Köszönöm
1990 őszén, amikor a Campus első számait szerkesztettük, ha valaki megkérdezte volna, hogy fog-e létezni húsz év múlva is ez a lap, valószínűleg nemmel válaszolunk. Nem azért, mert nem reménykedtünk volna abban, hogy lesznek újságírással foglalkozó diákok, talán inkább azért, mert akkor ideiglenesnek tekintettük, hogy a kolozsvári magyar egyetemisták hetilapja nem önállóan, hanem a Szabadság mellékleteként jelenjen meg.
Közvetlenül 1989 után mindenféle mozgalom, csoportosulás, szervezet lapot szeretett volna indítani. Néhány kezdeményezésben magam is részt vettem, javarészük csak az ötletek, tervek szintjén maradt.
Hamarosan elszabadult a nyomtatáshoz használt újságpapír addig mesterségesen alacsonyan tartott ára, és egyre kisebb volt a remény, hogy egyetemisták csoportjai önálló vállalkozásként lapot tudnak indítani.
A lapot (azaz a mellékletet) végül a Kolozsvári Magyar Diákszövetség megbízásából terveztük és szerkesztettük, jórészt mi is írtuk, hárman, alapító társszerkesztők: Balló Áron, Horváth István és Magyari Tivadar. Akkor utolsó éves egyetemi hallgatók voltunk. A Szabadság segített és kezdetben heti egy oldalt, azután hamarosan heti dupla oldalt ajánlott fel, amit tetszés szerint tölthettünk meg.
Az oldalak tervezését is ránk bízták, és nekem az egyik kedvenc munkám volt az írások és az illusztrációk „bemérése” és helyének kijelölése az oldalon. Ez kézzel, háromszögű vonalzóval, némi fejszámolással ment: nem volt még erre való számítógép. A Campus a KMDSZ lapja volt, ezért a szerkesztők voltaképpen a diákszövetség megbízottai voltak, és írásaink általában tükrözték a KMDSZ életét, politikáját. A lap nagyon vegyes volt, a hivatalos egyetemi hírek, rendezvények meghirdetése keveredett az irodalommal, egy sajátos humorral, olykor szellemeskedéssel, vitákkal, hasznos tudnivalókkal, és – igen – bakikkal. Tulajdonképpen úgy, mint ma is, egy másik generáció keze alatt.
A megmaradás, a folytonosság jóleső érzése minden héten részem, amikor látom a Campust ennyi év után is.
Köszönet, hogy a Kolozsvári Magyar Diákszövetség megtartotta minden gondja, baja ellenére is, illetve, hogy magáénak vallja ezt a lapot azóta is. Köszönet az akkori névadónak, Branea Róbert KMDSZ-vezetőnek.
Köszönet a Szabadságnak, Tibori Szabó Zoltán akkori főszerkesztőnek és utódainak, hogy megtartották ezt a napilap testéből-lelkéből olykor kilógó lapmellékletet.
Köszönet a kolozsvári nem egyetemista olvasóközönségnek, akik az őket nem mindig érdeklő információ ellenére elfogadták ezeket az oldalakat.
Köszönet és őszinte dicséret az azóta immár több tucat szerkesztőnek.
Köszönet az azóta elhunyt Balló Áronnak, hogy mi, a másik két alapító-szerkesztő barátai és munkatársai lehettünk.
MAGYARI TIVADAR. Szabadság (Kolozsvár)

„Az első szám borzasztó volt”
Horváth István Campus-alapítóval diáklapról, médiáról
Talán kevesen tudják, hogy a kolozsvári magyar egyetemisták egyik leghosszabb életű diáklapja idén már a huszadik születésnapját ünnepli. Igen, hát persze, hogy a Campusról van szó! Két évtizeddel ezelőtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség úgy döntött, szükség van egy színvonalas, minden idejáró leányzót és fiatalembert megszólító és érintő fórumra, ha már annyi minden változott, működésbe lendült, beindult körülöttük. Hárman bábáskodtak az ötletből indult konkrét forma megszületésénél. Balló Áron és Magyari Tivadar mellett Horváth István a kis diáklap első szerkesztőinek egyike, jelenleg szociológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Szociológia Tanszékének docense. Göröngyös kezdetek, verejtékes munka helyett szerencsés egymásratevődésekről, erdélyi magyar médiáról, újságírói szakmáról mesélt az akkori szerkesztő a jelenleginek.
Campus: Honnan pattant ki a diáklap elindításának ötlete?
Horváth István: Az ötlet a Kolozsvári Magyar Diákszövetségtől, pontosabban Branea Róberttől, az akkori elnöktől jött. A KMDSZ úgy gondolta, ideje egy kifejezetten magyar nyelvű, a magyar diákságnak szánt lapot indítani, ’89 után ugyanis az egyetemisták kommunikációs igénye megnőtt, különböző témákat kellett felvetni, megvitatni. Kolozsváron korábban is léteztek diáklapok, ott volt például az Echinox, ez azonban elsősorban román lap volt, amelyben helyet kapott pár magyar oldal is. A problémát az jelentette, hogy az Echinox inkább irodalommal foglalkozott, így viszonylag kevés diákot érintett. Diáklapok léteztek a kommunizmus alatt is, az ötlet tehát nem volt teljesen újkeletű, inkább egy régi tradíció felélesztése, újragondolása volt a lényeg.
C: Hogyan kezdődött a munka, miként született meg a Campus?
H. I.: A Szabadság evidens választásnak tűnt, lévén az egyetlen helyi magyar lap. Balló Áron akkor egy ideje már a napilap munkatársa volt, őt bízták meg, hogy foglalkozzon a Campusszal, ő lett a „kapcsolatember”, tapasztalattal, írói múlttal rendelkezett. Vele és Magyari Tivadarral már az Echinoxot is együtt szerkesztettük, így logikus volt, hogy hárman folytatjuk. A Campus létrejöttét tulajdonképpen szerencsés egymásratevődések eredményeként határoznám meg, hiszen adott volt a kezdeményezés, az ismerős munkatársak, a megjelenési felület.
Az első szám borzasztó volt – tördelés szempontjából legalábbis. Kis- és nagybetűk egymás mellett, az egyik eltorzította a másikat, de onnantól csak javíthattunk a minőségen. A KMDSZ fenntartotta a jogot, hogy elnökválasztáskor, nagyobb események alkalmával beleszóljon a munka menetébe, de a cél mindig az volt, hogy a lapot, mint kommunikációs felületet tartsa fenn minden magyar diák számára. Emellett ’91-ben sor került egy táborra Homoródon, ahol a Campust a hét minden napján megjelentettük – ezt 3–4 évig folytattuk.
