Sára Sándor egyik megdöbbentő dokumentumfilmje: Magyar nők a Gulagon. A Duna Televízió a kommunista diktatúráról több dokumentumfilmet sugárzott, ilyen volt Böszörményi Géza Recsk című munkája, a Gyulyás testvérek nyomasztó összeállítása a hortobágyi kényszermunkatáborokról, olvasható Bogdán László beszámolójában. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 16./

Magyar honvédek a közösségi emlékezetben
Mintegy 2500 hősi halott és több ezer sebesült a 70 éve lezajlott tordai csata magyar veszteségeinek mérlege. A második világháború legnagyobb magyar hadműveletének történései – képünkön a csatában odaveszett két erdélyi honvéd a frontra indulás előtt – ma is élénken élnek a környező falvak emlékezetében. Az újjáéledő erdélyi hadisír-gondozás felidézi a múltat.
Az Aranyosszékre vezető műúton közelítünk Boldizsár Zeyk Imre nyugalmazott tanárral, kalotaszegi helytörténésszel a Kisbányai szorosba. Hetven évvel ezelőtt, 1944. szeptember 5-én ezen az útvonalon hatolt be Dél-Erdélybe a 2. királyi honvéd hadsereg. A Kolozsvárról és Gyalu irányából érkező több tízezres had Magyarlónánál lépte át az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó román–magyar határt. A II. bécsi döntés alkalmával Romániához csatolt négy legdélibb kalotaszegi magyar falut – Magyarfenest, Tordaszentlászlót, Magyarlétát és Alsójárát – felszabadítva, a honvédség az Aranyos völgyén ereszkedett le az aranyosszéki magyar falvakba, a Maros vonaláig. Ekkor került magyar fennhatóság alá Torda is.
Az 1944. szeptember 13. és október 8-a között lezajlott tordai csata első helyszínén, a Kisbányai szorosban állunk meg. A helytörténész nemcsak történelemkönyvekből és levéltári adatokból ismeri a 70 évvel ezelőtti eseményeket, hanem tizenéves fejjel maga is átélte azokat. Pontosít, amikor arról beszél, hogy a magyar honvédség első ütközetére, illetve emberveszteségeire nem a híressé vált tordai csata kitörésének dátumán, azaz szeptember közepén került sor, hanem legalább egy héttel korábban, szeptember 5-én, illetve 6-án, amikor báró Aczél Ede vezetésével magyar előcsapat érkezett Magyarfenesre és Tordaszentlászlóra. A magyar falvak lakossága kitörő örömmel fogadta őket, hiszen a Romániához csatolt, határ menti falvakban a román vasgárdistákból verbuválódott helyhatóság minden elképzelhető módon terrorizálta a magyarságot. Az 1940 és 1944 közötti négy év a dél-erdélyi magyarság legnehezebb időszaka volt Trianon után. Ezt változtatta pokollá az 1944. augusztus 23-i román átállás. Az aggastyánok kivételével minden férfit kényszermunkára hajtottak el Románia különböző vidékeire, az otthon maradt tizenéves gyerekeket erdőkitermelésre, és a fa elszállítására fogták a megmaradt családi fogatokkal. A határmenti falvakban igen szigorú kijárási tilalmat vezettek be, és aki ezt megszegte, az súlyos retorziókat szenvedett.
„Szeptember 4-én, éjszaka arra ébredtünk, hogy megbolydult az 1940-ben Tordaszentlászlóra telepített önkormányzat, határőrség, csendőrség és a posta román alkalmazotti gárdája. Ki biciklin, ki taligán, ki a magyar gazdáktól elkötött lovakkal, marhákkal és szekerekkel menekült, amikor hírét vették, hogy bejönnek a magyar csapatok. Pár óra alatt – igaz, csak rövid időre, de – vége lett a négy éves terrornak” – magyarázza Boldizsár Zeyk Imre.
