A közösségért tenni kell
Emlékezés Imreh István történészre
„Példaértékűnek tartom Imreh István munkásságát, mind módszertani, mind tematikai vonatkozásban új irányvonalat indított el az akkori magyar történetírásban”, fejtette ki Both Noémi Zsuzsanna kutató azon a március 5-i rendezvényen, amelyen Imreh István történészre, szociológusra emlékeztek a Kolozsvár Társaság szervezésében. A rendezvényen – amelynek moderátora a társaság elnöke, Kántor Lajos volt – a fiatal kutató mellett jelen volt Benkő Samu művelődéstörténész, valamint Imreh István gyermekei: ifjabb Imreh István biológus, genetikus és Farkas Imreh Mária közgazdász.
Both Noémi Zsuzsanna, aki Imreh István munkásságából írta szakdolgozatát, hangsúlyozta továbbá: módszertani szempontból fontos, hogy a történész képes volt interdiszciplináris módszerekkel megvilágítani egy-egy kérdést, illetve az általa kutatott témák változatossága lehetővé tette, hogy az addig viszonylag monopolhelyzetben lévő politikatörténet mellett más témák is megjelenjenek az erdélyi magyar történetírás palettáján, mint például gazdaságtörténeti-, társadalomtörténeti- és technikatörténeti adalékok. Imreh István első jelentősebb műve 1947-ben jelent meg, Székely falutörvények címmel, és 2003-ban bekövetkezett haláláig több önálló kötete, számtalan tanulmánya, újságcikke és tudománynépszerűsítő írása látott napvilágot, tudtuk meg a kutató előadásából. Emellett 1948 és 1983 között a Bolyai, illetve később a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tevékenykedett előadótanárként, kezdetben a közgazdaság- és a jogtudományi, majd 1950-től a történettudományi karon. – Annak ellenére, hogy életművének jelentős része a szocialista korszakra tehető, Imreh Istvánnak az írásai, publikációi napjainkban is értékesek és példamutatók, tanári tevékenységére pedig volt diákjai minden esetben szeretettel és tisztelettel emlékeznek vissza, függetlenül attól, hogy ezek magyar vagy román nemzetiségűek voltak – mondta Both Noémi Zsuzsanna.
Imreh István rendkívül szeretett olvasni, nagyon sok verset olvasott, két kedvenc kortárs költője volt, József Attila és Illyés Gyula, kezdte emlékezését Benkő Samu. A falutörténet és a székelytörténet különösképpen érdekelte, ebben nagy hatása volt Benedek Eleknek. – Egyike azoknak a tanárembereknek, akinek az emlékét tanítványai mai napig is megőrizték. Kitűnő előadó volt, szerette a tanítványait, ellátta őket bőséges olvasmányanyaggal. Mikor említettem az irodalom iránti tiszteletét, alázatát, azt is jelenti, hogy a történettudományban jeleskedő diákoknak fontos történelmi forrásanyagként hívta fel a figyelmét a szépirodalomban megjelentetett valóságábrázolásra és ennek megfelelő tudatformálásra – magyarázta Benkő Samu. A művelődéstörténész ugyanakkor hangsúlyozta: az életműben rendkívül fontos, hogy az indíttatás, az egyéni sors, és az európai történelem adta lehetőségek miként bontakoztatnak ki egy istenadta tehetségnek az agyából kipattanó tudományos világot.
