"A dési születésű Randolph L. Braham, a New York-i City University professzora, a Holocaust világviszonylatban elismert kutatója. Megjelent munkája: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon /Belvárosi Kiadó, Budapest, 1997./ Legújabb könyve /Román nacionalisták és a holocaust. Múlt és Jövő Kiadó Budapest, 1998./, arról szól, hogyan igyekeznek tagadni a román nacionalisták a román antiszemitizmust és a romániai zsidóság ellen elkövetett népirtást, illetve hogyan próbálják felhasználni a történelemhamisítást magyarellenes propagandájuk céljára. - Közismert, hogy a két román fejedelemségben rendkívül erős volt a nacionalizmus és az antiszemitizmus. A zsidók állampolgári jogait is csak későre, külső nyomásra ismerték el, a berlini kongresszus (1878) és a Versailles-i Békeegyezmény határozatai alapján. A két háború közt főleg a szélsőségesen nacionalista, antiszemita LANC, majd a Vasgárda tett szert nagy befolyásra. A Goga-Cuza-kormány embertelen zsidóellenes törvényeket léptetett életbe (1938), amelyeket a Gigurtu-kormány még szigorúbb rendelkezései követtek (1940). Az első tömegmészárlásokat a románok 1940-ben követték el, amikor a román csapatoknak át kellett engedniük Besszarábiát és Észak-Bukovinát a Szovjetuniónak. Ekkor a visszavonuló román katonai és csendőri egységek a zsidó lakosságon töltötték ki dühüket. Csak Dorohoion 52 zsidót lőttek agyon (1940. július 1.) A vasgárdista zendülés napjaiban (1941. jan. 21-23.) zsinagógákat gyújtottak fel, zsidók lakásait, üzleteit fosztották ki és csak Bukarestben legkevesebb 120 zsidót öltek meg, egyeseket a vágóhíd kampóira akasztottak fel. Az tömegméretű, szervezett népirtás Antonescu diktatúrája alatt ment végbe. A jászvárosi pogrom alkalmával (1941. június 29-30.), amelyet a román hadsereg és a helyi rendőrség hajtott végre a Gestapo közreműködésével, becslés szerint 4000-8000 életet oltottak ki, azzal az ürüggyel, hogy "zsidók rálőttek román és német katonákra" Ezt követően mintegy 5000 személyt - férfiakat, nőket, gyermekeket - két, tehervagonokból álló vasúti szerelvényre hajtottak fel, elképesztő zsúfoltságban és a rekkenő hőségben étlen-szomjan szállították őket állomásról állomásra. Az egyik vonat 8 óra hosszat, a másik hat és fél napon keresztül kóborolt cél nélkül. Közben mintegy 3000-en meghaltak a melegtől, szomjúságtól, sokakat az őrök lőttek le. A román területen elkövetett atrocitásokat még felül is múlták azok, amelyeket Ukrajna megszállt területein követtek el a román csapatok. Amikor 1941. október 22-én a szovjet partizánok felrobbantották a román hadsereg városi parancsnokságát, Antonescu parancsára megtorlásképpen 60 000 zsidót öltek meg. Az 1941. október 6-i kabinetülésen Antonescu kijelentette: "Ami a zsidókat illeti, intézkedem, hogy örökre és teljes mértékben eltűnjenek ebből az országból". Tervét több lépésben szándékozott megvalósítani. Először a besszarábiai és bukovinai zsidókat deportáltatta Transznisztriába (1941 ősze - 1942 nyara), mintegy 150 000 személyt, akik közül legfeljebb egyharmada élte túl a szörnyű állapotokat. A moldvai, havasalföldi és dél- erdélyi zsidók "végleges megoldására" később került volna sor, de közben megváltozott a hadihelyzet: a front megállt, sőt kezdett visszafelé mozogni. Már 1943 áprilisában Antonescu arról beszélt, hogy a háborút esetleg a szövetségesek nyerik meg, és akkor Romániát felelősségre vonják a zsidók kiirtásáért. Igyekezvén ellensúlyozni az eddigi 270 000 áldozat kezéhez tapadó vérét, leállította a deportálásokat, megtagadta a németek ilyen irányú kérését, sőt egyes zsidó csoportoknak lehetővé tette a Palesztinába való kivándorlást. Ennek ellenére a megmaradt zsidó lakosság kb. 10%-a egyéni vagy csoportos atrocitásoknak lett áldozata. Randolph L. Braham könyvében bemutatta, hogyan igyekeztek a román nacionalisták meghamisítani a történelmet. Antonescut háborús bűnösként elítélték, de a bűneiről nem sok szó esett. Amikor a kommunista párt "hazai" frakciója kiszorította a "moszkovita" frakciót (1952-54), akkor erős nacionalista vonal került uralomra, burkolt antiszemitizmussal Ceausescu idejében ez a nacionalizmus sovén, fasisztoid jelleget öltött: lásd az udvari költők és írók (Paunescu, Vadim Tudor, Lancranjan), a "hivatalos" történészek (Ardeleanu, Musat, Ilie Ceasuescu, Pascu) és a sajtóban buzgólkodók hadát, akik közül sokan még ma is mérgezik a közvélemény légkörét. Így a 270 000 áldozatról nem lehetett beszélni. Annál gyakrabban és hangosabban szónokoltak arról a 150 000 szerencsétlenről, akiket a magyar hatóságok deportáltak Észak-Erdélyből és adtak át a németeknek. A cél kettős: kimutatni, hogy a román nép eredendően jó, szelíd, toleráns, demokratikus, ezzel szemben a magyarok véreskezű, fasiszta barbárok. Kifizetődő volt ezt a nótát fújni, tetemes erkölcsi és anyagi haszonnal járt. Rájött erre Raoul Sorban is, aki ráadásul még azt is állította, hogy számos zsidót mentett át Észak-Erdélyből Romániába, ahol azok tökéletes biztonságban voltak. "Érdemei" elismeréseként Sorban elnyerte az Igaz Keresztény címet, Izrael tiszteletbeli állampolgára lett, több alapítványtól, intézménytől jelentős anyagi támogatást járt ki magának. Ügyeskedése során támogatóra lelt Moshe Weinberger- Carmilly, volt kolozsvári neológ főrabbi személyében, aki a deportálások elől Romániába szökött. Hívei nemcsak azt vetik a rabbi szemére, hogy a válságos napokban cserben hagyta őket, hanem főleg azt, hogy nem figyelmeztette őket, milyen sors vár rájuk, pedig ezt neki tudnia kellett. Sorban és a rabbi kölcsönösen tanúskodtak egymás mentőakciói mellett, ezek idővel mind szaporodtak. Kezdetben csak pár családról volt szó, majd százakról, végül ezrekről, sőt tízezrekről. - A történelemhamisítás újabb lendületet vett 1989 után. Paunescu, Vadim Tudor és társaik "jó románként" igyekeznek beállítani Antonescut, valamint néhai gazdájukat, Ceausescut is, politikájuk alapja pedig a sovén nacionalizmus, az antiszemitizmus és magyarellenesség. Raul Sorban készségesen kiszolgálta ezt a vonalat; Paunescunak egy vele készített interjúja ezt a címet viseli: Antonescu marsall a román zsidóság megmentője. Paunescu és társai szerint a transznisztriai deportálásokkal Antonescunak csak az volt a célja, hogy a zsidókat kimentse a háborús éhezésből és járványveszélyből; Észak-Erdélyről szólva pedig a románok és zsidók közös szenvedéséről beszéltek. Végre Moses Rosen főrabbi megtörte a csendet, szóvá tette az Antonescu-féle népirtást és ezzel magára vonta a szélsőséges nacionalisták haragját. Ekkor a Sorban-Weinberger páros támogatóra talált Alexandru Safran, Románia egykori főrabbija személyében, aki utódával, Moses Rosennel ellenséges viszonyban volt. A román szenátus előtt tartott beszédében /1995. március 28./ elhallgatta Antonescu 270 ezer áldozatának mártíriumát és magasztalta Sorban professzor úr "nemes román szellemiségét". Safran rabbi beszédét lelkesen fogadták a történelemhamisító román nacionalisták: leközölte és pozitív hangnemben kommentálta a legtöbb országos sajtóorgánum, különösen a neofasiszta és antiszemita lapok. A román televízió és rádió is kiemeltem foglalkozott vele. Randolph L. Brahamot írásai miatt hevesen támadták a román szélsőséges nacionalisták. /Fey László: Akiket kétszer is megöltek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 9./"

A Történelmi Magazin folytatásokban több tanulmányt közöl. Mostani számában kezdte meg Molnár Gusztáv Az erdélyi kérdés című, a Magyar Kisebbségben napvilágot látott írásának újraközlését. Részletek olvashatók Randolph L. Braham Román nacionalisták és a holocaust című munkájából. Az előző számokban kezdődött Az erdélyi magyarok a vádlottak padján /1957-58/ és Demény Lajos Székely lustrák a fejedelmi Erdélyben című tanulmányának átvétele. /Történelmi Magazin (Sepsiszentgyörgy), február-március/

