Könyv Dobón át egész Erdővidékről
Nem fukarkodott a dicséretben a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Botár István vargyasi művészettörténész Fehér János legújabb, Dobó – Egykori település a Kormos mentén című könyvének szombati bemutatóján. A fiatal régész ajánlásában úgy fogalmazott, a kilencszáz oldalas, több jelentős levéltár adatait felhasználó kötet nemcsak Erdővidék és Háromszék, de Erdély történelmének jobb megismeréséhez is hozzájárul.
A könyvbemutatóra a Rózsa vendéglőben elkerített rész szinte kicsinek bizonyult a mintegy százhúsz vendég befogadására, és jól fogytak az olcsónak nem mondható – száz lejt kóstálva is csak a nyomdai költséget fedező – könyvek is.
Elsőként Derzsi Sámuel vállalkozó, a Dobó-Valál Egyesület elnöke röviden szólt az általuk támogatott, több éven keresztül zajló dobói régészeti feltárásokról, majd a most megjelent kötet anyagi támogatóinak mondott köszönetet. Hangsúlyozta, ha továbbra is élvezik ezt a fajta önzetlen segítséget, jó bő lesz a tervezett, Erdővidéki történelmi adatok címet viselő sorozatuk. Botár István is az erdővidékiek összefogását dicsérte, mondván: itt, a Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda által lesajnált szegény vidéken nem falunapokat támogatnak vagy éppen vágtáznak, hanem az értéket pártolják. Fehér János tervezett sorozatáról szólván kijelentette, megvalósulása esetén akár Orbán Balázs életművével is egyenrangúvá válhat. A most napvilágot látó kötetet nehéz, de érdekes olvasnivalóként jellemezte: izgalmas a vidék múltja iránt érdeklődő szakemberek számára, de több fejezet megragadhatja a civileket is, hiszen az évszázadokkal ezelőtti peres anyagok által emberi sorsok bontakoznak ki, megadatik a betekintés a régmúlt világ mindennapjaiba. „A kötet címe hazudik egy kicsit: csak Dobót említi, de sokkal többet ad, hiszen általa megismerhető Erdővidék és Háromszék középkori berendezkedése” – mondotta. Fehér János a kötet születéséről beszélt. Az alapját adó, rossz állapotban, szakadtan és vízfoltosan fennmaradt peres iratokat Székelyudvarhelyen találta meg, előbb csak átírását és rövid előszóval ellátva történelmi forrásként való közlését vette tervbe. Ám kíváncsisága nem hagyta nyugodni, s a gyulafehérvári püspöki levéltárban kutakodott tovább. Ott olyan adatokat talált, melyek magyarázatot adnak a falu elhagyására, fény derült önvédelmi stratégiájukra, megismerhetővé vált a Danielek birtokszerző szándéka, de a bárói család befolyásának csökkenése is, melyek miatt tovább kellett gondolnia szándékait. A tervezett sorozatról szólva kijelentette, az elmúlt tizenkét év kutatásaival felvértezve elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy akár településenként, akár témánként Erdővidék teljes középkori keresztmetszetét elkészítse.
Az Erdővidéki történelmi adatok második kötete, a Bölöni unitárius templomvár augusztus végén kerül ki a nyomdából.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Botár István: „a szakma talált meg engem”
Ha a helyzet úgy hozza, beáll a munkások mellé, és ő maga is ás, de van, amikor spaklit, ecsetet, vésőt vesz a kezébe. És amikor az egyszerű halandó azt hiszi, hogy „csak” sétál és nézelődik, ő tulajdonképpen terepfelmérésen van. A csíkszeredai Botár István a Csíki Székely Múzeum régésze. Ő mesél a különböző szakmákat bemutató rovatunkban a régészetről.
Bár szerette a történelmet, sosem álmodta magát Indiana Jones szerepébe, aztán mégis régész lett miután tizenöt évvel ezelőtt sikeresen megpályázta a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem által a régész szakon meghirdetett ösztöndíjat. „Igazából a szakma talált meg engem, nem én a szakmát. Szerencsés véletlen volt, már első év végén rájöttem, hogy ez egy nagyon izgalmas dolog, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a tanulásba" – meséli Botár István.
Mint szavaiból kiderül, egy régész mindennapjai korántsem annyira kalandosak, mint azt talán elképzeljük, bár néha meglehetősen izgalmasak, olykor akár komikusak is. „Izgalmas, amikor az ember terepen, akár terepbejáráson van. A friss szántásban megyünk a traktor után, és próbálunk leletet találni. Így azonosítjuk a lelőhelyeket. Sokszor komikus a helyzet. Van, amikor a nénik elmondják, hogy édes lelkem, itt soha semmi nem volt, harminc éve kapáljuk ezt a földet, de nagy a sikerélmény, amikor meg tudom nekik mutatni, hogy egy bronzkori leletet találtunk a földjén. Aztán egy másik heuréka-élmény, amikor egy ásatás során egy adott korból az első leletet megtaláljuk. Például én és a kollégáim tártuk fel Csíkban az első Árpád-kori templomokat. Ez mindig nagy élmény, izgalom” – meséli lelkesen a Csíki Székely Múzeum fiatal régésze.