„Hálás vagyok a Kolozsvár Társaságnak a kezdeményezésért, és különösképpen hálás vagyok Both Noémi Zsuzsannának az édesapámmal foglalkozó szakdolgozatáért”, mondta ifjabb Imreh István, Svédországban élő genetikus. – Leginkább azt a kérdést kellene feltennünk, hogy van-e párhuzam egy kicsi gyerekkora óta természettudományokkal foglalkozó fiú és egy, a műveltséget hihetetlen munkával megszerző történész apa pályája, illetve gondolkodása között. Amint hogy azt is, tudtam-e én hasznosítani a későbbi munkámban azt az örökséget, amit a neveltetésünk során kaptunk, és tudok-e valamit továbbadni. Az az érzésem, hogy nagyon sok a párhuzam. Freud azt mondja valahol, hogy egy harmonikus egyéniség tulajdonképpen két dologból áll össze: tudjon dolgozni és tudjon szeretni. Édesapám erre képes volt. Egyébként nem csak ő, hanem az a generáció, amelyhez tartozott. Sokan emlegetik azt a csodatörténész csapatot, amely nagy egyéniségekből állt, de a legfontosabb dolog, ami közös volt bennük, hogy elképesztően sokat tudtak dolgozni – idézte fel emlékeit a genetikus. Édesapja hajnalban kelt mindig, sok-sok órát töltött az íróasztal mellett, folyamatosan dolgozott, kivéve, amikor két hétre elment szabadságra. – Ezt a munkamániát én is örököltem, Stockholmban sokszor szombat-vasárnap is bent voltam a kutatóintézetben. A másik dolog, ami jellemző, a módszer kialakítása, ami minden tudományágban közös. Addig az ember nem tud lényegeset és újat alkotni, amíg nincs egy saját, személyre szabott módszere. Egyébiránt nem csak a tudományban, hanem a művészetben is így van, kell legyen egy egyéni módszered, egyéni stílusod, erre épül aztán minden. Kell hozzá tehetség, de nagyon sok munka is van benne. A harmadik dolog, amit megjegyeznék vele kapcsolatban, hogy elnyomás alatt ugyan, de nem légüres térben dolgozott. Volt egy csapat, volt jó néhány ember körülötte, akik mércét adtak, de közöttük a versengés sosem vált ellenségességgé. De lehet, hogy csak én láttam így – jegyezte meg ifjabb Imreh István.
Farkas Imreh Mária szerint édesapja nagyon komoly empátiaképességgel rendelkezett, imádta a kutyákat, a gyerekeket, a gyerekek pedig őt. – Szerette a fiatalokat, bármennyi időt képes volt rájuk fordítani, szeretett előadni. Volt egy mondása: a jókedvű verekedőt szereti az Isten. Ebben a mondatban, amit gyakran használt, benne volt az édesapám mentalitása. Benne volt az is, hogy ha nagyobb volt a nyomás, esze ágában sem volt felemelni a kezét és azt mondani, hogy innen nincs tovább. Több mint tíz esztendőn át a barna kartotékoknak dolgozott, a szekrény tetején gyűjtötte a kéziratokat. Amikor 1990 után lehetőség nyílt arra, hogy kiadjanak munkákat, mindenki elcsodálkozott, hogy honnan húzza elő, mintegy bűvös mozdulattal ezeket a kéziratokat. Hát, mert le volt tiltva, és az a rengeteg munka ott sorjázott a kartotékokban. Sajnos később, betegsége miatt már nem volt lehetősége a további kutatásokhoz – sorolta édesapjához fűződő emlékeit Farkas Mária.
Mint elmondta, Imreh István komolyan hitt abban, hogy a faluközösség, illetve az a hagyomány, amelyre az értékrendünket alapozzuk, megtartó erő. – Édesapám úgy vélte, hosszú távú befektetés, ha az ember a saját múltját megismeri és arra tud építeni. Nagyon sokat kaptunk édesapámtól, én pedig úgy éreztem, hogy tovább kell adjam a gyerekeimnek ezeket az értékeket. Mindig arra tanított, hogy a közösségért tenni kell. Ha csak magadra gondolsz, csak a saját kis karrieredet, utadat, szakmádat építed, akkor igazából nem emberhez méltó életet éltél. Úgy érzem, hogy ezt valamennyire sikerült továbbadnom az én gyerekeimnek is – mondta a közgazdász.
Az est további részében Imreh István néhány kortársa, illetve munkatársa elevenítette fel a hozzá fűződő emlékeit.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Inkább a negatív eseményekre, ellentétekre tevődik a hangsúly
Történészekkel készített interjúsorozatunkban elsősorban arra a kérdésre szerettünk volna választ kapni, mennyire elfogultak a történelemoktatásban jelenleg használt különböző típusú tankönyvek, az iskolában elsajátított ismeretek mennyire befolyásolják a magyar, illetve a román fiataloknak a másik nemzetről alkotott képét. Korábbi lapszámainkban Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi docenssel, Novák Csaba és Orbán Zsolt történészekkel, a székelység történetéről szóló kézikönyv társszerzőivel közöltünk interjút. Az alábbiakban további véleményeket olvashatnak ebben a témában.
