Bözödi György munkásságába enged betekintést a csíkszeredai Székelyföld című kulturális folyóirat februári száma, amelynek hasábjain Nagy Pál kritikus, Vallasek Júlia irodalomtörténész és Cseke Péter író, szociográfus értekezik Bözödiről. Kilencven éve történt (Erdély megszállása és a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem felszámolása) címmel írt a kiadványban Vincze Gábor történész, Barabás László néprajzkutató pedig ismertette Marosszéket mint történeti és néprajzi tájat, kulturális régiót. /A Székelyföld februári kínálata. = Krónika (Kolozsvár), febr. 10./

A Marosvásárhelyen élő és örökké aktív, 85 éves Nagy Pál irodalomkritikus és szerkesztő élete nagy ajándékának tartja, hogy személyesen is ismerhette a romániai magyar irodalom legjavát, kapcsolatot, barátságot ápolt az olyan „nagy öregekkel”, mint Kós Károly, Tamási Áron, Tabéry Géza, Tompa László, vagy kortársai közül Sütő Andrással, Székely Jánossal, Molter Károllyal, Kemény Jánossal és sok más jeles íróval, költővel. 1955-től 1970-ig az Igaz Szó irodalmi folyóirat munkatársa volt, majd az akkor alakult A Hét vásárhelyi tudósítója lett három évig. 1973-ban Sütő András hívta meg az Új Élethez, Nagy Pál innen ment nyugdíjba 1984-ben. Azóta is dolgozik, a Mentor Kiadónál a Wass Albert sorozatot gondozza. Egy budapesti kiadónak több kötetet is szerkesztett Tamási Áron műveiből, emellett saját kötetei is jelentek meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia Kiadónál, a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolatnál és a marosvásárhelyi Mentornál. Nagy Pál is vallja, hogy egységes magyar irodalom van. Egyetemes magyar irdalom, aminek egy része Budapesten, Pécsen vagy Debrecenben születik, más része Szabadkán, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, esetleg Ungváron. Nagy Pál eszményképei elsősorban Tamási Áron, Nyírő József, Bözödi György, aztán Kiss Jenő és Sütő András. Sütővel meghitt barátságban volt. /Antal Erika: Maradandó művek nyomában. Nagy Pál marosvásárhelyi irodalomtörténész útja egyenesen vezetett az irodalomhoz. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 8./

Idén ünnepelhetjük Szenczei László /1909-1980/ születésének századik évfordulóját. Noha az írónak a Romániai Magyar Írók sorozatban két könyve is megjelent, viszonylag nagy példányszámban (a Korom és korona 1973-ban és Apáczai-életregénye, A halál tanítványa 1981-ben), mégis kevesen ismerik. Az évforduló alkalom lehet az íróval és regényeinek sajátos problematikájával való szembenézésre is. A Korom és korona, miután a nagy kiadók mereven elzárkóztak kiadása elől, a fiatal írók (Balogh Edgár, Kovács Katona Jenő, Szemlér Ferenc és Szenczei László) által alapított Erdélyi Enciklopédia elnevezésű kiadónál látott napvilágot, amelyet eredetileg azért hoztak létre, hogy megjelentethessék Bözödi György ugyancsak elutasított, Székely bánja című, nagyívű monográfiáját. Szenczei regénye az első világháború utáni erdélyi változásokkal foglalkozik, s bizonyos értelemben csupán Daday Loránd regényeivel (Zátony, Csütörtök) lehet összevetni. /Bogdán László: Ábrándok nélkül (Szenczei László 100 éve). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 15./

A szociográfia a központi témája a Me.Dok (a BBTE újságíró tanszéke és a Medea Egyesület közös kiadványa) legújabb, 2009/3-as számának. Magát a műfajt, illetve annak történetét Cseke Péter bevezető írásából lehet jobban megismerni, a szerző ugyanakkor másik írásában Bözödi György: Székely bánja című szociográfiáját elemezte. Mai szociográfia-kísérletek olvashatók Középajtáról, Torockóról és Székelyvarságról, a ME.Dialógus rovatban pedig Gálfalvi György vall a műfaj kialakulásáról, elő-, illetve utóéletéről. /Lapszemle. Me. Dok 2009/3. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 16./

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mai könyvtárának állománya a kolozsvári magyar intézmények könyvtárai közül a legnagyobb, a könyvtár három különböző épületben található. Mostani állományának gazdagsága alig közelíti meg annak a nagynevű, értékes könyvekből álló gyűjteménynek a gazdagságát, ami 1950-es felszámolása előtt jellemezte a könyvtárt. Ez a mai, megközelítőleg 80 ezer kötetet és számos kéziratos hagyatékot tartalmazó könyvtár az 1990-es újjáalakulás után jött létre, és semmit nem kapott vissza az eredeti tulajdonából. 1990-ben, az EME újjászervezésével a mai könyvtárat az akkor az egyesület birtokában levő mintegy 15 ezer kötettel indították útjára, azzal az elhatározással, hogy a továbbiakban beszereznek minden magyar nyelvű szakkönyvet és folyóiratot. A két szoba kevésnek bizonyult az egyre gyarapodó könyvállomány számára, ugyanis az Országos Széchényi Könyvtár és az Akadémiai Könyvtár folyamatosan támogatja a könyvtárat, emellett hazai és külföldi magánszemélyek és kiadók is adományoztak könyveket. 1991-ben Győrbiró István sepsiszentgyörgyi tanár és Binder Pál brassói nyugalmazott kutató–tanár letétbe helyezték kézirataikat az EME-nél, ezzel megalapozva a kézirattárat. Az EME két együttműködési megállapodást kötött 1994-ben: a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemmel az EME könyvtárának egyetemi jegyzetekkel történő kiegészítéséről és a Magyar Országos Levéltárral a tudományos együttműködésre. Az EME könyvtára jelentős hagyatékokat kapott, Szabó T. Attila, Pataki József történetkutató, dr. Kós Károly néprajzkutató és Nagy Jenő nyelv- és néprajzkutató hagyatékát. Az utóbbi két hagyatékot az EME tartós használatra a Kriza János Néprajzi Társaságnál helyezte el. A raktározási gondokat 1995-ben sikerült – ideiglenesen – megoldani a Jordáky könyvtár, a Lakatos utcai könyvtár, kézirattár és kutatóműhely megindításával, ami Jakó Zsigmond professzor, Sipos Gábor és segítőtársaik, tanítványaik munkájának köszönhető. Jelenleg az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek 3 működő könyvtára, 3 könyvtárosa és egy levéltárosa (Bogdándi Zsolt) van. Könyvtárai: Rhédey ház (Jókai utca 2.). Ide kerültek a nyelvészeti és irodalomtörténeti szakmunkák is, itt avatták fel az EME Információs Dokumentációs Központját 2007 januárjában. Jordáky könyvtár: 1995 óta működik, Jordáky Lajos hagyatéka mellett itt van Gobbi Hilda kb. 24 000 kötetes színházi könyvtára, amelyet 1991-ben kapott meg az EME. Lőrinczi ház (Lakatos utca): kézirattári részleg Szabó T. Attila, Nagy Jenő, Brüll Emánuel, Gy. Szabó Béla, Kelemen Lajos, Kós Károly, Nagy Jenő, Vetró Artúr, Bözödi György, Imreh István, Jordáky Lajos és mások hagyatékai, középkori oklevelek fényképei, kézikönyvtár több mint tízezer kötettel. Az Elektronikus Információ Szolgáltatáshoz Kolozsváron diákok csak az EME könyvtárában férhetnek hozzá szabadon. Az EME könyvtárai jelentős részét katalogizálták, bevezették az Erdélyi Közös Katalógusba (http://ekka.progress.ro). /Papp Kinga, könyvtáros: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület jelenlegi könyvtárai. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 3./

November 29-én Bözödi Györgyre /Bözöd, 1913. márc. 9. – Budapest. 1989. nov. 25./ emlékeztek faluja unitárius templomában. Bözödi György Budapesten halt meg, 1990. január 12-én szülőfalujában, Bözödön temették el. Az emlékezést az egyházzal karöltve szervezte a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Egyesület. Nagy Pál irodalomtörténész, a Sütő András Baráti Egyesület elnöke köszöntötte a megjelenteket. Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznő a költő Régi kertünk című versét adta elő. Cseke Péter egyetemi tanár Bözödi György írói, szociográfusi, történészi és fordítói munkásságáról beszélt. „Mikor elvesztettük a hazánkat, felfedeztük a szülőföldet. Hamis történelemre nem lehet építkezni” – vallotta Bözödi. Mindössze 22 éves volt, amikor megírta főművét, a Székely bánja című faluszociográfiát, amely 1938 után öt alkalommal látott napvilágot. A résztvevők elsétáltak a Bözödi-házhoz. Falára Nagy Pál koszorút helyezett el. /Székely Ferenc: Egy szál gyertya Jakab úr emlékére. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 8./

Kádár Dombi Péter 16. századi székely kályhacsempemintáit és eredeti kisszobrait állította ki a Marosvásárhelyen a kövesdombi unitárius templom Bözödi György-termében. /Kádár Dombi Péter kiállítása. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 18./

