Ökumenikus istentisztelet az épülő Új Ezredév templomban
Épül a bánsági magyar közösség Trianon utáni legnagyobb beruházása!
Ökumenikus istentiszteletet tartottak október 29-én délután az épülő Új Ezredév Református Központ imatermében.
Örvendetes hír, hogy október eleje óta folytatódik a Református Központ építése, a munkatelepi körülmények között az imaterem is csak egy fából készült lépcsőn közelíthető meg. A Makovecz Imre tervei alapján épülő Új Ezredév Református Központ F épülete az Európai Unió HU–RO 1101/165/ 1.2.3. számot viselő, Vallási útvonalak Csongrád és Temes megyében című pályázata keretében valósul meg, 362,5 ezer eurós költséggel. A közösségek közötti kapcsolatok erősítését célzó ökumenikus rendezvénysorozat is a fenti pályázat része.
A kedd délutáni ökumenikus rendezvény vendégei a gyárvárosi római katolikus hívek voltak, ft. Kapor János plébános vezetésével. Az ökumenikus istentisztelet keretében igét hirdetett ft. Kapor János, majd bemutatta a jelenlevőknek az 1726-ban létrehozott gyárvárosi római katolikus egyházközség, illetve a 112 esztendeje felszentelt Millenniumi templom felépítésének történetét. A XIX. század végén a tízezres lélekszámúra duzzadt gyárvárosi egyházközség a város akkori „legmonumentálisabb épülete”, a Millenniumi templom felépítésére vállalkozott. Ft. Kapor János a gyárvárosi plébánia birtokában levő, régi könyvekből, dokumentumokból, fotókból, kegytárgyakból, zászlókból, stb. összeállított, rendkívül érdekes kiállítást is bemutatta a református gyülekezetnek
Az Új Ezredév gyülekezet templomépítő lelkipásztora, Gazda István a Nyugati Jelennek elmondta: száz esztendővel a Millenniumi templom felszentelése után, a gyárvárosi református gyülekezet felvállalta az Új Ezredév Református Központ, a Trianon utáni legnagyobb magyar beruházás megvalósítását! Az évek óta stagnáló építkezés folytatására a Vallási útvonalak Csongrád és Temes megyében című EU-s pályázat keretében nyílt lehetőség. A hónapokig tartó előkészületek után idén októberben elkezdődött az F ökumenikus épület építése, 410 négyzetméteres beépített területtel. Az F épület földszintjén – amely a már elkészült E épület párja – kap helyet a 113 ülőhelyes, 103 négyzetméter nagyságú terem, mely istentiszteletek, konferenciák vagy más közösségi rendezvények lebonyolítására is alkalmas lesz. Ugyanitt helyezkedik el az irodahelyiség is, mellette kis raktárral. Az emeleten öt vendégszoba lesz, előszobával és fürdőszobával, a tetőtérben egy 65 négyzetméteres terem létesül, időszakos ökumenikus kiállítások számára. Az épületben kisméretű hangversenyterem is helyet kap, illetve az alagsorban is hasznosítható tereket alakítanak ki. „Az európai uniós pályázat lebonyolításának határideje 2014. június 30. – mondta Gazda István lelkipásztor. – A kivitelezést végző vállalat vezetői a legkomolyabban álltak hozzá a munkához, és mindent megtesznek az általunk is felvállalt júniusi határidő betartása érdekében.
Az Új Ezredév gyülekezet templomépítő lelkipásztora arra hívta fel a bánsági magyar közösség figyelmét, hogy téglajegyek megvásárlásával támogathatják a Makovecz Imre tervei alapján épülő monumentális Református Központ felépítését. „10, 50, 100 és 500 lej értékű téglajegyeket bocsátottunk ki, erre a bevételi forrásra azért van szükségünk, hogy a banki kamatokat és a menet közben felmerülő egyéb járulékos költségeket fedezni tudjuk” – mondta Gazda István. „Az Új Ezredév Református Központ lehet a korunk követelményeinek megfelelő új Magyar Ház, a temesvári és a bánsági magyarság büszkesége!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Kötelékek – kézfogások
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Martonyi: az autonómia nem alkotmányellenes
Sem a román alkotmánnyal, sem az európai vagy nemzetközi szabályozással nem ellentétes az autonómia egyetlen formája sem – jelentette ki Martonyi János magyar külügyminiszter szerda reggel a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában.
A tárcavezető azzal kapcsolatban beszélt erről, hogy Victor Ponta román miniszterelnök hétfőn az MTI-nek azt mondta: Románia alkotmányának és az európai gyakorlatnak megfelelő módon fog válaszolni a bukaresti kormány a székelység autonómiaigényére. A kormányfő ezt azzal összefüggésben mondta, hogy a vasárnapi Székelyek nagy menetelésén a szervezők becslése szerint 120 ezer, a hatóságok állítása szerint 15 ezer résztvevő követelte Székelyföld területi autonómiáját, és tiltakozott Románia tervezett közigazgatási átalakítása ellen.
Martonyi János felidézte: a román alkotmány kimondja, hogy Románia egységes nemzetállam. Ezt azonban egyáltalán nem kérdőjelezné meg, ha olyan helyi önigazgatási, önrendelkezési formációk, autonómiák jönnének létre, amelyek egyébként az állam egységét nem érintik – tette hozzá. Úgy fogalmazott: „szó sincs arról, hogy Románia közepén valamiféle elkülönülő enklávé jönne létre.”
Hozzáfűzte, ha egy közösség nagy többsége valamiféle önigazgatási, önrendelkezési autonómiaformát igényel, akkor demokratikus alapelv, hogy ezt a többség komolyan veszi, és tárgyalásokat kezd ennek az önrendelkezési formának a konkrét megvalósításáról.
A tárcavezető a vasárnapi demonstráció másik fő témájára utalva arra hívta fel a figyelmet: azt viszont kimondják nemzetközi, illetve európai normák, hogy nem szabad olyan területi beosztást meghatározni, amely az adott területen élő kisebbséget hátrányosan érinti, és a kisebbség létszámának a csökkenéséhez vezet. Márpedig azok a regionális elképzelések, amelyek megjelentek Romániában, „nagyon sajnálatos módon arra utalnak, hogy egy olyan területi módosítás következne be, ami igenis hátrányosan érintené éppen azt a közösséget, amelynek nagy többsége, mint látjuk és láttuk, valamiféle autonómiaformának a megvalósítását tartaná demokratikus megoldásnak” – mutatott rá a külügyminiszter.
Hozzátette: a magyar kormány ebben az ügyben továbbra is – az alaptörvény értelmében – felelősséget vállal a határon túli magyar

Magyarnak lenni ősszel Váradon
Az 1990-es marosvásárhelyi fekete március gerjesztette aggodalmak óta szinte sosem volt ilyen rossz a közérzete a nagyváradi magyarságnak – amely azóta létszámában a felére csökkent. S bizony, ereje is ehhez mérten fogyatkozott, ami az önbizalmát aligha növeli. Már csak azért sem, mert a politikai érdekérvényesítés lehetőségei is beszűkültek azáltal, hogy a többségi románság képviselete minden fontosabb kérdésben nemzeti alapon pozicionálja magát, és a kisebbséget mellőzve dönt. De ez még a jobbik eset, mert gyakorta kimondottan a hátrányára. Amikor a magyarokról van szó, megszűnnek a pártos viták, felülkerekedik a régi frusztráltságokból és komplexusokból táplálkozó többségi nacionalizmus, öngerjesztő arrogancia. Ám mivel az ország nyugati határszélén mindenki igyekszik európainak tűnni, a magyarellenesség látensen burjánzik és hat, a komolyabb közszereplők nem vállalják fel nyíltan.
Az ördög a részletekben rejtőzködik.
Nagyvárad román többségű vezetősége azért is alázhatja meg naponta a város lakosságának több mint egynegyedét kitevő magyar kisebbséget, azért ingerelheti, provokálhatja és kerülheti meg, mert nem kell vele számolnia a politikai-adminisztratív döntéseknél. A magyarok közképviseletét a rendszerváltás óta ellátó – és nagymértékben ki is sajátító – RMDSZ ugyanis kiszorult a vezetésből: a kormánykoalíció pártjai dominálják az önkormányzatot, a képviselő-testületi döntésekhez nincs szükségük a létszámában is megcsappant tulipános frakció voksaira. Ma már azt is nehéz kideríteni, hogy miket forralnak a románok a polgármesteri hivatalban, milyen határozatokat készítenek elő, milyen huncutságokon spekulálnak, a diktatúra bukása óta ugyanis először fordul elő, hogy nincs magyar alpolgármestere a városnak, aki a körmükre nézne legalább…
Köztudott például, hogy a többségiek folyamatosan azon mesterkednek, hogy a közel ezeréves város magyar múltját elkendőzzék, sőt, eltüntessék: az épített örökséget éppúgy, mint a szellemi hagyatékot. Újabban azonban a jelent is magyartalanítanák. A Nagyváradi ősz nevű, állítólag 1991-ben indult, akkor még csak városnapként elképzelt „projektet” mára szinte egyhónaposra duzzasztották, de úgy, hogy a szeptember 20-án elkezdődött és október 12-én, a „város napján” tetőzött ünneplésfolyam gyakorlatilag kizárólag a román lakosságnak szólt. A magyar közösség politikai, egyházi, civil képviselőit éppúgy kihagyták a szervezésből, mint a polgárokat. Legfeljebb fogyasztókként, költekezőkként, alkalmi publikumként számítottak rájuk.
Ugyanakkor nem lehet véletlen, hogy a rendezvénysorozat egész propagandájában a kollektív többségi amnézia, mi több, egyenesen a történelemhamisítás uralkodott. Azt már megszokhatták a váradi magyarok, hogy a közelmúlt és a jelen kronológiáját szinte csak román vonatkozású, többé-kevésbé dicsőséges momentumokkal zászlózza a hivatalos diskurzus, de az új döbbenet, hogy tudományosnak álcázott konferencián lúgoznák ki Nagyvárad történelméből Szent László magyar királyt, elvitatva tőle a városalapítás közkeletű tényét. Mindeddig senki sem kérdőjelezte meg, hogy a lovagkirály 1082-ben rendelte el
Várad várának és monostorának építését, idehelyeztetve a bihari püspökséget, ide is temetkezett. Most tudós történészek dáko-román múltat vizionálnak és „Szlovákiában” 1113-ból fennmaradt okiratot idézgetnek, mint „első említést”, csak sikerüljön valahogy I. Lászlót eltávolítani… a városból. Ha már a sírját úgysem sikerült fellelni az azóta többször lerombolt és újjáépített várban.
Apropó: a város napja. Október 12-én ünnepelni lehet ugyan Nagyváradot nagy csinnadrattával, parádéval, de közmegegyezésről szó sincs: a kettős évfordulónak kimondva-kimondatlanul magyarellenes éle van. 1918. október 12-én a Román Nemzeti Párt prominensei a történelmi Magyarország szétverésének szándékát fogalmazták meg egy kiáltványban, gyakorlatilag hátba támadva a világháborúban kivérzett országot, amelynek addig hűséges polgárainak tűntek. Huszonhat év múlva pedig ugyanezen napon a szovjet tankok nyomában jöttek „felszabadítani” Váradot azok, akiknek utódai ma is hadizsákmányként tekintenek mindenre. Heteken át ünnepelnek és ünnepeltetik magukat közpénzen, miközben rá sem hederítnek a város magyar közösségére.
Rosszkedvünk telét vetítette előre a falcs hangú nagyváradi ősz…
Dénes László
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Aktív várakozástól a politikai cselekvésig
Százezres nagyságrendű részvételt ígér a Székelyföld autonómiájáért, a romániai régióátszervezés elleni tiltakozás céljából október 27-én szervezendő Székelyek Nagy Menetelése. Kántor Zoltán szociológus-politológussal, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójával arról is beszéltünk, miért kell jelen lennie a partiumi magyarnak is a Kökös és Bereck közötti útszakaszon.
– Mit üzen önnek a várhatóan magas létszámú részvétel: az erdélyi magyarok megtanulták az érdekérvényesítés, a véleménynyilvánításnak ezt a válfaját? Több mint két évtizednyi passzivitás után hogyan helyezhető be ez a tiltakozási forma az erdélyi közegbe?
– Hosszú út végén van e tekintetben a székelyföldi magyarság. Miután csak a ’89-es forradalom alkalmával, illetve annak környékén találkozhatott tömegtüntetésekkel, a marosvásárhelyi fekete március alaposan el is vette a kedvét az utcai megmozdulásoktól. Azt követően a közelmúltig alig volt utcai megnyilvánulás, párhuzamban azzal, hogy a magyar közösségek számára szinte morálisan kötelező alapelv volt a békés úton való véleménynyilvánítás. Miközben több jel is azt igazolta, hogy mindezt nem honorálja a román többségi állam. És bár egyáltalán nem pártolom az észak-írországi vagy baszkföldi típusú erőszakos megnyilvánulásokat, azt mondom: ha ez a teljesen parlamenti tárgyalásos úton zajló politizálás nem vezetett a kívánt eredményekhez, akkor egy közösségnek az utcán is meg kell mutatnia magát. A közelmúlt hasonló megnyilvánulásai – a néhány évvel ezelőtti, a román hatalom által közvélemény-kutatásnak aláminősített népszavazás, vagy az idei, márciusi marosvásárhelyi tüntetés –, a küszöbön álló, minden korábbinál nagyobb tömegeket megmozgatni látszó nagy menetelés mellett több egyéb tiltakozási forma is elképzelhető, például egy tér hosszabb távú elfoglalása. Mert nem elég csak a magyar közvéleménynek üzenni, a román felé is egyszerre kell „ütősen” és békésen kommunikálni, valamint a nemzetközi közvélemény várhatóan jelen lévő képviselői felé is.
– A politikai cselekvések hatékonyságát jelentős mértékben befolyásolja az időzítés pillanata. „Idő” van most?
– Nagyon jónak tartom az időzítést. Nemrég volt ugyanis a katalóniai élőlánc, egy éve pedig a milliós léptékű barcelonai tüntetés, így a nyugati közvélemény is kötni tudja a székelyföldi menetelést ezekhez a nagy visszhangot kiváltó megnyilvánulásokhoz. Kommunikációs szempontból sokkal jelentősebb az átütőerő, ha egy nyugati modellre tudunk utalni, ellenkező esetben az ottani közvélemény hajlamos úgy tekinteni a székelyföldi közösségre, mint partikuláris, zavarkeltő érdekek csoportosulására. Amire a román államhatalom jó érzékkel rá is játszik. Újra és újra tudatosítani kell valamennyi szereplővel, hogy a szándék az autonómia, nem pedig az elszakadás – mindez a folyamatban lévő politikai-társadalmi átalakulás tükrében. Romániában zajlanak az alkotmánymódosítás, a régióátszervezések tárgyalásai, most aktuális hát a kérdés. Ha már megszületnek a döntések, sokkal nehezebbé válik az egész, nem beszélve arról az önvádról, hogy nem mentünk ki, amikor kellett. Ezt végig kell csinálni. A romániai magyarság már a falig hátrált a régióátalakítás ügyében, nincs tovább, most kell lépni. Egyértelművé kell tenni a román többség számára, hogy a jelenlegi tendenciák túlmennek a magyar közösség tűrőképességének a határán.
– Az autonómia fogalmának tisztázása, eszközeinek-lehetőségeinek tudatosítása tekintetében továbbra is súlyos hiányosságok tapasztalhatók. Hogyan lehetne közelebb jutni az érdemi beszédhez?
– Azt hiszem, leszögezhetjük: sokkal többen hiszik, hogy tisztában vannak, mi az autonómia, mint ahányan ténylegesen tudják is. Az egész annyira evidens, az emberek olyan mértékben szeretnék az önrendelkezést, annyira jelen van a közdiskurzusban, a politikai elit tagjain túl mégis csak kevesen tudnának válaszolni arra, hogy lényegében mi is az autonómia. A tudatosítás keretében nem csak a nagy célt kellene kommunikálni, hanem azt is, hogy mit jelent. Például a döntés felelősségét, azt, hogy egy-egy rossz döntés esetében már nem lehet Bukarestre mutogatni. Ez mind-mind a tanulási folyamat része. Fontos már most készülni a majdani állapotokra, közösségerősítő-összetartó cselekedetként számos, törvény által már ma is biztosított dolgot megvalósítani, életbe léptetni. Folyamatosan tenni kell azért, hogy az autonómiára való „aktív várakozás” közben ne gyengüljön le a társadalom.
– Milyen „terápiát” tartana célravezetőnek?
– Például a kisebbségi jogok jóval tudatosabb érvényesítését. A környező országokban sokkal több kisebbségi jog van érvényben – amelyek önmagukban természetesen nem elegendők a külhoni magyarság hosszútávú reprodukciójának biztosításához –, mint amennyivel valóban élnek is az érintett közösségek. Részben mert nem tudnak róla, vagy mert nem tartják fontosnak, legtöbb helyen a többségi állam is igyekszik elbátortalanítani ezeket a próbálkozásokat. Miközben amúgy sincs garancia, hogy nagyon gyorsan elterjednének. Kellenek hozzá azok a bátor emberek, akik vállalják, hogy jogérvényesítő erőfeszítéseik következményeként a saját ügyük megoldása akár két hónapot is késik, vagy hogy több illetékbélyeget kell vásárolniuk. Egészen addig, míg az egész be nem indul, nem válik mindennapi gyakorlattá. Örvendetes fejlemény, hogy Kárpát-medence szerte fiatalok kezdeményezik a hasonló ügyek képviseletét: Erdélyben az Igen, tessék! mozgalom, a CEMO Marosvásárhelyen vagy a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat, Felvidéken pedig a Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért vagy a Pro Civis Egyesület.
– A kedvező jelek ellenére az emberek között továbbra is makacsul tartja magát a kérdés: Székelyföld autonómiája miért lenne jó mondjuk a partiumi magyarnak?
– A kérdés értelmezéséhez érdemes néhány dolgot leszögezni. Egyrészt azt, hogy az autonómia-törekvéseknek, magának az autonómiának is jóval nagyobb hagyománya van Székelyföldön, mint Partiumban, ahol a politika csak a legutóbbi időszakban fogalmazta meg egy esetleges autonómia célként való kitűzését. Másrészt az etnikai arányok és a két régió eltérő földrajzi helyzete is magyarázó ok: Partiumban a magyar és a román etnikum egymás mellett, kölcsönhatásban él, míg Székelyföldön markáns az elkülönülés a két etnikum között. Székelyföldön még most is egy esetleges területi autonómia nemzeti identitással kapcsolatos funkciói kerülnek előtérbe, a gazdasági és egyéb szakpolitikai funkciók taglalása egyelőre háttérbe szorul. A kérdés a közbeszédben is hasonló módon jelentkezik, ezért a partiumi magyarok számára kevésbé tűnik megvalósíthatónak a dolog, az így artikulált célokat pedig kevésbé érzik közelinek. Miközben a területi autonómiának csupán az egyik dimenziója szól a nemzeti identitásról, a nyelvhasználatról. Közelebb kell hozni az autonómia kínálta előnyöket. Egy kutatói előadás legfeljebb az egyetemistáknak hasznos, mindenki másnak azt is el kell mondani, hogy az autonómia saját döntési jogot jelent az oktatás, a nyelvhasználat, a helyi adók ügyében. A partiumi magyarság számára viszont inspiráló lehet a székelyföldi autonómia, és mobilizáló erejűek a jelenlegi autonómia-törekvések. A székelyföldi autonómia egyfajta hátország is lehet az Erdély egyéb vidékein élő magyarok számára.
– A tömeges véleménynyilvánítás remélhetőleg agyonhallgathatatlan tényén túl milyen hozadéka lehet még a menetelésnek?
– Meggyőződésem, hogy az élmény is roppant fontos lesz a jelenlévők számára. Amikor mi ’89-ben Temesváron skandáltuk, hogy „Le Ceauşescuval!” – vagy előtte 1989. december 15-én a néma kiállás Tőkés Lászlóért – bármikor lelőhettek volna, mégsem jutott eszünkbe félni, olyan védettséget kölcsönzött a közösség, hogy nem is fogtuk fel, milyen veszélyben forgunk. A menetelők számára ez a fajta közös élmény felbecsülhetetlen értéket jelent majd. Miroslav Hroch cseh történész szerint egy nemzetről attól a pillanattól beszélhetünk, amikor megvalósítja az első közös politikai cselekvést, mint közösségteremtő mozzanatot. Ez a menetelés azt a hitet is erősítheti, hogy igen, lehetséges, igen, képesek vagyunk összefogni. A tüntetés és a saját közösség mobilizálása azonban csak eszköz. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi – politikai és tudományos – fórumokon megfelelő szakmai megalapozottsággal kell elmagyarázni a külhoni magyarok igényeit, és az adott állam többsége fele is érthető módon kell kommunikálni az igényeket.
Kántor Zoltán
Szociológus, politológus, 1968-ban született Temesváron. Szociológusi diplomáját a Temesvári Tudományegyetemen szerezte 1995-ben. Tanulmányait a Central European University Politikatudományi, majd a CEU Nacionalizmus Tanulmányok szakán folytatta. 2000-ben az ELTE Szociológia szakán MA fokozatot szerzett. Politikatudományi doktori fokozatát az ELTE-n szerezte. 1998-99-ben ösztöndíjas az Edinburgh-i Egyetemen. 1999-2006 között kutatóként dolgozott a Teleki László Intézet Közép-Európa Tanulmányok Központjában, 2006-2011 között a Magyar Külügyi Intézetben, jelenleg a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója. Korábban a Regio folyóirat szerkesztője, illetve az angol nyelven megjelenő Regio főszerkesztője; a Magyar Kisebbség című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, a Kisebbségkutatás folyóirat szerkesztője. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. Kutatási területei: nemzeti kisebbségek, nacionalizmus, Románia, határon túli magyarok, státustörvény, állampolgárság, etnikai pártok.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tüntetéssorozat az autonómiáért
Akár Bukarestben és Brüsszelben is kész tüntetni az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), amennyiben a román kormány nem kezd párbeszédet a székelyföldi autonómia kérdésében.
Ezt Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke jelentette ki tegnapi nagyváradi sajtótájékoztatóján. Tőkés szerint a múlt vasárnapi Nagy Menetelés az év eseménye volt Romániában, mert világosan megmutatta azt, hogy mit kíván a székely közösség. A sajtótájékoztatón közzétett, Tőkés László által jegyzett nyilatkozat pedig így fogalmaz: „Székelyföld területi autonómiájával együtt célul tűzzük ki Partium és más történelmi régiók önrendelkezésének, valamint Erdély regionális önkormányzatának a megvalósítását – a többségi románsággal való megegyezés alapján. A Székelyföldön kinyilvánított népakaratnak megfelelően, határozottan visszautasítjuk az ország önkényes és mesterséges módon való területi átszervezését – és ezzel ellentétben reprezentatív jellegű, kétoldalú párbeszédet kezdeményezünk a magyar nemzeti közösség képviselői és a román kormány között: a több szintű magyar autonómiáról.” Tőkés László a sajtótájékoztatón kijelentette, hogy elvárják a román kormánytól, hogy párbeszédet kezdeményezzen az erdélyi magyarság képviselőivel az autonómia megvalósításáról, és ha ezt elmulasztja, akkor az EMNT és az EMNP a polgári engedetlenség eszközével fog élni annak érdekében, hogy nyomást gyakoroljon a román politikára. Emellett pedig Bukarestben, azt követően pedig Brüsszelben is tüntetni fognak az autonómiáért, amennyiben ebben a kérdésben nem történik előrelépés. A politikus hangsúlyozta, hogy az ország valamennyi történelmi régióját autonóm tartománnyá kellene átalakítani, mert ez szolgálná a legjobban mind maguknak a régióknak, mind pedig Romániának az érdekeit. Tőkés László felhívta a figyelmet arra, hogy a regionális autonómia nem pusztán magyar kérdés. Ebben a vonatkozásban jó példa a mócföldi románok tiltakozása a verespataki bányaberuházás ellen, hiszen ez is a helybelieknek azt a követelését fejezi ki, hogy a kormányzat az ő beleegyezésük nélkül döntsön az ő régiójukat érintő kérdésben. Tőkés bejelentette, hogy szándékukban áll tüntetést szervezni Székelyföldön a verespataki bányaberuházás ellen, ezzel is mintegy szolidaritást vállalva a mócföldi románokkal.