"Nagy elismeréssel méltatta Randolph L. Braham (a New York-i Egyetem professzora) Tibori Szabó Zoltán könyvét /Élet és halál mezsgyéjén. Kolozsvár, Minerva Művelődési Egyesület, 2001/. Ebben a szerző az erdélyi zsidóság tragédiájáról írt. A második bécsi döntéssel visszatért Észak-Erdélyben 164 ezer zsidó élt. A magyarok kezén marad zsidók sokkal rosszabb sorsra jutottak, mint a hagyományosan idegengyűlölőnek és antiszemitának tartott románokén maradt hittársaik. A dél-erdélyi zsidóság csaknem érintetlenül megmenekült, Észak-Erdély zsidósága Auschwitzban kötött ki. Ezen ellentmondásos helyzetet vette számba a "nagy tiszteletnek örvendő erdélyi újságíró, Tibori Szabó Zoltán". Tibori Szabó tanulmánya cáfolta román nacionalisták beszámolóit, amelyeknek célja a Ion Antonescu marsall nácibarát rezsimje által a második világháború idején elkövetett gyilkosságok szőnyeg alá seprése. Miközben rögzítette a magyarok felelősségét közel 600 ezer zsidó megsemmisítéséért, leleplezte a románok "humanizmusát" a magyarok "barbárságával" szembeállító román nacionalistáknak próbálkozásait. Az Antonescu rehabilitációjáért küzdő románok már az 1980-as évek közepétől kezdődően nagyjából két idős és személyesen érdekelt egyén kitalált mentési akcióira alapoztak. Ezek dr. Mosche Carmilly-Weinberger, Erdély fővárosa, Kolozsvár kisszámú neológ hitközségének egykori főrabbija, illetve Raoul Sorban román festő és egyetemi tanár, akit 1986 novemberében Népek Igazának ismertek el, s aki később Antonescu rehabilitálásának bajnokává vált. Az említett két személy által kreált mítoszok és legendák leleplezésével Tibori Szabó a történelmi igazságot segítette. A könyv többnyelvű könyv- és cikkbibliográfiát is tartalmaz, amely az 1984 és 2000 között Romániában megjelent, a magyar holocausttal foglalkozó írásokat veszi számba. /Randolph L. Braham (a New York-i Egyetem professzora): Élet és halál mezsgyéjén. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./"

"1995-ben romániai nacionalisták támadták Randolph Braham professzort. A professzor ugyanis, miután kimerítette a magyar vészkorszak tanulmányozásának lehetőségeit, a romániai zsidók elpusztításával kezdett foglalkozni. Ez súlyos csapást jelentett az addig önmagával szembenézni képtelen román történetírásnak. Braham több mint hetven kötetet írt és szerkesztett, számtalan tanulmányt közölt, a holokauszttal kapcsolatos valamennyi kérdést/írást naprakészen követ és a zsidóságot ért valamennyi sérelemmel kapcsolatban állást foglal. Lőwy Dániel 1995-ben ismert meg Braham professzort, amikor a West Virginia Egyetemen doktorált. /Lőwy Dániel: Az időből mindenki megkapja a reá eső részt. A nyolcvanéves Randolph L. Braham professzor köszöntése. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 9./"

"A román kormány nemrég úgy döntött, hogy Románia határain belül 1940 és 1945 között nem volt holokauszt. Mivel a román kormány erről a döntéséről közleményt is kiadott, az 1953-ban a holokauszttal kapcsolatos tények feltárására alakult jeruzsálemi Jad Vasem Intézet - Jean Ancel történész nemrég megjelent kétkötetes munkájára hivatkozva - szükségesnek tartotta rámutatni, hogy a román kormány döntésével szöges ellentétben a romániai területeken élő akkori 760 ezres zsidó népességből mintegy 420 ezren estek a holokauszt áldozatául, továbbá hogy a román hatóságok közvetlenül részt vettek a zsidók kiirtásában. Sőt: "Románia volt a nácik egyetlen szövetségese, amely saját tervvel rendelkezett a zsidó lakosság likvidálására, és amelynek hadserege tevékenyen részt vett gyilkolásukban". Miután Izrael diplomáciai lépéseket is tett az ügyben, a román kormány és a hivatalos szervek visszavonulót fújtak, és magyarázzák a bizonyítványukat. Mint ismeretes, a nemrég Marosvásárhelyen felavatott holokauszt-emlékmű talapzatára az a felirat került, hogy a marosvásárhelyi zsidó közösséget "a fasiszta magyar kormány" deportálta Auschwitzba. Romániában következetesen úgy igyekeznek beállítani a dolgot, mintha a zsidóüldözések kizárólag a 2. bécsi döntést követően 1940-ben Magyarországhoz került Észak-Erdélyben történtek volna. A román nacionalisták egyik kedvenc témája annak bizonygatása, hogy a mindenkivel toleráns románok a zsidókat sem bántották. Bezzeg a magyarok... A mindenkori román magatartás lényege így summázható: mindent letagadni, amit lehet. Magyarországon, épp ellenkezőleg, a háború után évtizedeken át bűntudatot igyekeztek sulykolni az emberekbe. Eredmény: a romániai, illetve a magyarországi köztudatban még jelenleg is az a homályos kép él, hogy Romániában a zsidókra nézve legveszélyesebb időszakot úgymond "meg lehetett úszni", a románok legalábbis kevesebb bűnt követtek el a zsidók ellen, mint a magyarok. Ezzel szemben a valóság az, ami a Jad Vasem Intézet közleményében áll: "Románia volt a nácik egyetlen szövetségese, amely saját tervvel rendelkezett a zsidó lakosság likvidálására, és amelynek hadserege tevékenyen részt vett gyilkolásukban". Más szóval Romániában nem volt szükség a nácik közbeavatkozására ahhoz, hogy a zsidók többségét legyilkolják. A nácikkal szövetséges románok, minden más országgal ellentétben, ezt itt "saját erőből" oldották meg. Ezzel szemben mi történt a Hitler utolsó csatlósának kikiáltott Magyarországon? Erről az egyik legnagyobb holokauszt-szakértőnek tekintett zsidó történész, Randolph L. Braham A magyarországi holokauszt című könyvében írta: "A történelmi Magyarország zsidó lakossága létszámában 1910-ben tetőzött. A csaknem 21 milliós népességen belül 911.227 főt számlált, ami 5 százaléknak felelt meg. Közülük 471.355 zsidó élt a trianoni Magyarországon. Az első világháború után a trianoni Magyarország zsidó lakossága fogyásnak indult. Lélekszáma 1920-ban 473.355, 1930-ban 444.567 fő. (6,2 után 5,9, illetve 5,1 százalék.) A százalékos csökkenés folytatódott: 1941-ben már csak 4,9 százaléknyi a lélekszám, azaz 400.981. 1946-ban, a holokauszt hatására 143.624 fő - 1,6 százalék. Budapest lakosságának 1920-ban a 23,2 százaléka zsidó, 1941-ben 184.453 fő, azaz 15,8 százalék. Az 1938-39-ben Csehszlovákiától visszacsatolt területeken 146.000 zsidó élt. (68.000 a Felvidéken, 78.000 Kárpátalján.) 1940-ben Romániától visszakerült Észak-Erdély, ahol 164.000 zsidó élt, a Bácskában 14.000. (...) 1938 májusában jelent meg az első, 1939 májusában a második zsidótörvény. Ennek ellenére Lengyelországból és Szlovákiából a kegyetlenül szigorú zsidóellenes intézkedések miatt tömegesen menekültek az érintettek Magyarországra. Évről évre növekedett azoknak a zsidóknak a száma, akik Magyarországon próbáltak menedéket találni. 1943 novemberében már körülbelül 15 ezerre rúgott a számuk. (...) A légkör a kiéleződő antiszemitizmus következtében ugyan romlott, az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció (OMZSA) és a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI) azonban jórészt zaklatásmentesen végezhette a dolgát, a magyarországi hatóságok nem gátolták tevékenységüket, sőt kifejezetten jó néven vették, hogy a lakosság egy részének anyagi gondjait maguk a zsidók vették a vállukra. (...) A hatóságok nem zaklatták őket, s a magyarországi zsidóság majdnem normális légkörben élhette életét, mintegy tudomást sem véve arról, milyen szenvedéseket állnak ki hitsorsosaik a szomszéd országokban, ahol ekkor már teljes lendülettel folyt a végleges megoldás gyakorlatba ültetése. (...) A német megszállásig viszonylag normális kerékvágásban haladt a zsidó közösségek élete. A vallásos, egészségügyi, iskolaügyi és jóléti intézményhálózat nemcsak a honi zsidóságot szolgálta, de a Magyarországra menekültek ezreit is. De a magyar zsidóság vezetői elkövettek egy súlyos hibát. Bár tudatában voltak annak, milyen sorsot szánt a náci Németország a zsidóknak, nem készültek fel a katasztrófára. Okok? A magyarországi zsidó vezetés vakhittel bízott abban, hogy őket nem sepri el a holokauszt. (...) A zsidó vezetés gyakorlatilag a deportálások elkezdődéséig hitte, hogy a magyarországi zsidóság, az európai zsidóság nagyobb közösségeitől eltérően, fizikailag akkor is viszonylag sértetlenül kerül majd ki a háborúból, ha gazdaságilag tönkre is megy. Annak a reményüknek, hogy valamiképpen csak megússzák, tápot adott az a tény, hogy Magyarország a biztonság szigete volt a háború négy és fél esztendején át tomboló pusztítás óceánjának kellős közepén. A magyarországi zsidó vezetők előtt nem volt ismeretlen, hogyan bánnak a nácik a zsidókkal ott, ahol ők az urak. Ennek ellenére nem világosították fel a zsidó tömegeket és nem tettek egyetlen hathatós óvintézkedést sem, amivel Magyarország megszállása idején elháríthatták vagy legalább csökkenthették volna a katasztrófát. Mint minden épeszű ember, a magyarországi zsidók is egyszerűen elképzelhetetlennek tartották emberek millióinak futószalagon történő kiirtását, a világ szeme láttára, a 20. században. Sejtették, hogy a határokon túl iszonyatosan bánnak a zsidókkal, de azzal áltatták és biztatták magukat, hogy az a "civilizált" Magyarországon nem eshet meg. (...) Magyarország megszállása idején Eichmann virágkorát élte. Magyarországon volt Európa utolsó, viszonylag érintetlen zsidó közössége. A magyarországi program kivitelezésére kijelölt Sonderkommandóban Eichmann legközelebbi munkatársai kaptak helyet, akik sokéves tapasztalatokkal rendelkeztek a végleges megoldás programjának megvalósításában Európa különböző országaiban. 1944. március 19-én vasárnap reggel a németek megszállták Magyarországot. Veesenmayer és a birodalomban lévő felettesei jól tudták, hogy a német megszálló hatóságok csak akkor képesek megfelelően működni, ha a magyar államapparátus támogatását élvezik. Tudták, hogy a hadsereg, a csendőrség és a rendőrség lojalitásának biztosításán kívül az állam egyéb központi és helyi igazgatási és végrehajtó szervei lojalitását is biztosítaniuk kell. Mikor megalakult a Sztójay-kormány, a németek ragaszkodtak ahhoz, hogy mind a különböző minisztériumok irányításával megbízott államtitkárokat, mind a fontosabb osztályok és részlegek vezetőit németbarát elemekkel váltsák fel. A csendőrség volt a magyarországi zsidók összegyűjtésének és deportálásának fő eszköze. A gettóba záráshoz, összegyűjtéshez és deportáláshoz igénybe vett csendőrök közül sokan sváb származásúak és nácibarátok voltak. A magyarországi holokauszt legtöbb túlélője tanúsítja a csendőrök kegyetlen és barbár viselkedését e rettenetes időszakban. A németek előbb a központi kormányszervekben hajtottak végre tisztogatást, majd a helyi szervekben. (...) Május eleje, az erdélyi zsidók gettóba vitele. A német megszállást követően a honvédelmi minisztérium, amely az előző négy-öt évben a zsidók szenvedéseinek egyik legfőbb okozója volt, most hirtelen egyike lett azoknak a kormányhivataloknak, amelyek zsidó életek mentésével kezdtek el foglalkozni. Feltételezhető, hogy néhány vezető katonához és politikushoz hasonlóan jó néhány katonai parancsnok is rádöbbent, mit is takar valójában a gettósítás és deportálás, és úgy érezték, hogy a zsidók megmentése érdekében mindent meg kell tenniük, amit csak tudnak." Tehát - nem magyar, hanem részrehajlással a legkevésbé sem gyanúsítható zsidó történész szerint - a náci megszállásig Magyarországon a zsidóknak viszonylag jobb sorsuk volt, mint a környező országokban, pogromokra ezt követően sem került sor, a deportálásokat a nácik erőpozícióból kezdeményezték. Igaz, a zsidók összegyűjtését és külföldre irányítását a magyar hatóságok együttműködése tette lehetővé. Azonban Romániában német megszállás nélkül, illetve minden külső kényszer nélkül, "saját erőből" gyilkoltak le több mint 400 ezer zsidót... /Boros Ernő: A román és a magyar holokauszt-mítosz. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 1./"