A két bujdosó székely
Mesébe illő történetet mondok el, mely akár így is kezdődhetne, hogy volt egyszer, hol nem volt…, de amit elmesélek, az volt! Erdőszentgyörgyön volt a második világháború után. Két betelepült család élt Szentgyörgyön. Mindketten Budapestről költöztek a Kis-Küküllő mentére. Az egyik Pethő István orvos és családja, a másik Szabó László molnár és malomtulajdonos családja volt. A történet másik két főszereplője: Szervátiusz Jenő szobrász, és Bözödi Jakab György író. E két erdélyi atyafira nehéz idők jártak. Magyarok voltak és értelmiségiek. Egyik a vésőjével, másik a tollával szolgálta a székelységet. A kettőjük közül a több baja Bözödi Györgynek volt a román sziguráncával. Ő akkor már megjárta a Duna- csatornát, ahol térdig elfagyott a lába nádvágás közben. Szervátiusz Jenőnek a végzetes bűne az államhatalom előtt az volt, hogy Párizsban tanult, ahol nem elfelejtette a nemzetiségét, hanem az megerősödött benne. Munkái ezt követően kőbe, fába faragott székely jellemeket ábrázoltak. Ugyanez került irkalapra a Bözödi György tollából is. Így mindketten szálkák voltak a kommunista rezsim szemében. Bözödi György ismét az államhatalom látószögébe került és a letartóztatási parancs sem késlekedett volna sokat. De szőrén-szálán Bözödi György Bözödről és Szervátiusz Jenő Kolozsvárról eltűnt. Erdőszentgyörgyre bujdostak mindketten. Jól elrejtették őket. Titok fedi azt az időszakot. Szentgyörgyön csak a két család és a református lelkész tudott hollétükről. A Szabó család egy vízparti kis házában, melyről nem tudott a falu, Szervátiuszt bújtatta, a Pethő család Bözödi Györgyöt. Az estéiket sötétedés után együtt töltötték, de a kopók elől igazi menekvés nincs. És akkor láss csodát: amikor kezdték figyeltetni a két családot, végleg eltűnt a két művész. Többé semmilyen hír nem szivárgott ki felőlük, semmilyen nyom nem maradt utánuk. Keresték őket, hasztalan.
A Pethő család gyermekei édesapjuktól szigorú parancsot kaptak: tilos volt a padlásra menni! A család a Rhédey-kastély gazdasági épületében lakott, ahol Pethő doktor magánrendelőt és klinikát működtetett. A hosszú épület dupla padlásos volt. A padlásfeljáróval szemben, attól a legtávolabbi ponton elfalaztak két métert, melyet nem lehetett ránézve észrevenni. A 2x3 méteres szobába, melynek ajtaja nem volt, egyszerűen befalazták a két székely értelmiségit. Szervátiusz Jenő, kimászva az egyik mozgó plafonléc alatt, olykor még elment a Küsmöd-patak és a Küküllő mellé az elhagyott kis házba, hisz faragott. Ott tanult meg tűzifából is szobrot készíteni. Bözödi György ellenben hosszú ideig befalazva volt a Pethő család vendége. Ott írt. Csak akkor jött alá, amikor a keresésével felhagyott a hatalmi szerv.
A család gyermekei hallottak valamit Bözödi Gyurka bácsiról, aki eltűnt, de nem érdeklődtek felőle, mert atyai parancs tiltotta ezt. Nem kérdezték, hogy miért viszik a szüleik fel a padlásra a vizet, élelmiszert. Akkor és ott egyik művészünket sem találta meg a sziguránca.
Később a Pethő családot is kitelepítették, és kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra. Az épületegyüttesből iskola, bentlakás lett…, és egyszer csak láss csodát: előbukkant a befalazott szoba.
Természetesen a gazdag képzeletű nép a szoba rendeltetéséről azonnal legendát szőtt. "Olyan gazdag volt Pethő doktor, hogy ide rejtette el a kincseit! stb." És valóban, a Pethő család hatalmas kincset rejtegetett, az egyetemes erdélyiség kincsét, melyet a pénz és rendszerváltás, a rozsda, az infláció nem vihetett el.
A két család gyermekei, akik ma már túl vannak a nyugdíjkorhatáron, megőrizték a titkot, melynek, ha nem hívő lennék, akkor azt mondanám, hogy érdekes véletlenként jutottam birtokába. Erdőszentgyörgytől 3000 kilométerre találkoztam a Pethő család akkoriban még csak 5-6 éves kislányával. Ő, Ildikó, egy magyar ének- és tánckart vezetve skandináviai turnén volt. Az előadásukat, melyből kiütköztek a Kis- Küküllő menti népdalok, lelkesen megtapsoltam. Szép, jó műsort adott a magyarországi művészcsoport. A későbbi beszélgetésünk hazarepített. Haza a tanárnő otthonába, Erdőszentgyörgyre, és az én otthonomba, Magyarkirályfalvára. Így került elő az eset, melyről nem tud az irodalom, nem tud a művészettörténet. Szereplői megőrizték a hétpecsétes titkot. Csodálkozott is a másik hajdani gyermek, mai nyugdíjas budapesti illetőségű lakos, hogy tudok a titkukról, de megerősítette azt. S így, közel hatvan esztendő elteltével e titok többé nem titok, és merjük hinni, hogy a székelynek többé sohasem kell bujdosnia, menekülnie a saját hazájában, melyben befalazva élt valaha Szervátiusz Jenő szobrász és Bözödi Jakab György író.
György Horváth László. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Az örömfény festője
A Csütörtöki Társalgó márciusi vendége Kedei Zoltán festőművész volt. A kövesdombi unitárius templom Bözödi György Termében az érkezőket a házigazda Kecskés Csaba lelkész köszöntötte. A Társalgó ötletgazdája és vezetője, Kuti Márta tanárnő betegség miatt nem lehetett jelen. A művésszel Bölöni Domokos beszélgetett, miután Kedei stílusosan egyik kedélyes hangú, vallomásos írását – Jónapot, Domi! – olvasta fel; és a társalgás továbbra is ebben a barátságos mederben folyt – az emlékezés, a nosztalgia, a művészi önvizsgálat és az újra és újra megfogalmazódó ars poetica jegyében. A maga során Bölöni a Pillangók a magasban című lírai karcolatával válaszolt, amely legutóbbi kötetében, a Micsobur reinkarnációja című rövidpróza- gyűjteményben olvasható. Kedei Zoltán elhozta Beszélő ecset című szép könyvét, amelyről az Erdélyi Művészet idei első számában így ír Gáspár Sándor: "Ritka szép könyv a Beszélő ecset. A Mentor kiadó méltán pályázhat 2010- ben a legszebb könyv díjára ezzel a kötettel is, amelyért Káli Király István és Vida Erika, valamint képfeldolgozóként és tördelőként nem utolsósorban Orbán László vállal felelősséget a közönség előtt. A szerző, Kedei Zoltán, akinek a grafikáit, illetve festményeit, valamint lírai szövegeit láthatjuk, maga is külön beszél a könyv szépségéről, olyasmiről, amit persze remélt, de amelynek megvalósulása nem tőle függött. Azért is emeli ki az értékét. Számunkra mégsem ez a nyomdatechnikai és szerkesztői remeklés jelenti a kötet értékelésében a maximumot. De olyan többlet ez, amely megérdemli a kritikustól az elismerő szót. E könyvnek jellemző, lényeges tulajdonsága, hogy nemcsak a képíró, hanem a szövegíró alkotó is jelentkezik, és a két kifejezési mód egymást erősíti." Tanúi lehettek mindazok, akik ott voltak a Társalgóban, annyi különbséggel, hogy ott nem az "ecset" szólalt meg, hanem a kezelője, a rokonszenves egyéniségű, vallomásos alkotóművész, a nyolcvanas éveit taposó, mégis örökifjú, kiapadhatatlan energiájú Kedei Zoltán.
Damján B. Sándor. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A százhuszonöt éves EMKE
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával.
Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebb­ségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is.
Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. "
Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését.
A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte.
1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében.
A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is.
A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett.
Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be.
Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket.
A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek.
Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete."
A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat.
Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért.
1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára.
Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját.
Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat.
A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak.
A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték.
Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára.
1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át.
1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható.
A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének.
Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb.
1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén.
Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház.
2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!"
Sebestyén Kálmán
Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf.
Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981.
emke.ro/sajtóvisszhang

