állásfoglalás végén hozzáfűzik, „az országot egymás nyelvének, egymás kultúrájának tisztelete, a másság elfogadása viszik előre. Az RMDSZ Csíki Területi Szervezete eddig is kiállt önkormányzatai mellett, és ezután is ki fog. Minden törvényes eszközt fel fogunk használni az érdekükben, az ügyet, ha szükség az Európai Unió illetékes intézményei elé visszük.”
Székelyhon.ro

Ahol a muzulmánok vannak többségben Romániában
Egy dologban biztos megegyeznek a románokkal. Ők sem kedvelik a bajkeverő magyarokat.
A Konstanca (Constanţa) megyei Dobromir község az egyetlen romániai település, ahol az iszlám vallású lakosság többségben van. Itt évszázadok óta minden nap felhangzik az „Allahu Akbar”, mégsem halt még bele senki.
Romániában 70.000 muzulmán van. Egy részük több száz éve itt él, mások néhány évtizede. Kevesen írtak róluk azelőtt, hogy a radikális iszlám rémületbe ejtette a világot. Az Adevărul egy kampány keretében szeretné felfedni a romániai muzulmánok igazi arcát. Bementünk a házaikba és a dzsámijaikba, hogy megnézzük, miként élnek, imádkoznak és gondolkodnak ezek az emberek, akiket hajlamosak vagyunk oly könnyen megbélyegezni. Találkoztunk iszlámra áttért románokkal, akik továbbra is a keresztény családjuk körében élnek. Beszéltünk üzletemberekkel és vallási vezetőkkel, olyanokkal, akik iszlám alapítványokat hoztak létre és mecseteket építettek. Elmentünk Dobrudzsába, hogy lássuk, miként élnek az ősi közösséghez tartozó muzulmánok és mennyi maradt meg a szokásaikból. Megpróbáltuk megérteni, mit jelent a mai Romániában muzulmánnak lenni.
„Mi is muzulmánok vagyunk”
A dobrudzsai muzulmánok több száz éve élnek a keresztények között. A két közösség eddig sohasem ártott egymásnak vallási okokból. A Konstanca megyei Dobromir községben a muzulmánok többen vannak, mint a keresztények. Ez az ország egyetlen községe, ahol többségben van a muzulmán vallású lakosság: a 3.000 helybéli kb. 60 százaléka török etnikumú román (így! – a szerk.), akik még az oszmán uralom óta maradtak itt, akárcsak a dobrudzsai muzulmánok többsége. Két mecsetük van, iszlám vallást oktató iskoláik, vannak saját hodzsáik, akik a dzsámikban szolgálnak és az a legfontosabb, hogy több száz évnyi tapasztalattal rendelkeznek a keresztény románokkal való békés együttélés terén.
Dobromir központjából nézve az iszlamizálódás veszélye értelmetlen vitának tűnik és Iaşa Remzi, egy testes török a kezével köröz a levegőben, hogy az egész falut átfogja: „Mi, az itteniek, ne lennénk muzulmánok? Mi is muzulmánok vagyunk. Elvágjuk mi valakinek a torkát? Megverünk bárkit? Vagyunk itt románok is, törökök is, cigányok is, mind egy fazékban élünk. Nincs itt semmilyen ellenségeskedés.”
Mehmet Selatin és Matei Vasile munkatársak a polgármesteri hivatalban. Átkarolják egymás nyakát, a török pedig a bajsza alatt mosolyogva néz Vasilére. „Ezt akkor sem gyalázhatnám törökül, ha akarnám. Ismeri a nyelvet, uram, gyermekkorunk óta egymás mellett élünk! Ha disznót vág én is segítek neki. Aztán egy kis bőrke, egy kis pálinka… Segítek neki, miért, verjem talán fejbe?” Vasile is nevet. Megerősíti, hogy jól megérti magát a muzulmánokkal: „Itt nem volt soha semmi.”
Dobrudzsa, a muzulmánok régiója
A hivatalos statisztikák szerint a romániai muzulmánok többsége Konstanca és Tulcea megyékben él, és a legtöbben török és tatár etnikumúak. Több száz éve élnek itt és akadálytalanul gyakorolhatták a vallásukat, a kommunista korszak kivételével, amikor az állam megpróbálta távol tartani őket a dzsámiktól. A Techirgiolból származó, jelenleg egy bukaresti mecsetben szolgáló Osman Aziz imám azt mondja, a kommunisták tilalmai nem riasztották el a muzulmánokat: „A 70-es években Techirgiolban éltem és vallást tanítottam a gyerekeknek. Az ottani polgármesteri hivatal párttitkára azt mondta nekem: «Velem gyűlik meg a bajod, ha folytatod a vallásoktatást». Mire én: «És mit fogsz tenni? Elszeded a kerékpárom elé befogott ökröket?». És folytattam a dolgomat, továbbra is tanítottam a gyermekeket, akik most dzsámiba járó felnőttek.”
Az iszlám a kommunizmus alatt
Senki sem hallott arról, hogy Dobromirban bármikor is lett volna valamilyen vallási jellegű konfliktus. Az itteni emberek nem érnek rá széthúzni, mert a szegénység összefogja őket. Amikor nincs mit enned, nem állsz le azon veszekedni, hogy Istent a templomban, vagy a dzsámiban kell-e keresni. Dobromirban nincs munka, a vizet pedig bödönben kell hordani. A nők április elejétől október végéig a falu közepén, az egész közösséget ellátó kútnál mossák a szennyest. Az utcákon több a szekér, mint a gépkocsi, Ismail Salim kovácsnak pedig még mindig vannak ügyfelei. 800 lejért készít egy szekeret, azonnal befoghatod a lovat elé és elhajthatsz vele. Dobromir község területén tíz évvel ezelőtt volt az utolsó jelentős baleset, amikor frontálisan ütközött két fiatalokat a diszkóból hazaszállító szekér, egyikük meghalt és többen megsebesültek.
Az itteniek szerint a forradalom előtt jobban éltek. Mindnyájan, a törökök és a románok is, a környékbeli TSZ-ekben dolgoztak. Elégedettek voltak, bár a kommunisták arra kényszerítették őket, hogy ne törődjenek annyira a vallással és a szokásokkal. Péntekenként, amikor az iszlámban a legfontosabb ima zajlik, a mecsetek zárva maradtak, mert a muzulmánok kint voltak a földeken. „Otthon azért néha imádkoztunk, mert a mecsetben csak a nagy ünnepeken lehetett, amikor a saját húsvétunkat és karácsonyunkat tartottuk. Akkor otthagytuk még a traktorunkat is és mentünk, akár ki is rúghattak volna bennünket, mert nem dolgozhattunk. Tudta ezt az igazgató is és mindenki, de békén hagytak minket”, mondja Ismail Salim, aki traktorista volt a Dobromiru Deal-i gépállomáson.
Az elrománosítás
A változó idők nyomot hagytak a dobromiri muzulmán közösségen. Az évek során eltűntek egyes szokások. A törökök megőrizték a nyelvüket és a vallásukat, de a román társadalom szokásaihoz is idomultak. „Muzulmánok vagyunk, de Romániában éltünk és átvettük a román szokásokat. Ha már itt élek, mit tehetnék? Csak teázgassak és kávézgassak, mint a törökországiak? Ha nem eszel és iszol, akkor minek élsz ezen a földön? Disznót vágok és megeszem, ez az igazság”, ismeri el Iaşa Remzi.
Dobromirban vegyes házasságok is vannak. A művelődési otthonokért felelős Ali Sari egy ortodox vallású fiúhoz adta hozzá a lányát, de nem bánja: „A fiú tartja a saját vallását is és tiszteletben tartja a feleségéjét is, amikor kell. Ez utóbbi szintén. A gyermekeiket megkeresztelték. Tisztelnek, elégedett vagyok. Egészség legyen!” Mehmet Selatin közbeszól, és előttünk kezd perlekedni vele: „Hiába vagy öreg, akkor is ostobaságokat beszélsz. A lányom egy románhoz akart hozzámenni és tiltottuk tőle. Nekünk megvan a saját vallásunk. Románok vagyunk, Romániában élünk, de a vallásunkat meg kell őriznünk.” Ali röviden letorkolja: „Hát akkor miért eszel disznót, hékás? Ha tartod a vallásodat, akkor miért eszel disznót?” Mehmet feldühödik és égnek emeli a karjait: „Nos, mert Isten engedte, ezért eszem disznót!” A veszekedés hahotázásban ér véget. Dobromirban senkinek sincs baja senkivel.
Mekkát sohasem látott muzulmánok
A muzulmán vallás öt pillérének egyike szerint minden hívőnek kötelessége életében legalább egyszer elmenni Mekkába. A dobromiri muzulmánok ezt a parancsolatot nem tudják betartani, mert túl szegények ahhoz, hogy elutazzanak a messzi Szaúd-Arábiában található szent városba. „Soha nem jutottunk el oda, de még reménykedünk. Szeretnénk elmenni, de itt mindenki szegény és nincs miből elutaznia. A tévében nézzük mi is”, mondja még Iaşa Remzi.
Tolerancia és szegénység
A megamecset és az esetleg Romániába érkező menekültek jelentéktelen témák a dobromiriak számára. A muzulmánok a vállukat vonogatják és nem értik, mi közük lehetne ezekhez a dolgokhoz. „Mi nem más országból érkeztünk, hogy félreállítsuk a románokat, mi itt születtünk, román személyink van.”
Ali Muzechea, a dobromiri közösségét irányító két imám egyike úgy gondolja, hogy az iszlámmal szembeni félelem az ismeretek hiányából fakad: „Az ország egyes térségeiben, ahol nem voltak muzulmánok, nem ismerik az iszlám vallást, és ezért alakulnak ki viták: nem akarunk megamecsetet, nem akarunk muzulmánokat az országban, mert gonoszak és terroristák. De az iszlám vallásnak nincs semmi köze a terrorizmushoz. Tényleg arra kérem a bukarestieket, nyugodjanak meg, mert nincs mitől félniük. Ahogy itt, Dobrudzsában évszázadokig együtt tudtunk élni, ugyanúgy lesz ezentúl is.”
Dobromirban két mecset van, és már senki sem mond semmit. Nemrég fel is újították őket a polgármesteri hivatal pénzéből és néhány török üzletember támogatásával. Eugen Iliescu polgármester azzal dicsekszi, hogy ugyanúgy gondoskodott róluk, mint az ortodox templomokról: „Ha itt lett volna etnikai elkülönülés, akkor belőlem nem lehetett volna polgármester, mert a törökök vannak többségben. Korábban török polgármester volt, most pedig engem szavaztak meg. Felújítottam a dzsámijaikat. Ez számomra normálisnak tűnik. Nem értem, minek vitatkoznak annyit Bukarestben. Ha ott vannak muzulmánok, akkor normális dolog mecsetet építeni nekik, mert nekünk is vannak más országokban templomaink.”
„A menekültekkel bonyolultabb a dolog. Itt is vannak munkanélküliek, olyan fiataljaink, akiknek nem tudunk biztosítani… Most meg jönnek ezek is. Isten tudja, hogy lenne jó!”, Eugen Iliescu, Dobromir község polgármestere.
„Hagyj már lógva, hékás, a törökjeiddel”
Dobromir község polgármesteri hivatalában vagyunk, egy emberekkel lassan megtelő szobában. A polgármester időnként bekukkant és győzedelmesen jelenti:„Még egy. Ő is muzulmán.” Összegyűlt a polgármesteri hivatalban dolgozó összes török és mindenkinek van egy története. Ali Sari azt mondta, hogy fiatalabb korában Erdélyben járt és összeveszett egy eladónővel, mert magyarul kérdezte meg tőle, hogy vásárolni szeretne-e valamit. Ali méregbe gurult és románul káromkodott egyet, hogy jól jegyezze meg. „Mi nem olyanok vagyunk, mint a magyarok, fiúk, hogy gondokat okozzunk, mi csendesek vagyunk.”
Ismail Esma, a takarítónő az ablakon keresztül leste meg a gyermekeit, amikor egy labdarúgó mérkőzést néztek. „Románia játszott Törökország ellen és a gyermekek a tévét ököllel fenyegetve kiabáltak: „«Add már, gyerünk! Most!» És akkor megfordult a fejemben, hogy vajon kinek szurkolnak, kiért kiabálnak ennyire? Gondoltam, a törökökkel, azoknak drukkolnak. És bementem hozzájuk: «Kiknek szurkoltok, hékás, a törökökkel?» A gyermekek megharagudtak rám: «Hagyj már lógva, hékás, a törökjeiddel. Romániának szurkolunk, hogy a mieink győzzenek!».”
Török hírek
De a dobromiri törökök nem hagyták magukat teljesen elrománosítani. Sok mindent feladtak, de a nyelvüket semmiképpen nem hagyták. A muzulmánoknál otthon csak törökül beszélnek és a gyermekek úgy kerülnek iskolába, hogy szinte egy szót sem tudnak románul. „Az elemiben megtörténik, hogy a tanárok feladatot adnak a török etnikumú diákoknak és azok semmit sem értenek belőle. A románul úgy, ahogy tudóknak kell lefordítaniuk a többieknek”, mondja Daniel Stroe, a község papja és ugyanakkor az iskola igazgatója.
És van még valami, ami hozzájárul a török nyelv fennmaradásához a közösségen belül. A dobromiri parasztok, szegénységük ellenére, összegyűjtötték a szükséges pénzt és dél felé irányított parabolaantennákat (így! a szerzőknek láthatóan fogalmuk sincs a parabolaantennák és a műholdak helyzete közötti összefüggésről – a szerk.) szereltek a házaik tetejére. Ezekkel több tíz tévéadót foghatnak. Heves viták zajlanak a törökországi hírekről a kocsmában, vagy biliárdozás közben (a falu központjában van egy billiárdasztal). Éppen merénylet volt Ankarában és a parasztok a pusztítás miatt ingatták a fejüket.
Helyi hagyomány: senki sem érettségizik le
Az iskolában nem okoznak gondot a vallási különbözőségek. Az iszlám és az ortodox vallásoktatás párhuzamosan zajlik, a tanévnyitókon pedig a pópák a Biblia, az imámok a Korán szerint kántálnak. Annak viszont katasztrofális következménye van, hogy a török etnikumú diákok későn tanulják meg a nyelvet (így! a szerzők a román nyelvre utalnak, nem túl finoman másodrangúvá silányítva a más etnikumúak anyanyelvét – a szerk.): az utóbbi években a dobromiri középiskola egyetlen diákjának sem sikerült leérettségiznie, sokakat pedig azért zártak ki, mert még a nevüket sem tudták felírni a vizsgalapra (akkor talán mégsem a román nyelvtudás hiánya az ok – a szerk.).
Számukra kevés alternatíva van. A bátrabbak nyakukba veszik a világot és külföldre mennek, Angliába, Németországba, vagy Olaszországba. Egyesek akár Törökországba is, ahol előnyt jelent a nyelvtudásuk, de rosszabbul fizetik őket és negyedévente meg kell újítaniuk a vízumukat. Az itt maradók állattartásból, juttatásokból és szociális segélyből élnek. A muzulmánok nagy hangon azt állítják, hogy dolgoznának, de nincs ki alkalmazza őket. A polgármester tehetetlennek mondja magát: „Tényleg nincsenek munkahelyeink, mert az ipar itt nem tud fejlődni. Távol vagyunk a közlekedési útvonalaktól, az autópályától, a vasúttól, mindentől…” Dobromirban még mobiljel sincs és az embernek olyan érzése van, hogy ha nem is a világ, de legalábbis az ország végén van. A bolgár határ három kilométerre van és a dobromiriak a bolgár falvak parasztjaival szoktak néha-néha találkozni a határ mellett. „Csórók ők is”, állapították meg a mieink.
Neciatin kétségbeesése
Dobromir szélén van egy régi temető, ahol sok nemzedéknyi muzulmán nyugszik. Már senki sem tudja, mióta. A sírkövek lassan belesüppedtek a földbe, a halottak neveit lekoptatta az eső és a szél. Már csak néhány szögletes kődarab áll ki a fűből.
Ezeken túl, ebben a lehangoló tájban áll néhány szegényes ház, ezek egyikében él Ali Neciatin. Inkább egy tapasztott falú putri, de bent nagy a tisztaság, még egy imádkozásra szolgáló sarok is van. Neciatin megmutatja, hol szivárgott be az eső a cserepeken keresztül, a megrepedezett falakat, az elrothadt tetőt. A szeméből kétségbeesés olvasható ki, Stan Vasile, a sógora pedig kíméletlenül megforgatja a sebében a kést: „Télen rád fog omlani, nincs már mit tenni.” Vasile Galac (Galaţi) környéki, de az élet pont Dobromirig vetette, ahol elvette Neciatin lánytestvérét. Módosabb, jobb háza és még kerítése is van. Azzal dicsekszik, hogy elvégezte a középiskolát: „Mi, akiknek megvan az iskolánk, boldogulunk úgy, ahogy.”
Neciatin amiatt siránkozik, hogy nincs hol dolgozni. Azt mondja, a kommunizmus idején egy TSZ-ben dolgozott és öt gyermeket nevelt. Az egyik meghalt, három szétszéledt a világban, egy másik mezítláb sertepertél körülöttünk. Most már semmije sincs, de még mindig reménykedik, hogy valakitől segítséget kap. Vasile vállon ragadja és brutálisan szertefoszlatja a reményeit: „Manapság mindenki magával törődik, Neciatin. Miért nem akarod megérteni, hogy a polgármester, miután megszavaztad, már nem segít rajtad? Számodra nem marad más, mint az, hogy párnába sírd a bánatodat.” Neciatin megdöbben ennek hallatán: „Rendben van, sógor, de amikor megígérte…” Vasile undorral legyint és felénk fordul: „Segítek neki, amennyire tudok, de nekem is megvannak a gondjaim.”
Neciatin kikísér bennünket a gépkocsihoz, kerülgetve a valaha sírkövekként szolgáló köveket. Úgy sír, mint egy gyermek: „Enni sincs mit.” De igazából a reménytelenség miatt szomorú. A Dobromirban esténként megszólaló imára hívások egyre távolibbnak hangzanak. „Allahu Akbar”, Allah nagyságos. Neciatin kicsi a tapasztott putrijában, a vallás pedig nem nyújt meleget ezeken az őszvégi éjszakákon.
adevarul.ro
foter.ro/cikk

