Másfél évszázados születésnapján sajtótörténeti adatokban gazdag emlékszámmal jelent meg ápr. 16-án a Brassói Lapok című hetilap, az erdélyi magyar újságírás legnagyobb múltra visszatekintő kiadványa. A brassói magyar hetilap azt a Brassói Lapot tekinti elődjének, amely a Cenk alatti városba bevonuló Bem tábornok utasítására 1849. április 16-án jelent meg először. Az újságból ezzel a címmel 19 szám került utcára 1849-ben, majd a magyar forradalom és szabadságharc bukása után különböző neveken adták ki. 1895. január elsején a Brassó és a Brassói Magyar Újság összeolvadásából született meg a Brassói Lapok című napilap. Ez 1940 őszén a vasgárdisták fenyegetései miatt megszűnt, majd 1969-ben hetilapként kezdte meg ismét működését. A mai Brassói Lapok a város második legnagyobb példányszámú lapja, amelyet Brassó és környéke szórványmagyarságának minden második-harmadik családjában rendszeresen olvasnak. A hetilap ma teljes mértékben önellátó kiadvány, szerkesztőinek kizárólagos tulajdonát képezi. A 150 éves Brassói Lapok történetét olyan kiváló magyar írók és újságírók neve fémjelzi, mint Kacsó Sándor, Kőrösi-Krizsán Sándor, Ruffy Péter, Méliusz József, Mikes Imre, Kakassy Endre, Halász Gyula, Dienes László, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, akik szerkesztőként, tudósítóként vagy munkatársként jegyezték a lapot. /Brassói Lapok - emlékszám. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 20./

Világhírű Magyar Fotográfusok címmel nyílik kiállítás március 27-én Sepsiszentgyörgyön a Gyárfás Jenő Képtárban, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának szervezésében. Öt világhírű fotós alkotásairól van szó, nevezetesen Brassai (ifj. Halász Gyula), Robert Capa (Friedmann Endre Ernő), André Kertész (Kertész Andor), Moholy-Nagy László és Munkácsi Márton fotóiról. /Világhírű Magyar Fotográfusok Sepsiszentgyörgyön. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 24./

Nagy szükség van a sepsiszentgyörgyi magyar kulturális intézetre, hivatalos nevén a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjára. Magyarország és az elszakított részek között szükség van közvetítőre. Hadnagy Miklós, a központ vezetője elmondta, a gazdasági válság miatt 2009-es év rosszabb év lesz, mint az előző. A Magyarországról érkező nem hivatalos hírek szerint a 2008-as pénzügyi keretekhez képest húsz százalékkal lesz kevesebb a pénz. Tavaly körülbelül hatmillió forint állt rendelkezésre programok szervezésére, ehhez más forrásokat is meg tudtak mozgatni az erdélyi partnerhálózaton keresztül. A 2008. év végi kimutatás szerint körülbelül 18 millió forint ,,értékben” tudtak programokat felvonultatni Erdélyben. Kevés nagyobb rendezvény lesz. Az egyik a Zsolnay-kiállítás, amely február végéig volt Sepsiszentgyörgyön, a másik a Brassai-kiállítás lesz, száz éve született Brassóban Halász Gyula néven a világhírűvé vált fotóművész, akinek szeptemberben nyílik emlékkiállítása Brassóban. Mindkét kiállítás Bukarestben folytatja útját. Sepsiszentgyörgyön folytatják a Bod Péter Megyei Könyvtárral közösen szervezett Háromszéki TÉT Estek sorozatot, ígéretük van Stumpf István politológustól, az Orbán-kormány kancellárminiszterétől egy erdélyi előadókörútra, Csányi Vilmos etológussal is tárgyalnak, szeptemberre pedig Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátot várják. Kiállítások lebonyolításában is segítenek, Vinczeffy László Munkácsy-díjas festőművész kiállítása nyílik Szentendrén május elején, a képek szállítását a központ fizeti. Plugor Sándor halálának tizedik évfordulójára emlékkiállítás lesz Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen, ennek létrejöttéhez nyújtanak segítséget. A Bács Lajos zeneszerző által színpadra állított Márton Áron-mise hanganyagának cd-n való kiadásához is hozzájárulnak. 2007-ben és 2008-ban Erdély 17 településére jutottak el, és évente több mint száz programot szerveztek, Hadnagy Miklós ezt 2009-re nem meri megígérni. /Váry O. Péter: Fél perc optimizmus (Interjú Hadnagy Miklóssal, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetőjével). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 7./