Szerbia és a kisebbségek
Tőkés László a sajtótájékoztatón elmondta: januárban indul a csatlakozási tárgyalás az Európai Unió és Szerbia között, és ennek okán az Európai Parlament Emberi Jogi Bizottságának küldöttsége melynek tagja Tőkés László is, látogatást tett Szerbiában, és külön megbeszéléseket folytatott a kisebbségi ügyekben illetékes minisztériumok, valamint a szerb parlament Emberi és Kisebbségi Jogi Bizottságának képviselőivel, továbbá a nemzeti kisebbségek tanácsainak vezetőivel. Mint Tőkés László jelezte, az említett bizottság főként a szexuális kisebbségek, valamint a roma kisebbség helyzete iránt érdeklődött, a Szerbiában élő, mintegy húsz nemzeti kisebbség iránt érdektelenséget mutatott, és mint Tőkés mondta, csak az ő közbenjárására került be a záróközlemény-tervezetbe az nemzeti kisebbségek helyzetére vonatkozó utalás, de az is csak az alábbi, megszépített formában: „üdvözli az etnikumközi feszültségek csökkenését Vajdaságban, ahol a kisebbségek általában véve kellő védelemben részesülnek”. Tőkés emlékeztetett arra, hogy korábban már kifejezte tiltakozását a szerbiai igazságügyminisztérium felé a Timok völgyi vlachokat ért sérelem miatt, akik ellen csupán azért folyik rendőrségi eljárás, mert egy ünnepség keretében egy településen keresztet állítottak, és az ünnepséget román nyelven bonyolították le. De ugyanígy szót emelt Tőkés László a több mint egy éve, törvényellenes módon vizsgálati fogságban tartott hét temerini magyar fiatal védelmében és kiszabadítása érdekében. Tőkés kifejtette, hogy a várhatóan januárban elkezdődő csatlakozási tárgyalások során lehetőség nyílik a kisebbségi, illetve a magyar érdekek fokozott érvényesítésére, ezért a politikus hangsúlyozta, hogy két követelményt mindenképpen előfeltételként kellene támasztani Szerbia európai csatlakozásával szemben: a délvidéki magyarság helyzetének rendezését, kollektív jogainak és teljes körű autonómiájának biztosítását, valamint a második világháború végén a magyar és más nemzetiségek ellen elkövetett tömeggyilkosságok elismerését és jóvátételét, vagyis az áldozatok rehabilitálását és leszármazottaik kárpótlását, ehhez kapcsolódóan pedig a kollektív bűnösség törvény általi feloldását.
Pap István

erdon.ro

Az autonómia gondolata nem újkeletű
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskolában folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia történelmi modulja. Dr. Nagy Mihály Zoltán történész, váradi főlevéltáros tartott előadást, Észak-Erdély 1944 szeptember- 1945 március közt címmel.
Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Előadása kezdetén dr. Nagy Mihály Zoltán főlevéltáros arra hívta fel a figyelmet: az általa felvázolt, múltidéző téma olyan, napjainkban különösen aktuális témákat boncolgat, mint a közigazgatási átszervezés és az autonómia kérdése, vagy az Erdély az erdélyieké gondolata. Arra emlékeztette hallgatóságát: 1940-1944 között Erdély két részből állt, melyet tulajdonképpen gazdasági vagy földrajzi szempontok nem indokoltak. A magyar fennhatóságú Észak-Erdélyhez 1,3 millió magyar és 1 millió román került, a román vezetésű délen pedig 500 ezer magyar maradt. A reciprocitás elve alapján egyik területen sem alkalmaztak nemzetiségbarát politikát. Északon a magyarok joggal úgy érezhették, ismét államalkotó nemzetté váltak, délen viszont erősödött bennük a kisebbségi öntudat, és úgy vélték, hogy ez az állapot hosszú távon fenntarthatatlan. Mint ismert, eközben Románia 1940-ben ugyan elveszítette Észak-Erdélyt és Dél-Dobrogea-t, azonban 1941-ben megszerezte Észak-Bukovinát és Besszarábiát, illetve megszállta Transznisztriát. Zajlott a háború, a különböző csatatereken emberek haltak meg, de a politikusok, katonai szakértők már azt fontolgatták, mi legyen, ha eljön a béke- magyarázta a történész. Több elképzelés is felmerült a nagyhatalmak részéről, a Szovjetunió az oszd meg és uralkodj elve alapján úgy gondolta, hogy talán jó lenne egy önálló erdélyi állam létrehozása, mert úgy nyomást tudna gyakorolni, de azért a területrendezést attól tette függővé, hogy Magyarország és Románia milyen magatartást tanúsít.
Közigazgatás
Románia 1944 augusztusában pálfordulást hajtott végre, októberben pedig sikertelennek bizonyult Magyarország kiugrása, így úgy tűnt, Romániának kedveznek a fejlemények. A Szovjetuniónak viszont nem tetszett, hogy nem a baloldali erők szerezték meg a hatalmat, így megpróbálták befolyásolni a romániai eseményeket, például kormánybuktatásokkal. Közben a román hadsereg haladt előre Erdélyben, Iuliu Maniu azt is felvetette, hogy polgári hatóságként hozzák létre a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatásának Kormánybiztosságát. Az említett ok miatt viszont a Szovjetunió nem engedte a román közigazgatás megszervezését egész Észak-Erdélyben, végül pedig novemberben úgy döntött, hogy Észak-Erdély teljes területéről a román rendfenntartó szervek ki kell vonuljanak, illetve a politikai hatalmat is át kell adni, és szovjet katonai közigazgatást vezetnek be, opportunista megfontolásból csupán a román postai és vasúti alkalmazottak maradhatnak.
Autonomista törekvések
Észak-Erdélyben tehát 1944. november 12. és 1945. március 6. között szovjet katonai közigazgatás működött. Érdekességképpen a főlevéltáros megjegyezte: két hónappal korábban, 1944. szeptember 9-én az Erdélyi Magyar Tanács levélt intézett Horthyhoz, melyben kérte, hogy kezdeményezzen fegyverszünetet és béketárgyalásokat, Észak-Erdélyben tehát a konzervatív erők is jobban látták, hogy mi kellene tenni, mint magyarországi eszmetársaik. Dr. Nagy Mihály Zoltán hangsúlyozta: a baloldali fordulathoz, tehát a szovjet katonai közigazgatás bevezetéséhez nem csupán a kommunisták fűztek nagy reményeket, hanem jónak találták a más érzelműek is, hiszen hatályban maradt a magyar törvénykezés (kivéve a zsidóellenes és náci törvényeket), maradt a pengő és a szovjetek úgy nevezték ki a megyei, városi, községi vezetőket, hogy figyelembe vették a nemzetiségi arányokat. Biharban például Csillag András lett a főispán, Nagyváradon pedig Csíky Gyula a polgármester. Ezekkel az intézkedésekkel magyarázható: felcsillant annak az illúziója, hogy Erdély esetleg önálló autonóm köztársaság legyen, az autonomista törekvések hívei voltak olyan baloldali személyiségek, mint Balogh Edgár, Jordáky Lajos, Lakatos István, Kurkó Gyárfás vagy Bányai László, akiket később emiatt meghurcoltak, illetve börtönbe zártak. Felmerült az is, hogy az erdélyi megyék fogjanak össze és alkossanak közös kormányt. Románia természetesen szeparatista, irredenta megnyilvánulásoknak tekintette ezeket. 1945 februárjának végén az éppen regnáló román kormány megbukott, március 6-án Petru Groza lett a kormányfő, két nappal később pedig Sztálin megengedte, hogy Észak-Erdélybe visszatérjen a román közigazgatás, melynek tiszteletére március 13-án nagy ünnepséget szerveztek Kolozsváron, melyen Mihály király és Visinszkij marsall is részt vett.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Barabási: mindenki lehet a hálózat közepe
Melyik magyar írónktól származik az a gondolat, hogy kicsi a világ? Mennyi a Bacon-számod? Hogy lehet a Google-nek nagy a fitness-e? Miért nincs mindenkinek nagyjából egyenlő számú ismerőse? A hálózatok tudományának erdélyi származású tudósa, Barabási Albert-László kolozsvári előadásán minderre választ kapott a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Auditorium Maximumát megtöltő közönség.
Barabási Albert-László, a Northeastern Egyetem, a Harvard és a CEU professzora volt az, aki felismerte, hogy a komplex rendszerek megértése a hálózatok megértésén keresztül történhet meg – mondta el felvezetőjében Néda Zoltán, a kolozsvári BBTE fizikatanára, hozzátéve: ma már nyilvánvaló, hogy minden komplex rendszer egy hálózatra épül. Ha megértjük a hálózatokat, akkor biológiai, társadalmi, gazdasági rendszereket tudunk tanulmányozni. Barabási László végigküzdötte magát az összes területen tevékenykedő tudósokkal folytatott vitán, és végül sikerült meggyőznie a tudóstársadalmat arról, hogy ez az új kutatási terület óriási lehetőségeket rejt magában.
Barabásit kitörő taps fogadta a zsúfolásig telt Auditorium Maximumban, ahol a fizika nemzetközileg elismert professzora, a Nobel-díj esélyese azzal kezdte előadását, hogy „meleg van itt” – és azzal a földre dobta a zakóját.
Előadásában az élet különböző területein kialakult hálózatok (például a Facebook létezése óta jól feltérképezhető társadalmi hálózatok és a sejten belüli fehérjék hálózata) közötti meglepő hasonlóságra hívta fel a figyelmet.
A társadalom, a kultúra, az információ fejlődése – semmi nem érthető meg, ha nem értjük azokat a hálózatokat, amelyekre mindez épül. A hálózati gondolkodás ugyanakkor nem tudósoktól származik – állítja Barabási –, hanem egy „kedves kis novellára” vezethető vissza, mégpedig a Karinthy Frigyesére, aki először foglalkozott a kis világ elméletével. Eszerint a Föld minden lakója maximum öt ismerősnyi távolságra van a glóbusz bármilyen más lakójától.
Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek – ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen – ismeretség – alapon, mint ahogy mondani szokták: „Kérlek, te ismered X. Y.-t, szólj neki, hogy szóljon Z. V.-nek, aki neki ismerőse...” – írta Karinthy 1929-ben a Láncszemek című novellájában.
Úgy látszik, a magyar elmék valami miatt hajlamosak a hálózati gondolkodásra, az elmélet tudományos megalapozói ugyanis szintén nemzetünk fiai voltak: Rényi Alfréd és Erdős Pál, akik 1960-től kezdve több tanulmányt közöltek ebben a témában, ők alkották meg a véletlen hálók elméletét is, és ők jöttek rá arra, hogy a hálózat megjelenése egy fázisátalakuláson keresztül történik.
A társadalom viszont – annak ellenére, amit első ránézésre képzelnénk róla – nem egy véletlen hálózat. Ha véletlen hálózat lenne, akkor nem léteznének nagyon ismert, népszerű tagjai és olyan tagjai sem, akiket csak kevés ember ismer. „A véletlen hálózat demokratikus” – fogalmazta meg Barabási. Az emberi társadalom viszont nem ilyen: vannak sztárok, befolyásos emberek, milliárdosok, akiket százezrek ismernek, és vannak magányos, elfeledett emberek is.
A társadalomhoz hasonlóan az élet más területein létező hálózatok sem véletlenek. Törvényszerűségek szabályozzák kialakulásukat és működésüket. Nagy csomópontok alakulnak ki bennük, amelyek „szeretnek” más nagy csomópontokhoz kapcsolódni – körülbelül úgy, ahogy a gazdag emberek könnyen még gazdagabbak lesznek kapcsolataik, más gazdag emberekkel való interakcióik révén, a szegények pedig próbálnak a gazdagok csomópontjához kapcsolódni vagy legalább közel kerülni hozzájuk. A világhálón például 10¹² számú oldal van, de a legnagyobb csomópontok (mint amilyen Facebook, a Google stb.) tartják össze a rendszert. Ezeket skálafüggetlen hálózatoknak nevezzük és jellemzően rendkívül életképesek (Barabási terminusával: robosztusak), növekednek, képesek kijavítani a hibákat, pótolni a kieső kötéseket, kapcsolatokat – mindaddig, amíg célzott támadás nem indul a fő gócpontok ellen. A fizikus animációval ábrázolta, miként teremti újra magát egy skálafüggetlen hálózat (ez ugyanúgy lehet egy sejt, a társadalom vagy az internet), amelynek számos kis eleme kiesik, és miként esik darabjaira, ha célzottan a fő csomópontokat „lőjük ki” belőlük.
A nagyvállalatok esetében nem mindig a felső vezetés tagjai jelentik a csomópontokat. Barabási felvázolt egy konkrét esetet, amikor egy cég vezetősége képtelen volt megmagyarázni, miért nem működik a kommunikáció köztük és az alkalmazottak között. Az alkalmazottak meginterjúvolása nyomán felrajzolt hálózati térkép kimutatta, hogy az egyik fő csomópont egy olyan beosztott, aki munkaköre és személyisége folytán minden egyes alkalmazottal állandóan kommunikál – kivéve a vezetőséget. Ha egy munkaközösség vezetői megtalálják az ilyen „csomópontot”, azt nem kirúgni kell, hanem bevonni a kommunikációba, hisz ő garantáltan meg fogja valósítani a közvetítést a vezérkar és a beosztottak között – tanácsolta a hálózatok tudósa.
De mitől lesz a hálózat egyik eleme csomópont, amihez aztán egyre több és több más elem kapcsolódik, míg mások a perifériára szorulnak? Hogy tudott betörni a Google és a Facebook a már évtizedek óta működő világhálóra és rövid idő alatt maga köré csoportosítani más oldalak százmillióit?
Barabási „fitness”-nek nevezi ezt a képességet. „A fitness az a tulajdonság, amitől egy ember esetében például el akarod kérni a telefonszámát és a jövőben is szeretnél vele találkozni” – magyarázta. Egyszóval: vonzerő. A hálózatok tehát attól nem demokratikusak, nem véletlenszerűek, hogy egyes elemeinek nagy a fitnesse, más elemeinek kicsi.
Az Egyesült Államokban a kilencvenes években kezdődött el egy játék, amelyben a Kevin Bacon-számot számolják ki. A játékban azt nézik meg, hogy az adott személy játszott-e közös filmben Bacon-nel, ha igen, akkor Bacon-száma 1. Ha nem szerepeltek ugyan egy filmben, de a vizsgált személy olyan színésszel forgatott közös filmet, aki már játszott Kevin Bacon-nel, akkor Bacon-száma 2 lesz. Ilyen módon Tom Cruise 1, Marylin Monroe 2, Charlie Chaplin pedig 3 lépésre van Kevin Bacontól, ami azért meglepő, mert ez utóbbiak esetében nem kortárs színészekről van szó. Maga Barabási Albert-László Bacon-száma 1, ugyanis együtt szerepel az amerikai színésszel egy hálózatelméletről szóló dokumentumfilmben.
Ennek a játéknak is magyar származású az „őse”: évtizedekkel korábban ugyanis már a matematikusok körében divat volt az Erdős-játék, ami abból állt, hogy ha valaki írt Erdős Pállal közösen egy cikket, akkor annak az Erdős-száma 1 volt. Ha olyan személlyel publikált közösen cikket, akinek az Erdős-száma 1 volt, akkor ennek a személynek az Erdős-száma 2 lett stb. „Nagy bánatom, hogy míg a Bacon- számom 1, addig az Erdős-számom csak 3” – jegyezte meg a fizikus.
Most már Erdős-Bacon szám is létezik, ami valakinek az Erdős-száma összeadva a Bacon-számával – ez azt adja meg, hogy az illető mennyire mozog otthonosan a médiában és a tudományban egyszerre.
Miért pont Kevin Bacon? Igazából nincs válasz. „Lényegében ezt a játékot bárkivel lehetne játszani. A hálózat lényege, hogy mindenki mindenkihez közel van. Sok szempontból mindenki lehet a hálózat közepe” – zárta előadását a világhírű fizikus.
T. Koós Imola
Maszol.ro

Az anyanyelv-használati jog biztosítása társadalmi befogadókészség, felelősség kérdése
Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő kezdeményezésére és szervezésében Kerekes Károly és Markó Attila parlamenti képviselők október 15-16-án Brüsszelbe látogattak, ahol alkalmuk nyílt megismerni a belga egészségügy nyelvhasználatjogi gyakorlatát. Kerekes Károly és Bónis István korábban már jelezte az Európa Tanácsnak a romániai helyzetet a kisebbségi nyelvhasználat ügyében az egészségügyi intézményekben, azt, hogy ezekben nem érvényesül a Románia által is ratifikált Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában biztosított anyanyelv-használati jog. A brüsszeli látogatás tapasztalatairól kérdeztük Kerekes Károlyt.
– Látogatásunkat az motiválta, hogy meg szerettük volna ismer- ni egy olyan ország gyakorlatát az orvos–beteg nyelvi kommunikációban, ahol köztudott a feszültség a két államalkotó népcsoport, a flamand és vallon lakosság között. Az ország „kettészakadása” szinte állandóan napirenden van. A belga királyság két jelentős népcsoportja két jól elhatárolható országrészen él, északon a holland nyelvű flamandok, a déli országrészen a francia nyelvű vallonok.
Ezekben az országrészekben a nemzeti kizárólagosság a társadalmi élet szinte minden területén észlelhető. Számunkra nem az országrészek nyelvhasználati sajátosságainak, toleránsnak nem mondható gyakorlatának a megismerése volt a fontos, hanem a mi helyzetünkhöz hasonló, a kétnyelvű Brüsszel főváros régió, az ott élő flamand és vallon közösségek nyelvhasználati jogainak elismerése, kölcsönös tiszteletben tartása. Brüsszelről csupán annyit előzetesként, hogy bár a flamand országrészben található, a francia nyelvű vallon térhódítás az észak-erdélyi városokban tapasztalható demográfiai változásokhoz hasonlítható. Így talán nem kell sokat magyaráznom, hogy miért pont ide mentünk tapasztalatcserére.
– Brüsszeli tartózkodásuk során kivel tárgyaltak az anyanyelvhasználat vonatkozásairól, és milyen következtetésekre jutottak? – A látogatás első napján a flamand ajkú Brüsszeli Szabadegyetemen, az intézmény információs és dokumentációs központjában Rudi Janssens professzor a brüsszeli nyelvi helyzetet ismertette, amelyből egyértelműen kiderült a flamandok térvesztése, majd bemutatta a kétnyelvűség bátorítása végett született, a brüsszeli kórházakban létjogosultságot nyert kezdeményezéseket. Alkalmunk volt megismerni a professzor tanítványa, Antoon Cox doktorandusznak a kutatásait, tanulmányát a kórházak sürgősségi szolgálatának nyelvhasználatára vonatkozóan. A nyelvész-szociológus nagy érdeklődéssel hallgatta a romániai helyzetismertetőt, és felajánlotta, hogy saját kutatási tervét kibővíti a romániai magyar eset tanulmányozásával, mert következtetéseivel a magyar kisebbségi közösség ügyét szeretné szolgálni. Reményei szerint ehhez Brüsszel főváros régió minisztériuma anyagi támogatást is nyújthat. Vendéglátóink furcsállták a romániai gyakorlatot, a román parlament intoleráns magatartását az RMDSZ törvénytervezetével kapcsolatosan, már csak azért is, mert Románia – ellentétben Belgiummal – ratifikálta a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartáját.
Megdöbbentette vendéglátóinkat az érvelés, amellyel a román parlamentben elutasítják az anyanyelvhasználatot az orvos – beteg kapcsolatban és annak megvalósítására tett konkrét törvényjavaslatunkat. Véleményük szerint ennek a létfontosságú kisebbségi jognak a biztosítása elsősorban a kulturális szint, társadalmi befogadókészség, felelősség kérdése. Náluk csupán arra van jogszabály, hogy Brüsszelben kell működjenek kötelező módon kétnyelvű kórházak is a vallon illetve flamand kórházak mellett.
De mindkét nemzeti közösség kórházai is kötelező módon fogadják és gondozzák – anyanyelvükön – a hozzájuk fordulókat, függetlenül attól, hogy melyik nemzeti közösséghez tartoznak. Sőt, erőfeszítéseket tesznek arra is, hogy az egészségügyi személyzet a bevándorlókkal is kommunikálni tudjon, ha ezek nem ismerik a francia vagy holland nyelvet. Erre nincs törvény, a kórházaknak nincs is szükségük rá, csupán az empátiakészség és a felelősségérzet vezérli őket. Ami a felelősségérzetet illeti, elmondták, hogy ha az orvos a diagnózis megállapításánál nyelvi kommunikációs okokból téved, akkor annak súlyos következményei vannak nemcsak az orvos, hanem a kórház számára is.
A beteget már a kórházi regisztrációnál anyanyelvén fogadják, hiszen ez az első kontaktusa a kórházzal. Alkalmunk volt hallani felvételről, hogy a Brüsszelben tartózkodó románt is anyanyelvén fogadják. Megtudtuk, hogy a sürgősségi ellátás területén fel sem merül az a probléma, hogy az orvosi személyzet ne ismerje mindkét nyelvet, de van olyan megoldás is, hogy az intervenciós csapatban mindkét nemzetiségű személy legyen. A látogatásunk másik fontos epizódja az állami kórházak igazgatóságán a humánerőforrás-igazgató, Freddy Iemans helyzetismertetője volt. Elmondása szerint a kétnyelvű kórházaknál az egészségügyi személyzet alkalmazásakor feltétel, hogy az illető személy rendelkezzen sikeres nyelvvizsgával, a vallon mellett kell ismernie a flamand nyelvet is.
A kizárólagosan vallon vagy flamand kórházakban is nyelvkurzust kell végezni a kétnyelvűség biztosítása érdekében. A nyelvtanfolyamot a személyzet munkahelyén tartják, munkaidőben, még a betegellátás idején is, de zömében a szünetek ideje alatt.
Az elvárás az, hogy a személyzet csak a szaknyelvet ismerje, nem kell széles körű nyelvismeretre szert tennie, hiszen a cél az, hogy a személyzet a beteg anyanyelvén való ápolásához szükséges nyelvezetet ismerje. Vendéglátóink elismerték, hogy ez költséges, de a kormány és a kórházak együttesen biztosítják a szükséges finanszírozást, felismervén a nyelvkurzusok fontosságát. Amikor elmondtam, hogy én is egy ilyen megoldási lehetőségről beszéltem az egyik parlamenti vitán, és hogy mennyire abszurdnak tartották ezt a vitapartnereim, csak annyit jegyeztek meg fejcsóválva, hogy ezek szerint nem lesz könnyű a dolgunk egy olyan társadalomban, ahol az egészségügynek nem a szakszerű és felelősségteljes betegellátás az elsődleges feladata.
Látogatásunk második napján az Egészség Háza nevű flamand közösségi intézményt látogattuk meg, amely azt a feladatot tűzte ki célul, hogy a kisebbségi helyzetbe került brüsszeli flamand közösség egészségügyi nyelvhasználatát megkönnyítse. A civil szervezet először is a flamand szociális gondozókat kereste meg, az ezek által gondozott flamand betegeket nyilvántartásba vették, kapcsolatot teremtettek a flamand ajkú orvosokkal, asszisztensekkel, akikhez a flamand betegeket irányítják, valóságos diszpécserszolgálatot teljesítve. A brüsszeli flamand lakosság számára egészségügyi ismeretterjesztő rendezvényeket szerveznek, állandó kapcsolatot próbálnak létrehozni a brüsszeli flamand egészségügyi személyzet és a betegápolásra szorultak között. Vendéglátóink elmondták, hogy a korábbi, szigorúan szabályozott, defenzív nyelvpolitika helyett ma már offenzív jellegűnek minősíthető a tevékenységük.
Véleményük szerint a romániai magyarokkal szemben a flamandok előnye az, hogy nyelvüknek hivatalos státusa van, az ország törvényhozásában erős támpont a kvótarendszer, ráadásul közösségük tehetős, maguk is képesek megteremteni nyelvük használatának feltételeit és eszközeit, konkrétan az adminisztráció minden területén szükséges formanyomtatványok flamand nyelvű változatától kezdve az oktatásrendszer minőségi jellegét biztosító iskolahálózatig. Jelentős mozzanat volt a Belga Királyi Akadémián tett látogatásunk, ahol Frühling János radiológus- és onkológusprofesszor, az akadémia főtitkára fogadott. Biztosított arról, hogy szívesen támogat minden kezdeményezést, ami a romániai egészségügy kisebbségi nyelvhasználatát elősegíti. Elmondta, hogy saját karrierje során alkalma volt megtapasztalni, mennyire fontos a nyelvi kérdés, hiszen a beteg szavának megértése, pontos értelmezése a helyes diagnózis feltétele. Elfoglaltsága ellenére, felkérésre kész szakmai előadásokat tartani a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.Véleménye szerint is sokat segítene ügyünkön, ha a magyart regionális nyelvként ismernék el Romániában.
– Ehhez képest hogy állunk itthon az RMDSZ által kezdeményezett törvénytervezettel? – Mi itthon törvénytervezetünk szenátusi plénumbeli vitája előtt állunk. Helyzetünk egyáltalán nem kecsegtető. Ugyanaz a miniszter, Eugen Nicolăescu, aki 2007-ben még azon a véleményen volt, hogy támogatható az elképzelésünk, sőt jobbító javaslatot is tett, ma már, saját magának ellentmondva, eltekintve a ratifikált chartában felvállalt kötelezettségektől, nem ért egyet a kisebbségi nyelvhasználat törvény nyomatékosította biztosításával az általa vezetett egészségügyben. A parlamenti vitapartnerek empátiakészségével is baj van, a politikai akarat hiányán túlmenően, hiszen magatartásuk, viszonyulásuk az ügyhöz a román társadalom befogadókészségét tükrözi. Tehát ezért ilyen problematikus a marosvásárhelyi magyar orvosképzés is. Mi mindezek ellenére nem adjuk fel a harcot, a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartájának tiszteletben tartására vonatkozó országjelentés mellett az RMDSZ összeállítja a saját jelentését, amelyet eljuttat az Európa Tanácsnak. Látogatásunk Brüsszelben nem csak az ottani helyzet konkrét megismerését szolgálta, hanem szavunkat hallattuk az Európai Unió fővárosában.