Orvtámadás a szorosban
Később derült ki, hogy a magyar falvakból elfutott, zömében román vasgárdisták – családjaikat Tordára vagy más, biztonságosnak ítélt helyre menekítve – állig felfegyverkezett partizáncsoportokban, lesben várták a magyar csapatokat. A másnap délután megérkező előcsapat katonáinak többsége a Tordaszentlászlótól mintegy 10 km-re fekvő, szűk Kisbányai szorosban a rájuk zúduló golyózáportól esett el.
A szorosból kifele tartva, egy út menti kis tisztáson állunk meg. Boldizsár a főútról letérő mellékútra mutat, arra a kis útkereszteződésre, amely alatt tömegsír található: itt hantolták el a harcokban elesett magyar katonákat. Az egy hónapig tartó magyar felségterületet október derekán már szovjet csapatok vették uralmuk alá, a vidék mozgó front áldozata lett, a tömegsír jeltelen helyként maradt meg a közösségi emlékezetben.
A tordai csatában elesett honvédek sírjainak felkutatásával foglalkozó Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, az idén januárban elhunyt Pataki József Boldizsár Zeyk Imrével többször is járt a helyszínen, de a román önkormányzattal nem sikerült megegyezni a tömegsír megjelölésében. Az itt nyugvó honvédek azonosítása, és esetleges exhumálása immár a közeljövő feladata.
Az előcsapat tragikus sorsa után a vidéket átfésülő magyar hadsereg a vasgárdisták kis részét tudta csak elfogni. Többségük a magyar csapatok egy hónap múlva történő visszavonulása után vette ismét birtokba a völgy magyar falvait, aminek kis híján tragikus vége lett. Boldizsár így emlékezik: „Két hétig tartott itt a front. A magyar falvakat elfoglaló román csapatok október 18-án kiparancsolták a pincékben megbúvó asszonyokat és gyerekeket, és egy átalvetőnyi holmival vagy jobb esetben egy-egy marhafogattal indították útnak őket Alsójára fele. Magyarfenes azért menekült meg, mert románul Vlahanak hívják, és a más vidékről érkezett román katonákat a név megtévesztette. Tordaszentlászló és Magyarléta megmaradt magyar lakossága hosszú sorokban elindult felfele a völgyön: Alsójárában a felfegyverkezett vasgárdista fészekalj várta őket. Tömegmészárlás lett volna, ha időközben nem érkezik meg egy szovjet járőr csapat. Mivel az orosz parancsnokság részéről semmilyen lakossági kiürítés nem volt elrendelve, az orosz katonák rögtön átlátták a helyzetet, és a vasgárdistákat a helyszínen letartóztatták. A falvakba visszaparancsolt magyarság így menekült meg.
A Kiserdő újratemetett katonái
Tordaszentlászlón meglátogatjuk a kiserdei honvédtemetőt, ahol a faluban 1944 őszén berendezett magyar hadikórház elhunyt sebesültjei nyugszanak. Tordaszentlászlóra kerültek a tordai csata különböző helyszínein – Csürülye, Kékbükk, Peterd, Tordai hasadék, illetve Hagymás – megsebesült magyar és német katonái, közülük 21 honvédet az egykori tüdőszanatórium parkjában temettek el. 1946-ban Boldizsár Zeyk Imrét más helybéli tizenévesekkel kivezényelték, hogy a két évvel azelőtt eltemetett katonák maradványait ássák ki. Egyházi szertartás szerint mind a 21 honvédet újratemették a szanatórium kiserdei temetőjében. Az erdélyi honvédtemetők ötvenes évekbeli közös sorsa következett Tordaszentlászlón is: a szomszédos román falu, Kisfenes erdésze buldózerrel egyengette el a sírhantokat, és helyükbe fenyőt ültetett. 2004-ben sikerült a tordaszentlászlói magyar önkormányzatnak az egykori honvédsírok helyét megtisztítani, és fekete márványtáblába vésetni minden elhantolt katona nevét. Alig egy kilométerrel odébb, Kisfenes bejáratánál tömegsírban fekszik több tíz magyar, román és szovjet katona. Az önkormányzat által emelt emlékoszlopra románul, magyarul, oroszul és németül vésették be az emléktáblákat, a többségi „tolerancia” azonban csak a románt tűrte meg: a felavatás után néhány héttel csak a román nyelvű tábla maradt, ismeretlen tettesek a többit lefeszítették.
