A blogok megjelenése után nem kell munkanélküliségtől tartaniuk a profi újságíróknak. Az erdélyi magyar sajtó egyelőre nem kedvez a civil újságírásnak, bár példákat vannak (említhető Könczei Csilla szekusblogja – http://konczeicsilla.egologo.transindex.ro –, melynek bejegyzései vezető anyagokat eredményeztek a sajtóban.). A civil újságírásban a leghangsúlyosabb szerepet a weblogok kapták. Ezzel a témával foglalkozik a Korunk márciusi, Blog, napló, irodalom című száma, valamint a www.korunk.org honlap. /Botházi Mária: Blog és újságírás. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 12/

Bakk Miklós politológus és Gábor Kálmán magyarországi ifjúságkutató szociológus voltak a meghívottai a kolozsvári média szakos doktori hallgatók Me.dok című folyóirata múlt hétvégén bemutatott legfrissebb számának. A két kutató a médiának az ifjúsági kultúrában betöltött szerepéről beszélt. A résztvevőket Cseke Péter témavezető egyetemi tanár köszöntötte, nyitóbeszédet tartott Magyari Tivadar, a BBTE rektor-helyettese, aki elmondta, fájlalja, hogy a diákoknak ritkán van lehetőségük szakmai környezetben találkozni. A találkozón a tavalyi konferencia anyagából összeállított Me.dok könyvtár harmadik konferenciakötetét is bemutatták. Az Esettanulmányok című kötetet – amely a doktorandusok dolgozatainak egyes fejezeteit tartalmazza – a szerkesztő, Botházi Mária tematikailag sokszínűnek minősítette. A Me.dok folyóiratról a szerkesztők, Máté Erzsébet és Buzogány Klára elmondták: a terjesztéssel vannak gondjaik. /Fleischer Hilda: Me. dok: média és ifjúság. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 27./

Médiaszakos doktori hallgatók ötödik konferenciáját tartották december 6-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székházában. A rendezvényt Cseke Péter egyetemi tanár nyitotta meg, aki a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottságán belül létrehozandó Média- és kommunikáció szakosztály fontosságáról beszélt. Botházi Mária szerkesztő a májusi konferencián bemutatott dolgozatokat tartalmazó kiadványt, a ME.dok Könyvtár negyedik kötetét ismertette, Péter Árpád szerkesztő pedig az idei 3-as és 4-es számú ME.dok-ot mutatta be. E két lapszámban található Bodó Barnának a jelenkori erdélyi magyar sajtóról készített statisztikája és értelmezése is – mondta a fiatal doktorandus. Cseke Péter a Medea Egyesület érdemoklevelét adta át Péter Árpádnak, megköszönve ezzel a ME., dok legfrissebb számainak elkészítésében nyújtott segítségét, illetve Tárkányi Jánosnak, a didaktikai rádió- és televízió-stúdió beindítása érdekében tett fáradozásaiért. A konferencián jelen volt Ambrus Attila, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke is, aki kiemelte, hogy ő maga is sokat tanult az eddigi konferenciák előadásait összefoglaló kötetekből. /F. ZS. : Médiakonferencia ötödször. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./

December 4-én mutatják be a Me.Dok médiatudományi folyóirat negyedik évfolyamának decemberi számát Kolozsváron. A tudományos kiadvány évente négy alkalommal jelenik meg, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Politika, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának és az ugyancsak kolozsvári székhelyű MEDEA Egyesületnek a közös kiadványa. A kar Újságírói Tanszékének magyar tagozata által indított lap főszerkesztője dr. Cseke Péter egyetemi tanár, olvasószerkesztője dr. Botházi Mária, a cikkírók palettája a nemzetközi hírű médiakutatóktól az egyetemi hallgatókig terjed. A most megjelenő, 2009/4-es lapszám vezéranyaga dr. Wacha Imre budapesti nyelvészprofesszor retorikáról szóló tanulmánya, de megemlíthető dr. Sas Péternek Kelemen Lajosról (1877–1963), a kolozsvári polihisztorról készült bemutatója is. /A kolozsvári médiatudomány. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 3./

December 5-én két helyszínen zajlott a média- és kommunikációtudományi szakemberek hetedik konferenciája Kolozsváron. A Babes–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karán mesteri és doktori képzésben részesülők több mint húsz dolgozatot mutattak be. Cseke Péter professzor a Média- és kommunikációtudományi kutatásaink a Magyar Nyelv Évében című előadásában a karon belül működő, általa vezetett doktori és mesteri iskolák 2003 óta elért eredményeiről számolt be. A Kárpát-medencei magyar sajtó az identitásválság korában című előadásában Ambrus Attila, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke megjegyezte: az erdélyi magyar elit nem olvassa az erdélyi magyar sajtót, nem követi a magyar televíziós adásokat, és talán magyar rádióadásokat sem hallgat. Ennek ellenére azonban az itteni sajtó szerepe igen fontos. Botházi Mária és Péter Árpád egyetemi oktatók az idei májusi konferencia előadásait tartalmazó kötetet és a Me.dok című médiatudományi folyóirat 2009-es évi 4. számát ismertették. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE ügyvezető elnöke a szervezet érdemokleveleit adta át Győrffy Gábor, Kádár Magor és Tibori Szabó Zoltán egyetemi oktatóknak, majd a hallgatók mutatták be dolgozataikat. Előadások hangzottak el többek között a zenei szakírások szerepéről (Kulcsár Gabriella), a politikai viták szerepéről a választási kampányokban (Zörgő Noémi), Felméri Cecília révén az animációs dokumentumfilmmel ismerkedhettek, Kozma Csaba pedig a kommunizmus utolsó időszakának romániai magyar írott sajtóbeli politikai kommunikációjáról értekezett. /F. Zs. : Mester- és doktorképzősök konferenciája, hetedszer. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 7./

Ötéves ME.dok-szülinap
A vasárnap zajló Erdélyi médiajelentés című kommunikáció- és médiatudományi konferencián mutatják be a ME.dok című tudományos folyóirat ötéves születésnapi számát.
Ötödik születésnapját ünnepli a Kolozsváron megjelenő ME.dok, Média–történet–Kommunikáció című tudományos folyóirat, mely a szerkesztők szerint az előzetesen eltervezett irányba tart, ami egyfajta biztosítéka a kiadvány hosszú életének.
Cseke Péter: befutottunk
A negyedévente megjelenő, Erdélyben egyedülálló ilyen profilú, magyar nyelvű publikáció megvalósításokban és kudarcokban egyaránt bővelkedő múltjáról a lap főszerkesztője, Cseke Péter látható megkönnyebbüléssel nyilatkozott lapunknak: „Az első év volt a legnehezebb. A 2005-ben felvételizett doktorandusaimmal indított lap immár, úgy érzem, befutott. Ismertekké váltunk, mind belföldre, mind külföldre számos könyvtárba és tanszékre sikerült eljuttatnunk ezt a folyóiratot – és mindenhonnan pozitív visszajelzést kaptunk”.
A kolozsvári Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Újságírói Tanszékének professzora elmondta, hogy nemrégiben folyamodtak az Oktatási és Kutatási Minisztérium szakbizottságához azért, hogy a lap megkapja a B+ tudományos fokozatot (a ME.dok jelenleg C kategóriás lap – szerk. megj.). „Reméljük, pozitív választ kapunk egy-két hónap múlva” – bizakodott a professzor.
A MEDEA Egyesület által kiadott tudományos folyóirat szerkesztői hangsúlyozzák: a publikációnak nem szándéka, hogy kizárólag erdélyi tematikákkal foglalkozzon, ezért szívesen befogadnak bármilyen, releváns médiajelenséget elemző, bármilyen nyelvű írást. Jelent már meg cikk a filmtrendekről, a magyarországi sajtómozgásokról, de svájci, ausztriai és olaszországi professzorok tollából született tudományos írások is.
Sajtótörténeti szintézis
„A kis költségvetésű, de lelkes csapattal dolgozó lap végső célja a romániai magyar sajtótörténeti szintézis elméleti alapjainak az elkészítése. Az összefoglalót reméljük néhány éven belül sikerül kidolgozni és megjelentetni” – hangsúlyozta Cseke. Hozzátette: a lap másik fő törekvése az, hogy fórumként szolgáljon a kortárs szociográfiának. A 2009/3-as szám ennek, az elhanyagolt műfajnak a feltámasztására tett kísérlet volt.
Botházi Mária szerkesztő is derűlátóan nyilatkozott a lapról. Jelezte, hogy a 2010/4-es, „születésnapos” lapszámnak az ünnepi bemutatója december 12-én, vasárnap lesz az Erdélyi médiajelentés című kommunikáció- és médiatudományi konferencián, amely 9 órakor a Kolozsvári Akadémiai Bizottság székházában (Ion Ghica/Tamás András utca 12.) veszi kezdetét. Botházi lapunk megkeresésére elmondta, kik azok, akiknek a munkája hozzájárult a lap megszületéséhez.
Könczey Elemér például a ME.dok azóta is használatban lévő arculatát dolgozta ki és megnevezte azokat a neves fotósokat (például Móser Zoltánt vagy Szentes Zágont), akik „fényképeikkel a lap által szolgáltatott vizuális élmény intenzívebbé tételéhez járultak hozzá”. Az első lapszámokat Máté Erzsébettel, Buzogány Klárával, Jakab-Benke Nándorral együtt sikerült összeállítani. Hozzátette: „sok ifjú tehetség tanul a BBTE Újságírói Szakán, akik közül már sokan el is kezdtek publikálni a folyóiratban, így jó eséllyel indíthatják szakmai pályafutásukat a ME.dok szerkesztőségében.”
Péter Árpád, Új Magyar Szó (Bukarest)

Alkotói ösztöndíjat kapott a Krónika két munkatársa
A Krónika két munkatársa – Botházi Mária és Varga László – is díjazottként vett részt szombaton Marosvásárhelyen a Communitas Alapítvány Alkotói Ösztöndíjainak ünnepi átadásán.
Botházi Mária, a kronika.ro munkatársa, illetve Varga László, a Krónika kultúra rovatának szerkesztője az irodalom kategóriában nyerte el az egy évre szóló ösztöndíjat havi 700 lej értékben.
Az RMDSZ, a Communitas Alapítványon keresztül immár tizedik alkalommal biztosít egy éves alkotói ösztöndíjat harmincöt év alatti alkotóknak az irodalom, a képzőművészet és fotográfia, a zeneművészet, a színházművészet, valamint a film és a televíziózás területén. Az idén negyvenegy fiatal alkotó részesül az alapítvány támogatásában.