C: Diákként szerkesztve hosszútávon milyennek tűnt az újságírói szakma?
H. I.: ’89 előtt a bölcsészkarosok és filozófia szakosok számára ez óriási teljesítménynek számított, a karrier csúcsát jelentette. Számunkra az újságírói szakma később is megmaradt, mint alternatív karrier, hiszen a média kirobbanóban volt abban az időben. De miután kiszakadtam a diákéletből, más szakmai lehetőségek nyíltak előttem, az írást abbahagytam. A szerkesztést átadtuk másoknak, a munkát az akkor indult újságíró szak diákjai vették át. Magyari Tivadar viszont még sokáig írt, szerkesztett, dolgozott különféle lapoknál, tanította a leendő kollégákat.
C: Mi a véleményed az erdélyi magyar és az országos médiáról?
H. I.: Kudarcélményt jelent számomra. Pár kereskedelmi rádión és internetes portálon kívül nem nyújt különösebb értéket. Véleményem szerint hiányoznak innen a hangadó lapok, a nagyszámú, minőségi hírek. Az itteni média nem tud közvita-fórumként működni. Televíziózás terén egyértelműen nem tudja felvenni a versenyt a magyarországi stúdiókkal.
Az országos román médiából szintén hiányoznak a nagy mérvadó termékek, amelyek nyugaton például megvannak. Nem érzem magam egyik romániai termék fogyasztójának sem, leginkább a külföldi média román fordításait, kiadásait olvasom, hallgatom.
C: Miben látod ennek a jelenségnek az okait?
H. I.:Fogyasztói részről is akadnak hiányosságok, de leginkább a tulajdonosi szerkezetekben látom a problémát, ez utóbbi az, ami nálunk meghatározza a médiát. A lapok itt inkább politikai jellegű dologként működnek, ez nyugaton szintén másként van. Történtek jó irányba mutató kezdeményezések, hatékonynak tűnő médiaberuházások 10–15 évvel ezelőtt, de ezek valamiért mégsem hoztak áttörő változást. Másfajta tulajdonosi logika kellene, de nem látom a lehetőséget ennek megvalósulására.
C: Visszatérve a Campusra – hogyan látod most a diáklapot, miben más a kezdetekhez képest?
H. I.: Annak idején mi többet foglalkoztunk a diákélet gyakorlati vonzataival, például egykori kolozsvári diáklapokról, a város múltjáról és jelenéről írtunk. Ma már több „tollpróbálgatós” cikk születik, ezek inkább a diákok világnézetét, az ő szempontjukat mutatják be. Ez azonban egyáltalán nem negatív dolog, ugyanis az információszerzés módja is nagyban megváltozott. Most már más helyeken is van lehetőség az információszerzésre, -átadásra, és ami régen hírnek számított, nem biztos, hogy ma is az. A diákélet mindennapiságára vonatkozó dolgoknak, mint például bentlakás, iratkozás, bárki utánanézhet az interneten. Emellett az újságírói szakma kezd professzionalizálódni, így kellenek olyan fórumok, ahol az emberek kipróbálhatják magukat. A Campusnak ma már más a társadalmi vonzata, és ez így normális.
KŐRÖSSY ANDREA. Szabadság (Kolozsvár)

Erdély tájain – XII. Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrák
A túrákat illetően a rekordok éve volt az idei a kolozsvári EKE számára
Kós Károly (Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 25.), az ismert tervező, grafikus, néprajzkutató, író és politikus Kalotaszeg kitűnő ismerője volt. Csodaszép környezetben búvik meg a sztánai Varjúvár, itt volt a művész alkotóműhelye. Ő tervezte a sepsiszetgyörgyi Székely Múzeumot és kórházat, a kolozsvári református Kakasos templomot, a budapesti állatkert épületeinek a megtervezésében is részt vett. Nagy ember volt, de igazán itt érezte jól magát. Itt volt otthon.
Az ő emlékére szervezi meg az Erdélyi Kárpát Egyesület – Kolozsvár 1891 és a Szentimrei Alapítvány minden év augusztusában, már 12. alkalommal a hagyományossá vált 50, 25 és 10 km-es Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrákat, ezúttal a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében.
Az idei túrát augusztus 15-én tartottuk meg, szervezői László Györgyi az EKE – Kolozsvár 1891 részéről, és Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány képviselője. Az idén először biciklivel is meg lehetett tenni az 50 kilométeres távot, Branea Róbertnek köszönhetően. A terep-kerékpáros maraton megtételéhez feltétlenül terepgumikkal felszerelt kerékpár volt szükséges, pótbelső, javító-készlet, külsőgumi-leszedő kulcs, pumpa, kerékpáros sisak, esőkabát, lámpa, esetleg fejlámpa, hátsó villogó, valamint 1,5 – 2 liter víz és élelem. Ajánlott túracipővel jönni, mert helyenként gyalogolni kell és tolni a kerékpárt.
A rajtokban Fehér Zsuzsa (50 km gyalog és kerékpárral), László Györgyi (25 km), Szabó Zsolt (10 km) indították a résztvevőket. Pontbírók: Etédi József, Kuszálik János, Ciobanu costică, Pál Gyöngyi, Pál István, Szőcs János, Kosztin Erika, Csorba Anna, Szabó István, Szima Márton és Szima Csilla voltak; Kún Zoltán seprőbíró volt az 50 km-es, Tóthpál Tamás a 10 km-es útvonalon.
Szabadság (Kolozsvár)

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS OKTÓBER 1-JEI LAPSZÁMUNKBÓL
– Aztán szépen lassan elkezdtek „beszivárogni” a fiatalok is az új laphoz, a jelenlegiek közül például Újvári Ildikó, Székely Kriszta, és persze a Campusosok is akkortájt érkeztek a szerkesztőségbe. Milyenek voltak az első lépések?