Antalfi Imola
e-nepujsag.ro

Erdély.ma

Pert nyerni a hatalommal és a feljelentőkkel szemben!
Ehhez szakmailag jól felkészült és erkölcsileg feddhetetlen jogászokra, ügyvédekre lenne szükségünk. Olyan elkötelezett személyekre, akik egyértelműen az erdélyi magyar közösség meg- maradását és fejlődését tartják szem előtt. Akik nem adták és nem is adják el a lelküket az ördögnek, és nem alkalmazzák a kettős mércét a választókkal való megmérettetésben. Akik nem hangzatos sajtónyilatkozatokkal, hanem megnyert törvényszéki perekkel jeleskednek.
Nem jár semmilyen haszonnal a problémáink folyamatos hangoztatása. Sokkal eredményesebb lenne a gyors és hatékony törvényszéki fellépés bármilyen diszkriminációval vagy nyelvi megtorlással szemben. Az államigazgatási szervekkel való folyamatos nézeteltérésekre való tekintettel, elsősorban ezen a szakterületen kellene kiképezniük magukat azok az ügyvédek és az ők munkájukat elősegítő jogászok, akik a számunkra elfogadhatatlan, törvénybe ütköző rendelkezések jogszerűségét kifogásolnák, és azok ügyét a román vagy az Európai Bíróság elé vinnék. Alkalmatlanok erre a szerepre az érintett alperesek – a hatalmukkal visszaélő intézményvezetők és magyar gyűlölő politikusok – kebelbarátai és koalíciós partnerei, akik a mindenkori hatalomnak vannak alárendelve.
Más szóval ezt úgy is mondhatnánk, hogy az RMDSZ több évtizedes – és ma is fennálló – bukaresti behódolása, kétkulacsos politizálása miatt nem alapozhatjuk a jövőnket a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálatra, hiszen ők éppen a minket eltipró, jogainktól megfosztó, központi hatalmi szervekkel akarnak egységbe kelni. Ebből kifolyólag szükségünk lenne egy politikailag független, az erdélyi magyar közösség anyagi áldozata árán fenntartott, jól képzett szakembergárdára, amely ellentmondást nem tűrő határozottsággal, csapatmunkában és állandó foglalkozásként, kiállna az erdélyi magyarok mellett, a minket megillető gazdasági, adminisztratív, nyelvi és önrendelkezési jogok megvédése érdekében.
A Bogdan Diaconu-féle, magyarellenes feljelentésekkel foglalkozó politikusok kereseteit jogilag megalapozatlannak, sőt, kisebbségellenesnek kellene nyilváníttatni, és a vétkeseket bocsánatkérésre és kártérítés kifizetésére ítéltetni. Ugyanúgy a Diszkriminációellenes Tanács által már meghozott döntések alapján a kétnyelvű feliratozásnak ellenszegülő (tan)intézmények vezetőit azonnal perbe kellene fogni, és jogerősen elítéltetni. Az árcímke helyett röpcédulákról hallucináló rendőrparancsnokot pedig hatalommal való visszaéléssel és idegengyűlölettel megvádolni (talán ezt egyesek már meg is tették), és az ügyet a végsőkig, vagyis az érintett személy hivatalból való eltávolításáig és megbüntetéséig vinni. Amennyiben ezek a perek a helyi bíróságokon elakadnának, egészen a legfelsőbb, európai fórumokig kellene folyamodni. Az ott meghozott példaértékű döntések szavatolhatnák a mindenkori román hatalomtól független, időtálló kisebbségi jogérvényesítést. Ferencz Zsombor
Központ
Erdély.ma

Kirándulás ’56-os helyszínekre
Az 1956-os forradalmat felelevenítő budapesti tanulmányi kiránduláson vettek részt a Székely Mikó Kollégium diákjai október közepén az iskola társadalomtudományi tanszékének szervezésében, az anyaországi Rákóczi Szövetség támogatásával. A szövetség 2013 őszén második alkalommal hirdette meg határon túli középiskolák számára az október 23-i diákutazási programot.
A társadalomtudományi osztályokban tanuló 46 mikós diákot osztályfőnökeik és történelem szakos tanáraik kísérték el. Ott tartózkodásunk alatt a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola vendéglátását élvezhettük. Első napunk az iskola meglátogatásával kezdődött, voltak közülünk, akik tanórákra is beültek. Később – a vendéglátók teljes diáksága és tanári kara előtt – fiataljaink színvonalas ’56-os emlékműsort mutattak be Tókos Ibolya magyartanárnő irányításával. A nagy sikerű előadás után városnézésre indultunk: ellátogattunk a budai Várba, a Hadtörténeti Múzeumba, a Sándor-palotához, a Halászbástyához. Az egykori Bolyai Haditechnikai Parkba is átmentünk, ahol, sajnos, már csak a romos terepet találtuk, mivel ez év nyarán felszámolták ezt az emlékhelyet. Másnap zarándokútra indultunk. A Szabadság-híd lábától elsétáltunk a Magyar Rádió épületéhez, megnéztük Mindszenty József bíboros „ideiglenes szállását”, az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségének épületét, és – gyertyagyújtással, illetve a székely himnusz eléneklésével – leróttuk kegyeletünket Nagy Imre miniszterelnök szobránál. A Kossuth téren az örökmécses mellett emlékeztünk, a Terror Házában szemtanúi lehettünk népünk átélt borzalmainak. A Hősök terén történészek segítségével tekintettünk a múltba, ezt követően pedig a Szépművészeti Múzeumba látogattunk, ahol nagy meglepetésünkre egy (Sepsiszentgyörgyről elszármazott) földink idegenvezetését élvezhettük. A napot az Írók boltjában zártuk, megismerkedhettünk a legfrissebb könyvújdonságokkal. Vendéglátóink vacsorával vártak, ezzel is gazdagítva kirándulásunk életre szóló lelki-szellemi élményeit.
Kinda Eleonóra tanszékvezető tanár
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Harmónia, együttműködés – de csak románul?!
Szinkrontolmács jelenlétét és a fordítókészülék üzembe helyezését kérte Ciprian Dobrétól, a Maros Megyei Tanács elnökétől a tegnapi közgyűlésen Lokodi Edit Emőke alelnök valamint Kelemen Márton képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője. A tanácselnök és az egyik képviselő nagy egyetértésben "kényeskedésnek" nevezte a fenti igényt, de Ciprian Dobre hozzátette, a tanács felkészült erre is.
A tegnapi megyei közgyűlésen, sürgősségi eljárású határozattervezet nem lévén, a képviselők mintegy 30 perc alatt, futószalagszerűen szavazták meg a 12 napirendi pontot. Ám az ülés ezzel nem ért véget, az utolsó, a Beresztelke–Vajdaszentivány–Sárpatak közötti 154J jelzésű megyei rangú út felújítására vonatkozó határozattervezet kapcsán Lokodi Edit, a tanács alelnöke magyar nyelven szólalt fel. Ciprian Dobréhoz intézett kérdésére, hogy van-e szinkrontolmács az ülésen, a tanácselnök nem reagált, ezért Lokodi tovább folytatta beszédét magyarul, elmagyarázva a szóban forgó út helyzetét, egy korábbi, a Vajdaszentiványt Sárpatakkal összekötő út javítására kiírt licitről szóló tanácsi határozat újratárgyalását kérve, szorgalmazva a szóban forgó út kiszélesítését. Ezt követően Lokodi Edit román nyelven is megismételte felszólalását, majd arra kérte a tanács elnökét, hogy a következő közgyűlésre alkalmazzon szinkrontolmácsot, tegye ezáltal lehetővé, hogy érvényesíthesse anyanyelvhasználati jogát. Filimon Vasile általános helyzetjelentést kért a megyei utak állapotáról, felszólalását követően Ciprian Dobre azt javasolta a képviselőknek, nyissanak vitát a megye jövő évi kulturális, a kitüntetések adományozására vonatkozó projektjéről, e kérdéskörben elsősorban Csép Andrea és Bolos Vasile támogatását kérte, illetve a Maros megye 2014–2020 közötti időszakra vonatkozó fejlesztési stratégiájának kidolgozását végző munkacsoport megalakítását szorgalmazta. "Hamarosan elkezdődnek a politikai egyeztetések, ezért fontos, hogy tudjuk, milyen prioritások mentén tárgyaljunk" – jelentette ki az elnök. Dobre más témájú felszólalása nem terelte el a figyelmet az anyanyelvhasználatról, hiszen – választ nem kapván – Lokodi Edit ismételten felkérte az elnököt, hogy a következő ülésre alkalmazzanak szinkrontolmácsot, majd "román kollégái iránti tisztelete jeléül" románul intézett kérdéseket a tanácselnökhöz. A motorospark – uniós beruházás – helyzetéről, a marosvásárhelyi szájsebészet főasszisztensi irodájának illetve a klinikavezető irodájának ajtajáról eltűnt kétnyelvű feliratokról, valamint a megyei sürgősségi klinikai kórház poliklinika részlegén levő, időközben szintén eltűnt magyar nyelvű információs pannóról kérdezte Ciprian Dobrét, illetve nehezményezte, hogy – bár hatásköréhez tartozik a kulturális intézmények irányítása – a tanácselnök az elmúlt időszakban ezen intézmények menedzsereivel a menedzsmenttervek előkészítése kapcsán folytatott tárgyalásaira nem hívta el, nem tájékoztatta. Jelezte, hogy Dobre ugyanúgy jár el vele, mint Dorin Florea polgármester Ionela Ciotlaus alpolgármesterrel, ami a liberálisoknak nem esik jól. "96.000 megyei tanácselnöki jelölésemre leadott szavazatnak kellene számítania" – tette hozzá Lokodi. A tanácselnökhöz intézett kérdészápor nem ért véget itt, Filimon Vasile az iskolások almaprogramja felől érdeklődött, a reptér menedzsmenttervéről kért információkat, illetve arról, hogy miért volt szükség vezetőcserére a Megyei Klinikai Kórház élén. Tatár Béla nagy részletességgel írta le a marosvásárhelyi repülőtéren uralkodó állapotokat: mocsok, penészes, megrepedt gipszkarton falak, majd az utasváróban működő büfé csillagászati árait nehezményezte. "A legmagasabb árai vannak e büfének: lepipáljuk az európai röptereken alkalmazottakat. Egyetlen Maros megyét népszerűsítő könyvet sem lehet kapni, az illemhelyek száma kevés az egy gépről leszálló utasok számához képest. Szégyellnivaló" – jelentette ki. Sopterean Ioan felszólalásában kényeskedésnek nevezte Lokodi Edit magyar nyelven történő felszólalását és igényét a fordítógépre, mondván, eddig nem nyilvánította ki ezen óhaját, majd hozzátette, bizonyára több tanácsostársa is egyetért ezzel, és hogy "joga van az anyanyelvhasználathoz, de mi itt harmóniára, együttműködésre törekszünk". Kelemen Márton RMDSZ-frakcióvezetői minőségében kérte a sok évvel ezelőtt megvásárolt fordítógép használatba helyezését. "Mit tehetünk, vannak kényeskedések is…" – mondotta Dobre, aki a következőkben néhány felvetésre válaszolt, és ma reggel 8 órára az irodájába rendelte Lokodi Editet. A vita folytatódott volna, de az ülésről távozni kezdő képviselők berekesztették. A közgyűlés azon napirendi pontjával kapcsolatosan, amely Gáspárik Attila lemondására vonatkozott, a Népújság kérdésére Kelemen Márton frakcióvezető kijelentette: tudomása szerint a képviselő személyes okokból mondott le, mivel úgy érezte, hogy színházigazgatói állása összeférhetetlen megyei tanácsosi tevékenységével. "Sokat veszít a frakció Gáspárik Attila távozásával, hiszen a kulturális szakbizottságban értékes munkát végzett, ő a vásárhelyi értelmiség markáns alakja, akinek jelenléte fontos volt a tanácsban. Ezen az ülésen tudomásul vettük lemondását, a következő tanácsülésen helyettesíteni fogjuk az RMDSZ-listán következő jelölttel, Dászkel Lászlóval, Nyárádszereda volt polgármesterével, aki vállalja a tisztséget" – tette hozzá Kelemen Márton.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Négy nemzetiség halottai nyugszanak a Hősök temetőjében
A sírkert 1914-ben nyílt meg az első világháborús áldozatok részére
A Tordai útról nyíló, de a Házsongárdi temetőből is megközelíthető kolozsvári Hősök temetője köztudottan 1914-ben nyílt meg az első világháborús áldozatok részére. Napjainkban azonban egyetlen akkoriban keletkezett sírra sem bukkanunk. Az osztrák–magyar hadügyminisztérium 1915 novemberében külön osztályt hozott létre a katonatemetők létesítésére, gondozására és a hősi halottak nyilvántartására. 1917-ben az Országgyűlés kimondta, hogy minden város és község köteles kegyelettel őrizni a hősi halottak emlékét, s valamilyen emlékművön megörökíteni névsorukat. Az 1920-as trianoni békediktátum szintén előírta a katonai sírhelyek kölcsönös tiszteletben tartását, gondozását és az elhunytak névjegyzékének összeállításához szükséges adatok kiszolgáltatását. Ilyen körülmények között jött létre a kolozsvári Hősök temetője, s azt be is temették a nagy háború végéig. A temető kialakulásának néhány mozzanatát a sajtó híradásai segítségével idézzük fel.
Az első világháború idején Kolozsváron és közvetlen környékén nem folytak nagyobb csaták, tehát nem az itt elesetteknek kellett külön „katonai temetőt” nyitni. Viszont az egyetemi várost tekintették Erdély legjelentősebb egészségügyi központjának: itt voltak a legnagyobb és aránylag jól felszerelt kórházak, s a legképzettebb orvosok. Ezért aztán több iskolaépületben is kórházat nyitottak, s százával szállították ide a sebesülteket. Ezek egy része menthetetlen állapotban került az orvosok kezébe, s rövidesen meghalt. Őket kellett egy külön temetőben elföldelni. Utóbb – főleg a Fellegvárban – hadifogoly-tábor is működött, az itt elhaltak is az új sírkertben kaptak helyet. Kolozsvárt 1915 januárjában a következő kórházakat keresi fel Ferenc Szalvátor főherceg, a Vöröskereszt Egyesület helyettes fővédnöke itteni látogatása alkalmával: Vöröskereszt Magyar utcai Kórháza és Szanatóriuma valamint ennek kisegítő kórháza az Eperjes utcában (a Tanítóképző épületében); Zápolya utcai Csapatkórház, Hunyadi téri kaszárnya (kórháznak berendezve), a Tanítók Házában működő Tartalékkórház, a Petőfi utcai Menza (itt az oroszok elfoglalta Csernovicból elmenekült Tartalékkórház működött), az Unitárius Kollégiumban felállított Tartalékkórház, az egyetemi klinikák, melyekhez a Pasteur Intézet új épületét is hozzácsatolták kórházként. (Csak ez utóbbi klinikák rövidesen 1500 fekvőhelyet biztosítottak!) A sajtó 1914. szeptember 10-től ad hírt a kórházakban meghalt sebesültekről. Az első egy lengyel katona, utána Király Ferenc torockói származású katona hal meg itt (Torockón temetik), a harmadik Burján Cirill 36 éves honvéd népfölkelő, ő az első, akit a Feleki (Tordai) úton megnyitott új temetőbe kísérnek ki. A városi tanácstól az itt elhunyt hősök számára kijelölt új sírkertet így írja le az Ujság szeptember 12-i száma: „Az új katonatemető a Feleki úton, a Nagy Gábor-féle tanya és az ortodox [zsidó] temető között foglal helyet. A 96 méter hosszú és 16 méter széles terület a hősök sírkertje lesz. A téglány alakú temető szélein az elhunyt altisztek és közkatonák, a középen elhelyezendő gruppokban a tisztek fognak örök nyugalmat találni. A katonatemetőt kegyeletoszlop fogja két részre osztani, s ez a kegyeletoszlop fogja hirdetni a késő utódoknak, hogy a hantok alatt a hazáért meghalt hősök porladnak”. E sírkert állapotával ezután még többször foglalkoznak a városi elöljárók. Valószínűleg eleinte minden különösebb rend nélkül, de katonai tiszteletadással hantolták el ide a halottakat. Jó ideig a temetésekről a sajtó is beszámolt. Csak 1915 tavaszán derült ki, hogy a sírkert egyáltalán nem méltó a hős katonák emlékezetéhez. Apáthy István professzor az 1915. március 23-i városi közgyűlésen szólal fel, s teszi szóvá, hogy a temetőben szégyenletes állapotok uralkodnak: a kijelölt telek tulajdonképpen egy gödör volt, amelyet aztán friss földdel feltöltöttek. A hóolvadás után rettenetes állapotok uralkodnak a nagy sár miatt. A közgyűlés 15 tagú bizottságot küld ki a temető helyzetének a megvizsgálására. Pont ekkoriban olvashatunk arról, hogy „600 fős sebesülttranszport” érkezik Kolozsvárra az északi harctérről.
A Hősök temetője
Az első „háborús” halottak napja újra előtérbe hozza a temető állapotát: „A hősök temetője ma még teljesen rendezetlen, nehezen hozzáférhető, eltekintve attól, hogy már a hely megválasztása sem valami szerencsés”. Most a katonai hatóságok Füredi Richárd szobrászművész-főhadnagyot – aki Kolozsvárt állomásozik – felkérték, hogy dolgozzon ki tervet a temető rendezésére – olvasható az Ujság november 1-jei számában. A hősök temetője, ahol „magyarok, németek, osztrákok, oroszok, szerbek, bosnyákok, románok, keresztények, zsidók és mohamedánok” nyugosznak békében egymás mellett, több százan, halottak napján búcsújáró hely lett. Virágokkal borították a hantokat. Két tábornok és a térparancsnok ezredes vezetésével két díszszázad vonult ki tisztelgésre. Megjelent Kolozsvár polgármestere és főjegyzője, az iskolák és az egyetem küldöttsége. A honvédzenekar eljátszotta az osztrák és a magyar himnuszt, a Szózatot, elhangzott néhány szavalat is. Végül a két díszszázad sortűzzel tisztelgett. Ekkor még aligha voltak megjelölve a sírok, mert csak november végén olvashatunk arról, hogy a város versenytárgyalást hirdetett, amelyet Gergely István nyert meg: kötelezte magát arra, hogy 200 keresztet készít, amelyekkel a hősök temetőjében a katonák sírját megjelöljék.
A Kolozsvárt állomásozó Füredi (Führer) Richárd (1873–1947) jelentős szobrászművész volt a századelőn, számos magyar személyiség szobrát mintázta meg, s a síremlékek tervezésében is szaktekintélynek számított. Nem tudjuk, hogy a temető tulajdonképpeni területi rendezésére dolgozott-e ki tervet, de az tény, hogy egy hatalmas hősi emlékmű makettjét készítette el a Hősök temetője számára. Erről már 1915 karácsonyán hírt ad a sajtó. „Bár ma még nehéz agyagcsizmák tapadnak a talpunkra, ha utolsó útjára kísérünk egy újabb drága halottat, s bár szomorú, sárga, agyagos a temető – mire utolsó halottját kísérjük ki e nagy véres emberáldozatnak (szeretnők hinni, hogy korán fog bekövetkezni), már emelkedni fog a temető központjában a hatalmas emlék, hirdetve szeretetünk, hálánk, örök emlékezésünk.” (Ujság, dec. 25.) A cikkből kitűnik, hogy a Trefort utcai katonai építési hivatalban Füredi már készíti „a monumentális emlékmű nagyszabású terveit”. Füredi tervét így körvonalazza az írás: „Mintázó agyagból, miniatűr mintában már áll műtermében a munka első gondolatának megrögzített képe. A négy folyam és hármas halom országának címere jellemzi a hatalmas piramist, melynek csúcsán áll az apostoli királyi kettős kereszt. Halottaink és szellemük apoteózisának képe adják a figurális részeit a nagykoncepciójú műnek, mely – mint a csatatereken a magyar katona – úrként fogja dominálni egész környékét”. A polgári és a katonai hatóságok együttműködésével meg is valósulhat az emlékmű.
Miközben februártól több híradás szól arról, hogy minden magyar katonasírt nyilvántartásba vesznek, hogy azokról a hozzátartozókat tájékoztassák, az emlékmű-állítás és maga az emlékmű terve márciustól vitát kavar a kolozsvári tanácsban. Március 9-én Füredi, a 23-as honvédfőhadnagy-művész bemutatja a város elöljáróinak „az emlékszobor hófehér gipszmintáját”. A beszámoló szerint „a szobor nemcsak a Kolozsvárt eltemetett, s máris több százra rúgó hősi halottak síremléke lesz, hanem megörökítője Magyarország nagy háborújának is.” A művész is nyilatkozik: „Magyarország címerének motívumait juttattam érvényre a hármas halommal, a négy folyóval s az emlékoszlop tetején a két angyal védőszárnyai alatt kiemelkedő kettős kereszttel. Mivel pedig a reménységem, hogy mihamarabb teljes győzelmünkkel ér véget nagy harcunk, a diadalmas felragyogó nap is helyet kap a középső oszlopon, hirdetve a győzelmes béke felragyogását. Hiszem, hogy az emlékszobor hűséges kifejezője lesz a győzelem szimbólumának is. A szobor méretei biztosítják impozáns és monumentális voltát. A közbelső oszlop magassága 16 méter, s a talapzat szélessége ugyanennyi. Az emlék maga határozottan architektonikus lesz. Az oszlop lábánál csatamező helyezkedik el, elöl a diadalmas honvéd alakjával, amint letiporja a háború sárkányát”(Ujság, márc. 10). Haller Gusztáv polgármester és Eszterházy László főjegyző szerint a kivitelezéshez szükséges 40 000 koronát a város tíz évi költségvetéséből tudnák részletekben biztosítani. Egyelőre egy szakértői bizottság elé terjesztik az emlékmű tervét.
A városi tanács március végén hallgatja meg a kiküldött bizottsági tagok véleményét az emlékműről. A bizottságban katonatisztek, egyetemi tanárok, Pákei Lajos építőművész, Szeszák Ferenc szobrászművész, Merész Gyula festőművész és több tanácstag vett részt. Arról is vita folyt, hogy az agyagos talajra lehet-e egy ilyen emlékművet emelni, másrészt a mű egyes részleteit tették bírálat tárgyává. Már másnap Cholnoky Jenő professzor külön nyilatkozatban reagál arra, hogy előző nap mint bírálót említették. Kifejti, hogy Kolozsvárnak van elég tehetséges művésze, nem látja értelmét, hogy egy budapesti művész modern (szecessziós ihletésű) alkotását állítsák fel a temetőben. Az április 5-re összehívott újabb értekezleten arról esett szó, hogy nem kellene-e elhalasztani az emlékmű-állítást a győzelem utáni időkre, tárgyaltak a pénzalap előteremtéséről. Most a katonaság a munkaerőt ingyen biztosítaná. Végül egy szakbizottságot küldtek ki, hogy az művészeti szempontból véleményezze Füredi Richárd tervét. Legutóbb 1916. június 6-án tárgyalt az emlékszobor állítására létrehozott „nagybizottság” Haller polgármester elnöklete alatt. Ezen Eszterházy László főjegyző ismertette a Magyar Mérnök- és Építészegylet kolozsvári osztályának a szakvéleményét, mely szerint az emlékmű kétféle kivitelezését tartják lehetségesnek. Az egyik az üreges megoldás volna, így a belső boltozatok alatt tiszteknek alakíthatnának ki kriptát, kívülről terméskő lapokkal borítanák az emlékművet. Lényegesen olcsóbb megoldás lenne a vasbeton-vázas kivitelezés, ennek megtervezésére ajánlják Moll Elemér városi főmérnököt, akit így soproni állomáshelyéről vissza lehetne vezényelni Kolozsvárra. Végül a mű elhelyezésére a haditemető közepének agyagos talaját nem találják alkalmasnak, mert már 2,4 méter mélységben mindenütt víz fakad, a talaj suvadásos, hanem a temető felső végének háromszögelési pontja volna a biztos és hatásos hely. További híradást az emlékműről nem találtunk. Valószínűleg időközben Füredit is elvezényelték innen. Úgyhogy a háború befejeztéig semmilyen emlékmű sem készült a Hősök temetőjében.