Boldizsár szerint a román falvakban – ahol az önkormányzat, de gyakran a lakosság sem partner a számukra idegen, elhunyt katonák iránti kegyeletben –, nehéz megjelölni a jeltelen honvédsírokat. Példaként a színromán lakosságú Pusztaszentkirály esetét említi: itt 1944 októberében keresett menedéket a falu egyik gazdátlan szénapadlásán az a magyar katonaraj, amely a Tordai hasadék védelmével volt megbízva, de leszakadt a visszavonuló magyar hadseregtől. Reggelre vasgárdisták vették körbe a csűrt, a magyar katonákat lefegyverezték, és egy szalmakazal köré felsorakoztatva összekötötték a kezüket, majd rájuk gyújtották a szalmakazlat. A mintegy húsz honvéd megmaradt csontjait a falu hídja mellé földelték el jeltelen tömegsírban. A korabeli időkben is példátlan kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosság híre a faluban dolgozó tordaszentlászlói építőmunkások révén derült ki. Boldizsár Zeyk Imre felkereste a helyszínt, és a budapesti Honvédelmi Minisztériummal folytatott levelezése során derült ki az eltűnt katonák kiléte. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság számára a pusztaszentkirályi tömegsír megjelölése is a következő időszak egyik nagy kihívása.
Tordán már hiába is keresném az erdélyi honvédsírok feltárásának és gondozásának nagy öregjét, a mindig életerősnek és fiatalnak látszó Pataki Józsefet. Az idén januárban 83 éves korában elhunyt, a magyar állam által többször kitüntetett aranyosszéki származású egyesületi elnök maga is olyan családból érkezett, ahol gyerekkorában megtapasztalta a poklok poklát: édesapját, a várfalvai unitárius lelkészt gyerekei és felesége szeme láttára lőtték agyon az orosz katonák, majd holttestét megcsúfolva, végighurcolták a falun, mintegy ízelítőt nyújtva abból a „felszabadításból”, amit a Szovjetunió hozott Erdélybe. Az üveggyári technikusként, atlétaedzőként és fafaragóként dolgozó tordai férfi a rendszerváltás után RMDSZ-elnök és önkormányzati képviselő volt a tordai helyi tanácsban. Ő akadt rá az unitárius egyházközség levéltárában a tordai csatában elesett katonák egy részének nevére és rangjára, akiket közvetlenül a front elvonulása után a város magyar lakossága ásott ki négy tömegsírból, és Torda magyar temetőjébe helyezte őket örök nyugalomra. A kommunizmus évtizedeiben csak sejtések voltak az egykori honvéd sírkert pontos helyéről. A rendszerváltás után – amint a temető visszakerült a három történelmi magyar egyház tulajdonába – letakarították a jeltelen honvédsírokat, és elkezdődhetett a tervezgetés.
Józsa Lajos tordai unitárius lelkésszel megyünk ki a belvároshoz közeli magyar temetőbe. Pataki József honvédsírgondozói öröksége most az ő vállán nyugszik. Ő ismerte legjobban az egykori elnök munkáját, törekvését, nyilvántartásait, így ennek folytatását rátestálták.