„A székelység történetéről szóló tankönyvben nem tapasztalható az Erdélyben élő egyik népcsoport elleni uszítás sem, a tényközlés szintjén mozog a narratíva, az érzelmek nyílt kifejezését kerülve. A tankönyv elsősorban a székelységre és a magyarságra koncentrál, így a környező népekkel való interakciók a háttérbe szorulnak, ez azonban a felvállalt nemzeti történetírás hagyományába beleillik. Ha módosításra kerül a tankönyv, annak nem a románság elleni uszítás az oka, ilyet én nem találtam az elolvasott fejezetben. Az lenne a cél, hogy a székelységről is teljesebb kép bontakozzék ki egy szélesebb, erdélyi, vagy kelet-közép-európai összefüggésbe ágyazva.
Két rövidebb megjegyzés: bár a dualizmus és a két háború közötti fejezet is beleillik a tárgyilagos tényközlés kategóriájába, az első világháború kapcsán szükséges volna a románság nehezedő helyzetének tárgyalása, mert ez megmagyarázná a román hadsereg ellenséges fellépését a Székelyföldön, illetve az Erdélyből elhurcolt magyarok szenvedéseit is. A tankönyv megáll 1916-nál, holott a visszafoglalás után, 1916–1918 között a Magyarországon maradt román elitre, pl. a papságra nehéz sors várt, a románok gyanússá váltak, az egyes falvak románjait igazoló eljárásnak vetették alá, ami sok sérelmet és magyarellenességet szült. A felhalmozódott román sérelmek bemutatása magyarázná a radikalizálódó román Erdély-politikát is 1918–1920 között. A tankönyv a ’20-as, ’30-as éveket a románosítás időszakaként említi, de erre forrásként a korabeli románok által is vitatott objektivitású 1930-as cenzust hozza, valószínűleg a magyar és német gazdasági és demográfiai pozíciók megőrzése nagyobb mértékű volt, mint amilyennek a cenzus beállítja.”
(Rigó Máté, történész, doktorandusz az Amerikai Egyesült Államokban)
„A székelység történetét feldolgozó alternatív tankönyv ellen indított sajtótámadások egyértelműen jogtalannak tekinthetőek. A román sajtó ellenszenve, elsősorban a tankönyv történeti és pedagógiai értelemben vett korszerűsége miatt indokolatlan. A szerzők által kitűzött célok egyike a székely történelem objektív, azaz nemzeti mitológiáktól mentes bemutatása volt. A szerzők másik célja a korszerű pedagógiai elvek figyelembe vétele, illetve gyakorlatba ültetése volt. Ennek során igyekeztek olyan tankönyvet írni, amely a VI. és VII. osztályos diákok részéről is felkelti az érdeklődést a székelység múltja iránt, hiszen az érdeklődés felkeltése megkerülhetetlen tényező az oktatás során.
Véleményem szerint a 2012-ben kiadott székelységtörténeti tankönyv által megfogalmazott célok iránymutatóak, vállalhatóak és követhetőek a romániai történelemtankönyv-kiadás számára. Ez nem azt jelenti, hogy a székelységtörténeti tankönyv hibátlan és tökéletes (hiszen ez egyáltalán nem igaz), hanem azt, hogy a romániai viszonyokat figyelembe véve, jelen körülmények között a legjobb történelmi tárgyú tankönyvnek tekinthető mind a küllem, az objektivitás, mind a pedagógiai elvek tekintetében.
A tankönyvvel szemben megfogalmazható negatív kritika közül e helyen talán a talán túlságosan erőteljesen is jelenlévő militáns szemléletet emelném ki, amely hangsúlyosan háttérbe szorítja a székely történelem kulturális, gazdasági és társadalmi aspektusait. Orbán Dezső egyik Imreh Istvánnak címzett levelében a szóban forgó témával kapcsolatban felteszi azt az általa meg is válaszolt kérdést, mely szerint „[...] a székelységnek, mint katonanépnek milyen történelme lehet, ha nem hadi?” Véleményem szerint a hadtörténet a székely történelem esetében – éppen úgy, mint más népek történelmének az esetében is – csupán egy szegmense a történelmi múltnak, még akkor is, ha jelentősége kiemelkedő fontossággal bír.