Munkájának vannak kevésbé látványos, de izgalmas részei is. „Az ember a saját nyers adataival kezd könyvtárazni, utánaolvasni, és akkor jön rá az összefüggésekre. Kevésbé látványos és érdekes az ásatások leszervezése, amikor győzködni kell a telektulajdonost, a polgármestert, a pap bácsit, a traktoristát, hogy a munkálatok elindulhassanak. Mivel helyi szinten nagyon kevés ember van, akit régésztechnikusként használhatunk, mindig nehézkes az első két-három nap, amíg a segítőtársakat betanítjuk, megértik, hogy nem feltétlenül köbmétereket kell kiásni, hanem rétegenkénti finom munkára van szükség” – fűzi hozzá.
Személy szerint sosem zárkózott el a szakmával járó fizikai munkától, maga is szívesen beáll lapátolni. Aztán ott van még a leletek megtisztítása, a cserépmosás, ragasztás, majd később a dokumentálás, az irodai munka, végül a lelőhelyről, a leletről, kutatásról összegző tanulmány publikálása. „Fontosnak tartom, hogy ezeket az értékeket, ismereteket minél hamarabb visszaadhassuk a helyi közösségnek. Ha mondjuk megjelenik szakkönyvekben, tanulmánykötetekben egy cikk, az a csíkszentmártoni bácsi vagy a csíkszentsimoni kislány életet nem befolyásolja, viszont ha egy helyi lapban, újságban, tévében az információ eljut hozzájuk, vagy nyílt órán beszélünk róla a gyerekeknek, akkor ez az ismeret visszacsordogál a közösségbe. Jó érzés, amikor a traktoristát a terepen meggyőzőm, hogy a friss szántásban van valami, amikor a pap bácsi megérti, hogy nem púp vagyunk a hátán, mert a templomában kutatunk, hanem a falu történelméhez, életéhez hozunk olyan ismereteket, amikről nincs tudomásuk. Egy marék, önmagában értéktelen koszos cserép, vagy egy árok, lakóház, amit feltárunk, az adott falunak a történetét évszázadokkal vetíti vissza. A helyi identitás szempontjából ezek fontos kicsi puzzle-darabok. Székelyföld ilyen szempontból nagyon szerencsés, mert sok még a kutatnivaló, gyakran van sikerélmény. Ezek az apró tudományos részeredmények azon túl, hogy helytörténetileg érdekesek, a Kárpát-medence történetére nézve is nagyon fontosak” – hangsúlyozza a régész.
E szakmának sajnos árnyoldalai is vannak, nem mindenhol örülnek az ásatásoknak, a kutatásoknak. „Vannak olyan falvak, lelőhelyek, amikor azt érzem, hogy ha nem is ellenségesek, minimum közömbösek. Van pap, aki örül, jön, beáll mellénk lapátolni, érdeklődik, de olyan is akad, aki alig várja, hogy elhagyjuk a helyszínt.” De nem szolgálja őket sem a törtvény, sem az intézményi háttér. Ha például egy építkezés lelőhelyet érint, a feltárás költségeit a befektetőnek, a tulajdonosnak kell állnia. A régész pedig ez esetben „pluszköltség”. „A törvény, a hatóság és a tulajdonos között pingpongoznak velünk, ez hálátlan szerep, nem nagyon szeretem. Mi vagyunk ilyenkor a fekete bárány” – jegyzi meg.
„Izgalmas, érdekes munka, tele kihívásokkal, javasolni tudom olyan embereknek, akik szeretnek tanulni, érdekli őket a kulturális örökségünk. Mivel Romániában kedvezőtlen a törvényi háttér, a fizetés, igazából nem javasolnám senkinek. Kicsit visszás dolog, de azt látom, hogy fiatal kollégák tömegei végeznek az egyetemen és mennek Németországba dolgozni. Imádom a munkámat, de a pedagógus és az orvos is szereti munkáját, és közben tele van keserűséggel, kételyei vannak, nem tud, nem mer tervezni” – mondja. Botár István munkája jelenleg több síkon zajlik, ásatási jelentést, tanulmányt ír, doktori címének a megvédésére és közben újabb megbízatásokra készül. Mert szereti munkáját.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Franciául jelent meg könyv Székelyföld erődtemplomairól
Huszonöt éve járja Erdélyt, bevallása szerint a "székelyekről" is tolmácsol a Svájcban élő Hubert Rossel. A szerzővel és francia nyelvű, Székelyföld erődített templomai (Les églises fortifiées pays des Sicules) című könyvével csütörtökön este a Csíki Székely Múzeumban találkozhattak az érdeklődők.
Kivételes estnek lehettek részesei a Csíki Székely Múzeum protokolltermébe érkezők csütörtök este: a Svájcban élő Hubert Rossellel és székely erődtemplomokról szóló könyvével ismerkedhettek meg. A szerzőt Botár István régész köszöntötte, családiasnak nevezve a rendezvényt.
Gyakorlatilag egy "házimozival" egybekötött szakmai ünnepként zajlott le a rendhagyó könyvbemutató. A szerzővel Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ beszélgetett - tolmácsként is közvetítve a közönséghez. Hubert Rossel magyarul is megszólalt: de mint humoros felvezetőjében elmondta, inkább az írott magyart érti, beszélni pedig egyelőre csak annyira tud, hogy a közönség fülének a franciája lesz jobb.