Az erdélyi magyar irodalom hűséges krónikása
Nagy Pál (Mezőkölpény, 1924. január 24.) nyolcvanhat évesen is egyike legmozgékonyabb irodalmárainknak, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Konferenciákon vesz részt és szólal fel Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten és másutt, irodalmi zarándokhelyeken jelenik meg és koszorúz, publicisztikája pedig jelentősen gazdagodott az 1989-es fordulat, a diktatúra bukása utáni esztendőkben. Önálló köteteinek száma elérte a tízet, ezek mind 1990 után jelentek meg, a tizedik éppen most kerülhet az olvasó asztalára (Betűvetés mezején. Írókról, írásokról. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2010). Jelentős a szerző szerkesztői, válogatói, elő- és utószóírói munkássága is, hiszen 1984- től kezdődően tizenegy antológiát állított össze, az utóbbi három kategóriában pedig hetvenhat kiadványon szerepel a neve. Ha csak a Wass Albert-sorozatot tekintjük, akkor is kalapot kell emelnünk Nagy Pál előtt: huszonhét Wass Albert-alkotást sorolhatunk fel, ami a kétkötetes művek okán harminchat könyvet jelent, amelyeket sajtó alá rendezett, és látott el szükség szerint elő- vagy utószóval.
Új könyvében napi- és hetilapokban megjelent rövid recenzióit olvashatjuk, az alcím pontos, valóban írókról, könyveikről, olykor folyóiratokról, szerkesztőségi emlékekről van szó. A kötetbe fölvett szövegek szerzőit számba véve nagyjából kirajzolódik az irányulás is, amelynek mentén a szerző irodalmi ízlésének, az évek hosszú során át egyre gazdagodó, pallérozott műveltségének köszönhetően kritikusi hozzáállása és krédója fölfénylik, jelesen a népnemzeti irodalom nyomon követése és értékeinek fölmutatása. Ezt a hitvallását Nagy Pál sohasem adta fel, hanem dicséretes következetességgel emelte szemléletmódjának fókuszába, valahányszor pennához nyúlt.
A Betűvetés mezején harmincnégy írást tartalmaz mintegy százhetven oldalon, abból hatvan 1989 előttről származik, százöt pedig immár a közlésszabadság józan kötelékében fogant. Tizenhat könyvről szólnak az 1989 előtt megjelent recenziók, szerzőik (a közlés rendjében): Molter Károly, Szenczei László, Horváth István, Szépréti Lilla, Fábián Ernő, Veress Dániel, Szemlér Ferenc, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Mikó Imre-Kicsi Antal- Horváth Sz. István (a Balázs Ferenc-antológia szerzőhármasa, Mikó halála után Kicsi Antal írta tovább, az ő elhunyta után a fiatalabb szerző fejezte be a monográfiát), Szabó T. Attila, Tamási Áron, Sütő András, Kemény János, Gellért Sándor, Sipos Domokos, Bözödi György. Nem érzünk semmiféle törést a korábbi és későbbi szövegek között, sem szemléletben, sem stílusban. Kik az 1989 után keletkezett írások szereplői? Kacsó Sándor, Tamási Áron, (az akkor hatvanéves) Ráduly János, Bözödi György, Sütő András, Sipos Lajos (Tamási-monográfia szerzője), Nyirő József, Szász István Tas, (a nyolcvanéves) Fodor Sándor, Wass Albert, Beke György, (a hetvenéves) Páll Lajos, újfent Bözödi (a Termés kapcsán), és az utolsó két méltatás főszereplője ismét Sütő András. Néhány szöveg antológiákról, folyóiratokról, a hajdani Művészetről, illetve a kolozsvári Hitelről szól, egy pedig vitairat: Stefano Bottoni történész tévedéseit igazítja ki, és a marosvásárhelyi írók ötvenhatos szerepével kapcsolatosan tárja fel a tényeket, dokumentummal alátámasztva: Hajdu Győző 25 oldalas feljelentésének közlésével, melynek következtében eltávolították az Utunk hetilap éléről Földes Lászlót. Ezt az írást, benne a rágalmazó "csúcsmunkával" jó volna, ha a tisztességes irodalmi és közéleti portálok fölvennék és fölmutatnák, valahányszor Sütő Andrást és három (az aláírásukat visszavonó) társát mocskolnák azok, akik az Ő "létvégi hajrájában" s halálában sem röstelltek gyűlölettől csepegő szennyhadjáratot indítani ellene egy (azóta "elvérzett") bukaresti magyar hetilapban...
Nagy Pál egész élete során hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Könyvismertetőiben mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe, és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, a személyesség sosem ütközik ki ezekből a párperces olvasásra, olvasói párbeszédre serkentő "monológokból" – inkább a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Tamási a kedvence, Wass Albert a kedvence, Sütő András a kedvence. De hát kinek nem "jön be" az erdélyi magyar irodalomnak ez a pompás triója?! Róluk gyakrabban s bővebben ír – de hát ki tenne másként?! A könyv első írása – Molter Buborékharc című kötetéről – 1981-ből való, az utolsó 2009-ből: a szerkesztő, az ember Sütő Andrásról szól, ez idáig kevéssé ismert életrajzi elemekkel gazdagítva a róla kialakult képet. A két írás némileg marosvásárhelyi "keretet" is nyújt a köztük szövegtelérként meghúzódó gazdag tartalomnak. A könyv utolsó mondatát idézem: "Visszavonulása után nem sokkal – 1989 decemberében – megszűnt az Új Élet. (Rövid ideig Erdélyi Figyelő volt a folytatása.) Az író-főszerkesztő Sütő András öröksége, emléke azonban tovább él olvasóinak, tisztelőinek tudatában. Mert ő egész pályája során tisztességes magyar szavak, tisztességes magyar mondatok teremtését, terjesztését, megőrzését tekintette hivatásának. Így ismerik őt szerte a nagyvilágban mindenütt – mindenfajta határokon innen és túl."
Kissé szomorkás hangulata támad az embernek, ha elgondolja, hogy a kötet csaknem valamennyi szerzője kortársa (volt) Nagy Pálnak, közülük azonban már csak néhányan élnek, írnak. Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az erdélyi irodalom tiszta vizű forrásai, bármennyire "bolygatták" is letűnt korok szájzáras politikai kurzusai, nem száradtak ki, apadtak el; olyan természetűek, hogy minél inkább bántják, annál erőteljesebben buzognak – mint azt az elmúlt két évtized fiatal írónemzedékeinek látványos előretörése is mutatja. És voltak, vannak, lesznek Nagy Pálok is, akik segítenek (a világhálós szemrontást előbb-utóbb elunó) olvasóknak a tájékozódásban, a jó művek keresésében, befogadásában és értékelésében.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Jókedvűek sereglése
Dalár ünnep Nyárádszeredában
A régies ’dalár’ szavunk a dalból vált főnévvé (mondatrészként a címben jelzővé), csakúgy, mint a dalárda; a dalár ünnep pedig a mai kórusfesztiválok őse volt hajdanán. A szót Arany János is "használja", önironikusan, a Vojtina ars poeticája című versében: "S mint hangjavesztett opera-dalár, Lettem éneklőből... énektanár". Nos, a nyárádszeredai "dalár ünnep" énekesei között volt ugyan sok énektanár is, de hangját senki sem "vesztette", annál nagyobb kedvvel dalolt.
Vasárnap tizedik alkalommal tartották meg meg két anyaországi – a simontornyai és az etyeki – kórusok szereplésével nemzetközinek minősíthető találkozót. A Ferencz Csaba karnagy és a Bocskai Dalkör, az önkormányzat, a megyei tanács és az önzetlen helyi és környékbeli támogatók, cégek, vállalkozók, magánszemélyek összefogásával jól megszervezett kórusfesztivál rangot vívott ki magának: az erdélyi magyar kórusmozgalom egyik jelentős eseményévé nőtte ki magát.
Idén a kétszázötven éve született dalszerző, költő, folklórgyűjtő, Pálóczi Horváth Ádám emléke előtt hajtott fejet a fellépő kórusok népes tagsága. Csokonai írta Pálócziról: "Ő az, aki magyar hangra tanította az erdőt." A Kömlődön 1760. május 11-én született, és Nagybajomban 1820. január 28-án elhunyt, református papi családból származó Horváth Ádám a debreceni kollégium diákja volt, Pápán mérnökként dolgozott, majd házassága után nejének balatonfüredi birtokán gazdálkodott. Megénekelte kies környezetét, ő nevezte elsőként magyar tengernek a Balatont. Azt írják a szakmunkák róla, hogy a köznemesség jellegzetes képviselője, aki összhangba tudta hozni a felvilágosodás eszméit a nemzeti múlt hagyományaival. 1817-ben ott van a Keszthelyi Helikon ünnepségein, egy évvel később már maga szervez hasonlót Göcsejben, ennek az alkotó írói főleg hölgyek. Hagyományőrző munkálkodásának máig becsült gyümölcse az 1813-ban összeállított Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek című kéziratos énekeskönyve: leírta a gyermekkorától hallott és ismert, feljegyzett régi dallamokat, köztük számos kuruckori éneket. Könyve "a régi magyar daltermés egy eléggé fel sem becsülhető részének legterjedelmesebb forrása." Föllelhetők benne az 1790-es, az 1800-as évek divatos, érzelmes dalszerzeményei, köztük több éppen a saját műve. Számos régi népi dallamot elsőként jegyezett fel, ekként Pálócziban a magyar zenei folklór legelső úttörőjét tisztelhetjük.
A szünetekben Nagy Eszter két Pálóczi-dalt is "megtanított" a résztvevőknek. Azért írom idézőjelbe, mert az énekesek zöme otthonosan dalolta, például a Béborula, már elmúla... címűt, amelynek a refrénje sok-sok magyarnak ismerős: "Gyere be, rózsám, gyere be, csak magam vagyok ide be, Addig a házamból ki nem mégy, míg három szál gyertya el nem ég."
(Fellapozva az Édesanyámtól 1960-ban, konfirmációmkor ajándékba kapott, 1955-ös évjelzetű Református egyházi énekeskönyvet, nem csodálkoztam azon, hogy Pálóczi Horváth Ádámtól három éneket is beválogattak a szerkesztők, a 29-es, 96-os és a 106-os számút, az viszont a kései felfedezés örömével járt, hogy szülőfalum lakóinak leggyakrabban énekelt karácsonyi dala, kedvencem, a Krisztus urunknak áldott születésén kezdetű is az Ő szerzeménye...)
A találkozó a kórusok felvonulásával kezdődött, a Bocskai tér rendezett, takaros parkja mellett seregeltek ünnepiben, majd bevonultak a művelődési házba (melynek a lépcsői előtti terét nem ártana újraaszfaltozni).
A műsort ezúttal is a kedves-mosolygós Kovács Ágnes vezette, szerre bemutatva a fellépő kórusokat. A házigazda Ferencz Csaba Bocskai Dalköre nyitott, furulyált Kovács Márta, gitáron játszott Váradi Imre. Három dalt is énekeltek Pálóczi énekes könyvéből, majd Gárdonyi Zoltán, Birtalan József és Kozma Mátyás feldolgozásaival tettek koronát a műsorukra. A Máté Imréné dirigálta simontornyai (Tolna megye) Krammer Ferenc kórus éppen tizenharmadszorra találkozott a bocskaisokkal, egyik évben ők jönnek, a másikban a szeredaiak látogatnak Simontornyára. Repertoárjuk változatos, egyházi és világi, magyar, olasz és angol dalokat egyaránt énekelnek. Zongorán kísért Dofkai Frigyes.
Újonc volt a közeli Márkod református egyházközségének asszonykórusa. Dávid István lelkész irányítja a 2006-ban alakult, egyelőre kis létszámú dalkört. Értelemszerűen vallásos énekeket adtak elő. A marosvásárhelyi Szabadság úti református gyülekezet Szabadság vegyes kara, a fiatal házasok dalárdája Dénes Előd lelkész kivételes szervezőképességének, zeneszerzői- karvezetői tehetségének, és a billenytűs és húros hangszerek világában való jártasságának is köszönheti létét. Nevükhöz méltón, felszabadultan dalolnak, az egyházi énekek sorát egy pompás Bródy János-dallal toldva meg. Etyek 4211 ezer lakosú község Fehér megyében, Budapesttől mindössze 26 kilométernyire. 1991-ben alakult női kara, ’97-ben a férfiak is csatlakoztak, de továbbra is külön él a női kar, mint a vegyes kar női részlege. Etyek az egyetlen olyan falu Magyarországon, amelynek két minősített kórusa van, mindkettő a fesztiválkórus rang birtokosa. Kezdettől fogva mindkét kórust Magdó Ildikó vezeti. A Signum kórusban énekel az olimpiai aranyérmes Rigófütty énekegyüttes legtöbb tagja is. Veretes műsorukon Karai József, Kodály-, Bárdos-művek szerepelnek. Nagy tapsot aratva előadták Kozma Mátyás Három válaszúti népdal című feldolgozását is. (Magdó Ildikó tanárnőről hadd árulom el: nem idegen tájainkon, hiszen Erdőszentgyörgyhöz kapcsolja zsenge gyerekkora. Édesapja Budapestről jött a Kis- Küküllő- parti községbe. Dr. Pethő Istvánról nemrég derült ki, hogy a maga és családja életének, biztonságának kockáztatásával nyújtott menedéket a román titkosrendőrség, a hírhedt Sziguránca elől menekülő Bözödi György történész-írónak és a szobrászművész Szervátiusz Jenőnek, mégpedig akként, hogy a rendelő-lakás (később iskolaépület) dupla padlásos terében 2x3 méteres szobácskát alakítva ki, valósággal elfalazta őket. Nem is találták meg egyikőjüket sem a pribékek. Pethő Ildikó akkor öt-hat éves lehetett, a családot aztán kitelepítették. A tanárnő ma budapesti lakos, de második otthona és a szíve csücske természetesen Etyek.)
Az 1972-ben alapított sepsiszentgyörgyi Vox Humana Kamarakórus Szilágyi Zsolt remekműve. Világjárt s -járó dalosok, magas művészi színvonalon szólaltatják meg színes, változatos repertoárjukat, köztük Birtalan József, Farkas Ferenc, Pászti Miklós alkotásait. Profi módon énekelnek, és ez a legkevesebb, ami elmondható róluk. Jelenlétük emelte a rendezvény színvonalát.
A marosvásárhelyi Vártemplom Psalmus vegyes kara Birtalan Judit karnagy irányításával jött létre 1986-ban, jelenleg a vásárhelyi kórusfesztiválokat is szervező Kovács András "pásztorolja". A legnagyobb létszámú volt a fellépők között. Kiérlelt, tiszta csengésű harmónia, jellegéből fakadóan egyházi dallamokat mutat be, de az alkalomtól függően népdalfeldolgozásokat is.
Gyakran jutalmazta vastapssal a telt ház közönsége a dalosokat, mégis, a népszerűségi díjat, ha lett volna ilyen, a marosvásárhelyi Cantuale férfi ötösfogata vitte volna el: percekig tartott az ujjongás műsoruk végén. Nyilas Szabolcsék röpke pár esztendő alatt bebizonyították, hogy csaknem mindent képesek magas művészi szinten előadni, sajátos színárnyalatokkal, hangulatosan, kedvesen, mély beleéléssel. És van "saját" zeneszerzőjük is, Márton Zsolt Barna személyében, akinek Fenyő a fűznek című alkotását Purcell, Kodály, Weber műveinek társaságában volt szerencsénk élvezni és megtapsolni.
Záródalként ismerős szerző művét énekelte a színpad és a terem népe. Birtalan József szülőfaluja, Szilágybagos a lelőhelye a feldolgozásnak: Már Bagoson learatták az árpát.
Nem maradtak el a díszoklevelek, virágok, ajándékok sem. Ferencz Csaba nemcsak a karvezetőket jutalmazta a népviseletbe öltözött kislányok és fiúcskák segítségével, hanem a társszervezőket, így Dászkel László polgármestert, Suba Gyöngyi házigazgatót és a támogatókat is.
Jókedvűek találkozása volt, már-már családias légkörű, mégis tartásos, színvonalas, olykor emelkedett hangulatú a tizedik nyárádszeredai dalár ünnep.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Utunk-széli szobrok – kiállítás
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tisztelettel meghív minden érdeklődőt a Benczédi Sándor munkáit bemutató Utunk-széli szobrok című kiállítás megnyitójára.
A Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében létrejött tárlat tisztelgés Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912. szeptember 6. – Kolozsvár, 1998. január 3.) munkássága előtt.
A szobrász által megalkotott híres arcmássorozatból – amely a romániai magyar értelmiségnek állított emléket az 1970-es évek elején, és reprójukat az UTUNK folyóiratban mutatták be – a következő személyek arcmásai kerülnek kiállításra: Árkosi István grafikus, Banner Zoltán művészettörténész, Bene József festő, Benkő Samu történész, Bodor Ádám író, Bodor Pál közíró, Bözödi György író, Bretter György filozófus, Cseh Gusztáv grafikus, Farkas Árpád költő, Földes László esztéta, közíró, Fülöp Antal Andor festő, Gergely István szobrász, Gy. Szabó Béla grafikus, Incze János Dés festő, Jagamas János folklorista, K. Jakab Antal kritikus, Kányádi Sándor költő, Kós András szobrász, Kós Károly építész, író, Láng Gusztáv publicista, László Gyula régész, Lohinszki Lóránd színész, Murádin Jenő művészettörténész, közíró, Nagy Imre festő, Páll Lajos festő, költő, Páskándi Géza író, Sütő András író, Szervátiusz Jenő szobrász, Szilágyi Domokos költő, Szilágyi István író, Tamás Gáspár Miklós közíró, Vetró Artúr szobrász.
A kiállítást Veres Péter nyitja meg a Haáz Rezső Múzeum Képtárában február 10-én (csütörtökön), 17 órakor. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Az első magyar világtalálkozó
Tizenkét helyszínen mintegy száz programot tartanak az I. magyar világtalálkozó keretében, amely június 30. és július 3. között várja az érdeklődőket Balatonlellén.
Egy régi terv válik valóra a Balaton-parti városban. A fesztivál nemzetközi és civil összefogásból valósul meg, hogy határokon átívelve lehetőséget teremtsen a kapcsolatteremtésre és a magyar értékek megmutatására – hangsúlyozta sajtótájékoztatón Tanka László főszervező, a Panoráma Világklub alapító elnöke.
Kenéz István, Balatonlelle polgármestere reményét fejezte ki, hogy a találkozó hagyománnyá válik és évről évre a tóparti város adhat otthont a magyar világtalálkozónak.
Jakab György erdélyi származású szobrászművész bemutatta Megmaradásunkért című, mintegy két méter magas és másfél méter széles faszobrának másolatát, amelynek eredetijét a megnyitón, július 1-jén leplezik le. A tölgyfából készült, tojásforma installáció talapzata alá a világtalálkozó résztvevői helyezhetik el egy-egy mondatos üzenetüket. A tervek szerint az utókorra hagyott mondatokat ötven év múlva veszik elő.
A fesztivált konferenciák színesítik, a Szent Miklós-sétahajón Magyarsághíd címmel tartanak összejövetelt. A Hotel Lellében műszaki és természettudományi konferenciát, a Hotel Lidóban egészségkonferenciát rendeznek, a rádpusztai szabadidős centrumban pedig a hungarikumokról tartanak megbeszélést.
A fesztivál keretében számos koncertet tartanak, fellép többek közt Pataki Attila, a Summer Sisters, Kefír, Király Viktor, Szikora Róbert és Demjén Ferenc is. A szabadtéri színházban a Csárdáskirálynő kerül színre, a programsorozatot gasztronómiai bemutatók, bor- és pálinkakóstolók egészítik ki.
Július 3-án Rádpusztán tartják az első nemzeti lovagtorna-bajnokság döntőjét, amely egyben a 2012-es világbajnokság előválogatója is.
A világtalálkozón rendezik meg a Magyarok világszépe elnevezésű verseny döntőjét is. A július 2-ára szervezett megmérettetésen “magyaros jellegű alkalmi ruhában”, “világtalálkozós emblémával ellátott ajándék fürdőruhában”, majd estélyiben állnak a magyar szépségek a zsűri elé.
Népújság (Marosvásárhely)

