Ifjúság – Rendhagyó márciusi ünnep
Brassai Sámuel Elméleti Líceum
Negyven kolozsvári brassais diák utazott Debrecenbe, a Határtalanul program keretében, hogy találkozzon egyik legrégebbi testvériskolájával, amelynek névadója szintén Brassai Sámuel.
Több mint húszéves ez a kapcsolat, és éreztük, hogy Brassai professzor szellemisége igazi kapocs közöttünk. Negyven kolozsvári brassais diák találkozott a színpadon negyven debreceni brassaissal, és közösen emlékeztünk meg március 15-e jelentőségéről.
Veres Brigitta, Laskay Nimród, Báthory István Elméleti Líceum
Szabadság (Kolozsvár)

Harmincéves a kolozsvári Bogáncs
A kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes elődje, a Brassai Sámuel Líceum Folklórköre 1985-ben alakult Tolna Éva magyar szakos tanárnő kezdeményezésére.
A csoport elsőrendű feladata az erdélyi népi kultúrával való ismerkedés volt, hogy az iskola diákjai elsajátíthassák a hagyományos néptáncot és népzenét, amelyek fontos részei saját etnikus tradícióinknak. 1990 januárjában az addig „névtelen” Folklórkör felvette a Bogáncs nevet. Az 1992-ben Éghy Ghysa EMKE-díjjal kitüntetett Bogáncs jelenleg Erdély legrégebbi folyamatosan működő magyar gyerek- és ifjúsági néptáncegyüttese, amely az évek során fokozatosan bővülve vált egy iskolai néptánccsoportból a kolozsvári magyar gyerekek és fiatalok néptáncegyüttesévé: 1990-ben megalakult az első Kisbogáncs, 1999-ben az első Apróbogáncs, 2000-ben az első Morzsabogáncs (a Bogáncs kisgyerek-csoportjai), az 1993-ban végzett első bogáncsos nemzedék pedig megalapította a Bogáncs felnőtt együttesét, a Zurboló Táncegyüttest (az „oktatók” együttesét). 1996–2004 között működött a Zurboló Utánpótlás, 2001-ben pedig a Bogáncs Utánpótlás csoport is, így az eltelt évek, évtizedek alatt szinte 1200 gyerek és fiatal táncolt csoportjaikban, amelyekben jelenleg megközelítőleg 170-en ropják a táncot.
Szabadság (Kolozsvár)

Fesztivál – Az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét összesített programja
Izgalmas eseményekkel várják a közönséget június 4-e és 7-e között az ötödik Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, az RMDSZ Főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének közös rendezvényén. Csütörtöktől vasárnapig egész nap vásárolhatnak köteteket az érdeklődők a Fogoly utcában – ugyanitt gólyalábas bohócokkal és élő szobrokkal is találkozhatnak –, emellett könyvbemutatókon, beszélgetéseken, koncerteken, gyermekeknek és családoknak szóló programokon vehetnek részt. Az alábbiakban a szervezők által szerkesztőségünkhöz eljuttatott programot közöljük.
Színpadi programok a Fogoly utcában
Június 4., csütörtök
17 óra: Ünnepélyes megnyitó. Felszólal: Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere és Kerekes Sándor, a Kolozs Megyei Tanács elnökének tanácsosa. A Kolozsvár Társaság díját átadja: Kántor Lajos, a társaság elnöke.
18 óra: Loose Neckties Society koncert
20 óra: Szabó Balázs Bandája koncert
Június 5., péntek
11 óra: Kolozs megyei iskolások előadásai
11 óra: Apáczai Csere János Elméleti Líceum – Furulyamuzsika (felkészítő: Laczkó Erzsébet)
11.15 óra: Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája – „Mutasd meg...” (jelelő kórus Miklós György kíséretében)
11.30 óra: Brassai Sámuel Elméleti Líceum: Időmadárijesztő – összeállítás Kányádi Sándor verseiből (felkészítő: Szallós Kis Melinda)
11.50 óra: Kolozsvári Református Kollégium – Palotás tánc (felkészítő: Makkai Mária)
12 óra: Kolozsvári Református Kollégium – Furulyamuzsika (felkészítő: Kondrát Bea)
12.25 óra: kolozsvári Waldorf Iskola – Furulyamuzsika reneszánsztól filmzenéig (felkészítő: Szabó Mária)
13 óra: Keljfeljancsi Bábszínház – Vitéz László és az elátkozott malom
17 óra: Folker együttes – táncház és koncert gyerekeknek
18.30 óra: Hajnali énekek és versek Muszka Sándor és az Evilági együttes előadásában
20 óra: Muri Enikő koncert
21 óra: Bagossy Brothers Company koncert
Június 6., szombat
17 óra: Bogáncs, Kisbogáncs és Zurboló néptánccsoportok előadása
19 óra: Nagy Ricsi koncert
20 óra: Folkfusion Band koncert
Június 7., vasárnap
11 óra: 4 for Dance előadás
17 óra: Hangzó Csoda – közösségi versmondás Demény Péter verseiből
Előadások, könyvbemutatók, találkozók
Június 4., csütörtök
18 óra: a Nagy Ödön szórványlelkész és néprajzkutató című könyv bemutatója. A könyvet méltatja Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, bemutatja a szerkesztő, Keszeg Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár. Csellón játszik Szenkovics Dávid. Szervező: IDEA Könyvtér, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem.
Helyszín: a Sapientia EMTE kolozsvári karának új épülete (Tordai út 4. szám).
18 óra: Demeter Zsuzsa – Költői tradíció és könyvkiadás. Gyöngyösi István példája. (Erdélyi Múzeum Egyesület). Bemutatja: Egyed Emese egyetemi előadótanár.
Helyszín: EME-székház, Jókai/Napoca utca 2–4. szám, I. emeleti előadóterem.
19 óra: Markó Béla – Elölnézet (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2014). Bemutatja: Karácsonyi Zsolt. Szervező: Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL).
Helyszín: Bulgakov Irodalmi Kávéház és Bisztró, emelet (Búza/I. M. Klein utca 17. szám).
19 óra: Volt egyszer egy kolozsvári kiadó. Beszélgetés a Dacia Könyvkiadóról. Résztvevők: Kerekes György, Jancsik Pál, Kántor Lajos és H. Szabó Gyula.
Helyszín: Kolozsvár Társaság (Főtér/Piaţa Unirii 22. szám).
21.30 óra: Tamási Áron-est Marosán Csabával. Tamási Áron műveiből egyéni előadást varázsol Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze.
Helyszín: Bulgakov Irodalmi Kávéház és Bisztró, emelet.
Szabadság (Kolozsvár)

Az anya vagy a tanár nyelvét tanulja-e a gyermek?
„Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni” – beszélgetés Málnási Ferenc nyugalmazott kolozsvári magyartanár-nyelvészdoktorral.
– Nem kérdéses, hogy az anyanyelv fogalma akkor is a családi környezetre utal, ha esetleg nem az édesanyjától tanulja a gyermek az első szavakat. A család viszont egy nagyobb közösségben él, úgyhogy mire iskolába kerül, már egészen szép nyelvi útravalóval rendelkezik a kicsi. Röviden: úgy beszél, ahogy az ő mikrokozmoszában (majdnem) mindenki. Az iskolában aztán megkezdődik ennek a gazdag útravalónak ha nem is a fosztogatása, de egyféle csereberéje. Egy-egy hangról kiderül, hogy nem úgy kell ejteni, az otthonos szavakat jobb, ha elfelejti, mondatának szórendje nyakatekert, helyére kell csavarintani. Adódik tehát a kérdés, hogy az anyanyelvének hitt hang-, szó- és fogalomhalmazból mi marad meg az édesanyától tanultakból, és mennyire változik át „tanárnyelvvé"? Más szóval: a sokat emlegetett globalizáció begyűrűzik-e az anyanyelvhasználat esetleges egységesítésébe, elszíntelenedésébe, vagy épp fordítva, megengedett lesz minden rendű és rangú beszédforma?
– Már Apáczai Csere János is figyelmeztetett az „anyjok tejével szopott nyelv", illetve az „anyai nyelv" fontosságára: „...oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben az anyai nyelvén többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna". A nyelv az ismeretszerzés, az ismeretközvetítés megkerülhetetlen eleme, s erre az anyanyelv, a beszélő elsődleges nyelve a legalkalmasabb, a leghatékonyabb.
A világ birtokbavételét azonban megelőzi a nyelv birtokbavétele: az anya, a család anyanyelvére – vagy a családban használt nyelvekre – épül rá az óvoda és az iskola nyelve, amely egyben más világot is jelent, hisz a nyelv írott formája, s Erdélyben a második nyelv tanítása is belép a gyerek életébe. A feladat: úgy átvezetni a diákokat a közös nyelvi változatba, majd az írás-olvasásba, hogy ne sérüljön az elsődleges változat, a szűkebb anyanyelv, például a nyelvjárás.
Később úgy ajánlatos átvezetni a második nyelvbe, majd a továbbiakba, hogy ne csökkenjen az anyanyelv elsődlegessége, fontossága, hiszen köztudott, hogy más nyelvet is csak az anyanyelvre építve lehet megtanulni.
Ehhez rengeteg tanítói, tanári tapasztalat kell, megfelelő programok, tankönyvek, segédeszközök, térképek, szótárak stb. S itt kerül előtérbe a tanári nyelv kérdése, de ha az említett tankönyvek stb. nincsenek tekintettel a tanulók elsődleges nyelvváltozatára, nyelvjárására, akkor nagy baj van. Gondoljunk arra is, hogy vannak diákjaink, akik hallási, látási nehézségekkel küszködnek, beszédhibásak, később az olvasással, a szövegértéssel kapcsolatos nehézségek is előtérbe kerülnek/kerülhetnek.
Péntek János professzor intelmét tartom irányadónak, aki az Anyanyelv és oktatás című művében feltett szónoki kérdésre, miszerint Milyen magyar nyelvet tanítsunk?, a következőket válaszolja: „Nem az üres, nem a konzerv, nem a túlszabályozott köznyelvet, hanem a változatos, a kifejező, a sokhúrú, a beszélőre, a tárgyra, a helyzetre szabott magyar nyelvet". Az ideál a természetes változatosság, a heterogén harmónia, vagyis összhang a változatosságban.
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban mi a legújabb nyelvművelési divathullám? Csak egyetlen példát említenék, az ikes igét: székelyföldi hajszálpontos használata maga mögött hagyja talán még az akadémiai előírásokat is. Az emigrációs, idegen nyelvi közegben Faludynak – tanúsítja az Óda a magyar nyelvhez című verse – épp az ikes ige az anyanyelvi szabadság egyik biztosítéka, Budapesten viszont egyértelműen nyelvjárási sallangnak tekintik, szinte tudomást sem véve róla – ezt pedig József Attila verse, a Tiszta szívvel igazolja, melynek rímhelyzetbeli, iktelenül használt „eszek"-je erősítette egyetemi elbocsátásának casus bellijét. Mit mond ezzel kapcsolatban a mai nyelvjárástan?
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban fel-felbukkannak nyelvművelési divathullámok, melyek feltornyosulnak, szökőárként letarolnak sok mindent, de a szüleink ajkán szóló magyar nyelv, az otthoni hangok íze, a nyelvi táj változatossága, ahonnan származunk, azt nem homályosíthatja el semmiféle divathullám, ha az oktatás megismerteti, felcsillantja, megőrzésre méltónak tartja a nyelvjárásokat.
Kodály Zoltán „a magyar nyelvet is tanulni kell" gondolata mellett azt is írta: „A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik, mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű, a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. Minden hang a maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. Így hangzik a legszebben."
Ezt ajánlom fiatal kollégáim figyelmébe is, akik a globalizáció hatására beszélgetés közben angol vagy román szavakat idéznek rokon értelműként, holott használhatnának magyar tájszavakat is, különösen, ha mindketten székelyek, mezőségiek, kalotaszegiek, bihariak. És Reményik parancsszavát se feledjük: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna".
– Málnási Ferenc munkásságának gerince a különböző osztályok számára összeállított munkafüzetsor. Nincs-e ezeknek is egységesítő, elszíntelenítő szerepe? Az általános iskolás ugrásra készen csap le minden újdonságra, és nagyon szívesen veszi, ha az órákon szabadon megnyilvánulhat, elmondhatja saját véleményét, vagyis ösztönösen hajlik az interaktivitásra. A félig-meddig „előrágott" feladatokhoz hogy viszonyultak?
– Az anyanyelvi munkafüzet, tankönyv nekem vesszőparipám. Takács Etel ajándékozott meg anyanyelvi munkafüzeteivel, ennek nyomán sikerült a hazai tanterv alapján megírni és 1973–74-ben megjelentetni általános iskolai munkafüzeteimet. Abból indultam ki, hogy ma már az anyanyelvi nevelést biztosító tantárgy nem a nyelv leírása, hanem a nyelvről való helyes gondolkodás, a nyelvhasználati készség fejlesztése egy társadalmi nyelvművelés igényével. (Sajnos tankönyveink nem ilyen céllal készülnek.)
Kuszálik Piroska 1975-ben javasolta, hogy a nyelvi feladatok, játékok, fejtörők megfejtése, a gyakorlatok megoldásainak számtalan variációja, az átalakítás, a hibás szövegek javítása, az átírás, a nyelvvel való bíbelődés, munka lehet csak a nyelvtanulás cselekvő útja. Ugyanakkor Szende Aladár szerint is az anyanyelvi nevelés-oktatás alapvető módszertani egysége a feladat. Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni.
Már Comenius is hangoztatta: sapere, agere, loqui, vagyis megérteni, cselekedni, beszélni, egy kínai közmondás pedig azt tartja, hogy amit olvasok, elfelejtem, amit látok, arra emlékszem, amit csinálok, azt tudom. Nos ezen a nyomon elindulva, az anyanyelvi tankönyvek (olyanok, amilyenek) mellett kitűnő segédeszközként használtam és használom ma is a munkafüzeteimet, amelyek a tanításnak, tanulásnak és ellenőrzésnek is eszközei.
A munkafüzet olyan készletet kínál, amelyből az osztály igényeinek, a tanulók munkatempójának megfelelően válogatni lehet. Megteremthető a szóbeli és írásbeli feladatmegoldás egyforma aránya, összhangja, hiszen a gyakorlatok megoldásakor, a különböző vélemények meghallgatásakor a tanulók körében kialakulhat beszélgetés, megbeszélés – ez a mozzanat fontosabb, hatékonyabb, mint önmagában a feladat megoldása, leírása. Véleményem szerint tehát az anyanyelvi munkafüzet akkor válik a tanár, az oktatás számára jó baráttá, ha meri és tudja a többi között eszközként, módszerként használni.
A lényeg az alkotó felhasználás. A mai digitalizált világban Balázs Géza professzor például helyesírást is oktatott a televízióban, a világháló nyújtotta lehetőségekről nem is szólva. Nagyon széles körű, közös munka ez, melyben kísérletező kedvű tanerőkre, jobban megírt tankönyvekre, anyanyelvi munkafüzetekre van szükség, gyakorlati kipróbálásukra és ami mindennél fontosabb: anyanyelvünk és tantárgyunk szeretetére!
– Saját tapasztalatból tudom, milyen titáni feladat magyart tanítani olyanoknak, akik nem magyar ajkúak. Olyan kérdésekkel lepik meg a tanárt, amelyek esetleg soha fel sem merültek benne, mivel édesanyjától tanulta a nyelvét. Segédeszköz viszont alig van, ami pedig van, azon megérződik, hogy a szerzők maguk sem sokat foglalkoztak más szerkezetű nyelvet beszélők magyarra tanításával. Ennek a hiányosságnak a pótlására nem gondolt, esetleg tegyem többes számba: nem gondoltak?
– Igen, a nem magyar ajkúak számára írt magyar nyelvkönyvek – bár nem sok –, de léteznek. Balázs János kolozsvári tanár nyelvtankönyve mellett nekem is van egy háromkötetes, Erdős József, Kozma Endre, Prileszky Csilla, Uhrman György szerzők Színes magyar nyelvkönyve és munkafüzete. Magam is oktattam a révi román kollégáimat e könyv alapján.
– Végezetül szeretném még az előbbiekhez nagyon sokban kapcsolódó fordításról, a köznyelvi, szaknyelvi, irodalmi fordításról megkérdezni, hogy ezek külön területei a nyelvművelésnek? Vagy oldja meg minden fordító, ahogy tudja? Nyelvészként mi erről a véleménye?
– A fordításhoz is tanári szempontok alapján szólnék hozzá. A szövegértés itt még fontosabb, mivel a fordítónak egyszerre kell figyelembe vennie a két nyelv szerkezetét, rendszerét, hangállományát, szójelentéseit, mondatszerkesztését és a szövegek világát is a köznyelvi, a szaknyelvi és az irodalmi szövegek fordítása során is. Legendás annak a lengyel fordítónak az esete, aki elakadt a „Sári itatja az egereket" mondatnál. Szó szerint sehogy sem „akart" hangzani. Felhívta a szerzőt, aki érthetőre fordította, magyarról magyarra: Sári sír. A fordítónak pedig azonnal eszébe jutott az ennek megfelelő lengyel szófordulat.
Málnási Ferenc
1940. július 14-én született Kolozsváron, 1965-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1990-ig a Bihar megyei Gyantán és Réven, majd a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban tanított. 1998-ban szerezte meg a filológiai tudományok doktora címet. Nyugdíjba vonulása után óraadó tanárként dolgozik, illetve folytatja a hosszú évek óta kezdett munkafüzet-összeállítást, szakoktatással és nyelvműveléssel foglalkozó írásainak közreadását. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének tagja a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (10.)
A másik ötletem, hogy ha a karácsonyt az ortodoxok (de legalábbis a román ortodoxok) is december 25-én tartják, miért ne lehetne, hogy a húsvét napját is ugyanazzal az algoritmussal számítsák ki, mint a római katolikusok és a protestánsok? Sőt tovább menve, miért kell ma, a 21. században mozgó ünnep legyen a húsvét? Miért nem lehet rögzíteni, például április második vagy harmadik vasárnapjára?
Ezt sokszor elmondtam különböző helyeken, racionális érvet senki sem tudott felhozni ellene. Egyszer megemlítettem az ortodox teológiai kar dékánjának is, aki nagyon nyílt ember volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy ortodox pap. Legnagyobb megdöbbenésemre azt válaszolta, hogy a húsvét problémája annyira bonyolult, hogy azt nem szabad bolygatni. Az utóbbi időben olyan híreket olvastam, hogy mintha valami megmozdult volna ebben az irányban. Türelmetlenül várom az eredményt.
A harmadik ötletem teljesen új keletű. Állandóan halljuk, hogy egyesek miként rejtik el a pénzüket ilyen-olyan bankokban, hogy ne kelljen adózniuk. Mások mennyit kínlódnak, ha valahonnan külföldről kevés kis pénzt kapnak tisztességes munkáért, hogy azt ténylegesen meg is kapják (különféle engedélyek, különféle hivatalokból). Pedig ezt az egészet könnyen meg lehetne oldani, legalábbis európai uniós szinten. Ahogy mindenkinek van személyi igazolványa, úgy lehetne egy uniós szintű banki igazolványa is. Mindenhol, minden pénzügyi tranzakció csak ezzel lenne lehetséges. Bankszámlát is csak ennek felmutatásával lehetne nyitni. Minden kapott pénz után az illető országban adózna, ahol kapta a pénzt. Semmilyen más engedélyre nem lenne szükség, sem munkavállalóira, sem adóhivatalira. Aki azt mondja, hogy ez nem lehetséges, az szerintem érdekelt valamilyen pénzügyi csalásban.
1989 előtt Csehszlovákiában láttam egy nagyon érdekes és hasznos dolgot, amely mára megszűnt, pedig igen hasznos lenne ma is. Bizonyos vasúti állomásokon (én Királyhelmec környékén láttam) gyümölcs- és zöldségátvevő központok voltak. A környező falvak lakói oda vitték eladásra a kertben termesztett zöldségeket és gyümölcsöket. A központ meghirdette, hogy mikor mit vesz át, milyen minőségben, milyen formában. Például a retket egyből csomókba kötözve vették át, ahogy aztán a boltokba került. Az átvett áru másnap már Kassán vagy más városokban a boltokba került. Ma is elkelne az ilyen friss áru, csak meg kellene szervezni az átvevést, szállítást!