Szovátai Wass Albert-szobor: büntetés és elkobozás
Tízezer lejes bírsággal sújtotta a segesvári bíróság azt a szovátai férfit, aki tavaly Wass Albert-szobrot állított fel lakóháza udvarán a Maros megyei városban. Az ítéletről a magyarellenes feljelentéseiről elhíresült Dan Tanasă számolt be blogján, a hivatkozott bíróság ugyanakkor még nem tette közzé honlapján a végzést.
A november 24-én született alapfokú ítélet a fasiszta, rasszista és xenofób ideológia terjesztését, a béke és emberiség elleni bűncselekményeket elkövető személyek kultuszát tiltó, 2012/187-es számú jogszabály alapján született.
A segesvári bíróság egyúttal elrendelte a büszt, az író nevét tartalmazó plakett és három magyar nemzeti színű szalag elkobozását is. Az ítélet ugyanakkor 850 lejes perköltség és 550 lejes nyomozati költség megtérítésére is kötelezi a szovátai férfit.
Mint arról beszámoltunk, Tóth Ferenc tavaly pünkösdvasárnap állított fel egy Wass Albertet ábrázoló mellszobrot szovátai háza udvarán. Az amerikai emigrációban 1998-ban, kilencvenévesen elhunyt írót fiatal katonatisztként, bajusszal ábrázoló műkő mellszobor Miholcsa József képzőművész alkotása, aki Tóth felkérésére készítette el a büsztöt.
A leleplezést követően a Maros megyei rendőrség házkutatást folytatott nála, majd gyanúsítottként többször kihallgatták. A rendőrség még tavaly júniusban elkobozta a szobrot. Tóth Ferenc annak idején politikai koncepciós pernek nevezte a hatósági eljárást. „Demokráciában senkit nem lehet meghurcolni politikai nézetei miatt, de ebben az esetben határozottan ez történik” – fejtette ki véleményét tavaly a szoborállító férfi.
A Floridában elhunyt erdélyi író a román kommunista rezsim utasítására 1946-ban született ítélet alapján háborús bűnösnek számít Romániában. A családnak évekkel ezelőtt nem sikerült perújrafelvételt kérnie a bukaresti legfelsőbb bíróságon. A perújrafelvételről szóló per során a Wass családot képviselő Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd túlkapásnak nevezte a szovátai szobor elkobozását, ugyanakkor leszögezte: egyáltalán nem bizonyított, hogy Wass Albertnek valamiféle szerepe is lett volna a második bécsi döntés után történt vasasszentgothárdi gyilkosságokban.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro

Továbbra is hatósági felügyelet alatt Ráduly és Szőke
Nem oldotta fel a hatósági felügyeletet a Hargita Megyei Törvényszék Szőke Domokos és Ráduly Róbert Kálmán ügyében, így Csíkszereda volt polgármestere és hivatalának gyakorlásától eltiltott alpolgármestere csak a fellebbezésben bízhat.
Miután az Országos Korrupcióellenes Igazgatóságnak (DNA) a hatósági felügyelet újabb két hónappal történő meghosszabbítására vonatkozó indítványáról csütörtökön tárgyaltak, a Hargita Megyei Törvényszék pénteken ismertette döntését. Ennek értelmében a törvényszék törvényesnek és megalapozottnak ítélte a korrupciós bűncselekményekben való részvétellel megvádolt két személy esetében elrendelt hatósági felügyeletet, ugyanakkor ennek további fenntartásáról döntött.
Egyúttal megalapozatlannak ítélte és elutasította a hatósági felügyelet feloldására vonatkozó kéréseket. A döntés értelmében Szőke Domokos alpolgármester továbbra sem térhet vissza hivatalába, és nem gyakorolhatja tisztségét. Az alapfokú ítélet ellen a Marosvásárhelyi Ítélőtáblához fellebbeznek a vádlottak védőügyvédjei.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Lefújt összmagyar együttműködés Marosvásárhelyen
Míg a Maros megyei RMDSZ-es vezetők látszólag megértették a választók egyértelmű üzenetét, miszerint a 2016-os helyhatósági választásokon közös tanácsosi listára van szükség mind a vásárhelyi, mind a megyei önkormányzat esetében, Kelemen Hunor, a szövetség országos elnöke egyértelművé tette: az előválasztás megszervezése nem a közös listaállításról szólt, és nem is támogatja ezt a javaslatot.
Hosszú, talán egyre hosszabb út vezet Marosvásárhelyen a magyarság pártsemleges, valós magyar–magyar összefogást tükröző listájához – derül ki egyes, befolyással bíró RMDSZ-es tisztségviselők álláspontjából.
Szerdán Kelemen Hunor szövetségi elnök a Kossuth Rádióban azt mondta, hogy a marosvásárhelyi előválasztást a közös magyar polgármesterjelölt megválasztásáért szervezték, és az lenne a tisztességes, hogy ezt most minden magyar párt támogassa. Erről szólt a választás, nem arról, hogy „csinálunk egy lecsót” – hangsúlyozta Kelemen. Hozzátette: az előválasztást nem azért szervezték, hogy aki nem jutna be az önkormányzatba, az most valami más megoldással mégis bekerüljön. „Közös polgármestert választottak a marosvásárhelyiek, nem közös tanácsosi listát” – hangsúlyozta az elnök.
Miután egy héttel korábban Brassai Zsombor megyei elnököt kérdeztük, ezúttal Kelemen Márton, Vass Levente és Balogh József véleményére voltunk kíváncsiak. Emlékeztetőül: Brassai egészen másként látja a marosvásárhelyi helyzetet, mint a Kolozsvárról ítélkező Kelemen Hunor. Az RMDSZ megyei elnöke nem csak arról beszélt, hogy elfogadja a „lecsót”, de azt is belátta, hogy pártsemleges listára van szükség, azonban hangsúlyozta, hogy a döntést egymaga nem hozhatja meg. „A legnagyobb kihívás, amivel a magyar politikai pártok küszködnek, a marosvásárhelyi magyarok hitének és bizalmának a visszanyerése. A térvesztés csak valós összefogással fordítható vissza, ez pedig a közös jelöltlista összeállításában nyilvánulhat meg” – mondta a múlt héten portálunknak Brassai Zsombor.
„Sok ismeretlenes egyenlet”
A magyar–magyar együttműködés egy rendkívül nehéz, összetett kérdés, amire nehéz választ találni – véli Kelemen Márton, a Maros megyei Területi Képviselők Tanácsának elnöke. Oly sok ismeretlenes képlet ez, hogy szerinte nincs is olyan ember a szövetségben, aki jelen pillanatban pontos forgatókönyvet be tudna mutatni. „Egyet tudok: meg kell egyezni, mert ez a marosvásárhelyi magyarok elvárása” – állítja, nyomban hozzátéve, hogy számára az együttműködés csakis a reális erőviszonyok mentén képzelhető el. Ami azt jelenti, hogy minden párt a maga megfelelő súlyával veheti ki részét a körvonalazódó koalícióból. Egy olyan koalícióból, amely csak elméletileg lenne az ami, mert törvényszéki bejegyzését Kelemen egyrészt elkésettnek, másrészt értelmetlennek tartja.
smétlődő történelmet lát Vass Levente
A marosvásárhelyi választmány új elnöke, Vass Levente nem kívánja befolyásolni az ügymenetet. Mint mondja, a megyei illetve városi elnököknek, azaz Brassainak és Petinek kellene végigvinni a történetet, annál is inkább, mivel ők voltak azok az RMDSZ-vezetők, akik az előválasztások szervezését és lebonyolítását vállalták. „Ezelőtt szinte négy évvel, 2012 január végén, amikor első alkalommal meghívtak az egyébként egy éve folyó egyeztetésekre, kiderült, hogy lényegében minden előre el van döntve, nem lesz Vásárhelyen semmiféle egyezség. Ennek eredménye, hogy az eredeti döntéssel szemben végül nem én lettem a jelölt. Az az érzésem, hogy most is erről szól a történet. Úgy érzem, hogy ma is csak azért hívnak és kíváncsiak a véleményemre, mert az összefogás megtagadásának ódiumát meg akarják osztani a választmánnyal” – állítja a magát belső ellenzékinek meghatározó Vass. Az általa vezetett testület valamikor 2016 elején teszi majd közzé álláspontját, addig az öt éve nem módosult szabályzatát próbálja rugalmasabbra átgyúrni. Kérdésünkre, hogy magánemberként mit gondol, miként kellene megvalósulnia az összefogásnak, Vass nem válaszolt; szerinte ez nem magánügy, hanem közösségi kérdés. „Azt tudom, hogy az én jelöltem Soós Zoltán, és mellette teljesen mértékben hajlandó vagyok kiállni. Ha meg a marosvásárhelyiek békés együttműködést szeretnének, akkor egy tartós békét kell kialakítani” – szögezte le. Ezalatt azt érti, hogy a magyar pártok közti egyezségnek feltétlenül ki kell terjednie a jövő évi őszi, általános választásokra is.
Az „átverés” választásai
A négy, illetve nyolc évvel ezelőtt történt utolsó pillanat előtti váltások még frissen élnek a választópolgárok emlékezetében. A vásárhelyi magyarság nem díjazta, hogy az RMDSZ felső vezetése 2008-ban Csegzi Sándor helyett Borbély Lászlót, 2012-ben Vass Levente helyett Frunda Györgyöt erőltette a polgármesterjelölt pozíciójába, mintegy lenullázva a belső választások eredményét. Mindkét csúcspolitikus kizárt bármiféle együttműködést az ellenzékkel, majd csúfos vereséget szenvedett a 2000 óta regnáló Dorin Floreaval szemben. „Két dolgot tartok fontosnak kiemelni, és ezt Kelemen Hunornak is elmondom. Egyrészt nem szabad még egyszer átverni a marosvásárhelyieket, mint ahogy történt 2012-ben, amikor Frunda kitúrta Vasst. Másrészt összefogás nélkül sem Marosvásárhelyen, sem Szászrégenben nem megyünk semmire!” – figyelmeztet a szövetség megyei alelnöke, Balogh József. Az összefogás hogyan továbbjáról úgy véli, hogy az EMNP-ben és az MPP-ben kellene legyen annyi bölcsesség, hogy embereit az RMDSZ listáján, a tulipán jelvénye alatt indítsa. „Attól, hogy a listán nem lesz ott a jelvény, még nem lesz se pirosabb, se zöldebb a zászló. Nekik is kellene engedniük, elvégre mégiscsak az RMDSZ a legnagyobb magyar párt. Ettől a néppárti még néppárti marad és a polgári polgári” – látja a dolgokat Balogh.
Kelemen: egyesek újabb feltételeket szabnak
„Amikor összmagyar előválasztást szerveztek Marosvásárhelyen, akkor Brassai Zsombor, az RMDSZ és Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei szervezetének elnöke is azt nyilatkozta, azért van szükség a megmérettetésre, hogy magyar polgármesterjelöltet válasszunk, akit majd minden magyar politikai alakulat támogat. Aki annak idején ezt állította, és most egyebet mond, az vagy akkor nem volt tisztességes és hazudott, vagy most nem tisztességes és hazudik – fogalmazott a Krónika kérdésére válaszolva Kelemen Hunor. „Miután megszületett az előválasztás eredménye, egyesek csak bizonyos kikötések mellett akarják támogatni Soós Zoltánt, és újabb meg újabb feltételeket szabnak. Ez szerintem nem korrekt” – mondta a szövetség vezetője.
Kelemen kifejtette: többek között erről a témáról is tárgyal a jövő héten Szilágyi Zsolttal, a néppárt elnökével. „Amikor a marosvásárhelyi embereket megkérdeztük a városi konzultáció alkalmával, akkor ők azt mondták, magyar polgármestert akarnak, nem azt mondták, hogy ilyen vagy olyan listát szeretnének. Arról nagyon szívesen hajlandó vagyok tárgyalni, hogy Soós Zoltán neve mellett szerepeljen a tulipán, a fenyőfa, a NATO-jel és bármilyen más logó, mint ahogy azt is elképzelhetőnek tartom, hogy egyetlen párt szimbóluma se szerepeljen a neve mellett” – mondta Kelemen Hunor. A szövetségi elnök azt is elmondta, a legvalószínűbbnek azt tartja, hogy a magyarok román polgármesterre szavaznak, „ha nem sikerül őket meggyőznünk arról, hogy Soós Zoltán a megfelelő jelölt”. Az lesz a legfontosabb feladatunk, hogy a magyarokat meggyőzzük arról, hogy van esély a váltásra Marosvásárhelyen – tette hozzá.
Szilágyi: meg kell győzni az RMDSZ csúcsvezetését
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke megkeresésünkre elmondta, az összmagyar koalíciós listaállítást tartja a legjobb megoldásnak Marosvásárhelyen és Maros megyében. Állítása szerint már három héttel ezelőtt levélben elküldte az erre vonatkozó javaslatot Kelemen Hunornak, ám eddig még nem kapott választ. „A levélben azt javasoltam, hogy induljunk ki az előválasztási tapasztalatokból. Sikerült kiválasztani Marosvásárhelyen a közös polgármesterjelöltet, aki remélhetőleg a magyar pártok támogatásával, több logó alatt indul el a választásokon. Ugyanígy Marosvásárhelyen és Maros megyében is legyen közös, magyar koalíciós lista, de erre a javaslatomra még nem kaptam választ” – mondta Szilágyi Zsolt. Szerinte a kérdés úgy vetődik fel, hogy akarják-e, hogy a Maros megyei, a marosvásárhelyi magyarságnak erősebb képviselete legyen az önkormányzatokban, több képviselője jusson be a döntéshozó testületekbe, vagy az RMDSZ ragaszkodik eddigi álláspontjához, hogy a pártlistán a szövetség jelöltjei jussanak be. „El kell dönteni, hogy a magyar érdeket, vagy a pártérdeket tartjuk szem előtt” – mondta a néppárti politikus, aki szerint „nem marad más hátra, mint meggyőzni az RMDSZ országos elnökségét”.
Székelyhon.ro

