Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Branea, Eugen
1 tétel
2017. december 28.
Guruló szórványkavicsok
Elárvuló kövek
Bárba szorult kulturális élet
Mezőseptér irányába folytatjuk utunkat, ahol mindössze öt magyar – mind református – él. Útközben értesülünk arról, hogy a templom gondnoka, annak ellenére, hogy korábban megígérte, nem tud fogadni. Így csak rövid kitérőt teszünk, és lefotózzuk az ortodox temető szomszédságában az erdő szélén álló cserépborítású templomot, amely javításra szorul. Hogy ki szán erre majd pénzt, és lesz-e akinek, egyelőre megválaszolatlan kérdés. A faluból felkapaszkodunk egy dombra, majd egy erdőn átvezető úton kanyarodunk le Mezőörményes községközpontba, ahol az itteni szórvány legnagyobb református közössége él, összesen 47-en vannak.
Mezőörményes a legkorábban ismert adatok szerint a Kán nemzetségbeli László vajda és fiai birtoka volt, amelyet 1321-ben I. Károly király Kácsik nemzetségbeli Mihály fia Péternek adott adományul Myke magtalan halála miatt. 1329-ben I. Károly több birtokkal együtt elcserélte a Hontpázmány nemzetségbeli Pogány Istvánnal, ő 1336-ban továbbcserélte Zyluas-i Sumbur fiaival, Gyulával és Petheuval, valamint Gyula unokájával, Pál fia Andrással, olyan területekre, amelyeket szegénységük és elpusztulásuk miatt sem hasznosítani, sem megőrizni nem tudtak. Egy peres ügyben 1413-ban említik a települést, amikor a tuzsoni Bolgár Miklós bevádolta az Örményes birtokon lakó Mihály vlah kenézt és Mánt, hogy Dragus nevű jobbágyától elvettek egy 40 forint értékű lovat, forintját száz új dénárral számítva. 1554-ben Somy Anna örményesi és egyéb birtokbeli részének negyedét férje, Kechkemeth-i Pathochy Boldizsár részére kötötte le, annak a 8000 forintnak fejében, amelyet tőle kapott, hogy az apjától örökölt ékszereit, amelyeket zálogba kényszerült adni peres ügyei és fiai neveltetése érdekében, visszaszerezhesse. Kastélyát 1638-ban említik először. 1910-ben 1401 lakosából 1042 román és 314 magyar, 1992-ben a 2430 lakosából 2215 román, 117 cigány és 97 magyar volt. A 2011-es népszámlálási adatok szerint 1949 lakója volt a községnek, 87,33%-uk román, 8,41%-uk roma, 2,57%-uk magyar nemzetiségű.
Kiváló aszfaltos úton kanyarodunk a házak között. Egy nagy telken van a református templom, mellette jókora parókia, amely jelenleg lelkipásztorhiány miatt üresen áll. Szépen rendezett udvarra lépünk be, ahol Silimon Dénes és felesége, Erzsébet fogad. Leülünk a konyhában, és rögtön a múltról beszélünk. Fiatalkorukban kétszer annyi magyar volt a faluban, mint most. Dénes IMSZ- (Ifjú Munkások Szövetsége) titkár volt. Hétvégeken rendszeresen báloztak. Színjátszó csoport is működött. Emlékezetük szerint 1963-ig négy osztályig volt magyar oktatás is. Az 1970-es években megindult a sorvadás. Akkor városba mentek, ma már külföldre távoznak a fiatalok. Az istentiszteleteken, egyházi ünnepek kivételével nem igazán gyűlnek össze a magyarok. A fiatalok nem tudnak táncolni, énekelni, mint hajdanán – mondja Silimon Dénes, majd hozzáteszi, időnként a bárban azért magyar zene van. Nem véletlenül. A tulajdonos Silimonék lánya, Tomşa Ilona, az RMDSZ helybéli szervezetének a vezetője, Dumitru Tomşa (román) polgármester felesége. Neki aztán nem mernek szólni azok a románok, akik betérnek a bárba, és esetleg nem tetszik az, amit hallanak. Aztán viccesen megjegyzik, hogy lányuk jó házasságban él: az RMDSZ „egybekelt” a PNL-vel, most az ALDE-val. Tisztelik egymást a faluban a magyarok és a románok, a vejük ért magyarul, és jó gazda. Minden utcát leaszfaltozott, felújították a kultúrotthont, rendbe tették a községközpontot, a lehetőségek szerint törődnek az emberekkel. Akkor van remény, hogy megmaradjanak! – jelentem ki. Erre a házaspár elgondolkodik, majd Dénes elmondja: a fiatalság nem szeret gazdálkodni. Ha egy kicsit felkarolnák, talán többen maradnának a falun. Hogy meddig, nem tudni.