Magáról elmondta: földrajzosként- és történészként dolgozik, de régészeti-antropológiai felkészültséggel is rendelkezik. Huszonöt éve járja Székelyföldet - legelőször svájci segélyszállítmányokat kísérve csodálkozott a régió csodálatos építményeivel, amelyekről, mint mondta: "fogalma nincs" Nyugatnak, azaz, rengeteg fogalomzavar van. Eleve szász templomoknak tekintik őket - így a tolmácsmunka elengedhetetlen volt: belső szükségből írta meg, mondta.
"Tanáremberként, diákjaimtól is azt követelem, gondos, szakszerű információszerzéssel dolgozzanak. Ugyanez magamra nézve is érvényes" - válaszolta Hubert Rossel az érdeklődök kérdésére.
Székelyek kultúráját igyekszik közvetíteni
A diavetítéses ismertetésből megtudhattuk, hogy a három fejezetre tagolódó könyv igényes, pontos, átfogó információközvetítésként építkezik: térképekkel, háromnyelvű (francia, magyar, román) magyarázatokkal, helységnévszótárral, valamint a vaskos kötet végén magyar, román, német és angol nyelvű összefoglalóval is summázva a téma értékét és lényegét. "A huszonöt év alatt a helyiek szemével is látok" - mondta a szerző.
Mint megosztotta: történészként mindig is érdekelte a kisebbségek kultúrája, és mikor ezt a gazdag örökséget felfedezte, mindegyik szakmai énje reagálta témára. "Azt gondoltam, nagyon kár, hogy senki nem ismeri messzebb a székely kultúrát, mert ezzel a munkával ezt szeretném közvetíteni" - mondta a svájci szakember.
80 templomot tálal a kötet
A kötet Agyagfalvától Zalánig összesen 80 székelyföldi erődtemplomot mutat be: számos szempontból kategorizálva, keresztmetszetet adván építészeti-történelmi és kulturális tekintetben is.
Az est nagyszerű pillanata volt, amikor kiderült: a szerző a Székely Oklevéltárban időzve gyűjtötte az információkat, és, bár a magyar nyelvet megtanulta olvasni, a XIIÍI-XIV. századi dokumentumok nyelvezetét a beleírt latin kifejezések segítségével sikerült sokszor könnyedén megfejtenie.
Az est végén, "a kötet egyetlen székelyföldi olvasója", Ferencz Angéla, a házigazda kérdésére válaszolva, olvasmányélményéről elmondta: nagyon nagy lépésnek érzi, hogy valaki anyanyelvén készített átfogó, alapos ismertetőt a témában.
maszol.ro

Rendhagyó történészkonferencia zajlik Gyergyószentmiklóson
„A Magyar Tudomány Napja fontos ünnepség, hisz ezzel tudjuk magyarságunkat erősíteni” – jelentette ki a főszervező, Garda Dezső történész a szerdán kezdődött, kétnapos Nemzetközi történészkonferencia megnyitóján.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület gyergyói fiókszervezete és a Gyergyói Népfőiskolai Társaság hagyományos gyergyószentmiklósi rendezvényét rendhagyóként említette Garda, hiszen ez alkalommal régészek és történészek osztották meg tapasztalataikat, és a székelység múltjának részletezése mellett teret kapott az előadásokban Gyergyószentmiklós egyik legfontosabb családja, a Blénessyek története is.
„Az igazság egy olyan dolog, hogyha hegyet hordanak rá, akkor is kibújik alóla” – idézte a nagyapjától hallott népi bölcsességet Lukács Bence Ákos konzul, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának, a rendezvény támogatójának képviselője. A székelység történelmére sokan próbáltak hegyet hordani, a szakértők feladata az, hogy a halom alól napvilágra hozzák az igazságot – fejtette ki üdvözlő beszédében.
A székelység 12-17. századi története és a Blénessy család címet viselő konferencia első napján a régészeké volt a főszerep. A Korona vendéglő nagytermében a sepsiszentgyörgyi Székely Zsolt egyetemi tanár édesapja kutatásait folytatva osztotta meg következtetéseit. Felhívta a figyelmet, hogy a bizonyítási kényszerből származó elméletek nem állják ki az idő próbáját. Tény, hogy a hun eredet fogalma a székelységnél él a legerősebben, de azt is el kell fogadni a kutatások eredményeként, hogy a székelyek nem őshonosak Erdélyben. Az édesapa, Székely Zoltán munkájának nyomán azt is kijelentette: Erdély – a székelyek betelepítése előtt (11-12. század) – a magyarok által lakott volt nagy valószínűség szerint a 8-9. századtól. Hozzátette, a régészeti anyagok között nincs olyan, amelyik a 12. század előttre, illetve pogány temetkezési szokásokra utalna.
A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum régésze, Demjén Andrea a szentmiklósi és alfalvi feltárásokról beszélt. A Both-váránál végzett ásatások, valamint a Debreceni Atomkutató Intézetbe küldött csontminták vizsgálata arra szolgálnak bizonyítékként, hogy Gyergyószentmiklós területén már a 13. században volt vár és templom. Hasonló eredményt várnak az alfalvi templom esetében is. A halotti sírokból küldött csontmintákat még elemzik Debrecenben. A válasz közelebb vihetné az embereket annak megválaszolásához is, hogy a templomtornyon látható 1213-as felirat eredeti-e.
Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum munkatársa a Csíkszéken munkálkodó régészet nehézségeiről is említést tett. Itt nagy értékkel bír egy maréknyi Árpád-kori cserép, és nagyon óvatosan kell bánni a bizonyítéknak vélt leletekkel. Nem elég, hogy a régész hisz valamiben, az sem, hogy vannak hozzá adatok, mert azok még nem biztos, hogy szilárd alapjai a teljes igazságnak. A cserepek kapcsán jelentette ki: lehet, hogy bizonyos darabok honfoglalás koriak, de készítői etnikai hovatartozásáról nem beszélnek. „A cserépnek nincs nyelve” – szögezte le, kitérve a település névadásának „divatjára” is a Régészeti adatok a Csíki-medence Árpád-kori történetéhez című előadásában.
Zsoldos Attila, a Magyar Tudományos Akadémia tagja Székelyek Biharban címmel értekezett. Kifejtette, a székelyudvarhelyi székelyek közül sokak ideérkezési útvonala Baranyavalkóból Biharon át történt Erdélybe. A 11. században Biharba érkező székelyek a 12. század végén kerültek Udvarhelyszékre. A helyváltoztatásuk a határőri feladataikkal van összefüggésben, és szorosan összefonódik a dukátus, azaz a hercegségek történelmével is.
A történelmi konferencia előadásai csütörtökön 9 órától folytatódnak, a Blénessy családról Garda Dezső tart előadást, a családfát Illyés Kincső, a család tagja mutatja be.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Csíkszék a székelyek előtt is magyar volt
Ezt bizonyítja egy fiatal helyi régész, aki a székelyek beköltözését is korábbra teszi.
Mítoszrombolás Székelyföldön.
Mi újat lehet mondani a csíki székelyek megtelepedéséről? Sokat – derült ki dr. Botár István régész alapos és jól dokumentált előadásából. A Csíki-medence településtörténete a középkorban címmel az ő januári előadása nyitotta az Előadások Székelyföld településtörténetéből sorozatot az EME kolozsvári előadótermében. 
Kutatásai alapján azt sejti, mégsem volt egyöntetű a közösségi tulajdonlás a Székelyföldön, illetve nem biztos, hogy a székely volt az első magyar népcsoport, amely benépesítette a térséget. 
Felértékelődött a régészet szerepe a középkor és az Árpád-kor kutatásában, főként a Székelyföld esetében, mivel a hagyományos, írott forrásokkal foglalkozó történetírás, illetve a történeti nyelvészet lassan ellőtte a patronjait. A régészet viszont nemcsak új forrásokat tár fel, hanem egyre újabb megvilágításba helyezi az eddig ismert adatokat – vezette be Botár előadását az Erdélyi Múzeum-Egyesület történész munkatársa, Hegyi Géza középkorász. 
Botár István a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Budapesten végzett és doktorált régészetből. Idén ő nyerte a fiatal, középkorral foglalkozó történészek Kubinyi András-díját ugyanazzal a munkájával, a Csíki-medence középkori településtörténetével, amelynek főbb állításaival kolozsvári előadásán ismerkedtünk. Kutatta Csíkszék kápolnáit, várait, templomait, ennek eredményeit hét tanulmányban közölte a Kövek, falak, templomok című könyvében. 
Kolozsvári előadását annak mentén próbáljuk visszaadni, hogy milyen bevett nézetet cáfol, rendít meg, vagy kérdőjelez meg. Ezeket sárgával jelöljük a cikkben.
A klasszikus nézet szerint a székelyek Belső-Erdélyből jöttek, 
nyelvjárási és helynévi adatok alapján úgy tartják, hogy Szászkézd és Sepsi patak felől, az Olt völgyén telepedtek be Székelyföldre. Erdélybe pedig korábban Magyarország dél-nyugati részéről érkeztek szinte biztosan királyi parancsra: egy eleve katonáskodó népességnek a keleti határ védelmét adták feladatul, ahol a tatár könnyűlovasok gyakran betörtek.
Van, aki szerint az Őrvidékről vagy Baranyából jöttek, de Révész László régész szerint ott a 11-12. században nem volt olyan településhálózat, amely kibocsáthatott volna egy ekkora népességet, ismertette Botár István, aki szerint ebben a kérdésben még fogunk tanulni.
Az Olt forrásvidéke és a Csíki-medence mindig is a Kárpát-medence perifériája volt, sőt Románia közepén is periféria bírt maradni, de épp ezért érdekes terep, véli Botár. Mivel félreesik, fennmaradtak a helynevek, a településhálózat. 
A térségre vonatkozó írott forrás viszont nem maradt fenn az Árpád-korból.
A térséget először az 1332-1337 között keletkezett pápai tizedjegyzék említi (1333-34-ben egész Magyarországon összeírják a plébániatemplomokat), ebben szerepelnek a telegdi főesperességhez tartozó csíki plébániatelepülések, nagyjából 15-16. A hagyományos történetírás, amely szinte kizárólag az írott forrásokra hagyatkozik, nem ismeri el, hogy ezeknek a falvaknak lehettek filiális települései. Ebből származik az az erős helyi mítosz, hogy a székelyek annyira katolikusok voltak, hogy minden faluba építettek templomot. 
