Május 5-án Marosvásárhelyen mutatta be jelöltjeit a Magyar Polgári Párt. Az MPP a megyében 43 településen indít helyi tanácsosjelölteket, 26 helységben polgármesterjelölteket a június elsejei helyhatósági választásokon. A megyei tanács elnöki tisztségére Tőkés András tanárt jelölték. A felszólalók önmagukat a „polgárok pártjának” és a „bátrak pártjának” nevezték, mert, mint mondták, komoly bátorságra volt szükség ahhoz, hogy vállalni merjék önmagukat. Vállalták „a sajtó nagy részéből feléjük áradó szitokáradatot”, a rendőrségi zaklatást és másfajta fenyegetést, támadást. Tőkés András megválasztása esetén, harcolni fog a korrupció ellen, munkáját transzparencia és médiabarát politika A marosvásárhelyi tanácsosi lista vezetője Kiss István, utána következik Ráduly Levente, Pálosi Csaba és Kelemen Ferenc. A megyei tanácsosi lista első öt helyezettje: Brassai Zoltán, Berekméri Sándor, Szász László József, Dónáth Adél és Seprődi József. /(mózes): MPP- kampánynyitó. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 7./

Magyar állami kitüntetéseket adományozott március 6-án Kolozsváron Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet olyan neves erdélyi személyiségeknek, akik munkásságukkal, tevékenységükkel és áldozatkészségükkel a magyar állam és nemzet elismerését érdemelték ki. A kitüntetéseket a március 15-i nemzeti ünnep alkalmával adta át Füzes Oszkár, aki kolozsvári tartózkodása során megtekintette Márton Áron napokban leleplezett szobrát a Szent Mihály-templom kertjében, és koszorút helyezett el a római katolikus püspök emlékére. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, illetve lovagkeresztjével tüntették ki Brassai Zoltán marosvásárhelyi akadémikust, dr. Csávossy György nagyenyedi agrármérnököt, Gaál András festőművészt, Kaba Gábort, Zsombolya RMDSZ-es polgármesterét és Péter Mihály marosvásárhelyi akadémikust. /(P. A. M.): Állami kitüntetéseket adott át Füzes Oszkár. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 7./

Báthory Díjak 2009
A Báthory Díjat a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) javaslatára az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) adományozza azoknak a személyiségeknek és szervezeteknek, akik a legtöbbet tettek a romániai, állami finanszírozású magyar felsőoktatás megteremtése érdekében.
A 2009. évi Báthory Díjak átadására január 9-én, szombaton 17 órakor kerül sor a marosvásárhelyi Bod Péter Diakoniai Központ nagytermében (Erdő utca 7b, www.bodpeter.ro).
2009 díjazottai:
Bács-Várkuti Emőke, a Pro Karpatia Alapítvány ügyvivője
Béres András egyetemi tanár, a MSZE volt rektora
Brassai Zoltán orvosprofesszor, akadémikus
a dél-tiroli Dolomiten napilap szerkesztősége
az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI)
Cornelius Hell irodalomtörténész, újságíró
a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ)
Kiss Oliver újságíró, a Szabadság napilap volt főszerkesztője
Pálfalvi Attila egyetemi tanár, volt oktatási miniszterhelyettes
Péter Mihály orvosprofesszor, akadémikus
Páskándiné Sebők Anna irodalomtörténész, rendező
Somai József, a Bolyai Egyetem Barátai Egyesület (BEBE) erdélyi szervezetének elnöke
A díjakat Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke, és Hantz Péter tudományos kutató, a BKB alelnöke adja át. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Messze ható üzenet
Gazdára találtak a Báthory István-díjak
Tizenkét személy illetve szervezet vehette át az idén a Báthory István-díjat, amellyel azoknak a személyeknek, illetve szervezeteknek a munkáját jutalmazzák, akik a legtöbbet tettek, tesznek a romániai, állami finanszírozású magyar felsőoktatás megteremtése érdekében. Az elismerést, amelyet a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) javaslatára az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) oktatási szakbizottsága adományoz, szombaton délután a marosvásárhelyi Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központban nyújtották át ünnepélyes keretek között az idei kitüntetetteknek.
Mikor lesz a sok jó szándékból egy akarat a romániai magyar felsőoktatás ügyének egységes rendezésére – tette fel a kérdést nyitóbeszédében Tőkés László, az EMNT elnöke, EU-képviselő, aki szerint le kell szokni a provinciális kisebbségi gondolkodás szűk korlátairól és egyetemes összefüggésbe kell helyezni a romániai magyar felsőoktatás ügyét, amelynek jogosságát ily módon meg sem lehet kérdőjelezni. Az EMNT bővített elnökségének tanácskozásán napirendi pontként szerepel a stratégia kidolgozása, amelynek megvalósítására teljes körű összefogásra van szükség – tette hozzá.
Manapság akkora a csend mintha e téren minden rendben volna, holott "növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők" – idézte Kányádi Sándor sorait Hantz Péter tudományos kutató, a BKB alelnöke, akit határozott kiállásáért távolítottak el a Babes–Bolyai Egyetemről. Azok az egyetemi tanárok, akik az idei díjakat kapják, sikeres emberek, annak ellenére, hogy nem váltak a hatalom zsoldosaivá – hangzott el beszédében.
Az öt éve kiosztásra kerülő díj történetét Kovács Lehel, a díjazottak gazdag munkásságát Ördög Miklós Levente műsorvezető olvasta fel.
Az idei díjazottak: Bács-Várkuti Emőke, a Pro Kárpátia Alapítvány ügyvivője, aki a nemzetközi kapcsolattartás terén támogatta a Bolyai Kezdeményező Bizottság tevékenységét; a dél-tiroli Dolomiten című napilap, amely számos fényképekkel illusztrált cikket közölt a Babes- Bolyai Tudományegyetemen a magyar feliratok kapcsán történtekről; Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI), amely szervezet tüntetéseket, imaest-láncokat szervezett a Bolyai Kezdeményező Bizottság támogatása érdekében; Cornelius Hell, irodalomtörténész, újságíró, aki a Die Furche cmű osztrák napilap szerkesztőjeként rendszeresen beszámolt a romániai magyarság valós helyzetéről, a Babes–Bolyai Tudományegyetem "hamis multikulturalizmusáról"; a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ), amely rendszeresen kiállt a Bolyai Egyetem újraindítása érdekében; Kiss Olivér újságíró, a Szabadság című napilap volt főszerkesztője, aki a lap hasábjain közölte azoknak az egyetemi oktatóknak a listáját, akik a magyar karok ellen foglaltak állást; Pálfalvi Attila egyetemi tanár, volt oktatási miniszterhelyettes, aki a rendszerváltáskor elősegítette, hogy anyanyelvén tanulhasson az a sok ezer diák, akiket a diktatúra kényszerített román osztályokba, s aki részletes tervet készített a Bolyai Egyetem újraindítása érdekében; Páskándiné Sebők Anna kultúr- történész, aki filmet készített a Bolyai Egyetem erőszakos felszámolásáról; Somai József, aki létrehozta a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét, és újabb vállalásként az egyetem ügyét nemzetközi joghatóságok elé terjeszti.
Marosvásárhelyről három egyetemi tanárt tüntettek ki Bárthory-díjjal, Béres András professzort, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem volt rektorát, akinek "oroszlánrésze volt annak kiharcolásában", hogy 1990 januárjában az intézményben magyar kar létesüljön, amelynek jogait egy autonómia-nyilatkozat szentesítette; Brassai Zoltán orvosprofesszort, akadémikust, aki orvosként, kutatóként, orvos szakíróként impozáns életművet alkotott úgy, hogy nem hódolt be a hatalomnak és nem lépett be a Román Kommunista Pártba, és pályafutása során következetesen harcolt az önálló erdélyi magyar egyetem ügyéért; Péter Mihály orvosprofesszor, aki tudós egyetemi tanárként a rendszerváltáskor többször kiállt a magyar nyelvű felsőoktatás helyreállításáért, s az 1990 márciusában elszenvedett súlyos fizikai bántalmazás ellenére tovább folytatta oktatói és orvostörténeti szakírói tevékenységét.
Béres András professzortól azt kérdeztük: 1989-ben remélte-e, hogy sikerül ilyen mértékben kibővíteni a színművészeti egyetemen folyó tevékenységet?
– 1989-ben még nem, de 1990-ben, amikor elvállaltam a rektorságot, már gondoltam, hogy idáig eljut a "színi", s reménykedem, hogy tovább fog fejlődni.
– Az élet egy befejezetlen kísérlet, ahogy Salvador Luria Nobel-díjas tudós mondta. Ilyen a magyar nyelvű felsőoktatás kérdése is, soha nincs teljesen befejezve, mindig valamire törekszünk, de véleményem szerint a dolgok jó irányba haladnak, …csak ki kell várni – jegyeztük Brassai Zoltán orvosprofesszor szavait.
A harmadik vásárhelyi kitüntetett, Péter Mihály egyetemi tanár a következőket válaszolta:
– Elvégeztem az egyetemet, tanítottam is román nyelven, de, ha el kellene az orvosnak árnyaltan mondanom, hogy hol mi fáj, ma is zavarba jönnék. A papjával, a tanítójával és az orvosával minden embernek anyanyelvén kell beszélnie, s erre mindenkinek meg kell teremteni a lehetőséget. A magyar felsőoktatás ezért volt a szívügyem, az ma is, s az lesz, amíg élek.
– Erdélyben adott a kellő potenciál, erő, de húsz év alatt szinte semmire nem jutottunk, ami egy tarthatatlan állapot, ezért kísérletet kell tennünk az ügyben érintett és érdekelt felek összehozására, s egy közös stratégia melletti felsorakoztatásra. Jelentse ez az esztendő ennek a tervnek a megvalósítását – mondotta Tőkés László, aki szerint Báthory István, az első erdélyi magyar egyetem alapítójának a neve komoly súlyt, messze ható üzenetet kölcsönöz a díjnak.
Európa nem zárkózhat el egy sikeres közigazgatási modelltől, az autonómiától, amelynek alapját a föderalizáció és a decentralizáció jelenti, mivel az egyes régiók lakói jobban tudják, hogy mire van szükségük – hangzott el a dél-tiroli Dolomit című lapot képviselő Hatto Schmidt beszédében, aki azzal fejezte be szavait, hogy lapja az erdélyi magyarság küzdelmei után a sikeréről szeretne tudósítani.
A szellemi tőke, a tudás fontosságát hangsúlyozta Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia Báthory-díjas volt elnökének üzenete, amelyet Kincses Ajtay Mária egyetemi tanár olvasott fel.
(bodolai) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

"Ahol akarat van, ott könnyű eredményt elérni"
Hollanda Dénest ünnepelték a Sapientián
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektori hivatalának munkatársai múlt pénteken szűk körben ünnepelték Hollanda Dénest, az egyetem volt dékánját, aki több mint 8 éven át töltötte be ezt a tisztséget. A Sapientia megálmodója ugyanis visszavonult, de rektori tanácsosként továbbra is a tanszéken marad. És ismét álmodni kezdett…
"A Sapientia eszmét, értékeket képvisel, és a mi feladatunk megmenteni ezeket az értékeket. Hollanda Dénes nélkül valószínűleg nem lenne ma Sapientia, ahol magyar fiataljaink tanulhatnak" – mondta a dékáni búcsúztatón Dávid László, az egyetem rektora, aki reményét fejezte ki, hogy sokáig együtt dolgozhatnak még Hollanda Dénessel, és hogy lesznek olyan fiatalok, akikért érdemes együtt dolgozni. Csegzi Sándor, Marosvásárhely alpolgármestere úgy vélte, az elmúlt 20 éves történelmünk egyik legfontosabb megvalósítása a Sapientia Egyetem létrehozása, ahol anyanyelven tanulhatnak az erdélyi magyar fiatalok, akik, ha szülőhelyükön érvényesülni tudnak, remélhetjük, hogy itt képzelik el jövőjüket. "A jövőtervezés lehetőségét ajánlja a Sapientia a magyar fiataloknak, és ezt Hollanda professzor nevéhez kell kötni. Volt amikor egyetlen ember hitt az Erdélyi Magyar Tudmányegyetem létrehozásában, és az ő volt, majd sokan mások mellé álltak és próbáltak együtt dolgozni azon, hogy az álom megvalósuljon" – mondta Csegzi Sándor, majd az ünnepeltnek átadta a városi tanács illetve a polgármesteri hivatal díszoklevelét.
Hollanda Dénes meghatottan vette át a szót, majd beszédében elmondta, reméli, nem volt hiábavaló a Sapientia létrehozása, hogy nem fognak elmenni Erdélyből a magyar fiatalok. "Kitűnő munkatársaim voltak az elmúlt év során. Ahol szív és akarat van, ott könnyű eredményt elérni. Az emberek hatalmas dolgokra képesek, ha van akarat. Minél hatalmasabb a cél, annál nagyobb akaratra van szükség. Talán a gondolat volt az enyém, de mindnyájan hozzájárultunk az egyetem létrehozásához. Most is van egy álmom, de erről még nem akarok beszélni" – mondta. Nos, ha a közönségnek nem, az újságírónak végül mégis beszélt az álomról, ami a következő években foglalkoztatja majd: egy kutatóközpont felépítése. Örült annak, hogy a Sapientiát elismerik a román állami egyetemek is, és hogy 8 év alatt sikerült elit helyet kivívni a romániai felsőoktatásban. "A cél messze van, de még tart a lelkesedés. Hanyatlik az oktatás minősége Európában, és hatalmas előny, ha lelket viszünk az oktatásba, és kitűnő szakembereket képezünk. Tulajdonképpen majdnem 9 évig voltam ennek az intézetnek a vezetője. Elég sokan gratulálnak, elismernek, de most is azt mondom, nem az a legfontosabb, hogy ki milyen mértékben járult hozzá ennek az egyetemnek a felépítéséhez, hogy kik voltak azok, akik ellenezték, hanem az, hogy felépült a Sapientia, és az erdélyi magyar fiataloknak lehetőségük van anyanyelven műszaki szakokon is tanulni" – tette hozzá Hollanda Dénes. Szavait dr. Brassai Zoltán professzor, a Sapientia Alapítvány alapító tagja egészítette ki, visszaemlékezve a Sapientia egyetem alapításának kezdeti nehézségeire, a politikai, a kuratóriumi harcokra, amelynek eredményeképpen Marosvásárhelyen is sikerült létrehozni egy központot.