Az idei ösztöndíjasok:
Film és televízió: Bán Attila, Demeter Zsuzsanna, Kürti István, László József, Simon Tünde Emőke
Irodalom: Bartha Katalin Ágnes, Botházi Mária, Demeter Zsuzsa, Farkas Wellmann Éva, Fekete Réka, Ferenczi Szilárd, Karácsonyi Zsolt, Székely Csaba, Varga László
Képzőművészet és fotográfia: Adorjáni Márta, Daczó Enikő, Fülöp József, Gidó Szende Melinda, Kékedi Ronáld Sándor, Manasses Almássy Botond, Nagy Zoltán Gergely, Németh Attila Levente, Székely Beáta
Színházművészet: Bartha László Zsolt, Borbély Bartis Emília, Derzsi Dezső, Éder Enikő, Farkas Lóránd, Kiss Bora Zsuzsanna, Mezei Gabriella, Szalma Hajnalka, Szekrényes László
Zene: András Orsolya-Erzsébet, Benedek Tibor-Magor, Diószegi Benjámin, Kelemen Antal, Korpos Szabolcs, Lokodi Rozália, Nagy Edina, Szabó Mária, Szép András. Krónika (Kolozsvár)

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 20-AI SZÁMÁBÓL
MEDEA, ME-dok és Minerva egyesület
Az oktatás kereteinek bővítése mellett 2003-tól fokozatosan a szerkezetátalakításra helyeztük a hangsúlyt. A tanrend spektrumbővítése együtt járt azzal, hogy a tényfeltáró újságírás alapkövetelményei a gazdasági, a politikai, a kulturális szakosodásban is érvényre jussanak. A doktori képzés beindítása ugyanakkor elősegítette szakmai egyesületünk, a MEDEA bejegyeztetését, a ME-dok című média- és kommunikációtudományi szakfolyóiratunk elindítását, a tudományos konferenciák rendszeresítését, az elhangzott előadások szövegeinek megjelentetését. Mindez egyre inkább „láthatóvá tette” a kutatás személyi feltételeit. Az intézményesüléshez azonban az is kellett, hogy az egykori államosítással elkobzott vagyonát részben már visszaszerző Minerva Művelődési Egyesület vezetősége 2010 tavaszán otthont adjon a MEDEA-nak (is), amely így – ha már a Spectator Sajtóház renoválása és rendeltetésének megváltoztatása után nem jutott megfelelő térhez – a Jókai utca 16. szám alatt hozzáláthatott a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet megszervezéséhez.
A Spectator Sajtóházban elindított szakkönyvtár-építést a Minerva Archívumban folytattuk és folytatjuk. A gazdag lap- és dokumentumfilm-gyűjtemények mellett jelenleg mintegy két és fél ezer média- és kommunikáció-tudományi kiadvánnyal rendelkezünk, itt őrizzük végzőseink szakdolgozatait, amelyek az újabb évfolyamok felkészítését is szolgálják, mind alap-, mind mesteri, mind doktori szinten. A KMKI égisze alatt megjelenő folyóirat eljut a hazai és külföldi média- és kommunikáció-tudományi tanszékekre (Marosvásárhely, Bukarest, Budapest, Pécs, Szeged, Nyíregyháza, Beregszász, Róma, Nápoly, Padova, Helsinki, Jyväskylä), a kolozsvári Egyetemi Könyvtárba, a budapesti Széchényi Könyvtárba, a budapesti Média- és Kultúratudományi Kutatóközpontba és a Médiakutató szerkesztőségébe, hazai és külföldi újságíró-szervezetekhez.
A frissen alakult intézet célul tűzte ki – egyebek mellett – az erdélyi/romániai magyar írott és elektronikus sajtó adatbázisának megteremtését, az ötcsatornás kommunikációs rendszer működésének vizsgálatát, korszerű médiaelméleten alapuló történetének a megírását.
Mi tette elodázhatatlanná ezt a vállalkozást? Alapvetően az a hiányérzet, hogy az 1918 előtti erdélyi sajtó történetéről éppúgy nincs átfogó szintézisünk, mint a kisebbségi kényszerhelyzetben továbbélő magyar és német sajtó funkcióváltásáról. A magyarországi újságíró-oktatás számára kidolgozott – 1990 óta több kiadást megért – főiskolai tankönyv szerzői eleve nem vállalkoztak az önálló forrásfeltáráson alapuló összegezésre, főként az 1918 utáni kisebbségi magyar sajtó társadalmi és nemzeti szerepét illetően. De nem várható ez a magyar nyelvismerettel nem rendelkező erdélyi román sajtótörténészektől sem.
Egykori diákjaink ma sajtószakemberek
Eddig tizenhat évfolyamunk végzett, mintegy kétszázan szereztek képesítést az újságírói, szerkesztői, sajtószóvivői, sajtómenedzseri, online-szerkesztői, médiakutatói stb. munkakör betöltéséhez. A romániai magyar sajtó rendszerében aligha van olyan szerkesztőség, ahol a végzettjeink ne lennének jelen. Már jócskán vannak köztük főszerkesztők, főszerkesztő-helyettesek, rovatvezetők, rovatszerkesztők, online-szerkesztők, műsorvezetők, maguknak országos nevet szerzett riporterek, minisztériumi tanácsosok. Sokat elmond az általunk bejárt útról az is, hogy egyik 2002-es végzettünket, Rácz Évát nemrég megválasztották a MÚRE elnökének.
Növekvőben azoknak a száma, akik a szerkesztőségi stb. munka mellett mesterképzőn folytatják médiatudományi tanulmányaikat, illetve doktorálnak. Tanszékünkön olyan disszertációk születtek, mint Kommunikációs stratégiák a tömegtájékoztatás korszakában (Kádár Magor, 2006), Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában. A romániai magyar nyilvánosság korlátozása a kommunista diktatúra időszakában (Győrffy Gábor, 2007), Szociálpolitikai változások az írott sajtó tükrében – 1990–2008 (Deme Cecília, 2009), Gazdasági és társadalmi kérdések a romániai magyar sajtóban – 1968–1989 (Demeter Csanád, 2009), Az ifjúság jövője és a globalizáció kihívásai. A magyar fiatalok és a média növekvő szerepe (Gábor Kálmán, 2009), Az új kommunikációs eszközök társadalmi hatásának képzete a magyar sajtóban a tizenkilencedik század második felében és a huszadik század elején (Zsugán-Gedeon Hidber Gyula, 2009), A történész és levéltáros Kelemen Lajos publicisztikai tevékenysége (Sas Péter, 2010), Az irodalmi paródia és a parodisztikus beszédmódok helye az 1945 utáni erdélyi magyar sajtóban (Zólya Andrea Csilla, 2010), A romániai magyar politikai kommunikáció nyelvhasználatának változása 1989–2004 között (Kozma Csaba, 2011), A rádiós szövegalkotás és szövegmondás összefüggései. Nyelvhasználati jelenségek a regionális közszolgálati rádióban (László Edit-Zsuzsanna, 2011), A tudományos-fantasztikus filmantológiák elemzése a modern látványtechnika és a filmnarratíva szemszögéből (Tárkányi János, 2013), A harmadik Korunk első évtizedének szerkesztési koncepciói a közéleti témák tükrében. Egy szellemi műhely rendszerváltó tíz éve (Botházi Mária, 2013), A vezérkultusz a cseausiszta diktatúrában. Nicolae Ceauşescu személyi kultuszának tipológiája 1965–1989 (Máté Erzsébet, 2013), Az interaktív digitális multimédiák posztmodern robbanása. Virtuális referenciák és numerikus fikciók a posztmodern kor videojátékaiban (Péter Árpád, 2013), Mesehős-reprezentációk az elemi iskolás gyerekek hétköznapi életében (Kassay Réka, 2013).
Munkánk során a továbbiakban is szeretnénk együttműködni az MTA Irodalomtudományi Intézetével, a Romániai Sajtótörténeti Társasággal, a budapesti Országos Széchényi Könyvtárral, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárral. Ugyanakkor számítunk a bukaresti, a budapesti (ELTE), a szegedi, a pécsi egyetemek hasonló szerkezetű tanszékeinek esetenkénti támogatására is. Mindenekelőtt sajtótörténeti értékeink digitalizálásában, a világhálón való megjelenítésében.
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

Tusványos törékeny egyensúlya
Szakmai beszélgetések, „súlyos” témákat körüljáró előadások és vérbeli fesztivállét kölcsönzött sajátos jellemzőket a 25. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábornak, amelynek törékeny egyensúlyát tartani nem kis kihívás a mindenkori táborszervezők számára. Nemzetpolitikától a zuhanyzókig – minden, ami Tusványos.
Ha valaki csupán a médiából tájékozódik, talán némi tisztelettel vegyes tartózkodással tekint Tusványosra, a diáktábor és szabadegyetem köré szerveződő szellemiségre, amelynek alappillérét a politikáról, közéletről, társadalmi folyamatokról szóló viták, előremutató ötletek és nagy gondolatok képezik, és ahol pár méterenként felbukkan egy médiából ismert arc, aki igen gyakran tekintélyes politikus vagy véleményvezér. Aztán ha valaki eljön Tusnádfürdőre, a vasúti átjárónál aláereszkedik a táborba, és tesz néhány sétát a bevett útvonalakon, rögtön érzi, roppant emberi, otthonos és közvetlen helyre érkezett. Csak bele kell például hallgatni a napról-napra ziláltabb táborlakók szabadidős beszélgetéseibe, máris feltűnik: az alaptéma szinte kivétel nélkül az időjárás, a párkapcsolat (és a hozzá kötődő komplex tevékenységi láncolat) és a buli (és persze az a köré szerveződő tennivalók).
A szakmai beszélgetések, a súlyos témákat körüljáró előadások valamint a koncertek, a partik és a fesztivállét adta érdekes kettősség igen sajátos jellemzője Tusványosnak, amelynek törékeny egyensúlyát tartani nem kis kihívás a mindenkori táborszervezők számára. Különösen érződött ennek súlya idén, hiszen – vélhetőleg a Félsziget elmaradása is az oka, és talán az is, hogy felfedezték a tábor ingyenes voltát – különösen sok középiskolás diákkal találkozhattunk a rendezvényen, akiket érezhetően (és láthatóan) elsősorban nem a szabadegyetem témafelvetései vonzottak oda.
Eső, a kegyetlen
Idén nem véletlenül volt központi téma az időjárás: az eső szinte naponta eleredt, és olyan sártengert hagyott maga után, amely sokat megélt szántóvetők számára is kihívást jelentett volna. Így hát a kocsmaasztaloknál szabadegyetemhez illő tudományos alapossággal tekintették át sokan sokfelé rendületlen, hogy milyen lábbeli a legjobb ide – a hosszú szárú profi katonai bakancs vezetett rögtön a gumicsizma előtt, amely ugye, bár vízhatlan, kissé hideg és jól beleizzad a láb. Utóbbit egyébként irigyelték a boldog tulajdonosoktól azok, akiknek nem volt – többen is javasolták, hogy jó lenne jövőre például Tusványos feliratú gumicsizmát, esőkabátot is árulniuk a szervezőknek. A résztvevők egyébként remekül állták a sarat, a koncertek helyszínéül szolgáló sportpályán dagonyázás névvel látták el a bulizást, és például a nulladik napi Kiscsillag koncert végére sokan úgy festettek, mintha inkább iszapbirkózást néztek volna az első sorból. De ugyanez történt a pályaszéli kocsmák látogatásakor is, cuppogva és csúszkálva caplathatott el a sörcsapig az, akinek effélét kívánt a szervezete. Márpedig sok ilyen szervezettel találkozhattunk arrafelé. Elmondhatjuk hát: Tusványoson néhány napig mindenki egyformán sáros volt társadalmi helyzetre, ismertségre és hovatartozásra való tekintet nélkül. És persze ide találna most egy arról szóló hasonlat is, amely a közéletünk sarának hasonlóan nagyszerű közös állására világítana rá, képzelje hát ide saját szája íze szerint a nyájas olvasó. A sarat valamelyest a rászórt fűrészporral sikerült csökkenteni, ám a ki-kisütő forró nap és párás levegő miatt a moszt rothadásnak indult, így szombatra már Orbán Viktort és Tőkés Lászlót a lelkes és vidám tömeg mellett – ezt adták az égiek – hamisítatlan pajtaszag fogadta
Negyedszázad hozadékai
Aki követte a tusványosi beszámolókat – feltehetőleg sokan lehetnek ilyenek, hisz mintegy 200 újságíró regisztrált a sajtóközpontban – már bizonyára tudja, hogy idén 25 éves születésnapját ünnepelte a rendezvény. Történetekből történelem mottóval a tábor a negyedszázados múlt felelevenítését és nem kevéssé hozadékainak leszűrését, továbbgondolását helyezte a középpontba, így sok olyan rendezvénnyel találkozhattunk, amely az alapítók segítségével erre világított rá. Toró T. Tibor, a Néppárt elnöke köztársaságnak nevezte a diáktábort, amelyben azok, akik legalább egyszer eljönnek ide, és befogadják az itteni szellemiséget, megkapják az állampolgárságot és egyben a köztársaság parlamentjének is tagjai lesznek. Sántha Attila író-költő úgy véli, Tusványos az a platform, ahol egyszerre mehet végbe az egyéni kifejeződés (az autonómia) és a közösséghez tartozás (a szolidaritás). Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke szerint: aki eljön ebbe a táborba, rossz ember nem lehet – ez az a fórum, amely számtalan személyes szállal tudta a nemzetegyesítést elősegíteni. A szintén alapító Szabó Miklós neonatológus úgy látja, az első bálványosi tábornak is ugyanaz volt a lényege, mint a mostani, huszonnégy évvel későbbinek: az elválasztottság után megismerni egymást. A sztorik felelevenítésekor az első táborok résztvevői közül sokan azt mesélték el, miként találkoztak először a medvével és hogyan ismerkedtek meg Orbán Viktorral. Azt nem tudjuk, idén mennyi esélye volt az egyszerű földi halandónak személyesen szót váltani a kormányfővel, de medvével idén is találkoztak Tusnádfürdőn: a Székelyhon portál munkatársai a benzinkút közelében éjszaka hazafele tartva pillantottak meg egy, az úton áthaladó medvemamát három boccsal. Azt mondják, bár a sztorik alapján hatalmas fenevadaknak gondolták a helyi medvéket, ez az anyamackó ahhoz képest meglehetősen kicsinek tűnt, úgyhogy ezentúl majd tessék alacsony medvékre is gondolni, ha tusnádiakról van szó.