"A 81 éves Randolph L. Braham, a New York-i City University professzora tartott előadást szept. 30-án magyar zsidóság tragédiájáról Kolozsváron, a neológ zsinagógában. A magyarországi holokauszt kutatóját Goldner Gábor egyetemi tanár, a kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke köszöntötte. Előadásában a professzor rámutatott: a magyar zsidóság tragédiája az európai holokauszt egyik legellentmondásosabb része. 1944. március 19-ig, a háború négy és fél évén keresztül a magyar zsidóság úgy élte át az eseményeket, hogy a holokausztról nem volt tudomása. A magyar zsidóság abban bízott, hogy túléli a háborút. A magyar zsidóság zöme biztonságban érezte magát. A magyar zsidó tragédiát egy német katonai döntés váltotta tehát ki. Amikor a németek bevonultak Magyarországra, a zsidók kiirtása nem volt az elsődleges cél. Amikor Horthy visszatért Németországból, a zsidó vezetők megnyugodtak. Miután a Kállay Miklós volt miniszterelnököt és csoportját bebörtönözték, a zsidóság tehetetlen és védtelen maradt. Eichmann rávette a zsidó vezetőket arra, hogy a zsidóságot ne tájékoztassák a valóságról. Elképesztő ütemben 447 ezer zsidót deportáltak. A zsidó vezetők belementek az alkudozásokba. A németek előbb 600, aztán 1684, s végül 10-12 ezer embernek a deportálás alól történő mentesítését ajánlották fel. Júliusban Horthy hivatalosan is leállította a deportálásokat. A budapesti zsidóság jelentős része megúszta a kiirtást. A nyilas korszakban több mentési akció is lezajlott, ám nem lehet tudni pontosan, hogy ezek által hány zsidó menekült meg. Braham professzor kifejtette: éppen a viták befejezése érdekében, néhány évvel ezelőtt amerikai kongresszusi tagoknak javasolta, szólítsák fel a román és a magyar államfőt arra, hogy országaik parlamentjében mondott hivatalos beszédben ismerjék el a tényeket, s a történtekért kérjenek bocsánatot. Szerinte mindmáig sem a magyar, sem a román állami vezetőknek nem volt elegendő bátorságuk a történelmi tényekkel szembenézni. /Tibori Szabó Zoltán: A bocsánatkérés mindmáig nem történt meg. Randolph L. Braham érdemes professzor előadása Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 1./"

"Randolph L. Braham, a New York-i City University professzora /sz. Bukarest,1922. dec. 20./ dési zsidó család második gyermekeként született. A második világháború végén a nagybányai munkaszolgálatos századból menekülve szovjet fogságba esett, majd miután onnan is sikerült megszöknie, Németországba távozott. Egyetemi tanulmányait is ott kezdte meg, de az Egyesült Államokban fejezte be, politikatudományi doktorátussal, 1952-ben. 1956-tól a New York-i City University-n az összehasonlító politikatudomány tanáraként dolgozott, innen vonult nyugdíjba 1992-ben. Azóta professzor emeritusként az egyetem keretében működő Rosenthal Holokausztkutató Intézet igazgatója. Braham professzort világszerte a holokauszt egyik neves tudósaként, a magyar holokauszt egyik fő szakértőjeként ismerik. A magyar és a román zsidó holokausztról több mint hetven könyvet írt, szerkesztett. Szeptember utolsó és október első napjaiban Braham professzor Erdélyben járt. Tibori Szabó Zoltán készített vele interjút. Románia vezetői kijelentették, hogy készek szembenézni a múlttal, készek bevezetni a holokauszt oktatását a középiskolák és a felsőoktatási intézmények tanrendjébe, de ennek nyoma még nem látható. Magyarországon a holokausztot már tanítják az iskolákban. Nem sok olyan ország van a volt szovjet blokkban, amely Magyarországhoz hasonlóan külön napot jelölt ki - április 16-ikát - a holokausztra történő megemlékezésre. A magyar kormányzat nem csupán a volt Páva utcai zsinagógában létrehozandó Holokauszt Múzeum felállítását támogatja, hanem azt a nemzetközi tudományos konferenciát is, amelyet jövő év áprilisában, a holokauszt 60. évfordulóján, Molnár Judit egyetemi tanár és kollégái, a Magyar Auschwitz Alapítvány közreműködésével szerveznek Budapesten. Magyarországon ma már sok holokauszttal kapcsolatos könyv jelenik meg. Braham kiadtam néhány évvel ezelőtt az 1984 és 2000 között ebben a témakörben megjelent könyvek és tanulmányok bibliográfiáját. Az ott szereplő 1500 cím túlnyomó része Magyarországon látott napvilágot, magyarul és más nyelveken. A bukaresti Hasefer Kiadó nemsokára megjelenteti Braham professzor A népirtás politikája című könyvének rövidített változatának román kiadását. Az eredeti kétkötetes kiadást a budapesti Belvárosi Kiadó 1997-ben jelentette meg, ennek rövidített, ugyancsak magyar nyelvű, mintegy 250 oldalas változatát pedig a szintén budapesti Új Mandátum Kiadó készítette el az idén. Utóbbit azzal a céllal adták ki, hogy a magyar középiskolákban és felsőbb oktatási intézményekben tankönyvként használhassák. Ennek a kötetnek a román nyelvű változatát Politica genocidului címen szintén ki fogják adni. A professzor másik terve többkötetes munka, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, amelyet több mint húsz kollégája közreműködésével készít. A munka az 1941-es népszámlálást alapul véve, a korabeli vármegyék szintjén vizsgálja a zsidóság sorsát. Ezen vármegyék közül néhány ma már nem Magyarországhoz tartozik, hanem az utódállamokban található. Így az egykori észak-erdélyi vármegyék Romániához tartoznak, a felvidékiek Szlovákiában, illetve Ukrajnában vannak, Bácska pedig Szerbia és Montenegro része. Az enciklopédián kívül két másik, egy magyar és egy angol nyelvű köteten is dolgozik. A magyar a Tanulmányok a holokausztról sorozat harmadik kötete, amelyben az egyik tanulmány Csík vármegye zsidóságának történetét mutatja be. A másik, az angol nyelvű, szintén a magyarországi holokauszttal foglalkozik - Studies on the Holocaust in Hungary címmel. /Tibori Szabó Zoltán: Demokráciát nem lehet hazugságokra építeni. Beszélgetés Randolph L. Braham érdemes professzorral, a holokauszt-kutatás jeles tudósával. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./"