Rögtön, ahogy megtelepedtek – sarkította tovább a hagyományos nézetet Botár, hogy aztán bevallja: bármennyire is szíve csücske a vizsgált régió, a történésznek el kell fogadnia, hogy az semmivel nem egyedibb, mint északi, nyugati vagy déli szomszédja. 
Ugyanazok a településtörténeti folyamatok zajlottak, ugyanolyan vagy nagyon hasonló egyházpolitikai berendezkedés jelent meg Csíkban is, mint máshol: itt is kellett legyenek plébániatemplom nélküli, filiális települések, még ha nem is jelennek meg az írott forrásokban. Ahogy a nők sem jelennek meg a katonai összeírásokban, mégis elfogadjuk, hogy a csíki falvakban is éltek nők – illusztrálta Botár, miért abszurd elfogadni az írásos emlékek kizárólagosságát, ahogy azt az elismert tudós, Kristó Gyula tette. 
A csíki székelyeket a 14. században egyetlen oklevél említi: 1324-ben Károly király úgy rendelkezik, hogy egy név szerint nem említett, örökös nélkül elhunyt ember birtokát odaadományozza Apor fia Sándornak. Ezzel az oklevél a vaskos történelemkönyvek azon megállapításait cáfolja, miszerint 
a székelyek demokratikus társadalma nem ismeri el a királyi jogot,
nem létezik magánbirtok, csak egyenlően szétosztott közbirtok,
mert ez egy speciális környék teljesen saját jogrenddel. 
Miközben az oklevél bizonyítja, hogy vagy Csíkban vagy a közvetlen szomszédságában magánbirtok húzódott, amely birtokosának halálával nem szállt a székely közösségre, hanem a királyra, aki azt saját hatáskörben tovább akarta adományozni. Ráadásul nem a székely közösségnek, hanem az Apor családnak, amelyről bizonyítható, hogy magánbirtokokkal rendelkezett Csík közvetlen szomszédságában, magyarázta a történész. 
Az viszont tény, hogy akármilyen berendezkedés volt a környéken, akármennyire létezett a királyi jog, a csíki székelyek ellenkezése oda vezetett, hogy az oklevél említette birtok nem szállt az Aporokra. A csíki közösség a király akarata ellenére megvédte saját érdekét, és a jogászok többszörös feddése ellenére nem jelent meg a peren, a birtok nem vált ismét magánbirtokká. Botár szerint ez volt a 14. századi átalakulás egyik kulcsmozzanata. 
Az is tény, hogy a tusnádi szorostól közvetlenül délre a Mikóknak voltak magánbirtokaik, a Kézdiszék felőli részen pedig az Aporoknak voltak olyan birtokaik, amelyek a késő középkorban nem is váltak soha Székelyfölddé, megmaradtak vármegyei területnek, enklávékként éltek tovább – magyarázta a történész, aki azt sem zárja ki, hogy ilyenek nemcsak Csík szomszédságában, hanem magában a Csíki-medencében is lehettek. 
A következő forrás a 16. századból származik, amikor a különböző adóösszeírásokban már az a településhálózat jelenik meg, amely napjainkig tovább él: közel félszáz település. Hogy mi történt a közbeeső időszakban, arra főként a régészet és a történeti helynévtan tud válaszolni, mondta Botár, aki hangsúlyozta, ő nem nyelvész, a helynévtanban amatőrnek tekinti magát, és bízik benne, hogy hamarosan a profik is felfedezik maguknak a régiót. 
A 14. század első harmadában említett településnevek a mai napig fennmaradtak, sőt nemcsak a települések, hanem a külterületek helynevei is: a Középbércet, Bezédmezőt, a Büdöshegyet ma is ugyanúgy hívják, ahogy a Mikó-birtok 1342-es határleírásában szerepel. 
Botár ebből arra következtet, hogy más nevek is fennmaradhattak. A nevek pedig nem 1342-ben keletkeztek, hanem ekkor jegyezték le őket, de jóval korábbiak is lehetnek. Azért fontos, hogy itt a külterületek nevei is fennmaradtak, mert a történeti helynévtan szerint 
a településnevek a legállandóbbak, markánsan fennmaradó helynévrétegnek számítanak,
a nagy tájegységek földrajzi nevei, nagy folyók, nagyobb hegyek nevei viszonylag jól fennmaradnak,
ám a külterületi helynevek a birtokviszonyok és társadalmi viszonyok változásai miatt gyakrabban változtak, mozgékony helynévrétegnek számítanak.
A tudományág művelői szerint a keleti székek (Csík, Gyergyó és Háromszék) de az egész Székelyföld is relatív későn betelepült tájegység, 
mert itt nincsenek törzsnévből képzett korai helynevek, inkább a később keletkezett, összetett helynevek dominálnak: a templomok nevéből (Szent Imre, Szent Márton, stb.) képzett, illetve a -falva, -laka típusú helynevek. Bizonyos szentekről, például Imréről akár az Árpád-kor elején is nevezhettek el települést, de tény, mondja a történész, hogy ezek a 13-14. században váltak gyakoribbá.
A törzsnevek hiánya Botár szerint nem bizonyíték Csíkszék késői betelepítésére, mert szinte egész Erdélyből hiányoznak a törzsnevek, ilyen alapon Erdély betelepítését nagyon későre kellene keltezni, ami tudományosan nem tartható álláspont. Benkő Loránd nyelvész, majd az ő nyomán Kristó Gyula is a betelepülést a Csíki-medencébe a 13.-14. század fordulójára teszi, ismertette Botár, majd felvázolta saját kutatását a csíki helynevekről.