A bűvös huszonötös
Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy az első rendezvényeken még egyetlen komolyabb előadás volt délelőtt, egy kulturális pedig délután. Az idei Tusványoson huszonöt helyszínen reggeltől éjszakáig várták a rendezvények a résztvevőket, és tényleg a bőség zavarával küszködtek, ha programokat kívántak válogatni aznapra az érdeklődők. Gyakran párhuzamosan zajlottak roppant érdekes beszélgetések, viták, előadások, szinte esélye sincs az újságírónak, hogy képet adjon valamennyiről.
A bevezetőben említett kettősséget fejezi ki talán az is, hogy míg Farkas Tibor budapesti szexológus a tábor legnagyobb sátrában tartott előadásán fürtökben lógtak az emberek, és annyi kérdés érkezett a közönségtől, hogy nem is sikerült mindenikre választ adni, addig a Nógrádi György biztonságpolitikai szakértővel ugyanabban az időpontban az ukrán konfliktusról tartott beszélgetésre sem lehetett beférni, és szintén záporoztak a kérdések. Persze a legfajsúlyosabb előadások idén is közéleti-politikai problémákhoz kapcsolódtak, olykor parázs viták is kialakultak a felek közt – például az LMP-s Schiffer András és a Fideszes Rogán Antal, az MPP-elnök Biró Zsolt és a Néppárt-elnök Toró T. Tibor közt – a jelenlévők nem kis örömére. De aki belefáradt a regionalizmus, az autonómia, az önkormányzatiság vagy az ifjúságpolitika kérdéseibe, belekóstolhatott például Borbás Marcsi főztjébe, beszélgethetett az elektronikus zeneszerzés kulisszatitkairól, a gyereknevelésről vagy akár a székely vendéglátásról, de találkozhatott az esti koncertek előadóival is.
Vagy egyszerűen csak lézenghetett, hisz e tevékenység hozzátartozik Tusványoshoz, közben rég nem látottak jönnek szembe, új ismeretségek köttetnek. És persze napi kötelesség belemerülni a koncertekkel, bulikkal tarkított éjszakába (12 nagykoncertet, 10 kiskoncertet és több mint 30 bulit tartottak idén), amelybe imitt a rock’n’roll sikít bele, túl a tucc-tucc zene dübörög, amott pedig alternatív együttes új dala ontja ránk sok világfájdalmát.
Súly alatt
Mindeközben több ezer embert kell ellátni, kiszolgálni – idén 350 előadás, beszélgetés és egyéb rendezvény közül válogathattunk, 400 előadót láttak vendégül, 150 szervező dolgozott, és a legnépesebb estéken 16 ezren voltak a tábor területén. És ez nem könnyű, a helyszín nehezen bírja el önnön terheltségét.
Egy délelőtt a frissen felújított mellékhelyiséget veszem igénybe. A zuhanyzók előtt kígyózó sor. Kitűzőmről meglátják, hogy újságíró vagyok, körülvesznek a lányok, és ömlik a panasz: írjam meg feltétlenül, nagyszerűen érzik magukat itt, csodás a szervezés, de kihívás zuhanyozni, vécére menni. A sorban a harmadik lány egy órája várakozik, kinyitja a zuhanyajtót, hogy nézzek be. A látvány elborzaszt: bokáig álló fekete lében állnak a zuhany alatt a lányok, a víz hideg, a padlón fekete iszapszerű képződmény, s a tájba felázott használt tamponok, betétek képe simul. Szemeteskuka sehol, a vécéknél sincs, s bár mindenki igyekszik magával vinni a teste folyamataihoz kapcsolódó végterméket, ha néhányan ottfelejtik, már elég. A lányok megoldást is kínálnak, mutatják a zuhanyzók előtti kihasználatlan, szemetes területet: azt kellene megtisztítani, mobilzuhanyzókkal ellátni – ezekből egyébként idén kettő van a sátortáborban, de nem elegendő sehogysem.
Merre tovább Tusványos?
A szervezőknél érdeklődve kiderül, üröm az örömben, hogy bár a tábor működtetője felújította a mellékhelyiségeket, a munka felszínesnek bizonyult. Van ugyan zuhanyrózsa, szép a fajansz és újak a vécécsészék, de a vízhálózat, a csatornázás továbbra sem bírja a terhelést. Vass Orsolya erdélyi főszervező mégis optimista, hiszen, mint mondja, ebben az évben elindult egy folyamat, biztatóak a jelek, mindez reménykeltő. A jövőről, a tábort jellemző kényes egyensúly megtartásának kihívásairól azt mondja, Tusványos sajátosságát, hogy nappal kvázi konferenciaként, este fesztiválként működik, a következőkben is megpróbálják megtartani, hiszen erre van igény. „Hogy mit hoz a jövő, egyelőre nem látom, mivel egyre nagyobb a tábor, egyre szűkebb a hely. Néhány év még biztosan hasonló módon fog eltelni, de ha marad az érdeklődés a nappali és esti programjaink iránt egyaránt, és ebben az ütemben növekedik a tábor, nagyon el kell gondolkodni azon, hogy miképpen és merre terjeszkedjen a rendezvény.”
Tragédiák fesztiválja
Beárnyékolta az idei rendezvényt a hír: a tusványosi tábor közelében eltűnt a 18 éves korondi Tófalvi Csaba. Lapzártánkkor még nem találták meg az utoljára szerdáról csütörtökre virradóra hajnali háromkor a Csukás-tó környékén látott fiút. A keresést a tűzoltóság négy szakértőjének bevonásával, illetve egy keresőcsónak segítségével a Csukás-tavon és a Szent Anna-tavon is folytatták, egy búvár közreműködésével pedig az Olt medrét kutatják át. Megtalálása érdekében országos keresést adtak ki, a hatóságok munkáját pedig számos hozzátartozó, barát és önkéntes egészítette ki, sőt, kutyás keresőcsapatokat is mozgósítottak. Egy 16 éves sepsiszentgyörgyi fiatal viszont minden bizonnyal öngyilkossági szándékkal lépett egy éjszakai vonat elé a tábor közelében, őt halálra gázolta a szerelvény.
Botházi Mária, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mikó Imre és a besúgás természetrajza
Élete gyakorlatilag döntéskényszerek sorozata volt és az alkalmazkodni próbálásé – egy kiváló képességű homo politicus tipikus huszadik századi erdélyi életútja a folyamatos történelmi változások szorongatásában.
És persze történetét, döntéseit titkok terhelik, akárcsak a kort, amelyben gyakran csak létezni kényszerült. Mi fejezi ezt ki jobban annál, hogy például az ötvenes években nemcsak őt, hanem feleségét is beszervezték a titkosszolgálatok – azt, hogy ismerték-e egymásról ezt a kegyetlenül őrült és félelmetesen abszurd igazságot, sosem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni.
Hogy mekkora igény van a gyakran több ismeretlenes egyenletre hasonlító, rejtélyek súlyát viselő (közel)múltunk megismerésére tájainkon, jól mutatja az az érdeklődés, amely Domokos János új, Mikó Imréről szóló dokumentumfilmjének bemutatóját övezte Kolozsváron. A Túlélés vagy népszolgálat. Mikó Imre és a Securitate című alkotást egyébként a friss magyar filmeket felvonultató szemle, a Filmtettfeszt keretében hét erdélyi városban tűzték műsorra a hétvégén. A kolozsvári vetítés a Filmtett című erdélyi filmes portál által rendezett fesztivál egyik legnépszerűbb momentumának bizonyult, s az érdeklődés nem lankadt az utána következő, Mikóról és a besúgói múltról szóló Ellenállni, együttműködni – Egy választás dilemmái című beszélgetésen sem, amelyen többek közt részt vettek a film alkotói is. A jogász és politikus (és még sok minden más, többek közt jog- és államtudományi író, műfordító, író) tipikusan huszadik századi története iránt érdeklődők mintegy öt – egyébként önfeledt és lebilincselően érdekes – maratoni órát tölthettek Mikó Imrével (ezt most tessék átvitten értelmezni).
A film és adalékai
Domokos János filmje Mikó Imrét, a közszereplőt és Mikó Imrét, az esendőt egyaránt közelhozza a nézőhöz, az alkotó láthatólag nem kívánt ilyesfajta határt húzni, inkább egyfajta kiegyensúlyozott Mikó-képet próbált a nézővel megismertetni. (Tegyük hozzá, igen érdekesen, a kétórás alkotás magával ragad, a néző jól beleborzong rögös múltunk sötétjébe. A film pályaképet mutat be, de érzelmi keretben: nem hagyhatja hidegen a szemlélőt nagy elődünk igen zaklatott élete.) Ugyanakkor sokszor – elsősorban az időbeli közelség, s ezáltal a történelmi távlat hiánya miatt – annyira kényes részletek bukkannak elő az életrajz felelevenítésekor, hogy érthető módon a leginkább követhető rendezői út a felmerülő kérdések nyitva hagyása lehet. E részletek mögött az ismert történész, Stefano Bottoni áll, aki a Szekuritátéhoz és a honi elit kollaborációjához köthető kutatásaival már többször felkavarta nyilvánosságunk állóvizét. A Mikó-film – amelyben Bottoni a riporter szerepét is magára vállalja – alapja a Magyar Kisebbségben 2013-ban közzétett Népszolgálat és túlélés című,Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971 alcímű tanulmánya, amely a román kommunista politikai rendőrség irattárában meglelhető dokumentumok alapján próbálja felvázolni Mikó alakját.
Amint a tanulmány feleleveníti, a neves erdélyi családból származó Mikó Imre a jogi tanulmányok elvégzése után, 1937–1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, 1939–1940-ben a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára volt. A második bécsi döntés után a budapesti törvényhozásban szerzett képviselői mandátumot, és az Erdélyi Párt országos politikai főtitkáraként tevékenykedett. 1944 októberében az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet és román csapatok elhurcolták Kolozsvárról. A négyéves fogságból hazatérvén orosztudását orosztanárként, majd fordítóként kamatoztatta, de az 1956-os magyar forradalom után a hatalom eltávolíttatta állásából, és évekig raktári munkásként dolgozott, majd egyetemi jegyzeteket árult. A Ceauşescu-rendszer első éveiben az unitárius egyház főgondnokává választották. Amint Stefano Bottoni közli, 1948-után a Szekuritáte tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről.