Nov. 10-én Kolozsváron, a Tranzit Házban bemutatták Fischer István Németországban élő erdélyi származású filmrendező Rémálmok nyomában című alkotását, amely a Désről 1946-ban Ábrahám Adolf névvel Amerikába került, és ott neves történész-politológussá vált Randolph L. Braham professzor portréfilmje. A képsorok sorra vették Braham professzor életének legfontosabb állomásait. Désen az egykori zsidónegyedet, a szülői házat, a magyarok 1940-es bevonulását, a cionista szervezkedéseket, Auschwitzot (családjából sokan pusztultak el a vészkorszakban). 1946-ban Amerikába távozott. Randolph L. Braham a holokauszt-kutatás nemzetközileg elismert alakja. /Ö. I. B.: Rémálmok nyomában – Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 12./

Megdöbbentőnek nevezte levelében Randolph L. Braham professzor, a New York-i City University tanára, hogy Ion Iliescu leköszönő román államfő Corneliu Vadim Tudornak, a Nagy-Románia Párt vezetőjének is átadta a Románia Csillaga érdemrendet, ugyanazt a kitüntetést, amelyben korábban maga a professzor is részesült, s amelyet a levél írója most visszaadott. Az erdélyi Désről származó Randolph L. Braham a holokauszt magyarországi történéseinek neves történelmi kutatója. A napokban Elie Wiesel Nobel-békedíjas író is visszautasította a legmagasabb romániai kitüntetést, így tett a Szabad Európa Rádió román adásának tizenöt szerkesztője is. Nem vette át a kitüntetést Markó Béla, az RMDSZ elnöke, Borbély László RMDSZ-es képviselő és Puskás Bálint szenátor sem. /(Garzó Ferenc / MTI): Randolph L. Braham is visszautasította a legmagasabb romániai kitüntetést. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 22./

Randolph L. Braham professzornak, a New York-i City University keretén belül működő Rosenthal Holokausztkutató Intézet dési származású igazgatójának irányításával már több éve folyik a munka a magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiáján. Az Erdélyben is jól ismert tudós vezette 23 tagú kutatócsoport feltérképezte az 1941-es Magyarország valamennyi, a holokausztban jórészt elpusztított zsidó közösségét, az észak-erdélyieket beleértve. Minden egyes település elpusztult zsidó közösségének sorsával külön szócikk foglalkozik a többkötetes munkában, amelyet előbb magyarul, majd angol nyelven is szeretnének megjelentetni. A „földrajzi” meghatározás arra vonatkozik, hogy az 1941–1944 közötti időszakban Magyarországot alkotó 41 vármegye minden egyes olyan települése bekerült az enciklopédiába, amelyen akár csak egyetlen zsidó élt. Tehát nem csupán a trianoni országrész közösségeinek történelméről szól majd a munka, hanem az 1938 és 1941 között Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától visszaszerzett területeken élők vészkorszakbeli sorsáról is. A szerzők ismert magyarországi, izraeli, egyesült államokbeli és romániai holokauszt kutatók. 1990-ben Várszegi Gábor, a budapesti Fotex cég elnöke alapítványt hozott létre. Adományainak köszönhetően évente több fiatal holokausztkutató – a szakterület következő generációja, köztük szép számban erdélyiek is – részesül 750 és 1200 dollár közötti ösztöndíjban, s szintén Várszegi bőkezű segítsége teszi lehetővé az intézet által elkészített munkák kiadását, széleskörű ismertetését. /Tibori Szabó Zoltán: Készül a magyar holokauszt enciklopédiája. Emlékmű az áldozatoknak – negyed évszázadnyi ingyenmunkával. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 16./

Június 29-én Iasi-ban konferencia keretében emlékeztek meg a romániai holokauszt nyitányáról. A szovjetellenes háború kitörése után egy héttel, 1941 júniusa végén kezdődtek el a moldvai atrocitások. Ion Antonescu parancsára elkezdődött a iasi-i pogrom, majd Transznisztria felé elindultak a halálvonatok. A kánikulai hőségben az egyes állomásokon a zsúfolt tehervagonokból 2071 holttestet emeltek ki. Következtek az ogyesszai, a transznisztriai haláltáborok, ahol zsidók újabb tízezrei pusztultak el. Jean Ancel izraeli kutató Preludiu la asasinat – Pogromul de la Iasi című monográfiája szerint a romániai, besszarábiai, bukovinai, transznisztriai atrocitásoknak mintegy 330 ezer zsidó áldozata volt, beleértve az ugyancsak 1941-ben, a török partok közelében elsüllyesztett Struma hajó 700 romániai zsidó menekültjét is. Simcha Iacobovici izraeli-kanadai, Emmy-díjas rendező filmet forgatott a Struma utasainak pusztulásáról. 2000. december 8-án Simcha Iacobovici az Evenimentul Zileinek nyilatkozott. „A jelek szerint Romániában a holokauszt tagadása általánosan elfogadott, mellékes jelenség. A románok úgy tesznek, mintha ezek az atrocitások soha nem történtek volna meg.” Magyar Nemzet, 1998. november 3.: Randolph L. Braham, a New York City University professzora, a világ leghíresebb holokauszt-kutatóinak egyike, Román nacionalisták és a holokauszt című könyvének budapesti megjelenése alkalmából nyilatkozta: „Miután észleltem, hogy román nacionalisták elferdítik a holokauszt romániai történetét, kötelességemnek éreztem, hogy megírjam az igaz történetet. Hangsúlyozom, nem a román nép, nem általában a román történészek ellen írtam, hanem a szélsőségesek ellen, akik azt terjesztik, hogy Romániában nem volt holokauszt, a románok csakis embereket mentettek, zsidóüldözés csak a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélyben volt. Ezzel az állítással szembe lehetett és lehet állítani a román humanizmust a magyar barbársággal, politikai tőkét lehet kovácsolni a meghamisított tényekből. Ceausescu lekicsinyelte a romániai áldozatok számát; téziseit átvették a nacionalista történészek, s a nyolcvanas évek második felében már nyíltan Antonescu marsall rehabilitálásáért folyt a küzdelem.” /Barabás István: A holokauszt román forrásvidékén. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./

Tibori Szabó Zoltán most megjelent értekezése /Árnyékos oldal, Koinónia, Kolozsvár, 2007/ mindenekelőtt sajtótörténeti jellegű, és a holokauszt után visszatért maroknyi erdélyi zsidóság identitásválságának bemutatását szolgálja. A szerző nem élte át a történteket, évtizedek óta munkálkodik a kollektív emlékezet ébren tartásán. Munkájának előzménye a szerző korábbi munkái: Teleki Béla erdélyisége. NIS Kiadó. Kolozsvár, 1993; Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók mentése és menekülése a magyar–román határon 1940-1944 között. Minerva, Kolozsvár, 2004; Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. In: Tanulmányok a holokausztról. III. kötet, Randolph L. Braham (szerk.). Balassi Kiadó, Budapest, 2004; Az erdélyi zsidóság sorsa a II. világháború után. 1945-1948. In: Molnár Judit (szerk.), A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Balassi Kiadó, Budapest, 2005.; A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája 1–3. Park Kiadó, Budapest, 2007. (Szerk. : Randolph Braham és Tibori Szabó Zoltán). Az Egység (Új Út) című kolozsvári lap évfolyamai, mint leggazdagabb forrás mellett a szatmári Deportált Híradó, az „Ichud” és az Új Ifjúság lapszámait dolgozta fel, igénybe vette a levéltárak, valamint a kortanúkkal készített interjúk információanyagát is. A kolozsvári Erdély, Igazság (Erdélyi Szikra), Világosság, a brassói/sepsiszentgyörgyi Népi Egység, a nagyváradi Új Élet, a marosvásárhelyi Szabad Szó és más (nagybányai, szatmárnémeti, temesvári, máramarosi) magyar sajtóorgánumok, majd a korabeli román lapok képezik a további fejezetek kutatási forrásanyagát. A szerző felvázolta a magyar, ezen belül az erdélyi zsidóság történetének alakulását. Kitért a deportálásokban közreműködött zsidó vezetők felelősségére, a népbíróságok keretében véghez vitt jogi eljárásokra, ítéletekre. Tibori kitért a magyar református egyház szociális jellegű segítségére, személyesen Vásárhelyi János püspök pozitív szerepének kiemelésére is. Tibori Szabó Zoltán valósághűen dokumentálta az Antonescu-kormány felelősségét a romániai zsidóság jelentős részének elpusztításában. /Cs. Gyimesi Éva: Törlesztés. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 27./

Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája című kötetet mutatták be Kolozsváron. A budapesti Park Könyvkiadó és a kolozsvári Koinónia közös kiadásában megjelent művet, Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság publicistája, a könyv egyik szerzője és szerkesztője mellett Gyimesi Éva, a Babes–Bolyai Tudományegyetem professzora és Visky András író, a Koinónia Kiadó igazgatója mutatták be. A kötetben izraeli, egyesült államokbeli, romániai és magyarországi történészek és holokauszt-kutatók munkái szerepelnek. Az írásokat Randolph L. Braham, a New York-i City University érdemes professzora, a Rosenthal Holokausztkutató Intézet igazgatója, egyben a holokauszt-kutatás világhírű tudósa „hangolta össze”. Két éve látott napvilágot A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája című háromkötetes enciklopédia. /Ferencz Zsolt: „Akik nem tanulnak a múltból, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt” = Szabadság (Kolozsvár), márc. 5./

A közelmúlt szereplői közül egyesek még itt élnek. Kötelességünk megszólítani a még élő szemtanúkat, figyelmeztetett a lap munkatársa. Még mindig sok a fehér folt a jelenkori magyar történelemben. Ha csak a második világháborút és a hadifogságot vesszük figyelembe, itt nagy a törlesztendő adósság. Ilyen téren hiánypótló lenne egy olyan enciklopédia „magyar változatának” az elkészítése, mint amilyen a zsidó holokauszt áldozatairól készült nemrég Randolph L. Braham professzor kezdeményezésére és irányításával. És akkor még nem itt van a kommunizmus, a kollektivizálás és 1956. Meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek megfelelő lehetőségeket biztosítanának az ilyen fajta kutatómunkák elvégzéséhez. Az Európai Parlament javasolta, hogy hozzák létre a diktatúrák tanulmányozásának európai kutatóintézeteként és a diktatúrák valamennyi áldozatának emléket állító összeurópai múzeumként, illetve emlékhelyként működő „európai emlékezet és lelkiismeret intézetét”. /Papp Annamária: Szembenézés a múlttal. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 26./

Román állami kitüntetések címeres gazembereknek
Csalók, közpénzek lenyúlói, hivatali visszaélésért, megvesztegetésért börtönbüntetésre ítéltek (így például a korrupció miatt öt évi börtönre ítélt Cătălin Voicu, az országos vasúttárság pénzeit saját céljaira felhasználó Mihail Necoliaciuc, az okirathamisító Valentin Hurduc, a szekus verőlegény, Vasile Ciolpan) – egyszóval címeres gazemberek kaptak fontos állami kitüntetéseket 1989 után.
Az „intézkedő" honatya
A Florin Costiniu volt bíró, továbbá a két kétes hírű üzletember, Costel Căşuneanu és Marius Locic társaságában csalás, okirathamisítás, hatalommal való visszaélés, megvesztegetés miatt már 2010-ben előzetes letartóztatásba helyezett Cătălin Voicut az igazságszolgáltatás öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. (Az ítélet azonban még nem végleges). A szenátor egyebek között 260 ezer eurót követelt és kapott Costel Căşuneanutól, 119 ezer eurót vett át Marius Locictól több, korrupció miatti ügycsomójuk „elintézéséért".
Cătălin Voicu számos fontos emberrel volt ugyanis kapcsolatban, akik „intézkedtek" felkérésére – természetesen ő maga is „fontos ügyeket" intézett el szükség esetén számukra. Kapcsolatai hosszú időkre nyúltak vissza, így például „jó embere" volt Ion Iliescu korábbi elnök bizalmi embere, a Védő-Őrző Szolgálat megalapítója, Dumitru Iliescu is.
Cătălin Voicu tényleges tiszt volt a kommunista rendszerben, majd 1989 után Ion Iliescu tábornoki rangra emelte, második mandátuma alkalmával elnöki tanácsosnak nevezte ki, a kormányőrség (SPP) képviselője volt a Legfelsőbb Védelmi Tanácsban. Viorel Hrebenciuc 2004-ben képviselővé választatta, 2008-2012 között szenátor volt. Ion Iliescu államfő két alkalommal is kitüntette: egyszer a Katonai Érdemrend parancsnoki, majd lovagi fokozatát vehette át.
Az „évszázad hamisítója"
Hasonlóképpen magas kitüntetést vehetett át – és ugyancsak Ion Iliescu államfőtől – a „évszázad hamisítójának" nevezett Valentin Hurduc, aki a kommunista rendszer áldozatának nevezte magát (Ceauşescu ideje alatt börtönben ült). Állami javak megkárosítása, pénzhamisítás, bélyeghamisítás és közszállítási jegyek hamisítása miatt a Legfelsőbb Bíróság négy év börtönre ítélte. A Coresi nyomda alkalmazottját 1997-ben vették őrizetbe, amikor 10 ezer dollárért megpróbált áruba bocsátani 300 ezer, hamisított cigaretta-védjegyet.
Mindennek ellenére Ion Iliescu elnök 2003-ban a Hit Szolgálata nemzeti érdemrend III. fokozatával jutalmazta, „az 1988-1989 időszakában tanúsított rendkívüli bátorságáért és honpolgári szelleméért, a kommunista-ellenes Luneta című folyóirat kiadásáért". Ugyanakkor Hurduc volt az, aki 1997-ben felgyújtotta Bukarestben, az akkoriban még a Scânteia-háznak nevezett Szabad Sajtó Palotáját.
A kérdésre, miszerint tudta-e, hogy a friss kitüntetett éppen akkor szabadult ki a csalás miatt letöltött börtönbüntetésből, az államfő csak ennyit válaszolt: „Nem érdekel. Az életben mindenkinek lehetnek bajai, ám megvannak a maga érdemei".
Mihai Necolaiciuc több százmilliós összegeket sikkasztott az országos vasúttáraságtól, majd, amikor már érezte, szorulni kezd nyaka körül a hurok, akkor az Egyesült Államokba menekült, röviddel azelőtt, hogy a bukaresti 1. kerületi bíróság kiadta volna ellene az előzetes letartóztatási parancsot. Az Egyesült Államokban viszont letartóztatták – nem romániai bűncselekményei miatt, hanem azért, mert megszegte a bevándorlási törvényt. A román államnak nem kevés erőfeszítés árán sikerült hazahozatnia, ám idén januárban a bukaresti bíróság végleges határozattal kiengedte a börtönből.
A cárt – Necolaicuicot így nevezték az állami vasúttársaságnál tanúsított önkényeskedő magatartása miatt – 2000-ben, Anca Boagiu akkori közlekedési miniszter javaslatára Emil Constantinescu államfő kezéből átvehette az ország legmagasabb kitüntetését, a Románia Csillaga nemzeti érdemrend lovagi fokozatát.
Kommunista börtönigazgató, verőlegény
Magas kitüntetést kapott Vasile Ciolpan is, aki a kommunizmus idején a Gheorghiu Gheorghiu Dej börtönrendszerének alkalmazottja volt. 1950 és 1955 között ő volt a hírhedett máramarosszigeti börtön parancsnoka, egyike volt a legkeményebb verőlegényeknek. Emil Constantinescu elnök azonban minderről tudomást sem véve 1997-ben, október 25-én, a román hadsereg napja alkalmából az 1941-1945- A Második Világháború Emlékkeresztjét adományozta neki.
Az Ellenállás és a Kommunizmus Áldozatai Emlékmúzeumának igazgatója, Gheorghe Mihai Barlea ezt követően felhívta az államfő figyelmét Ciolpan múltjára, és másnap Constantinescu máris visszavonta a kitüntetést – ám az érmet a kitüntetett nem volt hajlandó visszaadni, így az 2002-ig, amikor is visszaadni kényszerült, nála maradt.
„Éremfosztás"
A második személy, akitől 1989 után magas rangú állami kitüntetést vontak vissza, Corneliu Vadim Tudor volt. Őt – ugyancsak Ion Iliescu elnök – tüntette ki Románia Csillaga lovagi fokozatával. A kitüntetést a Traian Basescu által a parlament előtt felolvasott, a romániai kommunizmust elítélő nyilatkozat idején okozott botránya miatt vonták vissza a Romániai Csillaga Érdemrendet, az adományozás Becsületbírósága, a Doina Cornea asszony által vezetett testület javaslatára. A határozat két hónapig állt Calin Popescu Tariceanu akkori miniszterelnök asztalán, majd ugyancsak 60 napig rostokol Traian Basescu államfőnél is, mígnem a kitüntetést megvonták a „néptribuntól".
Mindez végül is külső nyomásra történt: a korabeli amerikai külügyminiszter, Condoleezza Rica helyettese, Daniel Fried, de az Egyesült Államok bukaresti nagykövete, Nicholas Taubman is szóvá tette Corneliu Vadim Tudor kitüntetését, amelynek nyomán egyébként a béke Nobel-díjas Elie Wiesel és a romániai származású, a holocausttal foglalkozó amerikai történész, Randolf R. Braham is visszaadta Ion Iliescutótól kapott korábbi kitüntetéseit.
Persze olyan eset is volt, hogy a megjutalmazott – nem is tudott kitüntetésétől. Állítólag így járt ad sógornője. Rodica Odobescu, aki a TAROM román országos légiszállíási vállalat vezérigazgatója volt, amikor Ion Iliescu államfőtől megkapta a Repüléstani Erény lovagi fokozatát. A sajtó felháborodására Odobescu kijelentette: senki nem értesítette őt a kitüntetésről, egyébként ünnepség sem volt, az érdemrend odaítélésének hírét csak akkor kapta meg, amikor az már megjelent a Hivatalos Közlönyben.
Bogdán Tibor
Maszol.ro