A kilencvenes évek elején rendbe tett sírkert mai formáját a kétezres évek elején nyerte el. „Pataki József kapcsolatba lépett a budapesti Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozó irodájával, egyeztette a nyilvántartásunkban szereplő elhunyt katonák lajstromát, és ezzel kezdetét vette az a több, mint 15 éves erdélyi hadisírgondozó munkássága, amelynek során mintegy hatvan észak-erdélyi helyszínen sikerült megjelölni a magyar hősök sírját” – összegzi dióhéjban Pataki József kiemelkedő munkásságának történetét Józsa Lajos. A tordai honvéd sírkert mai kialakítása a támfalba bevésett 221 magyar, 15 szovjet és 14 német katona nevével és rangjával a tordai csata 60 éves évfordulójára, 2004-ben készült el. A gyászszertartással egybekötött eseményre számos magyarországi és a világ különböző részeire elszármazott hozzátartozó jött el, akik közül többen is pénzadománnyal támogatták a sírkert kialakítását. A front elvonulása után elhantolt 249 katona nyughelye nemrég egészült ki a 250. honvéddel, akinek maradványaira a szindi bányában bukkantak. Pataki József annak idején a Duna tévének adott interjúban mesélte el, hogy Bialkó János honvéd rokonai is eljöttek a tordai temetésre, többek között egykori menyasszonya, aki arról érdeklődött, nem találták-e meg volt vőlegénye személyes dolgai között pecsétgyűrűjét? A kolozsvári polgárőrség által feltárt és a temetésre átadott magyar katona sírjából előkerült személyes dolgait átadták a magyarországi hozzátartozóknak.
Málenkij robot: fele nem tért haza
A tordai papilakban vendéglátómmal számítógépen vesszük számba a mintegy 60 helyen kialakított honvéd sírkertek lajstromát. Van, ahol csupán néhány elesett katona hantjához kellett jelet tenni, de van, ahol tömegsírok márványlapjai hirdetik a mészárlás emlékeit. Nagyenyeden az oroszok 234 magyar hadifoglyot öltek meg: az áldozatok emlékére 2007-ben avattak emlékművet. Eddig összesen 2471 elhunyt magyar katonát sikerült azonosítani Kolozs, Fehér, Maros, Szilágy és Bihar megyében. Kolozsváron például 251 honvéd nyugszik a Házsongárdi temetőben, Aranyosegerbegyen 60, Alsó- és Felsőszentmihályon 70, Bonchidán 109, Detrehemtelepen 60, Gyulafehérváron 65, és a sort hosszan lehetne folytatni. Józsa Lajos arról is beszél, hogy színromán településen is sikerült emlékművet avatni. Az aranyosszéki Székelyhidason egyedi jelenségnek lehettek tanúi: egy idős román tanítónő hosszú évek óta gondozza 12 magyar honvéd sírját a falu temetőjében. Ő vezette oda a tordai hagyományőrzőket, és az elkészült emlékművet a helyi görög katolikus pappal közösen avatta fel a tordai unitárius lelkész. A kérdésre, hogy a román tanítónő miért gondozta magyar katonák sírját, azt válaszolta: bátyja román katonaként a Tátrában hunyt el, és abban reménykedett, hogy a messzi távolban valaki az ő sírját is gondozza.
A beazonosított Torda környéki sírokban a tordai csata különböző helyszínein történő hadműveletekben elhunyt honvédek nyugszanak, de a visszavonuló magyar hadsereg későbbi veszteségei is előkerülnek Erdély különböző helyszínein. A tordai csata vesztesége nagyobb volt, mint amennyi elhunyt katonát sikerült az elmúlt 15 évben a környéken beazonosítani. A 2008-ban megkötött magyar–román hadisír-gondozási egyezménynek meg kellett volna könnyítenie a folyamatot, valójában mégsem tapasztalható lényegi elmozdulás az egyezmény előtti időszakhoz képest. A román Honvédelmi Minisztérium hadisír-gondozással foglalkozó főosztályának honlapja számos orosz, német vagy más nemzetiségű, államilag fenntartott temetőről tájékoztat, de a felsorolásban egyetlen magyar temető sem szerepel. Többek között ezt is meg szerettük volna kérdezni a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadisír-gondozási Irodájának vezetőjétől, de az előzetes egyeztetés ellenére az interjútól mégis elzárkózott. Így a hivatalos magyarországi álláspont hiányában csak találgatni tudjuk, hogy milyen jövő vár az erdélyi magyar hadisír-gondozásra. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság lelkes önkénteseinek, illetve az Erdély-szerte fellelhető magyar önkéntesek munkájának köszönhetően további többszáz erdélyi honvédsír vár beazonosításra.