A leköszönő dékánt Székely Gyula követi e tisztségben, aki 20 éve a brassói Transilvania Egyetem elektronika-számítógép tanszékének vezetője. A 2012-ig szóló mandátumát a brassói egyetemen személyes okok miatt szakította meg.
Antalfi Imola. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Együttgondolkodás a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés jövőjéről
Alapos helyzetismeret, a múlt tanulságainak a számbavétele, a törvényes lehetőségek bemutatása, elképzelések, a tennivalókra vonatkozó tanácsok, a hiányosságok pótlását lehetővé tevő anyaországi ígéretek, rengeteg jó szándék, segítőkészség, tenniakarás hangzott el kedden délután a Kultúrpalota nagytermében. Oktatáspolitikusok és politikusok, egyetemi tanárok, tudósok, a marosvásárhelyi történelmi egyházak vezető lelkészei, ügyvédek és vállalkozók osztották meg hosszú órákon át gondolataikat az összegyűlt közönséggel, köztük fiatalokkal, egyetemi hallgatókkal és szakosodó orvosokkal. Az ügy, amely mellé a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) kérésére felsorakoztak, az erdélyi, pontosabban a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés önállóságának a megteremtése.
Az új tanügyi törvény új lehetőséget jelent – mondta Csegzi Sándor, alpolgármester. A jövőre jó helyzetismerettel, jó tervekkel és jó végrehajtó csapattal lehet felkészülni, csakhogy ezt az ülésről hiányzó egyetemi vezetés és a politikum nélkül nem lehet kivitelezni – tette hozzá. A határokon átívelő nemzeti együttműködéshez a magyar kormányt képviselő Dux László helyettes államtitkár ígért támogatást.
Az erdélyi orvos- és gyógyszerészképzés múltjának és jelenének bemutatására nyugalmazott egyetemi tanárok vállalkoztak. A jövőt a múlt alapköveire lehet építeni, hallottuk dr. Péter Mihály akadémikus előadásában, aki a kezdetektől 1945 júniusáig tekintette át az erdélyi orvosképzést. A MOGYE jelenkori történetének négy jellegzetes szakaszát dr. Feszt György nyugalmazott professzor foglalta össze: (1945–48, mint a Bolyai Tudományegyetem kihelyezett fakultása, 1948–62, az önállósult magyar tannyelvű felsőoktatási intézmény megerősödése, az 1962–89 között kétnyelvűvé váló egyetem időszaka, 1989-től pedig az újraépítkező magyar nyelvű oktatás). A rendszerváltás utáni helyzetet, s a mai adatokat dr. Brassai Zoltán akadémikus mutatta be az anyanyelv szerepét és a magyar nyelvű orvosképzés fontosságát hangsúlyozva. A jelenlegi nyugdíjazási hullám nyomán, amely a második nagy érvágást jelentette a magyar felsőoktatásnak, a magyar tanszemélyzet száma a mélypontra zuhant, s bár infrastruktúrájában felújult az egyetem, a provincializmus veszélye továbbra is fennáll – figyelmeztetett az előadó, aki beszámolt a tudományos diákköri tevékenységről és vázolta a tennivalókat is: az önálló magyar karok kialakítása, fiatal magyar oktatók további felvétele, megfelelő magyar képviselet a szenátusban, további kapcsolatfejlesztés az anyaországi és a marosvásárhelyi egyetemek között stb., mindaz, ami a minőség forradalmához vezethet.
Dr. Péter Mária a rendszerváltás idejére megszűnőben levő gyógyszerészképzés gazdag és érdekes múltját, a munkájukat magyarországi egyetemeken folytató jeles tanárokat mutatta be.
Az egyetemépítő Hollanda Dénes professzor bevallása szerint, ha nem éri annyi megalázás azon a román tannyelvű műszaki egyetemen, amelyet ő állított talpra, nem fog hozzá az erdélyi magyar műszaki oktatás megteremtéséhez, amelynek vargabetűs múltjáról is beszámolt. Bár induláskor egy főállású egyetemi tanára volt a Sapientia vásárhelyi karának, számuk tíz év alatt 78-ra nőtt, a szakmai akkreditáláson kitűnő minősítést kapott egyetem parlamenti elfogadása azonban továbbra is késik. El kell jutnunk oda, hogy amikor a magyarság érdekeiről van szó, tegyük félre a párt- és a csoportérdekeket is – összegezte mondanivalóját.
Az orvosképzés aggasztó távlatairól, miszerint a kelet-európai egyetemek a nyugati országoknak fognak orvosokat képezi, amelyek közül néhányban alulreprezentált ez a képzési mód, továbbá a magyarországi szakorvosképzés gondjairól, az orvoshiányról és következményeiről dr. Miseta Attila egyetemi tanár, a Pécsi Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja számolt be. Nem ellenzi az orvosok külföldi munkavállalását, de csak akkor, ha hazatérnek, egyébként azt fontolgatják, hogy a hallgatóknak vissza kellene fizetni a taníttatás költségeit – fogalmazta meg, ami a későbbiekben is elhangzott még. A kedvező helyzetet kihasználva segítséget ígért, de az ajtón a helybelieknek kell bemenni – tette hozzá.
A magyarországi hozzászólók közül többen megemlékeztek, hogy jeles professzoraik között ott voltak a kolozsvári egyetem egykori tanárai, majd tételesen dr. Wittmann Tibor szegedi tanszékvezető egyetemi tanár foglalta össze mindazt, ami összeköt bennünket, s szólt Erdély szerepéről a magyar államiság és kultúra megőrzésében.
Nyitottak vagyunk minden segítségre – fogalmazott a Debreceni Egyetemet képviselő dr. Galuska László professzor. Hallgatókat és rezidenseket fogadnak, s azt szeretnék, ha a Debrecenbe érkező erdélyi betegek zárójelentését magyarul is olvashatnák. A felajánlott segítség mellett továbbképző előadások megtartását, a posztgraduális képzésre nyújtandó támogatást ígért Wittmann professzor, dr. Bókay János, a Semmelweis Egyetem adjunktusa és dr. Ertl Tibor egyetemi tanár, pécsi dékánhelyettes is.
Nincs más haza, csak az anyanyelv, az egyetlen kohéziós erő, amely összeköt bennünket – hallottuk Vizi E. Szilveszter akadémikus előadásában, aki többek között a tudományos kutatás, az innováció támogatásának fontosságáról, az erdélyi magyar nyelvű természettudományi és műszaki oktatás bővítésének szükségességéről, a magyarság előtt álló feladatokról beszélt.
A magyar kormánynak a felsőoktatást illető szándékairól, az új oktatási törvény alapelveiről, amelybe a Kárpát-medencei magyar felsőoktatás oktatói utánpótlásának a képzése is beletartozik dr. Dux László, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető professzora, a magyar Nemzeti Erőforrás Minisztérium felsőoktatásért és tudománypolitikáért felelős helyettes államtitkára tartott előadást.
Az egyháznak az orvostudomány fejlődésében betöltött szerepéről Oláh Dénes római-katolikus főesperes, Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház főjegyzője, az egyház szerepéről a nemzet fenntartásában Ötvös József református esperes, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora szólt.
Bár az új közoktatási törvénybe az RMDSZ javaslatára a felsőoktatást érintő sok fontos előírás bekerült, dr. Kincses Előd ügyvéd és dr. Kovács Lehel, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke szerint az önálló állami finanszírozású magyar tannyelvű egyetem létrehozásának lehetőségéről nem szól a törvény. Azzal, hogy mind a Babes-Bolyai Tudományegyetemet, mind pedig a MOGYE-t a multi-kulturális egyetemek közé sorolja, a jogszabály a magyar tagozatok létrehozását teszi lehetővé. Ezt viszont ki kell használni és meg kell szüntetni azt a diszkriminatív előírást, miszerint a MOGYE-n csak román nyelven folyhat a gyakorlati oktatás és az államvizsga nyelve is a román lehet, amit például az angol nyelvű képzésben nem írnak elő. A változást az új egyetemi chartának is tükröznie kell, amit a szaktárca fog ellenőrizni, mivel a tanügyi törvény tiltja a hátrányos megkülönböztetést – hangsúlyozta Kincses. Az oktatók hiányát, amit a kényszerű nyugdíjazás is fokozott, vendégtanárok meghívásával lehet pótolni, s ennek a lehetőségnek szerepelnie kell az új chartában.
Azt kellene elérni, hogy a felsőoktatásban tanuló 6,6 százaléknyi magyar fiatalnak ne csak az 1,6 százaléka tanulhasson anyanyelvén – mondta a Kezdeményező Bizottság eddigi munkáját ismertető Kovács Lehel.
Eredményt csak akkor fogunk elérni, ha tudjuk, hogy mit akarunk és elég bátrak vagyunk hozzá – biztatta a hallgatóságot Fodor Imre, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke.
A rendezvényt támogató erdélyi magyar vállalkozók nevében JerEMIás László látszerész, az Optica-Optofarm cég vezetője fogalmazta meg, hogy "itt és most nem egymás ellenében, hanem egymásért kell élnünk és cselekednünk", a Székelyföldi Vállalkozók és Egyesületek Szövetségének a magyar nyelvű oktatás támogatásában vállalt szerepét Lukács László ügyvezető igazgató foglalta össze.
A résztvevők meghallgathatták a Marosvásárhelyen tartózkodó Palkovits Miklós akadémikus színes, érdekes előadását az agykutatás etikai kérdéseiről.
A szervezők nevében Ádám Valérián köszönte meg a részvételt és ígérte meg, hogy zárónyilatkozatban foglalják össze a konferencia tanulságait.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar tagozatot akarnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen
Tíz pontba foglalt zárónyilatkozatban kérik Az erdélyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés múltja, jelene, jövője – Határokon átnyúló együttműködés bővítése a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésért című konferencia előadói a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) Chartájának a módosítását.
vasárnap délután közzétett dokumentum többek között kitér az államilag finanszírozott önálló magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre való igény jogosságára vagy legalább a tanügyi törvény által előírt önálló magyar vonal létrehozására. Az aláírók szót emelnek a jelenlegi diszkriminatív rendszer ellen, amely nem teszi lehetővé a magyar nyelvű gyakorlatok megtartását, ugyanakkor tiltja az anyanyelvű diplomamunka megírását, valamint a magyar nyelvű államvizsgát és doktori képzést.
A jelszó: módosítani a chartát
„A bevezetett megszorítások diszkriminatív jellege a magyar nyelvű oktatás sorvadásához vezetett (oktatóhiány, tudás-, anyanyelv-, identitásvesztés)” – állítják a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és az Optica-Optofarm által szervezett konferencia előadói, utalva a kommunista diktatúra részben máig is érvényes megszorításaira. Szintén a charta módosítását és a magyar tagozat létrehozását tűzte ki célul Nagy Örs, az egyetem helyettes rektora is.
„Nem csupán magyar vonalat, hanem magyar tagozatot akarunk – lehetőleg már a következő egyetemi évtől” – szögezte le a Krónika megkeresésére a profeszszor. Nagy Örs tudatában van annak, hogy sok minden múlik román nemzetiségű kollégáin, de azzal is tisztában van, hogy a magyar oktatók és diákok a törvény adta lehetőségbe kapaszkodnak. „Itt már nem az egyetem szenátusa dönt, hanem az új oktatási törvény előírásai” – mondta.
Kérdésünkre, hogy a tagozat létrehozásával mennyire lehetne önállósítani a magyar nyelvű oktatást, Nagy Örs nem tudott válaszolni. Szerinte egyelőre senki nem tudja, hogy egy leendő magyar tagozat gazdaságilag mennyire lehet független. „Egy biztos: az egyetemet ezentúl is a rektor irányítja” – tette hozzá a professzor. A charta módosításáról elmondta: a törvény hat hónapos határidőt szab annak módosítására. Ugyanakkor az oktatási minisztérium vállalta a nem megfelelő chartát benyújtó egyetemek szankcionálását.
Kerekasztal – feltételekkel
A záródokumentum harminc aláírója – köztük az egyházak, a civil, illetve a vállalkozói szféra képviselői – szerint a magyar oktatás önállóságának megteremtése érdekében fontos, hogy további egyeztető fórumok megszervezésére kerüljön sor 2011 tavaszán mind Erdélyben, mind Magyarországon.
A dokumentum megfogalmazói ugyanakkor fontosnak és örvendetesnek tartják, hogy a készülő új, magyarországi tanügyi törvény gondoskodni kíván a határon túli magyar oktatás támogatásáról. „A Magyar Köztársaság a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen az önálló magyar nyelvű oktatás megvalósításának törekvéseit a hiányzó oktatók pótlásával, az utánpótlás képzésével, valamint egyes tudományos fokozatok megszerzésében nyújtott támogatással (rezidens- és doktori képzés) hathatósan tudja segíteni.