A bécsi hadilevéltárból megküldött, 1917-ben a katonai temetőről készült szakszerű térkép (Nr. 736/1917: Plan des Kolozsvárer Kriegsfriedhofes) egy nagyon rendezett sírkertre utal: a „Tordai Strasse” felől induló főút (Friedhof-Hauptsrasse) éppen úgy osztja ketté a temetőt, mint napjainkban. A délre eső rész közepén szabad tér található valamilyen emlékmű részére. A sírok római számmal jelölt parcellákba vannak elosztva, közöttük ösvények vezetnek. Az északra, a város felé eső részre láthatóan lépcső vezet le, s ennek csak a nyugati fele van beszámozva sírokkal, melyek száma eléri a 960-at. A Tordai út felé eső telekrész még szabad, itt sétányoktól elválasztott parcellák vannak kijelölve, a felirat szerint ez lesz az újabb katonai temető (Neuer Kriegsfriedhof). Valószínűleg ezt is betemették a világháború végéig: ide még vagy 400 sírt nyithattak. Úgyhogy az egész első világháborús katonai temető legtöbb 1400 sírt tartalmazhatott. Bizonyára levéltári kutatómunkával az eltemetettek névsora is összeállítható.
Ezt a sírkertet 1940-ben a szó szoros értelmében megpróbálták átrendezni, gyakorlatilag feltúrták, s a bécsi döntéssel beállt helyzetben végül is rendezetlenül hagyták. Az Ellenzék 1940. október 12-i száma így írja ezt le:
„A Hősök temetőjében még ennél is szomorúbb a helyzet. Ez a temetőrész, amelyben békésen aludták egymás mellett hősi álmukat Európa nagyszámú nemzetiségeinek világháborús halottai, a román katonai hatóságok rendezési dühének esett áldozatául. Alig néhány héttel ezelőtt – körülbelül a nyár elején – támadt az az eszméjük az illető katonai vezetőknek, hogy »rendet« teremtsenek a Hősök temetőjében. Milyen szándék vezette őket, nem tudjuk. Akkoriban azt hittük, hogy a tervük üdvös elgondoláson alapult, s a szent helyekké nyilvánított híres és gyönyörűen rendezett olaszországi katonatemetők képe lebegett illetékesek szemei előtt, amikor meghozták határozatukat a Hősök temetőjének rendezésére vonatkozólag. Tévedtünk. Rendezés helyett barbár módon feldúlták és siralmak völgyévé változtatták az addig egyszerűségében is fenséges temetőt.
Akkoriban azzal az ürüggyel leplezték tettüket, hogy kihantolják az összes sírokat, amelyeknek lakóiból néhányat a különböző nemzetiségek szerint kiválogatva díszsírhelyen helyeznek ismét nyugalomra, míg a többi hősök földi maradványait közös sírokba temetik el. Munkájuk azt eredményezte, hogy a temető keleti részében és a közbülső részeken minden tervszerűség nélkül kiástak 300–400 sírt, amelyeknek lakóit 30–40 parányi, megjelöletlen hant alatt helyezték el. A felásott sírok pedig, amelyekből a csont- és koporsómaradékokat kegyeletsértő felületességgel szedték össze, feldúlva, visszahantolatlanul maradtak, olyanná változtatva a temetőt, mintha ágyúlövedékek szaggatták volna fel. A sírokról levett kereszteket és kopjafákat az őrház közelében dobálták halomra, örök időkre meggátolva annak a lehetőségét, hogy valaha is meg lehessen állapítani, melyik sírhalmot jelölték. A zavarkeltésre különben egyéb módszerük is akadt. Az összes fejfákat és kereszteket vastagon lemeszelték, úgyhogy ma már csak egyes bevésett feliratú sírokról lehet megállapítani, hogy kinek a neve volt rávésve; a tusfestékes feliratok eltűntek a vastag mészréteg alatt. Hosszadalmas és odaadó munkára lesz szükség, hogy – részleteiben bár – megmentsék a halálra ítélt temetőt. Az ismeretlen katona sírhelyén a honvédség bevonulásának emlékére emelt hatalmas síremlék bizonyság reá, hogy ezt a munkát el is végzik…” (Nagy Kálmán: Elégtételt kér a megsértett magyar kegyelet).
A cikkből kiderül, hogy több száz első világháborús hős volt itt eltemetve, s hogy 1940 őszére az egész temető rendezetlenül maradt. Mindössze egy 1940-ben sebtében emelt új emlékmű utalt a hősi temetőre. Halottak napja előtt a Tűzharcos Szövetség munkásokkal rendbe hozatta e részt, legalább annyira, hogy ott meg lehessen emlékezni a hősökről. Október 31-én délután díszszázad vonult ki, a városparancsnokság tisztekkel, valamennyi felekezet papokkal képviseltette magát. Ima és beszédek után megkoszorúzták az emlékművet. Ezután évente itt koszorúztak a május végi hősök napján és halottak napján.
A temető jelenlegi állapotából az derül ki, hogy csak 1944-ben temették be újra a Kolozsvár környékén elesett hősi halottakkal. Ezeknek – természetesen – csak egy része kerülhetett ide. Most négy nemzetiség halottjai találhatók e sírkertben. A Tordai útról belépve a baloldalon az 1970-es években emelt, a román hős katonákat dicsőítő emlékmű két oldalán román, magyar és német hősök nyugszanak. A jobb oldalon, vagyis az úton alul két táblában csak magyarok vannak elhantolva. Közöttük egy orosz hadifogoly (Puskarov) is. Számításaink szerint összesen – e hadifogollyal – 252 magyar, 125 román és 55 német hős nyugszik itt. A sírokat kis betonkeresztek jelzik, nagyon felületes felirattal, csak a név, esetleg az „Ismeretlen” felirat és a katonai rangfokozat (honvéd, őrvezető, tizedes, főhadnagy) került bevésésre. A román hősöknek keletiesebb mintázatú a keresztje, s felírták a katonai egységük nevét, számát is. Sajnos a korra, elhalálozás idejére, helyére nincs utalás. A magyar hősök neveit nyilvántartja a Pataky József vezette Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság. Az úton felüli táblában van egy ortodox jellegű, 1947 táján ide állított hármas fakereszt (troiţă) is, melynek felirata a hősöket a nép jogainak és szabadságának harcosaiként méltatja, s leszögezi, hogy a hősöket sohasem felejtik el. Az úton aluli tábla nyugati végén, tulajdonképpen a magyar-parcella végén van egy egyszerű fekete márványkereszttel jelölt emlékmű, felirata hiányzik. Nem tartjuk kizártnak, hogy éppen ezt helyezték ide 1940 őszén. Mindeneset

„Soha nem éreztette velünk, hogy milyen nagy művész”
Bemutatták a Ruha Istvánról szóló kötetet
Ruha István kétségtelenül az egyik legizgalmasabb életregény a háborút követő évtizedekben, és olyan mértékben határozza meg a kolozsvári, romániai, közép-európai, európai zenei életet, hogy nekünk erkölcsi kötelességünk eme hagyatékkal törődni – foglalta össze videóüzenetben a hegedűművész jelentőségét Selmeczi György zeneszerző a Mirela Capătă Ruha István, élet a hegedű csillagjegyében című könyv magyar változatának bemutatóján a Minerva Művelődési Egyesület székhelyén szervezett eseményen, szerdán délután. – Becsüljük meg ezt a könyvet, és ne gondoljuk azt, hogy ezzel le van tudva az ő utólagos recepciója, elismertetése a művészeti közgondolkodásban. Dolgoznunk kell ezen még, elő kellene kerülnie az összes felvételének, közkézen kellene forognia a sok gyönyörű felvételnek, ami maradt utána – tette hozzá.
– Igaz, hogy napjainkban élmény- és információáradatban élünk, ám most mégis arra összpontosítanék, hogy milyen élményt jelentett számomra a könyv lefordítása. Lokálpatriótaként főleg Ruha kolozsvári éveihez és az itteni zenei élethez kötődő események felelevenítése töltött el örömmel. A maitól sokban különböző világba csöppentem, és a könyvből én is erőt merítettem – vallotta a kötet fordítója, Nagy-Hintós Diana. – A könyvet fordítgatva rájöttem, hogy mennyire igazságtalanul méltatlankodunk most mindenért, hiszen akkoriban, a háborút követő nincstelenségben a legapróbb dolgoknak is örültek az emberek. Szörnyen nehéz élete lehetett akkor a Ruha István korú, szegény fiataloknak, akiknek 16 évesen még egy hosszú nadrágra sem futotta. Ennek ellenére lelkiismeretesen végezték a munkájukat. Ruha úgy került be a zenekonzervatóriumba, hogy még csak le sem érettségizett, csak kilenc osztályt végzett, de ez nem jelentett akkor problémát. Másfajta nehézségek voltak annak idején, de a fiatalságot ez nem rettentette el a kemény munkától – mesélte a fordító.
– Ráhangolódásként Ruha István fellépéseiről készült felvételeket hallgattam, így még inkább azonosulni tudtam az általa képviselt értékkel. Korának meghatározó egyénisége volt, számtalan koncerten lépett fel, és mindent le tudott játszani hegedűn. Olyan nemzetközi versenyeken nyert, amelyre nem sok példa akad az őt követők sorában. Az oroszok mindig taroltak ezeken a versenyeken, mert az orosz zeneiskola világhírű volt, de neki mégis sikerült három ilyen versenyen kitűnően szerepelnie – fogalmazott. – Nemcsak a szegény sorsú, tehetséges fiatalt mutatja be a könyv, de láthatjuk a nehéz körülmények között élő családapát is, aki egy konyhában él feleségével és két gyermekével, miközben a fürdőszobában gyakorolva készül a nemzetközi versenyekre. Csak a világhírű orosz hegedűs, David Ojsztrah közbenjárására kap rendes lakást a család, aki kolozsvári koncertje alkalmával meglátogatta Ruhát és látta sanyarú életkörülményeit – sorolta Ruha pályafutásának nehézségeit Nagy-Hintós Diana.
Adrian Pop zeneakadémiai oktató, Mirela Capătă doktori dolgozatának irányítója hangsúlyozta: Ruha István özvegye jelentősen segítette doktorandusza munkáját azzal, hogy a nyilvánosság számára ismeretlen kordokumentumokat bocsátott a rendelkezésére. Így olyan értékes kutatási anyag birtokába jutott, amely feldolgozás hiányában elveszett volna az utókor számára. – Adriancának becézett annak idején Ruha István, mikor mindketten a filharmóniában dolgoztunk, és mindig büszke voltam olyankor, ha kikérte a véleményemet valamiről – idézte fel emlékeit, majd töredelmesen beismerte, soha nem írta meg azt a hegedűversenyt, amire Ruha felkérte, de ha valaha sor kerül rá, akkor mindenképpen a hegedűművésznek ajánlja majd.
Gavril Ţărmurenak, a besztercei Charmides Kiadó igazgatójának is volt szerencséje ismerni Ruha Istvánt, akit a 20. század egyik legkiemelkedőbb művészének tart. – Az általam alapított, komolyzenei koncerteket szervező alapítvány révén ismerkedtem meg a hegedűművésszel, aki számos alkalommal fellépett rendezvényeinken. Szerénysége, szakmai alázata, embersége volt közvetlenségének titka, soha nem éreztette velünk, hogy milyen nagy művész – beszélt a zenész rendkívüliségéről a kiadó vezetője.
Mirela Capătă, a könyv szerzője elsősorban vezetőtanárának köszönte meg, hogy tudományos dolgozatát sikerült írói szintre fejlesztenie. – Idegen világ volt számomra ez a munka, hiszen eddig a hegedűjátékommal fejeztem ki magam – jegyezte meg. – A hegedűművészet kiemelkedő alakjának életét és művészetét is bemutatja ez a könyv, ami azért nagyon fontos számomra, mert a kiváló művésztől, tanártól számos szakmai tanácsot kaptam, amelyek sokban segítették későbbi pályafutásomat – hangsúlyozta. Hozzátette: a magyar nyelvű könyv szükségessége nyilvánvaló volt, és külön örül annak, hogy ilyen családias, meleg légkörben mutathatták be a Minerva Művelődési Egyesület székhelyén, a Valovits-portrék hangulatos világában.
Szabadság (Kolozsvár)

Gál László és Balázsi-Pál Előd
FRISSEN NÉZNI RÁ A PROBLÉMÁKRA
Barabási Albert-László: a hálózatok a kulcsa a magyarság megmaradásának
„Az az értékrend, ami a hálózattudományon keresztül megteremtődik, számomra fontosabb annál, minthogy harminc vagy negyven év múlva lesz-e Nobel-díj” – mondta el a hálózatkutató.
Még zajlott a Box Populi, amikor interjút kértünk a versenyben elődöntőig jutó Barabási Albert-László hálózatkutatótól. Akkor sajnos nem tudtunk beszélgetni, de a szerdai kolozsvári előadása előtt sikerült ezt bepótolnunk. Természetesen a versennyel kezdtünk, de a hálózatkutatásról és az NSA-botrányról is kérdeztük. Meglepett a népszerűséged a Box Populiban?
– Nem gondolkodtam rajta. Igazából csak Sándor bácsit (Kányádi Sándor – szerk.) szerettem volna megfelelő helyen látni. Én azért nem vagyok annyira jelen az erdélyi médiában, hogy egy ilyen versenyben tényleg jól teljesítsek. Ennek az egésznek az értékteremtő része volt számomra a legmurisabb.
Egyébként Magyarországon is van egy hasonló mozgalom, amelyben néhány barátom azt próbálja megszervezni, hogy hősöket ismerjünk fel. Kimondottan azt szeretnék, hogy a társadalomban lévő hősöket megtaláljuk, és felmutassuk a társadalom számára. Szerintem ez Erdélyben még fontosabb. Ilyen szempontból inkább kuriózumként tekintettem a versenyre.
Tisztában vagy azzal, hogy Erdélyben mennyire ismernek az emberek?
– Az ismertség mindig nagyon relatív. És ez nemcsak Erdélyben, hanem világszerte megfigyelhető. A Behálózva 20 nyelven elérhető. Olaszországban például azt hallottam róla, hogy nem lehetsz értelmiségi, ha nincs a polcodon ez a könyv. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy bizonyára van egy réteg, aki ismeri a munkásságomat, de ez egyáltalán nem tömegjelenség. Ilyen szempontból két lehetőséget látok: a versenyetek vagy ezt a réteget célozta be, vagy Erdélyen belül valamivel tágabb ez a réteg. Nyilvánvaló, hogy mindenki olyan könyvet szeretne írni, amelyik valamilyen módon bestseller lesz. Én úgy látom, hogy a Behálózva és a Villanások értelmiségi bestsellerek, és nem tömegbestsellerek. De egyáltalán nem tudtam felmérni azt, hogy egy ilyen versenyből miként jövök ki. Azt szoktam mondani, hogy akinek el kell olvasnia ezeket a könyveket, az mind elolvasta.
Az előbb említetted, hogy 20 nyelven jelent meg a Behálózva c. könyved. Mind különböző borítókkal. Melyik a kedvenced?
– Pillanatnyilag az, amelyik az újabb magyar kiadáson van, és amelyiket az amerikai paperback (puha kötésű) verzióra készítettek. Mert egyszerű, de jól megragadja a kapcsolt csomópontok fogalmát. Olyan tiszta borító. Persze közel áll a szívemhez az erdélyi borítás is, de az üzenetében és a koncepciójában a mostani magyar verzió a legtisztább.
Mennyire fontos számodra, hogy az erdélyiek ismerjék a munkásságodat?
– Minden egyénnek – függetlenül attól, hogy hol termel – megvan a piaca. Az én elsődleges piacom a kutatói társadalom. Viszont abban a pillanatban, amikor hajlandó voltam ebből kilépni, és írtam egy ismeretterjesztő könyvet, akkor nyilvánvalóan volt egy olyan igény bennem, hogy ezeket az eredményeket máshova is eljuttassam. Ez az igény onnan jött, hogy a hálózatelmélet elindulásakor éreztük, hogy van ennek egy univerzális üzenete, és fontos lenne, hogy ez kirobbanjon a szakcikkek közegéből, ahol ezeket publikálni szoktuk. Letagadhatatlan, hogy egy ismeretterjesztő könyv felvállalásával elismerem, hogy számomra is fontos volt, hogy ez eljusson a közönséghez. Viszont tény az is, hogy ezek a könyvek angolul íródtak. Bár szívügyem, hogy valamilyen módon ez a munka elérhető legyen Erdélyben, akit érdekel, az hozzájusson, de az elsődleges piac számomra mégis a világpiac.
Ha jól tudom, jelenleg felváltva éltek a családoddal Budapesten és Bostonban. Amellett, hogy a Harvard Egyetemen és a Northeastern Egyetemen is tanítasz, most már a budapesti Közép-Európai Egyetemen is tartasz órát. Fontos neked, hogy hazaköltözzél? Hogy itthon is taníts? Van olyan terved, hogy visszajössz? – Valóban igaz, hogy Budapesten is élünk. Ez nagyjából azt jelenti, hogy egy hónapot Budapesten, egy hónapot pedig Bostonban vagyunk. Miért van ez? Részben azért, mert a felségemmel kisgyerekeink vannak, és szeretnénk, ha magyar környezetben nevelkednének, ha legalább a korai éveikben magukba szívhatnák a kultúrát és a nyelvet. Másrészt pedig én szeretek itt élni.
Viszont azt is el kell ismernem, hogy a bostonihoz mérhető intellektuális környezet nincs még egy a világon. Nem arról van szó, hogy a magyarországi vagy erdélyi körülmények nem jók. Nemcsak itt nincsen, hanem sehol máshol sincs a Harvardon kívül. És nagyon nehéz ezt szakmailag feladni. Ezért lett ez a kétéltű életmód. Nem szeretném feladni azt a környezetet, különösen nem szeretném feladni a hozzáférést azokhoz a fiatalokhoz, akikkel együtt dolgozom. Végülis manapság az én munkám kollaboratív munka. Sok kutatóval dolgozom együtt, többnyire friss PhD-vel rendelkező diákokkal. Ha egy nagyon ambiciózus, tényleg jó német vagy kínai diák valahol megszerzi a PhD-jét, és ebben a szakmában tovább akar lépni, akkor neki a következő lépcsőfok a Harvard vagy Boston. Nem arról van szó, hogy nem jönnének el hozzám a diákok, ha Budapesten vagy máshol lennék, de nyilvánvalóan sokkal nagyobb a piac, amiből válogathatunk. Az emberek minősége pedig kulcskérdés a továbblépésben. Ez az, ami engem még Bostonban tart, és valószínűleg hosszú távon is ott fog tartani.
Ami az életminőséget vagy életérzést illeti, mind én, mind a családom úgy gondoljuk, hogy Budapesten szeretnénk élni.
Több interjúban és cikkben is felvetették már veled kapcsolatban a Nobel-díj lehetőségét. Gyakorlatilag egy olyan új tudományág létrejötténél voltál jelen, amely meghatározó lehet az elkövetkező időkben. Viszont az is tény, hogy pl. egy újságírónak is eladhatóbb a tudós, ha a nevével kapcsolatban megemlítheti a Nobelt. Mennyire tartod reálisnak ezeket a spekulációkat?
– (nevet) Én ezt másképp fogom fel. Valóban egy új tudományágról van szó, de ez nem illik bele a mai Nobel-díj kategóriákba. Fizika lenne? Én fizikus vagyok, a hálózattudomány pedig sok eszközében fizika. Ezen kívül szerintem a fizikán belül sok újítást hozott, de nem mindenki ért velem egyet abban, hogy fizika lenne. Esetleg biológia vagy orvostudomány lenne? Valóban, a csoportom egy része biológiával foglalkozik, az orvostudományi tanszéken is tanítok a Harvardon, de azért nem vagyok sem orvos, sem biológus. Én inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy fontos a Nobel-díj? Válaszként pedig egy egyszerű példát mondok. Néhány évvel ezelőtt voltam a Karolinska Intézetben, és végigsétáltam azon a termen, ahol a díjról döntenek. Előtte pedig az összes Nobel-díjasnak ki van téve a fotója. Nap mint nap dolgozom orvosokkal, és nem vagyok teljesen laikus, ami az orvostudományt illeti – nem vagyok ugyan orvos, de már rengeteg publikáltam ebben a témában. Viszont a képeket nézve Szent-Györgyi Alberten, illetve James Watsonon és Francis Cricken (1962-ben kaptak orvosi Nobel-díjat a DNS kettős-spirál szerkezetének meghatározásáért – szerk.) kívül senkit sem ismertem. Na, akkor most mi az, hogy Nobel-díj? Azoknak a Nobel-díjasoknak nem sikerült elérni azt, hogy tényleg egy tartós ismertségre tegyenek szert, viszont ott van például Neumann János, akinek ez sikerült. Mindenki a számítógép atyjának tartja, mindenki ismeri a világon, és ő mégsem kapott soha Nobel-díjat. Kétségtelen, hogy látom a Nobel-díj szimbolikus erejét, de amit én csinálok, az nem áll be egyik kategóriába sem. Szerintem itt egy új tudomány született meg, amely fantasztikusan megváltoztatta a komplex rendszerekről gondolt világképünket. És ahogyan a század halad, egyre fontosabb lesz, mert egyre jobban felismerjük, hogy igazából egy hálózat-világban élünk. Az az értékrend, ami a hálózattudományon keresztül megteremtődik, számomra fontosabb annál, minthogy tíz, húsz, harminc vagy negyven év múlva – hiszen általában a 70-es és 80-as éveikben járók kapják a Nobel-díjat – lesz-e ebből Nobel-díj vagy sem.
Van egy kutatási területed, amelyben nagyon elmélyültél. Mennyire tudsz ettől elvonatkoztatni? Például amikor megismersz egy új embert, gondolsz arra, hogy vajon a kapcsolati hálózatod mennyire bővül ki általa? – (nevet) Én a hálózattudományon keresztül értettem meg és kezdtem értékelni a hálózat hatalmát. Mint a legtöbb matematikus vagy fizikus, elég introvertált személy voltam, akinek komoly erőfeszítésbe került, hogy valakivel elmenjen, és elkezdjen vele beszélgetni. Ez egészen egyetemi tanári koromig igaz volt. Egyetemi tanárként kezdtem először aktívan cselekedni annak érdekében, hogy túllépjek ezeken a gátlásokon.
A hálózatelméletnek abban volt szerepe, hogy megmutatta nekem, igenis van értelme a hálózatépítésnek. Bár az építés nem jó szó, mert azt megtanultam, hogy hálózatot nem lehet építeni, csak azok az igazi sikeres hálózatok, amelyek önmaguktól akarnak építkezni. Ha én téged meg kell győzzelek, és kell pénzeljelek, hogy benne legyél a hálózatban, az nagyon-nagyon költséges feladat. Az a hálózat sikeres, amelyikbe te önkéntesen lépsz be. Például a világháló. Hány oldalt hoznak létre önkéntesen, anélkül, hogy bárki fizetne érte? Sőt, még fizetnek is érte, hogy csinálhassák valamilyen módon. Ezek a sikeres hálók, ezen belül pedig vannak törvényszerűségek, hogy miként lehet hozzáférni és kihasználni ezeket.
A hálózatelmélet megmutatta, hogy van értelme eljönni Kolozsvárra. Nekem ez azért nem „elvesztegetett idő”, mert – bár ezalatt otthon is lehettem volna – azáltal, hogy itt vagyok, sok szinten bővül a hálózatom. Nagyon sok háló épül azáltal, hogy itt vagyok. Nem feltétlenül ezért jöttem, de ha már itt vagyok, akkor benne van a gondolkodásomban, hogy van értelme. Volt értelme elmenni a régi barátaimmal találkozni a Bulgakovba, és van értelme előadást tartani. Ezek a hálózatok a kulcsai a mai társadalomnak. Lényegében a magyarság megmaradásának is ezek a kulcsai. Ha a hálózat szétbomlik a magyarságon belül, akkor a demográfiai probléma lesz a legkisebb, mert lényegében nem lesz, ami összetartson bennünket.
A hálózatkutatás melyik területén látod a legnagyobb fejlődési potenciált?
– Ez idővel nagyon változik. Attól függ, hogy hol jelennek meg új adatok. Mi a kutatásainkat a világhálóval és a közösségi oldalakkal kezdtük, mert ott voltak az adatok. A közösségi oldal manapság már nagyon berobbant, most már mindenki azzal foglalkozik, és a világhálót is rengetegen kutatják. Viszont az internet, mint háló, nagyjából már lecsengett, mert mindent tudunk róla.