– Újvárinak könnyű volt a besimulása, mint jogász, úgymond átvette a korábbi jogász munkakörét. Azelőtt Podhrádszky László intézte a jogi rovatot, csak amikor elkerült parlamenti képviselőnek, már nem tudott ezzel foglalkozni. Külön rovatként működött az olvasókkal való kapcsolattartás, a levelezések miatt ez nagyon erős volt akkoriban. Újvári Ildikó egybevonta ezt a két pólust, és jól is csinálta. Kriszta is nagyon ügyesen besimult, előbb korrektorként dolgozott a nyomdában, aztán később bekerült a szerkesztőségbe. Jó néhányszor hazakísértem; a Szentegyház utcában lakott, és én többnyire megvártam, hogy ne kelljen egyedül mennie, akkor már nem biztosítottak szolgálati autót. Mindig is nagyon tiszteltem és tisztelem, szimpatikus ember. Hiányolom, hogy mostanában keveset ír, vezércikket inkább, szívesen olvasom az írásait.
– Az egykori Campus-szerkesztők közül a legtöbben szívesen emlékeznek vissza azokra az évekre, amikor hétről hétre összeállították a diákmellékletet a Szabadságnál, s még ha nem is maradtak mind ezen a pályán, büszkeséggel nyugtázzák, hogy anno ők is Campusoztak, meghatározó élmény volt tehát a számukra. A kezdeményezők, Branea Róbert és Tibori Szabó Zoltán mellett érdemes megemlíteni ebben a tekintetben Balló Áron nevét, aki később főszerkesztője volt a Szabadságnak, valamint a Horváth Istvánét, a Magyari Tivadarét – folytathatnánk még a felsorolást, szerencsére mind a mai napig van utánpótlás. Kétségtelen, hogy egyfajta új szellemiséget vittek annak idején a szerkesztőség életébe, de nem is ragozom tovább a témát: hogyan csapódott ez le akkoriban, amikor még ön is ott dolgozott?
– Abban a szobában voltak, ahol a sportrovat működött, én pedig tisztafejként a szomszédos teremben olvastam az oldalakat. Nagyon szimpatikusak voltak, az a fiatalos beszédforma, a nevetések, úgy éreztem, új színt hoztak a szerkesztőségbe, valósággal a színfoltjai voltak, az emberi kapcsolatok tekintetében is. Elolvastam az anyagaikat, amelyek problémafelvetésükben és hangulatukban is egészen másnak tűntek, mint amit az újságíró kollégáktól megszoktunk, frissnek, újnak. Ez sokat jelentett, tisztelettel emlékezem vissza rájuk. Magyari nemrég meg is idézett valamelyik szövegében… Persze ők is „hibásak” voltak azért, hogy kedvesen fogadtuk, mert a szerkesztőségben jól érezték magukat, és látták, hogy a jelenlétük nincs a terhünkre. A szerkesztőség részéről Balló Áron foglalkozott velük. Szegény Áron, micsoda tragédia volt, hogy ilyen fiatalon elment… 
– Meghatározó személyisége volt a szerkesztőségnek Barta Éva is, aki 1975-től dolgozott az Igazságnál, majd 2011-ben vonult nyugdíjba a Szabadságtól. Négy éve hunyt el, de azt hiszem, mindannyian őrizzük ott belül azokat a kedves mosolyokat, kellemes pillanatokat, jó szavakat, amelyeket tőle kaptunk.
– Ó, persze. Az egyik régebbi munkatársunk, Székely Pali nevezte el Évát a titkárnők gyöngyének. Végigment a folyosón, és elkiáltotta magát: gyűűűűlééés! Roppant jópofa asszonyka volt.
– Amellett, hogy a korábbi kollégák nyugdíjba mentek, és a világ gyakorlatilag száznyolcvan fokos fordulatot vett a különböző technikai újítások révén, az olvasási szokások is megváltoztak, amihez a Szabadságnak is alkalmazkodnia kellett. Ami a külalakot illeti, legutóbb 2007-ben történtek változások, és azóta is ezt a formátumot követjük. Hogyan látja, mennyire nevezhető sikeresnek ez a jelenlegi kinézet, történetesen az első oldal, illetve érdekelne az is, mi a véleménye a jelenlegi lapszerkesztésről?
– Már akkortájt is jeleztem nekik, hogy egy sablon bevezetésével a címoldal elveszti a mozgásképességét, az érdekességét. Mi még az Igazság idejében, aztán egy darabig a Szabadságnál is törekedtünk arra, hogy kerüljük az ismétléseket, igyekeztünk mindig más megoldást alkalmazni. A fejléc alatti háromhasábos kép bemerevíti az első oldalt, s mivel már nem volt megfelelő hely a vezércikknek, ezért elköltöztették a hármasra. Aztán vannak ezek az utalások, beharangozók, amelyek felhívják a figyelmet egy-két belső oldali anyagra. Ez viszont nem viszi a lapot. Összességében, a szerkesztés kapcsán úgy érzem, hogy nincs meg a kellő összhang az oldalak között, ez történetesen abból fakad, hogy a különböző oldalakat különböző emberek állítják össze. Hajdanában az Igazságnál a főszerkesztő-helyettes a teljes lapot átolvasta, a-tól zet-ig, a titkár ugyanígy, emiatt egységesebb volt a lap.
– „Két évtized távlatából visszatekintve örömmel tölt el a tudat, hogy a lap, amelyet a sorsfordító történelmi események közepette elindítottunk, kiállta az idő próbáját, teljesítette elképzeléseinket, és minden feltétele adott, hogy még sokáig szolgálja olvasói, magyar közösségünk érdekeit” – fejtette ki Sanyi bácsi a Visszapillantás című írásban. A cikk születése óta lassan hét év telt el, és ön továbbra is hűséges olvasónk. Mire kellene leginkább odafigyelni jelenleg, hogy a lap közben ahhoz a hagyományhoz is méltó legyen, amelyet önök annak idején, a kommunizmusban, a nehézségek közepette is ébren tartottak?
– Ez a lap, amit 1989 decemberében elindítottunk, és szerencsére jól startolt, továbbra is csak előre és a fejlődés irányába kell hogy változzon, ez a legfontosabb. Bár konkrét kapcsolatom már nincs a szerkesztőséggel, nagyon kötődöm a Szabadsághoz, ahogy az előző laphoz is kötődtem, hiszen ott tanultam a mesterséget, megoldani a problémákat, legyőzni az akadályokat. A mai fiatalok számára hihetetlenül hangzik, amikor elmondom, hogy szinte ötven évig dolgoztam ugyanazon a helyen. Elviselni az újságírás rabigáját, a rengeteg helyzetet, amelyeket nem lehetett előre látni, majd bekövetkeztek, megtalálni a megfelelő lépést, hogy ne történjék valami katasztrófa vagy baj – ez mind-mind benne volt ebben az ötven évben, és persze a családom is, amely folyamatosan mellettem állt, támogatta, segítette a maradásomat. A feleségemmel harminc évig dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, ott ismerkedtünk meg, ennek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Mindent egybevetve, elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam. Sajnálom, hogy az utóbbi évek kiütöttek, és már nem tudtam tevőlegesen is közreműködni a lapért. Nehéz az öregkor, de azért érje meg, tapasztalja meg...