Irány a Sapientia!
Amikor 2004 őszén a Korunkban cikket írtam az egyetemépítési kudarcainkról, felvetettem azt a lehetőséget, miszerint ha már nem lehet visszaállítani a Bolyai-egyetemet, olyan megoldásban is gondolkozhatnánk, hogy lassanként átvisszük a szakokat a BBTE-ről a Sapientiára, s akkor az lesz a magyar egyetem. Ezt csak lehetőségként írtam, nem gondoltam végig, hogy ennek milyen következményei lennének, lehetnének. És akkor magam sem terveztem még, hogy átmegyek a Sapientiára tanítani. Utána hallottam, hogy a cikket valamelyik titkárnőnek le kellett fordítania Andrei Marga részére, aki nagyon dühös lett ettől az elgondolástól. Ennek ellenére, érdekes módon, a velem való személyes találkozásokkor sohasem volt ellenséges, még akkor sem, amikor már a Sapientián voltam főállásban.
Amikor 2000-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalakult, semleges voltam, nem dicsértem, de nem is bíráltam a létrehozását. Ma úgy látom, hogy előrelátó, hasznos elgondolás és döntés volt. Engem is felkértek, hogy készítsem el az egyik tantárgy leírását, és nyilatkozzam arról, elvállalom a tanítását. Világosan megmondtam, hogy mindkét kérésnek eleget teszek, mivel ez szükséges az informatika szak ideiglenes jóváhagyásához, de a tanítást nem fogom vállalni. Nem tartottam összeférhetőnek sem a BBTE-s tanári állásommal, sem a rektorhelyettesi pozíciómmal. Ezt el is fogadták, a tantárgy tanítását meg tudták oldani.
A Sapientia hivatalos megnyitóján a kolozsvári Brassai Sámuel Líceum dísztermében – ahol az akkori tanügyminiszter, Ecaterina Andronescu is jelen volt – én is köszöntő beszédet mondtam az egyetem vezetőségének kérésére. Ezen a megnyitón a beszédemet egy néhány nappal előtte olvasott újsághírre alapoztam, amelyben arról volt szó, hogy Magyarországon volt egy futballbíró, akinek mindkét fia labdarúgó volt, és két különböző csapatban játszottak.
Én arról beszéltem, hogy mit érez, és hogyan viselkedik ez az apa, amikor olyan meccset vezet, amelyen a két fia egymás ellen játszik. A beszéd kicsengése az volt, hogy érzelemmentesen csak a játékra koncentrál, mert az a fontos, és nem az, hogy melyik csapat győz azon az egy mérkőzésen. A megnyitó után Wanek Ferenc, aki akkor a Bolyai Társaság elnöke volt, azt mondta, a végére odamondhattam volna azt, hogy az apa álma az, a két fia egyszer majd a nemzeti válogatottban közösen szerepeljen. Elismertem, hogy ez tényleg szép befejezés lett volna, és sajnáltam, hogy magamtól nem jöttem rá, vagy hogy előtte nem beszéltünk erről.
Ezek után a kapcsolatom a Sapientiával csak arra szorítkozott, hogy néha megkértek, legyek tagja egy-egy tanári versenyvizsga-bizottságnak. A kollégáim közül többen vállaltak órát, és el-eljártak Marosvásárhelyre tanítani. 2007 nyarán Bege Antal és Szenkovits Ferenc kollégáimmal (már nem emlékszem, milyen alkalommal) beszélgettünk a Sapientiáról, arról is, hogy ők tanítanak Vásárhelyen, milyen gyakran és hogyan mennek oda. Bege Antal elmondta, nem tudja eldönteni, hogy átmenjen-e főállásba a Sapientiára, mivel tanszékvezetőnek hívják, a rövidesen esedékes akkreditáció miatt szükségük van legalább egy docensre.
Szenkovits Ferenc (de lehet, hogy én, már nem emlékszem rá pontosan) azt találta mondani: mi lenne, ha mind a hárman átmennénk. Mivel Szenkovits Ferenc szovátai, és szívesen ment volna (és talán menne ma is) minél közelebb Szovátához, ez nem volt elvetendő gondolat. Abban maradtunk, hogy erről még beszélgetünk. Erre a beszélgetésre aztán Gyergyószentmiklóson került sor, amikor a Bolyai Nyári Akadémia rendezvényén vettünk részt. Ekkor eldöntöttük, hogy beszélünk Dávid László rektorral, és ha ő is jónak látja az ötletünket, mind a hárman átmegyünk. A rektor úr készségesen fogadta elgondolásunkat. Később aztán Szenkovits Ferenc visszalépett, mi ketten pedig jelentkeztünk versenyvizsgára. Már szeptembertől átmehettünk volna, de mivel nekem dékánhelyettesként még voltak elintézni való dolgaim a BBTE-n, csak a második félévtől foglaltuk el az elnyert állásokat.
2008 eleje a négyévenkénti választások ideje lett volna a BBTE-n, de már 2007 decemberében megtartották. Ennek az oka az volt, hogy Andrei Marga újrajelöltette magát rektornak, de az akkori törvények szerint csak azt lehetett megválasztani bármilyen egyetemi funkcióba, aki az elkövetkezendő négy évben nem tölti be a 65. évét. Ő pedig 1946 nyarán született, tehát a mandátum végén, 2012 elején már elmúlt volna 65 éves. Ha azonban a választásokat még 2007 decemberében megtartják, akkor csak az évet nézve, 2011-ben még csak 65 éves. Megtörténtek a választások kari szinten még december elején, az egyetemi szintű választást pedig december 30-ra tették. Ekkor azonban a diákok vakáción vannak, de mivel létszámuk a szenátusban 25 százalék körüli, fontos, hogy ott legyenek a rektorválasztáskor.
Nincsenek megoldhatatlan feladatok! Az egyetem ezeknek a diákoknak ingyen téli tábort ajánlott fel, december 30-án pedig autóbusszal beszállították őket Kolozsvárra, majd vissza a táborba. A választás úgy zajlott, mintha az a nagy könyvben lett volna megírva. A tanügyminisztériumban, szokás szerint, ellenőrzik a választások törvényességét, és csodák csodája, a kolozsvári BBTE választásait is teljesen törvényesnek találták.
Nem vacakoltak a hónapokkal! Érdekes módon, akik az egyetemi tevékenységet kívülről figyelték, és minden apróságért feljelentéseket tettek, pereskedtek az egyetemmel, most mintha elszunyókáltak volna. Decemberben tehát lejárt a dékánhelyettesi mandátumom, nyugodtan mehettem. Januárban kollégámmal beadtuk a kérést, hogy február közepétől szeretnénk megszüntetni a munkaviszonyunkat. Nem indokoltuk, nem is kérdezte senki az okot, és idejében, rendben megkaptuk az elbocsájtó dokumentumot. Február 18-án már Vásárhelyen voltunk, épp aznap érkezett az akkreditációs bizottság. A látogatás sikeres volt, az első akkreditált szak a Sapientián éppen az informatika volt.
Rögtön az első félévemben három előadást kellett tartanom, olyanokat, amelyeket pont abban a formában még nem tanítottam. Mivel úgy döntöttem, hogy ideje áttérni a prezentációs előadásokra, elég sok időmet elvette az órákra való készülődés. Mivel sok dolgom volt, és jó környezetbe kerültem, nem volt se időm, se szükségem nosztalgiázni. Dávid László rektor rögtön lecsapott rám, és meg akart tenni rektorhelyettesnek.
Próbáltam ellenállni, de nem ment. Azzal érveltem, ha elvállalom, senki sem fogja lemosni rólam azt a vádat, miszerint csupán azért mentem át a Sapientiára, hogy ezt a funkciót megkapjam. De a mérnöki leleményesség túltett rajtam, azt mondta, hogy vállaljam el, és nevezzük a funkciót tudományos igazgatónak. Ez nem volt éppen teljesen elrugaszkodva a valóságtól, mert a Sapientia mellett létezett a Kutatási Programok Intézete, és akkor azt átszervezték, kicsit beépítették a Sapientiába, de részben független maradt, annak lettem az igazgatója, rektorhelyettesi státusban.
Az is érdekes, hogy ismerőseim hogyan fogadták ezt a döntésemet. A magyar kollégák közül sokan dicsértek érte, mások csóválták a fejüket, de akadtak, akik emiatt egyenesen ellenségesen viselkedtek. Olyanok is voltak, akik évekkel később azt mondták, annak idején rosszallták, hogy „cserbenhagytam” az egyetemet, de ma már jónak tartják a döntésemet. A marosvásárhelyi ismerősök természetesen pozitívan reagáltak. Sokszor éreztem magam kényelmetlenül, amikor Weszely Tibor kollégám társaságban túlságosan dicsért ezért a lépésemért.
Az pedig szintén érdekes, hogy egyetlen román kolléga sem szólt meg azért, mert átmentem a Sapientiára. Szemembe soha senki sem mondta, de nem hallottam kerülőúton sem. Többségük azt gondolta, hogy sokkal nagyobb fizetésért vállaltam ezt, pedig ez nem volt igaz. A fizetésem semmivel sem volt nagyobb, mint a Babeş–Bolyain. Egy román jogász kolléga nagy kacsingatások közepette azt mondogatta, hogy háromszor annyi pénzért nyilván megéri. Lehet, hogy román magánegyetemeken kezdetben egy-egy embernek, aki fontos volt az akkreditáció miatt, sokkal nagyobb fizetést adtak, mint az állami egyetemeken, de ez nem volt jellemző minden ott tanító emberre. Ezt biztos forrásból tudom.
Kollégámmal együtt alighogy megmelegedtünk a Sapientián, villámcsapásként ért a kolozsvári napilapban, a Szabadságban 2008 márciusában megjelent támadás a Sapientia ellen. Mivel közelről ismertem az akkori magyar kormánynak az egyetemhez való viszonyulását, számomra világos volt, hogy az oknyomozónak álcázott cikk tulajdonképpen megrendelésre készült. Ez megerősített abban a hitemben, hogy jó helyen vagyok. Nagyon jól szórakoztam később a MÚRE fellebbviteli bizottságának azon véleményén, miszerint igaz, hogy az újságíró több valótlanságot is állított, de a következtetései helyesek voltak. Vajon hol tanultak ezek a MÚRE-sok matematikai logikát?
A Babeş–Bolyain még tartottam órákat ezután is, általában két (egy időben három) előadásom volt. Amikor voltak már olyan fiatalok, akik ledoktoráltak, és vállalták ezeket a tárgyakat, átadtam először az egyiket még 2009-ben, a másikat pedig 2014-ben. Így 2014-ben végleg búcsút mondtam a Babeş–Bolyainak.
„Nem siklik soha úgy a lenge csónak Jó sodrásban, erős lapát-csapástól, Még akkor se, ha fodrozódó Zephyrus Bíborszínűre festi át a tengert, Mint ahogy lovaink a szánt repítik. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.”
(Janus Pannonius: Búcsú Váradtól, Áprily Lajos fordítása)
Krónika (Kolozsvár)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el
A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága.
Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort.
A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták.
A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda)
„A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (3.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (II.)
A kolozsvári diákszervezkedési kísérletek a diákszövetség megalakulásához vezethetőek vissza. Története az 1956 júniusában megtartott prágai értekezlethez kapcsolódik, ahol Románia kérte, hogy beléphessen a nemzetközi diákszövetségbe: jelentkezését nem fogadták el, mert az országban akkor még nem léteztek diákszövetségek, az egyetemi ifjúság, akár a gyári munkások, az RMP által irányított és pórázon tartott szakszervezetekbe tömörült. A nemzetközi diákszövetségbe való belépés feltétele a demokratikus úton megszervezett román diákszövetség létrehozása volt. Ezért jöttek létre az 1956 őszén induló tanévben a romániai diákszövetségek.
Az 1956. november 5-én megtartott gyűlésen Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter, miután értékelte a magyarországi eseményeket, rátért, hogy a diákszövetségek vezetői mérjék fel és tárják írásban a legfelsőbb párt- és államvezetés elé az egyetemi hallgatók szakmai, tudományos és szociális gondjait. „Tárgyalni akartak az ifjúsággal – emlékezik Várhegyi István –, hogy az elégedetlenség talaján kialakult politikai helyzet nehogy a varsói, budapesti eseményekhez hasonlóan alakuljon. Az egyetemi élet, a diákság problémái Leningrádtól Budapestig élő eleven sebként léteztek... A Bolyai Egyetem diákszövetségi programtervezete is, amely később ellenforradalmi tettnek minősült, erre a hivatalos ösztönzésre született.”
Az egyetemi hallgatók súlyos szociális gondjai országszerte valóban robbanásveszélyt jelentettek. Bukarestben, Kolozsváron, Jászvásáron, Brassóban, Marosvásárhelyen több ezer, illetve több száz diáknak nem jutott hely a kollégiumokban, a diákmenzán az étel igen gyakran ehetetlen volt, az ösztöndíjakat a szülők havi jövedelmének függvényében állapították meg, s nem vették figyelembe, ha a családban egyszerre több gyermek tanult.
A Várhegyi István által összeállított programtervezet jóval túlmutat e sérelmeken. Felvetette az értelmiségi hivatás, a tudományos kutatómunka kérdését is. Ehhez először a tanároknak kellett megszabadulniuk a merev, dogmatikus, a sztálinizmus minden sajátosságát magán viselő ideológiai kötöttségektől. A programtervezet ezért tartalmazta a tanári normarendszer felszámolását. Az orosz nyelv kötelező és minden karon egyenlő óraszámban történő tanítása természetesen a kolozsvári programtervezetben is külön pontként szerepelt.
A magyar forradalom és szabadságharc 1956. november 4-én történt leverése után a romániai magyarságot s ezen belül az egyetemi ifjúságot gyakran illették nemcsak az irredentizmus, revizionizmus, ellenforradalmiság vádjával, hanem antiszemitizmussal, szeparatizmussal is. A gyűlésen tételesen is megfogalmazta Miron Constantinescu a jól bevált diverziós vádat. 1956. november 17-én este letartóztatták Várhegyi Istvánt, 18-án pedig Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Nagy Benedeket. A Ioan Cameniţă hadbíró alezredesből, Lazăr Tudorache hadbíró őrnagyból, Gherciciu hadbíró századosból és Nicolae Iscrulescu katonai ügyészből álló bírói testület a programtervezet szövegét a koncepciós céloknak megfelelően átírta, „kiegészítette”, egyes részeket kihagyott, másokat felnagyított. Bár a programtervezetet Várhegyi István az Utunk szerkesztőségében két példányban gépelte – a Securitate mindkét példányt elkobozta! –, a vádiratban és az ítéletben mégis az szerepel, hogy Kelemen Kálmán terjesztette is. Az ítélet szerint Várhegyi Istvánt 1952-ben azért zárták ki a Bolyai Tudományegyetemről és az Ifjúmunkás Szövetségből, mert az „ellenforradalmi tevékenységéért” börtönben ülő Erős Lajos római katolikus plébános befolyása alatt állt. A diákszövetség 1956. október 24-én alakult meg, amelynek vezetésébe – az ítélet szövege szerint – a „vádlottak befurakodtak”, s „ahol Várhegyi István vádlott egy egész sor javaslatot terjesztett elő, amelyeket a bizottság tagjai minden további nélkül megvitattak és elfogadtak. Így Várhegyi István vádlottat bízzák meg, hogy szerkessze meg és iktassa a munkatervbe az általa javasolt gondolatokat. Ezzel valójában az RMP Központi Vezetősége Politikai Bürója utasításaival ellentétben ahelyett, hogy elkészítették volna a diákszövetség munkatervét, programjavaslatot készítettek, amely egész sor antidemokratikus, a diákszövetség céljaival és érdekeivel ellentétes, teljesen idegen követelést tartalmazott.”
Ilyen „teljesen idegen követelés” volt – a kommunista hatalom szemében –: „A magyar ifjúság nemcsak nyelvében és irodalmában egy, hanem élethivatásában is. Meg kell teremteni a testvéri országok: Felvidék, Délvidék, valamint erdélyi ifjúságunk baráti, testvéri összefogását: Erdély Bukarest felé, Délvidék Belgrád felé, a Felvidék pedig Prága felé...” Mindez az oly gyakran hangoztatott proletár nemzetköziség szellemében akár dicséretes kezdeményezésnek is tekinthető. A vádiratban azonban a koncepciós perek szellemében teljesen átírták a fenti mondatot: „közvetlen külföldi kapcsolat az összes országgal, a felettes szervek ellenőrzésének mellőzésével”. A „felettes szervek” fogalmán nyilvánvalóan az egyetemi, tartományi, központi pártbizottságot, egészen pontosan a Securitatét értették.
A Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak pere, a vádirat és ítélet szövege iskolapéldája annak, hogy a Securitate – a KGB módszereit követve – minden reformkísérletnek, próbálkozásnak összeesküvés-jelleget kölcsönzött, rendkívül szigorú büntetésekkel próbálták elejét venni bármilyen megmozdulásnak. A vádlottak fellebbezési kérését elutasították, Várhegyi Istvánt 7, Nagy Benedeket 5, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották felbujtás bűntettének elkövetéséért. Kelemen Kálmánt a büntetés letöltése után még négyévi kényszerlakhelyre is ítélték, amelyet Fundatán, egy világtól elzárt bărăgani faluban töltött le.
A négy bolyais egyetemi hallgató peréhez szorosan kapcsolódik a három tanársegéd, Dávid Gyula, Lakó Elemér, Varró János és az akkor már befutott és elismert írónak számító Páskándi Géza pere. Dávid Gyula 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Budapesten tartózkodott, doktori disszertációjához gyűjtötte az anyagot. Visszaemlékezése híven tükrözi azt a hangulatot, amely az erdélyi magyarság nagy részének magatartását jellemezte: „Október 23-a a döbbenet erejével hatott rám. Nemcsak az elemi erővel feltörő tiltakozás a természetét levetkezni képtelen párthatalom ellen, hanem az is, hogy azokban, akik Rákosit felváltották, szintén nem volt politikai bölcsesség az erőszak eszközeinek félretevésére. Nem voltam egyedül azok között, akik a forradalom küszöbén még hittek egy békés kibontakozás lehetőségében, amely »megmenthette« volna a szocializmus eszméit, amelynek megvalósíthatóságában – oly sok figyelmeztető jel ellenére akkor még én is hittem. Következett tíz nap, amely alatt az összes lehetséges rádióadó sugározta hírekre tapadva szorongtunk azért, hogy »odaát« sikerüljön...”
A három tanársegédet és Páskándi Gézát „nyilvános fölbujtás” vádjával állították bíróság elé és ítélték el. A vádirat szerint Dávid Gyula már 1953 nyarán, amikor a Bolyai Tudományegyetemen megkezdte az aspirantúrát, „bírálta a kormány azon intézkedéseit, amelyek révén csökkentették a magyar tannyelvű iskolák és fakultások számát”, „ellenségesen és tendenciózusan állította különböző körökben, hogy a román állam nem gondoskodik az RNK-beli magyar tudományos élet fejlődéséről”, „nacionalista szellemben széles körű propagandát fejtett ki az egyetemi oktatók körében, hogy minden középfokú és egyetemi oktatási szinten vezessék be a magyarok történetének oktatását”. 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Magyarországon „befeketítette és rágalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert, azt állítva, hogy az országunkbeli rendszer nem biztosít lehetőséget a magyar klasszikusok műveinek kiadására, hogy a középiskolák tanulói anyanyelvükön nem jutnak hozzá a könyvészethez”. „A magyarországi események idején – olvasható az ítéletben – a vádlott nyilvános felbujtó tevékenységet folytatott, a népi demokratikus országokban és a Szovjetunióban lévő népi demokratikus erők ellen lázított. Ebből az alkalomból kifejezte együttérzését a magyarországi ellenforradalmár elemekkel, Nagy Imre reakciós kormányával, annak programjával. (...) A vádlott 1956. október 26-án 20–25 egyetemi hallgatóval kiment a kolozsvári városi temetőbe, ahol megkezdték egyes magyar burzsoá-nacionalista írók sírjának megtisztítását. (A koncepciós per során így minősült burzsoá-nacionalista írónak Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Brassai Sámuel, Kriza János.) Ekkor határozta el, hogy 1956. november elsején, halottak napján újból kijönnek a temetőbe, és a Magyarországon elesett ellenforradalmár elemekkel való szolidaritás jeleként ezekre a sírokra virágokat helyeznek el és gyertyát gyújtanak. Ugyanakkor az elesett ellenforradalmár elemek emlékére egyperces néma tiszteletadással adóztak, a ruhájuk hajtókáján gyászszalagot viseltek, nacionalista verseket szavaltak, s végül elénekelték a magyar himnuszt.” Mindezek – így az ítélet – „zavargásokat idéztek elő Kolozsváron, amelyek szorosan kapcsolódtak a magyarországi eseményekhez.” Egy halottak napi megemlékezésből így kreáltak hazaárulással egyenértékű vádat, rendeztek kirakatpert. Dávid Gyulát hétévi börtönbüntetéssel sújtották, mind a hét évet letöltötte. Páskándi Géza egyik „fő bűne” a Várhegyi Istvánnal fenntartott kapcsolat volt. A vádirat szerint Várhegyi megmutatta a programtervezetet Páskándi Gézának is, aki „együttérzését fejezte ki a nacionalista és ellenséges programtervezettel kapcsolatosan (...), ráadásul uszító módon jegyzéket is írt, s kérte a programtervezethez való csatolását, valamint annak felolvasását az összes egyetemi hallgató előtt. Ebben a jegyzékben azt írta, hogy ezt a programtervezetet a »szabadság nevében« fogják megvalósítani, azt a látszatot sugallva, hogy az RNK-beli népi demokratikus rendszer nem biztosít elég szabadságot...”