A közösségért kifejtett munkájáért díjazták Bokor Mártont
Bokor Márton csíkszeredai családorvos és gyermekgyógyász vehette át pénteken a Hargita Megyei Népegészségügyi Igazgatóság öt éve alapított díját. A kitüntetést azon orvosok kapják, akik nemcsak az egyén égészségéért, hanem a közösségért is sokat tettek.
Az idei díjat a 65. születésnapját ünneplő, nyugdíjazás előtt álló Bokor Mártonnak a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház könyvtárszobájában adták át. A díjazott életpályáját Tar Gyöngyi, a megyei népegészségügyi igazgatóság vezetője méltatta.
„Bokor doktor számomra az emberi kitartást, munkához való hozzáállást és a problémák megoldásának gyors teljesítését jelenti” – fogalmazott Tar Gyöngyi. Kihangsúlyozta, hogy egy igazi példakép, aki nehéz gyerekkora ellenére bejutott a bukaresti orvosi egyetemre, majd visszatért közösségéhez, ahol a többek között a megyei kórház és az egészségügyi igazgatóság élén is tevékenykedett. Méltatását követően átadta a díjat Bokor Mártonnak, megköszönve munkásságát, és azt kívánva neki, hogy továbbra is tudjon segíteni az egészség megőrzése és a betegségek megelőzése terén.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Riportok egy letűnt világ szokásairól
Barabás László Az otthonosság gyökerei című néprajzi tanulmánykötetét mutatják be Székelyudvarhelyen, a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag-tárában november 26-án, csütörtökön délután öt órától.
A szerző Kalendáris népszokások Székelyföldön címmel tart néprajzi előadást, három saját gyűjtésű kisfilmet is bemutatva e témából. A parajdi születésű, Marosvásárhelyen élő Barabás László pedagógus, néprajzkutató korábban megjelent néprajzi tanulmányait gyűjtötte kötetbe a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó.
A több mint 300 oldalas kiadvány anyagát négy nagy fejezetbe sorolták be. A szerző az első fejezetben sóvidéki szokásokról, mesterségekről ír Szülőföldön, Sóvidéken címmel.
Barabás emlékezését olvashatjuk a könyvben elsőként, a lírai hangulatú sorok szerint „azóta is az lenne a dolgom, amibe hat-hét évesen beleszoktattak. Csak időközben a seprű, a gereblye s a lapát írótollá és más hasonló, apró szerszámmá zsugorodott. A kapun ki-be járó, sürgölődő egykori gyermek pedig kapuban álló, onnan figyelő felnőtté öregedett."
A Szováta környéki gyermekek füttynyelvéről, az alsósófalvi fonók táncairól, siklódi muzsikakészítésről, pálpatakiak lakodalmáról, a sóvidéki férfiak harisnyájáról, a siklódiak eklézsiakövetéséről szóló riportok egy már nem létező világ biztonságát sejtetik meg a mai olvasóval is. Terjedelmes írás a sóvidéki leányok cselédkedéséről szóló. Olyan élményanyagot örökített meg, melyről a fiatalabb nemzedék alig hallott. Miként a leggyakoribb gyermekmunkába, az udvar- és utcaseprésbe beleszoktatták a szerzőt, és ezáltal apránként jobban megismerte környezetét, úgy tágítja a földrajzi határokat is a könyv következő fejezeteiben.
A Szomszédolás néprajzi tájakon című részben a Nyárád mente zöldségtermesztésről ismert településeit, a Murokország néven emlegetett vidéket mutatja be, illetve a karácsonyfalvi magyar és cigány közösségeket, a sóvidéki és szabédi királynézást, történeti és néprajzi szempontból Marosszéket, a Mezőség néprajzi tagolódását. Kimondottan a népszokások leírását, változását találjuk a következő fejezetben (Népszokások életvilágában).
A farsangi alakoskodás Segesvár környéki, gyergyói változatai, Nyárád menti (csutakhúzás Szentgericén), sóvidéki (farsangtemetés) sajátosságai után Kalendáris szokások Siklódon címmel a hagyományőrző falu közösségi eseményeit veszi számba a szerző, majd a szovátai betlehemezést meg a Nyárád mente és a Kis-Küküllő vidékének húsvéti határkerüléseit. A kötet zárófejezete (Elődök nyomában) olyan tanulmányokat tartalmaz, melyekben Barabás László a néprajzi kutatás történetét idézi fel. Szó esik folklorizálódott Petőfi-sorokról, Kriza János unitárius püspök szokáskutatásairól, a népi színjátékok kutatástörténetéről.
Harmincnál több oldalnyi színes és fekete-fehér archív kép sorakozik a könyv végi mellékletben. Az olvasmányos, néhol a riportszerű nyomozás fordulataiban is bővelkedő tanulmányok egy részét népismereti írások megnevezéssel illeti a kiadvány alcíme. A sűrűn lábjegyzetelt tanulmányoktól eltérően Barabás László könyvbe gyűjtött közlései nem csupán, sőt elsősorban nem a szakemberek érdeklődését keltik fel, hanem mindenkiét, aki jobban meg akarja ismerni ezt a kétmegyényi területet, ahová a szerző elkalauzol.
P. Buzogány Árpád
Krónika (Kolozsvár)

Bűnbak-ország
Ezt én már megírtam. Többször is. Kivétel nélkül minden alkalommal hiába tettem. Elolvasták, bólogattak, azt mondták, igazam van, aztán folytatták, amit addig: mindegy, kiabálok tovább a pusztába. Eddig sem volt haszna, ezentúl sem lesz. Most éppen Czeglédi Zoltán tegnapi írása miatt kiabálok. Ugyanis felháborító és rosszindulatú irományról van szó, mely csak annyira viseli a tisztesség jelmezét, amennyire egy tanga jelmeznek minősül.
Tulajdonképpen arról szól, hogy a határon túli szavazók ne voksoljanak arra, miszerint Magyarországon vasárnap kötelező legyen a boltokat zárva tartani. Ha ezt mondaná és így, nem is lenne semmi baj, maximum megkérdezné a határon túli szavazó – és a logikusan gondolkodó olvasó is – hogy mi a fityfenének kéne ő pont a zárva tartásra szavazzon. De a szerző tovább megy. Jóval tovább, átlép minden határt, kivéve Magyarország határait – a logikáét és a kultúráét azonban hétmérföldes csizmával hagyja le. Lássuk csak, mit ír.
„Ha lesz népszavazás Magyarországon a vasárnapi boltbezárás kapcsán, határozottan arra kérlek titeket, maradjatok távol ettől. Direkt fogalmazok erősen: a cinikus pofátlanság csúcsa lenne, ha egy pozsonyi vagy kolozsvári kettős magyar megszavazná, hogy nálunk továbbra is legyenek zárva vasárnap a boltok, miközben ő nyugodtan vásárolhat otthon ezen a napon is.
Sokan mondják, hogy Magyarországnak komoly tartozása volt felétek a 2004-es, kettős állampolgárságról szóló népszavazás miatt. Nos, ezt a tartozást tavaly tavasszal letudtuk: ti dönthettétek el, hogy újra kétharmada legyen Orbán Viktornak. Egál. Ha viszont most beleártjátok magatok egy olyan dologba, amihez semmi közötök, ami tényleg nem érint titeket, akkor már azon az oldalon lesz tartozás. Ha csak kísérletet tesztek arra, hogy direkt kiszúrjatok velünk, ha nem értitek meg, hogy egy határon túli kettős magyarnak körömpiszoknyi köze sincs ahhoz, hogy én mikor vehetek itthon krumplit, akkor a vasárnapi boltbezárást gyűlölő, határon belüli magyar társadalom jogos haragját vonjátok magatokra. Itt és most be tudjátok bizonyítani, miért volt hiba nektek szavazati jogot adni. Épp elég baj az, hogy a szavazásra jogosultak veletek megnövelt létszáma miatt a népszavazás érvényességéhez szükséges részvételi küszöb még magasabbra kerül. Legyen világos: ehhez semmi közötök nincsen. Nem a ti dolgotok.”
Akkor vegyük szépen, sorra. Azt mondják, akiknek tetszik – nem tagadom, nagyon nem tartozom közéjük – hogy ez pusztán egy udvarias, logikus kérés. Hát, így nem kérünk semmit és senkitől. Így kizárólag provokálni lehet, méghozzá egy meglehetősen nagy, 1,2 milliós népcsoportot. Sem mentség, sem kifogás, sem magyarázat nem létezik erre a hangnemre, erre a csendőrpertura, engem pedig mentsen az, hogy nem is akarom mentegetni. A szerző egészen egyszerűen egy vastag, sértegetéstől és lealacsonyítástól sem mentes átoközönnel kijelölte, kiket lehet és kell majd hibáztatni, ha tartanak népszavazást a vasárnapi zárvatartásról. Teszi mindezt úgy, mintha analfabéta neandervölgyiekkel tárgyalna, egy brit cirkáló ágyúival a háta mögött. Nem kér: követel és fenyeget.
Azt tetszik mondani, hogy jogos az indulat?
Azt mondom, nem az.
Megelőlegez ugyanis egy kollektív bűnösséget. Ami ellen Magyarország oly sokat és oly hangosan szokott tiltakozni, ha a határain túl történik. Feltételezi, hogy az ügyben nem érintett határon túli magyar választók egyrészt el fognak menni szavazni egy olyan kérdésben, amihez valóban semmi közük, sőt, nekik is kényelmetlenséget okoz, ha erre járnak, másrészt feltételezi, hogy testületileg, kollektíve a zárva tartásra szavaznak.
Miért tennék?
Mert ők „olyanok”? Mert ők rosszindulatúak? Mert ők genetikusan kormánypártiak?
A magyar ellenzék – és minden demokratikusan gondolkodó ember – ordítva szokott tiltakozni az emberi közösségek, csoportok megbélyegzése ellen. Most tapsikál, igaz, nem mindenki, de akadnak szép számmal, akiknek ez tetszik. Azok, akik a mostani kormány gyűlöletkampányára csak ellen-gyűlölettel képesek reagálni, ha a kormány utálja a kisebbségeket, ők keresnek egy olyan kisebbséget, amit elvileg – hangsúlyoznám, elvileg! – kedvel a kormány és azt gyűlölik.
Hát, így aztán Magyarországon minden politikai oldalnak meglesz a maga zsidója, akit mindenért hibáztathat.
Akit üthet.
Aztán meg nem is olyan nagyon biztos, hogy egyáltalán lesz népszavazás ebben az ügyben. A szerző ezt a tényt is megelőlegezi, holott erősen kérdéses, hogy kiírják-e, ha kiírják, azon részt vehetnek-e határon túliak, ugyanis már a tavalyi, szerencsétlen országgyűlési választásokon is csak listára szavazhatott az, aki szavazott.
No, igen. Az, aki szavazott – és ezeknek aránya mintegy tíz százalék.
A rövid írás annak alapján állítja, hogy a határon túliak mindenképpen a zárvatartásra szavaznának, hogy tavaly ezen választók 95,4 százaléka voksolt a mostani kormánykoalícióra. És ebből következően ők hozták a nyakunkra a kétharmadot. Tehát vélelmezhető (jobban mondva, a szerző biztos benne), hogy most is a kormány pártját fognák.
Márpedig ez egészen egyszerűen nem igaz.
Azt, kérem, mint már annyiszor mondtam, az anyaország szavazta meg. Lássuk a számokat!
A 2014-es magyar országgyűlési választásokon 128 429 voksot adtak le külföldön, levélben. (116-tal többet, de nem számolom az érvényteleneket). Ebből a Fidesz-KDNP valóban 122 638-at kapott, tehát látszólag elsöprő többsége volt – de ne feledjük azt sem, hogy mintegy hárommillióan élnek határainkon túl, ezeknek a fele így vagy úgy jogosult szavazni. Nyugaton megnehezítették a voksolást, Keleten könnyítettek volna rajta, ha tudnak, tehát vegyük az egyszerűség kedvéért csak Romániát. Ott körülbelül 1,2 millió magyar él.
Ezeknek mindösszesen a tíz százaléka szavazott a mostani magyar kormányra.
Örülnék, ha az anyaországban is csak ennyien tették volna.
Ezért a tíz százalékért tekintik most bűnösnek, vétkesnek a maradék kilencvenet is, akik távol maradtak a magyar belpolitikától. Ezek miatt skatulyázzák be őket, illetik igaztalan vádakkal – míg meg nem haragszanak, és még a végén tényleg jobbra szavaznak majd páran a sok sértés után. Mind sosem fognak, az biztos – nem általános arrafelé a jobboldaliság, tanúsíthatom.
Az anyaországban ezzel szemben 4 918 934 fő szavazott. Ők választották meg az ellenzék számára maximálisan előnytelen törvény által szabályozott választáson a mostani rezsim vezetését – hogy tetszik azt képzelni, hogy 122 638 ember leszavazhatott volna majd’ ötmilliót? Mi több: ha ezek a választók történetesen az ellenzékre szavaznak, a határon túli voksokkal összebuherált egy, azaz egyetlen egy mandátum nem számított volna annyit sem, mint szúnyogsóhaj a monszunban.
De nem az ellenzékre szavaztak.
Most persze senki sem örül ennek – és elő lehet venni azt a hamis és általánosan elterjedt mítoszt, hogy a határon túliak szavazták meg nekünk a mostani kormányt. Megvan a bűnbak, hála Istennek, nem felelünk semmiért, minket, kérem elárultak… csakhogy ez nem igaz. Nézzünk szembe a tényekkel: mi magunk toltuk el, de nem kicsit, nagyon.
Mellesleg, ha az ellenzék nem kiált már jó előre farkast és keleti, sárga veszedelmet – hiszen számítottak a buktára, a bűnbakképzés már januárban megkezdődött, holott a választások csak április elején voltak – még szavazatokat is szerezhettek volna határon túl. Ha szépen szólnak, és nem ilyen csúnyán. Ugyanis ott sem szereti ám mindenki Orbán Viktort vagy Semjént. Sőt: tőlem, mikor tavaly szeptemberben Váradon jártam, a legtöbben azt kérdezték elsőnek, hogy nálunk mindenki megőrült-e ezzel a nacionalizmussal. Mondtam, hogy nem, nem mindenki, még nem, az majd csak jövőre lesz.
Vátesz voltam.
Nos, vonjuk meg a dolog mérlegét. A HVG tegnapi írása egy még ki sem írt népszavazás esetleg kedvezőtlen eredményéért ostorozza a határon túliakat, keresetlen, sőt, durva szavakkal.
És csodálkozik, ha ezt némelyek sértőnek találják.
Illetve – még csak nem is csodálkozik, az majd ma lesz. Egyelőre nem csodálkozik.
Én úgy gondolnám, ha a mai magyar ellenzék akár csak kicsit is szeretné magát demokratának nevezni, nem kéne a kollektív bűnösség elvét alkalmaznia, ráadásul tudatosan elhintett mendemondák és városi legendák alapján. Amelyeket nem mellesleg a kormánynak köszönhetünk – a magyar kormány tehát elérte, hogy mindenki elfogadja, szalonképesnek tartsa és alkalmazza is az ő nácoid módszereit.
A legendákat cáfolják a fentebb ismertetett számadatok, melyeket hivatalos forrásból idézek.
Ha és amennyiben egyáltalán tartanak népszavazást a vasárnapi zárvatartás ügyében (nem is merült fel eddig, hogy külföldről is részt lehessen rajta venni, sőt, ki sincs írva, én abban is kételkedem, hogy lesz), abban az esetben van arra esély, hogy az ellenzék ezt elbukja így vagy úgy, érdektelenség, passzivitás, hasonlók miatt: ezt a felelősséget hárítja előre a határon túliakra.
Tessék mondani, 2010-ben is a határon túliak választották meg a Fidesz-KDNP-t? Mert 2014-et már meg tetszettek magyarázni. De mi történt négy évvel korábban?
A magyar kormány pedig azt tenné a legbölcsebben, ha békén hagyna mindent, ami a határain túl zajlik, de nem fogja megtenni, míg az ellenzéket ezzel a módszerrel úgy tudja dróton rángatni, ahogy neki tetszik.
Zárszóként annyi: én sem azt mondom, hogy egy magyar belügyet külföldön szavazzanak meg, döntsenek el így vagy úgy. Erre különben esély sincs.
Én csak azt mondom – de azt mondom! – hogy előre eldönteni, ki lesz a vétkes az ügy bukásában, több, mint bűn.
Hiba.
És aki elköveti, így vagy úgy de felelni fog érte.
Legalább oly módon, hogy megbánja.
Szele Tamás
Huppa.hu
Krónika (Kolozsvár)