Tordán újabb nagyszabású megemlékezéssel készülnek október 4-én a tordai csata 70 éves évfordulójára. A malenkij robotra elhurcolt 417, és ebből 204 elhunyt tordai és Torda környéki magyar férfi emlékére avatnak önerőből egy új emlékművet a temető előterében.
A tordai csata története
„1944. augusztus 23-án Románia kivált a tengelyhatalmak közül, és megpróbált kapcsolatot teremteni a szovjet hadvezetéssel, aminek áldozata lett a hadszíntéren küzdő román haderő egy része. Magyarországon a kiválás nem merült fel olyan fajsúlyosan, mint Romániában, ezért a magyar politikai és katonai vezetés már augusztus végén Erdély katonai védelmének megszervezésében ügyködött. Tisztában voltak azzal, hogy a szovjet csapatok dél-erdélyi feltartóztatása nélkül Észak-Erdélyt lehetetlen megvédeni” – magyarázza Nagy József székelyföldi hadtörténész a tordai csata előzményeit.
Az Árpád-vonal kiépítése csak a Keleti Kárpátok területére vonatkozott, ezért a déli hágók védelmének szükségessége elengedhetetlenné vált. A németek többször is ígéretet tettek a haderő jelentős átcsoportosítására, de ez nem történt meg, ezért a magyar politikai vezetés elhatározta, hogy a honvédség önállóan valósítja meg. Az erdélyi 9. hadtestparancsnokság átszervezésével, és a 2. honvéd hadtest Erdélybe irányításával április 29-én Dálnoki Veress Lajos parancsnoksága alatt ismét létrehozták a 2. királyi honvéd hadsereget.
A szovjet vörös hadsereg szeptember 13-ra bevonul Dél-Erdélybe, és ez megpecsételi a dél-erdélyi magyar katonai tervek kivitelezését. A magyar hadsereg visszavonul a Maros, illetve az Aranyos vonalára. A szeptember 13-án harckocsikból álló orosz támadás Aranyos-parti, véres küzdelembe torkolt, a tordai csata három szakaszban október 8-ig tartott.
A harci események a Tordát övező régióban zajlottak, de Marosvásárhely irányában, a Maros vonalán és a Gyalui havasokban is harcok dúltak. „Először két hídfő volt: Tordánál a nagyváradi 25. gyalogezred és Aranyosegerbegynél a 26. kolozsvári gyalogezred. Szeptember 22-ig, a csata első szakaszában, a túlsúlyban levő szovjet haderő – a fokozatosan felzárkózó, újjászervezett román haderővel közösen – próbált teret nyerni. Ekkor még betöréseiket a magyar ellentámadás fel tudta számolni. Legtöbbször a 2. királyi páncélos hadosztály mentett magyar életet. Szeptember 19-én bontakozott ki a legjelentősebb magyar ellentámadás a Sósfürdő és a Szentjános völgyében. Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyaloghadosztály 25. gyalogezredének és Torda városának katonai parancsnoka a tordai Sósfürdő temetőben, közel szülei sírjához esett el, mert egy tapodtat sem akart hátrálni szülővárosa védelmében” – fogalmaz Nagy József.