A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Megjelentek a Székely könyvtár első kötetei
Szponzori szerződést kötött szerdán a megyeházán a Székely könyvtár című könyvsorozat támogatására a Hargita Kiadó, Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Gyöngye Rt.
Ferenczes István József Attila-díjas költő, a Székelyföld folyóirat egykori főszerkesztője az ötlet gazdája. „Amikor kiderült, hogy a Góbé termékeknek sikerük van nálunk és külföldön egyaránt, jött az ötlettel Ferenczes István, hogy nekünk vannak székely szellemi termékeink is, hátha össze lehetne belőlük gereblyézni egy százas könyvsorozatot” – elevenítette fel az előzményeket a szerződéskötés ünnepségén Lövétei Lázár László költő, a periodika megbízott szerkesztője.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke üdvözölte a szakma, a köz- és magánszféra példaértékű összefogását, illetve megjegyezte, hogy ezek a kötetek nem hiányozhatnak a székely emberek polcairól, annál is inkább, hogy székelyföldi értékekre építenek.
Lövétei ismertette a sorozat köteteit összeválogató bizottságot, amely a Székelyföld folyóirat szerkesztőiből, vagyis József Attila-díjas, illetve Márai-díjas költőkből és írókból, valamint egy doktori képesítéssel rendelkező néprajzkutatóból állt össze. Szemelgetésük fő szempontja, hogy a szerző vagy székelyföldi származású legyen, vagy pedig székelyföldi témát dolgozzon fel. Ötös minisorozatokban jelennek meg a kötetek, úgy próbálják ezeket összeállítani, hogy lefedjék azt a bő háromszáz évet, amióta itteni vonatkozásban magyar írott kultúráról beszélhetünk, másfelől Székelyföld minden térségéről szóljanak, beleértve Aranyos-széket is.
A székely-magyar írott kultúra legkülönbözőbb területeiről, úgymint szépirodalom, történelem, néprajz, szociográfia stb. válogattak. A Székely könyvtár sorozat egységes grafikai arculatát Léstyán Csaba képzőművész tervezte.
Az első minisorozatot (Székely népballadák, Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek) már megtalálhatják a III. Székelyföld Napok keretében május 23. és 25. között tartandó könyvvásárban. Továbbá május 25-én 18 órától a frissen megjelent köteteket bemutatják a Székelyföld folyóirat székhelyén is.
A kötetek ára egyenként 35 lej, azoknak, akik előfizetnek, kedvezményesen 25 lej. A megrendelők egy-egy, Siklódy Ferenc grafikus által tervezett könyvjelzőt is kapnak, amelyen könyvtulajdonosonként (ex libris) fel lesz tüntetve a nevük személyesebbé, értékesebbé téve ezáltal az illető köteteket.
Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro

Százkötetes Székely Könyvtár
Megjelent a Székely Könyvtár első öt kötete, a következő öt novemberre kerül ki a nyomdából. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelentetik meg.
Az első öt kötetet a június 7. és 10. közötti kolozsvári Ünnepi Könyvhéten is kézbe vehetik az olvasók – mondta el Lövétei Lázár László, a könyvsorozat kiadását kezdeményező csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője. Az eddig megjelent kötetek: Mikes Kelemen Törökországi levelek, Székely népballadák, Kányádi Sándor Válogatott versei, Tamási Áron: Ábel a rengetegben és Bözödi György: Székely bánja. A következő öt kötet: Apor Péter történetírásai, Benedek Elek székely népmeséi, Zsögödi Nagy Imre feljegyzései, továbbá Tamási Áron regénytrilógiájának második része, az Ábel az országban és Farkas Árpád válogatott versei.
A Hargita Kiadó által a Hargita megyei tanács Hargita megyei tanács támogatásával elindított sorozatról Lövétei Lázár László elmondta, hogy nincs végleges listájuk, várják a javaslatokat a székelység írott kultúrájának alapművei sorába. A kiadók szándéka, hogy a szépirodalom és a társadalomtudományok köréből válogatott, Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt száz könyv "szellemi minimumként" legyen forgatható. Lövétei Lázár László a két világháború közötti Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói vállalkozásához hasonlította a mostani sorozatot. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz kötetesre tervezik a Székely Könyvtár könyvsorozatot
Megjelent a Székely Könyvtár első öt kötete, a következő öt novemberre kerül ki a nyomdából. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelentetik meg.
Az első öt kötetet a június 7. és 10. közötti kolozsvári Ünnepi Könyvhéten is kézbe vehették az olvasók – mondta Lövétei Lázár László, a könyvsorozat kiadását kezdeményező csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője valamint a Hargita Kiadó vezetője.
Már megjelent a Mikes Kelemen törökországi levelet tartalmazó kötet, a Székely népballadák, Kányádi Sándor Válogatott versei, továbbá Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye és Bözödi György Székely bánja című műve.
A következő öt kötet Apor Péter történetírásai, Benedek Elek székely népmeséi, Zsögödi Nagy Imre feljegyzései, továbbá Tamási Áron regénytrilógiájának második része, az Ábel az országban és Farkas Árpád Válogatott versei lesznek.
A Hargita Kiadó által a Hargita Megyei Tanács támogatásával elindított sorozatról Lövétei Lázár László elmondta, hogy nincs végleges listájuk, várják a javaslatokat a székelység írott kultúrájának alapművei sorába.
A kiadó szándéka az, hogy a szépirodalom és a társadalomtudományok köréből válogatott, Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt száz könyv „szellemi minimumként" legyen forgatható. Lövétei Lázár László a két világháború közötti Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói vállalkozásához hasonlította a mostani sorozatot.
A székleykonyvtár honlapja.
Kultúra.hu
Erdély.ma

