Bethlen Gábor szellemisége a kincses várostól az (egri) csillagokig
97 éves korában elhunyt Dr. Árkossy Sándor
Mint hajdani tanítványa nincs szándékomban méltatni egykori igazgatónk munkásságát. Azt megteszik majd szakavatott hozzáértők.
Erre a legjobb az egri példa. Dr. Árkossy Sándor már rég nyugdíjas volt, amikor 1987-ben áttelepült a Gárdonyi Géza által halhatatlanná tett városába. Eger városa még öt évig foglalkoztatta az Egri Gyermekvárosban nevelőként. Problematikus fiatalok voltak a gondjára bízva. Talán 1991 nyarán lehetett, hogy felkerestem. A munkahelyén találtam rá. Mint hajdanán, most is nyakkendővel és kifogástalan fehér köpenyben, örömmel üdvözölt: „Még pár perc és – remélem – mehetünk!”. Bő másfél óra lett belőle, hogy elindulhattunk a Kallómalom utcai lakása felé. Mert egyre jöttek hol csoportok, hol bizalmas tanácskérésre újabb fiatalok. Mosolyogtam. Akkor már jómagam is nyugdíjas tanár voltam. Hihetetlen tapintattal oldott meg igen rázós problémákat. Mint hajdanán, most is nyugodtan, a tanítványokban mindig tisztelve az embert, vidáman, magabiztosan, hihetetlen baráti hangnemben – amely nem volt sem bizalmaskodó, sem tolakodó, – rendezte a rendezhetetlennek tűnő kérdéseket. Nem csoda, hogy Eger városa 1992-ben Comenius-díjjal ismerte el mindössze ötévi munkásságát.
A nagyenyedi Bethlen Kollégiumban tanult. Abban az időben, amikor az iskola az erdélyi kollégiumok között a legszínvonalasabbak közé tartozott. Amikor még töretlenül őrizte a Bethlen Gábor-i szellemiséget. Azt, amelyik a szolgadiák Kőrösi Csoma Sándort a tibeti–angol szótár megírására késztette. Az Őrhegy tövében lévő „kollégiumi város” (ókollégium, kiskollégium, újkollégium), a tornakertbe felvezető út elején a tornateremmel, amelynek bejárata előtt ott strázsálnak a már öreg páfrányfenyők (Ginkgo biloba), különös hangulata beívódik az ember bőrébe, vérébe, agyába. És vele együtt Bethlen Gábor szellemisége: minden körülmények között, bármi áron, tenni azt, amit tenni lehet és tenni kell! Ezt a szellemiséget még a háború utáni nehéz „kommunista évtizedekben” sem tudták végleg kiirtani: sem a kollégiumból, sem hajdani diákjaiból. Mint búvópatak, a föld mélyén is utat tört magának. Pedig akkor már rég nem élt Elekes Viktor, a kollégium háború alatti rektora, Szabó Mihály, a gimnázium igazgatója, Csefó Sándor, a Tanítóképző igazgatója, és már nem rázta Magyari bácsi a kollégium messze szóló csengőit, amely után a fél város igazította a „pontos időt”.
Következtek a kolozsvári évek. Kevesen tudják, hogy 1948-ban, az úgynevezett „tanügyi reform” után, a Kolozsvári Református Kollégium igazgatója dr. Bodor András igazgató és dr. Árkossy Sándor, aki akkor aligazgatói tisztséget töltött be, a kollégium kegytárgyait (többek között három úrvacsorai kelyhet, 4 db. gyönyörű úrvacsorai terítőt stb.) jegyzőkönyvileg átadták a Belvárosi Református Lelkészi Hivatalnak. Mivel László Dezsőt már 1947-ben koholt vádak alapján letartóztatták és elhurcolták, az átvételt Nagy Jenő és Csutak Csaba látta el kézjegyével. Ezt, – abban az időben – „kidriblizni” bizony csak sok bátorsággal és megfontoltsággal lehetett. Akkor a mindvégig helytálláshoz, a „tenni, amit kell” igényelte kitartáshoz valóban Bethlen Gábor szellemiségére volt szükség.