Ennek megvalósítása érdekében javasoljuk az együttműködési kerekasztal összehívását a négy magyarországi orvosi egyetem, a MOGYE vezetősége, oktatáspolitikusok és a támogató civil szervezetek részvételével” – olvasható a zárónyilatkozatban. Kérdésünkre, hogy ezt miként tartják megvalósíthatónak, mivel a MOGYE vezetősége nem vett részt a konferencián, és nem fogadja el tárgyalófélként a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesületet, a szervezet ügyvezetője és a konferencia szervezője, Ádám Valérián kifejtette, hogy a kerekasztal-megbeszéléseken való részvétel elutasítása rendkívül rossz fényben tüntetné fel a vásárhelyi intézet vezetőségét.
„Ha nem jönnek el, azzal csak azt bizonyítják, hogy sokkal fontosabbnak tartják saját kis beosztásuk megőrzését, mint az erdélyi magyarság képviseletét” – szögezte le Ádám. A RMOGYKE ügyvezető igazgatója ez esetben aláírásgyűjtést helyezett kilátásba, amelynek segítségével a tiltakozással egyetértők az egyetem vezetőségének lemondását követelnék.
A két fél közötti állandó feszültségnek csak az egyik jele az, hogy az egyetem vezetői nem jelentek meg a konferencián. „Arra hivatkoztak, hogy későn kapták kézhez a meghívót. Ennek ellenére már másfél hónappal a konferencia előtt elkezdtek telefonálgatni a magyarországi résztvevőknek, arra kérve őket, hogy mondják le részvételüket” – panaszkodott Ádám Valérián.
Szerinte azonban sokatmondó, hogy még ilyen körülmények között is Marosvásárhelyre látogatott és előadást tartott Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, Palkovits Miklós, az MTA tagja és a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tanára, Dux László, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium helyettes államtitkára, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezetője, Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem dékánja, Galuska László, a Debreceni Egyetem tanszékvezetője, Wittmann Tibor, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezetője és Ertl Tibor, a Pécsi Tudományegyetem helyettes dékánja. Jelen voltak, felszólaltak és a zárónyilatkozatot aláírták a hazai orvostudomány kiemelkedő személyiségei is, mint például Péter Mihály Heinrich, Péter H. Mária, Brassai Zoltán, Feszt György, Brassai Attila, Ajtay-Kincses Mária, Máthé János, Dudutz Gyöngyi, Puskás Attila, Nagy Előd, Csiszár Anna-Adrienn és mások.
Nagy Örs, a marosvásárhelyi egyetem helyettes rektora kifejtette, hogy jó ötletnek tartja a kerekasztal szervezését, mert minden beszélgetés hasznos lehet, ha eredménnyel zárul. A professzor szerint azonban ennek feltétele, hogy „olyan emberek üljenek tárgyalóasztalhoz, akik a jelenben élnek”. „Magyarán: olyan tárgyalópartnereket tudunk elfogadni, akik jól tudják, mi valósítható meg, és mi nem. Minden segítség jól jön, de annak megvannak a feltételei” – pontosított a MOGYE vezetője. Nagy Örs kifejtette: eddig csupán a budapesti Semmelweis-egyetem nyújtott hatékony támogatást a marosvásárhelyi felsőfokú intézménynek, a másik három anyaországi egyetem csak a nyilatkozatokig jutott el.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Magyar tanárokat távolítottak el a MOGYÉ-ről
Újabb döntést hozott a magyar oktatás rovására a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa. A román többségű testület a hétvégén arról döntött, hogy nem hosszabbít szerződést a felsőoktatási intézmény nyugdíjas óraadó tanáraival. Mivel a tizenöt, a tavasszal nyugdíjba kényszerített, majd óraadóként szerződtetett professzor közül kilenc magyar nemzetiségű, a szenátus döntése a magyarság újabb arculcsapásának számít, és jelentősen megnehezíti majd a magyar tagozat működését.
Míg az egyetem diákságának szinte fele magyar nemzetiségű, a tanárok aránya az egyharmad alá csökkent. Határozatával az intézmény szenátusa lényegében azoktól a professzoroktól szabadult meg immár végérvényesen, akiket a tavasz folyamán, az egyetemi év közepette, egyik napról a másikra nyugdíjba küldött. Akkor a MOGYE szenátusa kegyesen felajánlotta az érintetteknek, hogy óraadó tanárként továbbra is dolgozzanak a felsőoktatási intézményben.
A diákok látják kárát az intézkedésnek
Az egyik érintett éppen Kincses Ajtay Mária, a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület alelnöke. Elmondása szerint a hideg zuhany nem is annyira őt meg a hozzá hasonló helyzetben lévő idősebb professzorokat érinti a legkellemetlenebbül, hanem a felsőoktatási intézményt és annak diákságát. Mától ugyanis bizonyos tanszékek tapasztalt egyetemi tanárok nélkül maradnak. „Én hétfőn még bemegyek pótvizsgáztatni, illetve az elkövetkezendőkben is foglalkozom a két, doktorátusra készülő diákommal, mert ők nem lehetnek az efféle diszkrimináció áldozatai” – fejtette ki lapunknak Kincses Ajtay Mária volt tanszékvezető. A negyvenéves pedagógiai tapasztalattal rendelkező toxikológus szerint az idei a harmadik nagy tisztogatási hullám, ami az egyetem történelmében előfordult. Először a román tagozat megalakulása után söpörtek ki jó pár egyetemépítő magyar professzort, majd 1990-ben, az akkor rendkívül erős magyarellenes hangulatban tették lapátra az idősnek tartott tanárokat. „A mostani újabb hullám a magyar tagozat teljes elsorvasztását célozza” – vélekedett a frissen menesztett professzor.
További tiltakozásokat szerveznek
A szenátus döntése elégedetlenséget váltott ki a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) tagjaiban. A hetek óta Marosvásárhely főterén tiltakozó aktivisták újabb demonstrációra készülnek. Ezúttal az egyetem épülete előtt, hangosbemondóval készülnek fejezeteket felolvasni az új oktatási törvényből. Néhány passzust egy óriástablóra is felírattak, amit aranyozott keretbe foglaltak. A két és fél méterszer kétméteres tablót a hét folyamán készülnek átadni Constantin Copotoiu rektornak. A RMOGYKE elsősorban a szenátus román tagjai által megszavazott diszkriminatív egyetemi charta ellen tiltakozik. Mint ismeretes, a tanügyi törvénybe foglaltakkal szemben ez nem teszi lehetővé a magyar intézet megalakítását az egyetemen. „Pénteken levélben értesítettük a szenátus tagjait, hogy döntéseikkel a Románia által is felvállalt nemzetközi egyezményeket szegik meg. A héten az egyetem előtt tiltakozunk, de folytatjuk a főtéri figyelemfelhívó sétánkat is. A következő lépés az lesz, hogy megpróbáljuk rávenni a MOGYE magyar diákságát, hogy ülősztrájkkal kezdje az évet” – sorolta a civil szervezet terveit a Krónikának Ádám Valérián, a RMOGYKE ügyvezetője, az egyetem volt diákja.
Aggódó vén diákok
A MOGYE és a hazai magyar nyelvű orvosképzés jelene és jövője iránti aggodalom jegyében zajlott a hétvégén az ötven évvel ezelőtt, a felsőoktatási intézményben végzett orvosok és gyógyszerészek „aranytalálkozója” is. „Fél évszázad nagy idő. Megtörte ifjú lendületünket, letarolta reményeinket, kikezdte egészségünket, de nem törte meg az oktatóink iránti tiszteletünket, közösségi szellemünket és egymás iránti vonzódásunkat” – jelentette ki az „osztályfőnöki órán” Bakos János urológus, egyetemi tanár, a találkozó főszervezője.
Mint kiderült, a nagy múltú felsőoktatási intézményben ötven évvel ezelőtt az általános orvosi karon 108-an végeztek, közülük 73-an vannak életben, 32-en külföldre távoztak. A gyerekgyógyász karon 22-en diplomáztak, öten távoztak az élők sorából, ketten települtek ki külföldre, míg a gyógyszerészeti szak 26 végzőse közül egy él az ország határain kívül. A vén diákokat Ötvös József református főesperes köszöntötte, aki nagy megtiszteltetésnek nevezte azt, hogy szólhat az idős erdélyi magyar orvosnemzedékhez. A megmaradás, a helytállás fontosságát kiemelve emlékeztetett a nehéz 1950-es, 60-as évekre. „Én és az én nemzedékem önöket példaadó generációként tisztelte, tiszteli” – jelentette ki többek között a marosvásárhelyi vártemplom lelkésze. 
Indítvány a magyar intézetért
A találkozón László Dénes indítványt terjesztett elő, amelyben az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek kérik: az egyetem szenátusa vizsgálja felül a külön magyar intézet létrehozásával kapcsolatos, negatív hozzáállását. Az idős orvosok úgy vélik: az egyetem mai, román többségű szenátusának nincs joga ahhoz, hogy megvonja a mai és jövőbeni diáktól az anyanyelven való tanulás jogát. A találkozón az egykori tanárok közül heten voltak jelen. Az ő nevükben Fazakas Béla nyugalmazott egyetemi tanár elevenítette fel a múltat, és vázolta fel a magyar tagozat jelenlegi helyzetét, külön kitérve a tanárhiány aggasztó voltára: miközben a diákok fele magyar, fele román, addig a tanároknak csupán mintegy 30 százaléka magyar nemzetiségű.
Nem okozott hátrányt, hogy magyarul tanultak
Az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek alkották az utolsó olyan évfolyamot, amely kizárólag magyar nyelven sajátította el a szükséges ismereteket. A Krónikának többen azt nyilatkozták, hosszú pályafutásuk során semmilyen hátrányuk nem származott ebből. Hoványi Gyula például Nagyváradon született és évtizedeken keresztül Svédországban gyógyított. „Már amikor az egyetemre bejutottam, tökéletesen tudtam románul. Akik most nem akarják azt, hogy különálló magyar karok létezzenek, nem tudják, hogy miért jött létre a marosvásárhelyi orvosi egyetem, amikor 1945-ben a kolozsvári román tannyelvű intézmény lett. Miskolczy Dezső és Csőgör Lajos professzorok közbenjárására az akkori román miniszterelnök, Petru Groza a rendelkezésükre bocsátotta a marosvásárhelyi hadapródiskola épületét, hogy itt magyar orvosi egyetemet létesítsenek, és az itt képzett orvosok Erdély magyar nyelvű lakosságát gyógyítsák. Erre kellene tekintettel lenni ma is” – jelentette ki a Krónikának az ötven évvel ezelőtt végzett orvos.
A Brassóban született és Marosvásárhelyen nevelkedett Friedmann Vilmos Frankfurtban él. „Mind a két nyelvet jól beszéltem, soha nem volt problémám. Az egyetem elvégzése után hét évig Dicsőszentmártonban dolgoztam, a pácienseim zöme román ajkú volt. Nem volt amiatt nézeteltérés, hogy én magyarul tanultam az orvoslást” – emlékezett vissza a kezdetekre a szakember. Brassai Zoltán nyugalmazott orvosprofesszor neje, Daróczi Erzsébet marosvásárhelyi háziorvos szintén azt hangsúlyozta, pályafutása során semmilyen hátrányuk nem származott abból, hogy magyarul tanultak. „Nagyon sok kollegám Moldvába került, és ott igen megbecsült orvosként dolgozott. Szinte hihetetlen, hogy most milyen helyzet alakult ki az egyetemen. Nem értem, hogyan lehetséges az, hogy a szenátussal nem lehet betartatni a törvényt” – háborgott lapunknak a szakember.
László László belgyógyásznak, aki immár negyven éve a németországi Offenburgban dolgozik szintén nem jelentett gondot pályafutása során, hogy magyarul sajátította el a szakmát. „Soha nem volt gond számomra az, hogy különféle nemzetiségű betegeket gyógyítsak. Az alaptudás volt a fontos. Romániában 12 éven át gyakoroltam a szakmát, előbb a Herkulesfürdő melletti Bozovicsban, ahol csak románok éltek. Utána a Temesvár melletti Rékáson praktizáltam, ahol négy nemzetiség él együtt. Semmilyen problémám nem volt” – emlékezett a szakember. Elmondta, sajnálattal értesültem arról, hogy a közelmúltban magyarellenes intézkedések sorát hozták a marosvásárhelyi egyetemen. „Nincs elég tanár, és erre lehet hivatkozni, amikor gátolják a külön magyar intézet létrehozását. Ez nagy baj. Szerintem azt a színvonalat, amit a mi időnkben az egyetem nyújtott, már soha nem lehet elérni, de törekedni kell arra, hogy megközelítsék azt” – vélte a szakember.
Nemzetközi jogorvoslat
Antal Zoltán csíkszépvizi származású sebész főorvos arra hívta fel a figyelmet, hogy az akkori orvosi egyetemen nemzetközi szinten is elismert tanárok tanítottak. „Nekünk olyan nemzetközi hírű tanári karunk volt, akiktől a szakmát igen magas színvonalon sajátítottuk el. Miskolczy és társaik vállalták, hogy Budapestről visszajönnek ide, a román világba, hogy fenntartsák a magyar orvosképzést. Példát vehetnének róluk azok a mai fiatal végzettek, akiknek a tinta alig szárad meg a diplomájukon, s máris azt nézik, hogy melyik nyugati országba távozzanak” – jelentette ki a hosszú időn át Csíkszeredában dolgozó szakember. Hangsúlyozta, az egyetem jelenlegi szenátusának meg kellene ismernie, tanulmányoznia kellene az egyetemes emberi jogok chartáját, és aszerint intéznie a felsőoktatási intézmény sorsát. „Szerintem nemzetközi síkra kell vinni ezt a problémát, mert úgy látszik, az országban nem találunk meghallgatásra” – jelentette ki a MOGYE-n kialakult helyzet kapcsán az intézményben ötven évvel ezelőtt végzett főorvos.