Szellemarcok történelmi idősíkban
„Akinek nincs semmije, annak semmi nem hiányzik” – hangzik el újból és újból a Mikes Kelemenről szóló Veress Dániel-darabban. Mikes mondogatja folyton, miközben magányosan, hazavágyva leírja gondolatait.
Nem véletlenül jutott eszembe ez a már-már aforizmaszerű megállapítás Cseke Péter Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben című kötetének (Kriterion, 2011) olvasása közben, hiszen egyrészt talán éppen Mikes az az első erdélyi származású tollforgató, akit egyértelműen el- és befogadott az összmagyar irodalom, másrészt viszont keserű életigazság, hogy az nem becsüli meg értékeit, akinek amúgy sincs belőle sok.
A mi kilencvenéves – saját – erdélyi irodalmunk sajnos sokszor és sokban hasonlít a nem igazán megbecsült értékekhez. Egyre nagyobb döbbenettel tapasztalom például, ahogy a középiskolai irodalomoktatás folyamatából elszivárog az erdélyi literatúra. Nem is olyan régen még egy teljes tanéven át ismerkedhettek a diákok a nálunk született versekkel és prózai írásokkal ahhoz, hogy mostanra a hírhedett kommunikatív kompetenciákra épülő reformdinamika (?!) mellőzze a transzszilvanizmust csakúgy, mint az ellentranszszilvanizmust. Ennek éppen az ellenkezőjét üdvözlöm Cseke Péter kötete kapcsán. Kós Károlytól Zágoni Attiláig – vagyis majdnem a teljes kilenc évtizedet felölelő erdélyi szellemiségről szól ez a kötet.
Az egyes szerzőkről írottak majdnem mindenike eredetileg szóbeli előadás céljából keletkezett, márpedig tanár és nem tanár egyaránt tudja, mit jelent az időkeret: mindenekelőtt tömör, világos fogalmazást, s ha ez megvan, akkor a további árnyalás sem fogja bonyolítani, hanem sokkal inkább gazdagítani a szöveget. Mindezt a szerző is megerősíti az előszóban, mondván: „Hosszas nekifutások után születtek meg a kötetbe foglalt írások. Első változatukban többnyire évfordulós rendezvényekre készültek, és további kutatási folyamatokat indítottak be.
Máskor meg éppenséggel több évtizedes kutatások összegzésére adtak alkalmat. A konferenciákon megszabott időkeret inkább a figyelemfelkeltésre ad lehetőséget, semmint az árnyalt bemutatásra, okadatolt érvelésre. Ez késztetett arra, hogy a bennem élő szellemarcokat rendre történelmi idősíkban rögzítsem. Jelezve az írói pályaképek koordinátáit s egyszersmind az értelmezések »életidejének« dimenzióit, koronként változó/gyarapodó »évgyűrűit«.”
A kötetben a szerző Kós Károly, Makkai Sándor, Tamási Áron, Balázs Ferenc, Jancsó Béla, László Dezső, Jancsó Elemér, Balogh Edgár, Szabó T. Attila, Buday György, Szabédi László, Horváth István, László Gyula, Mikó Imre, Bözödi György, Gáll Ernő, Jancsó Adrienne, Gelu Păteanu, Beke György, Sütő András, Szabó Gyula, Páskándi Géza és Zágoni Attila alakját „rögzíti történelmi idősíkban.”
Ajánlom tehát minden érdeklődőnek, teljes mértékben egyetértve a szerző gondolatával, miszerint: „Legfőbb ideje, hogy a 21. század útvesztőivel és csapdahelyzeteivel szembesülve ne engedjük »parciális tudományos üggyé, szűk társadalomtudományi szakterületté« változni a már feltárt közösségi örökséget. Mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson.”
Cseke Péter: Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Folyóirat-irodalom a „magyar világban”
A Kolozsvári Magyar Napok keretében két rendezvény is foglalkozott tegnap az 1940–1944 között megjelent napilapokkal, folyóiratokkal. A Kolozsvár Társaságnál a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből állítottak ki irodalmi kiadványokat. A tárlat anyagának többségét Kolozsváron megjelent lapok képezik, és az érdeklődőknek sietniük sem kell a megtekintéssel: szeptemberben is látogatható lesz a tárlat. A kiállítás-megnyitót követően a Minerva-házban ezzel szorosan összefüggő előadássorozatot hallgathattak azok, akiket érdekelt a „magyar világ” kolozsvári lapjainak irodalmi vetülete. Kántor Lajos író, irodalomtörténész moderálásában Dávid Gyula és Vallasek Júlia irodalomtörténész, valamint dr. Szász István Tas orvos, író tartott kiselőadást az irodalmi élet alakításában oroszlánrészt vállaló kolozsvári kiadványokról.
Akkor lenne igazi az élmény, ha tapintani, forgatni is lehetne a tárlóban kiállított gyűjteményt: a Szentimrei Alapítvány tulajdonát képező kiadványokat, az itt-ott megsárgult, patinás könyveket, folyóiratokat.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében ezúttal is jutott hely az irodalomnak, az irodalmi lapoknak: kedden délután két rendezvény is foglalkozott ugyanazzal a korszakkal, az 1940–44 közötti magyar kiadványokkal, az ezekben megjelenő erdélyi magyar kultúraképpel. A Kolozsvár Társaság székházában kiállított lapok kapcsán Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője elmondta: mind a családja és az alapítvány tulajdonát képezik, és fontos dokumentumai a korabeli kulturális életnek, hiszen egy-egy iskolai vagy társasági évkönyv, naptár és folyóirat, zenei, népzenei és művészeti jellegű kiadvány beszédesen vall az akkori viszonyokról, a művészeti és kulturális sokszínűségről, gazdagságról. A méltató elmondta: a kiállítás alcímének megfelelően Aradtól Zilahig igyekeztek bemutatni a korszakot felölelő gyűjteményt, a legtöbb kiadvány azonban kolozsvári (Ellenzék, Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Erdélyi Múzeum stb.). A szépirodalmi kiadványok is tekintélyes szerzőcsapatot sorakoztatnak fel, Jékely Zoltán, Tamási Áron, Bözödi György és Kós Károly művei az Erdélyi Szépmíves Céh vagy a Minerva kiadásában láttak napvilágot. Ebbe a korszakba illeszkedik Kuszálik Péter jóval bővebb Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989 című bibliográfiai kötete, amely ugyancsak megtekinthető a gyűjtemény darabjaként.
A kiállítás kapcsán Szabó Zsolt ismét felvetette az ezúttal is nyitva hagyott kérdést: létezik-e külön erdélyi magyar irodalom, kell-e egyáltalán különálló fejezetként beszélni róla, vagy kiindulva a magyar nyelv és kultúra egységéből, inkább csak erdélyi (illetve vajdasági, felvidéki, kárpátaljai stb.) jellegzetességekről beszélhetünk az egységes magyar irodalmon belül. A költőinek szánt felvetésre valószínűleg nem most születik válasz...
A tárgyalt korszakkal és a kiadványokkal szorosan összefüggött a Minerva-házban tartott irodalomtörténeti beszélgetés. A Kultúra és irodalom a kolozsvári magyar lapokban (1940–1944) című előadáson Dávid Gyula irodalomtörténész, dr. Szász István Tas orvos, író és Vallasek Júlia irodalomtörténész szólalt fel a házigazda szerepét betöltő Kántor Lajos irodalomtörténész mellett. Utóbbi felvezető beszédében megjegyezte: örül annak, hogy a KMN is foglalkozik ezzel az irodalomtörténeti vonatkozásban kiemelten fontos és még csak részben feltárt korszakkal, továbbá bízik abban, hogy az elkezdett munka kiterjed a kevésbé ismert szerzők felkutatására is.
Vallasek Júlia az irodalom és a napi sajtó viszonyát boncolgatta, főleg az Ellenzék kapcsán. A kettő kapcsolatát legkevesebb három szempont miatt tekinthetjük – mondhatni – összeforrtnak: egyrészt az irodalmárok jelentős része újságíróként tevékenykedett, másrészt az újság szabadabb mozgásteret biztosított az irodalom számára, harmadrészt pedig a két világháború közti időszak szerzőinek számottevő hányada közéleti szereplő (is) volt.
A professzionálissá váló sajtó „irodalmiatlanodott”. A II. bécsi döntés előtt még vasárnapi melléklet-anyag volt, 1940 után azonban háttérbe szorult a szépírás, majd a háború egyre kiterjedőbb elmérgesedésével 1943-tól ismét előtérbe került. A világháború utolsó éveiben a cenzúra fokozottabban korlátozta a témákat, így a szerzők az aktualitásokat metaforák formájában irodalmi művekbe rejtve közölték – volt rá példa, hogy főoldalon is!
Dávid Gyula az Erdélyi Helikon kapcsán az ebben a korszakban tetten érhető nemzedékváltást ecsetelte. A havonta megjelenő kiadvány írásaiban többek között az irodalmár társadalmi szerepvállalásának válságát fedezte fel, és kutatta, hogy a korábbi, egyre inkább lemorzsolódó helikonosok és az újak milyen irányvonalak mentén indultak el utat mutatni a sötétségben, kezükben az irodalom fáklyájával. Dávid Gyula rámutatott: a 22 éves román adminisztrációt váltó új korszak elején a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély irodalmárai a dél-erdélyi írókért, költőkért aggódtak a publicisztikákban, és járható hidakat kerestek a határ másik oldalán maradt társakkal való kapcsolattartásért.
Dr. Szász István Tas a kevésbé ismert, nemzedéki alapon működő szellemi csoport „termékének” tekinthető, 1936–1944 között megjelenő Hitelt mutatta be. A szellemi vállalkozásba vetett bizalmat hirdető szociálpolitikai folyóiratot rendiséggel vádolták, Szász szerint alaptalanul. A lapban háborúellenes, románságot is támogató hangvételű írások jelentek meg, és arra szólította a felelős értelmiséget, hogy a kockázatvállalástól se rettenjen el a haladó gondolkodás rovására. Az 1944-ben megszűnt lapról a későbbi években jobbára nem is beszélhettek, mégis felnevelte a mai erdélyi értelmiség idősebb nemzedékét, és iskolateremtő szereppel bírt.
„Sokkal bonyolultabb, konfliktusosabb a kép, mint amilyen elképzelésünk van erről az időszakról a sajtó vonatkozásában” – összegzett Kántor Lajos a „gondolatélesztő” előadások után.
K. H. I., S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
Mindenfajta egyéb összejövetel megtartása továbbra is tiltásba, hivatalos engedélyezésbe ütközött. Így pl. a marosdécsei földművesek nevében Bíró Lajos esperes intéz hivatalos kérést annak érdekében, hogy a helybeli gazdák az EMGE égisze alatt működő és tevékenykedő gazdakört hozzanak létre, s az ótordai egyház is csak prefektúrai engedéllyel tarthatja meg presbiteri ülését. Íme, a hatósági engedély magyar fordítása: „Torda megyei Prefektúra. Szám: 3689/1938. február 20. 14 lej okmánybélyeg. 2 lej légierők bélyege. P.H. ENGEDÉLY. Mi, Torda megye Prefekturája hivatkozással az Ótordai ref. egyház kérésére, mely által engedélyt kér 1938. február 28-án Tordán sorra kerülő presbiteriumi gyűlés megtartására, a VI. Katonai Hadtest 1 sz. Rendelete alapján engedélyezzük, hogy az Ótordai ref. egyház presbiteriumi gyűlést tarthasson Tordán a dr. Ion Raţiu utcai református elemi iskolában 1938. február 28-án 9-13 óra között. Jelen engedély közöltetik igénylővel valamint a helybeli rendőrséggel, mely hivatva van intézkedéseket foganatosítani a rend és csend biztosítására. Prefektus. Aláírása. P.H., Alprefektus. Aláírása. Az Ó-tordai ref. egyháznak.”
Közben a marosújvári csendőrség nyújtott be feljelentést a helybeli református egyház ellen, mivel a nemzeti zászló a papilak fedélzetén lett kitűzve, és „kopott” állapotban van. A gyulafehérvári törvényszéki tárgyaláson hiába bizonygatta Bucsi Endre lelkész, valamint Szabó András védőügyvédje, hogy a rendőrhatóság tűzette a ház födélzetére, s hiába vitte magával bemutatás végett a még teljesen megfelelő zászlót, a bíróság 500 lej büntetéssel sújtotta az egyházat.
Mindezeknél tragikusabb helyzetről számolt be 1939. április 23-án Sükösd Sándor magyarózdi ref. lelkipásztor, kinek panaszlevelét engedtessék meg a maga teljességében leközölnöm:
„Nagytiszteletű Esperes Úr!
Különös ügyben és jelentéssel keresem fel Nagytiszteletű Esperes Urat, mely csak egy „»azt mondják«-on alapszik, de mégis jelentenem kell, mert komoly és brutális valóságon alapszik.
Arról van szó tudniillik, hogy a csekelaki és a m. bükkösi jegyzők, igen bizalmasan, mint magánemberek és barátaim figyelmeztettek, hogy Czintoson keresztül óvakodjak menni, mert kiszemelt vagyok én is a megverésre az ottani románok részéről! Kiszemelt áldozat Balogh Jenő istvánházi lelkész és a három Szász testvér, Ferenc, József és Dezső! A legelső volt, aki még figyelmeztetés előtt részesült a legbrutálisabb verésben: Benkő Zoltán csekelaki lelkész. Ő f. hó 18-án reggel, szekérrel Czintoson át igyekezve Ludasra, legalább ötven (50) nagy botütést kapott egy reá leső román embertől. De azt hiszem ő már jelentette is Nagytiszteletű Esperes Úrnak a vele történteket.
Nem tudom, volt-é fent nevezettnek valami nem helyeselhető ügye czintosi emberekkel, de azt tudom, hogy nekem nem volt. A legnagyobb tisztelettel köszöntem embereknek, valahányszor a községen átutaztam, több személyes jó emberem, ismerősöm van közöttük, akik nagy örömmel köszöntöttek minden találkozás alkalmával. Két templomuk újonnan építésére híveink között gyűjtést engedélyeztem, sőt híveim adakozásra buzdítottam, úgyhogy gyűjtőik nagy örömmel beszélték: román községben sehol sem kaptak oly nagy összeget, mint a mi református magyar községünkben.
És lám mégis feketelistára kerültem. Tartja magát a szó: papjaikat, vezetőiket kell lehetetleníteni, eltenni láb alól. Papjaikat legelsősorban!
És most nem utazhatom be egy hetipiacra, vasútállomásra, egy hivatalos megjelenésre, nem mozdulhatok ki községemből életveszedelem nélkül.
Van-é valaki, aki ez ellen védelmet tud nyújtani, aki ezt feljegyezze, meghallgassa? Keresztyén papokat agyonveréssel fenyegetnek, mert véletlenül magyar emberek azok a keresztyén papok?!
A mozgósítás óta egyszerű híveink közül többet inzultáltak, sőt vertek meg Czintoson. Most már fennebb vannak. Papjaikat akarják elvégezni.
Nem kicsiny jelentőségű ez az ügy. Fel akarnám hívni reá Főhatóságunk figyelmét. Bírjanak tudással arról, milyen nehéz helyzetben él papságunk s mily sötét jövő vár itt-ott reájuk, ha Főhatóságunk nem tesz lépéseket kellő helyen és eréllyel lelkészeinek személyes biztonsága érdekében.
Magyarózd, 1939. április 23-án. Alázatos szolgája, Sükösd Sándor ref. lelkész.”
A következő napon, április 24-én Balogh Jenő istvánházai ref. lelkész hitelesíti a fenti panaszok áradatát, amikor ezeket közli: „A mozgósítás óta a Czintoson való átmenetel veszedelemmel jár. Több fenyegető izenetet kaptam, de nem tulajdonítottam ezeknek komoly alapot. Húsvét másodnapján az úrvacsora osztásról hazajövet kövekkel fenyegettek meg, egy másik alkalommal a fejem elütésével, de ezek mind nem riasztottak meg. Miután azonban az elmúlt kedden Benkő Zoltán csekelaki kollégámat megverték s miután több czintosi hívem figyelmeztetett a komoly veszedelemre, kénytelen vagyok N. tiszteletednek jelenteni, hogy Czintosra egyelőre istentiszteletet tartani nem mehetek.”
Az alsó-felsődetrehemi református lelkészi hivataltól Jakab György lelkész veti papírra terjedelmes sérelmeit, s igényel jogorvoslást, vagy legalábbis tanácsot súlyos helyzete megoldása céljából. Az ortodox vallásra áttért helybeli állami iskola tanítója sorozatos, de alaptalan feljelentgetései alapján a helyi csendőrőrmester a lelkészt, gondnokot, híveket heteken keresztül zaklatta, magához hívatta, majd a lelkészt letartóztatta, Tordára vitte, de miután fogvatartása nem volt törvényes, a felsőbb parancsnokság szabadon bocsátotta. Ezekután bizonyos helybeli magyar személyeknél hazaárulás, izgatás, rémhírterjesztés címén házkutatást tartottak, természetesen eredménytelenül. Mindezek után folytatásként hadd idézzem a lelkész szavait: „Az istentiszteleteken kívül már a híveimmel érintkezni, őket látogatni sem szabad, mert az már izgatás. Feleségem miért járt szabályszerű útlevéllel Magyarországon, testvére Magyarországról miért járt nálam ugyancsak szabályszerű útlevéllel az 1937 évben, miért látogatott meg az 1938 évben egy németországi ev. lelkész? Ezek a tanító feljelentése alapján főbenjáró bűnök. Ma még súlyosabb kellemetlenség nélkül élünk, de ha, mitől Isten őrizzen, súlyosabb idők következnek, ki fog megvédeni a súlyosabb inzultusok ellen, az állami tanító izgatásai után. Eddig csak a telepesek ablakait törték be s inzultálták, megdobálták, a lelkész lovait verték meg úgy, hogy az egyik megvetett, a másiknak a fejét hasították el kapával…”
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATÁS LAPUNK AUGUSZTUS 25-I SZÁMÁBÓL
Szabadság (Kolozsvár)

Új sorozat: Székely Könyvtár
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat első öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székely magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák Mikes Kelemen: Törökországi levelek Tamási Áron: Ábel a rengetegben Bözödi György: Székely bánja Kányádi Sándor: Válogatott versek A kötetek egységára: 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonszámon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új sorozat: Székely Könyvtár (Megjelent)
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat első öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Az eddig megjelent kötetek: Székely népballadák, Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek. A kötetek egységára: 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonszámon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.