– Köszönöm, és hát ki tudja, mit tartogat még nekem is ez a szakma... Beszéljünk Tibori Szabó Zoltánról, aki László Ferenc és Orbán Ferenc biztatására hagyta ott 1988-ban a Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet, az ICPIAF-ot, és „igazolt át” az Igazsághoz, majd egyik alapemberként volt jelen a Szabadság születésénél. Mind a mai napig fontos szerepet játszik a szerkesztőség és a lapot megjelentető Minerva Művelődési Egyesület életében, emellett még rengeteg mindennel foglalkozik, eredményesen. Hogyan jellemezné őt?
– A Tehnofrig volt főmérnöke, Tenkei Tibor barátom mesélt nekem Tiboriról, még azelőtt, hogy a szerkesztőségbe került volna. Csak szuperlatívuszokban beszélt, főleg azt hangsúlyozta, hogy ilyen értékes emberek vesznek el, mert nincs lehetőségük bizonyítani. Nagyon sajnáltam, amikor a Szekuritáte célkeresztjébe került, és megfigyelték, majd őrizetbe vették – ezekről a dolgokról csak később értesültem, akkoriban nem volt szabad kérdezősködni. 1989. december 22-én, amikor megérkezett, nem hangoskodott, nem nyilvánított véleményt, egyszerűen nekifogott, tett-vett, írt, és napokon belül pótolhatatlan pólusává vált a szerkesztőségnek. Aztán elment Magyarországra, és közbenjárt annak érdekében, hogy a Szabadság számítógépeket, telefonokat kapjon, szóval csomó apróságra kiterjedt a figyelme. Jó szervező, a munkához való hozzáállása pedig példátlan. Értékes és sokoldalú, olyan ember, aki feltalálja magát egy-egy kérdés megoldásában.
A jelenlegi romániai viszonyok között, 26 évvel a rendszerváltás után, amikor folyamatosan azzal szembesülünk, hogy elvették, visszaperelték, újra perelik, szinte elképzelhetetlen, amit a Jókai utcai épület visszaszerzéséért sikerült tennie. Pedig megtette, szép csendesen, finoman, nem verte nagydobra, és lám, milyen szép eredményt ért el. Nagyon tisztelem, a tevékenységét látva sokszor mondtam már magamban: szerencséje a Szabadságnak, hogy van Tibori.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár)

Jókai nyomában Kolozsvártól Torockóig, ki bringával, ki gyalog
Tetszetős honlap várja a május 6-ai Jókai gyalogos és bringatúrák résztvevőinek jelentkezését. A közel 130 éves történelme folyamán már oly sokszor megújulni képes Erdélyi Kárpát-Egyesület kolozsvári szervezetének életébe beköszöntött a digitális korszak. Egyben lassan megdőlni látszik az általános vélekedés, miszerint az EKÉ-be „csak öregek járnak”, még ha igaz is, hogy főleg a nyugdíjasoknak van idejük a temérdek kirándulás akár mindegyikén részt venni – a túrákon egyre gyakrabban találkozni 30-40-esekkel is. A fiatalabbak körében kedveltebbek a buszos, vonatos kirándulások, személyautós „karavántúrák”, a barlanglátogatások, de szerveztek már túrákat kisgyerekesek számára is. A fiatal természetkedvelők kedvenc műfaja a bringatúra – itt tinédzserektől kezdve hatvanasokig mindenféle korosztályt megtalálhatunk. Az EKE mindkét, hagyományosan gyalogos teljesítménytúráján már bringatúra is indul.
Lassan 130 évvel ezelőtt természetszerető kolozsvári magyarok – tanárok, természettudósok, írók, ügyvédek stb. – létrehoztak egy kirándulóegyletet, ez volt az Erdélyrészi Kárpát Egyesület. Így kezdték szervezetten járni az erdőket, hegyeket, barlangokat, felfedezték, kutatták és egyre jobban megszerették vidékünket. Gazdálkodni is jól tudtak, és az erős kirándulóközösséggé kovácsolódott tagsággal sikerült komoly vagyonra is szert tenni: tucatnyi EKE-menedékház állt a túrázók rendelkezésére. A 20. század háborúi, a viszontagságos „térképváltozások” alkalmazkodásra kényszerítették az egész erdélyi magyar társadalommal együtt az EKÉ-t is, amely az új helyzetben sokkal több lett „egyszerű” kirándulóegyesületnél. A második világháború utáni kommunista világban a többi szervezetnek a sorsára jutva gyakorlatilag megszűnt, majd a rendszerváltást követően 1991-ben újjáalapították. A kolozsvári szervezet legfőbb tevékenysége a minden szombaton, minden vasárnap, sokszor hétköznap is szervezett kirándulások, egy időpontban akár több túrát is hirdetnek. Néhány éve pedig elkezdődtek a biciklitúrák is, amelyek sikerrel vonták be a legfiatalabbakat is, egyben fokozottan az egyesületre irányították az ifjabb generációk figyelmét. Idővel nagyot változott a kommunikáció, részletes tájékoztatást nyújtó honlap igazítja el az érdeklődőket.
Egykori KMDSZ-elnökből túraszervező
Branea Róbert évtizedekkel ezelőtt volt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke, majd aktív tagja, azzal a munkával ott sokat tanult. Baráti társasággal régóta járja a Vasvári teljesítménytúrát, kerékpárral, később Ambrus Tibor EKE-elnöksége idején (2013–15) többször hívta őt is gyalogtúrázni.