Szucher Ervin, Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

Értelmiségiek nyílt levele az erdélyi magyar felsőoktatásért – ALÁÍRÁSGYŰJTÉS
1989 óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez, a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények. Különben is, hangsúlyosan fölvethető a kérdés, kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma, amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel.
Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag, nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis, a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyar nyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja.
Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a „departament" csak a magyar nyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitív vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvény adta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett „departamentet", a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana.
Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat, és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát, enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is, egy helyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciát és jövőt biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt? A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nem egy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a „departament" szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE”, mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat, és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet, és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
A levelet aláírják:
Adorjáni Dezső, Balázs Márton, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Csűry Bálint, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Dukrét Géza, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Jancsó Árpád, Juhász Tamás, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kisgyörguy Zoltán, Kolumbán József, Köllő Gábor, Kötő József, László Bakk Anikó, Lászlóffy Csaba, Máté János, Molnos Lajos, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Sylvester Lajos, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc

Ünnepelt a Procardia
Méltó és rangos rendezvénysorozattal ünnepelt csütörtökön a marosvásárhelyi Procardia Alapítvány és Orvosi Társaság megalapításának 20. évfordulója alkalmából. A Kultúrpalotában, majd az Arany János utca 46. szám alatti új rehabilitációs központ avatásán zajló eseményre orvosokat, munkatársakat, szervezeteket és olyan barátokat hívtak meg, akik az évek során együttműködtek a hírneves gyógyászati központtal.
20. évforduló, 40 éves múlt
Dr. Kikeli Pál István professzor, a Procardia Alapítvány és Orvosi Társaság elnöke, aki húsz évvel ezelőtt indította útjára a központot, a Kultúrpalota kistermében foglalta össze a kardiovaszkuláris prevenció és rehabilitáció területén elért eredményeket. A munka tulajdonképpen 40 évvel ezelőtt kezdődött, ebből az utóbbi 20 év a Procardia "kötelékében" vált teljes körű egészségügyi rendszerré. A 15.000 pácienst nyilvántartó Procardia széles körű gyógyászati szolgáltatásáról múlt heti sajtótájékoztatóján is beszámolt az orvosprofesszor, erről lapunk akkor részletesen tájékoztatott.
"Mindig empátiával nyúlnak a beteghez"
Az ünnepségen nagyon nagy hangsúlyt kapott a köszönet és az elismerés. Egyrészt a Procardia iránt, másrészt azok iránt, akik együttműködtek a társasággal és segítették munkájukat. Számtalan emlékdíjat adtak át. Köztük dr. Brassai Zoltán professzornak, Fülöp Ilonának, a Lazarenum Alapítvány elnökének, aki az alapítvány megalapításához járult hozzá, dr. Dumitru Zdrengeának, dr. Florin Mitunak, dr. Daniel Gherasimnak, dr. Mihaela Sucevanunak, akik az ország többi orvosi egyetemi központjaiban a Procardia ösztönzésére hoztak létre szív- és érrendszeri klinikákat, illetve vezetik a szív- és érgyógyászati központokat. Emlékdíjat kapott még dr. Albert István, a sepsiszentgyörgyi, dr. Tatár Márta kovásznai, dr. Láng László szatmárnémeti szívgyógyász, akik dr. Kikeli Pál irányításával kezdték el a gyógyítást. Díjat kapott még a hollandiai Anton Dronkers és Jacqueline Schoonwater, akik a kezdetekben járultak hozzá a székházvásárláshoz. A díjazottak részéről nagyon sok méltatás hangzott el a Procardiánál kifejtett munkáról. Talán a legfontosabb, amit Fülöp Ilona fogalmazott meg: – Mindig empátiával nyúlnak a beteghez. Az idősotthon betegeit is szeretettel látják el. Itt mindig a minőség volt a szempont – összegzett a felszólaló.
Felavatták és bemutatták az új rehabilitációs központot
Az ünnepségsorozat keretében nem mindennapi alkalomra került sor: felavatták és bemutatták az új megelőző, rehabilitációs és oktatóközpontot. Dr. Kikeli Pál ennek létrehozásáról és szükségességéről beszélt. A központ három funkciót tölt be: megelőző programokat bonyolít, rehabilitációt végez és oktatóközpontként működik. Az új központban több rehabilitációs szolgáltatást nyújtanak korszerű felszerelések, eszközök segítségével, ami a betegek minőségi gondozását szavatolja. Bartha Zsuzsa, a Procardia Gymnastic Club gyógytornásza a fizikoterápiás rehabilitációról beszélt. Náznán Jenő a Rotary Téka Klub részéről a közös együttműködések eredményeit vázolta.
Szalagvágás után a résztvevők tízes csoportokban megtekinthették a központ kezelőtermeit, a hidroterápiás, a sós levegőjű inhalációs termet, a tornatermet, a gerinckezelésre alkalmas speciális gyógytornatermet, amelyeket vadonatúj felszerelésekkel láttak el.
A rendezvénysorozat este hangversennyel zárult a Marosvásárhelyi Filharmónia előadásában.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Vekov Károly történelemtanár nyílt levelei a BBTE történelem karának illetékeseihez
NYÍLT LEVÉL
mindenkihez, akit érdekel a hazai magyar
felsőoktatás sorsa és aki felelősséggel tartozik ezért
1989. óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények.
Különben is hangsúlyosan fölvethető a kérdés kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel. Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tennné, hogy maga döntsön a magyarnyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja. Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, amelyek az egykori karok helyett jöttek létre, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a departament csak a magyarnyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitiv vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvényadta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett departamentet, a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana. Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is egyhelyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciáját és jövőjét biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt. A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nemegy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a departament szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE” mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
Adorjáni Dezső, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kötő József, Lászlóffy Csaba, Máté János, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc
Megjegyzés: szerkesztőségünknek a levelet Vekov Károly küldte, a fenti nevekkel együtt. A közlés másnapján az alábbi, „letisztázott változatot" juttatta el hozzánk:
NYÍLT LEVÉL
Kedves Jutka és Enikő! Kedves kollégák!
Nem kis keserűséggel értesültem a Magyar Történeti Intézet, illetve a kolozsvári egyetem történelem karának helyettes magyar vezetője között kirobbant konfliktusról. Nemrégiben nyugdíjba küldött, óraadó oktatóként, akit csak néha hívnak meg (ha egyáltalán!) a közös dolgok megtárgyalására, nem akartam beleszólni egy olyan vitába, amelyik elsősorban a két fél jobb belátására tartozik. Más kérdés, hogy ez a megromlott viszony, kihatással van kis közösségünk mindennapi tevékenységére. Ha most mégis erre való hivatkozással írom e sorokat, az azért történik, mert ez a megromlott viszony és a megosztottság következményei kihatással vannak az egész kolozsvári magyar nyelvű történész képzésre.
A rosszul értelmezett és leosztott kompetencia- és munkaköri hatáskörök eredményeként egész közösségünket érintő, alapvető fontosságú kérdések vagy kikerültek a közösen megvitatandó és eldöntendő kérdések közül (közép- és hosszútávú célkitűzések, stratégiák stb.) vagy szűk csoportok, illetve egyéni döntések hatáskörébe kerültek. Szinte érthetetlen, hogy felelős vezetők hogyan törődhettek bele ebbe, veszélyeztetve feladataink elvégzésének elemi feltételeit, hallgatóink megfelelő és alapos, magyar közösségünk által elvárt felkészítését.
Szinte hihetetlennek tűnik, de a történelem karon belüli magyar oktatók egy része nem igényli és nem tartja szükségesnek a magyarság történelmének oktatását! (Évek óta ez nem rendes, hanem csak „opcionális" tantárgy lehetett.) A kar úgynevezett „magyar tagozatának" két vezetője nem volt képes elérni, hogy a történelem karon minden szakon hallgatóink tanulhassák a magyarság történelmét! Most amikor a szakok újra akkreditálásáról van szó és hivatalosan is teljes értékű tantárgyként lehetne tanítani a magyarság történelmét, újra néhány személy megbocsáthatatlan felelőtlensége és szakmai önzése miatt (amit nem szeretnék most minősíteni) elszalasztjuk azt az alkalmat, amely talán az utolsó. S történik ez akkor, amikor hallgatóink egy része az általános iskolában magyarság történetet kellene tanítson, amikor másik részük különböző magyar művelődési intézményeknél kíván elhelyezkedni, ahol éppen ezek az identitásunkkal szerves egységet alkotó ismeretek elengedhetetlenek.
Visszagondolva elődeink tartásos viselkedésére és tevékenységére összehasonlíthatatlanul súlyosabb körülmények között, az általuk meghonosított elkötelezett állásfoglalásra és ennek ma is elvárható folytatására, keserűséggel vegyes felháborodással tapasztaljuk közösségi érdekeink semmibe vételét egyes kollégák részéről. Mivel ilyen viszonyulással sem eddig, sem ezután nem tudunk egyetérteni, amennyiben nem kerül sor a helyzet gyökeres megváltoztatására, azaz a Magyar Történeti Intézet, illetve a történelem kar magyar oktatóinak testülete nem igényli, hogy ott minden szakon legyen hivalosan elfogadott és a Románia-, illetve az egyetemes történettel egyenrangú a magyarság története és nem kerül sor annak hivatalos akkreditálására, kénytelen leszek megszakítani óraadói tevékenységemet.
Nem tudok közösséget vállalni olyanokkal, akik nem érzik elemi kötelességüknek hallgatóink megfelelő felkészítését és idegen érdekek által vezettetve képesek elszabotálni a magyarság történelmének oktatását a kolozsvári egyetem történelem karának magyar tagozatán. Kolosvár, 2013. december 14.
Vekov Károly
* * * A Magyar Történeti Intézet válaszlevele
Vekov Károly nyugdíjas kollégánk nyílt levelét múlt héten már az intézet tagjainak is körbeküldte, és választ is kapott rá. Itt most csak a legsúlyosabb „vádra”, a magyarságtörténettel kapcsolatos állításokra válaszolunk. Sajnálatosnak tartjuk, hogy Vekov kolléga – bár éppen ő tanítja mindmáig a középkori magyar történelmet −, úgy ír nyílt levelet, hogy nem ismeri sem a tanterveket (bár ezek mindenki számára elérhetők intézetünk honlapján: http://kmti.hiphi.ubbcluj.ro), sem az erre vonatkozó szabályozást. Az igazság ezzel szemben az, hogy amíg a ’90-es években erre nem volt lehetőség, már egy évtizede négy félévben oktatjuk a magyarságtörténetet és éppen a Magyar Történeti Intézet megalakulása nyomán vált kötelező tantárggyá mind a történelem, mind a levéltár szakos hallgatók számára. Erről bárki meggyőződhet, ha megnézi az intézet honlapján a tanterveket
s órarendeket.
A régészet és kulturális turizmus szakokon továbbra is választható tantárgy maradt a magyarságtörténet. Ennek oka részben a tantervi kötöttségekben, részben a szaktantárgyak iránti igényben keresendő (pl. az I. éves régészek alig tanulnak szaktantárgyakat), de tapasztalatunk szerint sokan közülük is tanulnak magyarságtörténetet. Szóban és írásban is próbáltuk már elmagyarázni Vekov kollégának, hogy a szakirányok újraakkreditálása, amely 2014 év elején esedékes, nem alkalmas arra, hogy a tanterveket megváltoztassuk. Januárig intézetünknek hat akkreditációs doszsziét (több ezer oldalas dokumentációt) kell elkészítenie, ezzel rengeteg munka van. Az előírásoknak megfelelően ezekben a dossziékban a múlt tanév tanterveinek kell szerepelnie, ezeket tehát nem lehet most – menet közben – megváltoztatni. Az akkreditáció ilyen szempontból nem jelent fordulópontot, utána is nyugodtan meg lehet változtatni a tantervet, tehát nincs „most vagy soha” szituáció. Reményeink szerint előbb-utóbb sikerül konszenzusra jutnunk a többi szakirányt illetően is.
Kedves Karcsi!
Nem hisszük, hogy azzal segítenéd a kérdés megoldását, hogy megszakítod óraadói tevékenységedet, sőt. Ha azonban sajnálatos módon ezt is tennéd, akkor sem látjuk indokoltnak a patetikus és támadó hangvételt. Az óraadás felfüggesztését amúgy már jelezted annak kapcsán, hogy karunk idén az óraadói díj felét tudta csak kifizetni, bár a tantervi előírásokon felül külön szemináriumot is tartottál a középkori magyar történelemből. Mivel Te időközben áttelepdtél Magyarországra és onnan ingázol, ez nem fedezi az útiköltségeidet. Ezt roppant sajnálatosnak találjuk, megértjük, hogy ilyen helyzetben nem vállalod tovább a tanítást, csak azt nem értjük, miért kell a helyzetet „átstilizálni”, és úgy beállítani, mintha itt egyedül Te képviselnéd az igazságot és a jó ügyet, mintha a Jó és Rossz harca zajlana. Képviselőként és karunk oktatójaként lett volna elég alkalmad, hogy az óraadáson túlmenően is tevőlegesen segítsd a magyar oktatás ügyét. Segíteni napi aprómunkával és nem újságcikkekkel lehet. Sajnáljuk, hogy így mondasz búcsút intézetünknek, azonban köszönetet mondunk eddigi munkádért!
A Magyar Történeti Intézet Vezetőtanácsa
* * *
Néhány pontosítás
Az általam írt nyílt levélre adott, látszólag „szakszerű” válaszhoz kénytelen vagyok néhány megjegyzést fűzni.