Tudomást sem akarnak venni a marosvásárhelyi vérengzésről
„A nyilvántartásunkban nem szerepel az önök által megjelölt tárgyú büntetőeljárás” – válaszolta Románia legfőbb ügyészsége a Népszabadság kérdésére, hogy folyik-e bármilyen vizsgálat az 1990-es véres marosvásárhelyi eseményekkel összefüggésben.
Kincses Előd ügyvéd és Smaranda Enache emberjogi aktivista 2010-ben fordult beadvánnyal a bukaresti legfőbb ügyészséghez, kérve, hogy folytassák le az eljárást az öt ember halálával és több száz megsebesülésével járó „fekete március” ügyében. – Azért fordultunk Bukaresthez, mert semmiféle információnk nem volt arról, hogy a Maros megyei ügyészség
nyomozott volna ebben az ügyben mások ellen a magyarokon kívül
– magyarázta lapunknak Kincses. Az ügyvéd – aki a 26 évvel ezelőtti események egyik emblematikus alakja volt – hozzátette: beadványukat válaszra sem méltatta az ügyészség.
Lapunk közérdekű adatigényléssel fordult a román legfelsőbb ügyészséghez, amelyben két kérdésre kértünk választ,
indult-e vizsgálat az 1990. március 19–21-i marosvásárhelyi eseményekkel összefüggésben Kincses és Enache beadványa nyomán, illetve van-e folyamatban bármilyen eljárás az említett eseményekkel összefüggésben.
(Az ügyészség a törvényes határidő lejárta után válaszolt, mindössze azt követően, hogy a válasz hallgatólagos megtagadása miatt panaszt tettünk, és világossá tettük, hogy készek vagyunk perre vinni a dolgot.) Az egymondatos, nemleges válasz nem lepte meg Kincses Elődöt, aki úgy tudja, hogy „miután elővették Ion Iliescut” – a volt államfőt – a bányászjárás kapcsán, a „fekete március” halálos áldozatainak túlélő házastársai újabb jogi lépést fontolgatnak.
Az 1990. júniusi bányászjárás ügyében a legfőbb ügyészség korábban lezárta a vizsgálatokat arra hivatkozva, hogy a bűncselekmények elévültek. Viszont az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) 2014 szeptemberében az atrocitások kivizsgálására és kártérítésre kötelezte a román államot. A strasbourgi testület szerint az áldozatoknak joguk van a hatékony jogorvoslathoz függetlenül attól, hogy mennyi idő telt el az atrocitások óta. Ennek nyomán indult eljárás Ion Iliescu volt államfő és több korábbi vezető politikus ellen emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával.
Korábban a román ügyészség úgy tartotta, hogy emberiség elleni bűnnek csakis háború idején elkövetett cselekmények minősíthetők – magyarázta lapunknak Diana-Olivia Hatneanu, a Romániai Helsinki Bizottság (APADOR-CH) emberjogvédő szervezet jogásza, aki a bányászjárások áldozatait az EJEB nagykamarája előtt képviselte.
A bányászjárás-dosszié újranyitása fordulópontot hozhat a marosvásárhelyi események ügyében is, Kincses szerint ugyanis az EJEB indoklása alkalmazható az ügyvéd által pogromkísérletnek minősített „fekete március” esetében is. Az ügyben eddig csakis magánszemélyek ellen folyt eljárás, elmarasztaló ítéletet pedig kizárólag magyarok ellen hoztak. (Az elítéltek közül Cseresznyés Pál hat évet töltött börtönben, mielőtt a demokratikus ellenzék 1996-os hatalomra kerülése után, elnöki kegyelemmel szabadult.) Viszont senki nem vizsgálta, hogy ki tervelte ki és irányította a magyarellenes atrocitásokat, amit az erdélyi magyarok egy része tényként kezel.
A hét elején a legnagyobb forradalmár szervezet, az 1989. december 21. Egyesület mintegy száz tagja nyújtott be óvást a katonai ügyészség döntése ellen, amellyel lezárta a nyomozást a mintegy ezer halálos áldozatot és több mint 3 ezer sebesültet követelő román forradalom kapcsán.
Teodor Maries, a legnagyobb forradalmár szervezet, az 1989. december 21 Egyesület vezetője közölte: reméli, hogy az ügyészség figyelembe veszi az EJEB döntéseit, és 26 év után igazságot szolgáltat a mártírok családjainak.
Szőcs Levente
nol.hu