A településnevek közül 12-t sorolt a templomnevek közé, 13 összetett, utólagos helynevet talált, 12 földrajzi környezetre, piacra utaló nevet, illetve 12-t azonosított korai helynévként. Szerinte nincsenek túlnyomó többségben a késői helynevek, de meg lehet kérdőjelezni a módszert, miszerint szabad-e későközépkorban adatolt helyneveket csupán formai alapon visszakeltezni az Árpád-korba. Szerinte szabad, bár általánosítások nélkül. 
Vagyis nem szabad biztosra venni, hogy például a földrajzi nevekből (Madaras patak) származó településnevek koraiak, de kizárni sem lehet túlzott óvatosságból. Botár azt is megkérdőjelezi, hogy a -falva összetételű, illetve Szent Simon, Szent Márton stb. nevéből képzett településnevek biztos 14. századiak, illetve ezek voltak-e az adott falvak első nevei. Azon az alapon kérdőjelezi meg, hogy Magyarország más tájegységein a templomcímes helynévadás elég agresszív módon ment végbe, gyakran kiszorított korábbi helyneveket.
A Gyergyó, Kászon, Delne helyneveket szláv etimológia miatt tartják korainak, a magyarok ottani térnyerése előttinek. Ennek alapján Botár István az ugyanabban a forrásban, a pápai tizedjegyzékben említett Somlyó, Tarkő és Rákospatak nevét sem tartja bizonyosan sokkal későbbinek. Sőt azt is megkérdőjelezi, hogy a szláv nevek mindig megelőzik a magyar helynévréteget, 
mivel az Árpád-korban és különösen a keleti széleken relatíve vegyes lakossággal kell számolni. Ráadásul Somlyó, Tarkő és Rákos körül 11-12. századi leleteket találtak, a történész ezeket is figyelembe venné az illető települések keltezésekor. 
Feltételezésében még tovább megy: ha ezek a földrajzi nevekből származó településnevek szerepeltek a 14. századi összeírásban, akkor a szintén földrajzi nevekből származó Szépvíz, Hosszúaszó, Madaras, Menaság, Körösmény is lehet akár 14. századi.
Még az ilyen területen is, mint a Csíki-medence, ahol nagyon kevés és késői az írott forrás, látható szerinte a helynevek ingadozása. A pápai tizedjegyzékben említett Tarkő valószínűleg a középkorban Nagyboldogasszony néven ismert egyházközség, mai nevén Karcfalva. Ami Bedecsként tűnik fel a késő középkorban, azt ma Szentimreként ismerjük, de a középkorban még önálló volt, sorolta a történész. Poklondfalva eleinte csak Poklondként szerepel, Szentmárton és Szentmihály pedig valószínűleg később kapta ezt a nevét, mert az onnan előkerült leletek korábbiak, mint a templomcímből képzett helynevek divatja.
A -falva utótagú, későinek tekintett falunevek előtagja leggyakrabban olyan személynév, amely relatív korai, vonta kétségbe Botár István Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva vagy Csekefalva későinek nyilvánítását. Ezeknek a személyneveknek a divatja a 13. század végén lecseng. Sok egytagú helynévről pedig tudjuk Árpád-kori (de nem Csíkra vonatkozó) forrásokból, hogy ezek Árpád-kori személynevek voltak, például a Csicsó név, de ilyen Csomortán és Kotormány is. 
Ezek a helynevek akkor keletkezhettek, amikor még személynévként is forgalomban voltak. Hogy mikor, azt az egyetlen csíki oklevélből, az 1324-esből következteti ki. Ez elég sok helyi előkelőséget sorol fel a kor szokása szerint az apa nevével: 9 apának 12 fiát. Az apák valamikor 1240-1270 körül kaphatták a nevüket, a fiúk nagyjából 1260-1300 körül. Az apák generációja 55 százalékban visel archaikus nevet, 45 százalékban keresztény nevet, a fiúk generációja 16-25 százalékban archaikus, és 66-75 százalékban keresztény nevet.
A keresztény nevek tehát a 13.-14. század fordulóján kerülnek többségbe, amiből a történész arra következtet, hogy az olyan nevű települések, mint Csicsó, Bedecs, Csobot, Kotormány, illetve Karc-, Bánk-, Amádé- vagy Göröcsfalva legkésőbb a 13. század második felében már létrejöttek.
Benkő Loránd nyelvész marosszéki példával illusztrálta, hogy vannak olyan külterületi helynevek, amelyek a székelység előtti magyarságra utalnak, mint az Áj és a Ropó. Benkő szerint ezek nem találhatók meg a keleti székekben, Botár viszont tud Kisájról és Nagyájról Csíkszentgyörgyön és Balánbányán is, sőt szerinte még Ropó is van. És ha Marosszéken ezek székelység előtti magyar népességre utalnak, akkor ugyanúgy jelezhetnek a székelységnél korábban betelepült magyar lakosságot Csíkszéken is. Vagyis azzal a közhiedelemmel is le kell számolni, hogy a székelység „ősfoglaló” lenne a Székelyföldön, hogy „feszt itt voltunk”.