Száll, száll a füst, mintha egy ország / Télvégi lehellete szállna – / Valaki verset ír helyettem / egy temető fehér falára. (Csoóri Sándor: Száll, száll a füst – Czine Mihálynak). Most lenne nyolcvanéves, de immár tíz éve nem él. Czine Mihály (1929. április 5. – 1999. január 21.) irodalomtudósra emlékezett egy 1999-ben készült film újravetítésével a Duna Televízió. „Isten virágos zsoldosa, tizenötmillió magyar vándorprédikátora”, az irodalomtudós, a professzor egyszerre tudott lenyűgözően szólni akár a sörgyári irodalomest közönségéhez, akár az Akadémián, pengeélesen érvelni a magyar irodalom jussaiért; Veres Péter, Németh László, Sütő András és a maga igazáért. Értékét, nagyságát, pótolhatatlanságát a tanítványok, a hallgatók felismerték, és rajongtak érte, de a hivatalos irodalmi és politikai élet mostohán bánt vele. Életéről, munkásságáról beszéltek, akik igen jól ismerték és tisztelték: többek között Görömbei András, Püski Sándor, Csoóri Sándor, Sütő András, idézték a róla szóló emlékeket Illyés Gyulától, Németh Lászlótól, Nagy Gáspártól, irodalmunk más jeleseitől, és róla szóló, hozzá írt verseket hallhattak. Az egyetemi előadások után Czine Mihály a legkisebb településre is elkísérte annak idején Nagy Lászlót, Berek Katalint. Megjelenésével, értő szavú bevezetőjével a legegyszerűbb emberek szívébe is belopta az irodalom, a versek szeretetét. Az irodalom, a magyar szó vándorprédikátora volt – Csoóri Sándor szerint „Isten virágos prédikátora” – Farkaslakától Clevelandig. (Isten virágos zsoldosa, magyar dokumentumfilm, 1999, rendező: Olasz Ferenc, forgatókönyv: Pálfy G. István, operatőr: Halász Gyula) /B. D. : A Kárpát-medence vándorprédikátora. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 7./

A brassói származású fotóművészre, a Brassai művésznéven ismertté vált Halász Gyulára emlékeznek szeptember 9-én Brassóban; a helyi Szépművészeti Múzeumban ma nyílik meg a világhírű fotográfusról szóló kiállítás. A megnyitó előtt emléktáblát lepleznek le a fotós szülőházánál, a Gács Major utca 6-os számú háznál, majd a nap folyamán nemzetközi szimpóziumot tartanak. Halász Gyula 1899. szeptember 9-én született Brassóban. Berlinben festészetet és szobrászatot tanult. 1924-ben Párizsban telepedett le és ott élt élete végéig, 1984. július 8-ig. Az éjszakai Párizs címet viselő első fotóalbuma megjelenésekor vált ismertté, 1933-ban. /Brassaira emlékeznek Brassóban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./