– Így ismertem meg az EKÉ-t. Tetszett nekem, amit csinálnak, a buszos túrákon mindenféle ismeretlen emberek összegyűltek, fiatalok is, és láttam, hogy ez nagy élmény volt nekik. Rájöttem, hogy milyen jó ilyesmit szervezni az embereknek. Genetikailag is szervező alkat vagyok, és nem bírtam, hogy ne csináljak valamit, nem tudok csak passzív tag lenni valahol. Beiratkoztam az egyesületbe, majd 2015-ben volt egy szomorú esemény az életemben, és közvetlenül azután valamit kezdenem kellett magammal. Hát elindultam a Jókai emléktúrára, kerékpárral. Végigjártam az 55 kilométeres útvonalat, biciklivel. Azután Tibi kért, hogy segítsek megszervezni a teljes Vasvári túrát. Akkor tulajdonképpen nagyjából átvettük a szervezést, arculattervezéssel kezdtük, kimentünk a Facebookra, a hatás nem maradt el: duplájára nőtt a résztvevők száma. Utána végigjártam a Kós Károly 50-est, és tudtam, hogy ezt is megszervezzük. 2016-ban Lixandru Roberttel és Venczel Enikővel együtt elkészítettük a túra honlapját, társszervezőként bevontuk a KMDSZ-t, és az így megszervezett Jókai, Vasvári, Kós kerékpáros túrasorozat óriási siker volt – mondta Branea Róbert, aki innen kezdődően már egyre inkább részesévé vált az EKE életének, kezdett a havi közgyűlésekre és heti tanácskozásokra is járni. Így érte a felismerés, hogy a szervezési potenciál nagyon gyenge, és egyre lankad, a 21. századi kommunikációs csatornák kínálta lehetőségek kiaknázására nincs megfelelő képzettség, pedig igen értékes túrákat kínáltak hétről hétre. Akkor ébredt rá, hogy nem hagyhatja elsorvadni a gyalogos teljesítménytúrákat. – Ez akkor szükségszerű is volt, nem viszonyulhattunk hozzá úgy, hogy minket nem érdekelnek a gyalogostúrák, mi csak kerékpározunk – mondta Branea Róbert.
Végigjárta az útvonalakat, adatokat gyűjtött, honlap készült, új térképek, túrakalauz. – Ez hozott is egy csomó stresszt az életünkbe, plusz fáradságot, a saját dolgaink elhanyagolását, de sok örömöt is. Amikor azt mondom, „jól sikerült”, abban benne van az is, hogy egy csomó ember jól érzi magát, és ez nekem örömet szerez. Enikővel a KMDSZ-ben dolgoztunk együtt, számunkra nem probléma ingyen csinálni dolgokat, amelyeket jónak tartunk, szeretünk. Lixandru Robert született önkéntes, a nagyenyedi Inter-Art főtitkára, nagyban neki köszönhetően lettek világszerte ismertek az enyedi művésztáborok. Talán látják bennem az elszántságot, a megszállottságot, és átragad rájuk is. Ezzel együtt úgy gondolom, jövőre bővíteni kell a szervezők táborát, leosztani a feladatokat. A tavalyi túrák sikeréhez hozzájárultak a támogatók, akik első szóra jelentkeztek, a korszerűsített tálalással, kommunikációval hitelessé váltak a túrák. Tavaly év végén néhányan maguktól jelentkeztek azzal, hogy szeretnék támogatni az idei túrákat, középkorú és fiatal üzletemberek, akik közül sokan részt is vesznek a túrákon. Ez a sok pozitív hozzáállás ösztönöz és kötelez. Célunk kialakítani egy állandó jellegű, profi rendezvényt. Hosszú távon pedig nagy öröm lenne, ha létrejöhetne az EKE-iroda néhány alkalmazottal, struktúrával, 1-2 megfelelően képzett fizetett titkárral.
Túraválaszték bográcsgulyással
Az ekekolozsvar.ro honlapon a Teljesítménytúrák menüpontra kattintva tulajdonképpen egy teljesen új weboldalra jutunk. Itt mindenféle információt megtalálunk a május 6-ai Jókai túrákról, egyben jelentkezni lehet a választásaink szerint változó lehetőségeket kínáló űrlapon. Itt lehet bejelölni például, ha valaki szeretne szállást Kolozsváron, szobában olcsón vagy tornatermi matracon ingyen, rendelne-e túrapólót, este Torockón a húsos vagy vegetáriánus gulyást szeretné-e megkóstolni. A legkülönfélébb teherbírású természetkedvelőket várja a Jókai: van 10, de 55 kilométeres túra is.
A Kolozsvár–Szind–Várfalva–Torockó útvonalon négy gyalogtúra közül lehet választani, összesen három különböző kiindulópont létezik, a kolozsvári Bükk, Szind és Várfalva. Mindhárom rajthoz buszos szállítás igényelhető, térítés ellenében. Aki 10 km-t gyalogolna, az Várfalváról indul Torockóig, a 30 km-es túra a szindi rajttól indul Torockóra. Kolozsvártól Szindig tart a 25 km-es túra, onnan igény szerint busszal mehetnek a résztvevők a végállomásra, Torockóra. Kolozsvárról indul az 55 km-es gyalogtúra és a biciklitúra Torockóig. A célállomástól szintén lehet igényelni buszos szállítást Kolozsvárra, Szindre, Várfalvára. Torockón este gulyással vendégelik meg a résztvevőket a szervezők, az adagok kellő tervezése érdekében a gulyásvacsorát is igényelni kell az űrlapon.
A túrák részvételi díja 25-30 lej, nyugdíjasok, egyetemisták, 14 évesnél idősebb diákok számára 10-15 lej, gyerekeknek ingyenes. A buszjegyek ára 5–15 lej között változik, bringatúra esetében 20-30 lej. Három jelentkezési határidő van, az jár a legjobban, aki mielőbb jelentkezik, számukra ugyanis kedvezményeket kínálnak. Az első határidő május 1., vasárnap 22 óra, az eddig benevezők túrakalauzt és igazolólapot kapnak, az 55 km-es gyalogtúrások energiacsomagot (gyümölcsök, nápolyi stb.) is. A következő jelentkezési határidő május 4., 15 óra, majd május 5., 18 óra, de a harmadik határidőre már 50 lejre nő a részvételi díj, és túrakalauzra nem, csak térképre és igazolólapra lehet számítani. A bringatúrásoknak az első két határidőig jár az energiacsomag. Természetesen a rajtnál is lehet jelentkezni másnap, de térkép már csak a készlet függvényében juthat. Túrapólót csak igénylésre készítenek, aki ebben járná végig a túrát, annak április 27-ig kell ezt jeleznie az űrlapon, a későbbi rendeléseket csak a teljesítménytúra után tudják szállítani. A részvételi díjat banki utaláson kívül személyesen is lehet fizetni hétköznap készpénzben a KMDSZ-irodában (9–17 óra, Kolozsvár, Petőfi/Avram Iancu u. 21.) és aSzabadság szerkesztőségében (9–16 óra, Kolozsvár, Jókai/Napoca u. 16.).