Mit tartalmazott Páskándi Géza kiegészítő jegyzéke? A tanári normarendszer felülvizsgálását, az embertelen tandíjak és megalázó ösztöndíjak eltörlését, az előadások szabad hallgatását, s kérte, hogy a történelmi materializmus mellett iktassák tantervbe az egyetemes filozófiatörténetet, „vagyis a burzsoá ideológia maradványait, mivel a vádlott véleménye szerint a dialektikus materializmus nem nyújt megfelelő lehetőséget a magyar fiatalok számára az objektív valóság megismerésére”. Az ítélet meghozatalánál további terhelő „bizonyítékként” emlegették: a programkiegészítésben javasolta bizonyos pénzalap létrehozását, amelyet „a felsőbb szervek által nem ellenőrzött kapitalista országokba tervezett kirándulásokra használtak volna fel”. Letartóztatásakor – 1957. március 19. – találták meg az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő kéziratot, amelyben – a vádirat szerint – „alattomosan, demagóg mondatok közé rejtve lázította a tanuló ifjúságot az orosz nyelv, a marxizmus és politikai gazdaságtan kötelező tantárgy jellegének megszüntetésére...” Az egyetemes magyar irodalomtörténet talán egyedülálló fejezete, hogy valakinek az írói minősége, írói besorolása a legsúlyosabb terhelő „bizonyítékok” egyike. Páskándi Géza és Dávid Gyula esetében ez történt: „Páskándi Géza vádlott, amellett, hogy a történelem–bölcsész kar hallgatója volt, elismert író, újságíró, költő, akivel nagyon sok egyetemi hallgató szimpatizált, s benne egy felkészült kollégát láttak, tehát az ő szavainak nagy súlya volt a becsületes egyetemi hallgatók körében is.” Dávid Gyulánál tanársegéd mivoltát hozták fel terhelő bizonyítékként. Mindezek alapján a Macskási Pál elnökből, Szilágyi Dezső és Grigore Iancu népi ülnökökből álló bírói testület úgy döntött, hogy Dávid Gyula és Páskándi Géza „nyilvános bujtogatás” bűntettével vádolható, ami súlyosan veszélyezteti az ország biztonságát. Dávid Gyulát és Páskándi Gézát a büntető törvénykönyv III. fejezetének 327. paragrafusa alapján ítélték el 7, illetve 6 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akkor élő a város, ha ismerjük meséit: Urániáról az Urániában
Mozi, cukrászda, üzletek, filmgyár – százéves „bevásárlóközpont”
Az RMDSZ által 2012-ben indított „Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket” programhoz ősszel a kolozsvári magyar iskolák is csatlakoztak.
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum 10., 11., 12. osztályos diákokból álló egyik csapata Szász Enikő matematikatanár irányításával az Uránia-palota és a mozi történetének felkutatását, népszerűsítését tűzte ki célul, és erről be is számoltak a jelenleg alternatív kulturális rendezvények helyszínéül szolgáló moziteremben. Zágoni Bálint filmtörténész és Guttmann Szabolcs műépítész, a területi műemlékvédő bizottság elnöke tartott érdekfeszítő előadást a kolozsvári mozihálózat kiépüléséről, a helyi filmgyártás történetéről és a városrendészeti elvekről, amelyek a város történetére, és nem mindennapi örökségének értékeire alapozva tehetnék valamennyi polgára számára jobb és szebb élettérré Kolozsvárt.
A kolozsvári mozizás hajnalától
Az Uránia-palota története a múlt század eleji kolozsvári mozihálózat terjeszkedésével kezdődik.
A mozizás szokása viszonylag nehézkesen honosodott meg Kolozsváron. Az első nyilvános vetítés 1897. január 2-án volt, de amint a korabeli Kolozsvár című lap is írta, akkor még kevesen érdeklődtek az 1896 tavaszától hódító új találmány, a kinematográph iránt. 1898-ban Gyulafehérváron, Kézdivásárhelyen, Balázsfalván és Erzsébetvárosban már rendszeres mozivetítések folytak, de Kolozsváron ezeket csak hosszas kihagyásokkal rendezték meg. Ennek a magyarázata az volt, hogy a nagy tömegeket vonzó színház mellett számos cirkusz, orfeum csalogatta különféle színes programokkal a város közönségét, amely kezdetben kevésbé mutatkozott fogékonynak a gyorsan váltakozó mozgóképek nyújtotta élmény iránt, többen vásári mutatványnak tekintették. A vetítéseket egyébként megnehezítette az is, hogy a városban viszonylag későn, 1905-ben vezették csak be az áramot – fejtette ki előadásában Zágoni Bálint filmtörténész.
1899 nyarán mégis elnyerte a nagyközönség érdeklődését egy német vándormozis vállalkozó, Narten György, aki a Nemzeti Színház helyén húzta fel vetítősátrát, és háromnegyed órás vetítéseket tartott, egyfelvonásos darabokból. A vetítőgép működtetéséhez gőzgép segítségével fejlesztett áramot. Az Ellenzék beszámolt arról, hogy már az első előadások alatt olyan tolongás alakult ki, hogy a hivatalból kiküldött rendőrök számát meg kellett kétszerezni.
A vetítések körülményei nyilván nem voltak a legjobbak, nem voltak mosdók, feltehetőleg a sátor légköre sem lehetett túl kellemes, illetve nem volt még kialakulva a megfelelő etikett sem arra vonatkozóan, hogy egy vetítés alatt hogyan kell viselkedni – mondta Zágoni Bálint. A mozizás etikettje lehet még ma sem egyértelmű, de a kezdeti időszakban erőteljes nézeteltéréseket okozott például az is, hogy az urak, hölgyek a kalapjaikat nem vették le, így nem látták jól egymástól a vásznat – tette hozzá.
A következő alkalommal 1900. december 29-én tartottak vándormozis filmvetítést a New York szálloda emeleti dísztermében. A vetítőgépet Párizsból hozták, és az előadások fő témája a párizsi világkiállítás volt.
Az állandó mozik kialakulásáig fontos szerepe volt a budapesti Uránia Tudományos Színház vetítéseinek; az intézmény vezetősége 1900 elején határozta el, hogy minden nagyobb vidéki városban turnékat szervez. A kolozsvári fellépés problémás volt a villanyáram hiánya miatt, de a lakosság többszörös kérésére végül 1901. január 22-én Kolozsvárra is ellátogatott az Uránia. A színházban vetítették a Spanyolország című filmet, amely álló- és mozgóképek egyvelegéből állt. Az Újság beszámolója szerint „a fellépés nagyon jól sikerült, a Bikaviadal ciklus kivételével, amikor a fényhatás nem volt a legtökéletesebb. E hiányosság oka a színház elektromos akkumulátorának a gyengesége volt, amely nem volt képes megfelelő erősségű áramot produkálni.” (Kápolnási Zsolt, filmtett.ro)
Egy bizonyos Benkő professzor 1903-ban a Redut halljában is vetítette a Mesterséges ember című filmet. A vándormozisok képsoraiban szerepeltek például az Amerikai bokszolók, Egy nő a trapézon, Pisztolypárbaj a Fontainebleau-i erdőben – részletezte Zágoni Bálint.
A kolozsvári mozizás történetében igen jelentős nap volt 1906. április 6-a: ekkor nyílt meg az első kolozsvári állandó filmszínház, az Apolló a Wesselényi utca 17. szám alatt, az akkori Mezei-szálló földszintjén. A tudósítások szerint a terem minden nap zsúfolásig tele volt. Üzemeltetője, Nagy Udvari András kiváló üzleti érzékkel megáldott kocsigyártó és kovácsmester, egy évvel később második mozit is alapított a Hunyadi-téren, majd 1908-ban a Wesselényi úti mozit átköltöztette a Főtér 26. szám alá (az Udvari által megvásárolt épületben korábban a Párizsi Színház működött) – magyarázta Zágoni Bálint.
Egy ideig párhuzamosan működtek az állandó mozik a vándormozikkal, de a közvélemény egyre inkább az előbbiek pártjára állt, hiszen a vándormozisoknak utazási költségeiket is ki kellett hozniuk a jegyárakból, másrészt számtalanszor levetített, sokfelé szállított filmjeik hamar megkoptak.
Egy tóbapottyanás érdekfeszítő jelenete
Udvari volt egyébként az első kolozsvári filmgyáros, filmvállalkozó is – emelte ki Zágoni Bálint. 1908-ban több felvételt is készíttetett a belvárosban, és ezek levetítésével odavonzotta filmszínházaiba a közönséget. Meghirdette a sajtóban például azt, hogy operatőreinek sikerült lefilmezniük, amint a sétatéren egy fiatalember befordult a tóba – mesélte. Mint mondta, azt sem tartja kizártnak, hogy az illetőt meggyőzték, pottyanjon bele a tóba, hogy lehessen egy ilyen jelenetet lefilmezni.
Az Apolló helyiségei azonban kicsinek bizonyulhattak, mivel Udvari telket vásárolt a Ferenc József út elején, hogy egy új filmszínházat építsen. A polgármesteri hivatal elutasította kérelmét azzal az indoklással, hogy ott csak emeletes házak építésére adnak engedélyt. Egy mozipavilont működtethetett itt 60 napig, de ezt tűzrendészeti kifogások miatt a tűzoltóparancsnok rövidesen bezáratta, az Apollót pedig Udvari eladta sógorának.
Az új filmszínház építésének tervéről azonban a merész vállalkozó nem mondott le: a Ferenc József úton vásárolt telkén háromemeletes szecessziós bérházat épített, amelynek tervezésével a budapesti Kappéter Gézát és az aradi Steiner Józsefet bízta meg, és amelynek földszinti, legreprezentatívabb részét foglalta el a mozi. A palota elkészülésének pontos időpontja nem ismert, de 1910 októberében már feljelentés érkezett a városi tanácshoz, amelyben azt kérték, hogy távolítsák el a homlokzatról a két meztelen férfialakot ábrázoló faldíszt. A városvezetés ezért felszólította Udvarit, hogy a közszemérmet sértő részleteket takarja el: így került a megfelelő helyekre fügefalevél.
Zay Éva. Szabadság (Kolozsvár)

Örökségünk őrei: győztest hirdettek Kolozsváron
Látványos, izgalmas kiselőadásokkal rukkoltak elő a kolozsvári magyar középiskolák diákjai az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű vetélkedő szombati döntőjében.
A Kolozsvári Magyar Operában tartott rendezvény végén a legjobban a János Zsigmond Unitárius Kollégium diákjai örülhettek, ugyanis ők nyerték el a vetélkedő fődíját, azaz utazhatnak Brüsszelbe. A versenyen részt vevő többi kincses városi gimnáziumnak sem kellett szomorkodnia: jutott díj mindenkinek.
Ifjúsági mozgalommá vált a műemlékvédelem
„Az Örökségünk őrei program Erdély-szerte valóságos ifjúsági mozgalommá nőtte ki magát, így volt ez Kolozsváron is" – értékelte Horváth Anna, a kincses város alpolgármestere az RMDSZ által 2012-ben indított műemlékvédő projektet. Rámutatott, műemlékeinket, műemlék jellegű épületeinket meg kell ismernünk, meg kell szeretnünk, felelősséget kell vállalnunk értük, hiszen csak így válhatunk valódi őrökké.
Winkler Gyula európai parlamenti képviselő a vetélkedő megnyitóján úgy fogalmazott, a kezdeményezésben részt vállalók egész Erdélyt „felforgatták": nemcsak Kolozsváron, de Déván, Kalotaszentkirályon és Nagyenyeden is megméretkeztek a műemlékek őrei. Arra is kitért, külön öröm számára, hogy részt vállalt a kezdeményezésben, hiszen szívügyének érzi Erdély és Európa épített öröksége helyzetének feltérképezését, orvoslását. „Elszomorít, amikor hetente arról számol be az erdélyi sajtó, hogy falak repednek meg, templomtornyok omlanak, esők mosnak el olyan épületeket, amelyekben még megannyi kincs rejtőzik" – mondta Winkler. Kitért arra is, stratégiával vagy valós cselekvés útján lehet az épített örökség helyzetét előremozdítani.
Jelelőkórus a Farkas utcai templomról
Majdnem telt ház előtt méretkeztek meg a diákcsapatok az opera színpadán, hiszen sokan voltak kíváncsiak arra, mit tettek a gimnazisták az elmúlt időszakban az általuk örökbe fogadott műemlékek megmentéséért. A középiskolások számára meghirdetett vetélkedő döntőjében hat kolozsvári gimnázium egy-egy csapata mutatta be látványos, színdarabszerű vagy éppen történelmi információkat felsorakoztató produkció keretében azt a műemléket, amelynek népszerűsítésére vállalkozott.
Az Apáczai Csere János Gimnázium és a Báthory István Gimnázium a Farkas utcai református templomot fogadta örökbe, előadásaikból a közönség megismerhette a nemrég felújított műemlék templom történetét. Ők végül a hatodik, illetve ötödik helyezettek lettek, jutalmul részt vehetnek a nyári Örökség őrei erdélyi táborban. Említésre méltó, hogy a Báthory diákjai a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájában tanuló diákokat is bevonták produkciójukba, így jelelőkórus is „énekelte" a diákok által írt dalt.
A Kolozsvári Református Kollégium diákcsapata a Nemzeti Színházról szóló produkciót mutatott be. Ma a román operának és színháznak ad otthont a műemlék épület, amelyben egykor a magyar színház működött. Hogy előadásuk interaktív legyen, többen közülük a nézőtéren foglaltak helyet. A végén innen kiabálták hangosan kórusban, hogy a „színház mindenkié". Előadásukkal végül a dobogó harmadik helyét érdemelték ki. Ők a közös nyári tábor mellé egy háromnapos csapatépítő kirándulást is nyertek a dévai Téglás Gábor Gimnázium és Horváth Anna kolozsvári alpolgármester felajánlásának köszönhetően.
Diákok fekete-fehér némafilmje
Ekkor került sor a végül a fődíjat is elnyerő János Zsigmond Unitárius Kollégium gimnazistáinak előadására. A diákok, mint arról lapunk több ízben is beszámolt, az egykor patinás New York Szálló és kávézó ma romos állapotban lévő épületét vették védelmükbe. Ők is az interaktív előadásmódot választották, dinamikus, a huszadik század történelmének különböző korszakait felvillantó előadásuk végén a szebb napokat megélt műemlék épület jelenlegi, lepusztult állapotát is megmutatták. Joggal készülhetnek a Winkler Gyula európai parlamenti képviselő által felajánlott brüsszeli tanulmányútra.
Negyedik lett, így épp csak leszorult a dobogóról a Brassai Sámuel Gimnázium, melynek diákjai az Uránia-palotát fogadták örökbe. Az egykori moziról is megemlékező előadásukat stílszerűen egy saját készítésű fekete-fehér némafilm vetítésével zárták. Jutalmul belépőt nyertek a Magyar Ifjúsági Értekezlet szervezte EU-táborba.
Végül az Onisifor Ghibu Gimnázium magyar tagozatos diákjai léptek fel, választásuk a kolozsvári vasútállomás épületére esett: időutazásról szóló produkcióval elevenítették fel az épület történetét. Ezzel a második helyet nyerték el.
Hegedüs Csilla, az Örökségünk őrei program kezdeményezője és irányítója, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke ezúttal a Transylvania Trust műemlékvédő egyesület nevében közölte: a második hellyel ingyenbelépő jár a bonchidai Electric Castle fesztiválra. Az eredményhirdetést megelőzően Szeretlek Kolozsvár! címmel egy kvízszerű vetélkedőre is sor került, ebben az Apáczai Csere János Gimnázium diákjai bizonyultak a legjobbnak, így ők vehetnek részt ingyen az áprilisi erdélyi humorfesztiválon.
A zsűri tagja volt Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke, Maksay Ágnes, a kolozsvári Video Pontes Stúdió vezetője, Kádár Magor, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének tagozatvezetője, Makkai Bence vizuális kommunikációs szakértő, Hegedüs Csilla, az Örökségünk őrei program irányítója, Winkler Gyula európai parlamenti képviselő és Hagymás Gabriella, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákja.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Azok a sötét nyolcvanas évek, 2. (A magyartalanítás módszertana)
1983 januárjában Sepsiszentgyörgyön magyarellenes uszító röpcédulák bukkannak fel, melyeken többek között az olvasható, hogy „Gondjaink és bajaink forrása a magyarság”. Feltételezések szerint az akciót a Securitate tudtával szervezték. Az eseményt követő letartóztatások, az őrizetbe vételek és kihallgatások alanyai szinte csak a magyarok.
Februárban Sepsiszentgyörgyön elhurcolják hazulról Visky Árpád színművészt. Zárt tárgyaláson a bukaresti katonai törvényszék „Románia, a román nép és a szocialista rendszer rágalmazása vádjával” 1983. július 11-én 5 évre elítéli. A nemzetközi tiltakozások hatására 1984. szeptember 7-én amnesztiával szabadlábra helyezik, de színészként nem dolgozhat tovább. Márciusban megjelenik az államtanács 98. sz. törvényerejű rendelete, mely szerint már egyenesen belügyminiszteri engedély kell az írógépek birtoklásához, s az engedély meghosszabbításához évente friss írásmintát kell bemutatni. (Kányádi Elrontott rondóját – akár a Mese az írógépről-t – közvetlenül a romániai valóság kínálta a költő tolla alá: „nyilvántartásba vétetett / gépem számozott járom / illúzióim nincsenek / nulla nulla hatvanöt hetvenhárom”.) Szeptemberben a szegedi Tiszatájban megjelenik Köteles Pál kritikája Ion Lăncrănjan könyvéről. A számot megjelenése után két nappal összeszedik az újságárus standokon – Magyarországon. A marosvásárhelyi színház műsortervéből kiveszik Az ember tragédiáját, „a darab misztikus jellegére” hivatkozva. Októberben leváltják a bukaresti A Hét főszerkesztőjét, Huszár Sándort. Az ok, hivatalosan: a lap 43. számában fejjel lefelé jelent meg egy gyulafehérvári oklevél pecsétjét ábrázoló faliszőnyeg reprodukciója. 1984. június 4-én Sepsiszentgyörgyön felrobban egy pár dinamitrúdból álló robbanószerkezet a Gábor Áron téren álló Mihai Viteazul-szoborcsoport alatt. A szobornak nem lesz nagyobb baja, de egy helybeli kisgyerek életét veszti. A Securitate nagy erőkkel nyomoz, de a tettest nem találják meg. Általános vélekedés, hogy provokáció történt, az egész a Securitate bukaresti vezetésének az akciója volt, azzal a céllal, hogy ürügyet találjanak az állambiztonság helyi vezetőinek eltávolítására és regáti származású tisztek odahelyezésére. Szeptemberben a kolozsvári 3. sz. Matematika–Fizika Líceumba (a 400 éves református kollégium utódjába) román tannyelvű osztályt helyeznek. Ezzel megszűnik a városban az utolsó, csak magyar tannyelven oktató elméleti középiskola. Ugyanekkor megszüntetik Marosvásárhely egyetlen, csak magyar nyelven oktató ipari líceumát is, az 5. számút. Gyergyószentmiklóson öngyilkos lesz Böjte Balázs vasúti forgalmista, aki számos beadványt küldött a különböző felettes szerveknek, melyekben kisebbségi sérelmeket panaszolt fel. Emiatt a Securitate egy idő után rendszeresen zaklatta, kihallgatásra hurcolta. Az Erdélyi Magyar Hírügynökség jelentése szerint Bákóban őrizetbe vették és durván bántalmazták, majd kitoloncolták a megyéből Gazda József kovásznai középiskolai tanárt, néprajzkutatót. Decemberben megszűnik Romániában a kisebbségek nyelvén sugárzott televízióadás. Beszüntetik a sugárzást a kolozsvári és marosvásárhelyi vidéki rádióstúdiók, ezután csak a bukaresti rádióban van naponta egy- (majd csak fél-) órányi magyar nyelvű rádióadás. 1984-ig a magyarországi statisztikai nyilvántartás szerint összesen 442-en, a román szerint 773-an telepedtek át Magyarországra. A magyar belügyminisztérium az elfogadott áttelepülési kérelmeknek csak 54 százalékát hagyja jóvá.