De megjelent néhány újabb terület, amelyek most kezdenek igazán dübörögni. A mérnöktudományon belül például most hoztak létre egy hálózatelméleti szakújságot. Ezen a területen tényleg van lehetőség benne, és ezt a közösség most ismeri fel. Az elején a sejtbiológiában voltak az érdekes kérdések, most már inkább az orvostudományban vannak. A Harvardon például most hoztuk létre az új Network Medicine divíziót, amiben már 200 kutató van benne. És ezt nem sejtbiológusok, hanem orvosok hozták létre. A kettő egyébként teljesen más állatfajta: az egyik alapkutatással foglalkozik, míg a másik gyógyítással. Az orvos sokkal pragmatikusabb egyén, aki azt mondja, csak akkor fontos számára valami, ha meg tud gyógyítani általa. Öt-tíz év múlva szerintem az agy fog berobbanni a hálózatkutatásba. Most még nincsenek adatok az agy hálózatának felépítéséről, nem tudjuk, hogyan néz ki. Viszont a tavaly két program is beindult, az egyik az Európai Unióban, a másik pedig az Egyesült Államokban. Ezekben pedig egy-egy milliárdot szánnak erre a problémára. Ennek következtében az eszközök kezdenek kiépülni, és általa lesznek térképek. Ha pedig lesznek térképek, akkor hirtelen nagy terület lesz a hálózattudományban. Egyébként az agy hálóinak a feltárásával a kolozsvári származású Toroczkai Zoltán foglalkozik Amerikában.
Tehát nem arról van szó, hogy mi a legizgalmasabb kérdés, hanem milyen kérdést lehet érdemileg és szakmailag megválaszolni most a létező adatokkal. Ez pedig olyan, mint egy guruló hólabda: ahogy az egyik szétesik, indul a másik. Azért esik szét, mert az eszköztárával mindent megválaszoltunk, amit tudunk arról a kérdéskörről.
Több publikációd jelent már meg a Nature és a Science tudományos szakfolyóiratokban, a Harvard Egyetemen tanítasz. Szakmailag neked még van feljebb? Érzed, hogy vannak még lehetőségek előtted?
– Azért van, mert az ember életének és kutatói pályájának különböző szakaszai vannak, amelyekben különböző eszköztárakhoz tud hozzáférni, és nagyon más szinten tud problémákat megközelíteni. Fiatalon az eszköztár elég szűkös, ezért csak olyan dolgokkal tudunk foglalkozni, ami a szűk szakmára limitált. Ebből jött ki számomra a hálózatelmélet. De most egy egész csapat van a kezem alatt, ezért egyszerre több témát is tudunk görgetni, és potenciálisan nagyon izgalmas dolgokkal foglalkozhatunk. De a szakmai életemben is meg lehet nézni, hogy minden 4-5 évben van egy drasztikus váltás a témámban. Korábban az emberi mozgást vizsgáltuk. Az 5-6 éves téma volt, amiből született egy könyv és öt-hat nagyon jelentős Nature és Science cikk. De ezen a nyáron lezártuk a témát. A csoportból mindenki elment, aki ezzel foglalkozott. Én őszintén hiszek abban, hogy ha túl sokat tudunk egy témáról, akkor az inventivitás megszűnik. Egyszerűen beragadunk abba a tudásba, és nem tudunk frissen ránézni az adott problémára. Ez pedig lényegében gátolja a fejlődést. Ezért át kell mozdulni egy más területre, ahol eléggé laikusak vagyunk és bátrak. Ez a bátorság pedig nagyon fontos.
Oltvai Zoltán kollégámmal közösen jelentettem meg a Nature-ben az első két cikkemet sejtbiológiáról. Mind a kettőben azt bizonyítottuk, hogy a sejten belüli hálózatok skálafüggetlenek, az egyik a sejtfehérje hálóról szólt, a másik pedig az anyagcserehálóról. Miután megjelentettem két biológiai cikket, úgy gondoltam, én is elkezdek egy kicsi biológiát tanulni. Elkezdtem olvasni egy nagy biológia tankönyvet, és rájöttem, hogy ez milyen bonyolult probléma. Sőt, annyira az, hogy ha korábban én mindezt tudtam volna ezekről a rendszerekről, amelyekről a cikkeket írtuk, akkor valószínűleg nem mertem volna így megírni azokat. Mert teljesen ignoráltunk egy óriási tudáshalmazt. Igazunk volt abban, amit csináltunk, de a részleteket mind ignoráltuk. Ez egy jó példája annak, hogy a tudáshalmaz mennyire vissza tud bennünket húzni. Mert azt mondjuk, hogy ezt nem lehet ilyen egyszerűen csinálni, mert ennél sokkal bonyolultabb. Viszont lehetne egyszerűbben csinálni, csak nincs bátorságunk hozzá.
Egy nagyon konkrét példát is mondok. Ezt a felfedezést, hogy a sejt fehérje- és anyagcserehálója skálafüggetlen, egy német származású biológus szintén felfedezte. Tőlünk függetlenül dolgozott, a mi korábbi kutatásunkat használva. Ő is beküldte ugyanahhoz az újsághoz, mint mi, de ő túl sokat tudott a témáról, ezért nem mert olyan állításokat tenni, mint amilyeneket mit tettünk, és nem merte az egész adathalmazt felhasználni, amit mi felhasználtunk, mert tudta, hogy többségük az első adathalmazból van deriválva, és úgy érezte, ez nem új információ bizonyítékként. Az ő cikke elhalt az újságnál, mert azok a kutatók, akik elolvasták, úgy vélték, hogy nem adott elég bizonyítékot. Mi nem tudtunk arról, hogy az a sok bizonyíték mind a korábbi adatokból van deriválva, így mindent belecsomagoltunk. A miénket elfogadták, az övét viszont nem. Így neki csak másfél évvel később sikerült a teljes anyagot publikálnia, és lényegében az elsőbbségét teljesen elvesztette. Én mindig próbálok hivatkozni rá, mert tudom, hogy teljesen függetlenül felfedezte azt, amit mi is, de a közösséget már nem érdekli.
Mennyire tartasz attól, hogy esetleg veszélyes lehet az, amivel foglalkozol, hogy olyan felhasználási módjai lehetnek, amelyekkel te nem értesz egyet?
– Nemrég írtam egy tanulmányt a Politico számára arról, hogy ez mennyire veszélyes lehet. Tulajdonképpen arról van szó, hogy olyan mértékben és olyan titkossággal építődtek be ezek az eredmények az NSA eszköztárába, hogy nem épült ki soha társadalmi konszenzus a használatukról. Ehhez az atombomba egy hasonló példa. Akkor is teljes titkossággal és óriási sebességgel épült be a teljes tudásmennyiség a hadiparba. És akkor a kutatóközösség megállt, és azt mondta: álljunk meg, és nézzük meg,

Hóhérok szabadlábon
A kommunista rezsim börtönei és haláltáborai parancsnokainak a leleplezését és felelősségre vonását már közvetlenül a rendszerváltás után el kellett volna kezdeni, és bár most, huszonhárom évvel a kommunizmus bukása után elkezdődött a népirtók elleni vádemelés, túl lassan halad – vallják a Krónika által megkeresett egykori politikai foglyok. Van, aki azt sem tartja kizártnak, hogy még most is a hatalom védi azokat, akiknek kezéhez igen sok ártatlan ember vére tapad.
Kevés történt
„A hóhérok felfedését nem most, hanem rögtön 1990 után kellett volna elkezdeni – szögezte le a Krónika megkeresésére Gráma János, az egykori politikai foglyokat tömörítő szövetség Maros megyei titkára. – Már csak azért is, mert a városunkban, Marosvásárhelyen akkoriban még életben volt az összes verőlegény. Mára csak egy maradt belőlük, az is betegeskedik.” Gráma szerint szinte nevetséges mindössze két, rendkívül idős embert előállítani, akiket koruk és egészségi állapotuk miatt talán börtönbe se lehet vetni. Mint mondta, Ion Iliescu egykori államfőt kellene vád alá helyezni, hisz ő volt az, aki ’90 elején a szárnyai alá vette az összes munka nélkül maradt volt szekust, és számukra megalakította a Román Hírszerző Szolgálatot. Gráma János úgy tudja, ezeknek az embereknek most azért oly nagy a nyugdíjuk, mert 1990 után nagyot nőtt az amúgy is eléggé kerek fizetésük. „Az sem megoldás, hogy a két, pellengérre állított börtönparancsnoknak elveszik a nyugdíjuk 70 százalékát és azt kiosztják a még életben lévő háromezer volt politikai fogolynak, hisz ezzel még nem megyünk semmire” – tette hozzá az összesen 1401 napot raboskodó Gráma. Véleménye szerint nem csak a börtönök és haláltáborok vezetőit, hanem a még életben lévő, a politikai foglyokkal szemben rendkívül kegyetlenséget tanúsító őröket is elő kellene állítani.
Zavaró a lassúság
„Zavaróan lassan haladnak a volt kommunista lágerparancsnokok ellen népirtás gyanúja miatt indított bűnvádi eljárások” – vallja a nagyváradi Oláh János is, aki 1956-os ellenállása miatt jómaga is szembe került a diktatúrával, és államellenesség vádjával Jilavára küldték. „Az már több mint ötven éve volt, de amióta volt kommunista diktatúra, azóta volt ellenállás is” – emlékezett most vissza a volt magyartanár. Az egykori politikai fogoly arra már nem is keres válaszokat, hogy miért ilyen későn és miért ilyen vontatott menetben zajlik a rabok kínzóinak számonkérése, csak annyit mondott, hogy ebben nem illetékes, így a háttérérdekeket sem ismeri.
„Törvény védi az elkövetőket”
Értetlenül áll Dávid Gyula irodalomtörténész, a kommunista rezsim meghurcoltja is az előtt, hogy a Kommunizmus Bűneit és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet az általa eddig azonosított harmincöt pribék közül három hónap alatt mindössze kettőnek a nevét hozta nyilvánosságra, ráadásul, „ki tudja hányszor harmincöt pribék azonosítására csak ezután kerül sor”. „Hát van precedens a polgári bűnügyek esetén az efféle „adagolásra”? Ép ésszel és érzékkel elképzelhető az, hogy a bűnüldöző szervek felderítettek 35 gyilkosságot, és akkor valaki megszabja nekik, hogy ezek elkövetőit csak havi adagolásban adhatják át az igazságszolgáltatásnak?” – fogalmazta meg kérdéseit Dávid Gyula. Hozzáfűzte: biztos abban, hogy Románia „kiemelkedő idézettségi indexet fog elérni” az igazságszolgáltatás világtörténetében. „Ne próbálja senki ezzel azt a látszatot kelteni, mintha jóvátenné a „kommunizmus bűneit”. Az efféle ötletelés csak arra alkalmas, hogy ismét nyilvánvalóvá tegye: huszonnégy évvel a romániai kommunista rendszer „bukása” után, a törvényhozás még ma is a bűnök egykori elkövetőit védi” – summázta véleményét Dávid Gyula.
Sok a kérdőjel
„Megbocsáthatunk a pribékeknek, de tőlünk sem kért senki bocsánatot az elmúlt évtizedekben az elszenvedett igazságtalanságokért, a börtönévekért” – mutatott rá hasonlóképpen kérdésünkre Török József, a volt politikai foglyok Kovászna megyei szervezetének elnöke. „Kínozták, agyonverték a foglyokat, a börtönparancsnok tudta nélkül nem történt semmi, az egyszerű smasszerek mindent parancsra tettek” – mutatott rá Török József. Az egykori politikai fogoly ugyanakkor felidézte, hogy 1967-ben Nagyenyeden a szigorítóban a raboknak hátrakötötték a kezét, karóval verték a foglyokat. „Ez csak a kezdet, most vizsgálatot indítanak a börtönparancsnokok, pribékek leleplezésére, de hol vannak azok a szekusok, akik minket börtönbe jutattak, akik 1989 előtt folyamatosan zaklattak?” – tette fel a kérdést Török József. A volt politikai foglyok Kovászna megyei szervezetének elnöke szerint számukra kevés vigasz, ami történik, hiszen egykori kínzóik többsége még mindig be van épülve az államapparátusba, és vannak, akik tesznek arról, hogy ezeket az ügyeket eltusolják.
Döcögős folyamat
Mint arról beszámoltunk, az IICCMER még augusztus elején jelentette be: vizsgálatot indított a kommunista börtönökben politikai foglyokat megkínzó vagy meggyilkoló egykori börtönparancsnokok és börtönőrök leleplezésére. Összesen harmincöt ilyen személyt fedeztek fel, akik ellen gyilkosság miatt tesznek feljelentést. Az első személy, aki ellen feljelentést tettek, Alexandru Vişinescu, aki az 50-es évek végén, illetve a 60-as évek elején volt a Râmnicu Sărat-i börtön parancsnoka, ebbéli minőségében pedig olyan embertelen körülményeket honosított meg a fegyintézetben, hogy az alultápláltság, illetve a rendszeres bántalmazások miatt több politikai fogoly is életét vesztette. A most 88 éves Vişinescu ellen népirtás gyanúja miatt indított eljárást a legfőbb ügyészség. Augusztus közepén Ioan Ficior nyugalmazott ezredest leplezték le, aki a peripravai büntetőtábor parancsnoka volt. Az IICMER a büntetőtelep összesen ötven túlélőjét azonosította, közülük 21-en nyilatkoztak is az ott átélt borzalmakról. A hatóság szerint a Ficior által Peripraván meghonosított módszerek alapján elmondható, hogy annak célja a politikai foglyok kiirtása volt. Ficior ellen októberben emeltek vádat, szintén genocídium vádjával.
Menet közben ugyanakkor a kormány olyan határozatot fogadott el, amely lehetővé teszi a kommunista börtönökben politikai foglyokat meggyilkoló vagy megkínzó egykori börtönparancsnokok és börtönőrök nyugdíjának csökkentését. Az igazságügyi tárca által kidolgozott tervezet értelmében megvonhatják az illetmény egy részét mindazoktól, akikről jogerős bírósági ítélet állapítja meg, hogy 1945. március 6. és 1989. december 22. között olyan cselekményeket hajtottak végre, amelyek politikai alapon meghurcolt személyek halálához, testi sérüléséhez vezettek, vagy súlyos, fizikai vagy pszichikai szenvedést okoztak nekik. A tervezet értelmében a munkaügyi minisztérium kezelésében olyan alapot hoznának létre, amelybe az elítéltek nyugdíjának egy részét – súlyos esetében akár 50, de legalább 25 százalékát – átirányítják. Az alapból az egykori áldozatokat, illetve hozzátartozóikat kárpótolnák. A kárpótlás összegéről és időtartamáról szintén a bíróságnak kellene döntenie.
Lassan haladnak
Azt azonban, hogy a többi potenciális pribék kilétére mikor derült fény, egyelőre senki sem tudja megjósolni, s úgy tűnik, hogy a leleplezési folyamat felgyorsulására sem számíthatunk. Hiszen amíg Vişinescu és Ficior leleplezése között mintegy egy hónap telt el, s ez arra engedett következtetni, hogy bár havonta megismerünk egy nevet, októberben már nem volt pellengérre állítás. „Elviekben valóban úgy terveztük, hogy havonta leleplezünk és feljelentünk egy-egy politikai foglyokat kínzó börtönparancsnokot, de nem lehet összehasonlítani az esetek súlyosságát” – fejtette ki a Krónika megkeresésére Adriana Niculescu, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet illetékese. Tájékoztatása szerint a vizsgálatok folyamatban vannak, ám még azt sem lehet tudni, hogy Vişinescu és Ficior után ki lesz a harmadik emberkínzó, akinek népirtás miatt kell felelnie a bíróságon. Ami a jelenleg zajló ügyeket illeti, Adriana Niculescu jelezte: ők mindenben támogatják az ügyészség munkáját, az eljárást viszont nem tudják megsürgetni. Az illetékes pedig közben abban bízik, hogy a vádhatóság érti a dolgát, és egyetlen esetben sem marad el a számonkérés.
Összeállításunk szerzői:
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kiss Előd Gergely, Szucher Ervin, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Felelevenített múlt
Cellát, szigorított és vallatószobát rendeztek be a kommunista diktatúra áldozatainak Sepsiszentgyörgyön készülő emlékházába. A tervek szerint még idén megnyitják a létesítményt – mondta el a Krónika érdeklődésre Török József, a volt politikai foglyok Kovászna megyei szervezetének elnöke. Az egyesületnek is otthont adó Beőr-palota alagsorában igyekeztek mindent korhűen kialakítani, vaságyat, matracot állítottak be, a máramarosszigeti börtönmúzeumból kaptak rabruhát. Török József immár két éve dolgozik, hogy az emlékház elkészüljön – amit nem tudott beszerezni, elkészítette, például az ő keze munkáját őrzik az ajtózárak, a bilincsek, valamint az ételbeadó kisablak. A Szekuritáte Irattárát Átvilágító Országos Bizottságtól (CNSAS) kikért iratokat rendszerezték, ezeket kiállítófelületeken mutatják be. A dokumentumok között látható lesz a besúgók jelentése, a periratok, valamint fényképek is. Mint Török József hangsúlyozta, a sepsiszentgyörgyi emlékház kiegészítője lesz a máramarosszigeti börtönmúzeumnak, ahol a kommunizmus erdélyi magyar áldozatainak nem szenteltek külön teret. Például az ’56-os elítéltek rabruhájára felfestették a „contrarevoluționar”-t (ellenforradalmárt) jelentő CR betűket, az „ellenforradalmárokkal” még kegyetlenebbül bántak. Az egykori elítélt azonban arról is kénytelen volt beszámolni, hogy a városban zajló csatornázási munkálatok miatt beázott az alagsor, ám ígéretet kaptak az önkormányzattól, hogy ha a probléma nem oldódik meg, szivattyúkkal orvosolják a gondot. „A cellákat kialakítottuk, amint a kiállítófelületek is elkészülnek, reméljük, még idén megnyitjuk az emlékházat” – fejtette ki Török József.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Mesés és dákomán
Kétségtelen, hogy gyönyörűen felújították Erdély egyik régi fővárosának történelmi központját. Több mint 47,5 millió lejt, azaz 10,56 millió eurót költöttek Gyulafehérváron a várfalak, a bástyák, a terek és épületek rehabilitációjára.
Úgy tudni, hogy ezt az összeget a város és a megye költségvetéséből, állami forrásokból és az Európai Unió kohéziós alapjaiból fedezték. Az is elképzelhető, hogy a keret nem volt elég, innen-onnan még szereztek hozzá, mert arról olvasni a sajtóban, hogy bizony kevés volt a pénz, s még hátra vannak bizonyos kiegészítések, és az elvégzett munkálatok is hagynak kívánnivalót maguk után. A jelen írásnak nem az a célja, hogy mérleget vonjon, hogy minősítse a munkálatok végeredményét, hiszen ahhoz komolyabb rálátás szükséges, hetekig, hónapokig kellene tanulmányozni a különböző helyszíneket, szakembereknél, helyi vezetőknél, vállalkozóknál és polgároknál kellene érdeklődni, és jó lenne áttanulmányozni a vonatkozó dokumentációt is. Ez alkalommal mindössze az „eszmetörténeti” hatások érintettek meg. Ezek mellett viszont nem mehetünk el érdektelenül
Hiába volt annyira jelentős politikai szerepe Nagy-Románia létrejöttében a városnak – egy népgyűlés keretében itt mondták ki 1918. december 1-én Erdély egyesülését Romániával –, 1945 után amolyan mostohagyermek volt a bukaresti vezetés szemében. Az ország-gyarapítást követő években ugyan a régi román állam birtokba vette és betöltötte azt a teret, amelyet ilyen esetekben ildomos elfoglalni: rohammunkával felépült a számunkra örökkön helyidegen építészeti elemeket idéző katedrális, a Koronázási Templom, amely az erdélyi ortodoxia központja is egyben. Itt tartották 1922. október 15-én I. Ferdinánd és Mária királyné koronázási ünnepségét. A totalitárius rendszer évtizedeiben azonban a város nem kapott kiemelt jelleget, a rendszerváltozást követően is csupán a nemzeti kártya decemberi elővételekor fordult erre az ország figyelme. Több kihasználatlan – korábban katonai és önkormányzati, megyei célokat szolgáló – épület volt a várban, amelyek bonyolult tulajdonviszonyai akadályozták az érdemi karbantartást és a felújítást, mígnem 2008 körül megfogalmazódott a szándék – hiszen itt található a Közép-Erdélyi Fejlesztési Régió központja is –, hogy egy másik, régebbi főváros, a közeli Nagyszeben példáján felbuzdulva meg kellene ejteni azokat a nagyjavításokat, amelyek jelentékenyen megnövelik a helyiek büszkeségét és látnivalókkal csábítják a turistákat.
A székesegyházban találhatók - többek között - Hunyadi János, ifjabb Hunyadi János, Hunyadi László, Izabella királyné és János Zsigmond szarkofágjai - a templom kriptájában tizenegy erdélyi katolikus püspök földi maradványai nyugszanak. A felújítás során több alkalommal is jártunk ezen a helyen. Többnyire a magyar vonatkozásokat kerestük, hiszen Erdély egykori fővárosában nem lehetnek jelentéktelenek ezek a nyomok. Ezer esztendőről van szó, amely alatt Erdély, hol a magyar királyság kötelékében, hol független entitásként, hol török gyámság, hol bécsi, hol budai jogar alatt élt és működött. És valamelyest magyarul lélegzett.
Ez év nyarán került sor a vár újabb birtokbavételére a helyi lakosság és az idelátogatók részéről.
Illő módon ilyen és ehhez hasonló írások köszöntötték az eseményt:
„Alba Iulia, a város, mely maga a történelem. A történelmi városközpont az utóbbi időkben – a lakosság nagy örömére – ismét »múzsája« a hivatásos és a műkedvelő fotósoknak; nyugodt szívvel örvendezhet minden lakója, hiszen manapság itt található Románia legszebb vára. Mert a fotográfiáknak különleges szerep jut a történelemben, hiszen az általuk sugalltak ezer és ezer újabb történetet szülnek, amelyek soha nem múlnak el. Most egy olyan válogatást állítottunk össze – írja Alexandra Mates az Unirea című lap internetes portálján –, amely minden bizonnyal magára vonzza a szépre »szomjazó« tekinteteket.
Apoulon – Apulum – Bălgrad – Alba Iulia, város, egy főváros, a dákó-románság és a román nemzet kétezer éves jelképe.
Mihály vajda dicsőséges bevonulásának és a Román Fejedelemségek 1600. évi első egyesülésének, Hóra, Kloska és Krisán, az 1784-85-ös Lázadás vezetőinek Golgotája, a Nagy Egyesülés jelkép-városa 1918-ból és I. Ferdinánd koronázási helyszíne 1922-ból.”
Egy város, amely majd ezer esztendeig Transilvania fővárosa volt! A város, mely maga a történelem!! A románok igazi Mekkája!!! Melynek nem lehet »riválisa« sehol a nagyvilágban… Ez a vár/os, amellyel minden itt lakó minden mesterkélt szerénység nélkül nyugodtan büszkélkedhet! Az elődeink által ránk hagyott kulturális és történelmi örökség páratlan értéket képvisel, mely arra késztet mindnyájunkat, hogy magunk is gyarapítsuk a javakat, s adjunk át utódainknak, … az utánuk következőknek. Nagy örömünkre szolgál, hogy ez az értékközvetítés az utóbbi években meg is történt.
Egy álom, egy ötletsor, s a józan vezetés, a magán és a közszféra együttműködése olyan tervet szült, amely nálunk, Alba Iulia Várában a hazai turizmus »gyöngyszemét« hozta létre. Mindezt az élénkülő idegenforgalom, a sok-sok ezer látogató bizonyítja, akik a felújítás kezdete óta keresték fel városunkat. Az idelátogatók száma soha nem volt annyira jelentős, mint napjainkban. Élénk azért is, mert a Várban levő terek és a többi helyszínek – az utóbbi két évben legalábbis – fontos országos és nemzetközi filmfesztiválok, szabadtéri koncertek és színházi előadások helyszínévé váltak. A változások evidensek és mindenképp folytatódniuk kell.
Elég a szóból…, hadd »beszéljenek« a hivatásos fotóművészek által készített képek, amelyek bizonnyal meggyőzik önöket, hogy a »szép-teremtő művészek« miféle csodákat értek tetten, Cetate Alba Carolinában. A frissen készült felvételek azt mutatják, hogy a város, amely még »egy menyasszonynál is felkészültebb«, az új ruhájában, és izgatottan várja itthoni és külföldi vendégeit.”
Költői magasságokban röpködő szöveg. Hihetetlenül kéklő messzeségekig hatol. Dákomán. Egyenesen dákopata.
És alig-alig kap egy-két gesztust a magyar ezerszáz esztendő ebben a könyörtelen kultúrateremtésben.
Gyulafehérvár lakossága manapság mintegy 60 ezer fő, amelyből 1800 a magyar. Ebben benne van a teológia, az érseki székesegyház személyzete és a hívek, a városi plébánia, a református gyülekezet, a szórvány unitáriusok meg a néhány magyar ajkú evangélikus és ateista is. 1910-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó népszámlálása 11616 lelket talált Fehérvárott. Ebből 5226 (44,98%) volt magyar, 5170 (44,50%) román, 792 (6,81%) német, s cigány 287 (2,47%). Százhárom év telt el az óta.