Néha tapintható feszültséget okozott, mesélte Botár, ha olyan állításokat fogalmazott meg például falunapos vendégszereplésein, amelyek nem melengették különösebben a helyiek szívét.
A múlt század közepének legnagyobb szlavistája, Kniezsa István írta, hogy Csík és Kászon a 12. század közepéig nem a székelység, hanem más magyarság területe volt – idézte fel Botár, aki szerint Kniezsa ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a székelyek, amikor beköltöztek, magyar anyanyelvűek voltak. Botár szerint viszont ez azt igazolja, hogy a székelyek előtti népesség volt (legalább részben) magyar anyanyelvű.
Szerinte pusztán a helynevek vizsgálatával is igazolható a tatárjárásnál valószínűleg korábbi, legalább részben magyar települési réteg megléte, illetve egy szláv települési réteg léte. A 13-14. században pedig nagy események zajlanak le Csíkban (is), mert a Kárpát-medence más régióival összehasonlítva itt magasabb a későbbi helynevek aránya. Ez szerinte településtörténeti átalakulásra utal: új falvak születnek, vagy újranevezik a régieket, új templomokat építenek, újraszentelik a meglévőket.
Emögött Botár a székelyek beköltözését sejti, 
erre utalhat a régi birtoknevek eltűnése is a későbbi forrásokból: a birtokokat megszerezték a beköltöző székelyek néha a királyi akarattal is dacolva. A Mikó birtokokról lehet olvasni, hogy a sepsi székelyek be-betörnek oda, sőt időnként a csíki székelyek is, vagyis nincsenek jó viszonyban a szomszédos, nem székely jogállású nemesekkel.
A 13. századi beköltözés viszont nem saját elhatározásukból történt, hanem királyi parancsra. Egyrészt Botár nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy ekkora népesség a király akarata ellenére mozgott volna a Kárpát-medencében nyugatról keletre, másrészt ha a székelyek választhattak volna, biztos nem a királyság leghidegebb régióját és nem igazán jól termő földjét választják letelepedés céljából.
Egy 1203-as püspöki oklevélben az áll, hogy a püspök igényt tart a keletre költöző székelyek tizedére. Ebből Botár azt vonta le, hogy a beköltözés akkor még biztosan zajlik, emiatt nem igazán tartható az az újabb nézet, hogy a székelyek betelepedése a 12. században be is fejeződött volna.
A '80-as évek közepéig nem volt Csíkban szakképzett régész, és amikor két régész odakerült, a kornak megfelelően zömében a vaskorral foglalkoztak, mesélte elődeiről Botár: dákokat kerestek és találtak. Dákok márpedig éltek a térségben, erősítette meg Botár, attól függetlenül, hogy ezt szeretik-e hallani Csíkban vagy sem. 
Honfoglalóknak vagy pláne avaroknak nincs nyomuk, jelentette ki a régész, bár ő azzal az ambícióval költözött haza 2001-ben, mesélte, hogy majd megtalálja őket. 
A Maros középső vonalától keletre eső területeken nincsenek biztosan honfoglalás kori leletek, és amíg ilyenek nem kerülnek elő, a székely előtörténetből a honfoglalókat ki kell iktatni – szögezte le a szakember, aki hozzátette: nagyon szívesen tévedne ebben a kérdésben.
A '60-'70-es évekbeli terepbejárások során gyűjtött leletek zöme szórványlelőhelyről került elő, gyakran nem jelölték meg pontosan, honnan, és a raktározási körülményeknek köszönhetően össze is keveredtek. Mégsem kell kidobni őket, mert lehet tudni, hogy hozzájuk hasonló cserepeket, edényeket máshol Árpád-kori, sőt kora Árpád-kori lelőhelyekről ástak ki.
Saját (bár kevés) ásatásaiban is Botár szinte mindenhol talált Árpád-kori cserépedényrészleteket, volt ahol 12. századi sarkantyút is, nem csak a zsögödi szorosban feltételezett katonai ellenőrzőponton, így arra jutott, hogy az Árpád-kori településréteg sokkal kiterjedtebb volt a Csíki-medencében, mint azt korábban gondolták. Nemcsak az Olt egy-két pontján, hanem a zsákutca-völgyekben, mellékvölgyekben a kevésbé lakott településeknek is van Árpád-kori, ráadásul nem is késő Árpád-kori előzménye.
Templomokat a székelyek kezdtek el építeni Csíkban
A pápai tizedjegyzék alapján látszik, hogy a településhálózat gerincét kiadó egyházashelyek már léteztek a 14. században, sőt az úthálózat is létezett, magyarázta a történész. Botárnak úgy tűnik, hogy a plébániatemplomok relatív sűrűsége elég nagy: tetszőleges csíki településnek az öt kilométeres körzetében van plébániatemplom.
Sokan úgy vélték korábban, hogy ha voltak is Árpád-kori templomok, azok nem a mostaniak helyén, hanem valahol fent a hegyekben voltak, mondta Botár, és erős toposzként említette a székelyföldi történetírásban (Orbán Balázsnál is) azt a hiedelmet,  hogy a települések fentről, a hegyekből húzódnak le, és valamikor a késő középkorban érik el azt a helyet, ahol jelenleg is találhatóak.