Testvértelepülések találkozója Csernátonban
Csütörtök délután érkeztek Csernátonba és hétfőn reggel indulnak haza a testvértelepülések második alkalommal megszervezett találkozójának résztvevői. Bólyról, Bogyiszlóról, Kaszaperről, Sármellékről, Törökfaluból (Vajdaság) és Negyedből (Felvidék) mintegy kilencvenen érkeztek a találkozóra Hárs József, Tóth István, Csürhés István, Horváth Tibor, Berze Tibor és Jancsó István polgármesterek vezetésével.
Tegnap délelőtt a felsőcsernátoni Hanna Panzió udvarán a vendégek végigkövethettek egy hagyományos disznóvágást a 250 kg-os jószág feláldozásától és szalmával történő perzselésétől a töpörtyű- és hurkakészítésig. Időközben a vendégek egyik csoportja a Haszmann Pál Múzeumba és Ika várához látogatott, a másik csoport pedig a csernátoni származású Dezső Tibor, a sepsiszentgyörgyi Potio Nobilis pálinkafőzde egyik vezetője által bemutatott pálinkakóstolón vehetett részt. A Hanna Panzió egyik termében Csernáton községet bemutató filmet lehetett megtekinteni. A disznótoros ebéd elfogyasztására a Bod Péter Népházban került sor.
Délután a Hanna Panzióban Mátis Izabella bemutatta a 160 oldalas, Csernáton képes albumát, amiből Bölöni Dávid polgármester egy-egy tiszteletpéldányt ajándékozott a találkozón részt vevő kollégáinak, illetve küldött egy-egy albumot a testvértelepülés polgármesteri hivatalának, könyvtárának és iskolájának. A vendég polgármesterek felidézték a testvértelepülési szerződés aláírása óta eltelt időszakot. Bölöni Dávid elmondta, hogy Bóly volt az első magyarországi település, amellyel aláírták a partneri szerződést, és kiemelte: kevés az a felső-háromszéki község, amelynek ennyi „testvére” van.
A találkozó résztvevői ma Dálnok érintésével Brassóba utaznak, ahol a nagyváros nevezetességeit, illetve magyar vonatkozású emlékhelyeit látogatják meg. Délután kézdivásárhelyi látogatás szerepel a programban, este a For You Klubban retrópartin vesznek részt. Holnap Felsőcsernátonban a római katolikus kápolnában szentmisén, az alsócsernátoni református templomban pedig istentiszteleten vesznek részt, mindkét templomban fellép a bólyi vegyes kar. Délután hajnalig tartó csernátoni hagyományos lakodalmas szokást mutatnak be a Kovács Panzió ebédlőjében. Hétfőn a második találkozó kiértékelése után a küldöttségek hazautaznak.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Valaki hívja meg színházba
Hogy Rodica Pârvan lassan már leplezni sem tudja magyarokkal szembeni gyűlöletét, abban nincs újdonság. A sepsiszentgyörgyi helyi tanács ülésein újabban rendszeresen felszólaló és nemegyszer alpári stílusban botrányokat gerjesztő önkormányzati képviselőről régóta tudjuk: a Hargita és Kovászna Megyei Civil Fórum fedőnevű szekurista-soviniszta bagázs híve, előretolt embere, sok más régebb betelepített társához hasonlóan megélhetési román ő is, abból él, az a foglalkozása, hogy elnyomást kiált, hogy gyűlöletet szít.
Nézeteiről, meggyőződéseiről sokat elárul, hogy többszöri nyomatékos felszólítás ellenére sem volt hajlandó elhatárolódni a szélsőséges, vasgárdista eszméket követő Új Jobboldal nevű szervezettől. A megyeszékhelyi Constantin Brâncuşi-iskola volt igazgatója azonban magyarellenessége mellett olyan fokú tájékozatlanságról, bárdolatlanságról, műveletlenségről, mi több: ostobaságról tett tanúbizonyságot a helyi tanács legutóbbi ülésén, amely már szinte hihetetlen, és egyáltalán nem méltó egy önkormányzati képviselőhöz. Mert mi más, ha nem nagyfokú ostobaság és műveletlenség, amikor azt kéri számon, hogy a városi önkormányzat miért utal ki több pénzt a szerb nemzeti színház sepsiszentgyörgyi vendégszereplésére, mint a december elsejei rendezvényre? És mi más, ha nem tájékozatlanság, amikor úgy kéri számon a román színház székhelyének átadását, hogy fogalma sincs arról: az Andrei Mureşanu Színház vezetősége már két nappal korábban sajtóközleményben hozta nyilvánosságra: a számukra ígért terem határidőre elkészült, köszönik szépen, és jövő hétre várják a sajtó képviselőit is, hogy bemutassák azt?
Szemtelen, pimasz – vágta képviselőtársához a magából kikelt Rodica Pârvan, sértőnek szánt szavai mégis elsősorban őt magát minősítik. Nem beszélve arról, hogy igazi okuk a sértődésre éppen azoknak lenne, akiket Rodica Pârvan képviselni kíván: a helyi románoknak. Mert azt bizonyára ők is szégyellik, hogy olyasvalaki rendez értük szappanoperába illő jeleneteket a helyi tanács ülésein, aki saját közössége intézményeinek helyzetét sem ismeri.
Igazán ideje volna hát, hogy valaki hívja meg és vigye el színházba a bősz asszonyságot, hátha megismerné azt a teátrumot, amelyért oly hevesen szállna síkra. Talán még ragadna is rá valami – merthogy némi műveltség elkelne, afelől semmi kétség.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 2. (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Soós Ferenc (Kolozsvár, 1935 – Kolozsvár, 1998) 1958. július 15-ei letartóztatásakor a Protestáns Teológiai Intézet harmadéves református teológus hallgatója volt. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. november 10-én ellenforradalmi terrorista szervezkedés vádjával – halálra ítélte! Fellebbezési kérését elutasították. Az Elnöki Tanács 1959/9-es rendeletével halálos ítéletét életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Soós Ferenc 1963-ig a szamosújvári börtönben töltötte a büntetését, majd átkerült a börtön mellett létrehozott bútorgyárba, ahonnan 1964. augusztus 1-jén szabadult. A teológián nem engedték folytatni tanulmányait, 1998-ban bekövetkezett haláláig tisztviselőként dolgozott Kolozsváron.
Böjte Csaba egyedülálló áldozatvállalása, az árva és elhagyott gyerekek megmentése az általa működtetett árvaházak révén édesapja golgotajárásának ismeretében kap valóban történelmi hátszelet. A Csíkszentdomokoson 1932. március 15-én született Böjte Sándor Kolozsváron dolgozott szerszámlakatosként. A Gaál Gábor Irodalmi Körben felolvasott verseiért nagyon hamar a Securitate célkeresztjébe került, 1959. június 3-án tartóztatták le. Rendszerellenes versek írása, terjesztése mellett a másik vádpont ellene: 1957 nyarán Fülöp G. Dénessel és Jancsik Pál költővel székelyföldi kirándulásra indult. Bár a Fülöp G. Dénes 1959. augusztus 29-ei kihallgatásán készült jegyzőkönyv szerint a kirándulás első napjától kezdve az utolsóig nem találkoztak „olyan személyekkel, akikről tudták volna, hogy nacionalista tevékenységet fejtenek ki, sem a magyarországi eseményeket, sem pedig más politikai problémát senkivel meg nem beszéltek”, a székelyföldi kirándulás önmagában „ellenforradalmi tettnek” minősült! (Ezek után csodálkozunk, hogy ma, 2015-ben a román sajtó igen jelentős része „úgynevezett Székelyföldről” cikkezik?) Böjte Sándort hét év börtönbüntetésre ítélték. 1959 novemberében a szamosújvári börtönbe került, majd a börtönhöz tartozó bútorgyárban dolgozott. Böjte Csaba dokumentumfilmekben is rögzített visszaemlékezése szerint a börtönben súlyos hasnyálmirigy-gyulladást kapott, de a fájdalom enyhítésére semmilyen gyógyszert. Olyan iszonyatos és elviselhetetlen fájdalmai voltak, hogy a hüvelykujjával benyomta a hasfalát! Ez okozta a halálát. 1962. november 4-én szabadult, még dolgozott Kolozsváron, majd 1964. január 2-án, harminckét éves korában elhunyt.
Súlyos veszteségek érték a romániai zsinatpresbiteri evangélikus-lutheránus egyházat, amelynek nyolc lelkészét és teológusát tartóztatták le 1958 végén, 1959 elején. Köztük volt Mózes Árpád (Krizba, 1931. július 25. – Budapest, 2013. május 1.), a romániai magyar evangélikus egyház 1992 és 2004 közötti püspöke, Kiss Béla püspökhelyettes, Antal László, Dani Péter, Dohy Árpád, Gödri-Oláh János, Veress Károly. Az elsőrendű vádlott Mózes Árpád, 1956 és 1957 között püspöki titkár, 1958-ban Székelyzsombor megválasztott lelkésze. Azzal vádolták, hogy 1956-ban, amikor egy debreceni diákcsoport a kolozsvári Teológiai Intézetbe látogatott, a kollégiumban nacionalista magyar nótákat és tiltott egyetemista dalokat énekeltek, a magyarországi „ellenforradalom” idején lelkesedéssel fogadták az ottani eseményeket, számtalan esetben rágalmazták a romániai népi demokratikus rendszert, szidalmazták a Szovjetuniót, amiért a magyar kormány kérésére vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Mózes Árpád magánbeszélgetések során kijelentette: a nemzetiségi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha Erdélyt visszaadják Magyarországnak, még akkor is, ha a románság lélekszáma jelentős mértékben meghaladja az erdélyi magyarságét. A vádlott – olvasható az ítéletben – rágalmazó módon beszélt az erdélyi magyarság helyzetéről, azt állítva: nem örvendenek ugyanazoknak a jogoknak, mint a románok, a jogok formálisak, csak papíron léteznek, valójában minden kulcsfontosságú állásba románokat neveznek ki. Mózes Árpádot 1958. december 16-án Brassóban tartóztatták le, és a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával állították hadbíróság elé. Az 1959. május 15-én tartott tárgyaláson 18 év szigorított fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték a Btk. 209. szakasza 2. pontja a) és b) betűje alapján. Kolozsváron, Szamosújváron, a Duna-deltában – Grind, Periprava –, a Brăilai Nagyszigeten – Stoeneşti, Salcia, Luciu-Giurgeni, Ostrov – raboskodott. Az utóbbi megsemmisítő munkatáborból 1964. augusztus 3-án szabadult. Szabadulása után Nagykárolyban, Aradon és Kolozsváron volt lelkész, esperes.
Az evangélikus teológusok perében Antal László tatrangi lelkészt tizenhat, Dani Péter magiszterjelöltet tizenöt, Dohy Árpád és Gödri-Oláh János teológust hat, illetve nyolc, Kiss Béla evangélikus püspöki titkárt kilenc, Veress Károly negyedéves teológust hat év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulásuk után Gödri-Oláh Jánosnak nem engedélyezték a teológiai tanulmányok folytatását, a brassói teherautógyárban előbb segédmunkásként, majd autófestőként, nyugdíjazásáig műhelyvezető mesterként dolgozott. Néhány hónapja hunyt el Négyfaluban. Dani Pétert aradi evangélikus lelkészként valósággal kitoloncolták a hatóságok, Németországban telepedett le, ahol nyugdíjazásáig lelkészként dolgozott. Visszaemlékezéseit a Marosvásárhelyen 2006-ban megjelent Szemtanúk című kötet közölte. Dohy Árpád 1980-ban autóbaleset áldozata lett. Veress Károlynak csak 1974-ben engedélyezték, hogy levelezéssel befejezze félbemaradt teológiai tanulmányai utolsó évét, 1976 és 2001 között bácsfalusi evangélikus lelkész, nyugdíjazása után kitelepedett Magyarországra. Az evangélikus lelkészek és teológusok bebörtönzésével valójában D. Argay György nagy tiszteletnek örvendő evangélikus püspököt s általa az egyházat akarták lehetetlen helyzetbe hozni. A tartományi pártbizottságnál történt kihallgatása során Argay püspök kijelentette: tartóztassanak le engem, de engedjék szabadon a fiaimat! A letartóztatási hullámra az ürügyet az szolgáltatta, hogy a teológusok memorandumban tiltakoztak két tanáruk marxista és dogmatikus beállítottsága ellen és az egyház reformját sürgették.
Amikor Mózes Árpád az utolsó szó jogán megkérdezte az elnöklő Valean Simion hadbíró őrnagytól, mit és mivel vétettek az ország területi integritása ellen, azt a cinikus választ kapta: nem csináltatok semmit, de csináltatok volna, ha lett volna rá lehetőség! A koncepciós perek sajátos koreográfiájának megfelelően, mondvacsinált vádak alapján ítélték el a lelkészeket és teológusokat hat-tizennyolc év közötti börtönbüntetésre.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bolhacirkusz és szabadság (Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel)
„Szeretem ahogy lát, ahogy hall, ahogy beszél, ahogy láttat, ahogy hallgattat, ahogy beszéltet” – fogalmazott Kincses Margit zongoraművész Csíky Boldizsár 75. születésnapi köszöntőjében. A kortárs magyar zeneszerzés egyik legelismertebb személyiségével többek között arra kerestük a választ: mi viszi fel az embert a hegy tetejére?
– Szokott fütyörészni, dúdolgatni, ha magában van?
– Nem nagyon, viszont – és ezzel valószínűleg így van a zeneszerzők többsége – majdnem mindig hallok magamban valami zenét. Most, miközben beszélgetünk, éppen a Mozart hegedűre és brácsára írt Simfonia Concertantéjának második tételét. Ha egy képzett muzsikus ránéz egy kottára, azonnal felcsendül benne a zene. Szinte főbe kólintott, amikor egyszer a könyvtárban kezembe adták a Haydn Búcsúszimfóniájának kéziratát, és azt láttam, hogy a mester két vízszintesen elhelyezett kottapapíroldalon szinte fel sem vette a tollát például a brácsaszólam leírása közben. Ami azt jelenti, hogy közben hallotta a többi szólamot. Ez nekem magas, szinte demoralizáló volt. A belső hallás talán részben magyarázza, hogy nem dúdolok vagy fütyörészek, hiszen az a bennem szóló zenével együtt valami zavaros, elviselhetetlen polifóniát gerjesztene. Hacsak nem a saját ötleteimet próbálgatom…
– Milyen partitúra szólal meg önben legkönnyebben?
– Ez jelentős mértékben technikai probléma. Nem vagyok annyira virtuóz kottaolvasó, hogy mondjuk egy óriási zenekart felvonultató Richard Strauss-partitúrát azonnal halljak: azzal kínlódom, baktatok vele. Egy Mozart-szimfóniával vagy Bach-művel könnyebben boldogulok. Ismerek azonban kollégákat, akik harmincsoros partitúrákat olvasnak minden gond nélkül. Éveken át rendeztek például Budapesten egy igen rangos karmesterversenyt, én is zsűriztem ott. A remek ifjú karmesterek között szinte lehetetlen volt különbséget tenni, ezért aztán a legvégén már direkt hibákat írtunk a partitúrába, mondjuk olyan jellegűeket, hogy egy melódiarészletet nem az oboa játszott, hanem a fuvola, és lestük, észreveszik-e? Beismerem, gonosz dolgok voltak ezek, de egy osztrák karmester például mind a tizenkét hibát kiszúrta. A gyakorló karmesterek többnyire jobbak ezekben a dolgokban, mint a zeneszerzők, akik munka közben legfeljebb zongorakontrollt használhatnak.
– A könnyebben megszülető művei egyben a kedvencei is? Évtizedek múltán is éppúgy vállalja az alkotásait, vagy folyamatosan csiszolgatná őket?
– Minden a megszólalás, a visszaigazolás pillanatában dől el. Az ember ideális hangzatokat és hangszerszíneket hall, vet papírra, ám a felcsendülés pillanatában kiderülhet róla: bizony nem szól a legjobban. Ez alól csak a legnagyobbak kivételek, mi, az „alsóbb regiszter” sokszor kínlódunk vele. A műfaji besoroláson túl műveimet stiláris szempontból is elég pontosan lehet csoportosítani. Van egy határozottan népzenei ihletésű csoport, ahová nem csak vokális művek tartoznak – ami pedig logikus volna a magyar nyelv vonzó sajátosságaiból fakadóan. Egy másik csoport annak a huszadik századi, tizenkét fokú szeriális iskolának hatására született, amit az új bécsi iskola képviselői hagytak ránk, de bennem korántsem a rájuk jellemző doktriner formában él. Ezek a műveim sokkal érzelmesebbek és szűkszavúbbak, mint amit ez a zeneszerzési technika feltételezne, mivel mindig féltem tőle, hogy az előadó vagy a közönség egyszer csak arra gondol: ejnye, miért nincs már vége? Aztán vannak olyan műveim, amelyeket egyszerűbb hangvételben írtam, ezek többnyire egyházzenei darabok, kisebb kórusoknak szánva, ahol a technikai szint már-már meghatározza a stílust, hiszen miközben nem lehet túllépni egy bizonyos szintet, nem szabad leereszkedni a tömegdalok nívójára sem. És van a legutóbb születettek kategóriája. Több mint tizenöt éve – amikor a Magyar Rádió kórusa elénekelte egy Balassi-versre írt művemet – éreztem először, hogy na, ez olyan egyéni hang, ami csak én vagyok.
– Inspirálja vagy inkább bénítja az alkotásban, ha felkérésre, határidőre kell zenét írnia?
– A zenei lapzárta is olyan, hogy akkorra valamit meg kell csinálni. Miközben a végterméken nem szabad látszania, hogy bizonyos kényszerítő körülmények között született. A hasonló helyzetek, a fokozott összpontosítás más forrásokat is mozgósít, mint amihez az ember szokványos helyzetekben nyúl. Különleges politikai, társadalmi, családi, érzelmi viszonyok is inspirálóan képesek hatni. Írtam például ’89-ben dühömben, csak azért is egy divertimentót, ami, ugyebár, szórakoztató, könnyed műfaj. Akkoriban óriási nyomás alatt voltam, borotvaélen táncolt a további karrierem, a feszültség ezt hozta ki belőlem. Egy öreg, sokat tapasztalt református lelkész barátom mondta, amikor megszűnt a kommunista világ, hogy most arra kíváncsi, mi következik: bolhacirkusz vagy alkotói szabadság? A bolhaidomítás ugyanis úgy zajlik, hogy az üvegkalitkát egy üveglappal lefedik, hogy a bolhák ne tudjanak kiugrálni belőle. Aztán egy idő után már le is vehetik a lapot, mivel a bolhák időközben megszokják, hogy csak bizonyos magasságig ugorhatnak, másképp beverik a fejüket. És valóban, sok alkotó esetében a rendszerváltozás után a szimbolikus üveglap levétele hihetetlen bénaságokat okozott. – Van kedvenc „megrendelője”? A Maros Népi Együttesnek például sokáig rendszeres szerzője volt.
– Nem az egyetlen, de mindenképpen említenem kell a budapesti Angelica kórust, amelynek a karmestere azt mondta, írhatok nekik, amit akarok. Ettől egy szerző természetesen vérszemet kap, de valóban írhattam bármit, s az Angelica nemegyszer szebben adta elő, mint amilyennek eredetileg képzeltem. Azóta is nagy kedvvel és késztetéssel írok nekik. A visszaigazolás ténye természetesen lehet inspiráló, de hervasztó is. Néha viszont a megrendelőtől függetlenül úgy mélyedtem el a zenei anyagban, hogy gyakorlatilag megszűnt az alkotás megrendelésjellege.
– Általában érdekli az embereket egy-egy mű keletkezéstörténete. Csíky Boldizsár művei – például A Hegy, a Gulág vagy a csellóra írt mise – rendelkezik valami hasonlóval?
– Picit elcsúsztatottnak tartom azt a képet, amely úgy próbálja vonzóvá tenni egy művész pályáját vagy műveit, hogy az életrajzában nagy, a műveket előidéző megrázkódtatásokat keres.
Természetesen van ilyen – gondoljunk csak Verdi Requiemjére –, de nem ez a jellemző. Ha a fentiekre kérdezett, ezeknek éppen van ilyen hátterük. Apám a marosvásárhelyi vártemplom papja volt, ’53-ban halt meg, valószínűleg a stressz következtében, hiszen egy ideig úgy éltünk, hogy sose tudhattuk, hol és mikor áll meg az a bizonyos fekete autó. Ez a hangulat, fenyegetettség végigkísérte az életemet, de nem gondoltam rá, hogy ebből valaha is zenemű születik. Néhány évvel ezelőtt viszont találkoztam egy idős emberrel, aki elkezdte mesélni, hogy a Szovjetunióban az Usszuri folyó mentén lévő uránbányában dolgozott, meg hogy miként sikerült életben maradnia, aztán 11 ezer kilométeren át hazajutnia. Elkezdtem győzködni őt, írja le az emlékeit, de ez csak úgy sikerült, hogy „ráuszítottam” egy újságíró ismerősömet, Máthé Évát. Az ily módon megszületett könyv nyomán sűrűsödött bennem ez a történet zenei élménnyé, született meg a Gulág.
– Milyen hangszeren szólalt meg először ez a dráma?
– Természetesen nagyzenekaron. Írás közben jöttem rá, hogy fel kell oldanom a történetet, nem szabad abban a rettenetes sötét hangulatban hagynom a közönséget, és egy férfikórusra írt egyszerűbb dallammal, egy férfikaron megszólaló De profundisszal zártam, amely – lévén egy Dávid-zsoltár – mondhatni szakralizálta a darabot. A Hegy eredeténél viszont egészen közvetlen élmény áll: egy öreg vadőr hurcolt fel a Kelemen-havasok tetejére. Előzetesen meghallotta, hogy kétségbe vonom, képes-e egyáltalán hatvanévesen felmenni a hegyre. Mit mondjak, úgy meghordozott, hogy alig tudtam felcipelni magamat. A csúcsról szétnézve kezdtem el gondolkodni: mi viszi fel az embert a hegy tetejére? Miért ült bele Kolumbusz azokba a rozoga hajókba? Miért nyúlt bele Fermi a láncreakcióba? A magyarázat: a megismerés kényszere. Ez áll a darab természetleíró, deskriptív álcája mögött. A Hegy tételeinek címei – Körvonalak ködben, Mélységiszony, A csúcs vonzása, Nosztalgia – ezt próbálják érzékeltetni.
– És a csellóra írt mise?
– A Misa Instrumentalisnak nincs különösebb története. Korábban senki sem írt szólócsellóra misét. Engem a liturgikus szöveg hullámverése ragadott meg. A Credóhoz vagy a Dies iraehez, vagy akármelyik miserészhez óriási zenei háttér tapad a nagyszerű művek jóvoltából. Az irodalmat ismerő szerzőre nagy hatást gyakorol a szavak előélete. E gordonkadarab a liturgikus szöveg prozódiáját követi, a hangszer ez alapján szövi a gondolatot. Nagyon nehéz csellóra jó polifóniát írni, bár nagyon igyekeztem, nekem csak egy fugatóra futotta.
– A hatvanas években avantgárd zeneszerzőnek titulálták, mostanában meg konzervatív avantgárdnak. Segítene értelmezni ezt a folyamatot?
– Selmeczi Györgyöt, a kolozsvári operához Budapestről gyakran hazajáró karnagyot, kiváló zeneszerző barátomat idézném, aki nagyon érzékeny a stiláris dolgokra, műveli is az óriási repertoárt a kuplétól a legnehezebb zenekari művekig. Szerinte a hatvanas évek végére kialakult bennem egy Bartókból, dodekafóniából, népzenei háttérből összeállt összegző reflex. Megvolt ez itt nekünk Kelet-Közép-Európában, ebből kiindulva jött egy nagy elrugaszkodás, amely aztán mindenféle kísérletezések és kanyarok után gyakorlatilag ugyanoda tért vissza. Én nem tettem meg ezeket a kanyarokat, jártam a magam útját, s egyszer csak újra találkoztunk a nagyon radikálisokkal is, akik időközben valahol kitombolták magukat. Részemről nem volt ez tudatos, legerőteljesebben talán a gyakorlati zenével való folytonos kapcsolatom alakította így. A zeneakadémia elvégzése után ugyanis a marosvásárhelyi filharmónia művészeti titkárává neveztek ki. Bár ez a munkakör a bőgőhúrok beszerzését vagy a zenészek szállásgondjainak rendezését is jelentette, de állandó kapcsolatot is egy zenekarral. Élőben tapasztalhattam meg, mi az a stiláris határ, amit egy jó zenekar képes elviselni, közben pedig a hangszerek képességeit és korlátait is megismerhettem, és ennek zeneszerzőként ugyancsak nagy hasznát vettem.
Csíky Boldizsár
Zeneszerző, tanár, muzikológus, 1937. október 3-án született Marosvásárhelyen. A Bolyai Gimnázium, majd a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia végzettje. 1961 és 1990 között a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkára, majd 1997-ig igazgatója. Fontosabb művei: Concertatio nagyzenekarra, Erdélyi Rapszódia szimfonikus zenekarra, Gulag – symphonic memorial, Divertimento fúvósoktettre, Prelúdium, Fúga és Posztlúdium szimfonikus zenekarra, La quiete di Piazza Dante, szimfonikus kép, Missa Instrumentalis gordonkára, Passacaglia egy Bolyai-képletre, szólóhegedűre, Szillogizmus zongorára, Barcsai-kantáta kórusra és zenekarra, A Hegy – nagyzenekarra. Kitüntetések: a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia Bartók–Pásztory-díja (1986), A Román Akadémia George Enescu-díja (1980), a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díja (2002), a Magyar Berzsenyi Társaság Berzsenyi Dániel-díja (1999), Marosvásárhely díszpolgára (2003), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), a KÓTA (Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége) életműdíja (2015). Közéleti tevékenység: a Kemény Zsigmond Társaság elnöke, a Pro Európa Liga társelnöke, a dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és a Teleki Téka kuratóriumának tagja, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő (1990–1998). Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Árva Bethlen Kata ünnepe Fogarason
Katalin napján, minden év november 25-én Árva Bethlen Katára (1700–1759) emlékeznek Fogarason. Szerda este a református templomban tartott ünnepi istentiszteleten igét hirdetett a háromszéki származású, tíz éve Fogarason szolgáló Szász Tibor lelkipásztor, az ünnepi előadó Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke volt. Szász Tibor igehirdetésében a templomépítő nagyasszonyra emlékezett. Ugyanis a villámcsapás sújtotta, leégett református templomot 1758–1759-ben Bethlen Kata újjáépíttette, kibővíttette, az elnyerte mai alakját. Még megérte a templomszentelést, azután hunyt el, és a templom tornya elé temették. Szekeres Attila István elmondta, címertörténeti előadást tartani hívták meg, de igyekezett az ünnepnaphoz is igazodni: Bethlen Kata saját kezűleg hímzett, címerekkel ellátott, sárga selyem menyasszonyi ruhájához – melyből utóbb úrasztali terítőt és szószéktakarót alakított ki – illő nyakkendőt kötött, az szintén sárga, és arra is címert hímeztek. A heraldikus Erdély címerének alakulását ismertette vetített képes előadásában a kezdetektől a mai napig, mikor Románia címerének negyedik mezejében szerepel a jelkép. Az ünnepségen közreműködött a helybeli ökumenikus kórus Palkó Sándor vezetésével, a baróti Bokor Csongor, a Petőfi-program fogarasi megbízottja előadta Wass Albert Üzenet haza című versét. Az istentisztelet nemzeti imánk eléneklésével zárult. Ezt követően megkoszorúzták Árva Bethlen Kata sírját. Áldást mondott Bandi Attila halmágyi evangélikus lelkész. (M. I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi Így írtok ti
A hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi magyar irodalmának látleletét nyújtja Zágoni Attila Kozmikus potyautas című kötete. Az 1989-ben fiatalon elhunyt író, újságíró életművéből készült válogatás nemrég látott napvilágot a kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában. A kötetben valamennyi fellelhető irodalmi paródia helyet kapott, azok is, amelyek különböző okokból kéziratban maradtak – így például a Tamás Gáspár Miklós- esszé margójára született humoros írás, amely a filozófus emigrációja miatt már nem jelenhetett meg. A paródiák között jól ismert nevekkel találkozhat az olvasó, de olyanokkal is, amelyek azóta már szinte teljesen feledésbe merültek, és amelyeket, akárcsak Karinthy Így írtok ti című könyve esetében, talán csak ezekből a rendkívül szellemes paródiákból ismerhet meg az olvasó. "Sosem csak egy-egy művet vett célba, mindenekelőtt magához az író egyéniségéhez igyekezett közel férkőzni. Többnyire sikerrel. Nem kifigurázni akart, netán elidegeníteni; ellenkezőleg: megszerettetni az olvasókkal irodalmunk félreérthetetlen hangú alkotóit. Ha igaz az, hogy a Zágoni-féle irodalmi torztükör egyben »álarcos bírálat« – merthogy nem a felszínt kapirgálta, az esetek többségében eljutott az alkotó világképének bírálatáig –, akkor a Jégbe hűtött szerencse, A sóderhivatal, a Sánta Pegazus parodistája alighanem a romániai magyar irodalom egyik legkövetkezetesebb kritikusa volt" – írta a szerzőről Cseke Péter.
A paródiák mellett több humoreszk is helyet kapott, elsősorban kéziratban maradt írások. A Molnár Dénes rajzaival illusztrált kötetet A sárga folyó című novella, valamint a Mikó Ervin felvetésére készült Száltó humortálé című, finom iróniával átitatott rövid önéletrajz zárja.
A Koinónia Kiadó könyvei, köztük a Kozmikus potyautas megrendelhető a www.konyvter.ro oldalon.
Rostás-Péter Emese
Népújság (Marosvásárhely)