A történelminek mondott Székelyföld lakosságának 71%-a jelenleg magyar ajkú.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Bakk Miklós: óriási igény van a román médiában magyar közéleti információk iránt
A napokban indult el a Mensura Transylvanica politikai elemzőcsoport román nyelvű portálja. Ennek apropóján Bakk Miklós politológus, a csoport munkatársa válaszolt az ittHON.ma kérdéseire. A többi között szó esett az elemzőcsoport tevékenységéről, céljairól, valamint az autonómiaküzdelmekről is.
– A Mensura Transylvanica magyar nyelvű portálja mellett, beindult annak román nyelvű változata is. Mi indokolta ezt a lépést?
– Számos visszajelzést kaptunk arról, hogy óriási igény van a román médiában magyar közéleti információk iránt. A komoly értelmezésekre törekvő újságírók és elemzők szeretnének első kézből kapni információkat és – miért ne ! – megismerni az ezzel kapcsolatos magyar értelmezéseket. Mondjak máris egy példát: ismerek újságírókat, akik szeretnék tisztábban látni az egyes magyar pártok törekvéseit, a köztük levő viszonyokat. Nem utolsó szempont az sem, hogy saját értelmezéseink beszivárogtatása a román közvéleménybe segítheti – hosszú távon – a párbeszédhez szükséges közös minimum kialakítását. Például abban, hogy az olyan fogalmak értelmezésében, mint autonómia, legyenek közös konceptuális támpontok. – Mit kell tudni a Mensura Transylvanica csoportról? Mivel foglalkoznak, és tevékenységükkel milyen célt kívánnak szolgálni? – A Mensura Transylvanica politikai elemzőcsoport 2011 novemberében-decemberében, tehát két évvel ezelőtt alakult meg, céljául az erdélyi közélet és politikai intézményrendszer reformjának elemzésekkel való támogatását, az egyeztetés kultúrájának kialakítását tűzte ki. A csoport céljainak és értékeinek rövid bemutatása egyébként megtalálható a mensura.ro honlapon. Tagjai, kevés kivétellel – ezek közt vagyok én is – fiatal politológusok és szociológusok, akik vállalták a csoport céljait és értékeit. Műhelyünk a Bálványos Intézet égisze alatt működik. Az elmúlt két esztendő többek közt arról is szólt, hogy próbáltuk kitalálni, milyen elemzői műfajokra van szükség az erdélyi piacon. Ugyanis a politikai elemzések nagyon széles skálán helyezhetőek el, a napi publicisztikus kommentároktól kezdődően a részletes, szakszerű közpolitikai elemzéseken át egészen az akadémiai szférához közelítő, tudományos tanulmányokig. Jelenleg jól állunk a napi – publicisztikai szintű – kommentárok, gyorselemzések tekintetében, ezek a „Napi háttér” rovatunkban jelennek meg, és a nagyközönség gyors tájékozódását szolgálják. Ritkábban közlünk elmélyültebb szakmai elemzéseket, ezek honlapunk „Elemzések”, illetve „Publikációk” rovatában jelennek meg, viszont elmondhatjuk, hogy ezeket az elemzéseket átveszi a sajtó, és hellyel közzel vitákat is váltanak ki. A honlap „Polémosz” rovatában szerzői írások – elemzések és esszék – jelennek meg, amelyek szerzőjük álláspontját jelenítik meg, miközben az elemzések általában a csoport nevében jelennek meg. Nos, ezt a műfaji skálát toldjuk meg most román nyelvű elemzéseinkkel. Terveink szerint ezek részben magyar nyelvű elemzéseinknek a fordításai, részben viszont román nyelven készülnek el. Önkritikusan kell elmondanom azonban, hogy mivel a csoport tagjai meglehetősen elfoglalt, másutt is sokat dolgozó publicisták, egyetemi oktatók, elemzések megjelentetésére nem épp a tervezett ütemezéssel kerül sor. – Mint politológus miként értékeli a Székelyek nagy menetelését. Milyen gyakorlati eredménye lehet a demonstrációnak? Ennek tükrében milyen reális esélye van Székelyföld egységének megtartására, valamint a területi autonómia megvalósulásának? – A politikai elemző kerülje a nagy szavakat ! Most mégis azt mondom, hogy a székelyföldi menetelés jelentős esemény volt, mert a demobilizáltság hosszú évtizede után bizonyította be, hogy a mobilizációs potenciál tekintetében nem áll olyan rosszul a székelyföldi társadalom. Csupán tudni kell a célt a megfelelő pillanatban, megfelelő módon megfogalmazni, és kialakítani a megfelelő együttműködést a legfontosabb székelyföldi politikai aktorok között. Mindaddig, míg az RMDSZ a politikai képviselet monopóliumával rendelkezett, érdeke volt a demobilizáltság fenntartása, két szempontból is. Egyrészt versenytársa, kihívója csak a mobilizált társadalmi közegben tudott volna létrejönni, másrészt a demobilizáltság fenntartása nagyobb súlyt biztosított számára a román pártok között, hiszen az egyetlen legitim képviselet imázsának a fenntartása növelte az úgynevezett koalíciós potenciálját, vagyis azt, hogy a többi romániai pártnak számolnia kell vele a koalíciók megalkotásánál. A Markó-korszak stratégiai lényege ez volt, fenntartani a képviseleti monopóliumot és a demobilizáltság állapotát. Namármost, egy külön székelyföldi mobilizáltság kialakítása – de akár felépítést is mondhatnék, mert ez időigényes és politikai kreativitást igénylő folyamat – fontos tényezője a regionális autonómia elérésének. De csupán az egyik eszköze, amelynek egyszeri „bevetése” még nem feltétlenül hoz eredményt. Eredmény csak hosszabb távon, és több eszköz váltogatott, illetve kombinált alkalmazásával érhető el. Nincs itt tér most ennek részletes elemzésébe belemenni, csupán azt jegyezném meg, hogy a fontosabb erdélyi magyar politikai szereplők között különbség és ellentét nem annyira a célok, mint inkább az eszközök tekintetében vannak. – A 2014-es magyarországi parlamenti választásokon az Erdélyben élő kettős állampolgárok is szavazhatnak. Ön szerint, milyen mértékben fognak élni szavazati jogukkal az újrahonosítottak? – Erről már készültek becslések, a sajtóban meg is jelentek. Az előrejelzések szerint az erdélyi szavazatok, tekintetbe véve a magyar választási rendszernek azt a sajátosságát is, hogy a külhoniak csupán a pártok országos listáira szavazhatnak, mindössze 1-2 mandátum sorsát tudják befolyásolni.
ittHON.ma
Erdély.ma

„Tiszta” Romániát! (15.)
Gyilkosságok Erdély-szerte
A kivégzések módja, brutalitása Erdély-szerte hasonló a korábban bemutatott szárazajtaihoz. A Maniu-gárdák és az önkéntesek a kivégzésekre rendszerint mondvacsinált kibúvót keresnek és találnak. Az atrocitásokra az ürügy gyakran a helyi magyar és román közösségek közti gazdasági érdekellentét. Mindezek mellett a nemzetiségi sérelmek teljesen eltörpülnek.
A kutatások nyomán egyértelmű, hogy az Észak-Erdélyben berendezkedő román hatalom árnyékában tevékenykedő önkénteseknek, voluntároknak nevezett félkatonai szervezetek garázdálkodásának legfőbb célja a magyarság megfélemlítése.
A szárazajtai mészárlások utáni napon, szeptember 27-én a Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány vezette Maniu-gárdák folytatják véres menetelésüket Székelyföld belsejébe, Csíkszereda irányába. Útjukat rablás és fosztogatás jelzi. Erre ürügyként használják fel a partizánok és az elrejtett fegyverek kutatását. A gárda szeptember 29-én a jórészt elnéptelenedett Csíkszeredában több helybeli székely-magyart félholtra verve mutatkozott be. Október 4-én már három halálos áldozattal büszkélkedhetnek, majd október 6-tól kezdve közel egy hétig terrorizálják Gyergyószentmiklós népét. A szárazajtaihoz hasonló vérengzésre Csíkszentdomokoson került sor. Ezúttal Olteanu önkénteseihez – a fegyvertelen civil lakossággal, a csíkszentdomokosiakkal szemben – a békási, a dámuki és a tölgyesi románok csatlakoztak. Az ellenségeskedés forrása nem nemzetiségi jellegű, hanem a havasi legelők tulajdonjogáért folyó vita a székely faluközösség és a románok között. Miután Olteanuék október 27-én alaposan kirabolják a települést, a gárdisták október 8-án összeterelik a magyar lakosságot, és hidegvérrel tizenegy személyt, köztük egy 81 éves asszonyt gyilkolnak le. Hogy mennyire jogosan, mennyire alapos kivizsgálás után? Erre jó példa az egyik áldozat, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy neve a kiszemelt személy nevével volt azonos. Ez mutatja, hogy itt is a szárazajtaihoz hasonló kivizsgálási módszereket alkalmazták. Szárazajtán is megesett, hogy olyan bűnért végeztek ki ártatlan embert, amelyet egyszerűen azért nem követhetett el, mert a frontról még nem ért haza.
A sikeres csíkszentdomokosi vitézkedés után Gavrilă Olteanu Gyergyószentmiklóson tervez nagyobb méretű rendteremtést, mészárlást. A szentmiklósiak szerencsések, mert a szovjet városparancsnokság értesül a partizánok elleni harcra szerveződött gárda magyarirtó tevékenységéről. A szovjeteket arról értesítik, hogy e fosztogató gyilkosokká süllyedt banda a téglagyár területén már három személyt megölt, és készül a másnapi tömeges kivégzésre, harminc ártatlan civil lemészárlására. A városparancsnok e félkatonai fegyveres alakulatot azonnal kiutasítja a város területéről. Az orosz fellépés annyira hatékonynak bizonyul, hogy a fegyvertelen lakossággal szemben oly harcias honfiak a Kelemen-havasokba menekülnek.
Az önkéntesek, a voluntárok más osztagai főképp Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye vegyes lakosságú településein gyilkolnak, tartják rettegésben a magyar lakosságot. A Magyar Népi Szövetség által összeállított jegyzőkönyv szerint csak itt ötvennyolc gyilkosságra kerül sor. A csendőrök és a helybeli románok Egeresen tizenhat, Bánffyhunyadon tizenegy magyart ölnek meg. A levéltári források szerint az Erdély-szerte legyilkolt magyarok száma 100–150 főre becsülhető. A magyar lakosság terrorizálásának híre nemcsak Bukarestben és Magyarországon vált ismertté, de a nyugati országokban is. Időközben a román hadsereg és a román politikai élet néhány meghatározó személyisége rádöbben, hogy a magyar lakossággal szemben alkalmazott terror a közelgő béketárgyalásokon negatívan befolyásolhatja Észak-Erdély hovatartozásának kérdését, ezért leállítják a szabadcsapatok további vérengzéseit. A Szovjetunió október 24-én – politikai meggondolásból, biztonsági okokra hivatkozva – Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód megyében orosz katonai adminisztrációt vezet be, majd november elején Bihar, Szilágy és Szatmár megyében is. Végül november 12-én V. I. Vinogradov szovjet tábornok, a Romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság helyettes alelnöke kiutasítja a román közigazgatást Észak-Erdély területéről. Visinszkij kiutasítási parancsa 1944. november 14-én lép érvénybe. E kiutasítás mögött elsősorban a szovjet nagyhatalmi érdek áll. Csak a posta és a vasút maradhat Bukarest ellenőrzése alatt. Internálások Észak-Erdélyből – a felszabadító szovjet és román hadsereg elől – 400 ezer magyar menekül el. Csík vármegye 140 ezer lakójából 1944 végén csupán 60 ezer személy marad otthon. Tömegesen menekülnek az anyaországba és a környező hegyekbe. Az internálások áldozatainak túlnyomó többsége a magyar hadseregből hazatért katona volt, és azok a fiatalok, akik még koruknál fogva nem vonultak be. Lényegében minden magyar ember nemre, korra való tekintet nélkül veszélyeztetetté vált. Kivizsgálatlan feljelentés alapján bárki az internálótáborba kerülhet. Csak Kolozsvárról ötezer magyart hurcolnak el, Maros-Torda megyéből négyezret, köztük 450 kiskorút. Ez utóbbiak hathatós közbenjárás után, csak decemberben mehetnek haza. A Szovjetunióba elvitt magyar munkaszolgálatosok száma 40 ezer főre becsülhető, közülük csak kevesen térnek haza.
A körülmények a harminchat romániai internáló fogolytáborban nem egyformák. A Magyar Népi Szövetség felmérése szerint a foglyok fele életét vesztette a földvári és más fogolytáborokban az éhínség és tífuszjárvány, az embertelen körülmények miatt. A Brassó melletti földvári tábor a legkegyetlenebb fogolytáborok egyike, utólag haláltáborként vonul be a köztudatba. Az itt elpusztultak száma 3500–4000 főre taksálható. A Târgu Jiuban kiépített barakktábor a körülményeket tekintve azon kevés kivételek közé tartozik, ahol kezdetben még az ellátás is tűrhető.
Észak-Erdély román uralom alá kerül
1944. augusztus 23-a után egyértelművé vált, hogy Észak-Erdély ismét román uralom alá kerül. Egyértelmű az is, hogy az égvilágon senkit nem érdekel az etnikai és a történelmi jog. Erdély etnikai helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy 1940 és 1944 között a román többségű Dél-Erdély tovább románosodik, a magyar többségű Észak-Erdély magyarosodik. Észak-Erdélyben a népesség száma 3 011 000, ebből magyar nemzetiségűek száma 1 867 000 (62%) fő, míg a románoké 1 036 000 (34,4%). Egyértelmű az is, hogy nemcsak etnikai szempontból, de a történeti jog szerint is igazságtalan Észak-Erdély Romániához csatolása. A szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény azonban Románia számára lehetővé teszi Észak-Erdély nagyobb részének bekebelezését, megszerzését. Semmisnek nyilvánítja a bécsi döntést. A békeszerződésben olvasható, hogy „utólagosan történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának”. Sztálin Észak-Erdély hovatartozásának kérdését a szovjet politika céljainak rendeli alá. Zsarolással arra kényszeríti Mihály királyt, hogy Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké.
Párizsban Magyarországgal a trianoni békediktátumnál igazságtalanabb békeszerződést íratnak alá 1947. február 10-én. Ez alkalommal túlnyomó többségű magyarlakta területeket adnak a németeket kiszolgáló fasiszta Szlovákiának, a Tito partizánjai uralta Szerbiának, valamint a németeket a magyarokhoz mérve többszörös haderővel támogató Romániának. Akárcsak Trianonban, most sem kérdezik meg – népszavazás útján – a lakosságot arról, hogy melyik országban szeretne élni, feje fölött döntenek. Pedig megvolt a lehetőség, hogy az etnikai elv alapján érvényesítsék Magyarország és a szomszédos országok közt kialakult határokat, és arra is, hogy Észak- és Dél-Erdély területén a kölcsönösség elve alapján szervezzék meg e két régió románságának és magyarságának életét. A két nyelv hivatalossá tételével, a vezetésben való számarányok tiszteletben tartásával, kantonális autonómiával rendezni lehetett volna a nemzetiségi kérdést. Azonban Romániát és a nagyhatalmakat nem érdekli a kétmilliós magyar közösség sorsa. Ehhez hasonló a helyzet 2013 októberében is, amikor a székely nép, bár az általa lakott történelmi területen közel nyolcvan százalékarányt képez, kénytelen 120 ezer fős tömegben tüntetni megmaradásáért, mert a román nacionalizmus a nemzetállamot hirdető alkotmányra hivatkozva kisebbséggé akarja tenni. Ennek eszköze a székelység olyan régióba gyömöszölése, amelyben nem kerülheti el a szórványosodást, és teljesen kiszolgáltatott lesz.
Észak-Erdély 1944 őszén
Mihály király és a nagyvezérkar főnöke 1944. augusztus 23-án, a román kiugrás napján kiáltványban, illetve hadparancsban utasítja a román hadsereget Észak-Erdély elfoglalására, ahol a IX. kolozsvári hadtest és a Székely Határvédelmi Erők állomásoznak. Dálnoki Veres Lajos altábornagy – mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka, vezérezredesi rangban – és Horváth Ferenc vezérőrnagy augusztus 30-tól kezdve szervezi a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmét. Erre nagy szükség volt. A tordai csatában – a szeptember 13. és október 9. között folyó hősi harcokban – a magyar haderő egy bő hónapra megakadályozza az egyesült szovjet–román haderő Magyarország belső területeire való özönlését. Veress Lajos altábornagy, hogy megkímélje Kolozsvárt a rombolásoktól, 1944. október 8–9-én megkezdi a magyar csapatok visszavonását a térségből, Torda környékéről.
Az észak-erdélyi magyarság vezetői 1944 augusztusának végén, szeptember első felében több alkalommal tanácskoztak arról, hogy a szovjet és a román katonai előnyomulás időszakában hogyan lehetne fenntartani Észak-Erdélyben a közrendet, és miként akadályozható meg az intézmények leszerelése és elszállítása. Felkérik Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, hogy kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat az oroszokkal, és szervezze meg Magyarország kiugrását a szovjetellenes háborúból, mert csak így gátolható meg Észak-Erdély hadszíntérré alakulása. Időközben az erdélyi magyar értelmiségiekből, egyházi vezetőkből és politikusokból megalakul az Erdélyi Magyar Tanács. Tevékenységük eredménye: sikerül Kolozsváron megszervezni az egyetem, a gyárak, a különböző intézmények helyben maradását.
Az idegen hadseregek előnyomulása, a voluntárok kegyetlenkedése Észak-Erdélyben pánikhoz vezet. Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezi a román közigazgatás bevezetését Észak-Erdély nagy magyar városaiban, így Kolozsváron és Szatmárnémetiben. A szovjet katonai parancsnok néhány napi működés után Nagyváradról is kiutasítja a román adminisztrációt. A városok és a falvak döntő többsége azonban nem ússza meg a román adminisztráció berendezkedését. Október 10-én megalakul az Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság, és azonnal hozzáfog a román adminisztráció észak-erdélyi újjászervezéséhez a restitutio in integrum elve alapján. Ez azt jelenti, hogy visszaállítják az 1940. augusztus 30-i, a bécsi döntés előtti állapotokat. Visszatérnek a korábbi, többnyire bosszúszomjas tisztviselők, a csendőrség és a rendőrség, visszaállítják a román tannyelvű iskolákat stb. Egyértelműen megállapítható, hogy a magyarság számára a háború vége, a front elvonulása nem hozott nyugalmat. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy magyar ezredes könyve
Mindennek, csak szokványosnak nem nevezhető a Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Béla nyugalmazott ezredes életpályája. Még rendhagyóbb, ahogy nyolcvanadik születésnapját a Mentor Kiadó által a napokban megjelentetett, Magyar tiszt a román hadseregben című emlékiratával megünnepelte hozzátartozói és unokái nem kis örömére.
A nagyon jó tollú szerző mesélő kedve engem évekkel korábban is, amikor riporterként megismertem, elbűvölt, s most, könyvét olvasva, csak örvendeni tudok annak, hogy az emlékezés korába érve volt kitartása elvégezni a számadás munkáját. A szerző ugyanis több tekintetben kiemelkedőt alkotott. Miközben a kötet olvasmányként is megállja helyét, s átlagon felüli íráskészségnek és erkölcsi tartásnak adja bizonyítékát, alkalmanként, követve egy cseppet sem hétköznapi szakmai életút meandereit, mélyen bevilágít egy fontos intézmény belső életébe és annak társadalmi környezetébe, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek román társadalma működésébe.
Még azt megelőzően nagyon élvezetes a háromszéki Sepsikőröspatakon eltöltött gyermekkor története, a hagyományos székely világ alkonyának saját élményeken átszűrt szemléletes, jó humorú leírása. A jófejű kisfiú, aki 1940-ben lett első osztályos, a Székely Mikóban cseperedett kiskamasszá, majd bekerülve az iparosítás örvényébe, a brassói Fémipari Műszaki Középiskolában érettségizett. Itt érdemes egy idézet erejéig a kor később egyre fokozódó és sokasodó abszurd válogatási kritériumaira kitérni. Az erőszakos kollektivizálás idején a szülőket gyerekeik érvényesülési lehetőségeinek manipulálásával zsarolta a diktatúra. Hogy fiát ne csapják ki a líceumból, „édesapám megfogta édesanyám kezét, elmentek és megírták a belépési nyilatkozatot »önkéntes« alapon. Annyira mégis szerencséjük volt, hogy bár mindent elvettek, a 3,1 hektár földterületből (!) és 1,7 hektár erdőrészből csak 0,58 hektár szántóterületet írtak be, különben bekerültek volna a veszélyes kategóriába”, és ennek a fiúk iskoláztatása látta volna kárát.
Innen vált új és nagyon érdekfeszítő vágányra a narrátor sorsa, amikor a kor „internacionalista” kurzusának megfelelően magyarként távolról sem egyedül román tiszti iskolába kerül, majd ott átlagon felüli oktatói, pedagógusi pályát fut be, s közben a ranglétrán is előrehalad egy egyre elfogultabb, mostohább nacionálkommunista légkörben. Erről szóló, nagy tisztánlátással, minden részrehajlás és szószátyárkodás nélkül megírt vallomásával egy azóta méltán megbukott rendszer koronatanújává emelkedik a humánum, az örök felperes fellebbezésének perében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kálvin-szobor Sepsiszentgyörgynek
2009 és 2014 is Kálvin-év: születésének 500., illetve halálának 450. évfordulója. Jövőben a földkerekség nyolcvanmillió reformátusa kálvinista évet tart, világszerte a reformátor életéről, életművéről szóló előadások hangzanak el, és a rendezvény záró istentisztelete Sepsiszentgyörgyön lesz július 10-én. Erre az alkalomra Kálvin-szoborral készül a háromszéki magyarság.
Kálvin Jánosról sokan úgy tudják, magyar volt. Lehetett is volna, hiszen alkotott olyat, melyre minden magyar méltán büszke lehetne. De nem magyarnak született, viszont nemzetünk sorsának alakulásában nem kis szerepet játszott – miként Illyés Gyula megfogalmazta: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs – Kálvin? / Nem hiszem.” A sepsiszentgyörgyi Kálvin-szobor állításának ötlete a Székely Mikó Kollégium Alapítványától származik, ennek elnöke, Incze Sándor nyugalmazott esperes a miértre egyszerű választ adott: Háromszék a kálvinista világ legkeletibb bástyája, viszont Erdély-szerte nincs szobra a reformátornak. És ha már Kálvin-tér is van a városban, magától értetődő: szobor kelletik oda. Az ötletet az Erdélyi Református Egyházkerület felkarolta, Kató Béla püspök védnökséget vállalt, támogatását ígérte a város önkormányzata és a megyei tanács is – kezdődhetett tehát a megvalósítás. Az alapítvány Bocskai Vince szovátai szobrászművészt kérte fel Kálvin alakjának megformálására. Azt a Bocskait, akinek Mikó Imre-szobra áll a belvárosban, s aki a figuratív szobrászat mércéjét igen magasra állította. És a Kálvin-szobor makettje elkészült. Alkotója több változat után a végtelenül leegyszerűsítettet tartotta megmutatásra érdemesnek: az arcot és a kezeket dolgozta ki csupán. A talárba öltöztetett alaknál így a szobrot néző tekintetét e két testrészhely vonzza magára. Az arc határozottságot sugall – itt vagyok, ez vagyok, görcsbe rándult két kezét meg jelezni szándékozzák: nem tehetek róla, Isten rendelte így. És a szobornak másik üzenete is van, mit a maihoz sokban hasonlatos korban, 1939-ben Áprily Lajos ekként fogalmazott meg: „Vergődve látja lázmeleg szemével, / igazság annyi hőse hogy zuhan. / S kitör a jajszó nyugtalan szívéből: / Meddig a próba, meddig még, Uram?” Gyönyörű szobor készül hát Sepsiszentgyörgynek, Kálvinhoz méltó, a városnak díszére váló. A kivitelezési költségeket adományokból szándékszanak állni, a világ reformátusainak segítségével, és bár hivatalosan még nem hirdették meg a gyűjtést, máris akadt – Incze Sándor szavaival – jókedvű adakozó.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az anyanyelv-használati jog biztosítása társadalmi befogadókészség, felelősség kérdése
– Interjú Kerekes Károllyal a belga egészségügy nyelvhasználati gyakorlatáról –
Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő kezdeményezésére és szervezésében Kerekes Károly és Markó Attila parlamenti képviselők október 15-16-án Brüsszelbe látogattak, ahol alkalmuk nyílt megismerni a belga egészségügy nyelvhasználatjogi gyakorlatát. Kerekes Károly és Bónis István korábban már jelezte az Európa Tanácsnak a romániai helyzetet a kisebbségi nyelvhasználat ügyében az egészségügyi intézményekben, azt, hogy ezekben nem érvényesül a Románia által is ratifikált Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában biztosított anyanyelv-használati jog. A brüsszeli látogatás tapasztalatairól kérdeztük Kerekes Károlyt.