1985. február 1-jén minden indoklás nélkül elbocsátják A Hét-beli állásából Beke György publicistát. Vétke csak gyanítható (ekkor születik a már idézett, szedésben maradt Beke-portréja Farkas Árpádnak), de a gyanú valószínűsége igen nagy: évek óta szociografikus riportokban mutatja be Erdély egy-egy tájegységét, illetve az ott lakó magyarságot. Legutóbbi, a bihari és szatmári magyarságot bemutató kötetét (Boltívek teherbírása) kivonják a forgalomból. A tiltakozások hatására az írót végül mégis visszaveszik a szerkesztőségbe, ám továbbra is „fél-indexen” van. 1986-ban nyugdíjazzák. 1989-ben, a forradalom napjaiban települ át Magyarországra. Márciusban „belső” belügyminiszteri rendelettel megtiltják, hogy családtagok egy időben hagyhassák el útlevéllel az országot. Az intézkedést – feltehetően az Egyesült Államok fellépése miatt – áprilisban csendben visszavonják, illetve csak bizonyos esetekben alkalmazzák. Az iskolákban már minden felirat csak román nyelvű lehet, az ifjúsági szervezeti programok és a politikai oktatás is csak román nyelven folyhat. Szeptembertől nem indul újabb magyar tagozatos osztály a kolozsvári Zeneművészeti Középiskolában. A szülők tiltakozására a minisztérium azt válaszolja, egyéni-eseti akció, nem jelenti általában magyar oktatás megszüntetését. Házkutatást tartanak Bözödi György író, történész lakásán, elviszik minden kéziratát, indok nincs. Román osztályokat telepítenek a kolozsvári Brassai Sámuel Ipari Líceumba – ezzel megszűnik az utolsó kolozsvári magyar szakközépiskola is. Román osztályokat telepítenek a bukaresti magyar líceumba is. (A következő tanév elején létszámhiányra hivatkozva megszüntetik a magyar IX. osztályt, helyette két újabb román tannyelvű osztályt állítanak be, melyekbe egy jelentkező sem akad, ezért a környező iskolákból kell átirányítani diákokat. Ebben a tanévben négy – csak románul tudó – tanárt neveznek ki az iskolába.) Sütő naplójából tudható az is, hogy a kenyérgondokkal küszködő Farkas Árpádot (hiszen félnormás, azaz félállású munkatársa az Igaz Szónak), nem alkalmazzák Sepsiszentgyörgyön könyvtárosként, mert, írja Sütő, „a művelődési munkahelyeknek csak 50 százalékát tölthetik be magyarok. A másik ötven százalékot a beköltöző románoknak kell fenntartani. Gyerekszáj! Az effélét Marosvásárhelyt nem kotyogják el. Hiszen a betelepítés államtitok. Nyíltan gyakorolt pártállami ténykedés, de beszélni nem szabad róla.” Sütőt már rendszeresen, évek óta zaklatják, leveleit kifogják, telefonját lehallgatják, fenyegető üzenetek tömegeit kapja, ablakait kővel bezúzzák, autója kerekeit kiszúrják, s bár külföldi ismertsége, elismertsége nyújt némi védelmet zámára, az évtized vége felé – naplója beszél erről is – már egy-egy kisbaltával a párnája alatt tér nyugovóra esténként az író és felesége. 1986. január 5-én Sepsiszentgyörgy szélén gyanús körülmények között holtan találják Visky Árpádot. Szabadon engedése óta Visky csak segédmunkásként dolgozhatott egy gyárban. 1986 nyarán a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben megszűnik a magyar nyelvű gyógyszerészképzés. 1986 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1184-en telepedtek át Magyarországra, míg a magyar statisztikák 9445 romániai migránst tartanak nyilván. A különbözetet az illegálisan, zöld határon át érkezett személyek és azok adják, akik érvényes útlevéllel érkeztek ugyan, de megtagadták a visszatérést Romániába. 1987 júniusában Kányádi Sándor kolozsvári költő bejelenti, hogy kilép a Román Írószövetségből. Júliusban megszűnik a bukaresti Tankönyvkiadó kolozsvári magyar szerkesztősége. Sepsiszentgyörgyön megalakul a helyi színház román tagozata. Ezzel jogilag megszűnik az Állami Magyar Színház, csak tagozatként működik tovább. Decemberben Huszár Sándor is bejelenti, hogy kilép a Román Írószövetségből. 1987 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1262-en telepedtek át Magyarországra, a magyar statisztikák szerint ez a szám 10445.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Simonyi-verseny, ezúttal kolozsvári díjazottak nélkül
Nyolcadik alkalommal szervezte meg a hét végén a Simonyi Zsigmond helyesírási verseny országos döntőjét az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ), az oktatásügyi minisztérium és a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum, a Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke szakmai felügyeletével. A verseny célja anyanyelvünk ápolása, a nyelvhasználat iránt érzett felelősségtudat és az anyanyelv szeretetének erősítése.
– A helyesírási versenyeknek a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban a Simonyit megelőzően is hagyománya volt. Ezért tudhatott a Brassai lenni az első iskola, amely igent mondott, amikor ezelőtt kilenc évvel a magyarországi Simonyi Zsigmond helyesírási verseny szervezői megpróbáltak határon túli területeket is bekapcsolni a versenybe. Ebben a Brassai mindenkori magyartanári közösségének nagy szerepe volt. Így lehetett, hogy Kolozs megyében a helyesírási verseny ma már évtizedes múltra tekint vissza, tömegversennyé vált, a gyerekek szeretik és várják, s a továbbjutó diákjaink a Kárpát-medencei döntőn sorozatosan jó eredményeket érnek el – nyilatkozta lapunknak Ömböli Irma magyar szakos tanfelügyelő és Iszlai Enikő magyartanár.
(hintós)
Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföldi tehetséggondozás
Ötvenhat háromszéki, egy Brassó megyei és egy bukaresti tehetséges diáknak utalta át a napokban a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács (SZTT) az egyenként tizenötezer lejes ösztöndíjat, amelyet az érintettek az Ady Endre-ösztöndíjpályázaton nyertek el, amit az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő, valamint a Nemzeti Tehetségprogram hirdetett meg a 2015–2016-os tanévre. Az Ady Endre-ösztöndíj a külhoni magyar nyelvű oktatásban részt vevő, kiemelkedően tehetséges, szociálisan hátrányos helyzetű tanulók támogatására jött létre.
A sepsiszentgyörgyi székhelyű SZTT kezeli a magyar állami finanszírozással működő Ady Endre-ösztöndíjra érkező pályázatokat, amelyekkel Kovászna és Brassó megyei, valamint moldvai és bukaresti állandó lakcímmel rendelkező tanulók vesznek részt a programban (a belső-erdélyi, dél-erdélyi, partiumi és bánsági, valamint a Hargita megyei pályázatok az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács és a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület hatáskörébe tartoznak). A mostani tanévben Háromszéken sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, kovásznai, baróti, uzoni, ozsdolai, csernátoni, sepsibükszádi, bitai, szentkatolnai, kézdiszentkereszti, rétyi, hatolykai, nagyajtai, kiskászoni, bélafalvi, angyalosi, erdőfülei, ikafalvi és vargyasi diákok pályázatát értékelték pozitívan. Április elején a tehetséggondozó megkötötte mindannyiukkal a támogatási szerződést, a napokban a pénzt is megkapták a kedvezményezettek – tájékoztatott Bereczki Kinga, a SZTT elnöke. Egy másik ösztöndíjprogram érdekében a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) negyvenötezer lejes hozzájárulásával a SZTT létrehozta a Székelyföldi Tehetségalapot, amelynek gyarapításához vállalkozók köréből remél támogatást, és számít a személyi jövedelemadó két százalékából begyűjthető összegekre is. Szeptemberig százezer lejre kívánja növelni az alapot, amelyből száz tehetséges, gyengébb anyagi körülmények között élő I–XII. osztályos tanulót támogatnának egyenként ezer lejjel. Szintén a SZTT gondozza a HKA Ignácz Rózsa Tehetségalapját, amelyből egyéni megkeresés, felkérés, ajánlás alapján nyújtanak testre szabott támogatást háromszéki diákoknak, és ahol eredményt látnak, folytatják a pénzbeli hozzájárulást az érintett tanulási lehetőségeinek megteremtéséhez. Jelenleg kilencen részesülnek Ignácz Rózsa-ösztöndíjban, de új kérések, ajánlások időközben is érkezhetnek.
Az említett három ösztöndíjprogram lebonyolítását önkéntes munkában végzi az SZTT harminctagú testülete, amely a támogatás mellett feladatának tartja a tehetségazonosítást is, ebből a célból hozta létre a Székelyföldi kincskereső-programot, amelynek egyik legkomplexebb alprogramja, a Magyar Athenas 250 a végcélhoz ért, hét végén tartják a vetélkedő döntőjét.
Helyesírásból jeles
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyolcadikos diákja, Kádár Fruzsina második helyezést ért el a Simonyi Zsigmond helyesírási verseny hét végén Kolozsváron tartott országos döntőjén, ezzel Kedves Laura tanítványa kiérdemelte a budapesti Kárpát-medencei döntőn való részvételt. A Brassai Sámuel Elméleti Líceumban tartott vetélkedőn két háromszéki diák kapott dicséretet: Kinda Ágota, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskola nyolcadik osztályos tanulója és Kozman Kriszta ötödikes diák a Nagy Mózes Elméleti Líceumból. A Simonyi Zsigmond verseny célja a magyar nyelv ápolása, a nyelvhasználat iránt érzett felelősségtudat és az anyanyelv szeretetének erősítése.
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Isteni gondviselés a Szentföldön is
Aranygyűrűs teológiai doktor kitüntetésben részesítette Geréb Zsoltot, a Protestáns Teológiai Intézet nyugalmazott tanárát a Magyarországi Református Egyház Zsinata. A kolozsvári professzorral teológiáról, „nyelveken szólásról”, sportról, oktatásról beszélgettünk.
– Édesapja református lelkipásztor volt. Egyértelműnek tűnt, hogy a fiú követi az apa példáját?
– Nálunk ez családi hagyomány, hiszen nagytatám is lelkipásztor volt. A családban elnyert lelki indíttatás azonban meghatározó volt számomra, én örököltem nagyapámtól a Tóthfalusi képesbibliát. Bátyám számtan-fizika tanár lett, húgom pedig angol-magyar szakos tanárnő.
– Másfél évtizedig szolgált mezőségi gyülekezetekben. Milyen időszak volt ez életében?
– Nagy élményt jelentett a gyülekezetekkel, emberekkel való találkozás, a rengeteg családlátogatás. Mózes András professzorom tanácsát követve igyekeztem minél egyszerűbben beszélni a szószéken, hogy a gyülekezeti tagok megértsék az üzenetet, a prédikációt. Ez szoktatott rá arra, hogy igyekezzek közérthetően, világosan fogalmazni. A Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson eltöltött 17 év az élet ismeretét jelentette számomra, és ezért hálás is vagyok. Ilyenkor néha olyan helyzetbe kerül az ember a presbitériummal vagy éppen a hatóságokkal, amikor a feszültségeket meg kell oldani, természetesen kellő tapintattal. Később mindez nagy hasznomra vált, hiszen könnyebben tudtam összekötni a teológiai elméletet a gyakorlattal. Ez a kolozsvári teológiának különben mindig sajátossága volt és egyben kényszere is.
– Újszövetségesként a „nyelveken szólás” nem áll távol a professzor úrtól. A német és holland mellett a francia nyelvet is ismeri. A 60–70-es években azonban még nem volt jellemző, hogy valaki ennyi nyelvet ismerjen. Hogyan alakult így?
– A kolozsvári Brassai Sámuel iskolában a román mellett a francia és orosz nyelvet tanultam. A teológiára kerülve elkezdtem a németet, majd harmad- és negyedéven a nagyszebeni német evangélikus teológiára kerültem. Leültem és naponta negyven szót tanultam meg, a két év alatt pedig jól elsajátítottam a németet, amely mai napig a teológiai szakirodalom alapnyelve. Az angolt már nem ismerem olyan jól, különböző konferenciákon vagy kommentárok olvasása közben viszont használni tudom.
– Tanult a nagyszebeni evangélikus teológián, a bukaresti ortodox teológián, valamint a hollandiai Utrechtben is. Édesapját követte a teológiára is, igaz, nem a rendszeres teológia tanszéken, hanem az újszövetségin. Miért éppen ezt választotta?
– A teológia elvégzése után felvételiztem a doktori iskolába, majd Bukarestbe kerültem. Ez elsősorban a nyelvtanulás és a bukaresti világ megismerése szempontjából volt érdekes. Ez idő alatt megtetszett a bizantinológia és a patrológia is. Nem szerettem volna feltétlenül édesapám nyomdokaiba lépni. Neki a szintetizáló képessége volt kiváló, nekem inkább az elemző, analitikus képesség volt az erősségem. Annak idején Maksay Albert mellett kezdtem tanulmányozni az Újszövetséget, Szebenben pedig Binder Hermann volt a tanárom. Úgy érzem, megragadott az Újszövetség történeti vonatkozása és közvetlensége: mintha a mai emberhez szólna. Bár az erdélyi református egyházban a hitvallásoknak és a hittudománynak is nagy hagyománya van, én mégis a bibliai tudományok felé vonzódtam.
– Teológiai körökben nem sokan tudják, de öttusázott és vívott is. Hogyan került kapcsolatba a sporttal?
– Az iskolában Guráth Béla olimpikon fiával jártam együtt, az ő családjának köszönhetően kezdtem el vívni, a nyári hónapokban pedig vízilabdázni és úszni. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején megnyílt a lehetőség arra, hogy Kolozsváron is beinduljon az öttusázás. Egy jó csapat gyűlt össze, akkor már elsőéves egyetemista voltam, de meg kellett tanulni a lovaglást és a céllövészetet is, ez utóbbi számomra nagyon nehezen ment. Ennek ellenére az eredményeim alapján a bukarestiek felajánlották, hogy bevesznek a válogatottba, és felkészítenek a tokiói olimpiára – egy feltétellel. Ha pályát változtatok. Én inkább a teológia mellett döntöttem.
– Geréb Zsoltra több lelkészgeneráció nemcsak tanárként, hanem bentlakásfelelősként is emlékszik. Jelentett-e valami többletet ez a faladat a teológusok megismerésében, a velük való foglalkozás során?
– Ezt a feladatkört is édesapámtól örököltem. A diákokkal való kapcsolattartás végett igen fontos volt számomra. Jobban megismertem a fiatalokat, több esetben a gyülekezetüket is, közvetlenebbül tudtam velük beszélni. A bibliaórákon is sokat jelentett mindez, amikor tanárként a személyesebb dolgokat is meg tudtam érteni.
– Mi volt fontosabb az egyetemen: a kutatói munka vagy a diákok oktatása?
– Az első években egyértelműen az oktatás, hiszen sokat kellett készülni az órákra. Abban az időben nem voltak tankönyvek, kurzusok, világháló. Fel kellett írni a táblára mindent, például a ragozást is. Ma már természetesen sokkal könnyebb a tanár dolga. Doktori dolgozatom megírása idején egy bizonyos területen bedolgoztam magam, ez a szinoptikus kutatás és a modern Jézus-kutatás volt. El is kezdtem a thesszalonikai első és második levél magyarázatát. A hosszú évekig tartó kutatómunka alatt megismertem az írásmagyarázatnak, a kommentárírásnak minden csínját-bínját. Ez nagy segítséget jelentett, amikor a többi páli levél magyarázatának kezdtem neki. Természetesen egy tanárnak az oktatói tevékenysége a legfontosabb, de nagy hangsúlyt kell fektetnie a kutatásra is, főleg a bolognai rendszer bevezetése óta, amely az előléptetéshez erőteljesen ösztönzi a publikációkat, tanulmányokat.
– Amikor elvégezte a teológiát, gondolta-e volna azt, hogy valamikor két egyetemnek is a rektora lesz?
– Erre nem gondoltam. Amikor az ember egy tanári karnak a tagja, szívvel-lélekkel és „nyitott fülekkel” vesz részt a gyűléseken. Én legalábbis hosszú évek alatt így ismertem meg az intézet működésének minden részletét. Édesanyám Makkai Sándornak volt a titkárnője, a 30-as években részt vett a nőszövetségi munkában, tőle örököltem a szervezési készséget, így nem volt megerőltető a rektori munka. Átláttam a helyzeteket, megfelelően reagáltam a nehézségek alkalmával, és úgy érzem, igyekeztem a teológiai intézetben adódott feszültségeket oldani, csapatmunkában dolgozni. A Partiumi Keresztény Egyetem tisztsége annyival volt érdekesebb, hogy ott több fakultást kellett koordinálni. Ez lehetőséget teremtett számomra a bölcsészekkel, közgazdászokkal, művészekkel való párbeszédre. A legaprólékosabban előkészített konferencián is történhetnek bakik, de hangsúlyoznám, hogy rektorságom ideje alatt mindkét helyen elkerültek a botrányok.
Geréb Zsolt
Sepsiszentgyörgyön született 1941-ben. A kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban érettségizett 1959-ben, majd felvételizett a teológiára. Első lelkészképesítő vizsgát 1963-ban tett, ezt követően Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson szolgált. 1980-tól a Protestáns Teológiai Intézet tanára lett, tíz évig volt a bibliai tanszék vezetője, 1995-ben professzori kinevezést nyert, közben 1994–1998 között az intézet rektora lett. 2000-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen is tanított, az intézet rektori teendőit 2004 és 2008 között látta el. Felesége Zoltay Erzsébet, angol-román szakos tanárnő, aki 1990-től a kolozsvári teológia könyvtárosaként dolgozott nyugdíjazásáig.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mentor – A piros láda kérdéseket, nem válaszokat ad
Codău Annamária Excellentia-díjas bölcsésszel beszélgettünk
Nehezen állt kötélnek, azaz interjúnak – különösebben nem szereti a reflektorfényt. Pedig ezt nemigen lehet elkerülni, ha az ember lánya Excellentia-díjat kap. Interjú helyett szívesebben lapozgatja Cs. Gyimesi Évát, az angol nyelvű esszékötetet, esetleg Brassai Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapját kutatja. A Mentor legfiatalabb interjúalanya emellett nagyon segítőkész, jegyzetei sokunkat megmentettek már, amit ezúton is köszönünk.
– Beköszöntött a nyár és ezzel egy időben a várva várt szesszió is, jogos a kérdés: hogy vagy?
– A májussal együtt minden egyszerre kezd az egyetemista ember fejére zúdulni, és ez így tart június–júliusban is. Elég nehéz a tanulásra, kutatásra, vizsgákra összpontosítani a mindenféle rendezvények mellett. Szóval ilyenkor még nehezebb megválaszolni ezt a kérdést, de mondjuk azt, hogy jól vagyok. Vagyis gondolom, hogy a pörgésállapot jó.
– Mi szerettél volna lenni kicsi korodban?
– Körülbelül minden egyszerre. Nem volt soha tartós elképzelésem, volt, amikor óvó néni, volt, amikor fodrász, cégvezető, építészmérnök stb. Az ideális mesterségnek az építészmérnökit gondoltam valamikor 8–9. osztályban, ez a művészet és reáltudományok elegáns ötvözete, de aztán hamar lemondtam– Hogy lett ebből Bölcsészettudományi Kar?