A román belügyi szervek Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, és folyamatosan informálódtak róla, miközben rendszerezték, értékelték és felhasználták az általa szolgáltatott adatokat. A történész az 1948 utáni életrajz három szakaszát különbözteti meg. Mikó Imre 1948–1951 közötti korai megfigyelését, 1952 és 1955 közötti, első és második beszervezését, majd 1956 utáni kizárását és társadalmi kirekesztettségét tekintette az első szakasznak. A megfigyelt Mikó 1958 és 1971 közötti túlélési, majd visszakapaszkodási stratégiáit tekintette a második korszaknak.
A kolozsvári bemutató után Bottoni közölte: a politikus harmadik, hetvenes évekbeli, döntő jelentőségű harmadik kollaborációs korszakával a film készültekor még nem foglalkozott annyira behatóan, hogy az nagyobb hangsúlyt kapjon a filmben. Erről most készül tanulmányt megjelentetni.
Amint a képsorokból kiderül, Mikó Imrét 1952-ben minden bizonnyal zsarolással kényszerítették rá, hogy Hunyadi Ioan álnéven tájékoztassa az állambiztonsági szerveket. Jelentéseiben azonban kerülte a Szekuritáte számára hasznos információk átadását. Dumitrescu fedőnéven történt 1955-ös, második beszervezése után azonban jelentései már naprakész, operatív értékű információkat tartalmaznak.
Azt követően fordul Mikó ellen a hatalom, hogy 1956 novemberében a kommunista párt Kolozs megyei vezetőjétől levélben kéri: ne kötelezzék már arra, hogy hetente jelentkezzen „egy bizonyos ellenőrzésre”. Eltávolítják orosztanári állásából, s ezzel súlyos anyagi körülmények közé taszítják a négygyermekes családapát. Mikó Imrének az unitárius egyházban vállalt főgondnokság hozza vissza a társadalmi elismertséget, de ez erősíti meg az állambiztonság rá irányuló figyelmét is. Több ráállított provokátor próbálja olyan megnyilvánulásokra bírni, amelyek alapján lecsaphat rá a hatalom. 1970-ben szerkesztői állást kap a Kriterion kiadónál, egyszersmind jelentéseket kezd adni a Szekuritáténak, többször nyugatra küldik ügynökként, hogy információkat szállítson a kint élő ellenzékről. Ebben az időben Nicolae Ceauşescu pártapparátusában legmagasabb funkciót betöltő magyar politikussal, Fazakas Jánossal is közeli kapcsolata van, gyakran a román fővárosba utazva segíti Fazakast tanácsadóként.
Ártott-e valakinek Mikó Imre?
A kérdésre persze nem lehet választ adni – ez derült ki a Mikó-kérdést körüljáró kerekasztal-beszélgetésen is, hisz bármilyen kis, lényegtelennek tűnő információ olyan helyet kaphat az egészet kitevő rendszerben, hogy látszólagos ártalmatlansága ellenére súllyal bírhat nagyobb kérdésekben. A szekusmúltról véleményt alkotók általában két úton járnak: vannak, akik azt mondják, hogy megbélyegezni és ítélkezni fölösleges, nincs erre joga az ugyanazt az életet nem megélőnek, míg mások akként vélekednek, hogy igenis, volt arra mód, hogy az ember ne adja be a derekát a Szekuritáténak, így szembe kell néznie egykori önmagával, s ha elnézően viselkedünk, akkor relativizáljuk, megkérdőjelezzük azok érdemét, akik nem működtek együtt. Tény, hogy Mikó Imre háromszor kollaborált s utolsó alkalommal erre nem kényszerítették, amely erős morális kérdőjeleket vet fel: ekkor már magas politikai játszmák részvevője volt. Az, hogy miért vett részt ilyen szinten a rendszer legitimizációjában, az életével foglalkozó kutató számára is olyan felvetés, amely új horizontokat nyithat meg a kérdés elemzésében, hiszen itt már nem a túléléshez kötődő, ismert diskurzusról van szó, hanem annak meghaladásáról.
Ezek a felvetések, akárcsak az emlékezés kérdése persze még hosszú ideig erdélyi jelenünk neurotikus pontjai lesznek. A kulcsszó, amellyel e sorok és a Mikó-maraton után maradhatunk talán a már említett és kétségkívül feszültségeket hozó egyéni és a társadalmi szembenézés lehet, amelyben egyébként példával elöljáró a Mikó Imre múltját teljes mértékben felvállaló és a róla szóló kutatásokat mindenben támogató mai Mikó család. Mert ha az információk továbbítása árthatott egykor, ugyanúgy árthat ma azok elhallgatása is: nélkülük sohasem tudhatjuk meg, hogy honnan jövünk, hová tartunk és kik is vagyunk voltaképp.
Botházi Mária
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nők, pálmafák, Erdély – Botházi Mária mesél új kötetéről
Botházi Mária publicistának, lapunk volt munkatársának nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című kötete, amelyben ironikus szemléletű rövid szövegek olvashatóak a női lét sajátosságainak megéléséről, a kisebbségi lét fonákságairól. A publicistával kötetéről, műhelytitkairól, az olvasói elvárásokról beszélgettünk.
– Nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című köteted, amelyben ironikus szemléletű, kritizáló célzatú, rövid szövegek: tárcák, glosszák, jegyzetek, karcolatok olvashatók. A többnyire humoros, csattanóra épülő írások valaha a sajtó jellemző műfajának számítottak, manapság azonban mintha kevésbé lennének jelen a napi erdélyi magyar médiában. Ezt a hiányt pótolandó kezdted írni a többnyire a Krónika, az Erdélyi Napló, a Transindex hasábjain megjelent szövegeket tartalmazó kötet anyagát?
– Amikor elkezdtem írni ezeket a szövegeket, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az írásaimat karcolatnak lehet majd nevezni – általában véve publicisztikában gondolkodtam. Amikor elkezdek írni, nem akarok szántszándékkal humoros lenni, ha valami vicces eszembe jut, jókat nevetek magamban. A marosvásárhelyi könyvvásáron – ahol nemrég bemutatták a könyvet, és felolvastam belőle –, azt tapasztaltam, valóban kelendő az effajta humor: nagyokat kacagott a közönség, ráhangolódtak az írásaimra, jó érzés volt. (A kötetet december 9-én mutatják be Kolozsváron a Minerva Egyesület székházában – szerk. megj.)
Ugyanakkor a kötetben, főleg a második részben komolyabb hangvételű írások is olvashatók. Visszatérve a kezdetekre: a Krónika és a Transindex is lehetővé tette, hogy véleményanyagokat közöljek, örömmel írtam is, de akkor huszonéves voltam, és ehhez a műfajhoz talán érettebbnek kell lenni. Nekem legalábbis érni, tapasztalni kellett: erdélyi naplós korszakomban (2013-tól 2016-ig) találtam rá úgy igazán a saját hangomra, ekkor indítottuk a „női" témákkal foglalkozó rovatot, ami aztán persze nem kizárólag ilyen kérdésekhez kapcsolódott.
– Amint a Koinónia Kiadónak a kötetet bemutató szövegében is olvasható volt, az írások gyakran a női lét sajátságainak megélése kapcsán születtek. „Ez talán tájainkon nem ugyanolyan, mint a médiából visszaköszönő nőkép – megvannak a maga egyedi, gyakran sajnálatos jellemzői, amelyek társadalmunk, neveltetésünk, közgondolkodásunk lenyomataként kísérik életünket." Hogyan vélekedsz, körülhatárolható egyáltalán, hogy mi a „tipikusan erdélyi" és/vagy „tipikusan női" téma?
– Amikor az előbb említett rovat indult, azt mertem hinni, hogy körülhatárolható. Most már úgy gondolom, hogy nem, és ez biztató, ennek örülök. Eredetileg inkább a nők lettek volna a célközönség, de a visszajelzések azt mutatják, hogy férfiak is olvassák az írásaimat, és ez természetes, hiszen a férfi kíváncsi a nőre, és fordítva. A női létnek talán olyan oldalaira világítottam rá, amikről kevésbé beszélünk, vagy nem így beszélünk. A kötet több írásában is egy-egy életút villan fel, amelynek középpontjában az inkább a lányokat-asszonyokat jellemző megfelelés kérdésköre áll, amely külső és belső kényszer is, és amely mondhatni belénk ivódott.
A belesimulás az elvárásokba persze a férfiakat is jellemzi, de hagyományosan nekik talán rugalmasabbak a kereteik. Miért van ez így, miért kell nekünk tökéletesnek lenni? Miért hajlunk meg a kellek és a szokások előtt? Tényleg nő súly alatt a pálma? Vagy visszafejlődik? És muszáj a súly mindig? Miért vizslatjuk egymást felülről figyelő, kritikus szemekkel gyakran mi nők is, csöppet sem szolidárisan? Bocsánat, hogy így fogalmazok: miért kellene nekünk ugyanúgy és életciklusonként egyformán szívni, miért ne próbálhatnánk meg más utakat is? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak, a válaszokat persze nem tudom.
– A kötetben olvasható írások gunyorosan, kritikusan, ugyanakkor empatikusan, több szemszögből próbálják megközelíteni ezeket a jelenségeket, a férfiak felé is nyitottan.
– Igen, mert nagyon szeretjük a férfiakat: a szerelmünk, a fiaink, az apánk, a nagyapánk életünk meghatározói. Én nem kívánnék egy percig sem velük szemben élni, én velük együtt szeretek. Úgy, hogy közben Marinak érezhessem magam. Ne kiképzőtisztnek vagy házisárkánynak vagy háztartási alkalmazottnak, mert úgy mi értelme van? Talán ezzel mások is így vannak. És egy férfinek sem lehet túl jó sárkányok és tisztek és szolgák között, kívül rekedten, esetleg egy tőle távol álló, másoktól megöröklött, meghatározott életmód szolgálatában. De ez tőle is függ.
Képletesen szólva: ha a nő vonyít már – akár befelé is – a felmosóvödörtől, az senkinek sem lehet természetes és komfortos a családban. A nő nem is a felmosóvödörtől vonyít egyébként, hanem attól, ha egyedül marad a felmosóvödörrel. Ha a felmosóvödör lesz számára a világ. Nagyon várnám, hogy férfiak tollából is szülessenek publicisztikák hasonló témákról. Viszont nemcsak női témájú publicisztikák olvashatók a kötetben, hanem az erdélyi létmódról, a kisebbségiségről szólóak is, amelyek szintén kicsit sarkítottan közelítik meg a jelenségeket: az erdélyi kulturális rendezvények forgatókönyvét, az erdélyi magyar újságírók közhelyszótárát, a Daciával való együttélést, a nyaralást, azt, hogy kisebbségiként több szempontból is hátrányos a helyzetünk.
– Picit torzító tükröt, de mindenképpen tükröt tartasz írásaiddal az olvasó elé. Meg lehetne rajzolni olvasód fantomképét? Kiknek írsz?
– Nyilván azoknak, akik korban és helyrajzilag is közel állnak hozzám, hiszen ezt a világot ismerem, ebből tudok kiindulni. Nem hiszem, hogy az írásaim ugyanazt üzennék egy nagyvárosi, felső kultúrkörökben mozgó szingli nőnek, mint amit egy kisvárosi családanyának. És persze egy húszéves talán nevet rajtuk, de nem tudja úgy magáévá tenni ezeket a témákat, mint azok, akik az asszonyiságot, az apaságot, a családi életet felnőttként megtapasztalták már.