A Spectrum hősszerelmese
Sokan csak a színház hősszerelmeseként emlegetik Kinda Szilárd színművészt, aki a kezdetektől a marosvásárhelyi Spectrum Színházat erősíti. A 26 éves színészt az elmúlt két évben a Boszorkány, A vihar, valamint A nők iskolája című előadásban is a lángoló ifjú szerető szerepében láthattuk, kicsit már unja is a ráragasztott bélyeget. Ráadásul Kinda Szilárd a hétköznapi életben nagyon más is. És nem csak azért, mert 26 évesen már egy kis, boldog családdal büszkélkedhet.
– Miért választja manapság egy fiatal a színészi pályát? Mi az, ami vonzó benne?
– Klisészövegnek tűnik, de én gyerekkorom óta vonzódom a színpadi művészetekhez. Öt és fél éves korom óta sporttáncoltam, úgy hogy színpadon voltam valamilyen szinten, de 12-13 éves koromban konkretizálódott bennem, hogy inkább a színművészeti pályát választanám, ha eljön az ideje. Persze konkrétabb lépést ez irányban a középiskola végéig nem tettem. Végül tizenkettedik osztály végén a mélyvízbe ugrottam, mondván, hogy ha valamit akarok, most kell megpróbálnom. Szerencsére elsőre összejött a felvételi a színire, pedig fel voltam készülve, hogy addig megyek, amíg bejutok. Hogy mi vonz? Még mindig nem tudom megmagyarázni. Úgy érzem, itt a helyem. Ha valamilyen munka nem is sikerül, akkor sem megy el a kedvem az egésztől, inkább azon gondolkodom, hogy mit csináltam rosszul, de sosem éreztem azt, hogy nem itt a helyem. Önmagamban érzem, hogy ezt szeretem csinálni, ezt kell nekem csinálni.
– Ebben, gondolom, az is megerősített, hogy amint végeztél az egyetemen, állást is kaptál. Sok végzett színész nem mondhatja el ezt magáról.
– Igen, tizenegyen végeztünk, és hat-heten kaptunk ajánlatot. Én három ajánlatfélét is kaptam. Volt szó Temesvárról is, bár az végül is nem konkretizálódott, meg hívtak Nyíregyházára is. Török Violával együtt dolgoztunk Mikházán a Boszorkányban, s abból lett a Spectrum-szerződés.
– Ennek ellenére egyenes út vezetett a Spectrumhoz? Egy percig sem volt kérdés, hogy inkább, mondjuk, Nyíregyházára menj?
– Ennek van egy személyes része is, a Boszorkány című előadás kapcsán megismertem a feleségemet, aki a Bekecsnél néptáncos, s ez nyilván befolyásolta a döntésemet, hogy itthon maradjak. Meg is van az eredménye: nemrég volt a lagzink, és mára van egy 9 hónapos fiunk, Dániel, akit a próbafolyamatok alatt kevesebbet látok, de igyekszem annál intenzívebben ott lenni, amikor otthon vagyok.
– És most, hogy már eltelt egy kis idő, hogy érzed, mennyivel másabb egy magántársulatnál dolgozni, mint egy állami kőszínháznál? Előny vagy hátrány? Érdekesebb, izgalmasabb?
– Az én szempontomból nem sokkal másabb. Ugyanúgy próbál működni, mint egy kőszínház. Nem szerződésesekre, hanem alapemberekre épít, egy alaptársulatra. Nekem van egy fix szerződésem, van egy kialakulóban lévő társulat, előadásokat állítunk fel. Nagyságrendileg más, mert kisebbek vagyunk.
– Úgy vagy egy kicsit elkönyvelve, hogy te vagy a Spectrum hősszerelmese. Hogy állsz te ehhez?
– Az az igazság, hogy nincs nagyon más, aki eljátssza ezt a szerepkört. Kicsi a társulat, és amikor el kell osztani a szerepeket, nagyjából én illek bele ebbe a kategóriába. Nem örülök neki, de mit tehetnék? Egy színésznek nyilván az a vágya, hogy minél gazdagabb spektrumú karaktereket játsszon. Az elmúlt két évben azonban három előadásban is én vittem ezt a szerepet. Keresi is az ember, hogy mitől lesz a szerep más, hogyan lesz ez más, lehet-e egyáltalán más. És ez nem feltétlenül előnyös, mert minél szélsőségesebb karaktereket kap az ember, annál többet tud kihozni magából.
– A hősszerelmest kijátszottad. Milyen szerepekre vágynál inkább?
– Nincs konkrét szerepálmom. Minél színesebbekre. Amikor kapok egy szövegkönyvet, azt figyelem, hogy mennyire különbözik az előző szerepeimtől, és mennyire más, mint az én személyiségem. Annyi mindent eljátszhatnék még. Ha mondjuk 15-20 év múlva eljátszottam x számú szerepet, akkor majd gondolkodhatok azon, hogy mit nem vittem még színpadra.
– Nagyon különböző vagy a színpadon és az életben?
– A hétköznapi életben nehezen nyílok meg. Mindig úgy voltam vele, hogy erre a színpad való, a hétköznapi életben én Kinda Szilárd vagyok. Persze a színpadon is önmagamból építkezem, de abszolút nem szeretek középpontban lenni. Sőt, zavar. Inkább a háttérbe vonulok, nem próbálom felhívni magamra a figyelmet. Nagyjából a színpadon élem ki az exhibicionizmusomat, bár az nekem nincs is, azt hiszem, még a szakmában sem. Nem ezért vagyok színész.
– Hanem?
– Az elsődleges ok, ami miatt ezt a pályát választottam, hogy az emberekkel, a nézőkkel elfelejtessem a mindennapok problémáit, és jó kedvvel, jó érzéssel, lelki nyugalommal távozzanak az előadásról. Mindig úgy éreztem, hogy a színház a nézőben el tud indítani olyan folyamatokat, ami egyfajta megtisztuláshoz is vezethet, legyen az a nevetés, a felismerés vagy bármi más által. Nem rólam szól, hanem arról, hogy mit látnak ők. Ha úgy érzem, hogy az, amit csinálok, a nézőben nem indít el semmit, akkor fölösleges. Néző nélkül nincs színház.
– Ez azt jelenti, hogy másképp játszol egy fél háznak, mint egy telt háznak?
– Nem. De persze zavarja az embert, ha kevesen vannak. A színésznek nyilván százszázalékosan kell teljesítenie akár két nézőnek is, de nem ugyanolyan energiák keringenek, ezt nem lehet tagadni. Más, ha tíz nézőnek játszik az ember, más, ha száznak vagy háromszáznak. Ezek olyan dolgok, amelyeket nem tudunk megfogni, de léteznek. Ha nincs telt ház, akkor már a néző is úgy ül be, hogy vajon miért üres a hely mellette? Vajon nem jó az előadás, vagy miért? Nem annyira felszabadult. Nem ugyanúgy nevet egy fél ház, mint egy telt ház. Elég, ha abból a telt házból húsz személy elkezd nevetni, a következő tíz felszabadul, s mindjárt az egész ház nevet. Ha van húsz személy itt-ott, felkacag az ember, körülnéz, s hogy nem kacagott senki, visszafogja magát. Attól még lehet, hogy tetszik neki az előadás, de nem ugyanúgy viszonyul hozzá. És ez persze hatást gyakorol a színészre is. Mert a színész hozhatja tudása, tehetsége száz százalékát, de csakis akkor tud úgymond "csillogni", ha érzi a nézők közti energiát és kapcsolatot. Akkor tud még önmagánál is többet nyújtani. Én nekik játszom, nem magamért. (A Spectrum Színház sajtóosztálya)
Népújság (Marosvásárhely)

Kuti Botond bukaresti tárlatáról
A Balassi Intézetben – Bukaresti Magyar Intézet (Gina Patrichi u. 8.) november 24-én, kedden nyílt meg Kuti Botond Undefined című kiállítása. A tárlatot Petru Lucaci festőművész, a Bukaresti Művészeti Egyetem professzora, a Romániai Képzőművészek Szövetségének elnöke, a Victoria Art Center igazgatója nyitotta meg.
A művész – Kuti Botond – munkáiban új alkotási módszert keres, folyamatosan kísérletezik, különböző technikákkal játszadozik, így teremt egyensúlyt és harmóniát. Alkotásai Romániában, Magyarországon, de a londoni és más európai művészeti térségben is ismertek.
"Létrehozni, építeni, beavatkozni, alakítani és átalakítani, de alapvetően: nyomot hagyni – ezekkel a szavakkal jellemezném talán korunk ambiciózus társadalmának gondolkodását. A felhalmozódott – jobbára szükségtelen – produktum, tárgy, kellék, eszköz, geometriai képződmény végtelen tárháza bonyolult, ám izgalmas szín- és formavilágot eredményez, eklektikus káosszá alakítva a teret, definiálva emberét" – vallja Kuti Botond képzőművész.
Kuti Botond Szovátán született, a kolozsvári Művészeti és Design Egyetemen diplomázott. Egyéni kiállítása volt Pécsen (Magyarország), Marosvásárhelyen és Kolozsváron (Ro-mánia), "Kontrast und Harmonie", Brühl (Német-ország), illetve csoportos kiállításokon vett részt Romániában, Magyarországon, Nagy-Britanniában (Art of Living – London).
A fiatal művész édesapja – Kuti Dénes –, a hiper-realista képeivel világhírűvé vált festőművész szintén jelen volt és beszélt fia kiállításának megnyitóján.
Népújság (Marosvásárhely)

Hitélet – Három hétig „bőségesen siránkozott” a Könnyező Szűz kolozsvári kegyképe
Sokszáz kilométert utaznak a hívők világszerte azért, hogy egy csodatevő kegyszobor vagy kegykép közelébe juthassanak, annak ajándékaiból részesülhessenek. A kolozsváriaknak nem kell ilyen messzire menniük, csak a belvárosi Egyetem utcába: a piarista templom Könnyező Szűz-kegyképe Kolozsvár egyik kiemelkedő hitéleti és művészettörténeti kincse. Erről tartott nagy érdeklődéssel kísért előadást Kolozsváron dr. Gábor Csilla szociális testvér, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára, Fejezet a kincses város hitéleti topográfiájából: a „Kolosvári könyvezö Szüz” képe címmel a BBTE Római Katolikus Teológia Kar szervezte Katolikus Akadémia előadássorozatának keretében.
Bevezetőjében a moderátor, dr. Nóda Mózes, a kar előadó paptanára, szentszéki tanácsos kifejtette, milyen nagy jelentőséggel bír a néhai akadémiai templomként is ismert barokk Istenháza kegyképe, amelynek tisztelete a mai napig fennmaradt. Ugyanakkor hangsúlyozta: az előadás alkalmával bemutatott Laus et polemia című hiánypótló kötet tanulmányaiban Gábor Csilla az általa végzett egy évtizednyi irodalomtörténészi vizsgálódások javát adja közre, erről beszélgettünk a tanulmányok szerzőjével.
Út a „könyvezéstől” a közösségi tiszteletig
A számos változatban elbeszélt történet szerint a képet a Füzesmikolához közeli Iklódon egy „Lukács nevü Orosz kép-iró irta”, majd eladta egy helybeli román nemesnek, bizonyos Kupcsa Jánosnak (Ioan Cupşa), és az ő ajándékaként lett a mikolai, ma görögkeleti (az időben unitus, vagyis görög rítusú katolikus) fatemplom felszerelésének részévé. Itt látták 1699-ben a környékre beszállásolt, s a falu templomában nézelődő német katonák első ízben könnyezni (csak az anya sírt, a gyerek Jézus szeme mindvégig száraz maradt). Az esemény böjtelő (azaz február) havának 15. napján történt, a könnyezés pedig kisebb megszakításokkal folytatódott böjtmás (azaz március) havának 12. napjáig.
Gábor Csilla: A könnyezés és a csodás események a 18. századi magyar nemzeti identitás formálódásához is hozzáadtak néhány szempontot.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Születésnap – 85. születésnapján köszöntjük Murádin László nyelvészt
Bűvészinas a mesteréhez
Hogy tudományos kutatói munkája mellett hány nyelvművelő cikket írt és közölt az   Igazságból Szabadsággá változott kolozsvári napilapban Murádin László, nem tudnám megmondani, de hogy ezrek többszöröséről, sőt nagyon sokszorosáról van szó, annyi bizonyos. Hiszen 1958 óta heti rendszerességgel jelentkezik egy-egy nyelvi bűvészmutatvánnyal. S ez nem túlzás. Vajmi kevesen tudják ugyanis oly magas szinten megszólaltatni azt a fülünknek oly kellemes muzsikát szolgáltató „hangszert”, anyanyelvünket, mint ahogyan Ő teszi. Tudományos igényességgel, de ugyanakkor játszi könnyedséggel, eleganciával, ötletességgel, nem ritkán finom humorral is. Merthogy a magyar nyelvnek, anyanyelvünknek mestere, sőt bűvészmestere Ő. „Hókuszpókuszain” – ezt a címet adta legutóbbi, több mint 450 oldalas, gyűjteményes kötetének – nemzedékek nőttek fel, cizellálták nyelvtudásukat, beszédstílusukat, íráskészségüket.
És elégítették ki kíváncsiságukat. Méghozzá élvezettel, hiszen kit ne érdekelne egy-egy sajátos nyelvi fordulat, szállóige, szólásmondás története vagy akárcsak legegyszerűbb, állandóan használatos, hétköznapi szavaink eredete, kialakulásuknak, esetleg más nyelvekből való átvételüknek, meghonosodásuknak a módozata.
Németh Júlia
Hat évtizedes szakmai pálya
Murádin László élete és szakmai pályája talán leginkább abban kivételes, hogy a 20. század történelmi terelőfalai és akadályai ellenére szívósan haladt és megmaradt a maga által választott úton. Az pedig a sors és a történelem elégtétele, hogy a nagy munkái úgy valósultak meg az elmúlt negyedszázadban, ahogyan korábban elképzelni sem lehetett volna, kisebb írásainak java része pedig szintén gyűjteményes kötetekbe kerülhetett.  
Életének lexikális adatai: 1930. november 29-én született az aranyosszéki Harasztoson. Iskoláit szülőfalujában, majd a gyulafehérvári Majláth Gimnáziumban, a kolozsvári Piarista Főgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban végezte. A Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1954-ben. Már egyetemi hallgatóként gyakornoka, rövid ideig tanársegéde a Magyar Nyelvészeti Tanszéknek. 1957-ben került át a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi és Irodalomtörténeti Intézetébe.
Három területen végzett egészen kivételes munkát. Az erdélyi magyar nyelvi tájak terepmunkásaként 1959–1966 között gyűjtötte össze A romániai magyar nyelvjárások atlasza anyagát. A kutatásra kiválasztott falvak, a meglátogatott kutatópontok (136 település) átfogják a romániai magyarság egész lakóterületét, a mintegy 3400 kérdés pedig kiterjedt a hagyományos falusi élet teljes fogalomkörére, a szókészlet legfontosabb elemeire. A következő három évtizedben az anyag szerkesztésével foglalkozott (a kiadás reménye nélkül), és sorban közölte elemző tanulmányait, jórészt szintén az atlasz anyagából (ezekből utólag két kötete is megjelent: Nyelvjárási tanulmányok. Székelyudvarhely, 1996.; Erdélyi magyar nyelvföldrajz. Nagyvárad, 2010.). Az atlasz kiadása végül a Magyar Nyelvtudományi Társaság támogatásával, Juhász Dezső budapesti professzor és munkacsoportja közreműködésével vált lehetővé. A számítógépes technika órákra, napokra rövidítette le hónapok, évek munkáját. 1995-ben jelent meg az I. kötet, 2010-ben pedig az utolsó, a XI. (minden kötetben háromszáznál több nyelvtérkép!). Most már elmondható, és ezt elsősorban Murádin László nyugtázhatja nagy elégtétellel, hogy ez az atlasz egyedülálló a maga monumentalitásában, a kutatópontok számában, a nyelvi anyag egyöntetűségében és hitelességében. Méltó párja a 14 kötetes Erdélyi magyar szótörténeti tárnak. Nyelvjárástani munkásságáért a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1974-ben Csűry Bálint-emlékéremmel tüntette ki, a Román Akadémia 1996-ban a P. Haşdeu-díjjal jutalmazta.
Péntek János
Szabadság (Kolozsvár)