– Látogatásunkat az motiválta, hogy meg szerettük volna ismerni egy olyan ország gyakorlatát az orvos–beteg nyelvi kommunikációban, ahol köztudott a feszültség a két államalkotó népcsoport, a flamand és vallon lakosság között. Az ország "kettészakadása" szinte állandóan napirenden van. A belga királyság két jelentős népcsoportja két jól elhatárolható országrészen él, északon a holland nyelvű flamandok, a déli országrészen a francia nyelvű vallonok. Ezekben az országrészekben a nemzeti kizárólagosság a társadalmi élet szinte minden területén észlelhető. Számunkra nem az országrészek nyelvhasználati sajátosságainak, toleránsnak nem mondható gyakorlatának a megismerése volt a fontos, hanem a mi helyzetünkhöz hasonló, a kétnyelvű Brüsszel főváros régió, az ott élő flamand és vallon közösségek nyelvhasználati jogainak elismerése, kölcsönös tiszteletben tartása. Brüsszelről csupán annyit előzetesként, hogy bár a flamand országrészben található, a francia nyelvű vallon térhódítás az észak-erdélyi városokban tapasztalható demográfiai változásokhoz hasonlítható. Így talán nem kell sokat magyaráznom, hogy miért pont ide mentünk tapasztalatcserére.
– Brüsszeli tartózkodásuk során kivel tárgyaltak az anyanyelvhasználat vonatkozásairól, és milyen következtetésekre jutottak?
– A látogatás első napján a flamand ajkú Brüsszeli Szabadegyetemen, az intézmény információs és dokumentációs központjában Rudi Janssens professzor a brüsszeli nyelvi helyzetet ismertette, amelyből egyértelműen kiderült a flamandok térvesztése, majd bemutatta a kétnyelvűség bátorítása végett született, a brüsszeli kórházakban létjogosultságot nyert kezdeményezéseket. Alkalmunk volt megismerni a professzor tanítványa, Antoon Cox doktorandusznak a kutatásait, tanulmányát a kórházak sürgősségi szolgálatának nyelvhasználatára vonatkozóan. A nyelvész- szociológus nagy érdeklődéssel hallgatta a romániai helyzetismertetőt, és felajánlotta, hogy saját kutatási tervét kibővíti a romániai magyar eset tanulmányozásával, mert következtetéseivel a magyar kisebbségi közösség ügyét szeretné szolgálni. Reményei szerint ehhez Brüsszel főváros régió minisztériuma anyagi támogatást is nyújthat. Vendéglátóink furcsállták a romániai gyakorlatot, a román parlament intoleráns magatartását az RMDSZ törvénytervezetével kapcsolatosan, már csak azért is, mert Románia – ellentétben Belgiummal – ratifikálta a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartáját. Megdöbbentette vendéglátóinkat az érvelés, amellyel a román parlamentben elutasítják az anyanyelvhasználatot az orvos – beteg kapcsolatban és annak megvalósítására tett konkrét törvényjavaslatunkat. Véleményük szerint ennek a létfontosságú kisebbségi jognak a biztosítása elsősorban a kulturális szint, társadalmi befogadókészség, felelősség kérdése. Náluk csupán arra van jogszabály, hogy Brüsszelben kell működjenek kötelező módon kétnyelvű kórházak is a vallon illetve flamand kórházak mellett. De mindkét nemzeti közösség kórházai is kötelező módon fogadják és gondozzák – anyanyelvükön – a hozzájuk fordulókat, függetlenül attól, hogy melyik nemzeti közösséghez tartoznak. Sőt, erőfeszítéseket tesznek arra is, hogy az egészségügyi személyzet a bevándorlókkal is kommunikálni tudjon, ha ezek nem ismerik a francia vagy holland nyelvet. Erre nincs törvény, a kórházaknak nincs is szükségük rá, csupán az empátiakészség és a felelősségérzet vezérli őket. Ami a felelősségérzetet illeti, elmondták, hogy ha az orvos a diagnózis megállapításánál nyelvi kommunikációs okokból téved, akkor annak súlyos következményei vannak nemcsak az orvos, hanem a kórház számára is. A beteget már a kórházi regisztrációnál anyanyelvén fogadják, hiszen ez az első kontaktusa a kórházzal. Alkalmunk volt hallani felvételről, hogy a Brüsszelben tartózkodó románt is anyanyelvén fogadják. Megtudtuk, hogy a sürgősségi ellátás területén fel sem merül az a probléma, hogy az orvosi személyzet ne ismerje mindkét nyelvet, de van olyan megoldás is, hogy az intervenciós csapatban mindkét nemzetiségű személy legyen. A látogatásunk másik fontos epizódja az állami kórházak igazgatóságán a humánerőforrás- igazgató, Freddy Iemans helyzetismertetője volt. Elmondása szerint a kétnyelvű kórházaknál az egészségügyi személyzet alkalmazásakor feltétel, hogy az illető személy rendelkezzen sikeres nyelvvizsgával, a vallon mellett kell ismernie a flamand nyelvet is. A kizárólagosan vallon vagy flamand kórházakban is nyelvkurzust kell végezni a kétnyelvűség biztosítása érdekében. A nyelvtanfolyamot a személyzet munkahelyén tartják, munkaidőben, még a betegellátás idején is, de zömében a szünetek ideje alatt. Az elvárás az, hogy a személyzet csak a szaknyelvet ismerje, nem kell széles körű nyelvismeretre szert tennie, hiszen a cél az, hogy a személyzet a beteg anyanyelvén való ápolásához szükséges nyelvezetet ismerje. Vendéglátóink elismerték, hogy ez költséges, de a kormány és a kórházak együttesen biztosítják a szükséges finanszírozást, felismervén a nyelvkurzusok fontosságát. Amikor elmondtam, hogy én is egy ilyen megoldási lehetőségről beszéltem az egyik parlamenti vitán, és hogy mennyire abszurdnak tartották ezt a vitapartnereim, csak annyit jegyeztek meg fejcsóválva, hogy ezek szerint nem lesz könnyű a dolgunk egy olyan társadalomban, ahol az egészségügynek nem a szakszerű és felelősségteljes betegellátás az elsődleges feladata.
Látogatásunk második napján az Egészség Háza nevű flamand közösségi intézményt látogattuk meg, amely azt a feladatot tűzte ki célul, hogy a kisebbségi helyzetbe került brüsszeli flamand közösség egészségügyi nyelvhasználatát megkönnyítse. A civil szervezet először is a flamand szociális gondozókat kereste meg, az ezek által gondozott flamand betegeket nyilvántartásba vették, kapcsolatot teremtettek a flamand ajkú orvosokkal, asszisztensekkel, akikhez a flamand betegeket irányítják, valóságos diszpécserszolgálatot teljesítve. A brüsszeli flamand lakosság számára egészségügyi ismeretterjesztő rendezvényeket szerveznek, állandó kapcsolatot próbálnak létrehozni a brüsszeli flamand egészségügyi személyzet és a betegápolásra szorultak között. Vendéglátóink elmondták, hogy a korábbi, szigorúan szabályozott, defenzív nyelvpolitika helyett ma már offenzív jellegűnek minősíthető a tevékenységük. Véleményük szerint a romániai magyarokkal szemben a flamandok előnye az, hogy nyelvüknek hivatalos státusa van, az ország törvényhozásában erős támpont a kvótarendszer, ráadásul közösségük tehetős, maguk is képesek megteremteni nyelvük használatának feltételeit és eszközeit, konkrétan az adminisztráció minden területén szükséges formanyomtatványok flamand nyelvű változatától kezdve az oktatásrendszer minőségi jellegét biztosító iskolahálózatig. Jelentős mozzanat volt a Belga Királyi Akadémián tett látogatásunk, ahol Frühling János radiológus- és onkológusprofesszor, az akadémia főtitkára fogadott. Biztosított arról, hogy szívesen támogat minden kezdeményezést, ami a romániai egészségügy kisebbségi nyelvhasználatát elősegíti. Elmondta, hogy saját karrierje során alkalma volt megtapasztalni, mennyire fontos a nyelvi kérdés, hiszen a beteg szavának megértése, pontos értelmezése a helyes diagnózis feltétele. Elfoglaltsága ellenére, felkérésre kész szakmai előadásokat tartani a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Véleménye szerint is sokat segítene ügyünkön, ha a magyart regionális nyelvként ismernék el Romániában.
– Ehhez képest hogy állunk itthon az RMDSZ által kezdeményezett törvénytervezettel?
– Mi itthon törvénytervezetünk szenátusi plénumbeli vitája előtt állunk. Helyzetünk egyáltalán nem kecsegtető. Ugyanaz a miniszter, Eugen Nicolaescu, aki 2007-ben még azon a véleményen volt, hogy támogatható az elképzelésünk, sőt jobbító javaslatot is tett, ma már, saját magának ellentmondva, eltekintve a ratifikált chartában felvállalt kötelezettségektől, nem ért egyet a kisebbségi nyelvhasználat törvény nyomatékosította biztosításával az általa vezetett egészségügyben. A parlamenti vitapartnerek empátiakészségével is baj van, a politikai akarat hiányán túlmenően, hiszen magatartásuk, viszonyulásuk az ügyhöz a román társadalom befogadókészségét tükrözi. Tehát ezért ilyen problematikus a marosvásárhelyi magyar orvosképzés is. Mi mindezek ellenére nem adjuk fel a harcot, a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartájának tiszteletben tartására vonatkozó országjelentés mellett az RMDSZ összeállítja a saját jelentését, amelyet eljuttat az Európa Tanácsnak. Látogatásunk Brüsszelben nem csak az ottani helyzet konkrét megismerését szolgálta, hanem szavunkat hallattuk az Európai Unió fővárosában.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Iránytűk térben és időben
Erdélyi helynevek változásai
Hogyan változtak és váltak az elmúlt két évszázadban a központi névpolitika eszközeivé az erdélyi helynevek, hogyan épültek be ezáltal önkényes szimbólumok a földrajzi térbe, miként váltottak funkciót és segítették a földrajzi tájékozódás helyett a történelmi időkben való eligazodást a kolozsvári, illetve marosvásárhelyi utcanevek – többek között ezekre a kérdésekre adott múltbéli adatokban gazdag, szemléletes válaszokat Bartos Elekes Zsombor térképész, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának tanára szerda délután a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termében.
Az előadó készülő doktori dolgozatának témakörét tárta fel a hallgatóság előtt, az osztrák, a magyar, a román uralom helységnévrendezéseit taglalta, illetve arra is kitért, hogy a névváltoztatások miként gyűrűztek át a domborzati nevekre, tájegységek neveire és miként jelentek meg a korabeli térképeken. Bartos Elekes Zsombor II. József 1784-es nyelvrendeletéről tett elsőként említést, amely a latin helyett a németet tette hivatalos nyelvvé. Ettől az időszaktól beszélhetünk nyelvháborúról, ugyanis ennek a rendeletnek a hatására vált fontossá az egyes közösségek számára az anyanyelvhasználat. A tizennyolcadik század második felében még a helyi beszélt nyelveknek jutott fontosabb szerep a névadásban, a helynevek egymás átírásai, és nem egymás fordításai voltak, így nem is vitatták el azokat egymástól az egyes nemzetiségek. A német jelenlét helynevek révén történő hangsúlyozása az 1850-es években vált fontossá, ekkor a német nevek lappangó rétegének felélesztése következett be, mesterségesen kitalált, új nevek viszont nem jelentek meg.
Az 1898-as 4. törvénycikk értelmében a magyar helyneveket az országos törzskönyvbizottság állapította meg, mégpedig mesterséges úton, sok esetben a helyiek tiltakozása ellenére. A hivatalos iratokban, tankönyvekben, térképeken kizárólag ezeket a neveket lehetett használni, és az volt a cél, hogy a településeknek a magyar államhoz való "tartozandóságát" érzékeltető nevek a társadalmi érintkezésben is meghonosodjanak. Ekkor lett Topliczából Maroshévíz, és Oláh-András-falvából, ahol mindössze egyetlen magyar család élt, Székely-andrásfalva.
A 20. századi román névváltoztatások kapcsán a térképész kiemelte, hogy míg az erdélyi kiadású térképeken átírások vannak – Vásárhely például Osorheiként jelenik meg –, a regáti térképeken névfordításokat találunk. Ezeken a regáti térképeken jelenik meg először a Tìrgu-Mures elnevezés is.
1918 után a román közigazgatás minden településnek román nevet adott. 1925-ben egy földrajztudósokból és katonatisztekből álló bizottság egyéni névadásokat hajtott végre. Az 50-es évek kinyilatkoztatott névadási törekvése az volt, hogy ne legyen több településnek ugyanaz a neve, de éppen ebben az időszakban neveztek el a meglévő három település mellett egy negyediket is Avram Iancuról – jegyezte meg az előadó. Az utolsó névváltoztatások a 70-es években történtek – Kolozsvár 1974-ben kapja a Napoca utótagot –, a rendszerváltás után minimális névváltoztatásra került sor.
Az utcanév-változtatások kapcsán az előadó rávilágított arra, hogy a középkori utcanevek sok száz évig érintetlenek voltak. Természetes és motivált, funkcionális nevek voltak ezek, amelyeket a helyi közösség adott az egyes utcáknak. Az átnevezések során megjelenő szimbolikus utcanevekről a XIX. század végétől beszélhetünk. Ekkor kapja nevét a kolozsvári Unió utca, amelyből később Memorandumului lesz. 1940–45 között visszatérnek a régi utcanevek, 1945 után pedig egy széles spektrumú elfogadás érzékelhető a névadásban, így ugyanaz az utca egy időben Mihály király és Dózsa György nevét viselheti. Az előadó a marosvásárhelyi utcanevek kapcsán érdekes névcserékre is rámutatott, amelyek következtében a két világháború közötti időszakban a Szigligeti utca Caragiale, az Árpád utca Decebal, az első világháború előtti Álmos vezérről elnevezett utca Somnului lett. Erdély nem magyar többségű városaiban, például Brassóban nem volt ilyen mértékű névcsere – hangsúlyozta az előadó. A továbbiakban a közigazgatási egységek, illetve domborzati formák névváltoztatásairól esett szó, majd a névhasználat katonai és polgári, illetve hazai és külföldi térképeken való tükröződéseivel zárult a több mint egyórás izgalmas előadás.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A biztos pont
Erdélyi Toll: ötödik évfolyam, negyedik szám
Idén negyedszer öltötte magára jól ismert, mégis mindig újnak, ünnepinek látszó színeit az Erdélyi Toll. Az udvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó gondozásában megjelenő ötéves irodalmi és művelődési folyóirat azzá a biztos ponttá vált az elmúlt fél évtizedben, amelyhez alkotó és – igényes, szellemi élményeit megválogató – olvasó könnyen és szívesen visszatalál. Értékrendjének állandóságát mi sem bizonyítja jobban, mint szerzőinek névsora, amely már az induláskor valós értéket ígért, az évek során pedig egyre gazdagodott. Míg a 2009-es első évfolyam legelső számában hat alkotó hangján szólalt meg a Múzsa és lant, az ötödik évfolyam utolsó számában a lírának és szépprózának szentelt rovatot 24 szerző – Albert-Lőrincz Márton, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Böszörményi Zoltán, Brauch Magda, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Csontos Márta, Elekes Ferenc, Ferenczi Enikő, Fülöp Kálmán, Gáspár Erika, Kamenitzky Antal, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kozma László, Mester Györgyi, Mészely József, Molnos Ferenc, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád, Ráduly János, Pálffy Tamás Szabolcs, Tar Károly – "lakja be" műfaji változatosságban (az árnyalatokban gazdag versanyag mellett félperces történetet, hosszabb prózai alkotást, sőt regényrészletet is találunk). A Múzsa és lant azonban nem az egyetlen ötödik évét "betöltött" rovat. Már az induláskor, a köszöntő sorok utáni első oldalakon ott találhattuk magunkat a szülőföldről valló alkotóknak szentelt térben – ezúttal Nagy Irén versei várják ebben a rovatban az olvasót –, alámerülhettünk az Anyanyelvünk épségéért című nyelvművelő rovat gondolatvilágában – a legújabb lapszámban Fülöp Lajos a nyelvi humorról, Brauch Magda a "szuk- szükölésről" ír, illetve Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című nagyszabású munkájának tizenötödik fejezete olvasható –, és híres magyar múzsákkal találkozhattunk – ezúttal Brauch Magda Szilágyi Domokos egykori szerelmét idézi meg. Mindemellett az Erdélyi Toll születésekor már felvillant a néphagyományokhoz és a hitvilághoz való kapcsolódás szükséglete – az Élő néphagyományok rovatban ezúttal Szőcs Katalin Fokos című munkájának második fejezetét olvashatjuk, a Hit és üzenet rovatban pedig Baricz Lajos versei és Pálffy Tamás Szabolcs prózája vár.
Az évfordulókra való kitartó megemlékezés az Erdélyi Tollat idősíkokat találkoztató őrszemmé teszi. A legújabb lapszámban Málnási Ferenc a 75 éve elhunyt Dsida Jenő, illetve a 130 éve született Kós Károly alakját hozza újra olvasóközelbe. Kós Károly emléke az irodalomtörténetnek szentelt rovatban is felvillan Bertha Zoltán írásában, ugyanitt Pomogáts Béla Bánffy Miklósról és Erdélyi történet című regényéről ír. A könyvismertetés az indulástól az Erdélyi Toll egyik elmaradhatatlan színfoltja volt. Ezúttal Málnási Ferenc az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó 1994 és 2006 között megjelent nyelvművelő köteteit mutatja be.
Az Erdélyi Toll ötödik évfolyamának negyedik számából a filozófia – Albert-Lőrincz Márton: A barátságról – és a művészettörténet – Burján Emil: Fülep Lajos műbölcseleti alapelvei (IV.) – sem hiányzik. A Maradandó művészet című rovatban Kedei Zoltán festőművész lírai szépségű alkotói vallomásai örvendeztetnek meg. A finálé pedig huszadszorra is a gyermekvilág önfeledtségét hozza. Talán ez a legkisebb befogadóknak szentelt tér az első számú biztosíték arra, hogy öt, tíz, tizenöt év múlva is kívánt, keresett lesz az udvarhelyi Erdélyi Toll.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Honfoglalók nyomában
Egy újságoldal terjedelme szűk keret, hogy a honfoglalók nyomdokain a Kárpát-medence északi részét, Kárpátalját közösen bejárjuk, hiszen történelmi emlékekben annyira gazdag ez a hányatott sorsú térség, hogy minden "szegelet" egy-egy állomás lehetne. Számos épület mellett kellene elidőzni és fejet hajtani a dicső múlt szereplői előtt. A marosvásárhelyi Thomas Hux utazási irodának sikerült olyan kirándulást szerveznie – nem először –, amelyen az érdeklődők a magyar vonatkozású történelmi színhelyeket körbejárták. Ezért indultunk el mi is a honfoglalók nyomában, szippantani a múltból és feltöltődni a kárpátaljai magyarsággal való sorsközösségből, egészen a Vereckei-hágóig.
Ungvár
Akik az unióban megszokták már, hogy útlevél nélkül, a személyi felmutatásával lehet átlépni a határt, kissé furcsa számukra, hogy a halmi határátkelőnél útlevélvizsgálattal kezdődik az ukrajnai kirándulás. Gond egy szál se, hiszen a határőrök nem húzzák sokat az időt, pár perc alatt lezajlik az útlevélvizsgálat és átengednek. Falvak következnek, valamennyi magyar, mint Tiszabökény, Tiszapéterfalva, Nagypalád, Fertősalmás, Forgolány, Batár, Nevetlenfalu, Szőlősgyula s így tovább. Bár a vidék hivatalos neve 1946-tól Ukrajna Kárpátontúli Területe, a magyar köztudatban Kárpátaljaként szerepel. A megye 13 közigazgatási járásra oszlik: a beregszászi, a perecsenyi, a huszti, a raboti, az ilosvai, a szolyvai, a munkácsi, a técsői, a nagybereznai, az ungvári, a nagyszőlősi, a volóci és az ökörmezői. A megyeszékhely Ungvár, ahol turistabuszunk először megáll. Az ungvári sétálóutcákat járva, nincs lényegesen eltérő feeling egy erdélyi és egy kárpátaljai magyar város kisugárzása között. S hogy első perctől otthonosan éreztük magunkat – marosvásárhelyi, szászrégeni és csíkszeredai kirándulók –, az annak is köszönhető, hogy ottani vezetőnk, Molnár László bejelentette, ő nem idegenvezető, nem idegenekhez beszél, hanem honismertető. Szakszerű vezetésével látogattuk meg az ungvári Drugeth- várat, amely Kárpátalja leghíresebb műemlékei közé tartozik. Először a Gesta Hungarorumban említik, 1691-től Bercsényi Miklós birtoka lett. Ma itt található a honismereti múzeum. A várkertben öntöttvas szobrok láthatók: Héraklész a lernai hidrával és a Pihenő Hermész. A gyerekeket azonban jobban érdekelte a turulszobor, nemcsak azért, mert a Rákóczi-szabadságharc jelképe, hanem azért is, mert a legenda szerint, ha a csőrét megfogják és kívánnak valamit, teljesül a vágyuk. Így ezt a momentumot senki sem hagyta ki. Rejtély megfejtve: ettől ilyen aranysárga a turul csőre.
Ugyancsak a várhegy érdekes látnivalója a XVIII- XIX. század népi építészetét bemutató tájmúzeum, is vagy a görög katolikus püspöki palota. Ungváron érdemes megnézni még az Ung folyó mellett Európa leghosszabb hársfasorát is.
Munkács
Történelmünk újabb jelentős helyszíne, sok látnivalóval. Az impozáns vár 68 méter magas sziklahegyen található, odavonzza a turistákat, akiknek a legtöbbje magyar. Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc tették halhatatlanná. A Habsburg- ellenes mozgalmak korában volt nagy jelentősége. Zrínyi Ilona vezetésével a várőrség utolsóként adta meg magát a kuruc-szabadságharc idején. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején ismét a szabadság vára volt. A vár jelenleg műemlék, benne múzeum működik. A turisták szívesen időznek a Petőfi-szobában vagy a 90 méter mély kút mellett, melyhez számos legenda fűződik. Kellemes meglepetésben volt részünk, hiszen a vár udvarán élőzene szólt, amikor meghallották, hogy magyarul beszélünk, a klasszikusról az Ott, ahol zúg az a négy folyó-ra váltottak.
Munkácson nem hagyhattuk ki a Rákócziak nyári rezidenciáját, a Fehér házat, a Munkácsy Mihály szülőházának emlékét megörökítő emléktáblát, a sétálóutcán található mellszobrát, amit a halottak napi virágárusok sátrai kissé eltakartak ugyan, de azért meg tudtuk nézni.
A Vereckei-hágó
Mielőtt még a hágóra értünk volna – göröngyös úton, de szép napsütésben –, elidőztünk a Vereckei- szorosnál, ahol az egykori Árpád-vonal, a Magyar Királyi Honvédség második világháborús védelmi rendszere húzódott. Aztán egy tiszta ruszin faluban, Felsőgerebenben, a Verecke vendégházban igazi magyaros ebédre voltunk hivatalosak, amit Csizmár Béla vendégfogadós és felesége szolgált fel. Az itteni emberek erős magyarságtudatával feltarisznyálva indultunk a hágónak, ahol a honfoglaló magyarok többsége 895-ben a Kárpát- medencébe érkezett. A hányatott sorsú emlékműnél átszellemülve hallgattuk végig az előző emlékművek sorsát, azt az óriási ellenszegülést, amellyel a magyar történelmi emlékhelyek megjelölését gáncsolták. Talán éppen emiatt is nagyobb a ragaszkodás és kiállás: nem hagyhatjuk, ami a miénk! Matl Péter munkácsi szobrászművész millecentenáriumi emlékművét éppen ezért keresik fel gyakrabban a Kárpát-medencei magyarok. Mi, marosvásárhelyiek nemcsak a himnuszokat, hanem Balázs Erzsébet zenetanárnő énekét is elénekeltük… Mert volt már bánatunk és sok mindent tudunk, de legfőképpen azt, hogy összetartozunk!
Beregszász
Huszonhatezres magyar közösség városa, a kárpátaljai magyarság szellemi központja. Itt található a Bethlen–Rákóczi-kastély, ahol a lelkes múzeumalapító és tárlatvezető kísért végig. Nem olyan a város, mint amilyennek itthon elképzeltük. Épületeit sorra felújítják, de nem is ez a szembetűnő, s számunkra, marosvásárhelyiek számára irigylésre méltó, hanem az, hogy magyar személyiségekről elnevezett tereken, utcákon sétálhattunk. Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Páva étterem, Rákóczi tér és így tovább. Sőt, a felújított Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola homlokzatán rövidesen leleplezik azt a címert, melyen a magyar Szent Korona látható kétoldalt angyallal. Hol állunk mi ettől? Persze, tudjuk, ott sem ment könnyen, de kitartással, bátorsággal, erős és nem véka alatt rejtegetett magyarságtudattal ment. Még annyit, hogy Beregszászon öt önálló magyar iskola működik, Marosvásárhelyen csak egy! Ezért is érdemes volt elmenni, hogy a látottak viszonyítási alapul szolgáljanak. Nem elég emlékezni, könnyezni, láthatóvá és érezhetővé kell tenni, hogy vagyunk.