A nyílt levélben próbáltam nagyon árnyaltan fogalmazni. Nem hiszem, hogy helyes, hogy a magyar(!) tagozaton csak két szakirány esetében (történelem, levéltár) kötelező tantárgy a magyarság története és a többin (pl. régészet, kulturális turizmus stb. ) nem. Utóbbi szakokon miért nem fontos a magyarság történetének ismerete? Ilyen felkészültségű végzőseink döntenek majd műemlékeink sorsáról, kutatják és magyarázzák a honfoglalás korának emlékeit? Netán tanítani akarják majd „A romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai” tantárgyat a VI. és VII. osztályban, ha egyáltalán ezt megengedik a hivatalosságok? Miért csak „választható” a magyar hallgatók esetében ez a tantárgy? Van olyan tananyag, ami ezt pótolja/pótolhatja? Hogyan lehet elfogadhatóan(?) ezt a hallgatók szaktantárgyi „igényével” (talán igénytelenségével) magyarázni? Amúgy megjegyzem, hogy évek óta tartok szemináriumot magyarságtörténetből, nem hivatalosan. És jön, akinek kedve van, mert én senkit sem kényszeríthetek erre, mivel ezt a szemináriumot nem tartalmazza a tanterv. Vajon az egytemi oktatás, főleg annak szükséges/kötelező része az a hallgatók kedvére van bízva és éppen a magyarság történetét illetően? Ha mi nem, ki fogja ezt nekik még valaha tanítani, a mi „szakembereinknek”? És milyen konszenzusra kell jutni, hogy mindenki a magyar tagozaton kötelező mód felvegye ezt a tantárgyat? Kik azok, akik ezt nem akarják? És ők a magyar tagozat oktatói?
A maximális óraszám elvének rugalmas kezelését, illetve a „magyarság története” teljeskörű akkreditációját éppen az egyetem multikulturális jellegére hivatkozva kellene és lehetne elérni. De erre csak akkor kerülhet sor, ha ezt valaki, azaz vezető tisztségben lévő képviselőink kérik. Ha nem most, amikor folyik az akkreditálás, ugyan bizony mikor? S ha nem ilyenkor, akkor eddig miért nem kérték? Ezt illető sorozatos kéréseimre a válasz mindig az volt, hogy”most nem lehet”. Újra megk

Összefogást szorgalmaznak ismert erdélyi személyiségek
Az erdélyi magyarság fennmaradásának és megerősödésének legfőbb zálogát a Kós Károly által közel egy évszázada meghirdetett, az egész Erdélyt átszövő közösségi autonómia jelenti – áll a több ismert erdélyi magyar értelmiségi által megfogalmazott keddi felhívásban.
A magyar politikai elit akkor tudja elérni ezt a célt, ha egységesen tesz azért, hogy megszerezze a magyar közösség feltétlen támogatását, és maga mellé állítsa a demokratikus román értelmiséget, valamint a mérvadó európai intézményeket – olvasható a felhívásban, amely leszögezi, hogy az elvszerű és racionális magyar–magyar, illetve román–magyar kapcsolatépítés érdekében továbbra is szükség van egy hiteles, erős és demokratikus európai képviseletre.
A felhívást megfogalmazók meggyőződése, hogy szükség van az egyházi és civil szervezetek támogatására, a politikai alakulatok választási koalíciójára és minden erdélyi magyar választópolgár bizalmára, valamint szavazatára – mert a nemzeti érdeknek előbbre valónak kell lennie a pártérdekeknél.
Meggyőződésük továbbá, hogy az erdélyi magyarság európai képviseletét a jövőben is annak a Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament korábbi alelnökének kell fémjeleznie, aki a magyar közösség világszerte ismert és elismert egyénisége, és aki már a 80-as évektől ellenáll minden politikai nyomásnak és megfélemlítésnek.
Aláírók:
Dr.Ábrám Zoltán orvos, egyetemi tanár Dr. Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár Bíró Edit, Udvarhely Városi Székely Tanács elnöke Boros Zoltán zeneszerző, ny. tévészerkesztő Dr. Bodó Barna politológus, egyetemi tanár Dr. Brassai Attila orvos, egyetemi tanár Dr. Brassai Zoltán akadémikus, ny. egyetemi tanár Dr. Csiszár Anna orvos, ny. előadótanár Csinta Samu újságíró Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia-EMTE rektora Demény Attila zeneszerző, rendező Dr. Farkas Csaba fogorvos Ferenczes István költő Fodor Imre, Marosvásárhely ny. polgármestere Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Lazarenum Alapítvány intézetvezetője Fülöp Lajos tanár, ny. múzeumigazgató Gazda József író Gergely István „Tiszti”, a Csibész Alapítvány elnöke Dr. Geréb Zsolt teológus, ny. egyetemi professzor, a Partiumi Keresztény Egyetem volt rektora György Attila író Dr. Hollanda Dénes ny. egyetemi tanár, a Sapientia Egyetem volt dékánja János Szabolcs egyetemi tanár, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora Dr. Juhász Tamás teológus, ny. egyetemi professzor, a Protestáns Teológiai Intézet volt rektora Kallós Zoltán néprajzkutató Katona Ádám tanár, az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület elnöke Kónya Hamar Sándor író, filozófus, volt parlamenti és európai parlamenti képviselő Dr. Kincses Előd ügyvéd Dr. Kincses Mária ny. egyetemi tanár Kincses Elemér rendező, író Kozsik József színművész László János üzletember Lászlóffy Zsolt zeneszerző Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke Lakó Péterfi Tünde civil- társadalmi aktivista Márton Zoltán, Makfalva polgármestere Meleg Vilmos színművész, a nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának tagja Murádin Jenő művészettörténész, egyetemi tanár Nagy Pál ny. ideggyógyász főorvos Nagy László unitárius lelkész Dr. Pálosi Csaba állatorvos Dr. Papp Kincses Emese író, publicista Dr. Péntek János akadémikus, nyelvész, ny. egyetemi tanár Pillich László közíró Sánta Imre református lelkész Somai József közgazdász, az RMKT tiszteletbeli elnöke Székely Attila ny. régész-tanár Szőcs Géza költő Tolnay István, a Partiumi Keresztény Egyetem megbízott elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület világi főjegyzője Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár
Székelyhon.ro,

Próféta a saját hazájában
Március végén tudóstársak, tanítványok, barátok és népes családja köszöntötte a 80. évét betöltő dr. Brassai Zoltán nyugalmazott belgyógyász professzort, aki életével, pályafutásával azt példázza, hogy akadémikusként, egyetemi tanárként, ismert orvosprofesszorként, szakíróként miképpen lehet karriert építeni és beteljesíteni úgy, hogy az ember a szülőföldjén, a szülővárosában marad. Mindenki lehet próféta a saját hazájában – vallja a MOGYE emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tisztségeit, kitüntetéseit hosszú felsorolni, amelyek közül a Román Köztársasági Érdemrend I. fokozatát (2000) és a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét (2009)említhetjük az első helyen.
A kémiától a belgyógyászatig
– Beszélgetésünk kezdetén lokálpatriotizmusának forrását firtatom: miből, honnan ered?
– 1935-ben régi vásárhelyi polgári családban születtem, abban a házban, ahol most is lakom. Építhettem volna szebbet, nagyobbat, de ehhez kötődöm igazán, hisz minden nemzedék tett hozzá, bővített rajta valamit. 1940-ben, ötéves koromban külön engedéllyel kezdem el az iskolát, immár a Református Kollégiumban, ahol a nagyapám is tanult. A gyermek- és fiatalkoromban megismert város, a hegyen épült Debrecen a magyar Göttinga volt számomra, amely iránt nagyon erős elkötelezettség alakult ki bennem. A szellemi és kulturális értékeken kívül a boldog gyermekkor színhelyét jelentette. A Ritz- fürdőben nagyokat úsztunk, s a Poklos-patak partján ádáz focimeccseket vívtunk a szomszéd utcabeli fiúkkal. Nem voltam föltétlenül jó gyermek, kicsit mindig kilógtam a sorból. Iskolás koromban Szentgyörgyi Albert volt a példaképem, a kémia a kedvenc tantárgyam. Bár osztálytársaimmal együtt a Bolyai Egyetem kémia szakára készültem, szüleim kérésére a vásárhelyi orvosi egyetemre felvételiztem. Miközben a biokémiai szakkörre jártam, negyedéves orvostanhallgatóként 1956-ban egy hivatalos diákcserével eljutottam Budapestre. A látogatás során döbbentem rá, hogy a marosvásárhelyi egyetem biokémiai laboratóriuma mennyire gyengén felszerelt. A belgyógyászati klinikán viszont a budapestihez képest nem volt nagy a különbség műszerezettség tekintetében. Akkor döntöttem el, hogy nem a biokémiát, hanem a belgyógyászatot választom. A szakköri tevékenység hozadéka, a kutatás iránti érdeklődés azonban megmaradt, ami nagy előnyömre vált a későbbiekben. Ötödéven sikeres "intern" versenyvizsgát tettem, ami az egyetemi pálya kezdetét jelentette volna.
Kizárták és visszavették
– Miért a feltételes mód?
– Mert 1959-ben, amikor már végeztem, elkezdődött a tisztogatás azok körében, akik szimpatizáltak az 1956-os magyar forradalommal, s távoznom kellett az egyetemről. Mivel nem voltam hajlandó önkritikát gyakorolni, kizártak az Ifjúmunkás Szövetségből. Miskolczy Dezső professzor volt az egyedüli, aki szolidaritást vállalt velem, behívatta Andrásovszkyt, a rektort, és azt mondta, hogy ezt a fiút nem szabad elsüllyeszteni. Ezért "csak" az egyetemről küldtek el, s a 40-ágyas gyulakutai kórházba neveztek ki.
– Említette, hogy nem mondott le az egyetemi pályáról. Hogyan sikerült továbblépnie?
– 1960-ban versenyvizsgát hirdettek az akkori Maros Magyar Autonóm Tartományban levő állásokra. A szászrégeni kórházat választottam. A három évből másfelet a marosvásárhelyi 2-es számú belgyógyászaton töltöttem. Mivel szerettem volna visszakerülni az egyetemre, vártam a jobb időket, hogy enyhüljön a nyomás. 1965-ben üzent Csőgör professzor, a rektor, hogy az egyetemen politikai vonalon enyhülés van, versenyvizsgázhatok, s nem kötelező a párttagság sem. Így kerültem tanársegédnek a 2-es belgyógyászatra, Horváth Endre klinikavezető professzor szárnyai alá. 15 évig dolgoztam ott, ezek voltak a legszebb évek az életemben. Horváth professzor kitűnő szervező volt, aki kiválóan tudott csapatot alakítani. A legjobb belgyógyászok alkották az orvosi kart, Olosz Egon, Monoki István, Magyarósi György, Lukácsy József, Hirsch Alíz, Szőts Gábor, s később is nagyszerű közösség alakult ki  Kovalszky Péter, Kikeli Pál, Ferencz László közreműködésével.
Párizsi tapasztalatok
– Eljutott Franciaországba is. A korábbi kellemetlenségek ellenére ezt hogyan sikerült elérnie?
– Angol és francia nyelvterületen meghirdetett ösztöndíjakra ajánlhatott jelölteket az egyetem. 1973-ban sikerült elérnem, hogy javasoljanak egy francia állami ösztöndíjra. Párizsban két évet a Broussais Egyetemi Központ klinikáján dolgoztam két kiváló szakember, Pierre Maurice kardiológus és Émile Housset angiológus mellett. Párizsban tanuló fiatal orvosként is hazavágytam, s a nemzetközi főorvosi vizsga birtokában sem fordult meg a fejemben, hogy Franciaországban maradjak.
– Annyi ága-boga van a belgyógyászatnak, miért szakosodott az érgyógyászatra?
– Kardiológus sok volt, angiológiával Marosvásárhelyen akkoriban nem foglalkozott senki, s úgy gondoltam, hogy meg kell alapozni az érgyógyászatot is. Tudtam, hogy Kolozsváron végeznek érfestést, s a készüléket lemásoltam. Ebben Stefán Károly és Schnedarek István technikus munkatársak segítettek. Franciaországi tartózkodásom alatt rögzítettem annak a berendezésnek a működését, amelyen dolgoztunk, s a rajzok alapján az Elektromaros üzemben készítettek egy angiográfot. Korszerűsítését és távirányítását a már említett kiváló ezermesterek oldották meg. Ezt megelőzően keserű galuskát jelentett, hogy bár kutatási témafelelős voltam, mivel arra számítottak, hogy "reakciósként" nem jövök haza, a kollektívámat feloszlatták. Később az új megyei kórházban sikerült a Kárpát-medence egyik legjobb angiológiai klinikáját kialakítani.
Felfele buktattak
– Hogyan került át az "új klinikára" (ma a Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház)?
– Soha nem volt bennem irigység és bosszúvágy, magányos és független próbáltam maradni. Mégis, mivel mindig megmondtam a véleményem, sok problémám volt. Végül, hogy megszabaduljanak tőlem, elhatározták, hogy felfele buktatnak. Így 1985-ben áthelyeztek dr. Róna László előadótanár helyébe, az 1-es számú belgyógyászati klinikára, amelyet akkor Dudea Corneliu professzor vezetett. Kezdetben tiltakozott ugyan, hogy a helyettese legyek, de később megkedveltük egymást. Nagy kultúrájú, széles látókörű kolléga volt.
A későbbiekben, amikor kilátásba helyeztem, hogy kérni fogom a kitelepedésem Magyarországra, mivel egyre erősebb volt ellenem a diszkrimináció, Gálpál Zsuzsánna állt mellém, aki a megyei pártbizottságban az egészségügyért felelt. 1992-ben lettem docens, 1994- ben professzor, 1998-ban akadémikus.