(Both Noémi Zsuzsanna, többszörös TDK-díjas mesteris hallgató, a BBTE Történelem-Filozófia karának Jelenkor és Nemzetközi kapcsolatok képzésén)
„Egyéni és tanári véleményem az, hogy a használatban levő történelemtankönyvek, sem román nyelven, sem magyar nyelven (túlságosan hű fordításuk miatt) nem teszik lehetővé azt, hogy a 12 osztály elvégzése után a magyar vagy a román tanuló egy átfogó, valós képet tudjon kialakítani a másik nemzetről és annak a történelméről. Ennek több oka is van: nincs pontosan bemutatva a magyar vagy román nép történelmi szerepe, sok a buktató, a hamis információ, nem egyeznek meg az általunk ismert és a román történészek által használt adatok, több esetben az egyik nép történelmi múltja ellentétbe kerül a másik nép múltjával. A magyarok és románok szemszögéből a hangsúly inkább a negatív eseményekre, ellentétekre tevődik, és nem a közös történelmi múlt és értékek kiemelésére. Az órákon az események értékelésében, a tankönyvek hamis információi mellett, a tanár egyéni felfogása, előadása, magyarázata, álláspontja is befolyásolhatja a másik nemzetről kialakított képet. Ezért volna szükség szerintem egy politikamentes, egyéni és közösségi érdekeket mellőző, a valós történelmi múltra támaszkodó történelemoktatásra, és ennek megfelelő történelemkönyvekre. Sajnos egy bizonyos, mindkét népet érintő esemény értékelésekor nemzeti öntudatunk, sőt gyakran pártállásunk szerint fogalmazzuk meg az értékelést, írjuk meg a könyveinket. így a diákban az a kép alakulhat ki, hogy csak az én népem, közösségem történelme értékes és nem a másiké. Én személyesen arra törekszem, hogy a tankönyvekből csak az igazán valós, helyes és hasznos információkat vegyem ki, és mindkét nép történelmi értékeit emeljem ki, megmagyarázva, hogy minden népnek van értékes történelme, úgy ahogy minden nép történelmében vannak talán értéktelen, de megtörtént és a jelenkor által rossz irányba felhasznált események. Úgy gondolom, hogy csak a valós, értékes és hasznos, igazi történelem segítheti elő azt, hogy a másik népről kialakított képünk megfeleljen a valóságnak. Tagja vagyok egy könyvszerkesztő bizottságnak, amelynek az a feladata, hogy a románokkal megismertesse a Románia területén élő kisebbségek történelmi múltját, értékeit, személyiségeit, és úgy gondolom, hogy ez által is közelebb kerülhetünk majd ahhoz, hogy tankönyveink üzenete azonos legyen, és nem az ellenségképet, hanem az együttműködést, a közös múlt értékeit hasznosítsák.
1989 után sok minden megváltozott, jó és rossz irányban egyaránt. És ez tapasztalható a történelemkönyvek írása terén is. Sikerült átszabni a történelemkurrikulumot, de talán nem eléggé. Egyre kevesebb hely jut a XX. századi romániai történelemnek, túlságosan európai ízű történelmet tanítunk, elfelejtjük az emberiség számára fontos ókori történelem értékeinek megfelelő ismertetését, és egyre nagyobb hangsúlyt helyezünk talán olyan eseményekre, amelyek fontosak, de nem meghatározóak. A szakmaiság jelen van, beszélhetünk egy fejlődési folyamatról, tudományosságról is, de talán azt mondanám, hogy ezzel még az elején tartunk. Csak akkor lesz majd igazi fejlődés, szakmaiság és tudományosság, ha megértjük, hogy a történelem nem egy egyéné, nem egy nemzeté, hanem mindannyiunk értéke, és annak ismerete mindannyiunk előrehaladását segítheti.