„Tiszta” Romániát! (9. – Megtorlások Észak-Erdélyben)
A magyar–román megállapodás
Észak-Erdély átadására – magyar–román katonai megállapodás – részletesen kidolgozott terv alapján kerül sor. Ennek célja megteremteni a feltételeket, amelyek biztosítják a békés újraegyesítést Magyarországgal.
A bizottság 1940. szeptember elsején és másodikán Nagyváradon dolgozta ki a területátadás irányelveit. A légvonalban 375 kilométer mélységű régió átadásának időpontja a bécsi döntés napjától, augusztus 31-től számítva két hét. A román hadseregnek 1940. szeptember 13. délután 6 óráig kell átadnia Észak-Erdélyt a magyaroknak. A szeptember 2-i megegyezés alapján a magyar csapatok a katonai megszállást szeptember 5-én kezdik, így valójában Észak-Erdély átvételére 9 nap áll a rendelkezésükre. A honvédség előrehaladását akadályozzák a rossz és gondozatlan utak, a hegyvidéki terep, de tartani kell az előre megállapított óránkénti négy kilométeres ütemet.
A terv szerint a magyar csapatok az előnyomulást reggel 7 órakor kezdik, a román haderő utóvédje pedig két órával a magyarok megérkezése előtt üríti ki a sorra kerülő települést. A tolmácsok, az összekötő tisztek – a nemzetközi megegyezések szellemében – fehér karszalaggal ismerhetőek meg, zászlókkal jelzik, biztosítják a magyar és a román csapatok közti kapcsolatot. Ők tájékoztatják a két csapattestet az eseményekről. Az átadásra ítélt terület fölött – szeptember 5. és 13. között – repülővel nem szabad átrepülni, vízzel elárasztani, az állami és magánjavakat a magyar államnak teljes épségben kell átadni. Hazabocsátják a román hadseregben szolgáló észak-erdélyi, magyar állampolgárrá vált személyeket. A visszavonuló román csapatoknak megtiltják a rekvirálást. A román hadsereg vállalja, hogy eltávolítja az úttorlaszokat, leszereli a hidak, műszaki zárak robbantására szolgáló robbanó anyagokat, felszedi az aknákat, a lakosságtól begyűjti a fegyvereket. A „megszálló csapatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, őket a magyar hatóságok franktirőröknek (szó szerint: szabad lövészeknek, lényegében partizánoknak) tekintik”. Az idézett előírás hozzásegít az ippi és az ördögkúti tragikus események jobb megértéséhez.
A megállapodást nem tartják be
A megszállás tervét 1940. szeptember 3-án küldik ki a magyar és a román csapatoknak. E megállapodásra szükség van, mert a vasgárdisták gyűlöletkeltése miatt előre látható, hogy lesznek fegyveres támadások és fosztogatások. Észak-Erdély békés úton való átadásának előfeltételeit a román fél nem (mindig) teljesíti. A civil lakosságnál fegyverek maradnak, ez lehetővé teszi a magyar csapatok elleni orvtámadások, fegyveres rajtaütések szervezését. A román csapatok gyakran rekvirálnak, fosztogatnak. Már a magyar katonai bevonulás kezdete előtt is sor kerül rablásokra. Ennek illusztrálására bemutatunk néhány konkrét példát. A román katonák Bihardiószegen – szeptember 2-án – a vagyonukat védelmező magyarokra támadnak, két személyt meggyilkolnak. Ugyanezen a napon a Szatmárnémetiből Darviba haladó úton folytatják erőszakoskodásaikat és a rablásokat. Rálőnek a tiltakozó magyarokra, hárman megsebesülnek, és ketten életüket vesztik. Szeptember 5-én a Nagyváradról kivonuló román csapatok két magyar nemzetőrt ölnek meg. A román katonaság a gyűlöletkeltéstől sem riad vissza. Nagybányán a visszavonuló román harckocsi átgázol a honvédség fogadására állított diadalkapun.
A megtorlás a megfélemlítés eszköze
A megtorlás – háborús körülmények közt – a megfélemlítés eszköze. A rögtönítélő bíráskodással kapcsolatos törvények alkalmazását Werth Henrik – a magyar királyi honvédvezérkar főnöke – 1940. szeptember 13-án terjeszti ki Észak-Erdélyre. Rögtönbíráskodásra csak akkor kerülhet sor, ha a hatósági közegek, így a hadsereg ellen is szándékos gyilkosság készül, és ebből a célból lőfegyvert, robbanóanyagot (bombát, pokolgépet, kézigránátot stb.) használnak. Rögtönítélő eljárás alá kerül a „honvédelem érdekét veszélyeztető rongálás” és annak kísérlete is.
A megtorlás lehetőségét a román–magyar katonai egyezmény is előírja. Ez nem magyar találmány! Így például Ion Antonescu marsall 1941. október 23-án rendeletben utasítja a keleti fronton előrehaladó, Besszarábiát megszálló hadsereget arra, hogy alkalmazzon kemény megtorlást, ha a csapatokat bármilyen támadás éri. Minden meggyilkolt román vagy német tisztért 200, a közkatonákért pedig 100 kommunistát és zsidót végezzenek ki. Mivel Észak-Erdélyben is több helyen sor kerül a hadijog megsértésére, orvtámadásokra, kialakul a hisztéria és rémhírkeltés, a magyar honvédség néhány alegysége Ippen és Ördögkúton él a megfélemlítés eszközével. Ennek célja a további orvtámadások megszüntetése, a félelemkeltés. Mivel ez túlméretezett volt, a honvéd hadvezetés kivizsgáltatja a körülményeket, a kiváltó okokat és a felelősöket hadbíróság elé állítják.
A magyar hadsereg nem volt fasiszta
A korábbi évtizedekben kiadott kiadványok hallgatnak arról, hogy a vasgárdista propaganda miatt Észak-Erdély bizonyos régióiban a települések átadására feszült, ellenséges légkörben kerül sor. Nem emlegetik, hogy 1940. szeptember 6-án Romániában a hatalmat Antonescu marsall és a Vasgárda veszi át. A szélsőségesen idegengyűlölő fasiszta mozgalomnak nagyszámú erdélyi támogatója kerül, tartani lehet attól, hogy Észak-Erdélyben fegyveres ellenállást szerveznek. A magyar honvédség 1940. szeptember hetedikétől kezdve kénytelen „teljes harcszerű viszonyok között” vonulni. Ettől kezdve a partizánakciók, az orvtámadások szervezőinek felelőssége provokálni a harckészültségben haladó hadsereget. A román szakirodalom többsége erről egy szót sem ír. Még az olyan kiegyensúlyozottnak tűnő kiadvány is, mint a Dictatul de la Viena (A. Simion, 1972) hallgat arról, hogy a román civil lakosság vasgárdista elemei partizán módon, felelőtlenül golyószóróznak, tüzelnek, lövöldöznek egy teljes fegyverzetben, hadrendben menetelő, román–magyar közös megegyezés alapján haladó honvédségre.
A kiadványok többsége csak fasiszta-horthysta megszálló hadseregről tud, és azt állítja, hogy ezrével gyilkolják, kínozzák ok nélkül az ártatlan és békés románokat. Az olyan uszító és magyarellenes kiadványok, mint például a Teroarea Horhysto-fascistă în nord-vestul României (Horhysta-fasiszta terror Északnyugat-Romániában), 1985-ben megjelent kiadvány is csak a magyar katonaság „békés lakosság” elleni kegyetlenkedéseit ecseteli, természetesen uszító jelleggel. Nem emlegetik a honvéd csapatok elleni váratlan fegyveres orvtámadásokat. Csak az Ördögkút környéki orvtámadásokban 24 magyar katona vesztette életét. E kiadványok objektivitását megkérdőjelezi az is, hogy horthysta-fasiszta magyar hadsereget emlegetnek. Nem célunk bizonygatni, hogy 1940-ben nincs fasiszta magyar hadsereg, azt sem, hogy Horthy Miklós, Magyarország kormányzója nem volt fasiszta, lényegében annak áldozata. Egy szóval sem tagadjuk, sőt, messzemenően elítéljük az Ippen és Ördögkúton történteket. De azt is valljuk, hogy a megtorlásokról egyoldalú képet nem szabad rajzolni. Állítjuk, hogy további alapkutatások által, valamint az előzmények ismeretében árnyaltabb kép tárulhat elénk. Az ellentmondásos adatok alapján az áldoztok száma két-háromszáz főre tehető. Összehasonlításul: 1941. október 22-én, amikor Odesszában a megszálló román haderőt partizántámadás éri, Antonescu elrendeli a megtorlást. Ez alkalommal 60 ezer zsidót gyilkolnak le – olvashatjuk Randolph L. Braham Román nacionalisták és a holocaust című könyvében. Az ippi megtorlás előzményei