A „tanügyi reform” után kinevezték a volt Kolozsvári Református Kollégium igazgatójának. Minden diák örvendett ennek – bár el voltunk foglalva az egymással való ismerkedéssel. A két XI. osztály úgy született meg, hogy a „refektől” és a „piariból” a két osztályt megfelezték, és a „feleket” összecsapták. Egy napon arra ébredtünk, hogy Braver Samu angol tanár, összehívatott a rajzterembe és rövid szónoklattal a tanulók tudomására hozta: „Közlöm az elvtársakkal, hogy a megyei pártbizottság kinevezett igazgatónak. Mától mindenki »igazgató elvtársnak« szólítson!” Hangos felhördüléssel távoztunk. Egy 50 lapos iskolafüzetbe, az akkori kommunista diákszövetség (U.A.E.R.) titkára és titkárhelyettese végigjárták az osztályokat, és minden diák (a hiányzókat leszámítva) gondolkodás nélkül aláírta abbeli kérelmünket, hogy azonnal hozzák vissza az igazgatónkat, kérésünket mintegy 15 pontba foglalva indokoltuk. Aznap délben az „ifjúsági szervezet” részéről egy delegáció el is vitte a megyei pártbizottsághoz. Azt hiszem, életemben sohasem láttam annyira meglepődött párttitkárt. Két nap múlva hivatalosan visszahozták dr. Árkossy Sándort, igazgatónak. Fennen hangoztattuk, hogy az egyetlen iskola, amely anyagilag is talpra állt. Indoklásaink között olyanok szerepeltek, hogy a mi iskolánk az egyedüli egész Kolozsváron, ahol egyetlen diák sem dohányzik a líceum területén. Ez akkor hihetetlennek tűnt és ezt igazi pedagógiai fogással, fenyegetés vagy büntetés nélkül érte el. 1950-ben érettségiztünk. 62 éve! Az osztálytársak alig egy negyede él, együtt koptunk ki az időből. Az évtizedek során, Árkossy igazgató úrból lassan Sándor bátyánk lett.
A kollégiumban, amit átkereszteltek „2. számú fiúlíceumnak”, a „vityin” (ma étkezde, menza, kantin stb. a neve) állandóan „jó” volt a koszt (az akkori körülményekhez képest, hiszen 1948-ban sokan haltak éhen országszerte). Ezt ügyes gazdálkodással érte el. Disznókat tartott az ételmaradékokkal, zöldség- és burgonyahéjakkal, a disznókat saját maga, személyesen vágta le (kitűnően értett ahhoz is). Így a ballagáskor ingyen vacsorát kaptunk mindannyian, a tanárokkal együtt. Gondoljuk el: alig öt évvel azután, hogy 1945-ben „kitört” a béke. Amikor még mindent fejadagra („jegyre” vásárolhattunk). Pár év múlva mégis áthelyezték a Brassai Sámuel Elméleti Líceumba. Ott is arról volt híres, hogy nagyszerű gyakorlati érzékkel azonnal leült és kiszámolta, hogy mi lehetséges. Élvezetes óráin még az olyanok is figyelgettek, mint Szakács Lajos, aki akkor már balkáni bokszbajnok volt a súlycsoportjában.
1949-ben egy autószerencsétlenség miatt hosszú ideig kórházban voltam Abrudbányán, ahol rászoktam a cigarettázásra. (Dr. Borzeát, a Kolozsvári Orvosi Fakultáson a sebészet professzorát politikailag megfúrták és egyik napról a másikra Abrudbányára száműzték. Nagy szerencsémre. Kitűnő sebészként, megmentette a bal karom.) Árkossy tanár úr éppen az ipari növények termesztéséről beszélt, amikor odavetette: „A hazai dohánytermesztés eredményeiről pontos adatokat Attila fog szolgáltatni nektek!” Az acéltermelés során Uray Zolitól azt tudakolta, hogy milyen acélból készülnek a tőrben és párbajtőrben alkalmazott pengék. Pontosan tudta, hol, mikor és milyen eredménnyel versenyzett. De ezt jószerével mindenkiről elmondható volt. Pontosan értékelte mindannyiunk erényeit, hibáit. A Bethlen Kollégium és a Kolozsvári Református Kollégium tanáraitól több pedagógiát tanultam, mint sok fejtágító előadáson vagy kurzuson. Szerencsés halandókként kezdtük az életünket. Olyan tanáraink és igazgatóink voltak, akik puszta személyiségükkel is nevelni tudtak. Nehéz idők jártak, de mindig élt bennem a sanda gyanú: nem igazán tudtuk őket túlszárnyalni.
Sándor bátyánkat különösképpen érdekelte a csillagászat. Sohasem mertem neki bevallani, hogy mindig titkos vágyam volt e témakörrel foglalkozni. De az élet rövid. Sok álom megmarad álomnak. Talán Ő, valahol a hadak útján, Csaba királyfi csillagösvényén, az Egri Csillagok hűségével, egy szorgos, helytálló élet nyomán messze illan a kék ég végtelenjébe.
az 1950-ben érettségizett hálás tanítványai nevében
Horváth Attila
Szabadság (Kolozsvár)