A román és a magyar nyelvű tankönyvek szerzői, azokat a kritériumokat követik, amelyeket a minisztériumi kurrikulum bizottság határoz meg. Egy tankönyv csak akkor fogadható el, ha megfelel ezen kritériumoknak. És sajnos ezen kritériumok egyike a nemzeti történelem által védeni a nemzeti eszmét, a valós vagy valótlan, de nemzeti szempontból hasznos információk kiemelése. Ezt nem mindig nyíltan fogalmazzák meg, de sajnos a tankönyvek sorai között ott van, olvasható ez a trend is. És ez a szakmaiság, a tudományosság rovására is megy. A magyar fordítások sem mentesek ettől, mert a tükörfordítás igénye nem teszi lehetővé a tudományos alapokra helyezett valós múlt ismertetését. Ezért van szükség magyarok által megírt, szakmailag és tudományosság szempontjából megfelelő, ellenségképtől és hamis információktól mentes tankönyvekre, amelyek a román nyelvű tankönyvekhez hasonlóan használhatóak legyenek.
(Farkas Ferenc igazgató, Kézdivásárhely, Református Kollégium)
Szabadság (Kolozsvár),

Monográfia Bodokról
Múlt héten a bodoki református egyházközség gyülekezeti termében népes hallgatóság előtt mutatták be a Háromszék vármegye településeit ismertető sorozat hetedik kötetét. Adevent előtti bűnbánó hét lévén, rövid áhítattal vette kezdetét a rendezvény. Imát mondott Roth Levente helybeli lelkipásztor.
Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök megnyitó szavaiból kiderült, a sorozatszerkesztő Nagy Balázzsal közös ötletgazdái ennek a kiadványsornak. Azt kívánják, méltó folytatása legyen Orbán Balázs nagy összefoglaló munkájának, A Székelyföld leírásának, valamint Nagy Balázs Székelyföld falvai a huszadik század végén című nagyszabású művének. Bemutatták a négytagú szerkesztőcsoportot (Csáki Árpád, Kinda István, Nagy Balázs és Tóth Szabolcs Barnabás), és az egyes fejezetek szerzői kiegészítették, kiemelték az általuk írtak értékfeltáró részeit. A természetföldrajzi és történeti-földrajzi keret szerzője Köllő Zsolt Ágoston, a Székely Mikó Kollégium tanára, a környék régészeti múltját és szórványleleteit dr. Székely Zsolt régész, egyetemi tanár mutatta be. A közérdeklődésre számot tartó fejezetet – A bodoki református egyházközség és templom története – számos helyi fiatal várta, ennek szerzője Csáki Árpád történész. A bodoki unitárius templom régi orgonáját a témakör legjártasabb kutatója, Márk Attila zenetanár és árkosi unitárius énekvezér jegyzi. Írásából kiderül, hogy az 1819-ből való, de eléggé megviselt orgona építőmestere a Brassó melletti keresztényfalvi Thomas Bolters, azaz „Boldizsár Tamás Úr”, s mint ilyen, a Háromszék-Felsőfehéri unitárius egyházkör egyik legidősebb hangszere. Megmenteni csak eladás útján lehet – hangsúlyozta –, mert a kis lélekszámú leányegyházközség pénzügyi lehetőségei meglehetősen korlátozottak. Cserey Zoltán történész, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott aligazgatója a faluközösség 18–19. századi nemesi és katonai uralom alatti helyzetéről, Demeter Lajos a bodokiaknak a háromszéki önvédelmi harcban való részvételéről, Kozma Csaba a helybeli Henter Károly gimnaziális iskola történetéről, Tóth Szabolcs Barnabás történész pedig Bodok kulturális egyesületeiről írt. A népes szerzőcsoport részeként Szőcsné Gazda Enikő sepsiszentgyörgyi néprajzkutató és muzeológus a bodoki agyagművességet, Both Noémi Zsuzsanna Sepsibodok társadalmát mutatja be, ahogyan azt Imreh István történész látta a 20 század derekán. Nagy Balázs sorozatszerkesztő írásában „mintafalu” néven mutatja be Bodok községközpontot, e sorok írója pedig Bodok borvízsokadalmát, földtani érdekességét ismerteti. Fodor István polgármester záróbeszédében kifejtette, hogy jó lenne, ha az elkövetkezőkben hasonló átfogó munka készülne a Bodokhoz tartozó, gazdag múlttal rendelkező Zalánról és Oltszemről is. A Kovászna Megye Tanácsa által támogatott sorozatot Zágon magyar–román nyelvű bemutatásával folytatják.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)