Az olvasói visszajelzések azt mutatják, hogy idősebbek és fiatalok is olvassák az írásaimat, aminek nagyon örvendek, ugyanakkor persze kapok negatív kommenteket is. Utóbbiaknak azért örülök, mert a publicisztikaírásnál fontos, hogy érzelmeket indítson el az olvasóban, akár erős ellenérzéseket is. Ez azt jelenti, hogy nem langyos a szöveg, talán mond valamit. És hát mi ez ahhoz képest, hogy rockbandákat sörösüvegekkel dobálnak, drága előadásokat fütyülnek ki a nézők. Az önkifejezés nem egyszerű dolog.
– Írásaid a műfajból adódóan is „fikciók", nem pedig szociológiai látleletek. A 19. században, amikor Mikszáth a napi sajtóban jelentette meg népszerű karcolatait, és az olvasók lapszámról lapszámra várták az írásait, valószínűleg számoltak azzal, hogy tulajdonképpen fikcióról, szépprózáról van szó. A te olvasóid is így vannak vajon ezzel?
– Igen, fontos a fogalom, hogy fikció. A visszajelzésekből nagyon sokat tanultam az olvasókról. És találkoztam olyasmivel is, amire korábban nem gondoltam: van, aki mindent szó szerint ért, azt gondolja, hogy ez pont így megtörtént, sőt velem történt meg. Hangsúlyoznám, hogy nem a magam életét írom, általában jelenségeket próbálok megragadni. Busszal járok, nézelődöm, tapasztalok, beszélgetek, a lakóhelyemen többekkel napi szinten tartom a kapcsolatot, sok sajtót olvasok, és írásaim állandó ihlető forrása a székelyudvarhelyi blokkos környezet, ahol felnőttem. Élményeimet, benyomásaimat rögzítem, nyilván személyes szűrőn keresztül.
Megtörtént, hogy egyes szám első személyben írtam egy tárcát, aminek főszereplője Jenő volt. A cikk után kaptam olyan leveleket is, hogy Jenőt meg akarják verni, holott szegény nem is létezett. Ilyen tapasztalatokból kiindulva távolságot igyekszem tartani köztem és a szereplőim között. De úgy látom, hogy az értő olvasás nagy problémát jelent ma, sokan valószínűleg nem olvasnak eleget és elég sokféle szöveget ahhoz, hogy értő módon viszonyuljanak, hogy helyén kezeljék a fikciót. Ráadásul internetes környezetben még nehezebb figyelmesen olvasni. Újabb felmérések eredményei is tanúskodnak arról, hogy az iskolások fele nem érti, amit olvas, sajnos úgy látszik, ez egész társadalmunkat áthatja. Ugyanakkor a médiaműveltség hiányosságai is megmutatkoznak, ami sokban a múlt sajtóörökségének tulajdonítható: sokan gondolják még ma is, hogy „ami az újságban megjelent, az úgy is van".
– Hogy tervezed: publicisztikákat jelentetsz meg továbbra is, vagy a szépirodalom felé is kacsintgatsz?
– Nemrég volt egy kis változás a munkámban: tanár lettem a BBTE újságírás szakán, ahová már régóta betanítottam. Így nem dolgozom már az Erdélyi Naplónál, de cikksorozatom folytatódik a Főtér.ro portálon. És persze incselkedem a gondolattal, hogy elmozduljak a szépirodalom, a novella felé. Az azonban még nem világos, hogy nagyobb lélegzetvételű írásokhoz mennyire lenne tehetségem. Akartam mondani azt is, hogy időm, energiám, de ez nem lehet kifogás, milyen kár. Az általam ismert írók mindig találnak alkalmat az írásra, ha kell, éjjel, ha kell, hajnalban. Emlékszem, annak idején, amikor a Krónikánál dolgoztam, az ismerőseim sorra íróvá-költővé váltak, egyre-másra jelentek meg a könyveik. Én pedig azt mondtam: minden vágyam, hogy kezdő szerző lehessek. Sokat nevettünk aztán ezen a mondaton.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Mindennapi könyv, nem mindennapi bemutató
Szokatlan könyvbemutatón jártunk péntek este: a kezdés előtt zsibaj, a bemutató közben rengeteg nevetés, a végén hosszas, de jól megérdemelt taps; majd annyian álltak sorba megvásárolni a könyvet, hogy nem is jutott mindenkinek – ezért a társaság egy része azért maradt húsz perccel többet, hogy megvárja a további példányok érkezését is. Botházi Mária Boldogság juszt is a tiéd című publicisztikakötetének bemutatóját a kolozsvári Minerva-házban tartották, a szerzővel Tofán-Koós Imola újságíró beszélgetett.
A bemutatón szó esett lapunk volt munkatársa, Botházi Mária írásainak sajátos stílusáról, amely azt tömöríti, ahogy a szerző az erdélyi világot, az itt élő magyar nők, családok mindennapjait látja, ezeket feltárja az olvasónak, azonban nem kommentálja. Mégis – amint Botházi Mária elmondta az olvasói visszajelzések alapján – a valóság egyszerű feltárása időnként indulatokat is kiválthat.
A kötetben megjelent szövegek, és Botházi Mária publicisztikái általában annyira emberközeliek, hogy az olvasónak sokszor az az érzése, saját életéből ihletődött a szerző. Azonban a szerző hangsúlyozta, fontos, hogy próbáljunk meg elvonatkoztatni a szöveg írójának magánéletétől: „Én nem az én életemet írom: a személyes élményeim is benne vannak, igaz, de nem blogot vezetek, és nem naplót írok". A téma kapcsán elkerülhetetlenül arról is szó esett, hogy a család hogyan kezeli a publicisztikákban feltárt mindennapokat. „Szerintem a családtagok nem gondolják, hogy ezeket a dolgokat róluk írom, és hogy ez micsoda szégyen – sőt nagyon erős, humoros és lezser családom van" – jelentette ki Botházi Mária.
Tofán-Koós Imola megállapította: ahogy Botházi Mari ír, abból az erdélyi magyar nő nagyjából magára ismer, és ebben biztosan szerepet játszik az újságírói agy, amely folyamatosan mindent megfigyel. „Az újságírói agy nagy áldás tud lenni. Én úgy tekintek a világra, hogy ha van fehér, akkor van fekete is, ha van bal oldal, akkor van jobb oldal is" – vallja Botházi Mária. A szerző írásstílusáról a beszélgetőpartner azt is megállapította, hogy helyenként rímekben ír, és fel is olvasott egy részt az egyik szövegből, hangsúlyt fektetve a ritmusra és a rímekre, majd megállapította, hogy „ha Amerikában születtél volna és fekete lennél, akkor valószínűleg rapper lennél". Erre habozás nélkül jött a tömör és humoros válasz: „én azt hittem, hogy rocker vagyok".
A kötet bemutatóján szóba került az erdélyi nők egyik jellemző tulajdonsága is: a megfelelni akarás. „Szerintem az erdélyi nőknek elkellene egy kis rock 'n roll, hogy hátradőljenek és lazítsanak. Szerintem ennek a férfiak is örülnének” – mondta a kötet szerzője. Végezetül pedig Balázs Imre József költő, irodalomtörténész a kötet szerkesztőjének munkáját méltatta, majd Szentes Zágonnak – aki a kötet borítóját készítette – és a felelős szerkesztőnek, Rostás-Péter Emesének mondott köszönetet.
Sárosi István Krónika (Kolozsvár)

A mindennapok valóságából merít
Sebészi pontossággal
Az idei Szent György Napok irodalmi programjának nyitórendezvényeként került sor Botházi Mária Boldogság juszt is a tiéd címet viselő könyvének bemutatójára a Tein Teaházban. Az egyes frappáns mondatok után felcsendülő nevetés és taps egyértelműen jelezte, hogy a helyiséget megtöltő közönség a szerzővel egy hullámhosszra hangolódott.
Szonda Szabolcs köszöntő szavai után az írónővel Csinta Samu újságíró beszélgetett, és magánéleti vonatkozásokról is szó esett. Így többek között megtudhattuk, hogy a szerző Székelyudvarhelyen született, és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem újságíró szakán végzett Kolozsváron 2001-ben. Jelenleg itt tanít, és a Főtér.ro publicistája. A bemutatásra kerülő kötet írásai eddig hetilapokban, illetve a világhálón jelentek meg, már ebben a formában nagy sikert aratván.
És ennek titka, amint erről a felolvasások alatt mi is meggyőződhettünk, a szerző mély gondolatokat hordozó, azonban mégis könnyed és humoros stílusában rejlik. Segítségével ugyanis sebészi pontossággal, de a sértődést kizáró vicces kedvességgel mutat rá a minket körülvevő társadalom, illetve saját életünk fonákságaira. Ezt pedig saját bevallása szerint a külvilágtól elszakadva, átszellemült állapotban teszi. Végezetül pedig az is tisztázódott, hogy írásainak közvetlen hangneme ellenére nem a saját élete mozzanatait dolgozza fel, tárja az olvasók elé, hanem a mindennapok valóságából meríti történeteit.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Átalakult nyilvánosság, kétéltű userek és újságíró bloggerek
Konferencia a felhasználók és a hagyományos média viszonyáról
A felhasználók által készített tartalmak és a média viszonyáról, kölcsönhatásairól szervezett konferenciát május 24-én, szerdán a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a BBTE Újságírás Intézete. A Media vs. User Generated Content című konferencián délelőtt négy meghívott tartott előadást ebben a témában, a YouTube-on kialakult új nyilvánosságról, a Facebook fogyasztókra gyakorolt hatásáról, hírversenyről, illetve a blog és újságírás viszonyáról, egymás mellett éléséről. A konferenciát délután kerekasztal-beszélgetés zárta, amely során erdélyi magyar újságírók, szerkesztők, főszerkesztők értekeztek arról, mit tesz a közösségi média, illetve a felhasználó a hagyományos médiával.
Az elmúlt években a kiváltságok bizonyos formáinak elvesztése miatt elégedetlenek a hagyományos (főleg írott) sajtóban szocializálódott újságírók: már nem csak ők a különböző forrásokból származó információk szinte kizárólagos birtokosai, már nem csupán ők szűrik meg, elemzik, s továbbítják a politikai, gazdasági és szociális jellegű híreket. A tömegtájékoztatási palettán már régen megjelentek az alternatív információs csatornák, mi több, jól „befészkelték” magukat a köztudatba. De ezáltal a szakavatott szem által végzett szelekció, az információ ellenőrzése, a források felkutatása és védelme vajon nem sérül-e? Hogyan lehet monetizálni, azaz pénzzé változtatni az új tömegtájékoztatási megnyilvánulási formákat? A kérdésre Glózer Rita, a Pécsi Tudományegyetem szakembere kereste a választ.
Elmondta: az új médiumokkal játszadozó, vagy azokat mondhatni professzionális módon használó fiataloknak nincs intézményi háttere, nem rendelkeznek újságírói szakképzéssel, előttük viszont megnyílt az „új nyilvános színtér”, amelyen keresztül továbbítani tudják különböző formában és formátumban megalkotott hang- és videó-anyagjaikat. Ezek természetesen távol állnak a Habermas által megfogalmazott paradigmáktól, ugyanis nem feltétlenül komoly, közérdekű témákat boncolgatnak, hanem elsősorban személyes jellegűek. Az új médiumokban nem feltétlenül a racionális vita, a deduktív és induktív logika, az elemzés a primér faktor, az új nyilvános színtéren eluralkodnak az indulatok, az érzelmek, megszegik az évtizedekig normának számító szabályokat.