Székely Újság (Székelyudvarhely)

Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Székely könyvtár)
„Bezzeg régen” – kezdi Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című könyvének Tizenkettődik cikkelyét, s első olvasás után még mi is elintézhetjük egy ilyen felkiáltással a Metamorphosis...-t:
Hatvanévesen írta a könyvet az öreg, naná, hogy szebbnek és jobbnak látta fiatalságát, mint az 1730-as éveket! S mintha maga Apor Péter adná a lovat alánk, hogy elhamarkodottan ítéljünk! Mert íme, mit ír ez a „vén reakciós” (ahogy egyik méltatója nevezi Aport) könyve utolsó soraiban: „Isten tudja, ír-e utánam valaki, vagy sem; azér írám le, hogy (...) az maradváink emlékezzenek meg régi alázatos együgyűségiben Erdélynek gazdagságáról, az nájmódi mellett való koldusságáról”. S ami ezeket a sorokat megelőzi, tényleg nem sokkal több afféle részletező (igaz, rendkívül plasztikus, felbecsülhetetlen művelődéstörténeti értékeket rejtő) leírásnál mindenről, ami régi, ami tehát jó (ételről, italról, edényekről, bútorokról, ruházatról, táncról, kocsikról, temetési és lakodalmi szokásokról, szitkozódásról és alázatosságról), illetve mindenről, ami új, ami „német”, ami rossz, ami megváltoztatja a szokásokat, a gondolkodásmódot, még a nyelvet is (gúnyolódik is eleget Apor a jövevényszavakon, igaz, szójátékai inkább bájosak, mint szellemesek: „reggeli kávé, herbathé, csukolátának híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e thé, talám azt tudta volna, hogy tezed” stb.). Első olvasásra tehát „csak” nosztalgiázó visszaemlékezés Apor Péter könyve. De csak első olvasásra! Van a Metamorphosis... Ötödik cikkelyében egy igen érdekes mondat: „én is az mostani felfordult világhoz alkalmaztatom írásomat” – veti oda hanyagul (vagy nagyon is tudatosan!) Apor Péter, s ez az ártatlan elszólás (vagy gondosan elrejtett kulcsmondat!) alaposan elgondolkodtatja az olvasót. Mert miről is van szó?! Apor Péter 1676-ban született, tehát már 14 éves volt I. Apafi Mihály halálakor. Apafi Erdélyéről sokan sokfélét írtak már, de az tény, hogy a II. Rákóczi György okozta felfordulás, illetve a török büntető hadjárata után az Apafi-féle Erdély már nem „tündér” (értsd: változékony) ország, hanem valamiféle jótékony mozdulatlanságot élvez. Függetlensége ugyan csak látszatfüggetlenség, de mégis függetlenség, ahol egy-két kivégzést leszámítva béke és nyugalom honol. És mi következik Apafi után? A felszabadító háborúk, azaz a török kiűzése a Kárpát-medencéből, a Habsburg-uralom konszolidációja Erdélyben is stb. Tehát minden „az nájmódi, újmódi, rosszmódi szerint” folyik: Apafi Erdélyének „patriarchális” társadalmi viszonyai helyett haszonlesés és címkórság („az Rákóczi Ferenc fejedelem motusa után mennyi báró, mennyi gróf lett, hosszú volna leírni, mert teli vélek az ország”), a régi „nyájasság” helyett erkölcsi züllés („Jut eszemben, gyermekkoromban, hogy egy fattyazó kurva vala Torján, meg is hala az szülésben, annak olyan híre volt, hogy kurva, mintha valami nagy csuda történt volna; de most bizony nem csuda, és talám olyan ritka most az jámbor, az mely ritka volt abban az időben az kurva”) stb. Nem is maga a változás, sokkal inkább a változás mérete a legszembeötlőbb Apor könyvében. Hiszen Habsburg-konszolidáció ide, katolikus restauráció oda: a XVIII. századi erdélyi magyar ember lelkében bizony ott kísért a jövő bizonytalansága. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, hogy Apor Péter könyvében a barokk embere vágyódik vissza a hosszúra nyúlt erdélyi magyar reneszánszba. Bár az is lehet, hogy nem túloznék nagyot; talán épp ezért lett Apor könyve olyan, amilyen lett: olyan részletező, olyan barokkosan körmondatos, olyan „elvágyódó”...! Nekünk, székelyföldieknek külön öröm, hogy Apor könyve székely nyelvjárásban íródott. Hogy miben áll ennek a nyelvjárásnak a jellegzetessége, azt most nem részletezném, inkább meghagyom az olvasónak a felfedezés örömét. És még valami miatt nagyon tudom ajánlani a Metamorphosis...-t: tudjuk Apor Péterről, hogy bár nem szerette az új világot, mégis „kiegyezett” a nagy olvasztótégellyel, a Habsburg-birodalommal (sőt: könyve egyik díszkötéses példányát – átok terhe mellett – a Guberniumra bízta megőrzés végett). S ha már az olvasztótégelynél tartunk: a Metamorphosis...-t olvasgatva egyre gyakrabban vágyódtam vissza gyermekkoromba, Ceauşescu Romániájába! A Nobel-békedíjjal frissen kitüntetett Európai Unióból! Uramisten!, kérdeztem rémülten, vajon hányan lehetünk ilyen „vén reakciósok” az Unióban?!
Lövétei Lázár László
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székely magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek, Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, Benedek Elek: Székely népmesék, Farkas Árpád: Válogatott versek, Tamási Áron: Ábel az országban, Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonszámon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új sorozat: Székely Könyvtár (Megjelent)
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával.
Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székelymagyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák
Mikes Kelemen: Törökországi levelek
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Bözödi György: Székely bánja
Kányádi Sándor: Válogatott versek
Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae
Benedek Elek: Székely népmesék
Farkas Árpád: Válogatott versek
Tamási Áron: Ábel az országban
Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések
A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelent
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával.
Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székelymagyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák
Mikes Kelemen: Törökországi levelek
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Bözödi György: Székely bánja Kányádi Sándor: Válogatott versek Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae Benedek Elek: Székely népmesék Farkas Árpád: Válogatott versek Tamási Áron: Ábel az országban Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A két bujdosó székely
Mesébe illő történetet mondok el, mely akár így is kezdődhetne, hogy volt egyszer, hol nem volt…, de amit elmesélek, az volt! Erdőszentgyörgyön volt a második világháború után. Két betelepült család élt Szentgyörgyön. Mindketten Budapestről költöztek a Kis-Küküllő mentére. Az egyik Pethő István orvos és családja, a másik Szabó László molnár és malomtulajdonos családja volt. A történet másik két főszereplője: Szervátiusz Jenő szobrász, és Bözödi Jakab György író. E két erdélyi atyafira nehéz idők jártak. Magyarok voltak és értelmiségiek. Egyik a vésőjével, másik a tollával szolgálta a székelységet. A kettőjük közül a több baja Bözödi Györgynek volt a román sziguráncával. Ő akkor már megjárta a Duna-csatornát, ahol térdig elfagyott a lába nádvágás közben. Szervátiusz Jenőnek a végzetes bűne az államhatalom előtt az volt, hogy Párizsban tanult, ahol nem elfelejtette a nemzetiségét, hanem az megerősödött benne. Munkái ezt követően kőbe, fába faragott székely jellemeket ábrázoltak. Ugyanez került irkalapra a Bözödi György tollából is. Így mindketten szálkák voltak a kommunista rezsim szemében. Bözödi György ismét az államhatalom látószögébe került és a letartóztatási parancs sem késlekedett volna sokat. De szőrén-szálán Bözödi György Bözödről és Szervátiusz Jenő Kolozsvárról eltűnt. Erdőszentgyörgyre bujdostak mindketten. Jól elrejtették őket. Titok fedi azt az időszakot. Szentgyörgyön csak a két család és a református lelkész tudott hollétükről. A Szabó család egy vízparti kis házában, melyről nem tudott a falu, Szervátiuszt bújtatta, a Pethő család Bözödi Györgyöt. Az estéiket sötétedés után együtt töltötték, de a kopók elől igazi menekvés nincs. És akkor láss csodát: amikor kezdték figyeltetni a két családot, végleg eltűnt a két művész. Többé semmilyen hír nem szivárgott ki felőlük, semmilyen nyom nem maradt utánuk. Keresték őket, hasztalan. A Pethő család gyermekei édesapjuktól szigorú parancsot kaptak: tilos volt a padlásra menni! A család a Rhédey-kastély gazdasági épületében lakott, ahol Pethő doktor magánrendelőt és klinikát működtetett. A hosszú épület dupla padlásos volt. A padlásfeljáróval szemben, attól a legtávolabbi ponton elfalaztak két métert, melyet nem lehetett ránézve észrevenni. A 2x3 méteres szobába, melynek ajtaja nem volt, egyszerűen befalazták a két székely értelmiségit. Szervátiusz Jenő, kimászva az egyik mozgó plafonléc alatt, olykor még elment a Küsmöd-patak és a Küküllő mellé az elhagyott kis házba, hisz faragott. Ott tanult meg tűzifából is szobrot készíteni. Bözödi György ellenben hosszú ideig befalazva volt a Pethő család vendége. Ott írt. Csak akkor jött alá, amikor a keresésével felhagyott a hatalmi szerv.
A család gyermekei hallottak valamit Bözödi Gyurka bácsiról, aki eltűnt, de nem érdeklődtek felőle, mert atyai parancs tiltotta ezt. Nem kérdezték, hogy miért viszik a szüleik fel a padlásra a vizet, élelmiszert. Akkor és ott egyik művészünket sem találta meg a sziguránca.
Később a Pethő családot is kitelepítették, és kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra. Az épületegyüttesből iskola, bentlakás lett…, és egyszer csak láss csodát: előbukkant a befalazott szoba. Természetesen a gazdag képzeletű nép a szoba rendeltetéséről azonnal legendát szőtt. „Olyan gazdag volt Pethő doktor, hogy ide rejtette el a kincseit! stb.“ És valóban, a Pethő család hatalmas kincset rejtegetett, az egyetemes erdélyiség kincsét, melyet a pénz és rendszerváltás, a rozsda, az infláció nem vihetett el.
A két család gyermekei, akik ma már túl vannak a nyugdíjkorhatáron, megőrizték a titkot, melynek, ha nem hívő lennék, akkor azt mondanám, hogy érdekes véletlenként jutottam birtokába. Erdőszentgyörgytől 3000 kilométerre találkoztam a Pethő család akkoriban még csak 5-6 éves kislányával. Ő, Ildikó, egy magyar ének- és tánckart vezetve skandináviai turnén volt. Az előadásukat, melyből kiütköztek a Kis-Küküllő menti népdalok, lelkesen megtapsoltam. Szép, jó műsort adott a magyarországi művészcsoport. A későbbi beszélgetésünk hazarepített. Haza a tanárnő otthonába, Erdőszentgyörgyre, és az én otthonomba, Magyarkirályfalvára. Így került elő az eset, melyről nem tud az irodalom, nem tud a művészettörténet. Szereplői megőrizték a hétpecsétes titkot. Csodálkozott is a másik hajdani gyermek, mai nyugdíjas budapesti illetőségű lakos, hogy tudok a titkukról, de megerősítette azt. S így, közel hatvan esztendő elteltével e titok többé nem titok, és merjük hinni, hogy a székelynek többé sohasem kell bujdosnia, menekülnie a saját hazájában, melyben befalazva élt valaha Szervátiusz Jenő szobrász és Bözödi Jakab György író. György Horváth László
Népújság (Marosvásárhely),