Branea Róberttől azt is megtudjuk, hogy 2018-tól egy héttel később lesz a Jókai túra, május 12-én. A szervezés szempontjából nagyon rosszul jön a május elseje körüli szabad hétvége, ugyanakkor a túrák társszervezője, a KMDSZ hagyományosan majáliskor tartja a diáknapokat, logisztikai megfontolásokból hasznosabb egy héttel módosítani az időpontot.
– A közösségszervezésről szólnak a túrák, sok barátság, ismeretség született már. Hagyományőrzés, honismeret, ezek nemcsak üres szavak, mi ebben segítünk – a honlapok, túrakalauz oktató jellegűek, sok információt tartalmaznak. Ez nem verseny, ahol az ember végigmegy, kap egy díjat, és megy a következőre, s azt sem tudja, hol járt. Ez olyan túra, hogy közben lehet nézelődni, és mindenki okosabban, tájékozottabban távozik, mint ahogy érkezett – mondja.
Itt az alkalom végigsétálni Jókai Mór nyomdokain, aki az Egy az Isten című regényének megírását megelőzően tett adatgyűjtő utazást ezen a vidéken. S ha netán valakit rabul ejt majd a csoportos kirándulásnak ez a változata, az ne tegye messze a vándorbotot: július elején lesz a Vasvári kerékpáros teljesítménytúra Körösfő végállomással, majd augusztusban a Kós Károly emléktúrák Sztánára.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Vasvári kerékpáros túra, vasakaratúaknak, élni akaróknak
Sohasem késő új életet kezdeni
Szombat reggel alig fél 7, Monostor, köd. Az egyik szervezővel a tervezettnél jóval korábban, elsőként érkezünk a 17. Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúra kolozsvári előrajtjának helyszínére, és amikor 15 perc múlva még mindig sehol senki (7-kor rajt!), azon kezdek gondolkozni, hogy a feliratkozottak közül hányan fogják lemondani a túrát a péntek esti jókora eső és a szombati előrejelzésben szereplő záporok miatt. Aztán feltűnik az első kerékpár… Szászfenesen, a körforgalom után már látszik egy kis kék folt az égből, Gyaluban, a hivatalos rajtnál már hétágra süt a nap – és a nagy kartondobozból elfogy minden sorszám. Majd rendre elkezdenek eltűnni a biciklik is: irány a Funtineli tető. A tekerők között vannak éppen 14 évesek és majdnem 70-esek, összeszokott, nagyhangon pajzánkodó barátok és félénk újoncok. Vannak, akik a mókáért és úgy öt sörért jöttek, s vannak, akik saját határaikat feszegetni.
Micsoda bringák! – álmélkodom a földön heverő kerékpárok láttán, miközben a résztvevők az indulási csomagért állnak sorban, majd ismét elcsodálkozom: még jóformán el sem kezdődött a túra, máris javítanak vagy két-három szuperbiciklit. De aztán mindenki végez és elindul, köztük a János Zsigmond Unitárius Kollégium néhány „bicatúrása”, a magát Unicum Lovagoknak tituláló haveri társaság, a szintén poénkodó, öltözetükkel is profi kerékpáros csapat látszatát keltő Codespringesek („Na, induljunk már, amióta itt vagyunk, a Tour de Francon már letekertek volna vagy 100 km-t!”), a magányos farkasok és a családos túrázók is. S mi is, utolsóként a túraszolgálatos Szikszai Attila vezette kísérőkocsiban.
A gyalui gátnál sokan megállnak gyönyörködni a tájban vagy fényképeződni, mi azonban megyünk tovább, s nem sokkal odébb máris egy oldalra dőlt bicikli: ereszkedik a hátsó kerék. Előkerül az autóból a pumpa, csakhogy nem talál a szeleppel. Van adapter is – de valaki elvette még Gyaluban, s odaadta Branea Robinak, a főszervezőnek. De hát ő még nincs sehol, utolsóként indult, hogy biztosítsa, zárja a sort. Közben megállapítjuk: pont a szelep mellett ereszt a gumi. Marad a kerékpár tulajdonosának a kis kézi pumpája – jónéhányszor kell majd „szórakoznia” a célig ezzel a kerékkel…
Az első ellenőrzőpontnál egy velünk azonos irányba haladó Salvamont-Salvespeo feliratú autó áll meg mellettünk: a hegyimentős figyelmeztet, szóljunk a bicikliseknek, mert vannak, akik egymás mellett haladnak, ami most nem a legjobb. A tetőn ugyanis ünnepség van, s aztán egyes környékbeliek kissé spiccesen, nagy sebességgel jöhetnek majd lefelé, s nem lesz idő félreállni…
„Mindenkinek szóljatok erről, mondjátok meg, hogy legyenek figyelmesek” – hagyja meg Szikszai Attila a havasnagyfalui elágazásnál lévő első ellenőrzőpont pontbíróinak, majd visszaindulunk, lássuk, nem szorul-e valaki segítségre. Közben az út menti illegális szemétlerakatokon bosszankodunk, s azt beszéljük, remélhetőleg nem lesz gond a tetőn, amikor az Avram Iancu ünnepélyre összegyűltek és az ott lévő ellenőrzőponthoz érkező bringások – egyesek már feltűzték a túra igen szép, kokárdás jelvényét – útja keresztezi egymást…
A Funtineli-tetőn azonban szerencsére még nincs igazi fesztiválhangulat: egyelőre a sátrakat húzzák fel, a kocsikból (sok közöttük a bolgár rendszámú) az árut pakolják le. Ugyanott néhány süldő és egy jó nagy koca mit sem zavartatva magát kutat eldobott ételmaradék után, az erdőszélen pedig gyönyörű lovak legelnek, néha lezárva az egész úttestet…
Aztán kezdenek érkezni az első kerékpárosok, akiknek bizony volt mit tekerniük idáig: az első és a második ellenőrzőpont között 816 m a szintemelkedés, és ez akkor is sok – olyan 5%-os folyamatos emelkedő –, ha a szakasztáv több mint 18 km volt. Sokan – főleg a fiatalabbak, az első túrások – le is szálltak egy-egy különösen nehéz szakaszon, de hát erre van lehetőség, hiszen ez nem verseny, még ha mérik is a részidőket.