– Bizonyos értelemben hanyatlás tapasztalható. Jelenleg olyan személyek nyilvánulnak meg, olyan témák kerülnek terítékre, amelyeknek eddig nem volt helye. Tulajdonképpen a média demokratizálódásáról beszélünk – fogalmazott a szakember.
Hozzátette: az amatőr média előállítói rendszerint függetlenek, nincs intézményi hátterük, mondhatnánk, hogy nincsenek kitéve az öncenzúrának, mi több, az intézmény részéről sem fogalmazódnak meg igények, elvárások. Az általa tanulmányozott kimutatások szerint a magyarországi tinik egyre sűrűbben néznek különböző képsorokat a YouTube videómegosztó csatornán: a statisztikák alapján elmondható, hogy ez a tevékenység az utóbbi években egyre népszerűbb lett. Míg néhány éve a harmadik leggyakoribb internetes tevékenység volt, tavaly Magyarországon például a második helyre kúszta fel magát a YouTube használata.
– Egyre gyakoribb és népszerűbb a paródia, de legalább annyira elterjedtek a különböző életstílusokat bemutató médiatartalmak, legyen az gasztronómiai, divattal vagy szépségtechnikákkal kapcsolatos platform. Azaz: mit ettem, mit vásároltam, mi van a táskámban, hogyan öltözöm – jegyezte meg Glózer Rita.
Tudatta: a videóblogot működtető fiatalok alkalomadtán igen jelentős bevételre tesznek szert. A médiatartalommal kapcsolatos különböző mértékű jövedelem mellett online áruházakban pólókat, bögréket, golyóstollakat árulnak. A termékelhelyezés bevett szokás, de a felhasználók ezt rendszerint érzékelik, elvetik.
Demény Péter író, újságíró, Nemes Z. Márió költő egyik legutóbbi interjúját idézte, aki elmondta: mobilja már testrészévé vált, a Facebook a létezés egyik meghatározó eleme, amit ha elvesznek, az lassan olyan, mintha levágnák a kezed. Demény szerint ma már nem emberek, hanem számítógépek, kütyük közötti viszonyokról kell beszélnünk.
Rendszertani osztályozásában egyéltűekre és kétéltűekre osztotta a mai társadalmat. Bevallotta, amikor az iskolában tanult a kétéltűekről, azt hitte, ezek mind a két közegben tudnak élni, később világosították fel: az állatnak mind a két közegben kell élnie, másképp elpusztul. Egy kétéltű állat olyan, mint a mai társadalom egy része: online és offline közegben is kell élnie, másképp nem tud megmaradni. A kétéltű még tudatos felhasználó, a Facebookon szembeáramló adatok közül próbál szelektálni, küzd a lassúságért, kacérkodik a kilépéssel, viszont soha nem lépne ki, „a user generál, miközben generálva is van”.
Ám Demény szerint léteznek egyéltűek is, akiknek gondolkodásuk bináris, nem olvasnak mást csak a netet, és az ott található információkat mind elhiszik. Az egyéltű user csak generálva van, elfogadja az új közösségi médiás világrendet, meg sem gondolja, talán létezik-e más. Az egyéltű médiafogyasztására a sebesség jellemző, ellenőrizetlen, nem válogat, ugyanolyan hírértekkel bír, ha valaki kutyát vett, meghalt egy nap háromszor ugyanaz a világsztár vagy a HVG egy elemző cikke.
Botházi Mária, a BBTE egyetemi oktatója előadásában az erdélyi magyar hírportálok 2017 januárjánák tíz legnépszerűbb cikkéről készült elemzését mutatta be. A négy legnagyobb erdélyi hírportál – Transindex, Maszol, Székelyhon és a Főtér – elemzésekor az oktató a kattintásokat mérte, a témákat, stílust, címet és leadet vizsgálta.
Médiafogyasztás az erdélyi magyar online térben: van-e értelme a hírversenynek? című előadásában Botházi meg is válaszolta a címben megfogalmazott kérdést: szerinte nincs értelme az erdélyi magyar hírportálok esetén a hírversenynek, sokkal fontosabb az egyedi hangnem, önálló stílusjegy, illetve a téma.
A beszélgetés során Cseke Péter kiemelte, a Facebook mint tényező fontos a magas olvasószám generálásában. Egy cikk népszerűsége függ a Facebook-lájkoktól, a poszt szövegétől, illetve a kommentek számától is. A kommenteknek nagy szerepe van egy cikk népszerűségében, több olvasó tér vissza egy-egy Facebook-poszthoz, portálon található cikkhez, a kommentek miatt. Makkay József elmondta, miután bevezették a regisztrációhoz kötött kommentelést, megszüntetve így az anonim hozzászólás lehetőségét a weboldalaikon, a hozzászólok 70-80 százalékát elvesztették.
Cseke Péter és Balázsi-Pál Előd is igénybe vette már a Facebook reklámozási lehetőségeit, hogy egy-egy cikket promováljanak a közösségi médiában. A Maszol-nak ezzel az a célja, hogy a minőségi tartalmakat megerősítse. Azt is figyelembe veszik a cikkek kiválasztásánál, hogy olyan tartalom legyen, ami olvasottságot generál. A Transindex is minden esetben saját anyagot hirdet, viszont ők játszadoztak már azzal a lehetőséggel is, hogy meghatározott célcsoportnak reklámozzanak. Ám hiába a sok lájk, ezek nem konvertálhatóak bevétellé, így a sajtótermékek továbbra sem tudják magukat fenntartani a piacról.
Újvári Ildikó elmondta, a Szabadság saját magával fut versenyt, megpróbálja a szerkesztőség a szabadsag.ro weboldalt hírportálként működtetni. Mindezt úgy, hogy ne rontsa a nyomtatott újságot, de visszacsalja az olvasót a weboldalra. Elkülönítik a kettőt, a szerkesztőség megpróbálja párhuzamosan fenntartani őket.
Az újságírók abban megegyeztek: az olvasók már a közösségi média megjelenése előtt befolyásolták a hagyományos média működését, az olvasók által készített tartalmakat már régebb is felhasználták, az olvasó mint hírforrás már régóta bevált technika az újságírásban.
– A user generated content mindig is létezett, csak a közeg változott meg, amelyben működik. A felhasználóknak gyakran könnyebb tartalmat előállítani, mint az újságíróknak – mondta el a Transindex főszerkesztője. A romániai tüntetéseket hozták fel példának, elmondva: míg egy televízió kivonul egy eseményre, hogy azt élőben közvetítse, időigényes. Ez alatt az idő alatt a felhasználók már rég közvetítik a történéseket, de a Facebookon. A média szerepe ebben az, hogy egybefoglalja a felhasználók által készített tartalmakat, háttérinformációkkal lássa el.
A hitelesség kérdése is felmerült a beszélgetés során, kiben bíznak meg a felhasználók, kit tekintenek szakértőnek az olvasók, kiről hiszik, hogy hozzá tud érdemben szólni egy adott témához. A felhasználók manapság jobban bíznak az emberekben, mint a sajtóban, a közösségi médiában ismerősről ismerősre terjednek a tartalmak, így a felhasználó hitelesebbnek tart egy ismerős által megosztott tartalmat, mint egy cikket, ami a sajtóban jelent meg. A sajtó hitelességének csökkenéséhez hozzájárul a számos propagandacsatorna megjelenése, vagy a blogok elterjedése, amelyek magukat alaptalanul sajtóterméknek képzelik, így egyértelmű reakció az olvasó részéről, hogy az ismerősben, rokonban jobban bízik, mint a sajtóban.
Az idősebb korosztályra jellemző, azt hiszi el, amit látott a tv-ben, olvasott az újságban és hallott a rádióban, a fiatalok körében elterjedt jelenség, hogy azt hiszik el, amit olvastak az interneten. Ám nem minden valós, ami az interneten terjed.
A konferencia során kiderült, a felhasználók a közösségi média megjelenése előtt is hatást gyakoroltak a média működésére, az általuk készített tartalmakat már azelőtt felhasználták a sajtóban. A közeg, amelyben a felhasználók által készített tartalmak terjednek, megváltozott, felgyorsult, az internet számos lehetőséget tárt fel, blogok, közösségi média, amelyek segítségével a felhasználók megoszthatják, szélesebb körben terjeszthetik saját tartalmaikat, véleményüket, meglátásaikat. Ám ezek nem feltétlenül hatnak negatívan a média működésére, egymás mellett is tudnak létezni, csak szelektálni kell.
A közösségi média megváltoztatta a sajtó működését, új teret hozott létre a médiatermékek terjedésére, új nyilvánosság látszik kialakulni. A médiatartalmakkal a felhasználók leggyakrabban a Facebookon kerülnek kapcsolatba, nem ők keresik a híreket, azok mennek szembe velük, jelennek meg a Facebook-hírfolyamban, akár hirdetés formájában. Viszont a Facebook-hírfolyam nem a hiteles forrásokból származó tartalmak gyűjtőmedencéje, számos, saját magát médiaterméknek, hírforrásnak vélő csatorna valótlan, ellenőrizetlen információkból összeállított tartalmai is ide kerülnek, macskás videókkal, kisbabás felvételekkel, tegnapi vacsorákról készített képekkel, szelfikkel együtt. A felhasználóknak tudatos „userekké” kell vállniuk, akik nem hisznek el, osztanak meg gyanús forrásból származó tartalmakat, tudatosságukkal, szelektálásukkal hozzájárulva az ellenőrzött információkból származó anyagok terjedéséhez.
– Arra a következtetésre jutottam, hogy az erdélyi magyar olvasó, ha ezeket az oldalakat nézi, eltérő kínálatot keres. A kolozsvári székhelyű portáloknál, hogyha az elemzett cikkeket nézzük, teljesen eltérőek voltak a legkattintottabb anyagok, tulajdonképpen a tematizáció, a hangvétel a meghatározó a sajtópalettán, illetve az, hogyan kerül az olvasó kapcsolatba a tartalommal – mondta el az előadása végén Botházi Mária.
Az egyetemi oktató elemzésében kitért arra is, hány egyedi látogatója van a különböző weboldalaknak (hány látogató keresi fel úgy a portált, hogy beírja a böngészőbe annak webcímét), illetve arra is, a látogatók hány százaléka érkezik közösségi oldalakról, főleg a Facebookról. A legnagyobb egyedi látogató aránya a Transindexnek volt januárban, a többi hírportál esetében az olvasók zöme, megközelítőleg 80 százaléka Facebookról érkezett a hírportálra.
Kecskés István magyarországi meghívott, újságíró, blogger Az újságíróból blogger – a sajátos törzsfejlődés címmel tartott előadást, amelyben azt taglalta, mi a különbség újságíró, újságírás és blogger, blogolás között. Kecskés szerint az újságírás egy szakma, míg a blog egy stílus, az újságíró tanul, a blogger csak regisztrál egy felületen, és már bloggernek is hívja magát. Szerinte a blog a véleménynyilvánítás színtere, a „blogger pedig mindenhez érthet, még ahhoz is, amihez nem”.
Arra a kérdésre, hogy lehet-e az újságíróból blogger, Kecskés válasza az volt, hogy igen, az újságíró a blogon egy másik arcát mutathatja meg. Az előadó szerint a Facebook is lehet mikroblog, ha ő, Kecskés István, mint újságíró, és nem mint magánszemély oszt meg tartalmakat.
Szerinte az út visszafele is járható, lehet blogból is hírforrást faragni. Elmondta ez „egy bonyolult fejlődés, de szinte minden esetben a véleményműfaj alakul át”: a blogger a véleményírásból elrejti a véleményt, így alakulhat át hírré.