– Így alakult, erre nem tudok inspiratív vagy céltudatos választ adni. Matek–infó intenzív angol osztályban végeztem a középiskolát, mégis főleg irodalommal kapcsolatos versenyekre jártam. Aztán a „döntés” részben azt mérlegelve született, hogy mi okoz örömet a mindennapokban, mi az, amihez valamelyest értek.
Sok fiatalt foglalkoztat az irodalom
– Annak idején a magyar szak felvételi szórólapján szerepelt a mágikus, minden kérdésre választ adó piros láda. Megérte válaszokat keresni a piros ládánál?
– Ahhoz képest, hogy a piros láda csak egy pirosra festett nagy faláda az órarendnél, fontos szerepet játszik a magyar szakos bölcsészek életében: találkozóhely, ahol órák vagy vizsgák előtt/után beszélgetünk. De igazából azt hiszem, hogy a piros láda épphogy nem válaszokat ad, hanem még több kérdést generál. És ez azért jó, mert nem engedi, hogy abbahagyjuk a gondolkodást, hogy belenyugodjunk valamilyen végleges érvényesség illúziójába.
– Mi a szerepe az irodalomnak a mai fiatalok életében?
– Sok fiatalt foglalkoztat az irodalom, s nem csak azokat, akiknek valamilyen módon a szakmájukat jelenti. Hogy mi az irodalom szerepe, az szerintem mindenki esetében más: a fikcióba meneküléstől kezdve az ismeretszerzési vágyig, a saját világ határainak kitágítási igényétől az empátia „gyakorlásának” lehetőségéig nagyon sok minden van, ami miatt valaki számára fontos lehet az olvasás. A mai fiatalokkal is így van ez, csak az irodalom mellett sokkal hozzáférhetőbbé váltak más médiumok is, amelyek szintén a fikció iránti igényünkre válaszolnak (film, számítógépes játékok stb.), ezért a figyelmünk is jobban megoszlik, és átalakulnak az olvasási szokásaink.
– A szakdolgozatodat, amellyel nemrég az ETDK-n II. helyezést értél el, az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokról (Cikkeit magyar, angol, francia, német, olasz és spanyol nyelven közlő irodalomtudományi folyóirat, Kolozsváron szerkesztette Meltzl Hugó és Brassai Sámuel – szerk. megj.) írtad. Miért esett erre a választásod? Mennyiben segítette a munkádat a témavezetőd, T. Szabó Levente? Melyek voltak a kutatás legfőbb eredményei?
– Több szempontból is úgy éreztem/gondoltam, hogy az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokkal (ÖIL) érdemes lesz nekem is foglalkozni. Egyrészt – és talán ez a legfontosabb szempont – személyes indíttatás vagy mondhatni szimpátia keltette fel az érdeklődésemet: bikulturális egyénként nagyon érdekelt az, hogy a különböző nyelveket és kultúrákat hogyan lehet összehangolni, és amikor másodéven irodalomtörténetből T. Szabó Levente bemutatta nekünk az ÖIL-t, úgy tűnt, hogy ez a többnyelvű, 19. századi kolozsvári folyóirat is ilyesmit próbált megvalósítani.
Másrészt nagyon sok kiaknázatlan része van ennek a lapnak az anyagát és történetét tekintve, ráadásul nemzetközileg nagy érdeklődést mutatnak iránta a kutatók, hisz az összehasonlító irodalomtudomány intézményesülésének kezdeteit erre vezetik vissza. Ezért úgy gondoltam, hogy akár új eredményekre is lehetne jutni, ha közelebbről vizsgálódunk.
A kezdeti bizonytalanabb ötleteimmel felkerestem T. Szabó Leventét, aki már hosszabb ideje foglalkozik az ÖIL-lel, ő lett a szakdolgozatom témavezetője. Nagyon sokat segített abban, hogy tágasabb kontextusban is átláthassam a vizsgált korpuszt, de közben elkerüljem az általánosítás csapdáját.
Kutatásomat a folyóirat angolszász anyagára és kapcsolataira alapoztam, s úgy tűnik, hogy elég érdekes folyamatokat sikerült megragadni, például kirajzolódik az, hogy míg a magyarok számára a lap nem volt eléggé „magyar”, az angolok figyelmét talán épp a „magyarsága” ragadta meg. Ilyen eltérő elvárások között kellett sokat egyensúlyozniuk a szerkesztőknek, s ebből látszik, hogy milyen gyakorlati nehézségei vannak a kultúrák közötti párbeszédeknek.
Talán a legfontosabb színtér, ahol ezek az eredmények „letesztelődnek”, a július végi, Bécsben sorra kerülő nemzetközi komparatisztikai kongresszus lesz (World Congress of the International Comparative Literature Association).
Nincs titkos receptem
– Nemrég te lettél a Bölcsészettudományi Kar első magyar szakos diákja aki Excellentia-díjban részesült.
– Természetesen nagy megtiszteltetés ez a díj, meg tud erősíteni abban, hogy van értelme az ember sokéves munkájának, még akkor is, ha nem kívánja azt olyan látványosan végezni. Ez olyan díj, amelyet részben a szakmai önéletrajz elbírálása, részben a közösség szavazatai alapján ítélnek oda. Szóval örvendtem, persze, amikor átadták, de mégis az eredményhirdetés előtti időszaknak örvendtem a legjobban, mert akkor nagyon sokan, család, barátok, kollégák, régi és jelenlegi tanárok kezdtek el igen lelkesedni és biztatni, és ezért (is) nagyon hálás vagyok nekik.
– Jövőre befejezed a mesterképzést. Tudod már a disszertációd témáját? Mi az a kutatási terület, amivel a jövőben szívesen foglalkoznál?
– Most tartok ott, hogy az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok angolszász anyagáról végzett kutatásomat lezáromféle, és nekifogok valami újnak. Ez az új irány még nem körvonalazódott, megint az a baj, hogy túl sok dolog érdekelne, de továbbra is főleg az összehasonlító irodalomtudomány területén maradnék.
– Mit olvasol éppen?
– Mivel szesszió van, elsősorban a kötelezőket, pillanatnyilag Cs. Gyimesi Éva Gyöngy és homok című kötetét. Ezzel párhuzamosan pedig mindig szokott lenni „pihenésképp” valami nem kötelező, amit elő-előveszek, mostanában ez Susan Sontag Against Interpretation and Other Essays című könyve.
– Hogyan van időd mindenre: tanulni, idejében megírni a dolgozatokat, olvasni, írni a Helikonnak, Korunknak, a szemnek, bulizni, kulturális programokra járni stb.?
– Mindenki azt hiszi, hogy van valamilyen titkos receptem, pedig nincs. Időm sincs, senkinek nincs arra, hogy mindent beleszuszakoljon, amit szeretne és amit kell. Azt hiszem, megtanultam a lemondást az egyensúly megtartása érdekében.
Játszunk!
1. Azért várom a nyarat, mert nyáron meg lehet mindent tenni, amit év közben az iskola/egyetem miatt nem.
2. Kolozsvárban a legjobb dolog a sok pereces.
3. Olvasni jó, mert: csak azt tudom, hogy nekem miért jó olvasni, és szűkszavúságom ellenére hatalmas esszé kerekedne belőle.
4. A könyv, amit mindenki el kellene olvasson: George Orwell,1984.
5. Irodalom vagy nyelvészet? IRODALOM.
6. Klasszikus vagy kortárs? Mindkettő.
7. A slampoetry mindig meg tud lepni.
8. A Harry Potter titkos kedvenc.
9. A szesszióban a legrosszabb a kísértés, hogy bármi mással foglalkozzak a tanuláson kívül.
10. Ha megválaszthatnám, melyik korban éljek, a jelenben maradnék.
Codău Annamária
• 1993. január 12-én született Marosvásárhelyen
• 2012–2015 között a BBTE Bölcsészettudományi Kar magyar–angol szakos hallgatója
• 2015-től mesterképzős hallgató magyar szakon
• rendszerint publikál a Helikon, Korunk folyóiratokban, a szemportálon
• 2016-ban II. helyezést ért el az ETDK-n Hányféle világirodalom? Az első nemzetközi komparatisztikai szaklap angolszász anyaga a magyar irodalom érdeke és az angliai perspektíva között című dolgozatával
• 2016-ban megkapta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Excellentia-díját
Tempfli Zófia
Szabadság (Kolozsvár)

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővel
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu

Hegedüs Csilla: társadalmi nyomás alakul ki az épített örökségért
Kézzelfogható hatása van az RMDSZ ügyvezető elnöksége által szervezett Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket kezdeményezésnek, egyfajta társadalmi nyomás alakul ki ezen a téren – mondta el Hegedüs Csilla kultúráért felelős ügyvezető alelnök a Maszolnak adott interjúban.
Június 30. és július 3. között közel száz fiatal táborozott az Örökségünk őrei kalotaszentkirályi táborában. Milyen élményekkel gazdagodtak?
Az Örökségünk őrei kezdeményezésben résztvevő iskolák nyertes csapatait hívtuk meg, így aztán jelen voltak dévai, Nagyenyedi, besztercei, Kolozsvári és kalotaszentkirályi diákok. Meg akartuk nekik köszönni a részvételt, hogy kiválóan védték az épített örökségünket, és éppen azért, hogy ezt még hatékonyabban tegyék a jövőben, szerveztünk egy kommunikációs napot is számukra Maksay Ágnes rendező, forgatókönyvíró, a Video Pontes stúdiótól Csép Gergő és Péter Anna, Krippán Kinga, a Paprika Rádió műsorvezetője, Benedek István és Tamás Ágnes kommunikációs szakemberek segítségével.
Milyen feladatot kaptak tőlük a táborlakók?
Azt kellett kitalálniuk, hogy szerintük hogyan fog kinézni Kalotaszentkirály száz év múlva. Nyolc csapat alakult, amelyekben összekevertük a diákokat, így megtapasztalhatták azt is, hogy milyen együtt dolgozni, közös arculatot tervezni vadidegen emberekkel. Rövid filmet is készítettek az elképzeléseikről, rádiós anyagot készítettek és online kommunikációt is tanultak. Számomra ugyanakkor nagy öröm volt, hogy amint beosztottuk a csapatokat, rögtön elkezdtek ötletelni, és érdekes elképzelések születtek, a helybeliekkel is jól működtek együtt.
Ez tökéletesen talál az Örökségünk őrei koncepciójával, hiszen az a cél, hogy megismertessük és megszerettessük a fiatalokkal az épített örökséget, ami az életük részévé válna. Ezt hozta a kalotaszentkirályi tábor is a feladatok mellett a kirándulással, tábortűzzel, filmnézéssel, csokievéssel és minden egyébbel, ami ehhez hozzátartozik.
Hogyan folytatódik a projekt?
Ősztől újra elindítjuk a kezdeményezést elsősorban a szórványmegyékben, mert az RMDSZ főtitkársága 2011-ben elfogadta a szórvány cselekvési tervet, amelynek része az Örökségünk őrei. Hunyad, Fehér, Beszterce és Kolozs megyeben biztosan folytatjuk ezt, Szeben és Brassó megyében szeretnénk felélénkíteni a projektet, ugyanakkor nagy öröm számunkra, hogy Maros megye és Csíkszereda jelezte, hogy szeretnének bekapcsolódni.
Egy iskolai éven keresztül zajlik majd a tevékenység, a tábort is meg szeretnénk szervezni, mert a kalotaszentkirályi Ady Endre iskola kiváló gazdának bizonyult, nagy szeretettel fogadtak, a helybéliekkel együtt.
Mindaz, ami az egy év alatt megszületett ötletként, hogyan foganatosítható a jövőben?
Kolozsváron a Brassai Sámuel Elméleti Líceum csapata örökbe fogadta az Uránia épületét, és ezáltal olyan sikeresen felhívták a figyelmet az értékeire, hogy a polgármesteri hivatal – Horváth Anna alpolgármester támogatásával – úgy döntött, megvásárolja az épület földszintjét. A fiatalok elkezdték visszahozni a köztudatba, hogy mennyire fontosak ezek az épített örökségek, és csak arra gondoljunk, hogy nekik vannak testvéreik, szüleik, nagyszüleik, akik szintén bekapcsolódhatnak. Nagyon-nagyon sokan megjelentek támogatóként, segítőként. Lassan kezd kialakulni az a nyomás, amely miatt kénytelenek lesznek a városvezetők kiállni az épített örökségek mellett.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Népszerű az iskolákban az Örökségünk őrei projekt
Haza kellett kergetni a diákokat az éjszakába nyúló foglalkozásokról
Az Örökségünk őrei ifjúsági mozgalom nagy erénye, hogy olyan fiatalokat nevel, akik tudják, hogy a kultúra összeköt – hangzott el azon a beszélgetésen, amelyet augusztus 20-án, szombaton Örökségünk Őrei Kolozsváron címmel szervezett a Communitas Alapítvány. A Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat részeként Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke helyi pedagógusok véleményét kérte ki arról a projektről, amelyet idén immár hatodik éve bonyolított le a szövetség, és amely egész Erdélyben nagy népszerűségnek örvend a fiatalok körében – tájékoztat az RMDSZ hírlevele.
Az értékelés során kiderült, hogy a Kolozsvári iskolák évi tíz-tizenöt programja közül az Örökségünk őrei bizonyul a legsikeresebbnek, hiszen ez valósan motiválja a fiatalokat, segít abban, hogy félretegyék telefonjaikat, számítógépes játékaikat több óra erejéig, az éjjelekbe nyúló foglalkozásokról pedig a tanároknak kell hazaküldeni az ötletelő gyermekeket. „A munkafolyamatok eredetiek voltak, sajátosak. A New York szálló örökbefogadásának egyik konkrét hozadéka például az, hogy az aktív Facebook-jelenlétünk hatására valamikori pincérek kezdték el egymást felkutatni” – mesélte lelkesen Solymosi Zsolt, a János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója. Kiemelte: az elfeledett Uránia Palota mindaddig senkit sem érdekelt, amíg azt a Brassai Sámuel Elméleti Líceum örökbe nem fogadta, ennek köszönhetően pedig elérte mind a román, mind pedig a magyar közösség ingerküszöbét.
Szabadság (Kolozsvár)

Ötvenéves a Gyökerek
A Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanulói, véndiákjai mindig képesek voltak időtálló ötletekkel, meglepetésekkel szolgálni. Az iskola szelleme „behálózta” a nebulókat, hatni tudott a padokban ülő diákokra, akik így hozzájárultak, hozzájárulnak ma is iskolájuk, városuk hírnevének öregbítéséhez. Találkozóra készülődve, az ötvenedikre, mi, véndiákok egyre gyakrabban beszélünk egymással, idézzük fel emlékeinket.
A nyár végén magyartanárunk, Albert Ernő A Gyökerek iskolai folyóirat néprajzrovata címmel tanulmányt készített a Kriza János Néprajzi Társaság október 21-én tartandó, Tudománytörténeti hagyományok és örökség a Kolozsvári (romániai magyar) néprajzkutatásban tematikájú értekezletére. Megkeresett – egyik alapítója voltam a Gyökereknek –, így ugrott be, hát persze: 2016 októberében 50. születésnapját ünnepeli a Gyökerek, a Székely Mikó Kollégium iskolai folyóirata. Hogyan is indultunk?
Albert Ernő kéziratából idézek: „1966. október 1-jén az ifjúsági szervezetek országos konferenciát tartottak. Azon az összejövetelen hangzott el, hogy fel kellene eleveníteni a diákújságok hagyományát. Végre a sok unalmas gyűlés helyett olyan javaslat hangzott el, amely mozgósítani tudta a diákokat. Magam arra gondoltam, hogy elkészítem az első szám tervét, megbeszélem a tanulókkal, elindítjuk a folyóiratot. DIÁKOK lett volna a címe. Előzőleg azonban megkerestem a Brassóban működő nyomdánál dolgozó ismerősünket azért, hogy tájékozódjunk a nyomdai költségekről. Olyan összeget közölt, amelyet akkor nem tudtunk volna előteremteni. Arra gondoltunk, esetleg majd később a szülők segítségével összegyűjtjük a szükséges összeget… A diákok megelőztek – bátrabbak, határozottabbak voltak… Néhány hét elteltével, órám után Kerekes Mária és Szabó Éva XI. osztályos tanuló azzal kísért el, hogy diákfolyóiratot szeretnének megjelentetni – bizonyára a forrás közös volt. Elmondtam, hogy Brassóban költségeiről érdeklődtem, egyelőre el kell halasztanunk a folyóirat megjelentetését. Egy hét elteltével, most már óránk kezdésekor közölték tanulóim, hogy ha nem lehet nyomtatni, kézírással el is készítették a folyóirat első számát. Neve: Gyökerek. Látszott az egész osztály hangulatán, hogy megvalósítását magukénak érzik, ezért elő sem hozakodtam az általam kigondolt címmel. Az első szám megszületett, valamely érdekes és értékes folyamat elindult. Az első szám szerkesztői: Herbszt István, Kerekes Mária, Szabó Éva. A 34 oldalt olvasható betűkkel, egységesen Keresztes Irén írta. Mind a négyen a XI. A osztály tanulói voltak.” Az első – sajnos, az időközben elhunyt Keresztes Irénke gyöngybetűivel írt – számban a szerkesztők megfogalmazták akaratukat: „A folyóirat célja megszerettetni az irodalmat tanulótársainkkal, és eddigi irodalmi ismereteink minél jobb elmélyítése”. A szám tartalma tükrözi ezt a célt: a Janus Pannoniusról, Gaál Gáborról, Szilágyi Andrásról, Radnóti Miklósról írt tanulmányokat Bartalis János versei, világirodalmi szemle – külföldi írók, költők művei – egészítik ki, de nem hiányzik sem az anekdota, sem a sziporka belőle.
1967. január 21-én megjelent a második szám, a szerkesztésbe immár beszállt az igazgatóság is: géppel írott kiadvány; majd február 2-ától, a 3. szám megjelenésétől Bíró Iván Géza rajztanár által készített címlappal jelentünk meg, ez meghatározta a folyóirat arculatát, annak „kimúlásáig”. A tanulók által gyűjtött népköltészeti anyagok is megjelentek már.
A folyóirat tartalma is változott, vaskosabb, érettebb lett, a harmadik számtól Gyökerek/Rădăcini címmel, két nyelven jelenik meg. Az irodalmi kör munkássága, népköltészeti anyagok (Nika Tibor, Molnár Károly, Árvay Katalin, Bedő Ildikó és sok más diák gyűjtései) mellett pályázatot hirdetnek meg „eredeti irodalmi alkotások írására”. Új írások címszó alatt első szárnypróbálgatással jelentkeznek is „a költők”. Sokukból az is lett, Kapui Ágota (1970 és 1974 között szerkesztő), Veress Gerzson, Benedek Éva, Vrabie Florica, akik már az elemi iskola padjaiból kérezkedtek be a folyóiratba. De a szerkesztők figyelme kiterjedt a romániai magyar irodalomra is, jeles alakjaihoz fordulnak levélben: Szabó Gyulához, Faragó Józsefhez, Méliusz Józsefhez, Beke Györgyhöz, Horváth Istvánhoz. Nagy Istvánt Késmárki Erzsébet kereste meg. Fordítással is próbálkozik Ütő Judit, Mattis Waldemar, Persinariu Maria, Lepedus Csaba, Târlungeanu Lidia, Sipos Attila, Tóth Attila, Pászka Imre. Mitroi tanár (alias Miron Rusu Barian) a szárnypróbálgató költők írását fordítja magyar nyelvről románra. Elindul Szabó Éva szerkesztésében egy állandó rovat, a Színházi őrjárat. Frissen megjelent könyvek bemutatása, pályaválasztási tanácsadás, sőt, már érettségizett diákok, Ferenczi Imre, Sikes Márta, Bende József is visszatérnek a laphoz, segítenek a szerkesztésében. Közben a folyóirat hírneve eljut Kézdivásárhelyre, és még messzebb. A Kolozsvári Brassai Sámuel-iskolából Kardos Adrienn és Gyulai Gyöngyi keresi meg szerkesztőségünket. Életre szóló barátság kezdete ez, Kardos Adrienn és jómagam az egyetemen is egymás mellé kerültünk. Gazdagodik a folyóirat, visszatérnek a volt diákok: Bogdán László, Czegő Zoltán írásai mellett a véndiák képzőművészek alkotásairól készült fotók jelennek meg.