Székelyeknek, székelyekről. És nem csak…
Ritka és példaértékű kezdeményezés a Székely Könyvtár című könyvsorozat, amelyet a Hargita Kiadó és a Hargita Megyei Tanács indított útjára. Ennek első 10 kötetét mutatták be hétvégén Marosvásárhelyen, a G. Caféban. Lövétei Lázár László és Fekete Vince költőkkel, a Székelyföld folyóirat és egyben a sorozat szerkesztőivel a már hagyományossá vált Látó Irodalmi Játékokon Parászka Boróka újságíró beszélgetett.
Habár az est a rendezvény plakátján szereplő "Megesz-e a medve?" kérdés és medvekép tisztázásával kezdődött, a résztvevők megállapították, hogy a beszélgetésnek semmi köze "a medve nem játék", jól ismert székely mondáshoz. Sőt, a medvének a bemutatott kötetekhez sincs köze, a műveknek viszont a székely identitáshoz annál inkább, hisz a 100 kötetesre tervezett Székely Könyvtár-sorozat épp ezt hivatott felmutatni, erősíteni.
"Mindenkinek van egyfajta elképzelése a székelységről, egyesek úgy gondolják, hogy mi valamiben mások vagyunk, és én azt tanultam, hogy a másságot tisztelnünk kell, úgyhogy ezzel a sorozattal az lenne a cél, hogy felderítsük miben is áll ez a regionális másság, meg lehet-e egyáltalán fogni, meg lehet-e magyarázni." – mondta Lövétei Lázár László. Parászka Boróka kérdésére válaszolva, hozzátette, hogy a sorozat létrehozásával szellemi hátteret szeretnének nyújtani a regionális tudatépítéshez. "Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lesz az elkövetkezendő években a Székelyföld. Nem ártana hangsúlyosabban figyelni rá, megerősíteni azt. És nem mindegy, hogy milyen szellemi erővel vágunk ennek neki. Ha bemegy az ember a könyvesüzletbe, rengeteg könyvet talál a székelyekről, a Székelyföldről, de mi úgy gondoltuk, hogy nem árt az alapműveket egy sorozatba összegyűjteni, ez kiindulóalap lehet, ha rá tudjuk venni az embereket, hogy ezeket a műveket elolvassák, szeressék, akkor már megérte."
A szerkesztők igyekeztek az írott kultúra minden területéről és minden korszakából szerzőket beválogatni a sorozatba. Az irodalmi művek mellett helyet kapnak szociográfiai és történelmi írások is, a népköltészet és a klasszikus írók mellett pedig a kortárs szerzők is. Évente 10 kötet kiadását tervezik, ötös "minisorozatokban". A szerzők listázásakor elsősorban olyan írókra, költőkre esett a választás, akik származásilag is a régióhoz kötődnek, de attól az ötlettől sem zárkóznak el, hogy nem székelyföldi írók Székelyföldről szóló köteteit is megjelentessék – tudtuk meg a szerkesztőktől. Az első tíz kötet szerzői közt ott van, többek között, Mikes Kelemen, Apor Péter, Tamási Áron, Bözödi György, Kányádi Sándor és Zsögödi Nagy Imre is. Minden minisorozatban szerepel majd "régi", közelmúltbeli és jelenkori könyv egyaránt.
A kötetek közt nagyon sok újrakiadás van, szembetűnő viszont, hogy nincs előszó, utószó, fülszöveg. Ez a fajta szerkesztés tudatos választás volt: "az előszavak, utószavak általában valamilyen időhöz, helyhez, hangulathoz kötődnek (…) a szövegek elmondják maguk helyett azt, amit mondani kell, mi csak hozzá tudunk tenni, rosszabb esetben elvenni azokból" hangsúlyozta Lövétei Lázár László. Mégis, könyvjelző formájában pótolják az életrajzi adatokat, és a sorozat honlapján (http://www.szekelykonyvtar.ro) ajánlók is olvashatók.
A beszélgetés során felmerült a kérdés, hogy Nyírő József , Vass Albert, vagy más "kényesnek" számító írók szerepelni fognak-e a sorozatban? Fennáll-e a veszélye annak, hogy nem kívánt ideológiák tükröződjenek bizonyos művekben, s ezek hatással legyenek a sorozat többi darabjára, hogy az összeolvasásból összefolyás legyen?
"Ha szólásszabadságról van szó, akkor minden jelenjen meg és legyen az oktatás feladata, hogy elmagyarázza a diákoknak, hogy volt ilyen, volt olyan, Nyírő ide tévedt, oda tévedt, de attól függetlenül, írt gyönyörű novellákat" – jegyezte meg Lövétei Lázár László, Fekete Vince pedig hozzátette, hogy "nem létező dolgok fölött nem érdemes vitát nyitni. Nyírő írásairól nem esett még szó, ha pedig meg fog jelenni, meg kell nézni, hogy az adott könyvben mi szerepel."
A közönség soraiból jövő hozzászólásokból is kiderült, hogy az a "szellemi minimum", amelyet a sorozat szerkesztői az olvasók figyelmébe ajánlottak túlmutat ideológiákon és valós értéket képvisel
Toth Ibolya
Népújság (Marosvásárhely),

Száz éve született Bözödi György (1913. március 9.–1989. november 25.)
Az író nagy pillanatai
Irodalmunk 1945 utáni időszakának egyik leggonoszabbul ignorált alkotója volt, pedig már indulásától voltak nagy, felejthetetlen pillanatai. Már első elbeszéléseivel, majd gyönyörű kisregényével, a Nyugtalan pásztorokkal jelentőset alkotott.
1940 után a Termésben közölt elbeszélései, tanulmányai jelezték, hogy a székely írók, Tamási Áron és Nyirő József után is lehet a zaklatott, nehéz sorsú történetekkel tele székely falvakról másként beszélni. A székelység történetének szenvedélyes kutatása és feltárása Janus-arcú írói egyéniségének másik arcát dokumentálja, és érdeklődésének másik nagy területét mutatja. Elbeszéléseinek, majd regényének, a Romlásnak fikciós világát hitelesíti fő műve, a székely történelem nagy tetemrehívása, a Székely bánja. Amely műfaja szerint ugyan monográfia, de több is ennél. Személyes hangú vallomás is világáról. (S hál’ istennek a Székelyföld folyóirat könyvsorozatában nemrég újra megjelent, hozzáférhető, mindenkinek nyugodtan ajánlhatjuk figyelmébe, akit érdekel a balcsillagzat alatti székely történet.) Elbeszélései, regényei árnyékba borítják a költőt, pedig ahogyan egyik odaadó híve, Szőcs István többször is leírta: Bözödi fanyar, ironikus bökverseivel és lázasan áradó szabadverseivel költőként is jelentőset, maradandót alkotott. Sajnos, minden versantológiából kimarad, egyszerűen nem értem, miért? 1940 után a Romlás című regénye s nemzedéke folyóiratában, a Termésben közölt tanulmányai, elbeszélései is tanúsíthatják, hogy kitartóan dolgozik, tágítja műve határait. 1944-ben ma szinte hozzáférhetetlen folyóiratokban jelennek meg részletek készülő, Jónás Ninivében című regényéből. Hogy a kézirattal mi történt, nem tudni. Lappang valahol. Bözödi György életében egyfolytában Jónás-regényéért vezekelt. (A történetet már öregkorában, a fordulat után ő maga mesélte el a Tiszatájban megjelent interjúban.) Ezért ítélték a negyvenes évek végén börtönbüntetésre is. S az ítélet döntően meghatározta kiszabadulása után is írói lehetőségeit. De továbbra is, sokszor a megjelenés minden esélye nélkül is dolgozott, bokaficamok, házkutatások és betegségek kényszerszüneteit leszámítva, haláláig a székelység múltjával és különösen az 1848–49-es forradalom történetével foglalkozott, részletek jelentek meg be nem fejezett, Gábor Áronról szóló regényéből. Hagyatékának egy része a kolozsvári Múzeum Egyesület birtokában, innen még kerülhetnek elő érdekességek, másik részének sorsa, fájdalmas tény, de ismeretlen. Kéziratokkal teli ládái Pestre kerültek egy rokonához, és nem tudni, mi történt velük. De életművének jelentős része megvan és hozzáférhető, az imaginárius Erdélyi Könyvtár szerves, elidegeníthetetlen része, s jelentősége nő az időben. Nevével fémjelzett díjat nyújt át évente a Székelyföld folyóirat.
(Hatházi)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),