A magyar oktatás fájdalmas lemaradását látva Vizi E. Szilveszter akadémikussal még 1989-ben tervet dolgoztunk ki a tehetséges fiatal hallgatók képzésére. A célunk az volt, s ebben az Oxfordban dolgozó Somogyi Péter akadémikus is segített, hogy a legjobb diákokat magyarországi és oxfordi tanulmányútra küldjük, hogy felkészülhessenek az oktatói és a kutatói munkára, versenyképesek legyenek, ami meghozta a hozzá fűzött reményeket.
– Átugrottuk a rendszerváltást, holott az sem volt mentes a kellemetlenségektől...
– Oktatóként a rendszerváltás után is konfliktusok egész sorát kellett felvállalnom érdekeink védelmében. Többek között megmondtam a véleményem Pascu Ioan rektornak is arról, hogy míg a magyar diákok a hallgatóknak több mint a 40 százalékát alkotják, a tanszemélyzetben csak 25 százalék a magyar oktatók részaránya. A régi professzorokat nyugdíjba küldték, s fiatalokat nem vettek fel helyettük. Pascu professzor azt állította, hogy a magyar tanszemélyzet 30 százalékot tesz ki, majd elrendelte a dékánnak, hogy mutassa be a bizonyítékokat. Kiderült, hogy nekem volt igazam. Annyira kellemetlen embernek számítottam, hogy négy éven át kiszavaztak az egyetem szenátusából, ahova csak 66 évesen választottak vissza. 1992–1996 között az Általános Orvosi Kar dékánhelyettese voltam.
– Brassai professzorról köztudott, hogy a belgyógyászati klinikán iskolát teremtett.
– Amikor a megyei sürgősségi kórházba kerültem, a belgyógyászaton ketten voltunk, amikor eljöttem, tíz fiatal magyar szakember dolgozott azon a klinikán, amelyet éveken át vezettem. Több fiatal tanítványom előléptetésével sikerült a magyar nyelvű belgyógyászati oktatást megerősíteni. Példaként Puskás Attila előadótanárt, Kelemen Piroska, Török Imola, Szabó Mónika adjunktusokat említhetem. Doktorátusvezetőként is számos magyar kutatót, oktatót tudtam kinevelni, s ma a családom mellett a tanítványaimra vagyok a legbüszkébb.
A mofetták hatása
– Megkérem, foglalja össze a saját kutatási területét.
– A kutatásban az érrendszerrel, a diagnosztikában a keringési rendszerrel kapcsolatosan tudtam újat hozni. Bevezettem a funkcionális angiológiai szemléletet a keringési tartalék meghatározására, a diagnosztikában a szerioangiográfiás módszert, amiért akadémiai díjat, minisztériumi kitüntetést is kaptam. A terápiában országos viszonylatban elsőként alkalmaztam a hemorológiai kezelést, a vérátáramlás javítását célzó különböző, nem sebészi módszereket, elsősorban az oldalági keringés fejlesztését. A klinikai farmakológia vonatkozásában a vérnyomáscsökkentő gyógyszercsoport különböző tagjainak a végtagi érátáramlásra és a vérviszkozitásra gyakorolt hatásával foglalkoztam, amelyet korábban nem vizsgáltak. Ezzel új fejezetet nyitottunk a keringési betegségek, a verőérszűkületek kezelésében, s olyan úttörő jellegű kutatások voltak, amelyekből számos államvizsga és nagydoktori dolgozat készült.
– Mégis a mofettákról szóló kutatási eredmények hozták a legtöbb elismerést.
– A kutatómunkában azt kerestem, hogy innen Erdélyből mi újat tudunk hozni, s így kezdtem el a szénsavas fürdők és mofetták tanulmányozását. Korábban is tudták, hogy jó hatással vannak a szív- és érbetegekre, s például Apafi Mihály fejedelem is Kovásznán kezeltette magát, de nem volt ismeretes, hogy miképpen hatnak. Az erdélyi szénsavas mofetták pontos hatásmechanizmusát modern módszerekkel (izotóptechnikával, infravörös sugarakkal) én dolgoztam ki. A mofetták hatásmechanizmusáról írtam a doktorátusi dolgozatomat. Eredményeimet dr. Hadnagy Csaba főorvossal és dr. Benedek Géza orvos igazgatóval együtt nemzetközi folyóiratokban közöltük. Örömömre szolgál, hogy a kovásznai szívkórház ma már a Benedek Géza nevét viseli.
– A mofetták viszont az akadémiai tagságig "hatottak".
– Valóban erről tartottam a székfoglaló beszédem a Magyar Tudományos Akadémián, amelynek egyedüli orvos kültagja vagyok Erdélyből, Péter Mihály professzor kollégám a biológiai szekció kültagja.
– Közismerten fontos szerepe volt abban, hogy a magyar hallgatók anyanyelvű tudományos fóruma, a TDK (Tudományos Diákköri Konferencia) jelentős nemzetközi eseménnyé nője ki magát. Hogyan kezdődött?
– Az elsőt még 1991-ben, az egyetemen tartottuk. 15 hallgató vett részt, nyolc előadás hangzott el. A következő években néhány magyarországi orvos jött el, nem túl nagy lelkesedéssel. 1993-ban, amikor Vizi E. Szilveszter professzor lett a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, meghívott húsz marosvásárhelyi hallgatót és fiatal oktatót Budapestre, hogy megmutassa nekik az akadémiát. A látogatás idején tartották az akadémia kültagjainak a találkozóját is, amelyen 125-en voltak jelen, külföldön dolgozó magyar származású tudósok, kutatók. Amikor megkérdezték, hogy mit segíthetnének Erdélynek, Attila fiam, mint a küldöttség tagja, azt válaszolta, hogy jöjjenek el Marosvásárhelyre előadást tartani. Megígérték, és be is tartották az ígéretet. A TDK-n előadott Klein György professzor Stockholmból, a Nobel-díj-bizottság tagja, Szentgyörgyi András Bostonból, Somogyi Péter Oxfordból, Balogh Károly Bostonból, Kúnos György Washingtonból és mások. Amikor ennek híre kelt, már kedvvel jöttek a szomszédos országokból is.
A hallgatóknak nagy segítség volt, Fodor Péter, a világhírű plasztikai sebészprofesszor ösztöndíja, amit saját jövedelméből biztosított. Mivel édesapja a szüleimnek barátja volt, felhívott telefonon, hogy szeretne segíteni Vásárhelynek, ahol édesapja orvos igazgatóként dolgozott. Abban egyeztünk meg, hogy ösztöndíjat ad a magyar diákoknak, s öt év alatt 150.000 dollárt küldött erre a célra, amit a diákszövetség döntése alapján osztottak ki az arra érdemes hallgatóknak.
A Sapientia EMTE ma négy lábon áll
– Nem kerülhetem el, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet ne említsem, hisz tagja volt a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, és több éven át vezette a Sapientia Kutatási Programok Intézetét. Milyen eredménnyel?
– A Sapientia Alapítvány kuratóriumának már az alapításkor tagja voltam, néhai Csiha Kálmán püspök kért fel erre a tisztségre, amelyet örömmel elfogadtam, hisz a cél az önálló magyar egyetem megteremtése volt. A magyar kormánypénzekből létrehozott alapítvány eredetileg csak három helyszínben gondolkodott: Partium (Nagyvárad), Közép-Erdély (Kolozsvár) és Székelyföld (Csíkszereda). A legnépesebb magyar város, a székely főváros, ahol egyben a szellemi infrastruktúra is adott volt, kimaradt. Amikor ezt Németh Zsoltnak baráti vitán szóvá tettem, megígérte, hogy újragondolják a dolgot. Az ő érdeme, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem ma nem három, hanem négy lábon áll, s a marosvásárhelyi karok színvonalban az egyetem legsikeresebb részlegének bizonyultak.
A Sapientia Kutatási Programok Intézete ugyanekkor kezdte meg működését. Célja az erdélyi magyar tudományos élet fellendítése, kutatási pályázatok támogatása és szakmunkák megjelentetése volt a Scientia Kiadón keresztül. Működése igazi sikertörténetnek tekinthető. Sajnos a Gyurcsány-kormány pénzhiányra hivatkozva megszüntette önálló jellegét és beolvasztotta az egyetemi struktúrába. Hiányát azóta sem sikerült pótolni.
Érdemei mellett kétségtelen, hogy ezt a pályát így csak biztos háttérrel lehetett megélni. Amint Brassai professzor elmondta, ebben felesége, dr. Daróczi Erzsébet volt a segítségére, aki érdemoklevéllel végezte a középiskolát és az egyetemet is, s körorvosként ingázott, majd üzemi főorvosként dolgozott tovább. Három gyermeket neveltek fel, egyik orvosprofesszor, a másik gyógyszerész, a harmadik elismert mérnök lett. Brassai Zoltán akadémikus ugyanis azt vallja, hogy a magyarságért nem szónokolni, hanem tenni kell. A Brassai család ilyen téren is megtette a magáét, s a szülők példáját a gyermekek is követik, hisz amikor összegyűlnek, kilenc unoka népesíti be a régi szülői házat. Ahol a szobákat erdélyi képzőművészek jellegzetes, szép festményei és szobrok díszítik. Kérdésemre Brassai professzor elárulja, hogy hobbija a régi könyvek gyűjtése, s megmutatja a könyvtárszobában azt a könyvszekrényt is, amelyben az erdélyi és magyarországi irodalom és szakirodalom jeles képviselőinek dedikált könyvei sorakoznak. Egy polcot pedig a saját művei tesznek ki, a több mint 350 tudományos dolgozat mellett 16 szakkönyv, amelyek szerzője vagy társszerzője, s amelyek között a legértékesebb a Springer Kiadó gondozásában megjelent Kardiológia és angiológia című.
Bodolai Gyöngyi
(Megjelent a Hány ember Ön, professzor úr című kötetben)
Népújság (Marosvásárhely)

Jubilált a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés
(reflexiók)
Az Erdélyi Múzeum Egyesület szervezésében a Kultúrpalota nagytermében került sor május 29- én a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70 éves jubileumi ünnepségére. A zsúfolásig megtelt teremben az egyetem nyugdíjas és jelenben is aktív oktatói mellett nagy számban voltak jelen a magyar diákság tagjai is. Az ünnepség szép volt és felemelő, ugyanakkor tükrözte azt a következetes küzdelmet, amelyet nemcsak a jelenben, hanem a múltban is – változó erősségű ellenszélben, de mindenkor – folytatni kellett az eredetileg kizáróan magyar tannyelvű oktatási intézmény meg- és fennmaradásáért.
A példaszerű előadások közül kiemelném Szabó Béla és Szilágyi Tibor professzorok munkáját, amely tényszerű adatbőséggel bizonyította a magyar nyelvű oktatás létéért folytatott küzdelem energiapusztító nehézségeit. Itt óhatatlanul eszembe ötlenek néhai Sütő András barátom megállapításai: "Mennyivel több, gyümölcsözőbb szakmai eredmény születne itt Erdélyben, ha nem kellene az energiánk jelentős részét a nemzeti és anyanyelvi megmaradásunk védelmére fordítani".
A háromórás megemlékezést – elsősorban a jelen levő fiatal orvosgenerációra való tekintettel – szeretném néhány gondolattal kiegészíteni.
Az akkor még kizárólag magyar tannyelvű intézetet az ötvenes-hatvanas évek Romániájának vezető orvosegyetemei között emlegették. Hírnevét nemcsak az oktatás magas színvonala, hanem a végzettek etikai tartása, kiváló gyakorlati tudása biztosította (jelenleg, sajnos, csak a második kategóriába van besorolva).
Az egykori, nemzetközi szinten is elismert és értékelt – mondhatnám világhírű – professzorai közül, akiknek jó részét nekem is alkalmam volt hallgatni, csak néhányat említenék (a teljesség igénye nélkül): Haranghy László, Gyergyai Ferenc (kórbonctan), Obál Ferenc, Szabó István, Módy Jenő (kórélettan, biokémia), Maros Tibor, Szentpétery József (anatómia), Miskolczy Dezső és tanítványai, Környei István, Csíky Kálmán (ideg-, elmegyógyászat), a Haynal-iskola képviselői, Dóczy Pál, Horváth Endre, Kelemen László, Málnássy Géza professzorok (belgyógyászat, infektológia), a Mátyás Mátyás vezette sebésztanárok: Pápay Zoltán, Naftali Zoltán, Csizér Zoltán, Szombathelyi László, Darkó Zsigmond, Péterffy Pál illetve az urológus Kótay Pál és a számos újítást bevezető Száva János ortopédprofesszor mellett a gyermekgyógyász kiválóságok, Puskás György, Szentkirályi István, Csidey József, Heinrich Mihály egykori oktatók nevét kell megemlítenünk. A bőrgyógyászatban Újváry Imre és Nüszl László hagyott maradandó emléket. A világhírű Putnoky Gyula-tanítványok: László János, Szentkirályi Éva és a még közöttünk lévő Fazekas Béla és Péter Mihály professzorok egészítenék ki azt a névsort, amelynek alapján az erdélyi Cambridge elnevezést érdemelte ki egyetemi városunk (Obál Ferenc).
Az 1970-es évektől kezdődő hanyatlást és az ennek keretében zajló küzdelmeket a bemutatott beszámolók részletesen ismertették, legteljesebben talán a gyógyszerészeti kar történetét kitűnően bemutató Gyéresi Árpád professzor.
A jubileumi ülésszakon mindössze néhány szó hangzott el az oktatás-kutatás kettősségének az összefonódásáról. Korányi Sándor mondta, hogy nem létezik oktatás kutatás nélkül, és ez fordítva is igaz.