A blogok népszerűségének hátrányairól is beszélt a meghívott: számos blog beszáll a hírversenybe, míg rengeteg blogra ellenőrizetlen, hamis információk kerülnek fel, megtévesztve az olvasót. Elmondta, egyik legnagyobb magyarországi blogot egy autószerelő-műhelyben üzemeltetik, két olajcsere között töltenek fel valami tartalmat. Lájkvadásznak címkézte a blogok egy fajtáját, amelyek a bevételért mindent megtesznek. Hangzatos címekkel, becsapós tartalmakkal csalják oldalukra az olvasókat, a hamis informálással nem foglalkoznak, csak a klikkekért járó bevétellel.
Szabadság (Kolozsvár)

Az újságírás szakma, a blogolás stílus
A világháló elterjedésével teljesen felborult a média hagyományos, nevelő-tájékoztató szerepe. Ma már bárki gyárthat és oszthat meg információt minden témában, amelyek nem jutnak át szakképzett személy szűrőjén. A modern civil újságírás és a hagyományos média jellemzőit vetették össze egy kolozsvári konferencián.
A klasszikus felfogás szerint a nyilvánosság olyan színtér, ahol a társadalmi, politikai és a mindennapi élettel kapcsolatos témák terén ésszerű vita folyik a szociálisan érdekelt, közérdek iránt elkötelezett állampolgárok között megvitatva mindent, ami fontos. A demokrácia ideális modelljeként is szoktak tekinteni e felállásra, amelyre jó példa a 19. századi, igényes sajtótermékekkel, szakemberekkel tele brit kávéházak. Itt az észérvek nyugodt vita körülményei között ütköztek a társadalom folyamatos javítása érdekében. Az egyre több, egymással versengő tévés kereskedelmi csatorna és az internet megjelenésével azonban a nyilvánosság számos jellemzője az ellenkezőjére fordult: egyre inkább háttérbe szorultak az észérvek és a nyugodt hangnem.
Glózer Ritának, a Pécsi Tudományegyetem kommunikációszakos professzorának szavait összefoglalva: az objektív, szociálisan építő információközlés helyett a média világát az érzelmek, a botrány és a morál hiánya hatja át.
Ez jellemzi a tévés kibeszélő- és valóságshow-kat, tehetségkutatókat, de a közösségi hálón zajló véleménykifejtéseket is. Amíg régen a média tartalmát szakmailag hozzáértők gyártották, ma már nemcsak képzett, gyakorlott újságírók, de civil amatőrök is hasonló szerepet töltenek be a blogokon, Facebookon. Sok civil újságíró műveltsége nem tér el a professzionális újságíróétól, de legalább ugyanannyian vannak azok is, akik nem elég felkészültek egy-egy téma kapcsán. Kecskés István budapesti újságíró előadásában úgy fogalmazott: ma már mindenki, aki blogot vezet, újságírónak hiszi magát.
Az ideális az lenne, ha mindenki elfogadná: az újságírás szakma, a blogolás pedig stílus.
Facebook és YouTube, a 21. századi fórum
Az internetes tevékenységek között a fiatal generációk körében mára a YouTube videómegosztó webhely vált a nyilvánosság új helyszínévé a Facebook mellett. A filmrészleteken, teljes filmeken és zenés videóklipeken át az amatőr videósok által készített tartalmakig ezerféle mozgóképes műfaj közül válogathatunk a weblapon, és tölthetünk fel magunk is, ha úgy tetszik. 2010-ben már percenként 24 órányi videót töltöttek fel az oldalra, ez a szám pedig folyamatosan növekszik. A portálra felkerült anyagok nagy részét nem a professzionális és profitorientált cégek videói teszik ki – hivatalos klipek, fizetéses filmes tartalmak –, hanem a mozgóképes tartalomgyártás szakmai oldalát kevésbé ismerő, amatőr videósok anyagai. Nem sokkal az internetes oldalt vezető, civil újságírókat meghatározó blogger kifejezés után a 2010-es évekre a felvételeket gyártó, hasonló célok köré épülő YouTube-csatornák működtetőit takaró vlogger szó is megszületett.
Az elsősorban amerikai és brit mintára épülő videóműfajok mára az egész világot meghódították: minden országban akad néhány, több ezer, esetenként százezer vagy millió követővel rendelkező vlogger, aki – műfajtól függően – átveszi a hagyományos médiumok szerepeit a 11–16 éves serdülők körében.
A vloggerek kora a videók tartalmától függően változik: például a számítógépes játékokkal kapcsolatos tapasztalatokat elsősorban tinédzserek osztják meg. Öltözködési, főzési tanácsokat azonban már fiatal felnőttek is adnak követőiknek. Glózer Rita osztályozása alapján az életstílus kategórián belül vannak fiatalok, akik egyszerű, gyors receptekkel kapcsolatos videókat készítenek, mások divattal, szépségápolással foglalkoznak csatornájukon, de ezeken belül is számos alkategóriát találunk. Míg a klasszikus újságírás esetében jól láthatóan elkülönülnek a tájékoztató és véleményközlő műfajok, addig a blogokon és a YouTube-on terjedő tartalmak alapvető vonása, hogy az információt megosztó személy véleménye, személyisége megjelenjen az általa készített anyagokban. Erre példák a bármilyen élettapasztalattal kapcsolatos személyes tanácsok, tréfás kihívásokra, kérdezz-felelekre épülő videók, amelyek néha gyakorlati hasznot is nyújtanak a nézőknek a mindennapi segítő trükkök terén. Sokuk pedig egyszerűen csak jobban megismerteti egy addig idegen, hétköznapi ember arcát a követőkkel.
Emellett videójátékokról szóló, illetve videóklipeket, filmeket, élethelyzeteket parodizáló, filmkritikákat és rajongói elméleteket gyártó csatornák ezrei is működnek az olyan alkalmi videókészítők oldalai mellett, akik egy-egy termék kicsomagolását, kipróbálását filmezik le. A vloggerek folyamatosan követik a hozzászólásokat, sokszor ezek alapján alkotnak új tartalmakat, így a közönséggel kiépül az interakció, emellett egy-egy érdeklődési kör vagy megnyerő vlogger-személy köré közösség épül. Közben lenyűgöző kereskedelmi vonzat éleződik ki a rendszer mögött: a vloggerek bizonyos számú nézettség után a YouTube-tól pénzt kapnak, bár a legnagyobb nyereség általában a reklámokból jön. Például az utazó vloggereket repülőtársaságok keresik meg, hogy reklámozzák őket a videóikban, amiért persze támogatják az illető csatornáját, vagy sminkvideókat készítők videóikban az őket szponzoráló cég termékeivel dolgoznak.
Fiatalok milliói követik a különböző csatornákat. A számos, kommunikációs képességek hiányában sokszor értékelhetetlen felvételek mellett azonban hasznos tartalmakat is kapunk: a magyar YouTube világában például a filmszakon végzett, filmkritikákat előállító Szirmai Gergelytől vagy a korábban újságíróként dolgozó, ma utazóvideókat feltöltő és számos társadalmi problémát boncolgató Magyarósi Csabától, de a hasznos barkácsolós videókat tartalmazó FollowAnna-csatornától is.
Portálok: Facebookról szerzik a legtöbb látogatót
Demény Péter író, szerkesztő a konferencián úgy fogalmazott, hogy a 2010-es években egyre inkább számítógépek és nem emberek közötti viszonyról beszélhetünk. A modern technika- és internethasználati szokásokat tekintve vannak kétéltűek, akik a virtuális és valóságos világrend között helyzetenként oda-vissza cikáznak: egyszerre van szükségük hagyományos médiára és tudásforrásra, de nem hagyhatják figyelmen kívül, például karrierépítés során a világhálón zajló életet sem. Az újságíró, költő szerint ugyanakkor a ma fiataljait egyéltűeknek is tekinthetjük, ők ugyanis elsősorban a virtuális térben élnek, a valóság másodlagossá szorul vissza számukra, arculatukat, szociális életüket a Facebookon élik. Éppen emiatt bináris gondolkodásúakká válnak: egy-egy helyzet, megosztott tartalom, cikk vagy művészeti alkotás minősége leredukálódik a tetszik/nem tetszik, tehát lájkolom/nem lájkolom szintjére. Az elsősorban a virtuális, online világban zajló élet egyik következménye, hogy akik csak az interneten böngésznek, szinte mindent elfogadnak, ami szembe jön velük. Nem tudnak a hiteles és hamis információk között válogatni, nem ismerik meg az egyetemes érték fogalmát. Pozitív vonzata azonban a közösségépítő, szervező, emberek tömegét elérő nyilvánossági erő, amely nélkül az arab tavasz nem jöhetett volna létre, de annak is tanúi voltunk, hogy a tavalyi romániai kormányellenes tüntetésekre a facebookos eseményen verbuválták össze az ezres, százezres tömegeket. Botházi Mária újságíró, a Ba­beş–Bolyai Tudományegyetem oktatója az erdélyi magyar portálok nézettségét vizsgálta, illetve azt, hogy az itthoni magyar online sajtó olvasói milyen kategóriájú, műfajú cikkekre kíváncsiak leginkább. A Transindex statisztikái azt mutatják, hogy a kattintókat elsősorban a közéleti témák érdeklik, s bár Romániában nem ez a portál a leglátogatottabb, egyedi „nézettsége” azonban a legnagyobb: míg az összes többi portálra az olvasók 80 százaléka Facebookról történő bekattintással érkezik, addig a Transindex rendelkezik egy olyan több mint 30 százalékos olvasói réteggel, amely a böngészőjében szándékosan keres rá az oldalra. Az adatok azonban egyértelműen azt mutatják, hogy kivétel nélkül mindegyik online médium esetében a legtöbb látogatás a Facebook közvetítésével történik. Botházi Mária kifejtette, az online térben a siker már nem a cikk tartalmi minőségén, hanem a megkapó, bravúros, frappáns címadáson múlik, amelyet mind a Transindexnél, mind a Főtérnél megfigyelhetünk. A Főtér ugyanakkor azért is vonzza olvasóit, mivel – kihasználva az online tér nyújtotta műfaji kötetlenséget – keveri a véleményt a tájékoztatással.
Botházi Mária előadása alapján a Maszolt a klasszikus hírportálok kategóriájába sorolhatjuk, amelyre az érzelmekre erősen ható, kattintást kierőszakoló, sokszor bulváros címadás jellemző, témaválasztásukra pedig az úgynevezett kékfény-hírek vagy b-betűs hírek, azaz elsősorban botrányról, balesetről szóló cikkeket publikálnak. Ez azonban számos olvasónál beválik: januárban a közúti bírságokról szóló anyagra például 40 ezren kattintottak.
Romániában a Székelyhon a legolvasottabb és a legtöbb kommentelőt vonzó magyar nyelvű portál, például az Igazi Csíki Sör betiltásáról szóló januári cikke 50 ezer kattintást hozott. Az egyetemi oktató kutatásából kiderült, az erdélyi olvasók az eltérő kínálatért keresnek fel több webhelyet: a Maszolt a gyors hírközlésért, a Transindexet sokan a véleménycikkekért, a Főtért a sajátos műfajkevert stílusért, a Székelyhont a székelyföldi régiót felölelő, részletes hírközlésért.
Kádár Hanga Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Érettségi tétel volt az udvarhelyi író novellája
Nagy Koppány Zsolt író kanonizálódik, Genezis című novellájának részletéről értekeztek a diákok a magyar érettségin.
A júnus 8-i magyar nyelv és irodalom szóbeli érettségin szövegértelmezési feladatként Nagy Koppány Zsolt egyik novellájának részlete volt a tétel. A Genezis című írás még kötetben nem jelent meg, csak folyóiratban, de az író természetesen így is nagyon boldog.