Tanáraink is beszállnak: Becsei Pál a 9. számban kitűnően dokumentált tanulmányában írja le a Székely Mikó Kollégium történetét, de a nebulók fejét tágítandó szót kér Sombori Sándor, dr. Székely Zoltán. Valami elindult a kollégiumban. Valami, ami megmozgatott mindenkit.
Az iskola 110 éves évfordulója alkalmával Albert Ernő ezeket mondta: „…jó földbe fogóztak a Gyökerek. Gondos kertészek ápolták… köszöntjük az 1967-ben végzett XI. A osztályos tanulókat is, akik lelkes munkával elindították folyóiratukat, amely azóta nem kevés dicsőséget szerzett iskolánknak”. A folyóirat mellett évkönyvet is kiadott az igazgatóság, de sajnos, az iskola 125 éves évfordulójára, 1984-ben elkészült évkönyv már nem került nyomdába, kéziratban várja feltámadását a Csikósné Péter Julika – aki napokig eltűrt maga mellett, aki elkészítette a folyóirat bibliográfiáját – által gondozott dokumentációs könyvtárban.
Valami elindult és valami elmúlt. De merem remélni, hogy azokban a tantermekben, amelyekben annak idején mi ültünk, izgultunk, nevettünk, alkottunk, most is vannak olyan tanulók, akik alkotni szeretnének, akik útra indítanának valami hasonlót, annak modernebb változatát, de örök életűt.
Kerekes Mária
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cseke Gábor 75
Cseke Gábor (Kolozsvár, 1941. július 29.) költő, író, újságíró. Szülővárosában a Brassai Sámuel Líceumban 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben.
Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól – Dali Sándor után – 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. 
A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), majd 1969-ben az Elveszett birtokok cíművel. Próbálkozott az 1950-es években lejáratott „termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései Tornác címmel 1970-ben jelentek meg. Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó című gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet. Érzelmes levelek című regénye Ellenállás című újabb verskötetével egy évben, 1980-ban jelenik meg. Ugyanebben az időszakban látnak napvilágot: Bármely rendelést vállalok (regény, 1982); Az ítélet születése (versek, 1983); A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989); A bozót (regény, 1989); Álruhában. Mai kalandok, riportok (1989). A rendszerváltás után a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (2009) című vallomásos munkájával jelentkezik, s megkezdi addigi lírikusi életműve összegzését is: Tükörterem (válogatott versek, 2005); Lírai tőzsde. Fontos versek (2006); Szerpentin vándora. Szigorúan válogatott versek, 1967–2010 (2010). Szintén a rendszerváltás után, 2003-ban jelenik meg a Periszkóp Pál–Bakter Bálint (Szonda Szabolcs–Cseke Gábor): Robogni örök úthengeren, avagy Mit vétettek a dáliák? című, játékosan „feleselő” verskötet is. Lefordította M. F. Ṣandru válogatott verseit (A nagy teremben, 1989). A Romániai Magyar Szó hétvégi mellékletét szerkesztette, majd társszerkesztője a Café Főnix internetes irodalmi portálnak. Csíkszeredában él.
Cs. G. hétköznapi glóriája
Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt.
Dolgos élete terhét lerakhatná immár a csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Amikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében. Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel. Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól.  Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam.
Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges „modell” Cseke Gábor lehetne.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Cseke Gábortól idézetek:
„Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink. Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik. 1962-től, ahogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó…
Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Amely értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.
A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon. Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet.
És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.” (Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vetélkedő az 1848-as kolozsvári vértanúk emlékére
A kincses városbeli 1848-as honvéd vértanúk és hősök emlékére szervez diákvetélkedőt szombaton délelőtt a Házsongárd Alapítvány. 
A hagyományteremtő céllal tartandó rendezvénybe 5 kolozsvári magyar iskola 5 gimnazistacsapata kapcsolódik be. A diákoknak a Házsongárdi temetőben nyugvó 1848–49-es hősök sírjait kell megtalálniuk, más csoportok ugyanezekből az iskolákból a jövő hét folyamán a maguk készítette koszorúkat helyezik el mintegy 50 emlékhelynél.
Kolozsvár 1848-ban Erdély politikai és szellemi fővárosa volt, így természetes, hogy a forradalomnak és szabadságharcnak számos eseménye kötődik a városhoz. Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke elmondta, az első ízben szervezendő rendezvényt az október 18-ai dátumhoz rögzítették, ugyanis a Madéfalván született Tamás András honvéd alezredest és a csíktaplocai Sándor László őrnagyot, a forradalom és szabadságharc kolozsvári vértanúit 1849. október 18-án végezték ki.
„Célunk, hogy ezen a napon évről évre megismételjük a tiszteletadást, mintegy meghosszabbítva az október 6-ai hivatalos megemlékezéseket a november 1-jei, inkább családi vonatkozású halottak napja előtt. Reméljük, hogy ezzel a rendezvénnyel egy igazi kolozsvári közösségi tiszteletadás alapjait teremtjük meg” – fogalmazott Gergely Istvánné. Kifejtette azt is, nem hagyományos, főként szövegközpontú vetélkedőről van szó, hiszen a diákoknak el kell igazodniuk a Házsongárdban, fényképet kell készíteniük azokról az emlékhelyekről, amelyeket megtaláltak, 1848-as dalokat is kell ismerniük, és természetesen tudniuk kell a 13 aradi vértanú nevét.
Térkép segítsége nélkül kell megtalálniuk többek közt Brassai Sámuel erdélyi polihisztor, 1848-as kolozsvári nemzetőr hadnagy, báró Jósika Miklós író, 1848-as országgyűlési követ, gróf Mikó Imre politikus, író, az 1848-as agyagfalvi székely nemzeti gyűlés elnökének sírját, olyan útvonalakon kell haladniuk, amelyek a forradalom eseményeihez kötődő személyiségek sírjait érintik. A vetélkedő díjátadójának házigazdája Magyarország főkonzulátusa, a rendezvényt pedig a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

Diákvetélkedő Kolozsvár 1848-as vértanúiból
A Házsongárd Alapítvány hagyományteremtő céllal tartott szombaton Kolozsváron versenyt a Báthory István Elméleti Líceum, Apáczai Csere János Líceum, Református Kollégium, Brassai Sámuel Elméleti Líceum és János Zsigmond Unitárius Kollégium csapatai számára, akiknek a Házsongárdi temetőben nyugvó 1848–49-es hősök sírjait kellett megtalálniuk.
A megmérettetésről Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke lapunknak elmondta, hogy az első ilyen versenyt az október 18-i dátumhoz kötötték, amikor 1848-ban Tamás András honvéd alezredest és Sándor László őrnagyot, a forradalom és szabadságharc kolozsvári vértanúit kivégezték. A diákok dícséretesen helyt álltak, ők az önszerveződés reménységei, és vélhetően most egy igazi kolozsvári közösségi tiszteletadás alapjait sikerült letenni. A magyar főkonzulátuson lezajlott díjkiosztáson tulajdonképpen valamennyien nyerteseknek minősültek.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Bartók és a kolozsváriak
A 700 éves Kolozsvár zenéje rendezvénysorozat keretében kerül sor október 29-én, szombaton 18 órától a Brassai vonósnégyes rendkívüli hangversenyére a Kolozsvári Magyar Operában, derül ki az intézmény közleményéből. Az eseményre a belépés díjtalan.
Brassai Sámuel, az utolsó erdélyi polihisztor szerteágazó hangverseny-szervezői és zenekritikusi tevékenysége amennyire kevéssé ismert, éppen annyira példamutató. Az ő szelleme előtti tisztelgésként fogant meg a gondolat, hogy a Kolozsvári Magyar Opera vonósnégyese a Brassai nevet vegye fel. Tagjai – Barabás Sándor, Balogh András (hegedűk), Botár András (mélyhegedű), Kostyák Előd (gordonka) – a Ruha István, Ágoston András, Selmeczi János nevével fémjelzett erdélyi vonósiskola jeles képviselői, a magas szintű kamarazenélés avatott művelői. Szabadság (Kolozsvár)

„Fejetlenség” van az erdélyi magyar iskolákban az igazgatói versenyvizsgák után
Nagy a bizonytalanság azokban a magyar és vegyes tannyelvű iskolákban is országszerte, ahol senki sem jelentkezett az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgára. Olyan nagymúltú magyar intézmények vannak ilyen helyzetben, mint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Líceum, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium, a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium. A főtanfelügyelők egybehangzóan állítják: a versenyvizsgát nem év közben kellett volna lebonyolítani, amikor fennáll a veszélye, hogy vezetők nélkül maradnak oktatási intézmények.
Az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgák jelenleg is zajlanak, jövő héten bírálják el az óvásokat. Hogy ezt követően mi lesz az üresen maradt helyekkel, még nem tudni, a minisztérium december elejére ígért erre vonatkozóan pontos tájékoztatást. Összeállításunkból kiderül, a vizsga feltételeit sokan saját hibájukon kívül sokan nem tudták teljesíteni.
Hargita megye: 62 százalék vizsgázott sikeresen
Hargita megyében közel 62 százalékos arányban vizsgáztak sikeresen az igazgatói valamint aligazgatói állásokra a tanintézményekben. 48 iskolában és óvodában nem teltek be a helyek. "Sajnálatos módon vannak olyan óvodák és iskolák, amelyekben senki nem jelentkezett a korábban meghirdetett igazgatói állásokra" – tájékoztatta a Maszolt Görbe Péter, Hargita megyei főtanfelügyelő.
Összesen 134 igazgatói és 66 aligazgatói helyet hirdettek meg a megyében. A főtanfelügyelő közlése szerint 24 igazgatói és 36 aligazgatói posztra senki sem jelentkezett. Mindössze tíz iskolában alakulhatott ki valós verseny az igazgatói tisztségre azzal, hogy legalább ketten jelentkeztek egy helyre, az aligazgatók esetében 34-en voltak 30 helyre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakorát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakórát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.
maszol.hu

Aki a torockói iskolát virágzóvá tette
Fehér megyében három nevesített, magyar iskola van: a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, a Gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Teológia Líceum és a Torockói Sebes Pál nevét viselő Gimnázium. A Torockói Unitárius Egyházközség és a Sebes Pál Gimnázium jó egyetértésében és együttműködésben emlékeztek a névadó rektorra, tanítóra, születésének 230. évfordulója alkalmából (1786-1864). Az ünnepségnek három helyszíne volt: az igényesen felújított unitárius templom, az iskola és a Duna-ház. Az előadások, könyvbemutatás, iskolaudvari fogadás, Duna- házi képvetítés, állófogadás és a szép orgonajáték jegyében ünnepeltünk. A templom megtelt az érdeklődő torockóiakkal, meghívottakkal, vendégekkel, akik nagy figyelemmel követték az eseménysorozatot.
Az ünnepség a templomban kezdődött délelőtt, Csécs Márton unitárius lelkész áhítatával, amit a Sebes Pál által szerzett egyházi ének, a „Világosság Szent Atyja” közös eléneklése vezetett be. A lelkész a megemlékezésben idézte Boros György püspököt, aki így emlékezett a névadóra: „E kor nemes szelleme egy ifjú embert megragadott, arra a vakmerő elhatározásra bírt, hogy ő egy népiskolát virágzóvá tesz, a nevelést addig ismeretlen irányba tereli, s oly nemzedéket teremt, amely munkáját tovább fogja folytatni.” Bakó Irén nyugalmazott tanárnő, előadó, aki három évig a torockói iskola biológia-földrajz szakos tanára volt, itt ismerkedett meg Sebes Pál nevével és foglalkozni kezdett életével valamint munkásságával. Előadásának címe: „Aki a torockói iskolát virágzóvá tette.” Érdekelték az iskola (Erdély) más nagyjai is, akiknek rövid életrajzát és fényképeiket kifüggesztették az iskola folyosójának falára, ahol látható például Kriza János, Felvinczi György, Brassai Sámuel, Gáspár János, Benczédi Gergely, Péterfi Gyula, Borbély István, Sebes Pál és Gergely János.
Sebes Pál életpályájának az ismertetése kitért a részletekre is, ennek alapján születhetett meg a hallgatókban egy teljesebb kép Sebes Pál tevékenységéről, odaadó tanári és írói munkájáról. Ez a tudás eszményképpé nemesítheti az ünnepeltet a mai fiatalok tudatában. Jogosan büszkék csak azokra az elődökre, névadókra lehetünk, akiknek életművét ismerjük. Egy gazdag életút ma is követhető elvei Sebes Pál hagyatékában ma is odafigyelésre érdemes és kívánatos oktató-nevelő elvek vannak. Annakidején a torockói iskolában 120 gyermeket tanított. A mai iskolában, Székely Erika igazgató adatai szerint, 93 gyermek tanul, ide tartoznak a Böjte atya által alapított Kis Szent Teréz gyermekotthon tanulói is. Az ünnepen jelenlevő V-VII. osztályos diákok Sebes Pál legjelentősebb művéből, az „Erkölcsi tükörből” idéztek egy- egy passzust. Betanításukban szerepet vállalt Csécs Márton lelkész, hitoktató. Sebes Pál tükörnek nevezte a jobb és szebb erkölcsű embereket, mert: „egy véka tudomány mellé egy köböl jó erkölcs és szép magaviselet kívántatik.” Munkája eligazítónak bizonyult a napi életben, hiszen tanácsait minden napszakra kidolgozta. Például: „Nagyon becsületes dolgokról és tárgyakról beszélj, senkiről pedig rosszat és rágalmazva ne szólj, mert ebből ítélnek meg.” Az előadás tanulsága szerint Sebes mindig lelkesen tanított az akkori Erdély egyik legjobb iskolájában, ahol azon munkálkodott, hogy „minden gyermek ébersége és tanulási kedve megőriztessék.”
A szigorúan vett fegyelem táplálója nála mindenkor a szeretet volt.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (II.)
 1996 után mi történt veled?
– Jelentkeztem újból, de már nem volt elég szavazóm. Akkor visszamentem ügyvédnek. Magánirodát nyitottam, odavettem a fiamat is. Most nyugdíjas vagyok, de még bejárok az irodámba. Rengeteg külföldi ügyfelem van ingatlan visszaszolgáltatási ügyekben Németországból, Izraelből... Sok dosszié ott porosodik nálam. Bukarestben a bizottság nem nagyon aktivál, nincs pénz a kártérítésre.
– Nem akarnak dolgozni?
– Akik ott voltak, mindet letartóztatták, mert saját zsebükre dolgoztak. Szerencsére, én nem keveredtem bele ilyesmibe. Jöttek Bukarestből, ajánlottak 10-20%-ot a sikeres dossziéért...
– Tudják az aradiak, mi mindent tettél a városért, a megyéért, mint politikus?
– A fiatalok nem ismernek, de úgy érzem, hogy azok, akik annak idején éltek, megbecsülik, elismerik a munkámat.
– Nem itt születtél. Mi az, ami mégis Aradhoz köt?
– 1965-ben kerültem ide, több mint 50 éve. Aradinak tartom magam. Ide köt a család, az ismerősök, barátaim, a munkám, az események, emlékeim.
– Szereted Aradot?
– Jobban szerettem volna azt az Aradot, amiről meséltek az öregek... Tulajdonképpen azért jöttem Aradra, mert lehetett fogni a magyar tévét. Amikor idekerültünk a feleségemmel, első fizetésünkből vettünk egy televíziót, felszereltettünk egy hatalmas antennát, és Szentes felé fordítottuk.
– Az aradiakat jellemzi a lokálpatriotizmus?
– A magyarokat inkább. A románok között nagyon sok a betelepített.
– Milyen volt a viszonyod az emberekkel? Tiszteltek?
– Tiszteltek, mert én is tiszteltem őket. Mindig kerültem a konfliktusokat, és meg tudtam ütni egy barátságos hangot. Akár román, akár magyar, akár értelmiségi, akár nem.
– Vannak politikus példaképeid?
– Domokos Géza elég megfontolt volt, jó politikus. Összeveszett Tőkéssel és Szőcs Gézával is, akik radikálisabb politizálást akartak.
– Nem lett volna jobb azon az úton menni?
– Konfliktusosabb lett volna, de lehet, hogy eredményesebb. Nem tudom megítélni. Én nem ítéltem el Tőkést, de a „neptunosokat” sem. Mindegyik a magyarság érdekeit akarta szolgálni, különböző módszerekkel.
***
– Politikai beállítottságod ma?
– Inkább konzervatív vagyok, mint szocialista.
– Van erre magyarázat?
– Azt hiszem, hogy ez a korral jár. Van egy mondás: „Aki nem forradalmár, nem szocialista fiatal korában, annak nincs szíve. Aki nem válik konzervatívvá öregkorában, annak nincs esze.” Azt gondolom, hogy a multikulturalizmus, a globalizáció, a nyílt társadalom nem vezet sehova. Zárjuk be egy kicsit a társadalmat, ha meg akarjuk őrizni értékeinket!
– Váltsunk témát!... Elárulnál-e valamit családodról?
– Szüleim erdélyi értelmiségiek voltak, mind anyai, mind apai részről. Nagymamám szász származású volt, apja Szászrégen polgármestere. Barátja volt Brukenthalnak, adományozott egy csomó pénzt, hogy megnyissák a szász múzeumot, etnológus volt, bogarakat fedezett fel. Nagymamám egyik nagybátyja, Meltzl Húgó, a kolozsvári egyetem német professzora volt. Ő fordította le Petőfit németre. Egy fényképemen együtt pipázik Brassai Sámuellel. Apai részről Hosszúné Szentkirályi Erzsébet nagymamám egyik rokona Szentkirályi Móric, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja és országgyűlési képviselője volt. Buda és Pest egyesítése előtt az utolsó pesti főpolgármester, majd az egyesített Budapest első polgármestere volt.  Apám, nagyapám és dédapám mind jogászok voltak. Így aztán én is jogász lettem.
– Egyik fiad is jogász, ugye?
– Igen. A másik közgazdász.
– Emlékszem egy magyar bálra, amelyen 8-10 év körüli fiú unokád társasági táncbemutatót tartott.
– A kisfiú ma 190 cm magas. Angliában él. Öccse jövőre érettségizik. Kisebbik fiam fiúgyereke most ötödikes.
– Hogy áll egészséged?
– A bajokat leszámítva megvagyok. Kicsit magas a vérnyomásom, kis szívritmus-zavart fedeztek fel mostanában. De nincs komolyabb gondom.
– Vannak terveid?
– Össze szeretném szedni a jegyzeteimet, írni egy tanulmányt. Összefoglalni valamilyen formában, hogyan látom én ezt a forradalmat, amely immár 27 éve rázta meg az országot. Bele foglalnám a bányászjárást is.
– Ennyi idővel a forradalom kirobbanása után, elégedett vagy mindavval, amit sikerült elérnünk?
– Akkor óriási volt a lelkesedés. Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott. Rájöttünk, hogy ez nem éppen államcsíny volt, egy profitáló réteg, a volt kommunista párt második, harmadik garnitúrája, akik valamiért félre voltak állítva, Iliescu és társai, kerültek előtérbe. Átvették a hatalmat. A mostani PSD az ő utódpártjuk. Igazi rendszerváltás nem jött létre. Történtek pozitív változások, beléptünk az Európai Unióba, mi is haladunk a korral.
***
– Vannak megvalósulatlan álmaid?
– Régi álmom, hogy egyszer én is eljussak egy olimpiára. Hátha elnyeri Budapest a pályázatot... És akkor 2024-ben átugrunk.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?
– Sakkozom a számítógéppel, sudokukat fejtek, olvasok, tévét nézek.
– Szereted a sportot?
– Hogyne! Évekig rendszeresen teniszeztem. Aztán abbamaradt... Van a pincében egy pingpongasztalunk. Szoktam játszani az unokáimmal.
– Mit szeretsz olvasni?
– Bármit, ami a kezembe kerül. Minden korban az akkor divatos könyveket olvastam. Gyerekkoromban Verne Gyula, May Károly könyveit, később a detektívregényeket, szerettem az útleírásokat is.
– Utaztál sokat?