A 2. szakaszban, szeptember 22. és 30. között különböző völgyekben hullámzottak a harcok. Szeptember 23-án a 23. német páncélos hadosztály ellentámadása emelhető ki: ez felszabadítja Aranyosegerbegyet, majd 24-én a Gyalui havasokban is egy erősebb harc bontakozik ki. A harmadik szakasz szeptember 30-a után kezdődik, és lényegében az október 8-i teljes visszavonulásig tart. A magyar hadsereg október 4-én üríti ki Tordát. Sikák László, a 26. gyalogezred egyik parancsnoka felügyeli a kiürítést, és zászlóalja utolsóként, már túl későn hagyja el a várost: az orosz túlerővel szemben folytatott harcban a hátvéd magyar katonák kétharmada elesik. Az október 8-i visszavonulással kezdődik Észak-Erdély kiürítése. A hadtörténész szerint a sokszoros szovjet túlerő ellenére a tordai csata a magyar királyi honvédség legnagyobb önállóan tervezett és vezetett hadművelete volt a 2. világháborúban. A tordai csata akadályozta meg azt, hogy a szovjet csapatok előre törhessenek Nagyvárad-Debrecen irányba. A magyar hadsereg egy hónapig tartóztatta fel az orosz csapatokat, amíg a magyar haderő, és a teljes magyar közigazgatás elhagyhatta Észak-Erdélyt.
A Torda környéki harcok magyar veszteségeiről pontos kimutatások nincsenek: becslések szerint tízezerre tehető a sebesült, az eltűnt és a meghalt katonák száma, és összesen mintegy 2500 honvéd vesztette életét.
Makkay József , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

"...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben..."
Hetvenegy éve annak, hogy a tordai csatában a magyar és német csapatok közel egy hónapra feltartóztatták a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat, megakadályozva a Kárpátalja térségében harcoló 1. magyar hadsereg és a német csapatok szovjetek általi bekerítését, valamint az egyesült román-szovjet seregek áttörését Magyarország belső területei felé.
A magyar királyi honvédség egyik legszámottevőbb második világháborús hadművelete 1944. szeptember 5-én indult és a harcok október 8-ig húzódtak el. A Transindex Tordán járt, ahol az eseményeket serdülő fiúkként megélő Molnár Lajossal, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tagjával és Halmágyi Bélával jártuk be az egykori hadszínteret. A szervezésben nyújtott segítséget köszönjük Józsa Lajos unitárius lelkésznek, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökének.
Előzmények Románia 1944. augusztus 23-i átállása a tengelyhatalmak oldaláról a szövetségesek oldalára, alapjaiban változtatta meg a hadászati védelem tervezett elképzeléseit Dél- és Közép-Kelet-Európában. Augusztus 10-én még vitéz dálnoki Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka a Békási-szorosban tartott megbeszélést, ahol a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vezérkari főnökével a Keleti-Kárpátok védelméről tárgyaltak. Részben az első világháborús tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy hét-nyolc sorhadosztállyal, a székely határvédelmi erőkkel megvédhető az ezeréves határ. A vezérkar természetesen Romániával, mint szövetségessel számolt, és nem a szovjetekkel szövetségben lévő ellenséggel.
A román kiugrás következtében viszont a védelem déli szakasza összeomlott, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport öt teljes hadtest-törzset és 18 hadosztályt veszített el. A megnyitott arcvonalon át a 2. Ukrán Front gyorskötelékei megközelítették a Keleti-Kárpátok déli szakaszának átjáróit, és a Déli-Kárpátok szorosait is igyekeztek mielőbb birtokba venni. Ezt megakadályozandó a honvédcsapatok a magyar-román határ teljes hosszát igyekeztek megszállni, ami távolról sem volt egyszerű feladat.