Elköszönünk, mert nem messze tőlük Pásztor Lajos presbiter és felesége, Erzsébet is vár ránk. Jó gazda portáján vagyunk. Kőből épült csűr és ól áll a hátulsó udvaron, a kert a ház mögött messze lenyúlik a völgybe.
– Van olyan nap, amikor nem kell jó napottal köszönni – mondja Pásztor Lajos, majd hozzáteszi, azért a szomszédban levő magyar családdal rendszeresen tartják a kapcsolatot. Azon igyekeznek, hogy a templomban ne csak egyházi ünnepekkor gyűljenek össze. Az idén, ha szerényen is, de megünnepelték március 15-ét. Volt anyák napja is, ajándékcsomagokat is készítettek. Gazdálkodnak, ahogy tudnak, de nem panaszkodnak. Azt szeretnék, hogy a parókia minél többször benépesüljön. Csak legyen, aki eljöjjön. Ha kevesen is vannak, de összetartanak, akkor helytállhatnak az őrhelyen – vonjuk le a következtetést, miközben mindketten kikísérnek a kapuig.
Agyúval (is) őrzött kastély
Mielőtt az útirányt Beresztelke felé vennénk, egy kis kitérőt teszünk a községközpontban levő kopott külsejű, egykori Bánffy-kastélyhoz. Egyik oldalán felirat: kultúrotthon. Betört ablakai, az udvaron levő szemét és gaz arról árulkodik, hogy rég nem használták. Fotózom, mire az udvaron levő egyik épületből előkerül egy alkoholtól felpuffadt arcú férfi, és rám szól: tilos fényképezni! Elmondom: békés szándékkal jöttünk, csak a kastély helyzetéről szeretnénk érdeklődni. A földszinten levő sötét helyiségbe invitál, s közben mondja, a tulajdonosok őt bízták meg, hogy vigyázzon az épületre, mert ha nem, a cigányok mind elhordanák. Szállást adtak neki, ő pedig senkit sem enged be. Készségesen megadja a tulajdonos telefonszámát, mert ő nem mondhat semmit, nem is tud. A múltját sem ismeri és a jövőjét sem. Pedig nem is akármilyen épületbe költözött be.
A település 1638-ban került I. Rákóczi György tulajdonába, aki a görgényszentimrei várához vezető úton, pihenőhelyként egy korábbi, tornácos, földszintes udvarház helyén 1639–1641 között kastélyt építtetett. Korabeli források szerint az épület téglából, kőalapokra épült, földszintjét az emelettel egy kőből készült oszlopos lépcső kapcsolta össze. A földszint szobái boltozottak voltak, az emelet szobái síkmennyezetet kaptak. Az udvarház alsó ablakait vasráccsal látták el, az épületet pedig fecskefarkú cserepekkel födték be. Az udvarház II. Rákóczi György idején a Barcsai, végül a (losonczi) Bánffy család tulajdonába került, Bánffy Dénes 1667–1668 között felújíttatta. 1721-ből származik az a leltár, amely leírja a korabeli állapotokat. A jelenlegi épület a 18. század végén nyerte el mai formáját. A 19. század elején több alkalommal kisebb felújításokat végeztek, többször javították a tetőzetet, fedélszéket, illetve kicserélték a nyílászárókat is. Legutóbb 1962–1967 között végeztek jelentősebb helyreállítási munkálatokat, amelyeket pénzhiány miatt nem fejezhettek be. A kommunizmusban az emeleten kultúrotthon, könyvtár, a földszinten pedig iskola működött. Hozzá tartozott még egy gabonaraktár is. A kastély eredeti berendezése, illetve a díszítése részleteiben sem maradt fenn. Valamikor egy kis tó is állt gyönyörűen rendezett parkjában.