KREK-Bibliaismereti vetélkedő Kécen
November 21-én, Magyarkécen, immár kilencedik alkalommal került megrendezésre a Királyhágómelléki Református Egyházkerület bibliaismereti vetélkedője, amelyen nyolc egyházmegye kilenc gyülekezete képviseltette magát.
A versenyen részt vettek név szerint (egyházmegye/gyülekezet): Nagybányai (Szinérváralja) Szatmári (Mikola) Nagykárolyi (Érendréd) Érmelléki (Érszőllős és Magyarkéc), Bihari (Hodos) Temesvári (Temesvár – Belváros) Szilágysomlyói (Kraszna) Zilahi (Désháza). A egyházkerületi szakaszra idén is az egyházmegyei szakasz győztesei érkeztek, valamint hivatalból a tavalyi első helyezett, az érszőllősiek. A négy fős csapatok idén a Lukács Evangéliumából készültek. Magyarkéc már több alkalommal otthont adott a rendezvénynek, így a lelkes és alapos szervezés idén is színessé tette az rendezvényt. Az érkező csapatokat a házigazdák terített asztallal várták, majd a gyülekezet Élő Kövek nevű együttese kíséretével ifjúsági énekeket énekeltünk. Ezt követően Mike Pál magyarkéci lelkipásztor és Bán Alpár érmelléki ifjúsági előadó köszöntötte az egybegyűlteket, majd Ráksi Lajos, a Partiumi Keresztyén Egyetem lelkipásztora tartott áhítatot.
Különdíjas játék
Egy újabb éneklést követően a résztvevők megkapták az erre az alkalomra készített pólókat és névjegykártyákat, majd kezdetét vette az 50 kérdésből álló vetélkedő, amit félidőnél egy szünet szakított meg, melyben az Élő Kövekkel énekelhettünk együtt, majd Ráksi Lajos egyetemi lelkipásztor bemutatta a Partiumi Keresztyén Egyetemet a jelenlévő fiataloknak. A folytatásban, a kérdések elhangzása után a zsűri tagjai elkezdték a javítást, a versenyzők számára pedig különdíjas játék következett, ahol nem csak tudás, hanem a gyorsaság is számított. Bár mindenik csapat helyesen oldotta meg a feladványt, ez a leggyorsabban a magyarkécieknek sikerült, így ők könyvjutalomban részesültek.
Könyvjutalmat kaptak
Az ebédet követően a jelenlévők az Élő Kövek koncertjének aktív részeseként énekelhettek, majd eredményhirdetés következett. Ez alkalommal a magyarkéciek csapatának sikerült megszerezni az első helyezést, kevéssel lemaradva tőlük, másodikak lettek a Krasznaiak, nyomukban pedig a harmadik helyezést az Érszőllősieknek csapata érte el. A dobogósok és minden résztvevő könyvjutalomban részesült. Csodálatos volt látni, hogy a fiatalok mennyi időt és energiát szántak rá arra, hogy ilyen színvonalasan felkészüljenek erre a vetélkedőre. És bár verseny volt, mégis úgy érzem, hogy mindannyian nyertek, hiszen Isten Igéjével gazdagodhattak.
Gratulálunk nekik!
Bán Alpár érmelléki ifjúsági előadó
erdon.ro

Tájékoztatás egy peres ügyről
Szerdán, 2015. december 2-án 11 órakor hallgatják meg a Bukaresti Törvényszék 106-os termében a Securitate egykori tábornokát, Filip Teodorescut és Ioan Talpeșt, a Külföldi Hírszerzés egykori főnökét a Tőkés László sérelmére tett rágalmazó, lejárató, hitelrontó kijelentéseikkel kapcsolatban.
2014. szeptember 15-én az Antena 3 tévéállomás internetes oldalán az jelent meg, hogy Tőkés László, úgymond a magyar hírszerzés ügynöke, hazaáruló volt, nem pedig kém, aki nem önkéntes munkát végzett, őt megfizették mindazért, amit tett.
A továbbiakban a portál Filip Teodorescu titkosszolgálati tisztnek a Tőkéssel kapcsolatos „feltárásait” idézi, amelyek az Antena 3 televízió A nap összefoglalója (Sinteza zilei) című műsorában hangzottak el. „Nem önkéntes munkát végzett, megfizették ezért. (…) Hazaáruló volt, nem kém (Tőkés László – szerk. megj.), mert a kémek azok külföldiek”, magyarázta az Antena 3 nézőinek Filip Teodorescu, a kommunista diktatúra politikai rendőrsége Kémelhárítási Igazgatóságának egykori helyettes főnöke.
A volt szekus tiszt azt is kijelentette, hogy „Tőkés László lelkész volt, családtagjaihoz hasonlóan, s ez egyik alapfeltétele volt a magyar titkosszolgálatba való beszervezésének”. Ugyanakkor Teodorescu azt is nyomatékosította, hogy „mindezt Ceaușescunak is jelentették”.
A műsorban bejátszottak egy részletet egy hasonló témájú interjúból, amelyet Ion Cristoiu készített Ioan Talpeșsel, a Külföldi Hírszerzés (SIE) egykori főnökével, aki betöltött tisztsége folytán úgymond hitelesítette az elsőrendű vádlottak által felhasznált titkosszolgálati dokumentumoknak. A maga során a műsorvezető, a szintén alperes Mihai Gâdea többször is megállapította, hogy a felperes hol kém volt, hol hazaáruló.
Nagyvárad, 2015. november 27. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
erdon.ro

Humoros-zenés könyvbemutató Cserey Csabával
Megjelent Szatmárnémeti messze földön híres ütőhangszeresének önéletrajzi kötete.
A G. M. Zamfirescu Művelődési Központ termében mutatta be Cserey Csaba a most megjelent önéletrajzi kötetét. 2012-ben gyűjtötte össze karrierjének legfontosabb állomásait, emlékeit, a vastag iratcsomóból és interjúk sorozatát követően Balázs Katalin gyúrt könyvet.
Az írásból Csabcsi színész-barátai, Nagy Csongor Zsolt, Rappert-Vencz Gábor és Péter Attila Zsolt olvastak fel részleteket, amiből kiderült: akárcsak Cserey, az életét bemutató könyv is tele van találkozásokkal, humorral, ritmussal, zenével és könnyekkel. De ne feledjük, az ember nem csak bánatában, hanem örömében, boldogságában is könnyezhet.
A kötetből kiderül, az ütőhangszerművész egy szállodában látta meg a napvilágot, ez pedig rányomta a bélyegét életére. Vándormadár volt hosszú éveken át, míg 25 évvel ezelőtt szíve Szatmárnémetibe nem csábította. Azóta is itt él és nagyon jól érzi magát az itteni, nyitott szívű emberek között. Kezdetekben az Északi Színház zenekarának volt a tagja, 2005-ben pedig a művelődési központ munkatársa lett.
A könyvben szó van családi titkokról, szerelemről, zenekarokról, turnékról, na meg a pillanatról is, amikor eldőlt, hogy őt a ritmus, a dob élteti - tehát mindenről, amit Cserey Csabáról tudni kell. A bemutató alkalmával több dal is elhangzott, amelyeket zenészbarátaival adott elő.
szatmar.ro

Az 1918-as ígéretekre emlékeztették a kormányt Csíkszeredában
Az 1918. december elsejei Gyulafehérvári Határozat alkotmányba foglalását kéri az erdélyi magyarok nevében az MPP abban a Cioloș-kormánynak írt petícióban, amelyet szombat délután olvastak fel Csíkszeredában, mintegy ötszáz tüntető jelenlétében.
A szombat délután 2 órára hirdetett gyűlésen kivetítővel, román, székely, és magyar zászlóval díszített színpad fogadta az érkezőket. A nagygyűlés résztvevői magyar, román és angol nyelvű bannereken hirdették követeléseiket: „Nem akarunk román gyarmatosítást!”, Területi autonómiát Székelyföldnek!”, „Az autonómia a megoldás!”.
A részvételre való felhívást péntek délután a Csíkszeredai RMDSZ is megosztotta a Facebookján, s a téren is több székelyföldi RMDSZ-es városvezető állt a hallgatóságban. A közel másfél órás, kulturális műsorral kísért programon közreműködött a Maros Néptáncegyüttes, a Volt Politikai Foglyok Szervezete részéről szavalat hangzott el, a felvezetőkkel pedig csíkszeredai színművész és a csíkszeredai városháza munkatársa működött közre.
A bevezető szövegben tételesen felelevenítették az 1918-as történelmi eseményeket. „Akkor, az ott összesereglett románság teljes jogegyenlőséget ígért nagyapáinknak. Ma is ezeket az ígéreteket kérjük számon” – hangsúlyozták a nagygyűlés felszólalói. Elhangzott, hogy olyan országot szeretnének, ahol az adott szónak súlya, az írásnak értéke van, és ahol a magyarok egyenrangú állampolgárok, nem veszélyforrásként tekintenek rájuk.
Mint ismert, az Erdély és a Román Királyság egyesülését követelő Gyulafehérvári Határozat kimondta, hogy az egyesülés nyomán létrejövő új román állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, közigazgatásukat és bíráskodásukat anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik által, és számarányuknak megfelelően az ország törvényhozásában és kormányzatában is helyet kapjanak.
Aktuális eseményekre is utaltak a szónokok. Elhangzott Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda becsületből lemondott polgármestere neve, valamint a csíkkozmási községvezetés esete, ahol a „Községháza” feliratot bírósági végzéssel levétették az épület homlokzatáról. Mint a rendezvény során többször elhangzott, az 1918. december 1-jén elfogadott elvek kell hogy képezzék Romániában a nemzeti egyenlőség és szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapját.
Lehurrogták a román nyelvű köszöntést
Nagy Benedek 56-os elítélt, volt RMDSZ-es parlamenti képviselő beszédének elején hangos nemtetszésének adott hangot a hallgatóság, amiért a beszélő románul is üdvözölte az egybegyűlteket: „Frați români, frați in suferință de aproape un secol” (Román testvérek, testvéreink a közel évszázados szenvedésben). A hurrogásra reagálva a szónok figyelmeztetett: ez közös ügy. Beszédében az 1918-as események kevésbé ismert összefüggéseit ecsetelte, arra figyelmeztetve, az akkor szerződéses megegyezés történt.
Elhangzott, hogy a magyar, majd román és angol nyelven felolvasott petíció révén az új kormánynak is szeretnék jelezni, hogy a magyar közösséget megilleti minden olyan jog, ami természetes a 21. század Európájában, mert enélkül nem teremthető meg a társadalmi béke.
A Csíkszéki SZNT felhívása nyomán a tömegtüntetés résztvevői követelték a Székelyföld önrendelkezéséről döntő népszavazás kiírását, a magyar nemzetrészt államalkotó tényezőként elismerő új alkotmányt, a nemzeti jelképek használatának engedélyezését, a magyar nyelv jogállásának elismerését, és az 1918. december elsejei Gyulafehérvári Nyilatkozat betartását.
maszol.ro

Tüntetés Csíkszeredában – Bíró Zsolt beszéde
Tisztelt egybegyűltek, kedves Barátaim!
Ne félj – hallottuk Tompa László versét.
Ne féljetek! – mondta II János Pál Pápa székfoglaló beszéde alkalmával homíliájában.
„A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.” – ezt a gondolatot George Orwell fogalmazta meg. Látszólag nagyon egyszerű kedves barátaim, tisztelt, egybegyűltek!
Ma kimondhatunk bármit.
De vajon tényleg kimondhatunk bármit?
És ha kimondhatunk, akkor minden egyéb aztán magától következik? A dolgok úgy festenek, hogy az orwelli mondat nagy és örök igazsága mellett sokkal árnyaltabb a kérdés.
Kimondhatunk látszólag bármit.
Ma itt ezen a téren kimondhatjuk, hogy nem örülünk annak, hogy december elseje szabad nap Romániában. Kimondhatjuk azt is, hogy nem örülünk annak, hogy olyan országban élünk, ahol ez a nap az ország nemzeti ünnepe. Egy olyan nap, amely megosztja az ország polgárait.
Kimondhatjuk, hogy magyarok vagyunk,
Kimondhatjuk, hogy ragaszkodunk szimbólumainkhoz.
Kimondhatjuk, hogy ragaszkodunk anyanyelvünkhöz.
De mindannyian tudjuk, hogy a kinyilatkozástól még hosszú út vezet a szabadságig. Ezért teszünk is érte.
Mivel ragaszkodunk szimbólumainkhoz, kifüggesztjük szimbólumainkat.
Mivel ragaszkodunk anyanyelvünkhöz, kiírjuk a községházára, hogy községháza.
Aztán valakinek mindez szemet szúr, és hosszas procedúra kezdődik. A törvényre hivatkozva egy európai uniós jogállamban az európai méltóság nevében létrehozott egyesület kezdeményezésére levétetik feliratainkat, szimbólumainkat.
Csíkmadarason Biró Lászlót arra kötelezik, hogy távolítsa el a zászlót. Csíkkozmáson Bodó Dávidot arra kötelezik, hogy távolítsa el a községháza feliratot. Most pedig minden jel arra mutat, hogy következik a csíkszeredai Városháza felirat.
Mindezt csupán azért, mert valaki, vagy valakik méltóságát sérti.
Ezen a ponton érdemes felütni az értelmező szótárat és az emberi méltóság címszóhoz lapozni. Ezt olvashatjuk: „Az emberi méltóság mindazon értékek összességét jelöli, amelyek az embernek és csakis az embernek, mégpedig minden egyes embernek, származásától, fejlettségi szintjétől, műveltségétől, tulajdonától függetlenül a sajátjai. Az emberi méltóság olyan minőség, amely egyenlő és abszolút minden egyes emberben. Az emberi méltóság jellemzői: egyetemesség-egyenlőség; elvehetetlenség-eljátszhatatlanság; és sérthetetlenség.” Hogy is állunk akkor ezzel a dologgal tisztelt egybegyűltek, kedves barátaim?
Hol van Mezei János barátom joga az emberi méltósághoz, amikor úgy rontanak rá családjára hajnalok hajnalán, állarcba burkolózott kommandósok, mint teszik azt mostanság Párizs vagy Brüsszel utcáin közveszélyes gyilkosokkal?
Hol van a Mezei János kiskorú gyerekeinek egyetemes, vagy ha úgy tetszik európai méltósághoz való joga, amikor kisiskolásként életre szóló traumát kell elszenvedniük? Hol van Gyergyószentmiklós polgárainak emberi méltósága, amikor még azt a jogukat kis megkérdőjelezhetik, hogy választott elöljárójukért imádkozzanak templomaikban? Sajnos a securitate módszerei kísértenek. A félelemkeltés politikája folytatódik. De megismételhetnénk mindezen kérdéseket Ráduly Róbert és családja esetében is.
Hol van csíkkozmási székelyek méltósága, amikor arra kényszerítik őket, hogy a saját őseik által, saját pénzükön emelt épületre saját nyelvükön írt feliratot távolítsák el? Egy nemzet méltóságát sérti, ha szimbólumát nem használhatja? Ennek ellenére tucatjával távolíttatják el a székely zászlót Székelyföld szerte.
Sajnos megállapítható: távol állunk az emberi méltóság szavatolásától.
Ki kell mondanunk, hogy kettő meg kettő az négy! Ki kell mondanunk, mert csak ha ezt kimondjuk, akkor tudunk tovább lépni. De tudnunk kell tovább lépni! Nem elég kimondani, hogy visszautasítjuk, hogy nemzetbiztonsági kockázati tényezőként tekintenek egy közösségre mely csupán méltóságot szeretne és olyan jogokat, amelyek egyébként természetesek Európában, sőt sok helyütt még azon kívül is, például itt, a közeli Moldvában is.
Ma, amikor a terrorveszélytől és migránshullától hangos a média, nem feledkezhetünk meg a csíkkozmási hírekről sem és meg kell hallanunk azt is, hogy mi történik közvetlen keleti szomszédságunkban. Tőlünk keletre, nem az északkeleti Ukrajnára vagy a délkeleti Szíriára gondolok, csupán Románia leginkább keleti szomszédjára, Moldva Köztársaságra, ahol a parlament létrehozta a moldovai törvényhozásnak a gagauz autonómia-törvénnyel való összhangba hozatalára hivatott, parlamentközi munkacsoportot; munkacsoportot a Chişinău-i Parlament és a Gagauz Népgyűlés között; és ugyancsak a chişinăui parlament elvetette a moldvai gagauz nemzeti közösség „kisebbségként” való meghatározását, mivel a gagauz közösség Moldva egyik államalkotó tényezője. Ennyit kérünk mi is.
Mindezt jogkövető módon.
Azt kérjük, hogy törvény által államalkotó tényezőként ismerjék el a magyar közösséget! Azt kérjük, hogy törvény által garantálják az autonómiát! Látható: nem ördögtől való dolgot kérünk. Csak azt, ami másutt is természetes. Az Unióban vagy éppen azon kívül. Ráadásul mindezt nekünk megígérték. Lassan 100 éve annak, hogy ezt megígérték Gyulafehérváron.
Azok számára, akik a Nyilatkozatot szerkesztették természetes volt, hogy az autonómia nem a veszély forrása, hanem éppen a probléma megoldása. Nincs ez másként 100 év elteltével sem!
Ezért fordulunk ma ismételten Románia kormányához kéréseinkkel. Kéréseinket egy petíció formájában eljuttatjuk az ország új miniszterelnökéhez, de helyzetünkről, kéréseinkről tájékoztatni kívánjuk a nemzetközi közvéleményt, a világ nagyhatalmait is, ezért petíciónkat eljuttatjuk a Romániában akkreditált nagykövetségekre is. Annak tudatában, hogy kimondhatjuk: hogy kettő meg kettő az négy, legyünk azon, hogy minden további igazságunk valóság legyen.
Ne féljünk!
Ne féljetek!
Csíkszereda, 2015. október 28.
Biró Zsolt,
a Magyar Polgári Párt elnöke
Erdély.ma