A hadvezetés elsősorban az ezeréves határra összpontosított, mivel Erdély román kézen maradt területein nem állomásoztak jelentős erők, és kelet felől a román 3. és 4. hadsereg, valamint az előrenyomuló 2. Ukrán Front harckocsi és gépesített egységei legelőször a Keleti-Kárpátokat érhették el. Székelyföld és az ezeréves határ védelme mellett foglalkozni kellett a Déli-Kárpátok jelentette természetes védővonallal is, hisz ezt is birtokolni kellett volna. A Minisztertanács ülésén így az a döntés született, hogy az átjárókat lehetőleg még a szovjetek megérkezése előtt birtokba kell venni. A feladat végrehajtásához csupán magyar erők álltak rendelkezésre, azok is igen korlátozott mértékben. Augusztus 25. és 30. között a IX. hadtest törzséből felállították az erdélyi 2. hadsereg-parancsnokságot, melynek élére Veress Lajos került, szeptember 1-jétől vezérezredesi rendfokozatban. Közvetlen harcvezetésre alárendeltségébe utalták a mozgósított székesfehérvári II. hadtestet. Ugyancsak mozgósítottak több pótseregtestet, amelyek közül a 7. és 9. tábori póthadosztályokat kijelölték a támadásban való részvételre. Hogy a gyengén felszerelt és kiképzett, alacsony létszámú pótezredek és tüzér pótosztályok mellett legyen olyan seregtest, amely ütőerőt is képvisel, szeptember 4-ére beérkezett felvonulási körletébe a magyar 1. hadseregtől, az Északkeleti-Kárpátokból átvezényelt 2. páncéloshadosztály.
A támadás szeptember 5-én hajnalban indult meg, és a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a 2. hadsereg-parancsnokság végleg lemondott az eredetileg kitűzött célról, de az is kérdéses, hogy komolyan gondolták-e valaha.Veress Lajos valószínűleg látva, hogy milyen harcokra lehet számítani úgy tervezte, hogy egy minél jobban védhető terepszakaszt érdemes birtokba venni. A Maros-Aranyos vonal ideálisnak tetszett ebből a szempontból.
Középen, a Kolozsvárt Tordával összekötő műút vonalában a 9. tábori póthadosztály támadott. Tőle jobbra a Gyalui-havasok keleti előhegyei közt a 7. tábori póthadosztály alakulatai nyomultak előre a Magyarlóna-Borrév közötti úton az Aranyos folyó felé, míg a balszárnyon Vasasszentgotthárd térségéből a 2. páncéloshadosztály lendült mozgásba Nagysármás irányába. A támadás a románokat meglepte. A honvédek, pedig román 20. kiképző gyaloghadosztály parancsnokát, Constantin Visarion hadosztálytábornokot is fogságba ejtették. A 3. harckocsiezred páncélosai elérték Marosludast, a 9. tábori póthadosztály erői birtokba vették Tordát, a jobbszárny küzdői pedig Borrévnél kijutottak az Aranyoshoz. Itt csatlakoztak a nagyváradi 25. gyaloghadosztály első beérkezett osztályai. A harcedzett, jól felszerelt és kiképzett hadosztályt szintén az Északkeleti-Kárpátokból dobták át, s később a tordai csata fő súlya erre a seregtestre nehezedett.
Az ellenséges páncélosok már másnap, szeptember 6-án gyülekezni kezdtek Nagyszebennél, ami egyértelművé tette, hogy a hadművelet eredeti célját nem tudja elérni. A magyar hadvezetés ennek ellenére nem állította meg a csapatokat, mert a románokra mért vereség „jót tett” a harci morálnak. Így a csapatok elérték a Kis-Küküllő vonalát Dicsőszentmártonnál, birtokba vették Marosújvárt és Felvincet, míg a 7. tábori póthadosztály Nagyenyed előtt állt. A szovjet csapatok és a román páncélos hadtest ellentámadása miatt a magyar csapatok az Aranyos-Maros vonalára húzódtak vissza, a szakaszt különösen Torda és Aranyosegerbegy között műszakilag is megerősítették. Itt már részben felvonultak a 25. gyaloghadosztály csapatai, a terepszakasz pedig különösen jól védhető volt. Egyrészt a folyó, másrészt pedig a folyóvölgy északi partján húzódó 60-80 méter magas, meredek és kopár lejtőjű dombvonulat (rideau) miatt.