Telefonon beszélgettem a kastély jelenlegi tulajdonosával, a szászsebesi (Sebeş Alba) Cosmean Cosminával, aki elmondta, hogy Ludovic Zaharia 1937-ben vásárolta meg az épületet a tulajdonos Bánffy gróftól. Tőle vette meg Branea Eugen, az ő nagyapja. Így igényelte vissza jogos tulajdonát, amelyet a 10/2001-es törvény alapján 2012-ben meg is kapott. Elmondta, szándékában áll valamilyen turisztikai létesítménnyé alakítani, azonban még nincs elképzelése, hogy miként. A beszélgetésből viszont kiderült, hogy még azt sem tudta, hogy milyen dokumentáció szükséges egy műemlék épület helyreállításához. Arra is gondolt, hogy támogatja egy falumonográfia szerkesztését, amibe a kastély történetét is belefoglalja. Egyelőre azonban csak a szándéka és az elhatározása van, nem létezik terv, és a pénzről sem igazán beszélt. Az épületre nemcsak a megbízott őr vigyáz. Szomszédságában áll a második világháborúban elhunytak emlékoszlopa, amelyet két korabeli ágyú övez. Az egyik mintha a kastélyt is védené, vagy perlekedne vele. Mert az épület és a fegyver is a letűnt idők néma tanúja, csak éppen másról regélnek.
*
Vannak emberek, akik még mesélnek a közelmúltról és a jelenről, amely lassan történelemmé lesz. A magaslatokra épült templomok őrzik még a falak közé zárt szavakat, a magyarul elmondott zsoltárokat, igéket, aztán maradnak a kövek, amelyek kaviccsá porladnak, és egyszer majd homokként szétszóródnak a szélben. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
Elárvuló kövek
Bárba szorult kulturális élet
Mezőseptér irányába folytatjuk utunkat, ahol mindössze öt magyar – mind református – él. Útközben értesülünk arról, hogy a templom gondnoka, annak ellenére, hogy korábban megígérte, nem tud fogadni. Így csak rövid kitérőt teszünk, és lefotózzuk az ortodox temető szomszédságában az erdő szélén álló cserépborítású templomot, amely javításra szorul. Hogy ki szán erre majd pénzt, és lesz-e akinek, egyelőre megválaszolatlan kérdés. A faluból felkapaszkodunk egy dombra, majd egy erdőn átvezető úton kanyarodunk le Mezőörményes községközpontba, ahol az itteni szórvány legnagyobb református közössége él, összesen 47-en vannak.
Mezőörményes a legkorábban ismert adatok szerint a Kán nemzetségbeli László vajda és fiai birtoka volt, amelyet 1321-ben I. Károly király Kácsik nemzetségbeli Mihály fia Péternek adott adományul Myke magtalan halála miatt. 1329-ben I. Károly több birtokkal együtt elcserélte a Hontpázmány nemzetségbeli Pogány Istvánnal, ő 1336-ban továbbcserélte Zyluas-i Sumbur fiaival, Gyulával és Petheuval, valamint Gyula unokájával, Pál fia Andrással, olyan területekre, amelyeket szegénységük és elpusztulásuk miatt sem hasznosítani, sem megőrizni nem tudtak. Egy peres ügyben 1413-ban említik a települést, amikor a tuzsoni Bolgár Miklós bevádolta az Örményes birtokon lakó Mihály vlah kenézt és Mánt, hogy Dragus nevű jobbágyától elvettek egy 40 forint értékű lovat, forintját száz új dénárral számítva. 1554-ben Somy Anna örményesi és egyéb birtokbeli részének negyedét férje, Kechkemeth-i Pathochy Boldizsár részére kötötte le, annak a 8000 forintnak fejében, amelyet tőle kapott, hogy az apjától örökölt ékszereit, amelyeket zálogba kényszerült adni peres ügyei és fiai neveltetése érdekében, visszaszerezhesse. Kastélyát 1638-ban említik először. 1910-ben 1401 lakosából 1042 román és 314 magyar, 1992-ben a 2430 lakosából 2215 román, 117 cigány és 97 magyar volt. A 2011-es népszámlálási adatok szerint 1949 lakója volt a községnek, 87,33%-uk román, 8,41%-uk roma, 2,57%-uk magyar nemzetiségű.