– Szenátorként egyszer kiküldtek egy hónapra Amerikába, hogy tanuljuk a demokráciát. Nagyon szép volt az az egy hónap. Amikor a SIF-nél, a regionális Pénzügyi Befektetési Társaságnál voltam igazgatótanácsi tag, elmentünk Cuzmannal, az elnökkel Japánba. Egy hét alatt megnéztük Japánt, Hong Kongot és Tajvant. Európában pedig sokat jártunk feleségemmel társasutazásokon.
– A tévét szereted nézni?
– Háttérzajnak használom, olvasás közben. Ha van valami érdekes, felnézek.
– Melyik adókat szereted?
– A pestieket.
– Melyik híradót követed?
– Délben megnézem a román köztévé híradóját, hogy tudjam meg, mi történt az országban, este meg az M1 Híradót követem. Néha odafigyelek az RTL KLUB híreire, hogy megtudjam a másik fél véleményét is, olykor az ATV-re is átkapcsolok. Utána kihámozom magamnak, hol van az igazság. Biztosan valahol a középúton.
– Milyen a hangulatod mostanában?
– Mindig optimista voltam. Lehet, hogy túlságosan is. Mondja a feleségem, hogy túl jóhiszemű vagyok, túlságosan megbízom az emberekben. Nem hiszem, hogy ebből valaha hátrányom lett volna. Mindenesetre elővigyázatos is vagyok.
– Azt hallottam, hogy érdekel a kozmosz meg a fekete lyukak. Hiszel a földönkívüliek létezésében?
– Olvastam Daniken könyveit... Biztosan nem vagyunk egyedül a világűrben. Csak nem tudjuk felvenni a kapcsolatot az idegenekkel. Nem hiszem, hogy egyedüli értelmes lények lennénk a világűrben. Kellene, hogy jöjjenek a földönkívüliek, hogy megmentsék a Földet... az emberektől.
– Van hiányérzeted?
– Egy optimistának nem lehet hiányérzete.
***
– A forradalom után ennyi évvel, hogy gondolod, mit kellett volna másként tenni?
– Azt gondolom, nem lehetett másképpen csinálni. Valahogy össze kellett szedni a magyarságot. Akkor, ’89-ben úgy találtuk, hogy erre a legjobb módszer, ha beíratjuk őket egy szervezetbe. Sajnos sokan lemorzsolódtak. Akkoriban hatalmas optimizmus uralkodott a magyarság köreiben. Ugyanis kétszeres elnyomástól szenvedett.  Először is a kommunista diktatúra sújtotta, de Romániában kialakult a nacionál-kommunizmus is. A Ceaușescu-éra utolsó éveiben minket másodrendű állampolgároknak tekintettek.
– Most már nem vagyunk másodrendű állampolgárok?
– Amikor az RMDSZ-nek erős parlamenti képviselete van, akkor jobban érezzük magunkat. Most, hogy nem vagyunk kormányon, piszkálgatnak. Szerintem, jobb, ha elvállalunk kormányfeladatokat.
– Mi a véleményed arról, hogy mi, magyarok egyre kevesebben vagyunk?
– Fő ok a kivándorlás… Ha összegyűlünk egy osztálytalálkozóra a régi diákok, azt látjuk, hogy az egykori kollégáknak legalább a fele külföldön él. Rengetegen kimentek.
– Mit tehetnénk, hogy megállítsuk a romániai magyarság létszámának csökkenését, hogy megmaradjunk?
– Ne keveredjünk! Az asszimiláció azt jelenti, hogy a magyar fiúk megszeretik a román vagy a cigány lányokat, összeházasodnak. Abban a családban biztosan a többség nyelve fog győzni. Az a család biztosan nem marad meg a magyar kultúra hordozójának. Gyerekeiket román iskolába adják… Ezt a folyamatot nem lehet megállítani. A kivándorlás mértéke csökkenthető az életszínvonal növelésével. Én bíztam az Európai Únióban, hogy megszűnnek a határok, és részben megoldódnak problémáink. Viszont, ha nincsenek is határok, akkor is az a nép fog győzni, amelyik tud szaporodni. A magyar átok az, hogy az anyák nem szülnek elég gyereket. 
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

500 éves a reformáció A magyar unitárius egyház
Az unitarizmus a reformáció radikális ágaként alakult ki Erdélyben. Reformátora és egyházalapítója Dávid Ferenc, aki nyugati tanulmányútjairól hazatérve kiváló elméjével, teológiai és egyházszervezési felkészültségével az erdélyi reformáció szolgálatába szegődött. Reformátori tevékenysége beilleszkedik az erdélyi reformáció fejlődéstörténetébe. Erdélyben először a lutheri reformáció vert gyökeret az 1540-es években, melyhez a szász közösség csatlakozott. 1557-ben Dávid Ferencet a magyar lutheránusok püspökévé választották. Az 1550-es évek végén a lutherinél radikálisabb helvét – sacramentarius – reformáció jelentkezett, a magyarság többsége a hitújulásnak ezt a formáját fogadta el. Ennek lett püspöke 1564-ben Dávid Ferenc. Az új vallási helyzetet fejezte ki az 1557. és 1564. évi tordai országgyűlés, midőn a reformáció lutheri és helvét irányát bevett vallásnak nyilvánította és követőinek szabad vallásgyakorlatot biztosított. Dávid Ferenc dogma- és egyházkritikájában a „semper reformada” – az állandó reformáció – elvét hirdette. A hitújítást nem tekintette befejezettnek a lutheri és helvét iránnyal, az általuk elért reformokat elégtelennek tartotta. A reformációt kívánta folytatni, midőn a Biblia alapján, az értelem segítségével vizsgálta a keresztény vallás dogmáit és tanításait. Ezekből csak azokat tartotta meg, amelyeknek bibliai alapjuk van, és az értelem által elfogadhatók, így a lényegében és személyében egy Isten lesz reformációjának alapállása és ismertetője. Dávid Ferenc tevékenységét a kolozsvári szószéken, hitvitákon, a gyulafehérvári fejedelmi udvarban és kiadványai útján fejtette ki. Nevéhez fűződik az 1568. évi híres erdélyi országgyűlési határozat előkészítése, amely a világon először addig sehol nem ismert mértékben foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, pontosabban fogalmazva, a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztást. Az 1568. január 6-13. között, Tordán tartott országgyűlés vallásügyi határozata: „Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.” Mindez az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyház állami elismeréséhez vezetett, ugyanakkor e törvénynek köszönhetően Erdély a korabeli vallásszabadság és felekezeti türelem földjévé vált, menedéket nyújtva az akkori Európa türelmetlenebb országaiból eretnekség vádjával elüldözötteknek is. A türelem hirdetése és gyakorlása azóta is kulcsfontosságú az unitáriusok számára. Az erdélyi ellenreformáció hajnalán az országgyűlés Dávid Ferencet hitújítás vádjával elítélte, és meghatározatlan idejű várfogságra ítélte. 1579 novemberében a dévai várbörtönben halt meg. Az 1570-es évek elejére Erdély legtöbb magyarok lakta falujában és városában otthonra talált az unitárius vallás. Az új hit Magyarországra is kisugárzott, nevezetesen az Alföldre, a Partiumra és Baranyára. Az erdélyi protestáns egyházszervezeti formát átvéve kormányzatunk zsinat-konzisztóriumi jellegű, ami azt jelenti, hogy az egyház kormányzása az 1579-ben megszervezett s 24 tagból álló consistorium feladata volt, élén a püspökkel. A Radecky Bálint püspök és munkatársai által 1626-ban összeállított első Egyházi rendtartás (Disciplina Ecclesiastica) szerint már intézményes formát öltött a Sancta Synodus Generalis, vagyis a Zsinat és a Generale Consistorium, azaz a Főtanács. A 18. század első felében ebből alakult ki az unitárius egyház mai központjának a csírája. Ez a központ az egész egyház ügyeinek az intézésével foglalkozik mind a mai napig, és élén egy vezető testület áll, amelynek Egyházi Képviselő Tanács a neve. Az ellenreformáció súlyos csapást mért a protestáns felekezetekre, különösen az unitárius egyházra. A kolozsvári unitárius egyházközség például elvesztette templomát (1716), iskoláját (1718) és más természetű javait. Mindez arra indította az unitárius főurakat, hogy az egyház jövőjének a biztosítása érdekében éppen ezt az egyházközséget erősítsék meg. Mivel a kolozsvári városi tanácsban az unitáriusok háttérbe szorultak, a kolozsvári unitárius egyházközség vette át az iskolai nevelés szellemi és anyagi támogatását. Amint már említettük, kulcsfontosságú volt ennek az egyházközségnek a megerősítése. Az unitárius főurak 1718-ban felhívást bocsátottak ki, amelyben adakozásra szólították fel az egyház híveit. Ennek a lépésnek egyházszervezeti jelentősége is volt: korábban az egyház kormányzásában a világiak nem vettek részt, ettől kezdve azonban az esperesek mellé világi felügyelő gondnokokat, a püspök mellé pedig két világi főgondnokot választottak. Ezzel az egyház belső szervezete megerősödött, és a kor viszonyainak megfelelően alakult. Mindennek ellenére a rekatolizáció következtében az unitárius egyházközségek és a hívek száma tovább csökkent. Ezek a támadások az egyház befelé fordulását eredményezték. A papság és a tanítók szorosabbra fűzték híveikkel a kapcsolatot, és a lelkigondozás korábban példátlan módon megerősödött. Az egyház továbbra is fenntartotta és táplálta a művelődési igényét. Ezt igazolja például az iskolák fejlesztése és a tehetséges ifjaknak továbbra is külföldi egyetemekre küldése. II. József uralkodása és az 1781- ben kiadott türelmi rendelet következtében egyházunk történetében a megújulás és a fejlődés korszaka kezdődött el. A cenzúra enyhülésével, 150 éves kényszerhallgatás után, 1778-ban végre megjelenhetett az első unitárius könyv Szentábrahámi Mihály: Summa Universae Theologiae Christianae Secundum Unitarius címmel. A hívek áldozatkészségéből mintegy 50 templom és iskola épült. A nagy építkezések mozgatója Lázár István püspök és Petrichevich Horváth Ferenc főgondnok volt. A kolozsvári főiskola mellett a 16. században alakult iskolák közül csak a tordai középfokú iskola és torockói partikula maradt fenn. Az egyház ama régi törekvése, hogy a Székelyföldön is létesítsenek középfokú iskolát, 1793-ban valósult meg, amikor a Homoródalmáson tartott zsinat elhatározta egy középfokú iskola felállítását Székelykeresztúron. A tordai és székelykeresztúri iskolák tehetséges tanulói Kolozsváron folytatták tanulmányaikat. Népiskola minden egyházközségben működött. Az 1785. évi Főtanács elrendelte, hogy minden egyházközségben keblitanácsot, azaz presbitériumot szervezzenek. Ez a világiakból álló testület a gyülekezet vezető és igazgató szerve lett. A 19. század elején egyre sürgetőbbé vált az oktatás megreformálása is. A tanügyi reformok Brassai Sámuel nevéhez fűződnek. Reformtervezetét az 1841-ben Korondon tartott zsinat elfogadta. Ennek értelmében az oktatás addigi latin nyelve helyett a magyart vezette be, az osztályrendszert a szakrendszerrel cserélték fel. Ezzel párhuzamosan felállították a nevelésügyi bizottságot is, amely szerv mind a mai napig működik. Ekkor kezdődik el az önálló intézményes lelkészképzés megszervezése is. 1845-ben a Főtanács elrendelte kétéves teológiai tanfolyam bevezetését azok számára, akik lelkészi pályára készülnek. Kriza János vezetésével 1847-ben indult a teológiai tanfolyam, amely a főiskola keretében a filozófiai kurzus elvégzése után következett. 1859-ben a kétéves teológiai tanfolyam időtartama három év lett. Egyházunk történetében fontos mozzanat volt az angol unitáriusokkal való kapcsolat felvétele 1821-ben, amely levelezéssel kezdődött, majd a kölcsönös látogatások megerősítették. Erre az időszakra tehető az amerikai unitáriusokkal való kapcsolatfelvétel is, amelyet Bölöni Farkas Sándor kezdeményezett 1831-ben, amikor az „új világban” járt. Európa történetében a 19. század eleje a forradalmak ideje. A magyar szabadságharc vívmányai közé sorolhatjuk a vallásügy korszerű rendezését és ezen belül az unitárius vallás törvényessé nyilvánítását Magyarországon. Ez a jog addig csak az erdélyi unitáriusokra korlátozódott. A szabadságharc leverését követően 12 évig tartó küzdelem kezdődött az abszolutizmussal szemben. AranyosrákosiSzékely Sándor püspök halála után, 1852-től a bécsi kormány kilenc évig nem engedte meg a püspökválasztó zsinat összehívását. Az egyház vezetését akkor Káli Nagy Elek főgondnok, Székely Mózes főjegyző-püspökhelyettes, Mikó Lőrincz főiskolai jogtanár és Fejér Márton ügyvéd vette át. Az abszolutizmus hanyatlását kihasználva az unitárius egyház 1861-ben Tordára püspökválasztó zsinatot hívott össze, amelyen Kriza Jánost választották meg főpásztornak. A kiegyezést követően hat évtizednyi szabad korszak következett egyházunkra, melyben az állam és az egyház közötti viszony megerősödött és egyházunk állami támogatást kapott. Kedvező körülmények között indulhatott meg az alkotómunka. 1861-ben Nagy Lajos tanár kezdeményezésére teológiai folyóiratot alapítottunk Keresztény Magvető címmel, amely az első ilyen jellegű vállalkozás volt Erdélyben. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig megjelenik a folyóirat. Egyházunk 1868-ban ünnepelte fennállásának 300. évfordulóját, és ez volt az első alkalom, hogy megemlékeztek az 1568-as tordai országgyűlésről és Dávid Ferenc egyházalapítóról. 1876-ban, Kriza halála után Ferencz Józsefet választották püspöknek. Az ő élete és munkássága összefonódott az egyház háromnegyed százados történetével. Püspöksége idején és közreműködésével alkották meg 1899, 1902 és 1904-ben az egyház zsinatpresbiteri rendszerű új szervezeti szabályzatát, és alakult át az egyházközségeiben és hívei adakozásából élő decentralizált egyházunk erős központi egyházzá. Ez az időszak kedvezett az unitárius eszmék szabad terjedésének. Ennek eredményeképpen több egyházközség alakult, főleg városon, Brassóban, Székelyudvarhelyen, Fogarason, Petrozsényban, Lupényban, Sepsiszentgyörgyön, Segesváron, Nagyenyeden. A budapesti egyházközség mellett más Királyhágón túli területeken is szerveződtek egyházközségek: Hódmező- vásárhelyen, Orosházán, Füzesgyarmaton, Dévaványán, Polgárdiban, Mezőberényben. Ezekből az egyházközségekből 1902-ben megalakult a Duna-Tiszamenti egyházkör.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
(Folytatása következik)
Népújság (Marosvásárhely)

500 éves a reformáció A magyar unitárius egyház (II. rész)
Boros György tanár kezdeményezésére a rohamosan teret hódító materializmus mérséklésére, a valláserkölcsi élet fejlesztésére 1885-ben létrehozták a Dávid Ferenc Egyletet, nőszövetségi és ifjúsági tagozattal. Az egylet első elnökéül Brassai Sámuelt választották, aki 12 évig töltötte be ezt a tisztséget. Az egylet kiadásában jelent meg Kolozsváron 1888-ban az Unitárius Közlöny című havilap, amely a vallásos élet és művelődés céljait szolgálta. Boros György sokat küzdött a teológiai oktatás fejlesztéséért is, és mai színvonalra emelésében tekintélyes része volt. Az 1896-97-es tanévben az unitárius egyház megalkotta a Papnevelő Intézet első önálló szervezetét és rendszabályait. A teológiát 1915-ben akadémia rangjára emelték, és 1948-ig az Unitárius Teológiai Akadémián folyt a lelkészképzés. A kolozsvári Belső Magyar utcai, 1806-ban épített főiskola a 19. század végén már szűknek bizonyult, és 1899-ben hozzáfogtak Pákei Lajos tervei alapján az új, immár negyedik főiskola építéséhez, amelyet 1901-ben fejeztek be. Ez a mai János Zsigmond Unitárius Kollégium. 1914-re felépült az új székelykeresztúri iskola is, a mai Berde Mózes Unitárius Gimnázium, a régi épületet pedig bentlakássá alakították át. A tordai unitárius algimnáziumból 1878-ban állami polgári fiúiskola lett, majd 27 év eltelte után 1905-ben újból visszaállították az algimnáziumot. Miután a magyar állam főgimnáziumot létesített a városban, 1907-ben az algimnázium működése ideiglenesen szünetelt. 1919-ben újra megkezdődött az oktatás, de csak 1922-ig folyt, mivel akkor a román állami hatóságok be- szüntették. A 19–20. század fordulóján, 1900-ban Bostonban megalakult az Unitárius és Szabadelvű Vallások és Egyházak Világszövetsége. Eme világszövetség egyik kigondolója Boros György volt, aki személye- sen részt vett az alakuló gyűlésen, és alapítóként a Magyarországi Unitárius Egyházat képviselte. Az I. világháború után a vesztesek oldalán levő Erdélyt 1918. december 1-jén Romániához csatolták. Az új politikai viszonyok között meg kellett tanulnunk a többi erdélyi magyar történelmi felekezettel, hogy mit jelent kisebbségben élni. Egyházunknak kétszeresen is nehéz helyzete volt, mert nemcsak nemzetiségként, hanem egyházként is kisebbségben volt. Ez a kettős kisebbségi lét azóta is jellemzi egyházi életünket. Az erdélyi magyarságnak és vele együtt az Unitárius Egyháznak – a területileg Magyarországon maradt Duna-Tiszamenti Egyházkör kivételével – kis megszakítással a román állam keretében kellett és kell élnie és harcolnia megmaradásáért. 1918-ig az erdélyi magyarságnak nem volt érdekvédelmi szervezete, ezért az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetői már 1918. november 15-én püspöki találkozót szerveztek, amelyen az egyetértés és az összefogás jegyében tanácskoztak. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a négy történelmi egyház közötti három és fél évszázados ellenségeskedés után 1918 végére Erdély olyan helyzetbe került, amikor magyar egyházainak főméltóságai első ízben „együttesen bocsátották ki a nehéz és sorsdöntő napokban és napok által ténnyé vált testvéri szeretetnek egy szép bizonyítékát: a közös pásztorlevelet”. Az összefogás még szorosabb lett, és Ferencz József unitárius püspök kezdeményezésére 1920. július 24-én megalakult az Erdélyi Magyar Egyházak Felekezetközi Központi Tanácsa, amely egybehangolta és irányította egyházaink közös fellépését jogaink védelmében. Az új állam kereteibe való beilleszkedés erdélyi magyar egyházaink szervezeti életében is változásokat idézett elő. Világi híveink mellett több egyházi vezetőnket is igen könnyen „beinternálták” és börtönbe juttatták a hadbíróságok. Egyleteink működését beszüntették, gyülekezési jog híján egyházi összejöveteleink elmaradtak. Megkezdődött az unitárius egyház jövedelmét biztosító alapítványi birtokok kisajátítása, melyeket majd a II. világháború utáni „kollektivizálással” a teljes egyházi vagyon államosítása követett. A nehéz anyagi körülmények miatt 1922-ben az iskolák megmentésére egyházunk a többi felekezettel együtt bevezette az egyetemes adót, és a szegénység ellenére a hívek lehetőségeikhez képest teljesítették az egyház kérését. Ennek eredményeként az 1930-as években 36 elemi, két középiskolát, a Teológiai Akadémiát és egy leányotthont, valamint egy diákbentlakást mű- ködtetett az egyház. Ezek mellett Székelykeresztúron 1932-ben megalapítottuk a Téli Gazdasági Iskolát. A két világháború között intenzív belmissziói munka indult meg. Fellendült a tevékenység az újjászervezett Dávid Ferenc Egyletben, a Nőszövetségben, az Ifjúsági Egyletben. Széles körű munka indult meg ugyanakkor a nép művelése érdeké- ben: olvasókörök és népkönyvtárak létesültek, Balázs Ferenc mészkői lelkész a 30-as években népfőiskolát szervezett. Gazdasági téren különböző szövetkezeteket létesítettek, hogy a falu gazdasági helyzetén segítsenek. A Nőszövetség szociális feladatok ellátását vállalta magára, és szegény, árva, öreg, testi fogyatékos embereket gondozott. Megerősödött a szórványban élő hívek pasztorálása. Az unitárius egyházi irodalom és sajtó is fejlődésnek indult. Több munka jelent meg a gyakorlati teológia, egyház- és jogtörténet köréből. 