„A magyar hadvezetés már a bevonulás első napjaiban tapasztalhatta, hogy az egyik legellenségesebb vidék a Szilágyság (…) a vasgárdista mozgalomnak is erős bázisa volt. Mivel Iuliu Maniu szülőhelye, Badacson község is itt található, e vidék egyben a fanatizált Maniu-gárdák melegágyának is tekinthető.” E megállapítást azért idézem – az Erdély a hadak útján 1940–1944 című tudományos igénnyel megírt műből, mert hozzásegít annak megértéséhez, hogy miért Ippen és Ördögkúton kerül sor a nagyobb méretű megtorlásokra. Hogy Szilágy megye volt a fanatikus vasgárdista magyarellenes mozgalom erdélyi bázisa bizonyítja az a tény, hogy a tizenegy észak-erdélyi megyében a halállal végződő atrocitások felét (47,44 százalékát) itt követik el. Ilyen téren a székely megyék átlaga 3,61 százaléka a szilágyságinak. Mindez egyértelműen mutatja, hogy ahol kismértékű a magyar katonaság elleni provokáció, partizántámadás, ott a katonai beavatkozások, felelősségre vonások, büntetések száma is elenyésző. A magyar katonai bevonulás Erdély nagy részén nemcsak békésen zajlik, hanem diadalmenetben is. A magyar lakosság örömmel fogadja a felszabadítókat.
Az Ippen elkövetett megtorlás előzményeihez tartoznak a román katonák atrocitásai, az orvlövészek, az orvtámadások, a rémhírek és az így gerjesztett hisztéria. A szeptember 7. utáni napokban az itt felvonuló budapesti 2. gyalogdandár alakulataira lőnek. Szeptember 11-én a Szilágyszegről Szilágygörcsön felé menetelő 32/I. zászlóalj parancsnoka arról értesül, hogy a közeli Debren nevű községben katonai ellenállásra lehet számítani. A községbe küldött járőröket valóban ellenséges hangulatú lakosság fogadja. Egy Tyerján Alexa nevű férfi nemcsak nyilvánosan becsmérli a honvédséget, hanem megtámadja Tóth János gyalogos járőrt, aki önvédelemből kénytelen fegyverét használni.
A szilágysomlyói járás katonai vezetője szeptember 13-i jelentésében arról számol be, hogy Alsó-, Felsőkaznacs, Márkaszék, Porcz, Lesmér, Somály és Kémer környékén fegyveresek garázdálkodnak. A II. hadtest vezérkari főnökét is arról értesítik, hogy a Szilágysomlyó melletti erdőkben mintegy 80–100 fős fegyveres banda tanyázik. Egy esetleges partizánakció elhárítására a 2. gyalogdandár parancsnoka kénytelen elrendelni e terület átfésülését, és a 32. gyalogezred katonáiból karhatalmi egységet szervez. Délután 5 órakor újabb hír borzolja a kedélyeket. Szilágysomlyó és Szilágynagyfalu közt a közeli erdőből többször tüzet nyitnak a távbeszélőt lefektető járőrre. Épp ez idő tájt érkezik a Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi század Szilágyippre, hogy házkutatásokat tartson, begyűjtse a lakosságnál lévő fegyvereket. A honvédeket Nagyfaluban az a hír fogadja, hogy egy almáskosárba rejtett pokolgépes merényletben három magyar katona életét vesztette. Ez rémhír a javából, de akkor ezt nem tudhatta senki. A félretájékoztatás szerint egy honvéd lőszeres kocsira a helybeliek almával teli kosarat tesznek fel, amelybe pokolgépet rejtettek, tehát partizánakcióra került sor. Lényegében a szabálytalanul tárolt – a margittai román laktanya pincéjében talált – kézigránátok robbannak fel szeptember 7-én a VI. hadtest 11/1. géppuskás századának lőszeres kocsiján. A gránátok a hepehupás úton élesítődnek, a robbanáskor halálosan megsérül a lőszertisztes és a kocsihajtó. A honvédek elleni provokációk, a rémhírek hozzájárulnak a honvédség elkeseredéséhez, a bosszú hangulatának kialakulásához. Ilyen előzmények árnyékában kerül sor az ippi atrocitásokra és nagyszámú ártatlan ember halálára.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Holokauszt: felfoghatatlan az elmének az ilyen mértékű mészárlás
Randolph L. Braham professzor tartott előadást Kolozsváron
A Holokauszt: Felfogni a felfoghatatlant – címmel tartott előadást október 6-án Kolozsváron Randolph L. Braham nemzetközileg elismert kutató, a New York Városi Egyetem (City University of New York) nyugalmazott érdemes professzora. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának (PKKTK) keretében működő Holokauszt- és Népirtáskutató Intézet és Demokráciakutató Központ rendezvényét Tibori Szabó Zoltán egyetemi docens, újságíró moderálta. A közel 95 éves professzor nemzetközileg elismert szaktekintélye az európai holokauszt-kutatásnak. Erdélyi származású, szülei és családjának nagy része a vészkorszakban pusztult el. Sikerült munkaszolgálatból és szovjet fogságból is kiszabadulnia, majd a háború-sújtotta Európából az Egyesült Államokba emigrálnia, ahol új életet teremtett magának, és politikatudományi oktatási munkássága mellett hosszú évtizedeket szentelt annak, hogy a világtörténelem legnagyobb mérvű népirtásának részleteit kutassa.
Az egybegyűlteket a PKKTK dékánja, Călin Emilian Hinţea üdvözölte, majd a neves meghívottat a hallgatóságnak Tibori Szabó Zoltán mutatta be.
Randolph L. Braham professzor világszerte elismert kutatója az európai – ennek keretében a magyarországi és a romániai – holokauszt történetének, az elmúlt évtizedekben számos állam és bírói testület folyamodott hozzá szakvéleményért. 1922-ben született Bukarestben, majd Désen nevelkedett, itt végezte középiskolai tanulmányait. A második világháború alatt munkaszolgálatosnak sorozták be a magyar hadseregbe, ahonnan egyik erőltetett menet alkalmával megszökött, hogy aztán szovjet hadifogolytáborba kerüljön. Sikerült onnan is megszöknie, visszatért Désre, hogy megtudja: szüleit és családjának legnagyobb részét Auschwitzban kivégezték.
Magyarországról Ausztriába, majd az amerikai megszállás alatt levő német területre szökött, ahonnan aztán sikerült gyermekkori álmainak földjére, az Egyesült Államokba jutnia, és új életet kezdenie. A New York Városi Egyetemre iratkozott be, ott diplomázott, majd pályafutása az intézmény oktatójaként folytatódott – mondta el Tibori Szabó Zoltán. A professzor több mint hetven könyvet és dokumentumkötetet írt és szerkesztett élete során, nagy művei A népirtás politikája: A holocaust Magyarországon, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája, A magyarországi holokauszt bibliográfiája, 1945–2010, A romániai zsidóság tragédiája – összegezte Tibori Szabó Zoltán, aki maga is a holokauszt történetének kutatója.
Csaknem teljességgel lehetetlen felfogni, megérteni a felfoghatatlant; azt, hogy a reneszánsz, a felvilágosodás korának vívmányait követően a 20. században valósággal gyári futószalag-rendszerben végezték ki emberek tömegeit – vezette fel előadását a professzor. Felhívta a figyelmet arra, hogy bár a holokauszt kifejezést eredetileg az európai zsidóságnak a náci német kormány által eltervezett és végrehajtott népirtására használták, mára már – helytelen módon – a különféle háborúkban, gettósításnak alávetett civil lakossággal szembeni rossz bánásmód és más események jellemzésére is alkalmazzák.
Braham professzor néhány konkrét, párhuzamba állított számadattal próbálta érzékeltetni a holokauszt emberáldozatainak hihetetlen számarányát. 1944. június 6-án, a szövetséges csapatok partra szálltak Normandiában; a hatalmas szövetségi akció első 24 órájában a harcokban 4431 katona esett el. Ugyanennek a napnak a leforgása alatt négy deportáló vonat érkezett Auschwitzba, közülük három Észak-Erdélyből, egyik ezek közül pedig éppen Désről. A körülbelül 11 ezer embernek egyetlen éjszaka alatt nyolcvan százalékát végezték ki a gázkamrákban. Az elkövetkező napokban a szövetségesek katonai veszteségei nagymértékben csökkentek, amint a haderő állásait francia területen megalapozta. Ezzel szemben csak a magyar illetőségű zsidóknak a napi nyolcezres léptékben történő mészárlása, amely május 17-én kezdődött és július 8-án ért véget, jól mutatja a genocídium arányait – részletezte. Másik példa: az Amerikai Egyesült Államok hadereje, a második világháború valamennyi frontján összevetve, valamivel több mint 400 ezer katonát vesztett. A magyar zsidó közösségből 570 ezer, a román zsidóságból mintegy 300 ezer ember esett a holokauszt áldozatául.