Erre a védelmi vonalra a szovjet 2. Ukrán Front román 4. és szovjet 27. hadsereg magasabb egységei zárkóztak fel. A szovjet legfelsőbb főparancsnokság azt tűzte ki célul, hogy Malinovszkij marsall szeptember 15-re érje el a Kolozsvár - Beszterce általános vonalat, zúzza szét az ellenség erdélyi csoportosításait, majd támadjon tovább északkeleti irányba és egyesüljön a Kárpátokból nyugat-délnyugati irányban előretörő 4. Ukrán Front főerőivel. Látható, hogy egy nagyszabású átkaroló hadműveletet terveztek a szovjetek, melynek harapófogójában a német 6. és 8., valamint a magyar 2. hadseregnek, egyszóval a teljes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak meg kellett volna semmisülnie. Ennek megakadályozására fejlődött ki a tordai csata, mely a M. kir. Honvédség egyik legsikeresebb hadművelete volt a II. világháborúban.
Harcok kezdődnek Tordánál
A szovjet-román támadás fő irányában a 25. gyaloghadosztály védekezett, amelyik szeptember 12-én kapott parancsot a tordai védőállás elfoglalására, amely a Torda-nyugat 380-as magassági ponttól egészen Gerendkeresztúrig húzódott mintegy 25 km hosszan, súllyal Tordánál és Aranyosegerbegynél, ahol a visszavétel biztosítására hídfőket képeztek. A védelmet ugyanakkor szilárdabban is meg tudták volna szervezni, ha a 9. tábori póthadosztály ellenállása nem omlik össze. Szeptember 13-án este ugyanis Tordától nyugatra, Alsószentmihályfalvánál megjelentek a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest páncélosai, pánikot idézve elő a visszavonulók között.
Az ad hoc jellegű védelmi harcot este és másnap Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyalogezred parancsnokának irányításával a 25/III. gyalogzászlóalj, az 59. utászzászlóalj és a 25. ezredközvetlen nehézpáncéltörőágyús-század vívta meg, mely utóbbi egy nap alatt hét szovjet harckocsit lőtt ki.
A román kiképző 20. gyaloghadosztály Aranyospolyán területéről a várostól keletre húzódó Szent János-patak völgyében támadást kezdett az ún. Sósfürdő irányába. Az erőhiány miatt csak az 1/I. zászlóaljjal megszállt ridón az ellenség felsodrította a védelmet, s elérte Torda-keletet. A súlyos harcokban az 1/I. zászlóalj parancsnoka is elesett. A helyzetet végül a 25/I. gyalogzászlóalj ellenlökése tisztázta.
13-án és 14-én a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest balszárnya a várost nemcsak arcban támadta, hanem nyugatról is megpróbálta megkerülni. Az addigra a 25. gyaloghadosztálytól jobbra felvonult 2. hegyi tábori pótdandár Szind községtől délre, nagy veszteségek árán csak úgy tudta megállítani a Tordatúr irányába indított szovjet támadást, hogy gyenge zászlóaljait a legkritikusabb pontokon a német „Kessel” zárócsoport kis létszámú, de igen nagy tűzerejű és mozgékony páncélozott gyalogsága alátámasztotta. Így a város lerohanása, bekerítése meghiúsult.
A szovjet páncéloserők lefékezésében Vértes Vilmos százados 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal felszerelt 25/1. rohamtüzér-ütegének is komoly szerepe volt. A fent említett két napon igen erős aknavető- és tüzérségi tűzben három harckocsit, egy sorozatvetőt és néhány más nehézfegyvert lőtt ki, hét további harckocsit pedig harcképtelenné tett. A százados másnap egyik lövegszakasza élén egy közelharcban hősi halált halt, fegyvertényeiért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.
Szeptember 15-én aztán heves aknavető és tüzérségi támadással kezdetét vette az átfogó szovjet-román támadás.
Az összeállítás során a következő hadtörténeti munkákra támaszkodtunk:
Bús János (szerk.): ...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben... (Emlékkönyv a "Tordai csata" 60. évfordulója alkalmából), Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda, 2005
Illésfalvi Péter: A m. kir. Honvédség erdélyi harcai 1944-ben.
Hollósy-Kuthy László: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945.
Ravasz István: Az erdélyi hadműveletek 1944 késő nyarán-kora őszén
Transindex.ro