Fontosnak vélem megemlíteni, hogy a vásárhelyi orvosi egyetem magyar oktatói három akadémikussal is büszkélkedhetnek, míg a Román Tudományos Akadémiának egyetlen marosvásárhelyi román orvos tagja sincs. (A román Orvosi Akadémia nem azonos a Román Tudományos Akadémiával!)
Az eredményes ösztöndíjprogramról sem esett szó. Holott a Vizi E. Szilveszter és Somogyi Péter akadémikusok szervezésében megvalósult tanulmányutak keretében a budapesti KOKI-ban több mint száz, az Oxfordi Kutatóintézetben több mint egy tucat fiatal oktató részesült hosszabb idejű továbbképzésben. Ők alkotják a jelenlegi magyar oktatói gárda gerincét. Emellett még számos tanulmányútra, továbbképzésre is sor került jórészt egyéni kapcsolatoknak vagy pályázatoknak köszönhetően.
A marosvásárhelyi tudományos diákszakkörök rangját jelzi az a tény, hogy a Tudományos Diákköri Konferenciát olyan nemzetközi hírű tudósok tisztelték meg vásárhelyi jelenlétükkel és előadásaikkal, mint Klein György (Svédország), Kúnos György (USA), Somogyi Péter (Egyesült Királyság), Szentgyörgyi Andrew (USA), Módy István (USA), Vizi E. Szilveszter és Freund Tamás (Magyarország). Személyiségük és előadásaik önbizalmat és energiát sugalltak fiataljainknak.
A megemlékezésen a diákságot képviselő Tubák Nimród ötödéves hallgató és a fiatal oktatónemzedéket képviselő Mezey Tibor foglalták össze kitűnően a jövő feladatait.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jubileumi megemlékezése is meg kell erősítsen bennünket abban a hitünkben, hogy érdemes és szükséges tovább küzdeni kitűzött céljainkért.
Dr. Brassai Zoltán professor emeritus, az MTA külső tagja
Népújság (Marosvásárhely)

Szóra bírták az erdélyi orvoslás és gyógyszerészet múltját
A Péter házaspár Marosvásárhely díszpolgárai
Aprólékos, minden részletre kiterjedő figyelemmel és türelemmel vallatják a múltat: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, az Erdélyi Múzeum- Egyesület történetét, az erdélyi gyógyszerészet, fogorvoslás gyökereit és fejlődését, az erdélyi gyógyítók életét és munkásságát. Kutatásaik helyszínei könyvtárak, levéltárak, múzeumok a határokon innen és túl, leszármazottak, magánszemélyek, s végszükség esetén akár a temetők is. Gyűjtenek, rendszereznek, lajstromokat készítenek, majd könyveket írnak, hogy egyetlen, még felderíthető információ se vesszen kárba. Teszik ezt olyan egyetértésben, energiával és szenvedéllyel, ami ritkán adatik meg egy házaspárnak. Munkájuk eredményeként szinte minden jelentős szakmai kitüntetést átvehettek az évek során. Dr. Péter Mihályt, a MOGYE nyugalmazott emeritus professzorát, az MTA külső tagját és feleségét, dr. Péter H. Mária nyugalmazott egyetemi adjunktust, gyógyszerészt az elmúlt héten városunk díszpolgáraivá avatták. Ennek tiszteletére közöljük a velük készültbeszélgetés szerkesztett változatát a Hány ember Ön, professzor úr? című kötetből (Studium Kiadó, 2013)
A vírus
– Először is azt kérdeztem a Péter házaspártól, hogy miként fertőződtek meg az orvos- és gyógyszerésztörténeti kutatás "vírusával"?
– Diákkoromban a történelem-földrajz tanári pálya vonzott – mondja Péter professzor, majd a választ felesége egészíti ki: a Gyógyszerészeti Kar dékáni tisztségét betöltő Rácz Gábor egyetemi tanár mellett a Farmakognózia Tanszéken dolgozott, amikor Spielmann József orvostörténész professzortól azt a felkérést kapták, hogy a készülő Romániai magyar irodalmi lexikon gyógyszerészeti szakirodalom szócikkét megírják. A feladatot teljesítették, majd Dávid Gyula kérésére a 42 éven át szerkesztett lexikon 47 (Péter H. Mária), illetve 31 (Péter Mihály) szócikkét állították össze. Az első felkérés volt tehát a "vírus", amely az erdélyi orvoslás és gyógyszerészet múltjának és jelenének a feltérképezésére, számbavételére sarkallta őket.
– Kevesen tudják, hogy Péter Mihály professzor második keresztneve a Heinrich. Életrajzi adatai alapján német az anyanyelve – tekintünk vissza regénybe illő életének kezdeteire.
– Édesapám 13 gyermekes csíkpálfalvi székely családból származott, édesanyám Nösner Elwine Katherine, az első Beszterce környéki (Nösnerland) szász telepesek leszármazottja, és 13. testvére születése után maradtak árván. Édesapám, aki Marosvásárhelyen végezte a jegyzői tanfolyamot, Abafájára került gyakornoknak, és Szászrégenben ismerte meg édesanyámat. A kisebbik bátyámmal (hat gyermekükből négyen nőttünk fel) én már Sóváradon születtem (1929-ben). Családunknak gyakran kellett költöznie, attól függően, hogy édesapámat hova helyezték. Az első két elemit Vajdaszentiványon végeztem, majd a szászrégeni német iskolába jártam négy éven át. Tanulmányaimat a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Fiú-főgimnáziumban folytattam, ahol a bátyám is tanult. 1948-ban, az utolsó évfolyamon érettségiztem.
– Hogyan lett a történelem-földrajz szakból orvosi egyetem?
– A bátyám már oda járt, s mivel csak egy télikabátunk volt, hogy felváltva viselhessük, kénytelen voltam én is az orvosi egyetemre iratkozni.
"Telefonkönyvet" érdekesen
– Miért választotta a mikrobiológiát?
– Az egyetemet 1954-ben érdemoklevéllel végeztem, ami azt jelentette, hogy hat hónapos körorvosi munka után visszatérhetek gyakornoknak. Kezdetben Bögözben voltam körorvos, majd Mezőcsávásra helyeztek át. Bár a fertőző betegségek klinikáját kértem, az egyetem rektorával megegyeztünk, hogy három évet a bakteriológián töltök, ami hasznos lesz a későbbi infektológusi munkámban. A három évből 43 lett. Közben megszerettem a tantárgyat. Valószínűleg azért, mert igazából nem akartam orvos lenni, s a tanításhoz nagyobb kedvet éreztem. Úgy gondolom, sikerült megtalálnom hallgatóimmal a hangnemet, s a bakteriológiát, amit telefonkönyvhöz hasonlítanak, úgy tudtam előadni, hogy a hallgatóság nem aludt el az órán. Az egyetemi hierarchia minden fokát megjártam, 1990-ben professzor, 1991-től tanszékvezető lettem. A Fogorvosi és az Általános Orvosi Karon tartottam az előadásokat és a gyakorlatot, 1962-től román nyelven is. 1962-ben mikrobiológus szakorvosi, 1965-ben főorvosi vizsgát tettem Bukarestben, 1971-ben Iasi-ban megszereztem az orvostudomány doktora fokozatot, s az évek során hazai és külföldi szakképzéseken vettem részt. 1999-ben, hetvenévesen mentem nyugdíjba.
– Említette, hogy a kutatás mindvégig különösen érdekelte. Mire irányult a tanszéken folyó kutatómunka?
– A bakteriológia, a vírustan és a mikológia több területét ölelte fel. Új módszert dolgoztam ki az urethritisek (húgycsőgyulladások) laboratóriumi kórjelzésére. Eredeti eljárást javasoltam a száj mikroflórája biocönózistípusokba való besorolására, kimutattam a veleszületett, illetve az immunspecifikus védelmi mechanizmusok szoros összefüggését a szájüreg mikroflórájával. Bizonyítottam, hogy egyes sarjadzó gombák és baktériumok kölcsönösen erősítik kórokozó képességüket. Foglalkoztam Maros megye felületi vizeinek mikrobás szennyeződésével és azok szennyező forrásaival, eredeti megfigyeléseket tettem egyes kórokozóknak a létfeltételeik alsó határán történő túlélésére nézve. Részt vettem a vírusos hepatitisek kóroktanának kutatásában. Munkatársként a Gyógyszerészeti Karon vizsgált több magasabb rendű növény kivonatának antimikrobiális hatását mutattuk ki. Hazai és külföldi kongresszuson ismertettem az eredményeket. A szakmai munkásságommal párhuzamosan céltudatosan foglalkoztam az erdélyi magyar orvos- és fogorvosképzés történetével, valamint az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvosi Szakosztályának százéves történetével.
– Érdeklődéssel olvastam a baktériumok és vírusok változatos világáról írt, az átlagolvasó számára is közérthető könyvet, és tudom, hogy régi iskolájáról sem feledkezett meg Péter Mihály professzor.
– A Kórokozó mikroorganizmusok című kötetet (Dacia Kiadó, 1988) László János professzor kollégámmal közösen írtuk, Páll Gézával A marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium emlékkönyve címen jelentettünk meg két kötetet (Lyra Kiadó, Mvhely, 2002-2003).
Tanítás, kutatás
– Beszélgetésünk során elhangzott, hogy feleségének a biztatására kapcsolódott be a Romániai magyar irodalmi lexikon szócikkeinek az összeállításába. Dr. Péter Horváth Mária nyugalmazott egyetemi adjunktustól a MOGYI Gyógyszerészeti Karáig vezető útról érdeklődöm.
– Temesváron születtem, a nagyváradi 2. Sz. Leánylíceumban (volt Orsolya-zárda) érettségiztem, a MOGYI Gyógyszerészeti Karán 1958-ban kaptam gyógyszerészi, 1973-ban gyógyszerészdoktori oklevelet és főgyógyszerészi címet. Egy éven át a nagyszalontai kórház gyógyszertárában dolgoztam, majd 1959-től foglaltam el a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar Farmakognózia Tanszékén levő üres állást. Bár 1986-ban már elkezdődött a kar felszámolása, adjunktusként a végzős évfolyamra járó magyar hallgatóknak 1988-ig még tartottam az előadásokat. 1990-ben újraindult a gyógyszerészképzés, de nem tértem vissza tanítani, nyugdíjazásomig a tanszék mellett létrehozott kutatócsoportot vezettem. A kutatómunkában a gyógynövények és illóolajos növények mikroszkópi, fitokémiai és antibiotikus hatásának a vizsgálatával foglalkoztam, valamint azok termesztési kísérleteiben is részt vettem. Jelentős eredmény volt a hivatalos levéldrogok mikroszkópiai azonosításának kidolgozása, amit már a VIII. Román gyógyszerkönyv is bevezetett. Több népgyógyászatban használatos növény addig "kísérletesen" ki nem mutatott antibiotikus hatását igazoltam.
1994-ben Nyárádszeredában beindult a budapesti Szent István, később Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának Határon Túli Levelező Tagozata, ahol kezdettől fogva oktattam. 2011-ben, az 50. tanítási évemben elismerő oklevéllel tüntettek ki.
A további könyvek csírája
– Időközben a lexikon szócikkein is tovább dolgoztak.
– Miután Dávid Gyula átvette a szerkesztését, megkeresett minket, és megbízott a további szócikkek megírásával. Mivel több adat gyűlt össze, mint amennyire szükségünk volt, az anyagot feldolgozva és kiegészítve megírtuk az Adatok a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek munkásságáról című munkát szerzőtársainkkal (Bocskay István, Brassai Zoltán, Rácz Gábor egyetemi tanárokkal, Mózes Magda előadótanárral és Péter Zoltán orvossal) közösen, ami a Genersich Antal- emlékkönyvben látott napvilágot. Az emlékkönyvet a kiváló kórbonctanprofesszornak szentelték, aki Kolozsváron, majd Budapesten volt egyetemi tanár. Születésének 150. évfordulóján a Genersich Alapítvány és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya adta ki az emlékkönyvet 1994-ben. Az utódai által létesített alapítvány rangos kitüntetését, a Genersich Antal-díjat azóta kétszer vehettük át.
– A több mint százoldalas munkában már benne volt a további könyvek csírája. Mi volt a következő?
– 1995-ben jelent meg a fehér könyv, A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 50 éve, amelyet a Magyarságkutatás könyvtárában dolgozó Barabás Bélával közösen szerkesztettünk.
Olvasmányos gyógyszerészettörténet
– A koncentrikusan bővülő kör két önálló könyvvel folytatódott. 2002-ben jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában Péter H. Mária gyógyszerészettörténeti munkájának – Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai – első, majd 2013-ban a második, bővített kiadása.
– Megkérem, foglalja össze, hogy milyen témákra tagolódik a vaskos kötet!
– Az első fejezet az erdélyi gyógyszertár- hálózat kialakulásáról szól, a tábori patikáktól a fejedelmi, egyházi patikákon át a városi gyógyszertárakig. A második fejezet az erdélyi gyógyszerészképzést térképezi fel az 1700-as évektől a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar 1948-2000 közötti történetén át, a doktori fokozat elnyerésének lehetőségeit számba véve. Az erdélyi gyógyszerészek két világháború közötti rendkívül gazdag egyesületi életéről, a szakma képviselői által kiadott folyóiratokról, szakirodalomról és szépirodalomról, a nők szakmai térhódításáról szól többek között a harmadik fejezet, a negyedik pedig erdélyi származású, illetve Erdélyben tevékenykedett neves patikáriusok és gyógyszerészdinasztiák életútját mutatja be. Tanulságos volt számomra, hogy a két világháború között mennyire aktív társadalmi életet éltek a gyógyszerészek, akiknek könyvek, folyóiratok, sőt naptárak kiadása mellett arra is volt gondjuk, hogy a gyógyszerészözvegyeken és - árvákon segítsenek.