Olyan ez, legalábbis ahhoz hasonlítható, mint amikor egy zenekar egyik dalát elkezdik játszani egy székelyföldi lakodalomban. Nagy Koppány Zsolttal készített interjúnkat itt lehet elolvasni.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), 2017. jún. 8.
Nagy Koppány Zsolt, a daloló vendégmunkás
Író, műfordító, szerkesztő – Nagy Koppány Zsolt a fiatal kortárs írók generációjához tartozik. Udvarhelyről indult
Akárcsak Cári Tibor, Fazakas Júlia, Mátyus Kati, Lukács Csaba vagy Marthy Barna, a gyerekkora óta publikáló Nagy Koppány Zsolt is ahhoz a generációba tartozik, akik udvarhelyi, udvarhelyszéki gyökerekkel rendelkeznek, de más nagyvárosban (többük esetében Budapesten) teljesedtek ki szakmailag.
Zsolt köteteivel, Jozefát úr és Ekler Ágost nevű figuráival szó szerint beírta magát az olvasók tudatába. A fiatal író útja Székelyföldről Kolozsváron és Szegeden át vezetett Budapestre, de időnként megvillan – egy író-olvasó találkozó „erejéig" iskolavárosában, Udvarhelyen is. Udvarhelyről, az írásról, a munkájáról kérdeztük.
- Biológia-kémia osztályba jártál a gimnáziumban. Tudom, akkoriban több olyan „reálos" diák volt a gimiben, akik később az írás, az irodalom felé fordultak. Nálad ez hogy kezdődött?
- Édesapám orvos (dr. Nagy Béla – szerk. megj.), ezért úgy gondoltam, én is az leszek – de a kémiával és a fizikával elég keserves és kudarccal végződő birkózásaim voltanak. Rövid ideig a jogász szakmával is kacérkodtam, ám rémisztően sótlannak tűnt; végül szerencsére megtaláltuk egymást a magyar–angol szakkal: én elvégeztem őt, és hát ő is eléggé helybenhagyott engem, főleg irodalomelméletileg.
A Gimiben egy ideig főszerkesztettem az Ébredés című diáklapot, de ez inkább következménye volt az írói tevékenységemnek, mintsem kiváltója. Egyébként remek idők voltak, Botházi Maritól örököltem meg a főszerkesztést, utánam Birta Csaba (Bicska) következett.
Írni korán kezdtem: 1987-ben, kilencéves koromban jelent meg az első „versem" a Brassói Lapokban. Ezt követően a tanító nénim odaadta Fodor Sándornak a műveimet, aki értő és kedves bírálatot mondott róluk. Az írással való frigyem tehát igen régi.
Amikor Kolozsvárra kerültem, már volt félkötetnyi novellám, aminek egyharmada bele is került az első könyvembe. Orbán János Dénes „fedezett fel", azóta töretlennek mondható a kapcsolatom az írással. A siker persze változó, voltak gyengébb és jobban sikerült éveim. Az irodalom foglalkoztat leginkább, és noha az eddig leírt betűmennyiség néha rám is meghökkentően hat – hová vezet ez?, gondolok riadtan az esőerdőkre –, könyveim nem követik túl sűrűn egymást.
- Kolozsváron az Előretolt Helyőrség, mint szellemi műhely erős hatással volt a generációtokra. Még mi ihletett akkoriban írásra?
- Mind a mai napig az egyik legfontosabb erdélyi szellemi műhelyről beszélünk, sok remek alkotót bocsátott útjára. Amennyire én tudom, valami ellenében jött létre, de közben – és végül – önálló értékteremtő fórummá, egyenesen intézménnyé vált. A mögöttes eszmei áramlat, a transzközép részben a transzilvanizmus – amennyiben ez tényleg létezik – pátoszának a feloldását célozta.
Egy csomó olyan tabu létezett ugyanis a kilencvenes évek elején az erdélyi magyar irodalomban, amelynek nem ártott a lazítás: hogy csak a legkézenfekvőbbet és legizgalmasabbat, az erotikát említsem. Az Előretolt Helyőrség pedig többek között éppen ezt hozta be a köztudatba.
A szexről írni és olvasni nagyon hálás dolog, és könnyedén van benne annyi polgárpukkasztási és izgalmi faktor, hogy elvigye az egészet – még akkor is, ha gyengébb minőségű szövegről van szó. Néha persze túlbillent a dolog, de mostanra úgy tűnik, beállt – és közben változott a társadalmi és irodalmi környezet is.
A Helyőrség tagjai igyekeztek humorral és frissességgel közeledni az irodalmi hagyományhoz: igaz, más megoldás nem is igen maradt a mi generációnk számára, márpedig viszonyulni mindig kellett és kell.
Orbán János Dénes, Fekete Vince, Sántha Attila, László Noémi, Karácsonyi Zsolt, Szálinger Balázs, Farkas Wellmann Endre és Farkas Wellmann Éva - mind innen kerültek ki, és igen jó nevű szerzőknek számítanak.
- Mennyire volt nehéz beilleszkedni a magyarországi, budapesti irodalmi közegbe? Te már úgy mentél ki, hogy volt egy megjelent köteted.
- Nem volt könnyű, de nem is volt vészes, és persze a folyamat mind a mai napig tart. Óhatatlanul is van az egésznek egy politikai vetülete: aki határon túlról jön, az akarva-akaratlan belekerül egy kategóriába, amiben könnyen benne is maradhat. Ráadásul szinte elvárás, hogy valamelyik oldal iránt előbb-utóbb elköteleződjék az ember.
Amikor én Magyarországra érkeztem, az erdélyi közélet még nem volt ennyire megosztva; de utána a pannon megosztottság begyűrűzött ide is. Én viszont még egy egynemű közegből kerültem át a megosztott közegbe – így nyilván voltak meglepő dolgok, meg hát elég naiv is voltam.
A beilleszkedés még mindig tart, bár én inkább egyedül érzem jól magam, nem szeretek csoportban, a csoport egyik tagjaként működni. Egy-két asztaltársaságnak ugyan tagja vagyok, de az ilyen bandázás inkább Kolozsváron volt jellemző.
Ami a művek beilleszkedését és beillesztését illeti: a könyveimet gondozó Magvető Kiadó sokat segített abban, hogy a szakmai elit és a szélesebb olvasóközönség látókörébe kerüljenek.
- Műfordítással is foglalkozol – néha egészen érdekes dolgokkal. Ez a mindennapi munkád?
- Angoltanár vagyok, de fordítok is, igaz, csak Nagy Zsolt néven. Ez egy magyar „betegség", hogy aki ír, az fordít is, ha beszél idegen nyelvet. És persze szerkeszt.
Így hát én is ezt teszem. Van ennek varázsa, nem kérdés, és elég jól lehet vele keresni, már persze ha időben kifizetnek. Igényes lektűröket és politikai emlékiratokat fordítok, egyik viccesebb, mint a másik – a szó szoros értelmében.
- Ami a te műveidet illeti, két novellásköteted és két regényed van – melyik volt az, amire és amiért felfigyelt az olvasóközönség?
- Talán az első könyvnek volt az olvasók körében a legnagyobb visszhangja, azt állítólag még órán is olvasták a diákok a pad alatt – ennél nagyobb dolgot pedig író igazán nem kívánhat. A Jozefát úrnak jó reklám volt az Irodalmi Jelen negyvenezer dollár összdíjazású regénypályázata, melyen a mű második helyezést ért el, és tulajdonképpen annak köszönhetően figyelt fel rám a Magvető. Onnan kezdve a jelenlegi kiadóm olvasóközönségének az érdeklődésére bátorkodom igényt tartani.
Az átütő, nagy könyvsiker azonban mintha még váratna magára – persze, nem késtem el semmivel, türelmesen várok, és közben dolgozom. A Nagyapám tudott repülni megjelent németül is – a német olvasók jóindulatú érdeklődése és nyitottsága témakörében már lelkesedtem párszor, így most nem fogok, de tényleg kivételes értői, élvezői és pártfogói az irodalomnak.
Legutóbbi regényem, az Ekler Ágost szándékaim szerint – bár ezt persze nem az én tisztem megállapítani – lezár egy korszakot, konkrétan és átvitt értelemben is, de a váltás nyilván nem lesz olyan nagy, hogy aki az eddigi könyveket szerette, ne örülhetne annak az új regénynek is, amelyen jelenleg dolgozom, és amely éjt nappallá téve foglalkoztat.
- Udvarhelyhez mi köt még?
- Udvarhely a menedékem, itt élnek a szüleim, és mindig jó érzés hazajönni, feltöltődni a család és a szűkebb pátria élményeivel és benyomásaival. Kisimul tőlük a lélek, és nagyon fontos, hogy időről időre kisimuljon az ember lelke. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy végleg haza kellene költözni, re kéne patriálni, ugye, de ennek immár vannak objektív akadályai.
A gyermekeim Pesten születtek, ott van lakásunk, lányom nemsokára kezdi az óvodát, és a munkám is odaköt. Ráadásul harmincöt éves vagyok, és ebben a korban nulláról újrakezdeni valamit – akár a tanárságot, akár az életet – valahogy már nem olyan duhajul lendületes, mint Magyarországon volt a húszas éveim elején.
Furcsa és kellemetlen dolog ez az áttelepülés: A vendégmunkás dalai című, lírai punk műfajú művemben meg is írtam – na nem mintha ez olyan nagy okosság volna, de talán a megszenvedettség hitelesíti kicsit –, hogy erre általában egy egész generáció rámegy, és már csak a gyermekeknek lesz jó, ha jó lesz, persze.
Mert az ebben a „sem még itt, sem már ott"- kettősségben őrlődő ismerőseimmel egyetemben csak reménykedhetek abban, hogy a gyerekeink már igazán otthon fogják érezni magukat a városban, mely nekünk csupán lakhely.
Érdekes érzés belegondolni abba, hogy a kilencedik kerület nem éppen „rózsadombi" részén található lakásunk és környéke lesz a lányomnak és a fiamnak az érzelmileg ugyanolyan fontos helyszín, mint nekem volt sok Maros megyei település vagy persze Udvarhely.
Nehéz vele megbarátkozni, de tagadhatatlan, hogy van ebben a mindegyre felszakadó sebben valami teremtő többlet. Majd ők eldöntik, mit tesznek. Még az is lehet, hogy visszajönnek.
Nagy Koppány Zsolt
1978-ban született Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen élt 18 éves koráig, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végzett, majd Szegeden tanult, később Budapestre költözött, jelenleg is ott él és publikál.
Kötetei: Arról, hogy milyen nehéz (novellák, 2000), Jozefát úr, avagy a regénykedés (regény, 2006), Nagyapám tudott repülni (novellák, 2007), Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk (regény, 2010), Mein Grossvater konnte fliegen (novellák, 2012).
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Botházi Mária a Nőileg új főszerkesztője
Botházi Mária újságíró, a Krónika volt munkatársa lett a Nőileg magazin új főszerkesztője – jelentették be a Nőileg munkatársaival szervezett közönségtalálkozón a Kolozsvári Magyar Napok keretében szombaton.
Az eseményen a magazin szerkesztői, munkatársai és meghívottjai beszéltek a lap múltjáról, jelenéről, jövőjéről és a közelmúltban indított Mutass jó példát! program alakulásáról. A rendezvényen Sebestyén Kinga felelős kiadó, Grubisics Csaga, a Mutass jó példát program vizuális kommunikációs felelőse, Szántó Ildikó és Konrád Katalin, a program partiumi példaképnyertesei, Ménessy Kinga Kitty szerkesztő, kommunikációs felelős, Rácz Éva MÚRE-elnök, zsűritag, Dimény Levente színész, zsűritag, Vas Réka programvezető és Koós Imola moderátor vett részt. Krónika; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)