A nyelv mint eszköz
Ha azt hitted, hogy elméleti líceumba jársz és férfiú létedre kosztümöt viselsz, nagyon tévedsz. Komoróczy György nyelvművelő elmagyarázza, miért.
„Az egészség nem ragályos, de ragályos a betegség". Újból és újból eszembe jut a múlt század jeles nyelvművelőjének, Halász Gyulának ez a mondata, mert számos kórokozókat hordozó szó, kifejezés, intézménynév háttérbe szorítja egészséges társait szerte a magyar nyelvterületen, olykor-olykor még a magyarországi közszolgálati médiumokban is.
A Kossuth Rádióban például az iskolanevek használatában azért alakulhatott ki egy bizonyos fokú összevisszaság, mert a határon túli tudósítók szóhasználata nem egységes, az elnevezések idehaza is eltérnek a normatív változattól, és a rádiónál – úgy tűnik – nincs nyelvi szűrő, ezért az adásba kerülő elnevezések nem egészen világosak minden hallgató számára. Valós példával élve: az említett rádió csíkszeredai tudósítója Márton Áron Gimnáziumról beszél (így jó, ma így helyes!), a marosvásárhelyi munkatárs Bolyai Farkas Elméleti Líceumot említ, a temesvári a Bartók Béla Líceum eseményeiről beszél, a brassói pedig az Áprily Lajos Főgimnázium gondjairól számol be... Egy és ugyanazon típusú iskola esetében. Ilyen szempontból nem jobb a helyzet Kolozsváron, Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben sem.
A fő baj a román nyelvi dominanciában keresendő, abban gyökerezik a fordítói hozzá nem értés, amelyet Erdély-szerte bátorít a román oktatási minisztérium iskolanevekről készült listája is. Abban sok rossz – rendszerváltás után született! – magyar iskolanév található (ezért volna jó a listát átdolgozni a kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékének közreműködésével). Eligazító általános szabályként kellene elfogadnunk a normatív változat egységének kialakítását és megőrzését (kivételekkel természetesen számolnunk kell). Nálunk a román iskolanév helyes magyar megfelelőjét kell megkeresnünk, azt a formát, amely megfelel ma az egységes normatív változatnak.
Az általános iskola nem gimnázium
Például a román liceul teoretic normatív magyar megfelelője a gimnázium, nem az elméleti líceum. A szaklíceum helyes megfelelője a szakközépiskola, a műszaki kollégiumé (colegiu tehnic): műszaki szakközépiskola. A magyar nyelvben a líceum csak 1945 előtt volt használatos, akkor egy bizonyos 'felekezeti leányközépiskolá'-t jelentett, ma azonban nincs ilyen iskolatípus sem Magyarországon, sem Romániában. Magyarországon a mai iskolanevek egyikében sincs benne a líceum. Az elméleti líceumot (és általában a líceumot), a szaklíceumot, a műszaki kollégiumot ma talán csak az erdélyi magyarok értik, ha értik.
Ma főgimnázium sincs az iskolanevek normatív változatai közt! Valakik úgy gondolták évekkel ezelőtt, hogy a román colegiul naţional legyen főgimnázium magyarul. Valójában rangsorolt, elit gimnáziumokról van szó, amelyek közt van 6 vagy 8 osztályos (azaz évfolyamú) iskola is, de az elnevezése gimnázium. Régen a 8 osztályos gimnáziumot valóban főgimnáziumnak nevezték, abban az időben volt algimnázium is (a 4 osztályosok), ezek azonban 1934-ben megszűntek.
Más példa: Şcoala gimnazială Petőfi Sándor Gimnázium. A magyar rész helyesen: Petőfi Sándor Általános Iskola, ugyanis a román gimnaziu nem azt a középiskolát jelenti, mint a magyar gimnázium.
Az iskolaneveken kívül még számos olyan elnevezés, kifejezés van nálunk forgalomban, amelyek a rossz fordítások miatt eltérnek a csaknem egységes normatív változattól. Ez pedig megnehezíti a magyarok közti szóértést. Nem kellene megfeledkeznünk a nyelvek közti különbözőségékről, és sokszor tévedés azt gondolnunk, hogy a román és a magyar szó alakra, külső formára is kell, hogy hasonlítson egymásra (liceu – líceum, gimnaziu – gimnázium, colegiu – kollégium stb.) Ilyenkor arra is gondolnunk kell, hogy
óriási különbség van a magyar nyelvi határ és országhatár közt!
Regionális közszolgálati rádióban többször is hallottam mostanában egyetem előtti oktatásról. Magyarul ezt egyszerűen közoktatásnak nevezzük. Ugyancsak a rádióban hallottam (többször is): akik a vizsgán elestek... Aztán kiderült a mondottak alapján: azokról volt szó, akik a vizsgán megbuktak ('elégtelen osztályzatot kaptak'), nem pedig azokról, akik mondjuk megbotlottak vagy elszédültek és elterültek a földön.
Még mindig a rádió: Bikinihez hasonló fürdőkosztüm volt rajta. Helyesen: fürdőruha. Noha az erdélyi magyarban román hatásra széltében-hosszában elterjedt a kosztüm szó helytelen használata (férfikosztüm, síkosztüm), az egységes irodalmi és köznyelvben két jelentése ismert: 1. Ugyanabból az anyagból készült rövid kabátból és szoknyából álló női öltözék. 2. Jelmez (a színházi életben). Nyelvünk szokása szerint tehát kosztümöt csak a nők viselnek, ők vehetnek magukra bikinihez hasonló fürdőruhát, a férfiak viszont fürdőnadrágban strandolnak, öltönyt viselnek, és mindkét nem síruhában sízik.
A szó szerinti fordítás miatt csaknem teljesen kiszorította a használatból a küldőpapír a beutalót, az igazságügyi bélyeg az illetékbélyeget, a perfúzió az infúziót, a reanimáló az intenzív osztályt, a gripa vagy grippa az influenzát. És még lehetne sorolni a megértést nehezítő példákat (tanács – önkormányzat, municípium – megyei jogú város stb.).
Leginkább mégis azon csodálkozom, hogy közszolgálati televízió főszerkesztője néptanácsot (!) emlegetett 2015 szeptemberében egy székelyföldi rádióműsorban (a táncosok a néptanács elől indulnak...). Számára talán fordítás közben az idő is megállt?! A fentiek tükrében talán egyre többen igazat adunk a neves írónak és nyelvművelőnek, Kolozsvári Grandpierre Emilnek:„A nyelv elsősorban az emberi érintkezés eszköze, és csak századsorban a tudomány tárgya".
KOMORÓCZY GYÖRGY
uh.ro