A Thomas Hux utazási iroda ezzel nem zárta le történelmi témájú kirándulásainak szervezését, legközelebb a Hunyadiak nyomdokain indulnak el. Ezt idejében meghirdetik, s aki teheti, csatlakozzon, megéri.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Bethlen-emlékezet és helytörténeti könyvújdonságok
Október utolsó hetében került sor a Nyugati Jelen napilap dévai szerkesztőségében a Bethlen Gábor helytörténeti kör találkozójára.
Tekintettel az idei Bethlen-évfordulóra, a találkozó elején az ehhez kapcsolódó ünnepségek kerültek terítékre. A múlt hétvégi nagyenyedi és gyulafehérvári Bethlen-napokról Deák Levente nyugalmazott jogász számolt be, nagyra értékelve a civilkezdeményezésre létrejött ünnepség tartalmas és méltóságteljes voltát. A székesegyházban tartott ökumenikus istentisztelet és koszorúzás mellett felemelő élményként számolt be a Fórika Éva tanárnő vezette gyermekkórus előadásáról, illetve a gyulafehérvári múzeumban megnyitott Gy. Szabó Béla-tárlatról is. Mint kiderült, a rendezvényen a dévai helytörténeti kör több tagja is részt vett. A napokban tartott találkozón pedig eldöntötték, hogy eleget téve a meghívásnak, november 16-án testületileg jelen lesznek a dévai Szent Ferenc Alapítvány által szervezett marosillyei Bethlen-ünnepségen.
A továbbiakban az utóbbi hónapokban megjelent helytörténeti könyvújdonságok kerültek bemutatásra. Elsőként Barra Árpád, nyugalmazott tanár ismertette a dévai könyvszalon alkalmával megjelent Nopcsa Ferenc kalandos életútját bemutató kötetet. Mindenekelőtt magáról a szerzőről, a Bukarestben élő Dacian Munteanról volt érdekes megtudni, hogy hogyan került kapcsolatba a Nopcsákkal.
A fiatalember édesanyja hajdanán a szacsali kastélyban működtetett szociális otthonban volt szakácsnő. Dacian Muntean gyermekként itt hallotta először a Nopcsa-családról keringő legendákat. A dinócsontokat kutató, és szinte albán királlyá koronázott Nopcsa Ferenc élete pedig annyira elbűvölte, hogy felnőttként lépésről-lépésre végigbarangolta a tudós kalandor által bejárt utakat. És hát nem pár száz kilométerről volt szó! Nopcsa motorkerékpárjával beutazta fél Európát, majd az osztrák hadsereg különleges megbízatású tisztjeként gyalogszerrel járta be a birodalomhoz csatolt Bosznia-Hercegovinát, olyan precizitással térképezve fel azt, hogy az általa készített kartográfiai munkák ma is használatban vannak. Albániát pedig szintén úgy ismerte, mint a tenyerét. Sőt, katonai kémként a román-lakta vidékeken is otthonosan mozgott. Ez utóbbi tevékenységének azonban súlyos kárát látta, amikor Trianon után kitiltották Románia területéről. Tekintettel világszerte elismert tudományos munkásságára később királyi kegyelmet kapott és visszatérhetett szacsali birtokára, ahol azonban a felbőszített parasztok szinte holtra verték. Ezt követően Bécsben telepedett le. Még ezt megelőzően azonban végrehajtotta a világtörténelem első feljegyzett fegyveres repülőgép-eltérítést. A Magyar Tanácsköztársaság megalakulása ugyanis Budapesten találta az ízig-vérig arisztokrata Nopcsát, akinek csak úgy sikerült elmenekülnie a zűrös helyzetből, hogy revolverrel kényszerített felszállásra egy pilótát – ismertette a kalandos élettörténetet Barra Árpád
A továbbiakban Zavada Emil, nyugalmazott gyógyszerész ismertette röviden a marosvásárhelyi magyar nyelvű gyógyszerészképzés 65. évfordulója alkalmából megjelent kiadványt, melyben Hunyad megyei gyógyszerészek emlékezései is olvashatók.
Pár szó erejéig terítékre kerül a Hunyad megye épített örökségét bemutató kötet is, melynek gazdag tartalma mellett hiánypótló voltát értékelték a kör tagjai.
Végül a Nyugati Jelen napilap 2014-es évkönyvének bemutatására is sor került. A hallgatóság különös érdeklődéssel fogadta a kötetben megjelent helytörténeti, illetve történelmi vonatkozású írásokat
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Nobel-díjat érhet a kolozsvári instant művér-por
Csökkenőben a véradók száma – őket „helyettesítheti” a találmány
Amint arról keddi lapszámunkban már beszámoltunk, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Vegyészmérnöki Karán szervezett szombati nyílt napon az orvostudományt forradalmasító tudományos eredményt hoztak a közvélemény tudomására: Radu Silaghi-Dumitrescu – a kar társult oktatója – művért állított elő kutatócsapatával, amit sikerrel tesztelnek állatokon. A nem mindennapi eredményre tegnap reagált az országos sajtó, és olyan sajtótermék is akad, amely már a Nobel-díjat emlegeti. Tegyük hozzá: nem alaptalanul, bár a hazai szakemberek szerint erre igen kevés esély van a kutatások gyenge finanszírozása miatt – könnyen elképzelhető, hogy a babért mások aratják le. A művér főleg olyan kontextusban nyer fontosságot, hogy egyre kevesebb a véradók száma Romániában, így súlyos balesetek, műtétek alkalmával gyakran vérhiánnyal küszködnek a kórházak, és emiatt életek forognak kockán.
Szabadság (Kolozsvár)

Egy államférfi, akinek példáján négyszáz év múltán is okulhatunk
Bethlen Gábor: a fejedelem, aki nemcsak szeretett, tudott is uralkodni
400 éve választották Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort, aki egy évtized leforgása alatt európai jelentőségűvé emelte kifosztottan megörökölt kis országát. Politikai, diplomáciai megvalósításai négy évszázad távlatából is elismerésre méltóak, mi több, példamutatóak lehetnek a ma közszereplője számára. Összeállításunkban Bethlen korának három neves kutatója elemzi és értékeli a jövőbe látó, tehetséges államférfi tevékenységét, aki uralkodásával a fejedelemség történelmének egy olyan időszakát teremtette meg, amelyre ma is szeretünk hivatkozni: Erdély aranykorát. Bethlen megvalósításairól R. Várkonyi Ágnes professzort, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagját, Oborni Terézt, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének főmunkatársát, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszékének habilitált docensét, valamint Kovács Andrást, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem művészettörténet professzorát, az MTA külső tagját kérdeztük.
– Miért tartotta fontosnak, és hogyan vezette fel Erdélyt Európa színterére Bethlen Gábor?
R. Várkonyi Ágnes: – A fejedelem tudatában volt annak, hogy Erdély csak európai jelenlétében tudja önállóságát biztosítani. Bekapcsolódott a nagy európai küzdelmekbe, és létrehozott egy konföderációt, amelynek értelmében a cseh, morva, a sziléziai és a magyar rendek közösen léptek volna fel a harmincéves háborút lezáró békeszerződések feltételeinek kidolgozásában, és közös fizetőeszközzel is rendelkeztek volna. A szövetség nem valósult ugyan meg a csehek fehérhegyi veresége folytán, de a Közép-Európában gondolkodó Bethlen a továbbiakban is kapcsolatot igyekezett teremteni a szomszéd államokkal.
1626-ban Bethlen belépett az Anglia, Dánia és Hollandia által előkészített Hágai szövetségbe, hogy az osztrák és spanyol Habsburgok túltengő hatalmával szemben az európai egyensúlyt biztosítsák. A koalíció megszűnt, de Bethlen törekvései nem voltak eredménytelenek, mivel a háborút lezáró békébe Erdélyt is belefoglalták.
– Milyen elméleti felkészültséggel rendelkezett a fejedelem?
– A régi irodalom véleménye Bethlenről, miszerint ösztönös politikus volt, nem helytálló. Tizenkét éves volt, amikor bekerült Báthory Zsigmond itáliai műveltséggel áthatott udvarába, járt Prágában, ahol Rudolf császár egy közép-európai művészeti központot alakított ki, és a pozsonyi országgyűlésben 1609-ben. Nagyon szerette a könyveket, köteteit hadjárataira is magával vitette, bevezette a politikai levél műfaját. Gyönyörű könyvtárat hozott létre Gyulafehérváron, ismerte kora abszolutista államelméletét.
Korszerű államberendezésének alapvető ismérve volt a jól működő kormányzat, a fizetett hadsereg, a merkantilista gazdaságpolitika. Felismerte, hogy egy ország gazdasága abban az esetben működik jól, ha az emberek jó viszonyban vannak egymással. Befogadta Erdélybe az anabaptistákat, és a zsidókat is. Folytatta és továbbfejlesztette az erdélyi toleráns valláspolitikát, visszafogadta a jezsuitákat, méltányolva az oktatásban elért eredményeiket. Nagyon fontosnak tartotta, hogy országának jól képzett fiatalsága legyen, Erdély jövőjének kiépítésén munkálkodott.
Egyszerre lenni rókának és oroszlánnak
– Hogyan jellemezné Bethlen Gábor államférfiúi tevékenységét?
Oborni Teréz: – Bethlen Gábort Erdély legnagyobb fejedelmének nevezném. Uralkodásával egy olyan aranykor érkezett el, amelyet nem véletlenül minősítünk annak. Gazdasági, anyagi sikereket ért el, békés éveket biztosított Erdély lakossága számára. Külföldi szereplése nem volt teljes mértékben sikeres, de Erdély az ő uralkodói zsenijének köszönhetően emelkedett az európai országok színterére; kiváltképpen az európai protestáns országok tekintették egyenrangú félnek azt a fejedelemséget, amely a Mohács utáni évtizedekben kényszerből, a szultáni nyomás folytán jött létre.
– Melyek voltak Bethlen legkiemelkedőbb tulajdonságai?
– Mindenekelőtt gyors észjárását, helyzetfelismerő képességét emelném ki: a körülményeket figyelembe véve, rendkívüli rugalmassággal tudott változtatni lépésein. A nagyravágyás és ambíció mellett jellemezte az önmérséklet is. A politikában kifejezetten előnyére vált a realitások érzelemmentes megvizsgálásának képessége, a tudatosság. Rugalmassága ugyanakkor soha nem vezetett elveinek feladásához. Kormányzási módszereiben a rendkívüli szigort és elszámoltatást alkalmazta.
Magánéletében, udvarában a zenekedvelő Bethlen nem bizonyult szigorú, szikár embernek: szerette az állatokat – nagy szeretettel viszonyult névről is ismert kutyáihoz, lovaihoz. Kifejezetten szerelmi házasságot kötött Károlyi Zsuzsannával, és több elemzés szerint második feleségébe, Brandenburgi Katalinba is beleszeretett. Összetett személyiség volt, akinek képességei az államférfi minősítést teljes mértékben kiérdemlik.
– Mit tanulhatna a ma embere, egy közéleti szereplő a nagy fejedelemtől?
– Elsősorban a távlatokban való gondolkodást, ami az erdélyi politikai életben egyébként szerintem jelen van, talán jobban is, mint másutt. Másrészt, a tudomány, a művészetek, az oktatás pártolásának fontosságát. Követhetnénk nagyvonalúságának példáját is; amint Bethlen írja, „senki ne keresse a maga privátumját”, hanem nagyobb célok érdekében vesse be tehetségét. Talán bizarr a gondolat, de Bethlen napjainkban is ragyogó politikus lenne. Amint Kemény János megjegyzi, „emberi gyengeségektől ő sem volt mentes”, de sokoldalú, tehetséges személyiség volt. Diplomáciai lépéseit a korabeli németalföldi, angliai sajtóban nemegyszer ellenségesen ítélték meg: „rókának”, „oroszlánnak” nevezték. Ugyanakkor, a korabeli politikai irodalom szerint a fejedelemnek egyszerre kell ravasznak, bátornak és ügyesnek lennie – ő ennek teljesen megfelelt, ezért ellenfelei kiismerhetetlennek tekintették.
Rugalmasság és az elvekhez való ragaszkodás
– Milyen szempontoknak megfelelően szervezte újjá az erdélyi kormányzatot?
– Bethlen alapvető változtatásokat nem eszközölt, de megszigorította minden kormányzati intézmény működését, pontosabb elszámolásra kényszerítette. Szükség esetén megbízható, szigorúan ellenőrzött személyeket nevezett ki egy-egy kormányzati ág irányítására. Nagy felismerése és újítása volt, hogy „árus emberektől gazdagodik az ország”. Újító, kreatív ötleteit koncentrált, erős fejedelmi hatalommal tudta véghezvinni. Korabeli források szerint kedvére való volt az uralkodás, és igen szerencsés módon ez tehetséggel is párosult.
– Melyek voltak az elvek, amelyekből országa érvényesülése tekintetében nem engedett?
– Bethlen uralkodói tehetsége talán abban tudott legjobban kibontakozni, hogy két nagyhatalom szorításában miként őrizte meg Erdély önállóságát. Minden politikusi és diplomáciai tehetségét országa megtartására használta, amelyet egy levelében „birodalmacskának” nevezett. Zseniális volt a diplomáciai hadviselésben: bár Erdély a Porta vazallusállama volt, mint maga is írja, „ellenség lova lába nem taposta a haza földjét” amíg uralkodott. Sikeresek voltak igyekezetei, hogy török hadjáratok ne vezessenek Erdélyen keresztül, hogy azokban magyar hadak ne, vagy csak formálisan vegyenek részt. 1615-re kiegyezett a Habsburg magyar királlyal, II. Mátyással, erről az oldalról is biztosítva saját országát. Megfelelő kompromisszumkészséget tanúsított, hogy béke és nyugalom legyen az országban, de alapelveit nem adta fel. A nagyszombati egyezséghez vezető tárgyalások során például a Habsburg udvar erősen követelte Váradot és a hozzá tartozó részeket, de ezeket nem adta át.
Példaadó eredményei uralkodásának minden egyes részletében megmutatkoztak. Hogyan tette mindezt? Nem tudjuk... Négyszáz év távlatából csodálkozva szemléljük, hogy mire volt képes a fejedelem néhány megbízható embere segítségével.
Az Erdélyi Fejedelemség legfényesebb korszaka
– Művelődéstörténeti és művészettörténeti szempontból hogyan értékelhetőek Bethlen Gábor megvalósításai?
Kovács András: – Bethlen Gábor uralkodása az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados történetének a legragyogóbb korszaka. Erdély történetével kapcsolatos mai képünket a rendelkezésünkre álló források határozzák meg. Annak ellenére, hogy a 16. századra vonatkozóan nagyon sok esetben csupán feltevésekre támaszkodhatunk, a 17. század második felének kiadatlan forrásait pedig még alig ismerjük, határozottan állítom, hogy az a tizenhat esztendő, ami a „nagy fejedelem” uralkodását jelenti, a legfényesebb korszaka volt ennek az államocskának.
A kérdéséhez igazodva, nagyarányú megújulást jelez másfél évtizednek a mai szemlélő számára elképzelhetetlen pusztításai után az ország művelődésében és művészetében elengedhetetlen gondolkodó emberek, értelmiségiek viszonylagos sokaságának az újratermelődése, az idegenből érkezett értelmiségieknek, művészeknek a jelenléte. Ők az Európa-szerte a protestantizmus védelmezőjeként és toleranciájáról (ez nagyon nagy szó a harmincéves háború idején) ismert fejedelem hívására érkeztek, és az általa kínált lehetőségek és jelentős anyagi juttatások csábították őket e félelmetesen távoli, a törökök közelsége miatt veszélyesnek tekintett végvidékére a korabeli latin Európának.
– Milyen helyet foglalnak el a fejedelem építkezései Erdély késő reneszánsz építészetében?
– A késő reneszánsz Európának ezeken a tájain sokkal hosszabb életű volt, mint a 17. század elején már a barokk művészetet alakító Itáliában. A fejedelmi reprezentáció nyelve itt nálunk továbbra is a késő reneszánsz maradt. Bethen Gábor akaratából épülnek fel Erdély legjelentősebb reneszánsz kastélyai, Alvincen, Váradon (a fejedelmi palota), Radnóton és Balázsfalván. Ezeknek nyomán, ezek mintájára, hihetőleg a fejedelem udvari építészének, a vernai (Como) Giacomo Restinek tervei szerint épülnek meg a fejedelem főembereinek (a fejedelemség kormányzásában főszerepet vállaló elit tagjainak) a rezidenciái Aranyosmedgyesen (Lónyai Zsigmond), Fehéregyházán (Haller István), Gyergyószárhegyen (Lázár István), Csíkszeredában (Mikó Ferenc), Szentdemeteren (Balási Ferenc). Az itáliai késő reneszánsz építészetben kidolgozott, tiszteletet parancsoló bástyákat utánzó saroktornyokkal alakított belsőudvaros épülettípusról van szó, amely Erdélyben is az új, korszerű életforma elterjedését jelezve váltja fel a 2–3 helyiségből álló korábbi lakóépületeket.
– Milyen mértékben sikerült Bethlen Gábornak megvalósítania a fejedelmi székváros kiépítését? Milyen hozadékai vannak elképzeléseinek elődeihez képest?
– A püspöki palotából a 16. században kialakított gyulafehérvári fejedelmi palotában 1603-ban, két ostrom és tűzvész után mintegy tíz lakható helyiség maradt. Báthory Gábor úgy próbált segíteni ezen, hogy csalárd módon elfoglalta Nagyszebent. Utóda, Bethlen Gábor fejedelem uralkodása alatt az eredetileg egyetlen belső udvart kerítő épületegyüttest két további udvarral toldották ki, s létrehozták az emeletes, mintegy 200 m hosszúságú, lényegében ma is álló, egységes főhomlokzatot a szintén helyreállított, udvari templom gyanánt használt székesegyház szomszédságában.
A vár déli oldalán megépítettek két hatalmas olaszbástyát (ezek a 120 méteres homlokfalú monstrumok egy évtized alatt épültek meg), egyet a fejedelem, a másikat a szász székek költségén. Földbe süllyesztett cserépcsövekből összeállított több kilométer hosszú vízvezeték szállította a külvárosba, a várba és a palota csorgóiba a nyugati szőlőhegyek forrásainak egészséges vizét. Újraindíttatta Erdély legnagyobb manufaktúrájának, a gyulafehérvári ágyúöntőháznak a működését, s 1629-ben 24 újonnan öntött ágyú alá készültek lafettát építeni. A falakon belüli várost romjaiból újjáépíttette, és a megújult székváros díszeként megépült a Collegium Academicum ma is álló, Európának ezen a részén kivételesen igényes épülete, amelyben a fejedelem által meghívott híres német professzorok oktatták az ifjúságot.
– Milyen üzenetet hordozhat a fejedelem tevékenysége, eszmerendszere a mai erdélyi ember számára?
– A 16–17. századforduló mérhetetlenül nagy pusztulásai után Bethlen Gábor fejedelem mutatott utat a polgárháborúban kivérzett erdélyi társadalomnak a kibontakozás felé: ez az út pedig a békés munka, építés, tanulás irányába vezetett. Erdély négy évszázaddal ezelőtt megválasztott, azóta sem feledett nagy fejedelmét én a társadalmi összefogást támogató kiegyensúlyozottság, a lehetőségeket bölcsen mérlegelő tettrekészség, az előrelátás és a jövő számára építkező derűlátás példájaként állítanám honfitársaim elé.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)

Hitvallás és reformáció
Szerdán kezdődött és csütörtökön, október 31-én, a reformáció ünnepe alkalmából megtartott istentisztelettel fejeződött be az a kétnapos konferencia, amelynek témája a 450 éve megalkotott Heidelbergi Káté volt.
A Heidelbergi Káté kiadványaiból Hermán M. János által összeállított kiállítást szerdán délután nyitották meg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának emeleti előcsarnokában. A megjelenteket, köztük Erdélyi Géza felvidéki nyugalmazott püspököt, Tőkés László EP-képviselőt, dr Lévai Attilát, a komáromi Selye János Egyetem teológiai fakultásának dékánját Horváth István, a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója köszöntötte, majd átadta a szót Hermán M. Jánosnak, aki egy rögtönzött tárlatvezetéssel hívta fel a megjelentek figyelmét a kiállítás darabjaira.
Kiállítás és istentisztelet
Hermán M. János elmondta, hogy körülbelül egy éven át szervezték a kiállítást, és ökumenikus kollekciót sikerült a közönség elé tárni, hiszen unitárius és katolikus káté is van a kiállított darabok között, de örmény és román nyelvű is látható. A több évszázadot átívelő gyűjtemény kapcsán szó esett a különböző káték nyomtatásáról, cenzúrázásról, az emberközpontúvá tett, vagy kézírásos káték mellett a Sass Kálmán-féle kátéról is. „A hitvallásos emberek tudják, hogy a létra a földről a mennybe vezet” – fogalmazott Hermán. M. János. A Nagyváradi Kántorok Kórusának szolgálata után Szomor Attila segédlelkész beszélt Hévézi Endre Londonban élő magyar képzőművészről, aki a zilah-ligeti református templom ólomüveg ablakait készítette. Az evangélistákat, Mátét, Márkot, Jánost és Lukácsot ábrázoló munkákról készített fényképeket is láthatták az érdeklődők, és az is elhangzott, hogy december elején a tervek szerint megszervezik a 90. esztendős művész önálló kiállítását is.
A program a várad-újvárosi református templomban folytatódott, ahol Sándor Lajos parókus lelkész köszöntötte a híveket, majd dr. Tóth Albert, a Magyarországi Lelkészi Szövetségek elnöke, tiszalúci lelkész szolgált. Tóth Albert igehirdetését a Mózes első könyve 3. rész 8–9. versére alapozta, itt kérdezi meg az Úr a bűnbeesés után rejtőzködő embertől: hol vagy? „A teremtés óta a bűnös ember mást sem csinál, mint bújócskázik Istennel” – fogalmazott az igehirdető, aki megjegyezte: a kommunizmusban mindig féltünk azoktól, akik néztek, megfigyeltek, de Istentől nem féltünk, pedig ő is figyel. Az Isten örökké keresi az embert, és egyszülött fia elment a bűnösökhöz is, mondta az igehirdető, aki a „nagyváradi atyámfiai, hol vagytok?” – kérdéssel zárta prédikációját.
Könyvbemutató és hitvalló helyzet
Folytatásként dr. János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora mutatta be dr. Pálfi József lelkész-tanár „Vallásomat el nem hagynám…” Királyhágómelléki kéziratos konfirmáció káték a 20 században című kötetét mutatta be. Mint mondta, a kötetből látszik Trianon után Királyhágó-mellék útkeresése Debrecen és Kolozsvár között, olvasható a szerzők életrajza is. Sárközi Lajos az 1920 és 1940 közötti időszakot, míg dr. Széles Mária, Horváth István és Orth Imre az 1946-47-től 1989-ig terjedő időszakot ölelte fel. Az egyetem volt professzorasszonyát és a szerzők leszármazottait egyébként köszöntötték is a templomban.
bemutatón után Orosz Otília Valéria énekelt Thurzó Zoltán kíséretével, majd Tőkés László EP-képviselő mondott beszédet. Vannak úgynevezett hitvalló helyzetek (status confessionis), ilyen volt például 1956-os forradalom, de akár az őskeresztény egyház helyzete, amikor a hit megvallását a hívőnek minden következményével együtt vállalni kell. Ilyen a kisebbségi sors is, 1989 után sokan felvállalták hitüket, ám ez a hullám elmúlt, a lelkészek tudják, hogy egyre több az úgymond rejtőzködő keresztyén. A Heidelbergi Káté 450. évfordulójának, a hitvallás évének üzenete, hogy „szerezzük vissza hitvalló keresztyén minőségünket” – mondta Tőkés László.
Fried Noémi Lujza

Így szüntették meg a Magyar Autonóm Tartományt
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra. „Befejeződött a román parlament ülése" – ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: „A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal. A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az „autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán.
Észak-Erdély többször is gazdát cserélt
A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek – és a Székelyföld is – a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg – szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával – elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én – írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta.
Sztálin hozatta létre az autonóm területet
Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt.
Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefano Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették.
Nem igazi autonómia, inkább üvegház
Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az „autonóm" közigazgatási egységben.
Az „autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus „közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az „elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása. Bottoni „üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra.
Fordulópont: 1956
Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás – demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt. Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának.
Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban).
Román kézben a MAT kulcspozíciói
A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a „nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására.
1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön.
Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.)
Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok.
A MAT megtörése
A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat.
Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre – ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét.
Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának – Sepsi és Kézdi járásoknak – a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének – írta Hunya Gábor.
Nem váltak be a magyar remények
Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban.
Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: „...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában.
Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja – bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen. Szegő Iván Miklós
origo.hu
Székelyhon.ro