Kiváló aszfaltos úton kanyarodunk a házak között. Egy nagy telken van a református templom, mellette jókora parókia, amely jelenleg lelkipásztorhiány miatt üresen áll. Szépen rendezett udvarra lépünk be, ahol Silimon Dénes és felesége, Erzsébet fogad. Leülünk a konyhában, és rögtön a múltról beszélünk. Fiatalkorukban kétszer annyi magyar volt a faluban, mint most. Dénes IMSZ- (Ifjú Munkások Szövetsége) titkár volt. Hétvégeken rendszeresen báloztak. Színjátszó csoport is működött. Emlékezetük szerint 1963-ig négy osztályig volt magyar oktatás is. Az 1970-es években megindult a sorvadás. Akkor városba mentek, ma már külföldre távoznak a fiatalok. Az istentiszteleteken, egyházi ünnepek kivételével nem igazán gyűlnek össze a magyarok. A fiatalok nem tudnak táncolni, énekelni, mint hajdanán – mondja Silimon Dénes, majd hozzáteszi, időnként a bárban azért magyar zene van. Nem véletlenül. A tulajdonos Silimonék lánya, Tomşa Ilona, az RMDSZ helybéli szervezetének a vezetője, Dumitru Tomşa (román) polgármester felesége. Neki aztán nem mernek szólni azok a románok, akik betérnek a bárba, és esetleg nem tetszik az, amit hallanak. Aztán viccesen megjegyzik, hogy lányuk jó házasságban él: az RMDSZ „egybekelt” a PNL-vel, most az ALDE-val. Tisztelik egymást a faluban a magyarok és a románok, a vejük ért magyarul, és jó gazda. Minden utcát leaszfaltozott, felújították a kultúrotthont, rendbe tették a községközpontot, a lehetőségek szerint törődnek az emberekkel. Akkor van remény, hogy megmaradjanak! – jelentem ki. Erre a házaspár elgondolkodik, majd Dénes elmondja: a fiatalság nem szeret gazdálkodni. Ha egy kicsit felkarolnák, talán többen maradnának a falun. Hogy meddig, nem tudni.
Elköszönünk, mert nem messze tőlük Pásztor Lajos presbiter és felesége, Erzsébet is vár ránk. Jó gazda portáján vagyunk. Kőből épült csűr és ól áll a hátulsó udvaron, a kert a ház mögött messze lenyúlik a völgybe.
– Van olyan nap, amikor nem kell jó napottal köszönni – mondja Pásztor Lajos, majd hozzáteszi, azért a szomszédban levő magyar családdal rendszeresen tartják a kapcsolatot. Azon igyekeznek, hogy a templomban ne csak egyházi ünnepekkor gyűljenek össze. Az idén, ha szerényen is, de megünnepelték március 15-ét. Volt anyák napja is, ajándékcsomagokat is készítettek. Gazdálkodnak, ahogy tudnak, de nem panaszkodnak. Azt szeretnék, hogy a parókia minél többször benépesüljön. Csak legyen, aki eljöjjön. Ha kevesen is vannak, de összetartanak, akkor helytállhatnak az őrhelyen – vonjuk le a következtetést, miközben mindketten kikísérnek a kapuig.