A jókora szendvics elfogyasztása és a jól megérdemelt pihenés után már sokkal könnyebb a feladat: 303 méteres szintereszkedéssel kell eljutni a jósikafalvi (Bélesi) tóhoz. Időnként egy-egy bicikli után „eredünk”, és bemérjük a sebességét: a bátrabbak 50 km/h felettivel repesztik…
A tónál már javában zajlik a körösfői Rákóczi Kultúregylet által az elesett 48-as forradalmárok, köztük Vasvári Pál tiszteletére szervezett megemlékezés, a koszorúkat is már bedobták a vízbe. De azért a Himnuszt, meg a Székely himnuszt is együtt énekeljük a körösfőiekkel és magyarországi vendégeikkel, és eleresztjük a fülünk mellett a szemközti partról érkező „Hai România”, „Deşteaptă-te, române” átkiabálásokat...
A negyedik ellenőrzőpontnál, a Bánffyhunyadi Kudor-portán mennyei áldás fogadja a túrázókat, akiknek egy része – akik nem húztak biciklisnadrágot – már igencsak fájlalja a hátsóját: málna és bodzaszörp, de mindenekfelett: fánk, baracklekvárral. Pillanatok alatt elfogy… Sokan benéznek a Kudor család magánkiállítására is, mások – ismét – biciklit javítanak az udvaron.
Innen már semmiség beérni Körösfőre, ahol a célban tartott pihenő után az elégedett csapat egy része máris hazaindult a szervezők által biztosított kisbusszal. Egy kisebb csoport pedig, mintha nem lett volna elég a megtett 100 km, szintén haza, de biciklin... Ja, ráadásul kerülővel, Jegenye felé…
Így is szép számban maradnak túrázók, hogy aztán Péntek László, a már említett kultúregylet elnöke felkonferálja az „ünnepélyes” bevonulást: nagy taps közepette érkezik meg a maradék csapat – természetesen kerékpáron – a Vasvári-kopjafánál a Vasvári Emléknapok keretében tartott koszorúzási ünnepségre. Emléktúra kipipálva…
Fiatalodik a mezőny
Branea Robival, aki 2015-ben vette át a Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúra szervezését, már a túra utáni napon beszélek: épp elég volt neki szombatra a szervezés, és az, hogy közben maga is teljesítette a távot. Mint mondja, kicsit csalódott. Mert több résztvevőre számított, hiszen nagyon idejében indult a nevezés, a túra honlapja pedig már háromnyelvű…
De hamar áttérünk a pozitívumokra. Mert idén ugyan „csak” 74-en indultak, de korábban csak 15–20 résztvevő volt. 2014-ben jegyezték az addigi maximumot, 25-öt. 2015-ben már 41-en voltak, 2016-ban 82-en!
Statisztikai adatoknál maradva, az idei indulók között 68 férfi és 6 nő volt, korosztály szerinti lebontásban pedig a 30–40 éves korcsoport vitte a pálmát (21 személy). 17-en voltak a 14–20 évesek, 3–3-an 50–60, illetve 60–70 évesek. A részvételek számát tekintve Szilágyi P. András a rekorder, ő mindegyik túrán részt vett, és 69 évével egyben az idei túra legidősebb résztvevője volt – a legfiatalabbja pedig éppen az ő unokája, Szilágyi P. Márk (14). A 74 résztvevőből 36-an voltak, akik első ízben álltak rajthoz a túrán; 4 család is indult. Az indulók közül csak 62-en voltak Kolozsváriak, 5-en az EKE Kolozsvár 1891 tagjai.
Végül, ami a főszervező szerint a legörvendetesebb, hogy sikerül egyre több fiatalt bevonni: a résztvevők átlagéletkora idén 33 év volt, vagyis 2015-höz képest 5 évvel csökkent.
Aki Körösfőről indult…
Az őszes hajú Váradi Sándorra már majdnem az elején figyeltem fel. „Előrajt volt?” – kérdezte tőle a gyalui rajtnál a pontbíró. „Hát nem, én Körösfőről jöttem biciklivel” – érkezett a válasz szerényen, szinte bocsánatkérően, amiért nem ment el Kolozsvárig…
Körösfőn aztán nem véletlenül őt kerestem meg a célban.
„Elég későn kezdtem ezt a sportot…” – mosolyogja el magát, majd meglepődve tudom meg: ő nem is körösfői, mint számítottam, hanem szatmári.
„Ezelőtt 12 évvel eldöntöttem, hogy megváltoztatom az életem… 35 kilót fogytam… Háromszor műtöttek veseproblémával, mind a két vesémet. Ekkor határoztam el. Egy reklám ragadott meg a magyar tévében, egy gyerek mondta benne, hogy a sport kiűz a halálból…” – magyarázza, s a történetnek még nincs vége. Megtudom: tavaly is műtötték, melanomával. „Ha két-három hét múlva megyek csak orvoshoz, lehet, már nem vagyok itt… Örülök, hogy ilyen helyekre el tudok jönni, és nagyon örülök, hogy ennyi magyart találtam Kolozsvárt” – mondja már ismét mosolyogva, és hozzáteszi: az ő falujában, Szatmárnémetitől 16 km-re, a lakosság 95%-a magyar.