– Visszaemlékszem elkeseredésére, amikor hűséges társát, a Tico autót kellett eladnia, hogy Az erdélyi fogorvoslás történetéből című könyvét támogatás hiányában a saját erejéből kiadja (2006, Mentor). Holott ezúttal is egy értékes és olvasmányos könyv született – fordulok újra Péter professzorhoz.
– Számba vettem a fogorvoslással kapcsolatos magyar nyelvű irodalom kezdeteit Erdélyben, az erdélyi származású neves fogorvosokat, a fogorvostudomány oktatását, a magyar nyelvű és magyar nyelven közlő szakfolyóiratokat Erdélyben 1919-40 között.
Receptek fogfájásra
– Ma már megmosolyogtató, hogy a régi orvosi könyvek, amelyeknek fogorvosi vonatkozásait aprólékosan feldolgozta, milyen recepteket ajánlanak a fogfájásra. Érdekes lenne idézni egy-két különleges "gyógymódot".
– "Holló gané, kigyóbőr fözete, földi giliszta hamúja jó a fogfájásra", vagy "hernyóférget ted az fájó fogra vagy orrvérzére: Tsalán levet Szamár ganéval elegyítsed öszve, szárazd meg, törd porrá s tedd mikor orrod vére indul".
– A két önálló kötet után egy újabb közös könyv következett. Mindketten aktívan részt vettek az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának az újraindításában, vezetésében és munkájában. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának százéves tevékenységét bemutató kötetüket 2006-ban az egyesület adta ki. Megint egy nagy pontosságot igénylő, sziszifuszi munkát vállaltak. Miért tanulságos ez a történet?
– 1906-ban alakult meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya, 1919-ben megszűnt, 1921-ben újraalakult, és a két világháború között folyamatosan működött 1940-ig, majd 41- től 48-ig, amikor beszüntették. Hosszú szünet után, a rendszerváltást követően alakult újra. 1906-1919 között az erdélyi magyar orvosok hetente tartottak tudományos összejöveteleket, a legeseménydúsabb azonban 1990 után volt a szakosztály munkája. A Függelék egy adattár, amely az 1906 és 2000 között megjelenő Értesítők tartalomjegyzékét foglalja magába, a dolgozatok címét, szerzőjét és azt, hogy melyik Értesítő hányadik oldalán olvashatók.
Az erdélyi tudományosság centenáriumára kiadott Hivatás és tudomány ( Kolozsvár, 2009) c. kötet számára megírták a Szepesszombati Genersich Antal (1842-1918) életművét bemutató fejezetet. A Feszt György professzor szerkesztette kötetben (Fejezetek az erdélyi magyar orvostudomány történetéből: kutatások 1945-1990 között), amelyik 2010-ben jelent meg, újabb két tanulmány olvasható a Péter szerzőpárostól.
Bernády György gyógyszerészeti tevékenységéről, valamint Csőgör Lajos életéről egy-egy tanulmányt írtak a marosvásárhelyi személyiségekről szóló Teremtő életek című könyvben (Mentor Kiadó, 2011).
Még felsorolni is hosszú a különböző szakfolyóiratokban megjelent cikkeket, tanulmányokat, így hát az elismerést jelentő okleveleket, bronzplaketteket, domborműveket vesszük számba, a Péter Mihály professzornak adományozott Munkaérdemrendtől, a külön-külön mindkettőjüknek átadott elegáns Arany János-emlékérmen át (2004, 2016) a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjéig (2009, 2014). A Magyar Orvostörténeti Társaság a Zsámboky-díjjal (2006) ismerte el munkájukat, az EME a Mikó Imre-díjjal (2009), s mindkettőjüket a Magyar Orvostörténeti Társaság is tiszteleti tagjává választotta az idén – soroltunk fel néhány elismerést a hosszú sorból. S ha valaki dicsekvésnek vélné, hogy mennyire büszkék ezekre az elismerésekre, tegyük hozzá, hogy annak a hihetetlen mennyiségű munkának, amit vállaltak és elvégeztek, a megjelent könyvek mellett ennyi a kézzelfogható hozadéka.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Valótlan emlékek a fekete márciusról
Klaus Werner Johannis államelnök székelyföldi – pardon, Hargita és Kovászna megyei – látogatása kapcsán is fontosnak tartom elemezni, és helyére tenni a hónap elején Csíkszeredában megtartott Kovászna, Hargita és Maros megyei románok fórumán elhangzottakat, és főleg a magát kulturálisnak nevező Vatra Românească egyesület alapító alelnökének, prof. dr. Ioan Sabău-Pop ügyvédnek a marosvásárhelyi Cuvântul liber napilap 2017. július 5-i számában az 1990-es fekete március tanújaként adott nyilatkozatát. Egyáltalán nem kizárható, hogy az államelnök a látogatás bejelentésével a csíkszeredai román fórum felhívására reagált, bizonyítandó, hogy nem tartozik a fórumon oly erőteljesen elítélt román politikusok közé, akik nem lépnek fel határozottan az úgynevezett három székelyföldi megyében a „Románia destabilizálását célzó akciók” ellen és a „nemzeti ügy” védelmében.
„Neo-bélakunista megnyílvánulás”
A marosvásárhelyi fekete március egyik tanújaként megszólaltatott Sabău-Pop ügyvéd kartárs erőteljesen indít, kifejtve, hogy helytelen a történteket fekete márciusnak nevezni, mivel tulajdonképpen bolsevik, neo-bélakunista megnyilvánulás történt, amelyhez azzal a céllal kapcsolódott hozzá a magyar titkosszolgálat, hogy elszakítsák Erdélyt Romániától, vagy érjék el az ENSZ kéksisakosainak ide történő betelepítését. Ezért véleménye szerint az 1989. decemberi „események” nem váltak a románok hasznára. Jellemző módon a nyilatkozó pont úgy kerüli a forradalom/népfölkelés kifejezést, mint a magyar forradalmat eltipró Kádár-rendszer!
Mivel az interjúban az ügyvéd engem is nevesít, méghozzá tévesen, a replika jogán felszólítottam a Cuvântul Libert, hogy közölje dr. Ioan Sabău-Popnak, az „1990. márciusi marosvásárhelyi magyar atrocitások tanújának” adott válaszomat. Arra a kérdésemre, hogy az újságírói etikát tiszteletben tartotta-e az egykori (?) Steaua Roşie című napilap, a választ, gondolom, kitalálták.
Idézek a román lapnak küldött, de meg nem jelentetett válaszomból.
Alulírott dr. Kincses Elődöt, a Martie negru la Tîrgu-Mureş szerzőjét (elolvasható a www.martienegru.ro oldalon) több alkalommal is megemlíti dr. Ioan Sabău-Pop ügyvéd kartárs. Nyilatkozata jó néhány pontatlanságot, sőt valótlanságot tartalmaz. Mi, gyakorló jogászok, tisztában vagyunk azzal, ha egy tanú egyik állítása hamis, akkor a teljes vallomás valóságtartalma megkérdőjelezhető! Az alábbiakban ismertetem az interjú pontatlan állításait:
„Emlékszem, hogy március 19-én reggel a román tüntetők követelték Kincses Előd, Tőkés András és Király Károly lemondását a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (románul CPUN) vezető tisztségeiből. Aznap Kincses Előd, aki a polgármesteri tisztséget is betöltötte, lemondott.” Csakhogy én sosem voltam polgármester, ezt a tisztséget Orbán Dezső töltötte be, a NEIT (CPUN) marosvásárhelyi elnöke pedig Ioan Judea ezredes volt.
„Segítettem a katonaságnak, hogy megakadályozzák a tüntetőket, hogy behatoljanak az épületbe, ami szinte lehetetlen volt, mert provokálták őket (szerk. megj.: a Görgény-völgyiekről van szó, akik megostromolták az akkori RMDSZ-székházat). Sütő Andrást, aki nem sokkal azelőtt szemműtéten esett át, bukaresti kórházba szállították. A Herder-, Kossuth- és állami díjas neves írót április végén műtötték meg az Egyesült Államokban, de a Görgény völgyéből behívott tüntetők által tönkretett szemét nem tudták megmenteni. Ebből az interjúból tudtam meg megrökönyödve, hogy a kartárs ezen a szörnyű eseményen jelen volt.
Kicsoda ez a Kincses?
„A líceum (szerk. megj. Bolyai) román diákjait és tanárait egész egyszerűen szabályosan kikergették.”
A Bolyai-líceum román tagozatának rengeteg diákja igazolhatja, hogy nem kergették ki őket az iskolából, amelybe tanulmányaik befejezéséig járhattak.
Az valóban megtörtént, hogy a magyar tagozat diákjai sztrájkolni kezdtek azért, hogy az 500 éves Bolyai ismét magyar líceummá váljon, a Papiu pedig, amellyel 1962-ben összevegyítették, újra magyar tagozat nélküli román líceummá váljon. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnökeként személyesen mentem el egykori iskolámba, a Bolyaiba, és határozottan elleneztem, hogy a románokat akaratuk ellenére tanév közben eltávolítsák/átköltöztessék a Papiuba. Fellépésemért – ami végül is eredményes volt – egyesek a magyarság árulójaként bélyegeztek meg. A jelenetnek tanúja volt a magyarul jól beszélő Matei Vasile akkori aligazgató. Vajon a sors iróniájának tudható be az, hogy 1990. március 19-én a főtéri NEIT-székházat körbezáró tüntetők azt ordították, hogy „jos cu Kincses trădătorul!” (le az áruló Kincsessel!). Arra a kérdésre, hogy kicsoda ez a Kincses, az egyik tüntető azt válaszolta, azt nem tudom, de ezt kell kiabálnunk!
Szajkózott hazugságok
Az igaz, hogy 1990. március elején megbecstelenítették („au profanat”) Avram Iancu marosvásárhelyi szobrát, amelyre azt pingálták, hogy „Le ved”. Tisztában lévén a provokáció veszélyességével, azonnal felutaztam Bukarestbe és a nemzeti televízióban elmagyaráztam, hogy aki ezt a szöveget írta, nem ismerte a magyar helyesírást és szórendet, hiszen a helyes szöveg: Vedd le. Sabău-Pop kartárs, akinek románul megvan a Marosvásárhely fekete márciusa című könyvem, valószínűleg nem olvasta ezt az okfejtést, és ezért melegítette fel a 27 évvel ezelőtt megcáfolt vádakat.
Meggyőződésem, hogy a megfelelő román–magyar, magyar–román viszonyt csak az igazság kimondására és nem annak meghamisítására lehet alapozni! Azért, hogy a replika közölhető legyen, nem tértem ki a többi, számtalan esetben megcáfolt állításra, holott ezeknek hosszú a sora: a gyógyszertári csata, a „gyilkos” Trabant, a székelyek román származása, akiket a kiegyezés után magyarosítottak el, a Görgény-völgyieket senki sem hívta/küldte, maguktól jöttek be, a Vatra Românească 1990. február 8-i alapítása (holott a szervezetet már 1989. december 27-én megalapították, méghozzá a Papiu-líceum tanári szobájában, egy nappal azután, hogy aláírtuk a román és magyar, magyar és román értelmiségiek „Barátság platformját”); az 1848/49-ben magyarok által meggyilkolt 40 000 román (történetesen az egész szabadságharcban nem halt meg összesen ennyi magyar, osztrák és orosz katona). Igencsak elgondolkoztató, hogy a Barátság platform román aláírói között Radu Ceontea, a Vatra alapító elnöke és Lazăr Lădariu társalapító, a Cuvântul liber, de az Adevăr főszerkesztője is szerepel. A többi aláíró megérdemli, hogy felidézzük a nevüket: Béres András, Boér Ferenc, Ioan Boitan, Borbély István, Brassai Zoltán, Ioan Calion, Alexandru Cistelecan, Constantin Copotoiu (!), Anton Cosma, Éltető József, Fülöp G. Dénes, Gálfalvi György, Jánosházy György, Káli Király István, Kincses Előd, Markó Béla, Máthé Éva, Ion Ilie Mileșan, Augustin Morar, Cornel Moraru, Nagy Pál, Nemess László, Ioan Pascu, Grigore Ploeșteanu, Mihai Sin, Sütő András, Gheorghe Șincan és Tőkés András.
Sajnálatos tény, hogy a román politikum és média nagy része még mindig szajkózza a fekete márciussal kapcsolatos hazugságokat, és a főügyészség továbbra sem hajlandó elindítani a nyomozást Ion Iliescuék ellen.
Pedig bizonyítható, hogy a júniusi bukaresti bányászjárás főpróbájaként az ország akkori vezetőinek komoly szerepe volt a marosvásárhelyi parasztjárás megszervezésében. Sokan tudjuk azt, hogy a Zsil-völgyi bányászokat szállító vasúti szerelvényt március 20-án Székelykocsárdról fordították vissza. Miután sikerült megakadályoznunk a felbőszített székelyföldiek Marosvásárhelyre való beözönlését, a bányászok behozatala okafogyottá vált. Ennek tudható be az is, hogy Gelu Voican-Voiculescu akkori miniszterelnök-helyettes leállította a Zalatnán autóbuszokban várakozó mócok Marosvásárhelyre való beszállítását. Ebben az összefüggésben még inkább nyilvánvaló az, hogy mekkora melléfogás a Cseresznyés Pál ügyét félrenyomozó egykori ügyész díszpolgárságának egyhangú megszavaztatása.
A magunk részéről mindig az igazság talaján kell állnunk, és nem támogathatjuk annak elmismásolását!
Kincses Előd
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd / Erdélyi Napló (Kolozsvár)