Csíkszeredának is meg kell védenie a „Városháza” feliratot
Kiáll a csíkszeredai polgármesteri hivatal homlokzatán lévő „Városháza” feliratáért Füleki Zoltán László megbízott alpolgármester.
Mivel több csíkszéki település „Községháza” homlokzati felirata mellett a csíkszeredai polgármesteri hivatal „Városháza” felirat levételét követeli törvényszéki pereket kezdeményezve a Dan Tănasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC), legutóbbi ülésén a városi tanács is foglalkozott a témával.
Kiáll a csíkszeredai polgármesteri hivatal homlokzatán lévő „Városháza” feliratáért Füleki Zoltán László megbízott alpolgármester.
Mivel több csíkszéki település „Községháza” homlokzati felirata mellett a csíkszeredai polgármesteri hivatal „Városháza” felirat levételét követeli törvényszéki pereket kezdeményezve a Dan Tănasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC), legutóbbi ülésén a városi tanács is foglalkozott a témával.
Az ügyet Veress Dávid városi tanácsos hozta szóba napirend előtti felszólalásában. Arra kérte a testületet, hogy tekintsék felvetését „pártállástól függetlenül”, és azt szorgalmazta: kerüljék el a csíkkozmási végkifejletet, ahol a községháza elveszítette a feljelentő elleni pert, és már le is vették a múlt héten a homlokzati feliratot. A csíki önkormányzat épületének homlokzatán a Városháza – Primăria felirat áll. A feljelentő kifogása – akár a többi feljelentése esetében –, hogy a magyar felirat törvénytelenül van kinn, mivel nem a román megfelelője.
Veress a képviselőtársaknak azt javasolta: „előzzék meg” a kedvezőtlen bírósági döntést, és időben sorakoztassanak fel hatékony érvrendszert, illetve helyettesítsék időben egy megfelelőbb kifejezéssel a Városháza szót. A tanácsos azt is tudni vélte, hogy mivel műemléképületről van szó, ezt a feliratot eredeti formájában talán meg lehet tartani – ezt erősítette meg Szabó Soós Klára képviselő is.
„Természetesen a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatal minden fórumon áll elébe a feljelentésnek” – jelentette ki Füleki Zoltán László megbízott alpolgármester. Mint mondta: személyesen is tiltakozik a „Dan Tănasă mint jelenség” ellen. Hozzátette: a perben nem csak védekezni fognak, hanem mindent ki fognak használni, hogy a feliratot megvédjék.
A csíkszeredai városháza épületére az 1990-es évek közepén került fel a kétnyelvű: Városháza–Primărie felirat. Ezt egy homlokzati felújítás előzte meg, a városháza frontját újrafestették – emlékeztet a Székelyhon, megszólaltatva a város akkori polgármesterét is az ügyben. Csedő Csaba István polgármester szerint most a város lakosságának kiállására is szükség lenne a felirat védelméért.
„Románia törvényei garantálják a kétnyelvűséget” – mondta az alpolgármester. Szavai szerint megvan minden jogi lehetőség a védekezésre és védekezni is fognak. „Ez támadás, így mi védekezünk” – fogalmazott Füleki, hozzátéve, bízik a bíróság „bölcsességében”, valamint abban, a csíkszeredai románok sem fogadják el a feljelentő „csipkelődését”, hiszen a városvezetés számukra is minden esetben helyt ad a nyelvi kötelezettségeknek.
A Dan Tănasă által benyújtott keresetet november 19-én iktatták a Hargita Megyei Törvényszéken, ugyanazon a napon, amikor hasonlót nyújtottak be a csíkcsicsói és csíkdánfalvi polgármesterek, és a helyi önkormányzati képviselő-testületek ellen is.
G. E.
maszol.ro

Antal Árpád: elítélem a december elseje alkalmából kitűzött román zászló eltávolítását
Elhatárolódom és elítélem azt, hogy Sepsiszentgyörgyön ismeretlenek eltávolították a Román Katona emlékműve mellől a december elseje alkalmából kitűzött román zászlót.
Azt gondolom, hogy ez a tett provokáció és az volt a célja, hogy megzavarja a magyarok és a románok közti interetnikus békét és városunk csendjét.
Remélem, hogy a hatóságok minél előbb azonosítják és felelősségre vonják a tetteseket.
Közlemény
Erdély.ma

Házkutatást tartottak a HVIM kézdivásárhelyi elnökénél
Házkutatást tartott a Szervezett Bűnözés és Terrorizmusellenes Igazgatóság (DIICOT) a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi elnökénél hétfőn, akit Bukarestbe szállítottak további kihallgatásokra.
A Szervezett Bűnözés és Terrorizmusellenes Igazgatóság tartott házkutatást a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi elnökénél, Beke Istvánnál, akihez még hétfő reggel kiérkeztek az illetékesek, s este 20 óra 30 percig maradtak – tájékoztat közleményben a HVIM. Mint fogalmaznak, semmiféle gyanúsítást nem közöltek a szervezet helyi elnökével, és a házkutatási parancson sem szerepelt semmiféle indok. „Elképesztőnek tartjuk, hogy a házkutatás során csak olyan tárgyakat foglaltak le, amik teljesen törvényesen lehettek nála, így például a magyar zászló és a vármegyéhez köthető zászló és pólók, illetve ami nagyon szúrta a román rendőrök szemét az a Vármegye iránymutatása, amit szintén lefoglaltak” – olvasható a közleményben.
A fent említetteken kívül lefoglalták Beke István számítógépét és laptopját, továbbá a munkahelyén is házkutatást tartottak. „Mivel az érintett személy magyar állampolgár is, így természetesen azonnali konzulátusi segítséget is kérünk, illetve minden jogi eszközt meg fogunk ragadni, hogy a teljességgel indokolatlan, törvénytelen intézkedést fejezzék be” – fogalmaztak a HVIM tagjai.
„Amennyiben bármilyen gyanú is felmerül, akkor közöljék, viszont ha nincs, akkor semmilyen jogi lehetőségük nincs ilyen megfélemlítő lépésekre” – tették hozzá, illetve kifejtették: a nemzetközi sajtóhoz és az Európai Parlament nyilvánosságához fordulnak az ügyben.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Történész konferenciát tartottak a Kultúrpalotában
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a Borsos Tamás Egyesület szervezésében tudományos ülésszakot tartottak szombaton a Magyar Tudomány Napja Erdélyben alkalmából, Marosvásárhelyen.
A 14. fórumot Maros megye és Marosvásárhely történetéből címszó alatt tartották meg a Kultúrpalota kistermében , amelyen elsősorban a marosvásárhelyi történész kutatók ismertették legújabb kutatási eredményeik, de az ülésszaknak gyergyóremetei, kolozsvári és budapesti meghívottjai is voltak.
A fórumot Simon Zsolt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesületének titkára és László Lóránt a Borsos Tamás Egyesület elnöke nyitotta meg, majd Pánczél Szilamér a Maros Megyei Múzeum régésze a Maros megye területére eső római limes-szakasz lelőhelyeinek kutatása során felvetődött kérdésekre kereste a választ előadásában. Ezt követően Weisz Szidónia a Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa a somkeréki Erdélyi család közép- és kora újkorban szerzett privilégiumait ismertette. Simon Zsolt a „Gheorghe Şincai” Társadalom- és Bölcsésztudományi Kutatóintézet kutatója az 1616-ban, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem által Marosvásárhelynek adományozott szabad királyi rang mibenlétéről és az ezzel járó kiváltságokról értekezett.
Nemes Gyula helytörténész, a Nagyernyei Református Egyházközség főgondnoka, csíkfalvi Csók János ácsmesternek a 18. század utolsó harmadában kifejtett tevékenységét vázolta, főleg a mesternek a nagyernyei református templom építése alkalmával kifejtett munkájára fókuszálva. Pakot Levente, a budapesti Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének munkatársa, az 1869. évi népszámlálás tíz marosszéki településéről fennmaradt eredeti felvételi ívet elemezte. Pál-Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, előadásában Bernády György marosvásárhelyi polgármester városrendezési és fejlesztési elgondolásait, programját és azok életbe léptetését vázolta.
Ebédszünet után a tudományos fórum Spielmann Mihály, a Teleki-Bolyai Könyvtár nyugalmazott osztályvezetőjének előadásával folytatódott, aki Fekete Andor marosvásárhelyi ügyvéd két emlékiratáról beszélt a jelenlévő közönségnek. Ezt követően Berekméri Árpád-Róbert, az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltárának levéltárosa a Marosi Egyházmegyében, a két világháború közt tartott egyházlátogatásokról tartott előadást. Nagy József gyergyóremetei hadtörténész, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem doktorandusza a marosvásárhelyi magyar királyi 22. honvéd gyalogezred etnikai viszonyait vázolta a korabeli helyi sajtó tükrében. Tamási Zsolt a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója, a Marosvásárhelyi Státus Főgimnázium két világháború közötti történetét ismertette.
Murándi János Kristóf a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának oktatója előadásában a második bécsi döntés után Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély legfontosabb magyar politikai formációjának, az Erdélyi Pártnak Maros-Torda vármegyei és marosvásárhelyi szervezetét mutatta be. Hámori Péter, a budapesti Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum kutatója Székelyföldi „Tennesse-völgy”, Észak-Erdély elektrifikálása és gazdaságfejlesztése 1940-1944 címmel tartott előadást. Sárándi Tamás a Maros Megyei Múzeum munkatársa az 1940 őszén a Székelyföldön fennálló közellátás problémáit és annak megoldási módozatait ismertette.
Székelyhon.ro

Elkezdődött a karácsonyra hangolódás Gyergyószentmiklóson
Meggyújtották az első gyertyalángot Gyergyószentmiklós központi parkjában vasárnap este. Évek óta ide gyűlnek össze advent vasárnapjain a szentmiklósiak, egyházak, énekkarok, városvezetők és civil szervezetek képviselőivel együtt.
Advent minden vasárnapján este negyed nyolckor meggyújtanak egy gyertyát a koszorún, felolvassák a következő hétre szánt adventi gondolatokat, és a meghívottak szavakban, énekben osztják meg az örömhírt.
Az önkormányzat minden esztendőben más-más tevékenységet végző civil szervezeteknek szán kiemelt szerepet, ezek képviselői olvassák fel a napi üzeneteket is. Idén a sportolók előtt hajt fejet a város. Nagy Zoltán alpolgármester, köszöntőjében a paralimpián elesett versenyzőről mesélt, akiért visszament nyolc társa, és egymásba kapaszkodva, együtt haladtak tovább a cél felé. „Mindannyian megfutjuk a saját távunkat. Vannak egyéni és közösségi céljaink. De nem mindegy, hogy egymás számára verseny- vagy segítőtársak vagyunk-e. Mert nagy erőt jelent, ha együtt haladunk. Időnként csak egy parányi biztatás kell, egy mosoly, melyből mindenkinek korlátlanul van. Egymást segítve biztos, hogy beérünk a célba” – fogalmazott, hozzátéve, hogy feladatunk, nem csak az adventben, egymásnak segítő kezet nyújtani, és azt őszintén elfogadni.
„Ne csak az adventi gyertyán gyújtsuk meg a lángot, hanem magunkban is, hogy fényében Krisztus útján járhassunk” – javasolta Gál Hunor örmény katolikus lelkipásztor. „Rajtunk áll, ezt a lángot hogyan őrizzük. Hagyjuk-e, hogy kétségekkel teli éjszakáinkba is bevilágítson. Mit teszünk, hogy megmaradjon, családunk asztalára, a betlehemi jászolhoz kerüljön?” – hangzott el a kérdéssor, majd a lelkipásztor magyarul és örményül is áldott adventet kívánt mindenkinek.
A Szent Miklós Kamarakórus fellépését követően nyílt az adventi vásár, ahol a vöröskeresztesek szolgáltak fel forró teát.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Figyelmeztető számonkérés Csíkszeredában
Az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban tett ígéretek betartását, alkotmányba foglalását követelték a Magyar Polgári Párt felhívására november 28-án, szombaton összegyűlt tüntetők a csíkszeredai Szabadság téren. Biró Zsolt MPP-elnök szerint mintegy kétezer ember vett részt a demonstráción.
„Emlékeznünk kell a be nem tartott ígéretekre" – hangzott el a Szabadság téren feállított színpadon, utalva a 1918. december elsején kihirdetett gyulafehérvári nyilatkozatra. A Maros Művészegyüttes előadása közben ismertették a közel százéves nyilatkozat cikkelyeit.
„Figyelemfelkeltő és figyelmeztető a mai tiltakozás, amely a közös ügy, az erdélyi magyar közösség egyöntetű óhajának kifejezése" – mutatott rá felszólalásában Nagy Benedek történész.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke beszédében rámutatott, sok dolgot kimondhat az erdélyi magyarság, viszont a kinyilatkoztatástól hosszú út vezet a szabadságig.
A pártelnök kitért a csíki települések Községháza feliratai miatti jogi eljárásokra, illetve utalt a gyergyószentmiklósi, valamint a csíkszeredai polgármester politikai meghurcoltatására is.
Beszédét követően Biró felolvasta pártja – a román kormánynak és Dacian Cioloș miniszterelnöknek címzett – ötpontos petícióját, amelyben a román közösség ígéreteire hivatkozva az erdélyi magyarságot megillető jogokat kéri számon. A dokumentum tartalmát román és angol nyelven is hallhatták az egybegyűltek.
„Többen is eljöhettek volna. Sokan, akiknek itt kellett volna lenniük, nem jelentek meg. Reméljük, hogy lesz eredménye a tüntetésnek" – állapította meg érdeklődésünkre a demonstráción részt vevő dánfavi Ambrus Mátyás Mária. Tudósítóink szerint egyébként az RMDSZ részéről csak Korodi Attila parlamenti képviselő volt jelen.
A demonstrációt követően a Sapientia egyetemen tartott sajtótájékoztatón Biró Zsolt elmondta, ennél több emberre nem számítottak, hiszen adventi időszak van: „Mi 1500–2000 embert vártunk, azt gondolom, ezt a számot túl is teljesítettük." Hozzátette, sikeres akciónak tekinti a megmozdulást, és véleménye szerint az MPP bebizonyította, hogy „erős, életképes politikai alakulat”.
A román nemzeti ünnepen arra a gyulafehérvári nagygyűlésre emlékeznek, amelyiken az erdélyi, bánsági és magyarországi románok – önrendelkezési jogukra hivatkozva – az általuk lakott területek és a Román Királyság egyesüléséről fogadtak el határozatot. A gyulafehérvári nyilatkozat teljes szabadságot, anyanyelvű közigazgatást és igazságszolgáltatást, valamint arányos képviseletet ígért a Romániához csatlakozó népeknek.
Molnár Rajmond
Krónika (Kolozsvár)