Meséli: a feleségével gyakran járnak gyalogtúrázni Körösrévre, Borsára, Nagybánya környékére, olyan 10–16 kilométereket tesznek meg. De volt hosszabb túra is: Borsán eltévedtek, mert valaki elforgatta az irányjelző táblákat, akkor 26 km-esre sikeredett a túra… Az idén Csucsán vettek részt egy EKE-túrán, az nagyon tetszett nekik, azóta követik Facebookon a kolozsvári EKE programjait. „Nálunk is van túrázási lehetőség, de mi szeretjük a hegyeket, az viszont nálunk nincs…” – teszi hozzá, én pedig tovább faggatom. Mint mondja, semmiképp nem akart elkésni a rajtról, merthogy a szervezők külön kérték a pontosságot, ezért Körösfőről reggel 5 óra 5 perckor indult. De olyan jól haladt, hogy egy órával hamarabb érkezett a gyalui rajt helyszínére. Egyébként maratonfutáson is vett már részt. S hogy milyen volt a számára első Vasvári-túra? „A Funtineli tető előtt azt hittem, már soha nem érünk oda. Akkor azt mondtam, többet nem jövök. De ha Isten megsegít, akkor most így utólag mégis azt mondom, hogy jövök jövőre is…”
Bicatúrás főpróba is volt
A János Zsigmond Unitárius Kollégium néhány diákja is rajthoz állt a Vasvári 100-on, ami nem meglepő, hiszen nekik aztán igazán van „kerékpáros múltjuk”. A tíz induló közül nagyjából fele-fele arányban voltak olyanok, akik korábban már részt vettek a JZSUK nagy népszerűségnek és ismertségnek örvendő, immár hagyományos bicatúráján, illetve akik idén indulnak azon először – utóbbiak közül néhányan a vacsora utáni csocsózás végeztével vidáman dumálva várták, hogy induljon Kolozsvárra a bringásokat hazaszállító busz. Mint mondták, nem volt nagyon nehéz a túra, az autósok is nagyon rendben voltak, mert nem jöttek túl közel, illetve nem dudáltak a csapatra. Egyébként pedig, tette hozzá egyikük, vasárnap is mennek túrázni, ezúttal az iskola szervezésében, felkészülésképp az idei bicatúrára…
Vasárnap is mennek...
Számukra ez volt az első Vasvári-túra, ám az indulók között sokan voltak a „visszatérő” kerékpárosok. Ilyen Boér Imre is, aki már maga sem tudja, hogy a mostani a 8. vagy a 9. Vasvári-túrája volt. Érdeklődésemre kiemelte, az utóbbi 3 évben nagy fejlődés észlelhető a túra szervezésében. S hogy mi a siker, azaz a túra teljesítésének titka? Jó karban kell legyen a bicikli… „Gumidefektet nem lehet előrelátni, de a többi mind a biciklis bűne…”
Balázs Bence / Szabadság (Kolozsvár)

Újonc túrázóknak is menni fog a Kós Károly túra
A kolozsvári EKE által szervezett túrák legcsaládbarátabbja közeleg: augusztus 12-én lesznek a Kós Károly emléktúrák, gyalogosan vagy biciklin. Branea Róbert főszervező szerint a 10 kilométeres túra nem több egy jó sétánál. Ugyanakkor a kisebb gyerekeknek sem „unalmas”, hiszen az útvonal változatos, Sztána központjában, de az Almási várnál is akad látnivaló.
Nem lehet jelentkezni a helyszínen, vagyis aki mondjuk az időjárástól teszi függővé a túrán való részvételét, annak is meg kell elégednie egy kétnapos előrejelzéssel, ugyanis benevezni legkésőbb augusztus 10-én estig lehet. A kedvezményes jelentkezési határidő ezzel szemben már hétfőn, augusztus 7-én lejár.
Gyerekek által is könnyen teljesíthető, ezért családoknak is bátran ajánlják a 10 km-es túrát, de a 25 km-es is bevállalható a nagyobb gyerekekkel. E két távon a túrák Sztánáról indulnak, így vonatozásra is számíthatunk – kell-e ennél több a gyermekeknek egy igazi kalandhoz?
– Erdőn is vezet az út, nyílt terep is akad, s bár nem olyan vadregényes, mint a Jókai-túra, ezzel szemben szép, kellemes, szelíddombos kalotaszegi tájakkal ismerkedhetünk meg, főleg a tájegység alszegi vidékével. Többek között Sztána központjában megnézik a templomot, az iskolát a közösségi terekkel, aztán átsétálnak Kispetribe, meglátogatják az Almási vár maradványait is, Zsobokot az újonnan felavatott Jonathan-sétánnyal – részletezi Branea Róbert.
A túra kevésbé tapasztalt kirándulókat sem kellene eltántorítson a részvételtől, azokat sem, akik számára ismeretlen ez a terep, ugyanis a szervezők részletes térképekkel és túraleírásokkal vértezik fel a jelentkezőket, ugyanakkor jó esély van arra, hogy induláskor a kisebb csapatok közösen folytassák útjukat, népesebb társasággá bővülve, akik közt esetleg a vidéket jobban ismerők is akadnak. A kirándulás minden élményén túl a célban – a sztánai Szentimrei villánál – Szabó Zsolt hagyományosan finom túróspuliszkájából falatozhatnak majd a résztvevők.
Az idén összesen hét útvonalon indulnak a túrázók augusztus 12-én, szombaton reggel: három kerékpáros (25, 40, illetve 60 km-es) és négy gyalogos útvonalon (10, 25, illetve 55 km-en, a 25 km-es túra két változatban zajlik). A 14 évesnél fiatalabbak számára a részvétel ingyenes (és felnőtt kísérete kötelező), és a kedvezményes jelentkezési időszakban, azaz hétfő estig az EKE-tagok további kedvezményben részesülnek, a tanulók, egyetemisták, nyugdíjasok pedig félárat fizetnek (túraváltozattól függően 10–15 lejt). Már csak két napig lehet kedvezményesen (túrától függően 25-30 lej teljes áron) benevezni, azután mindenki számára egységesen 50 lejre nő a nevezési díj. A leghosszabb gyalogos és kerékpáros túrák részvevői energiacsomagot kapnak, mindenkinek jár térkép , kitűzőt, folyadékpótlás pedig az ellenőrző pontoknál lehetséges. A túrákat autóval végigkíséri egy orvos és egy egészségügyi asszisztens. A szervezők fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy a túrákra benevezni csak előzetesen lehet (a rajtnál nem) a túrák honlapján (itt további túrainformációkat is találhatnak), a Szabadság napilap titkárságán (Kolozsvár, Jókai/Napoca u. 16., hétköznap 9–16 óra között) vagy a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület irodájában (Kolozsvár, Magyar/1989 December 21 utca 116., hétköznap 9–16 óra között). A túrákkal kapcsolatos egyéb információt a kett@ekekolozsvar.ro (kerékpáros), illetve gyett@ekekolozsvar.ro (gyalogos) e-mail címen lehet igényelni. A bizonytalanok is benevezhetnek, így biztosan nem maradnak le a túráról, ám ha valami közbejön, akkor a jelentkezés augusztus 10-ig átruházható. A túrákkal kapcsolatosan egész sor hasznos tudnivalót közöltek a szervezők, ezeket részletesen közöltük a Szabadság július 28-i, pénteki számában, az Erdély című mellékletben, amelyet honlapunkon (szabadsag.ro) is megtalálhatnak.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)