1921-ben megalakult az Unitárius Irodalmi Társaság az egyházi irodalom támogatása és könyvkiadás céljából. Létrejött a Sajtó és Iratterjesztő Iroda, amely vallásos témájú munkákat jelentetett meg és terjesztett. Ebben az időben a lelkészek, a tanítók és a tanárok figyelemre méltó tehetségmentési munkát végeztek. Felkutatták a tehetséges szegény gyermekeket, és továbbtanulásukat biztosították. A háború miatt megszakadt külföldi kapcsolatokat egyházunk már 1919-ben felelevenítette. Angol és amerikai unitáriusok látogatták meg Erdélyt, hogy személyesen is tájékozódjanak az itteni körülményekről, és segítségünkre legyenek. 1924-ben minden erdélyi unitárius egyházközséget testvéregyházközséggé fogadott egy-egy amerikai unitárius gyülekezet, hogy erkölcsi és anyagi támogatásban részesítse. Az egyház újból lelkészjelölteket küldhetett az angol és amerikai unitárius teológiai intézetekbe. A második bécsi döntés értelmében 1940-ben Magyarországhoz került Erdély északi része 65 unitárius egyházközséggel, kb. 60.000 lélekszámmal, az iskolahálózatból pedig 33 elemi, két közép- és egy gazdasági iskola, valamint a Teológiai Akadémia. Dél-Erdélyben 53 unitárius egyházközség maradt 10 elemi iskolával, de a román állami hatóságok diszkriminációs intézkedései megbénították azok működését. A dél-erdélyi egyházközségek vezetését Gál Miklós főgondnok mint világi elnök és Árkosi Tamás esperes mint egyházi elnök irányításával az ottani tagokból alakult Egyházi Képviselő Tanács vette át. A II. világháborút lezáró békeszerződés értelmében visszaadták Romániának Észak-Erdélyt, ezzel a dél-erdélyi egyházközségek újból bekapcsolódtak az Unitárius Egyház szervezetébe. A Duna-Tiszamenti Egyházkör önálló intézményként élt tovább, majd 1971-ben püspöki szervezetté alakult át, létrehozva a Magyarországi Unitárius Egyházat. 1945 után az Unitárius Egyház minden téren arra törekedett, hogy hagyományaihoz híven folytassa tevékenységét. A háborúban megrongálódott templomokat és iskolákat felújítottuk. 1945-ben az Unitárius Egyház Ipari Leány Líceumot alapított, amely egyedülálló volt a romániai magyar iskolahálózatban. 1947-ben a királyság felszámolásával és a népköztársaság kikiáltásával kezdetét vette a román szocializmus építése. A román állam megfosztotta az Unitárius Egyházat is anyagi alapjaitól. Iskolahálózatunkat a tanügyi reform keretében számolták fel. 36 elemi, három középiskolát, egy gazdasági iskolát, egy leányotthont, egy diákbentlakást, valamint művelődési (kultúrházak) és népjóléti (árvaház, aggmenház, napközi otthon) intézményeinket kártalanítás nélkül államosították. Ezzel párhuzamosan az Unitárius Teológiai Akadémia és a Református Teológiai Fakultás egyesítéséből létrehozták az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetet református, unitárius és evangélikus tagozattal. 1959-ben az állam a tagozatokat megszüntette, hogy az új, „egységes” intézetben még hatékonyabban ellenőrizhesse a lelkészképzést. A teológiai hallgatók létszámának állandó csökkentésével az állam nagyfokú lelkészhiányt idézett elő. Könyvtárainkat, levéltárainkat államosították, anyakönyveinket elkobozták, kiadói munkánkat korlátozták, az iskolai vallásoktatást megszüntették, a hitéletet a templom falai közé szorították vissza. Emellett erősödő nyomás nehezedett valamennyi magyar egyházra, így az unitáriusra is, az anyanyelv, kultúra és népünk azonosságtudatának megőrzésében betöltött szerepünk miatt. Mindezek ellenére egyházunk élt, jelen volt az országban és szolgálta híveit és népünket, ahogy lehetett. Kiss Elek és Kovács Lajos püspökök látogatták a gyülekezeteket, új egyházközségek szerveződtek, a templomokat, egyházi épületeinket igyekeztünk meg- őrizni, karbantartani. 1968-ban, a kolozsvár-tordai zsinaton megünnepeltük az Unitárius Egyház fennállásának 400. évfordulóját, majd 1979-ben egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc halálának 400. évfordulójáról emlékeztünk meg. Az 1989-es forradalom után kialakuló helyzetben egyházunk életében új feladatok és lehetőségek jelentkeztek. Újraindítottuk az 1948-ban megszüntetett Nőszövetséget, a Dávid Ferenc Egyletet, az Ifjúsági Egyletet, majd egyházunk szeretetszolgálati feladatának betöltésére létrehoztuk a Gondviselés segélyszervezetet. A Keresztény Magvető mellett megjelentetjük az Unitárius Közlöny című havilapot és különböző egyházi kiadványokat. 2012. június 28-án az Erdélyi Unitárius Egyház és a Magyarországi Unitárius Egyház egyesülésével újraalakult a Magyar Unitárius Egyház. A Magyar Unitárius Egyháznak jelenleg a hat erdélyi egyházkörben, illetve a magyarországi egyházkerületben 127 anyaegyházközsége, 41 leányegyházközsége és 26 szórványa van. Unitárius egyháztagjaink száma kb. 60.000, melyet 136 lelkész gondoz gyülekezeti lelkészi, valamint más minőségben (kórházlelkész, ifjúsági lelkész, vallástanár). A lelkészképzésünk a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben folyik, ahol jelenleg az unitárius teológiai hallgatók száma a hat évfolyamon összesen 28. Egyházunk főhatóságainak, püspöki hivatalának, egyháztársadalmi szervezeteinek, valamint belső intézményei nagy részének székhelye Kolozsváron van. Honlapcímünk: www.unitarius.org. Egyházunk hivatása Isten és ember szolgálata. A Magyar Unitárius Egyház hirdeti Isten egységét, Jézus példájának és tanításainak kö- vetését, a teremtett világ, az élet és a család tiszteletét, az ember eredendő jóravalóságát, egyéni felelősségét és a jellem általi üdvözülését, az örök életet, a hit, az értelem és a lelkiismeret fontosságát. Hirdeti és gyakorolja a lelkiismereti és vallásszabadságot, a vallási és világnézeti különbözőségek megismerése iránti nyitottságot, valamint a felekezetközi türelmet és a társadalmi igazságosságot. Ezt a hivatást kívánjuk betölteni unitáriusként, magyarként, jézusi tanítványként hitünkből fakadó cselekedetekkel, elődeink példájából merített erővel és Atyánk gondviselő szeretetében nyugvó reménységgel.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
Népújság (Marosvásárhely)

A Csikyben zökkenőmentesen zajlott a tisztségváltás
Január elején, a téli szünidő után az újonnan kinevezett, illetve a versenyvizsgán sikeresen átment tanintézményvezetők elfoglalták helyüket, új igazgatókkal/aligazgatókkal folytatódott a tanév, helyenként problémásan, helyenként kevésbé problémamentesen.
A Csiky Gergely Főgimnáziumban viszonylag zökkenőmentesen történt az igazgatóváltás, a megye egyetlen magyar tannyelvű középiskolájában jelenleg dr. Muntean Tibor igazgató és Tóthpál Renáta aligazgató töltik be a tisztségeket. Mindkettejüket az Arad Megyei Tanfelügyelőség nevezte ki az iskola tantestületének, vezetőségének javaslatára.
Tóthpál Renáta Kolozsváron született, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban érettségizett, majd Temesváron végezte az óvó- és tanítóképzőt. Egyetemi tanulmányait az aradi Aurel Vlaicu Egyetem gazdasági tudományok karán végezte, ahogy a mester fokozatot is. Húsz éve él Aradon, és nyolcadik éve tanít a Csiky Gergely Főgimnáziumban közgazdaságtant.
Muntean Tibor Aradon született, 2011-től a főgimnázium történelem szakos tanára. A középiskolát a Csikyben végezte, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán tanult és doktorált 2007-ben. Tanári pályáját 1999-ben kezdte a zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolában történelemtanárként, ahol aztán négy évet igazgatóként is dolgozott.
– Mennyire volt nehéz a váltás a tanév közepén?
Tóthpál Renáta: Mindenkinek nehéz volt. Nekünk is, az intézménynek is, és a gyerekeknek is. Ami engem személy szerint felháborított, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hoztuk a gyerekeket, a kollégákat, hogy egy tanár tanít közel fél évig, aztán a félév befejezése előtt három héttel átadja az osztályt valaki másnak, aki aztán befejezi az oktatást, illetve lezárja a diákokat. Egy nagyon kusza szituáció alakult ki, ami senkinek nem jó. Itt a Csikyben mi próbáltuk minél zökkenőmentesebben rendezni az átadást, átvételt, amiről tudjuk, hogy más iskolákban nem ment ilyen simán. Ez annak is betudható, hogy nagyon jó a kapcsolatunk az előző vezető-párossal (Hadnagy Éva volt igazgató, valamint Spier Tünde volt aligazgató – szerk. megj.), ők nagy segítségünkre voltak, vannak. Az órarendet is próbáltuk figyelembe venni, hogy ne legyen túl nagy kihatással a gyerekekre, de hát elkerülhetetlen volt a változtatás, hiszen voltak osztályfőnökváltások, tanárok váltása, ugyanis mi leadtunk órákat, Hadnagy Éva és Spier Tünde visszavett órákat. Akárhogy nézzük, azért változás állt be a gyerekek életébe is, amit remélem, nem éltek meg nagyon negatívan. Mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy a változás minél zökkenőmentesebb legyen.
– Megvannak már a feladatkörök? Lehet tudni, hogy kinek mi a dolga?
Muntean Tibor: Voltaképpen ezek nagyon összefüggő dolgok, és hát mi még alig két hete vagyunk kinevezve. Egészen pontosan még nem osztottuk le a feladatokat. Valóban van egy hivatalos előírás, hogy mi az igazgató, illetve aligazgató feladata, mi egyelőre csak tanuljuk a dolgokat, és igyekszünk úgy megosztani a munkát, hogy mindketten inkább azokra a feladatokra, tennivalókra fókuszáljunk, amikhez jobban értünk.
– Bár a kinevezés alig fél évre szól, lehet ilyen rövid időszakra tervezni egy iskola életében? Vannak már elképzelések? Ötletek?
Muntean Tibor: Jelen pillanatban megpróbáljuk a napi ügyeket a lehető legpontosabban intézni, próbáljuk utánozni elődeinket, hisz ők ebben nagyon-nagyon jók voltak, és hát nem könnyű beleszokni. Most csak azon gondolkodunk, hogy minél több embert megismerjünk, minél több ember véleményét kikérjük, és aztán együtt, közösen – itt a közösent nem úgy értem, hogy csak a tanári kar vagy csak a diákok, hanem az egész aradi magyar közösséggel együtt megpróbálunk elindítani egy olyan projektet, amelynek az lenne a célja, hogy hosszú távra kidolgozzuk, milyen iskolát is szeretnénk vezetni, illetve milyen legyen az az iskola, amely megfelel az aradi magyar közösség igényeinek. Függetlenül attól, hogy ki lesz éppen az igazgató.
Az lenne a jó, ha lenne egy ilyen terv, amit aztán minden igazgató a saját egyéni stílusa alapján alkalmazna, folytatna. Egy oktatási intézményben nem működhet úgy az oktatás, hogy egyévenként, négyévenként, vagy akár nyolcévenként hirtelen felfordítunk mindent.
Tóthpál Renáta: Én tulajdonképpen nem gondolkodom hosszú távban, egyelőre csak augusztus 31-ig. Több kolléga is van, érdeklődő, aki esetleg el fog majd menni a versenyvizsgára. Az most még teljesen bizonytalan, hogy mi lesz szeptembertől, de azt én is szeretném megerősíteni, hogy mi eddig is az iskoláért dolgoztunk. Bármi is történjen ősztől, amiket eddig szerveztünk, csináltunk, azokat ugyanúgy fogjuk folytatni, no meg azt az elképzelést, hogy élő iskola legyen, és a szülőket minél jobban bevonni a nevelés folyamatába – ezt akkor is ugyanúgy fogjuk csinálni, ha nem mi leszünk a vezetők.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Veszélyben a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum
Veszélybe került a több évtizedes múltra visszatekintő kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum - hívta fel a figyelmet az iskola tanári közössége. 
"Az erdélyi magyar oktatás 1989 utáni történetében most történhet meg először, hogy létveszélybe kerüljön egy nagy múltú magyar elméleti líceum.2017 januárjában több magyar tisztségviselő részéről elhangzott az, hogy a 2017/2018-as tanévtől kezdődően meg kell majd szüntetni iskolánk egyetlen líceumi elméleti osztályát. Erre sor is került 2017 január 25-én. Ha a helyzet nem fog változni, akkor ez a tanfelügyelőségi döntés azt jelenti, hogy módosulni fog iskolánk jogi státusa, átalakul szaklíceummá, amelynek nem lehet majd (0)I-VIII osztályos tagozata sem. Mindez egyet jelent elméleti líceumunk felszámolásával. A Ceasușecu-diktatúra legsötétebb évei sem veszélyeztették iskolánk létét" - olvasható a közleményben.
A Kolozs megyei tanfelügyelőség szerdán döntött a beiskolázási tervekről. 
Az előzmények része, hogy 2010-ben elvettek a Brassai Sámuel Líceumtól egy elméleti osztályt. 2011-ben költöznie kellett az iskolának az unitárius líceumból, ezzel elvesztette osztályainak egy részét, mivel az új épület nem tette lehetővé két párhuzamos I-VIII osztály működtetését. "2013-ban az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének egykori oktatási alelnöke, Péter Tünde át akarta alakítani elméleti líceumunkat szakiskolává. Ez az országos RMDSZ, Markó Béla szenátor úr és Kelemen Hunor szövetségi elnök úr határozott közbelépésének, segítségének köszönhetően nem valósulhatott meg. A 2013/2014-es tanévtől kezdődően akaratunk ellenére egy líceumi szakosztályt kaptunk, ezt kísérte egy jegyzőkönyvben is rögzített, aláírásokkal megerősített ígéret az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének akkori elnökétől, Máté Andrástól, valamint Horváth Anna alpolgármester asszonytól és Csoma Botond egykori városi tanácsostól, hogy a szakosztály indítása nem fogja negatívan befolyásolni az iskolánkban folyó elméleti oktatást. A megnyugtató ígéret ellenére a 2013/2014-es tanévtől kezdődően elvettek tőlünk egy újabb, második elméleti osztályt. Rá négy évre, most, 2017-ben a megmaradt utolsó, harmadik elméleti líceumi osztályunktól is megfosztottak, annak ellenére, hogy a nyolcadik osztályosaink közül húszan a megszüntetésre ítélt kilencedikes természettudományi osztályban szeretnék folytatni tanulmányaikat, amint az a megyei tanfelügyelőségre is benyújtott 243/2017 január 13-i szülői beadványból is kiderül" - írják. 
A Brassai Sámuel Elméleti Líceummal szembeni "szándékos negatív diszkriminációnak" tartják, hogy 2010-2017 között a kolozsvári magyar iskolák közül egyetlenként folyamatosan csak az iskolától vesznek el elméleti líceumi osztályokat. Más kolozsvári magyar líceumok 2002 óta változatlan számú elméleti líceumi osztályokkal működhetnek - hívják fel a figyelmet. 
Emlékeztetnek, hogy több beadványban is jelezték az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének a helyzetüket, mégsem történt semmi.
maszol.ro

Iskolahelyzet - Csoma Botond: a magyar iskolák lemondtak arról, hogy maguk döntsenek a beiskolázási számokról
Az RMDSZ által kezdeményezett kulturális autonómia lényege pont az, hogy saját ügyeinkről mi dönthessünk. A szövetség megteremtette annak a feltételeit, hogy a magyar iskolák döntsenek a kolozsvári beiskolázási számokról. Nem sikerült közös döntést hozni, ezáltal lemondtak erről a hatáskörről, így ez átszállt a román vezetőségű tanfelügyelőséghez – áll Csoma Botondnak, az RMDSZ Kolozs megyei szervezete elnökének a kolozsvári osztályok megszüntetésével kapcsolatos állásfoglalásával.
„Az elmúlt napokban számos fórumon és a médiában is téma volt a kolozsvári oktatás, a magyar iskolák helyzete. Az RMDSZ Kolozs megyei szervezete ezért tartja fontosnak, hogy mint ahogyan azt ma is tette a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban zajló egyeztetésen, tisztázza a téma kapcsán fennálló kérdéseket, részletesen is tájékoztasson.Két héttel ezelőtt az RMDSZ Kolozs megyei szervezete a főtanfelügyelőséggel és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségével közös sajtótájékoztatót tartott a beiskolázás kérdésében. Ekkor elhangzott, hogy hosszú távú stratégiára van szükség, nem kezelhetjük évről évre tűzoltó módszerekkel a magyar iskolák jövőjét. Az akkori sajtótájékoztató apropóját a 2017−2018-as beiskolázási terv kapcsán tartott találkozók adták. Mi egy olyan testület létrehozását javasoltuk, amely hosszútávon fenntartható oktatási stratégiát dolgozna ki a Kolozs megyei magyar oktatás számára: az egyeztetésbe bevonnánk az iskolák vezetőit, a főtanfelügyelőség munkatársait, az egyházak képviselőit, valamint szakembereket is.
A gyereklétszámra vonatkozó adatokat 4-5 évre előre lehet látni, ennek függvényében kell kivizsgálnunk a helyzetet és arra törekednünk, hogy minden magyar gyermek az otthonához legközelebbi intézményben tanulhasson magyar nyelven. Egy ilyen stratégia abban is segítségünkre lesz, hogy elkerüljük az évről évre visszatérő kellemetlen helyzeteket, ugyanakkor a magyar oktatás minőségének a javítását is segíti.Amikor először egyeztettünk a beiskolázási kérdésről a főtanfelügyelővel, Valentin Cuibusszal, arról tájékoztatott bennünket, hogy négy kilencedikes és öt ötödikes osztályt akar megszűntetni a gyermeklétszám csökkenés miatt. Ekkor sikerült elérni, hogy ez a szám ötödik osztályban csak egy, illetve kilencedikben csak kettő legyen. 
Abban is sikerült megegyeznünk, hogy mivel jövőre negyven gyermekkel emelkedik a gyermeklétszám, megpróbáljuk a 2018−2019-es tanévben korrigálni a helyzetet, és újabb osztályokat beindítani.
Továbbá arról egyeztettünk, hogy a vidéki településeken nem szüntetnek meg osztályokat, erre a törvény lehetőséget ad, hiszen egyetlen iskola lévén román osztályokba kényszerítenénk a gyermekeket.
Abban is döntés született a főtanfelügyelővel, hogy Kolozsvár negyedeiben nem vágunk ötödikeket, mert külön közigazgatási egységekként kezelhetjük a lakótelepeket – ha például a Dónát-negyedben megszüntetjük az ötödik osztályt, nagy eséllyel az ottani gyermekek nem a belvárosban egy magyar iskolában, sokkal inkább egy ottani román tagozatra iratkoznak.
Abban is megegyeztünk, hogy mivel nagy igény volt a szakosztályok elindítására, ami meg is történt, nem fogunk szakosztályokat sem megszüntetni, illetve, hogy ötödik és kilencedik osztályt ugyanabból az intézményből nem vágunk.
Amikor összehívtuk az érintett iskolaigazgatókat, arra kértük őket, egyezzenek meg egymás között, a fennálló problémát közösen oldják meg. Ez a próbálkozás nem járt sikerrel, végezetül az iskolák képviselői – többek között a Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatónője is – aláírta azt a dokumentumot, amely szerint a döntés joga javaslattétel nélkül átkerül a tanfelügyelőség hatáskörébe.
A közép- és hosszú távú stratégiai kérdéseket az oktatás szereplői kell hogy meghozzák, mi ebben segítségükre kívánunk lenni bármikor” – áll a Csoma Botond által aláírt közleményben.
Szabadság (Kolozsvár)