A történelemnek sok fintora, ironikus fordulata van – állapította meg a professzor. A magyar zsidóság például az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc idején sokkal nagyobb mértékben támogatta a Habsburg-uralommal szembeforduló Magyarországot, mint bármelyik másik népcsoport. A kiegyezést követően, az Osztrák‒Magyar Monarchiában egyenjogúságot kaptak, és nem sokkal később fiataljaik beiratkozhattak egyetemekre, és jelentős mértékben hozzájárultak a művészetek, a kultúra, a bankszakma, az ipar és gazdaság fejlesztéséhez – mondta Randolph L. Braham.
Ezzel szemben, az 1878-as berlini egyezmény nyomán függetlenné nyilvánított Románia kormányai folyamatosan zsidóellenes politikát folytattak. Mint ismeretes, a második bécsi döntés folytán Romániának több területrészről le kellett mondania, és országszerte fellángolt a zsidóellenes-érzület is a lakosságban. Nem véletlen, hogy sok zsidó a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélybe emigrált.
– Határozottan emlékszem, hogy édesapám generációja reményteljesen várta az Osztrák‒Magyar Monarchiában megtapasztalt „aranykorszak” visszatérését – mondta az előadó. Ilyen körülmények között a történelem fintorának, anomáliának tekinthető, hogy a holokauszt elsősorban Magyarország és Észak-Erdély zsidóságát sújtotta, Ó-Románia és ezen belül Dél-Erdély zsidó közössége, bár megvetett népcsoport volt, csaknem sértetlen maradt; a 300 ezer áldozat nagyobbrészt Besszarábiából, Bukovinából származott – magyarázta. Ilyenképpen, a Magyarországhoz tartozó területeken élő zsidóság joggal érezhette, hogy bár a monarchia idején közösségük jelentősen hozzájárult a társadalom és az állam gazdasági és kulturális fejlődéséhez, ebben az időben „lemondtak” róluk.
Az előadás második részében Braham professzor a hallgatóság kérdéseire válaszolt, maga is hangsúlyozva ezek fontosságát, mivel úgy vélte, egyetlen előadás vajmi keveset adhat vissza a nagyon összetett és sokrétű témából. Kérdésre válaszolva felhívta a figyelmet arra, hogy az európai országok sorában maga Németország volt az az állam, amely a legbecsületesebben viszonyult a holokauszt valóságához, és sötét múltjával őszintén szembenézett. Említést tett arról, hogy Richard von Weizsäcker, a Német Szövetségi Köztársaság elnökeként, 1988-ban, a német történészek konferenciáján véget vetett a nyolcvanas évek elejétől zajló történészdisputának, és kijelentette: Auschwitzet németek hozták létre, Németország nevében működtették, és ennek igazságát soha nem lehet elfelejteni. Tette mindezt úgy, hogy apját, a karrierdiplomata Ernst von Weizsäckert emberiségellenes bűnökért börtönbüntetésre ítélték a világháború után – jegyezte meg Randolph L. Braham. Közölte: szerencsésnek mondhatja magát, hiszen egyik tagja lehetett a nemzetközi bizottságnak, amely a romániai holokausztot kutatta. Pozitív hozadéknak minősítette Romániában az Elie Wiesel Országos Intézet létrehozását, amely többek között szintén ezt a célt szolgálja.
Elmondta, 1989 után Magyarországon is megnőtt a téma iránti érdeklődés, több, a holokauszt történetének kutatását és oktatását támogató szervezet és intézmény alakult. Elmondása szerint ő maga az egyetlen kutató volt, akinek a Ceauşescu-korszak Romániájában engedélyt adtak a második világháborús levéltári anyagok vizsgálatára, mivel a korábbi magyar területeken élt zsidóság sorsát kutatta, és az erre vonatkozó feltárások Romániának korántsem voltak ellenére.
Ha a holokauszt áldozatainak általánosan elfogadott hatmilliós lélekszámára gondolunk, és ezt megszorozzuk az áldozatok másfél méteres átlagmagasságával, 9 millió métert, azaz 9 ezer kilométert kapunk. Bukarest és Párizs között körülbelül 1900 kilométer a távolság, így ha a kivégzett embereket teljes testhosszukban sorba fektetnénk, több mint két oda-vissza út hosszát kitennék a két főváros között – vetette össze újra megdöbbentő módon az adatokat a kutató. Mint mondta, az emberi elme gyakorlatilag képtelen a mészárlásnak ezt a léptékét feldolgozni, ezért minősülhet ez a szörnyű létszám adott esetben statisztikának. Úgy vélte, a holokauszt talán a legteljesebben dokumentált eseménye a világtörténelemnek, és a túlélők természetes halála után is örökre tanúságául marad a milliónyi vallomás, könyv, forrásértékű dokumentum.
A holokauszt „felfoghatatlanságához” hozzátartozik az is, hogy bár „tankönyveket írtak már az okairól”, nincsen arra bizonyíték, hogy a német náci hatalom első nyolc évében ilyen mérvű népirtást tervezett volna; Hitler Mein Kampf című műve sem tartalmaz ilyesmire való utalást – állapította meg Randolph L. Braham. Hitler valóban „zsidómentes” Európát képzelt el, ugyanakkor a német zsidóknak lehetőséget adtak arra, hogy emigráljanak. Miért nem kezdték el a tömeges léptékű mészárlást 1939 szeptemberének elején? – vetette fel a kérdést a professzor. A lengyelországi zsidókat gettókba zárták, ahol rengetegen meghaltak éhínségben, betegségekben, de mégis, lehetőségük volt a túlélésre a Szovjetunió ellen indított támadás idejéig… – részletezte. Az első tömegmészárlások 1941 augusztusában kezdődtek el, a hónap végén a nácik Kamenyec-Podolszkij mellett egyetlen éjszaka alatt 23 500 embert, köztük 16 ezer Magyarországról deportált zsidót végeztek ki. Az év végére az úgynevezett bevetési csoportok, Einsaztgruppe-ok közel 900 ezer zsidót lőttek agyon. Mindamellett, csak1942. januárjában határozták el, hogy a népirtást „tudományosabb módszerekkel, futószalagos rendszerben” folytatják, 1943 márciusában pedig elkezdett működni Auschwitz – tette hozzá a neves egyetemi tanár.
Ugyancsak kérdésre válaszolva kifejtette, nem kifejezetten egyedi dolog, hogy a legutóbbi választásokon a szélső-jobboldali irányultságú AfD, Alternatíva Németországért párt több mint tíz százalékát szerezte meg a voksoknak. Úgy vélte, konkrét gazdasági, szociális feltételek, az Európa felé irányuló bevándorlási hullám egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy több államban erősödött a nacionalista-populista retorika, így Németországban, Lengyelországban, Magyarországon is.
Az erre vonatkozó kérésnek eleget téve Randolph L. Braham összegezte néhány gondolatban fogságból való menekülésének és hazatérésének emlékeit is. Elmondta, 1943. október 4-én sorozták be munkaszolgálatosnak, az ukrajnai frontra vitték. Az 1944-es esztendő végén, egy havas hegyvidéken megszökött, de rövidesen a szovjetek elfogták, és egyik hadifogolytáborukba zárták. Mielőtt elszállították volna Szibériába, a táborban találkozott egy zsidó származású tiszttel, aki azt mondta, annyival segíthet rajtuk, hogy egyik éjszaka, amikor szolgálatos, nyitva felejti a kaput… Egyik dési sorstársával együtt menekült el, éhezve, tetűkkel tele vándoroltak hazafele, ahhoz, hogy Désre hazaérve csak a pusztítás, a rombolás nyomait találják, és a hírt, hogy szüleit kivégezték…
A rendezvény záróakkordjaként Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke – a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének, Aurel Vainernek a nevében is –, emlékérmét adott adott át a professzornak az Elie Wiesel nemzetközi bizottságban végzett tevékenysége, tudományos kutatásai és oktatási munkássága elismeréseként. Szabadság (Kolozsvár)