Agyúval (is) őrzött kastély
Mielőtt az útirányt Beresztelke felé vennénk, egy kis kitérőt teszünk a községközpontban levő kopott külsejű, egykori Bánffy-kastélyhoz. Egyik oldalán felirat: kultúrotthon. Betört ablakai, az udvaron levő szemét és gaz arról árulkodik, hogy rég nem használták. Fotózom, mire az udvaron levő egyik épületből előkerül egy alkoholtól felpuffadt arcú férfi, és rám szól: tilos fényképezni! Elmondom: békés szándékkal jöttünk, csak a kastély helyzetéről szeretnénk érdeklődni. A földszinten levő sötét helyiségbe invitál, s közben mondja, a tulajdonosok őt bízták meg, hogy vigyázzon az épületre, mert ha nem, a cigányok mind elhordanák. Szállást adtak neki, ő pedig senkit sem enged be. Készségesen megadja a tulajdonos telefonszámát, mert ő nem mondhat semmit, nem is tud. A múltját sem ismeri és a jövőjét sem. Pedig nem is akármilyen épületbe költözött be.
A település 1638-ban került I. Rákóczi György tulajdonába, aki a görgényszentimrei várához vezető úton, pihenőhelyként egy korábbi, tornácos, földszintes udvarház helyén 1639–1641 között kastélyt építtetett. Korabeli források szerint az épület téglából, kőalapokra épült, földszintjét az emelettel egy kőből készült oszlopos lépcső kapcsolta össze. A földszint szobái boltozottak voltak, az emelet szobái síkmennyezetet kaptak. Az udvarház alsó ablakait vasráccsal látták el, az épületet pedig fecskefarkú cserepekkel födték be. Az udvarház II. Rákóczi György idején a Barcsai, végül a (losonczi) Bánffy család tulajdonába került, Bánffy Dénes 1667–1668 között felújíttatta. 1721-ből származik az a leltár, amely leírja a korabeli állapotokat. A jelenlegi épület a 18. század végén nyerte el mai formáját. A 19. század elején több alkalommal kisebb felújításokat végeztek, többször javították a tetőzetet, fedélszéket, illetve kicserélték a nyílászárókat is. Legutóbb 1962–1967 között végeztek jelentősebb helyreállítási munkálatokat, amelyeket pénzhiány miatt nem fejezhettek be. A kommunizmusban az emeleten kultúrotthon, könyvtár, a földszinten pedig iskola működött. Hozzá tartozott még egy gabonaraktár is. A kastély eredeti berendezése, illetve a díszítése részleteiben sem maradt fenn. Valamikor egy kis tó is állt gyönyörűen rendezett parkjában.
Telefonon beszélgettem a kastély jelenlegi tulajdonosával, a szászsebesi (Sebeş Alba) Cosmean Cosminával, aki elmondta, hogy Ludovic Zaharia 1937-ben vásárolta meg az épületet a tulajdonos Bánffy gróftól. Tőle vette meg Branea Eugen, az ő nagyapja. Így igényelte vissza jogos tulajdonát, amelyet a 10/2001-es törvény alapján 2012-ben meg is kapott. Elmondta, szándékában áll valamilyen turisztikai létesítménnyé alakítani, azonban még nincs elképzelése, hogy miként. A beszélgetésből viszont kiderült, hogy még azt sem tudta, hogy milyen dokumentáció szükséges egy műemlék épület helyreállításához. Arra is gondolt, hogy támogatja egy falumonográfia szerkesztését, amibe a kastély történetét is belefoglalja. Egyelőre azonban csak a szándéka és az elhatározása van, nem létezik terv, és a pénzről sem igazán beszélt. Az épületre nemcsak a megbízott őr vigyáz. Szomszédságában áll a második világháborúban elhunytak emlékoszlopa, amelyet két korabeli ágyú övez. Az egyik mintha a kastélyt is védené, vagy perlekedne vele. Mert az épület és a fegyver is a letűnt idők néma tanúja, csak éppen másról regélnek.
*
Vannak emberek, akik még mesélnek a közelmúltról és a jelenről, amely lassan történelemmé lesz. A magaslatokra épült templomok őrzik még a falak közé zárt szavakat, a magyarul elmondott zsoltárokat, igéket, aztán maradnak a kövek, amelyek kaviccsá porladnak, és egyszer majd homokként szétszóródnak a szélben. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)