Ezt régészet vagy bármilyen egyetemi tanulmány nélkül is könnyű cáfolni, legsikeresebben a helyi földműveseket tudja meggyőzni az ellenkezőjéről, mesélte Botár, mert csak megkérdezi tőlük, hol szántanának szívesebben: fent a ciheresben, ahol egy elvetett mag jó ha kettőt terem, vagy lent, az árvízmentes teraszon, ahol 40 centis a humusz.
A tudományos érv persze az, hogy az összes lelőhely, az őskoriak is a mai falvak belterületén találhatóak, vagy közvetlenül mellette. Botár nagy sikerélménye volt, amikor a templomok belsejében megtalálták az Árpád-kori templomokat, 
mert így a helyi pap bácsiknak is be tudták bizonyítani, hogy a falu nem fentről költözött le. Az is kiderült, hogy minden templomnak egyedi építéstörténete van a berögzült tudás ellenére, miszerint volt egy Árpád-kori építéshullám, majd egy késő középkori, gótikus hullám. Úgy építkeztek, mikor kinek hogy sikerült, sok egyedi megoldással. 
A templomok többsége viszont keltezhetetlen – magyarázta a történész, mert a csíki székelyek nem voltak hajlandók áttérni református hitre, és egészen a jelenkorig temetkeztek a cinterembe a templom mellé. Ráadásul úgy, hogy minden generáció kicsivel nagyobb és mélyebb sírt ásott, így a középkori sírokat módszeresen szétásták.
Viszont ha máshol a 12. században (esetleg korábban) megépültek az első templomok, Csík sem lehetett kivétel, a korabeli egyházjogi rendelkezéseket ugyanúgy betartották, valószínűleg kisebb késéssel. Botár szerint nem szabad az egyházi építészetet a településtörténettől és a helynévtantól függetlenül vizsgálni, ezek együtt pedig azt mutatják, hogy a 12. században már kiépült a szinte a maihoz hasonló sűrűségű településhálózat közel 50 településsel
A korai templomoknak fontos településtörténeti hozadékai vannak úgy, hogy a falvak és a filiális települések jelentős része késő középkori adatolású: ha van egy gótikánál korábbi templom, az már szinte önmagában keltezi a falu és a hozzá tartozó filiális települések létét.
Csíksomlyó az egyetlen kivétel, mert több időrendi fogódzót ad, de nem a búcsús templom, hanem a plébániatemplom, a csobotfalvi templom. Egy itt talált gyereksírban olyan esküvői hajkarikákat találtak, amelyhez hasonlókat Háromszéken vagy Udvarhelyszéken a 12. század második felére kelteztek. A csobotfalvi sír viszont bizonyíthatóan fedett egy korábbi gyereksírt, illetve a gyereksír feltöltésében felnőtt csatokat találtak. Ebből a régész három sírrétegre következtet, ahol az első nagy valószínűséggel a 12. század közepén keletkezett.
A templomépítések tehát a történész szerint a 12. századtól kezdődtek a Csíki-medencében is. Minden jelenlegi templom alatt ott vannak egy vagy több korábbinak a maradványai, amelyeknek egy része Árpád-kori. Az általuk megtalált kőalapok nem feltétlenül az első templom részei – hangsúlyozta Botár. Források igazolják, hogy máshol a Kárpát-medencében fa- és agyagtemplomok voltak, így Csíkban is lehettek. Például az egyik csíkszéki templom alapfala alatt is temetkezési helyeket találtak, amelyről azt gyanítják, hogy még korábbi, valószínűleg fatemplom körüli temető részei.
Az Árpád-korból máshol feltárt, földbe vájt veremházak léte részben Csíkban is igazolható, de egyedi megoldásokat is találtak, például cölöplyukakat. A már említett somlyói templomtól pár száz méterre találtak egy elég nagy faépítményre utaló nyomokat, amelyekből azt derítették ki, hogy a 14. században már nem használták. Viszont az a nagy gödör, amelynek betöltésére beleásták, Árpád-kori, a leletek alapján 11-12. századi. A környéken 13. századi lelőhelyek is vannak, vagyis a  településen folyamatosan laktak.
Felszíni, többoszlopú házak is voltak, Kotormányban találtak egyet, amelynek az építését a benne talált kemence alapján a 14. századra teszik. Ugyanitt egy másik objektumban Árpád-kori leleteket tártak fel, sőt egy ereklyetartót is találtak, amilyen Erdélyben nem hányódik minden településen. Ott viszont későbbi leleteket nem találtak, amiből most arra következtetnek, hogy a 15-16. században már nem laktak azon a helyen.
A klasszikus elképzelés szerint a magyarság erdélyi térnyerését a várak jelölik ki.
Ezzel Csíkszék az utolsó lett volna, de Benkő Elek és Sófalvi András kimutatták, hogy a tézis tudományosan nem vállalható, mondta Botár. A beköltöző lakosságnak nem az az elsődleges célja, hogy várakat építsen, és azzal kijelölje a határt. A csíki várak ráadásul a főútvonalaktól teljesen eltávolodottak, tehát nem az volt a szerepük, hogy a forgalmat ellenőrizzék, vagy a Csíki-medencét megvédjék, hanem hogy egy kis embercsoport oda félrehúzódjon, és megvédje magát.
Roppant kicsi méretük miatt Botár kétli, hogy ezek közösségi várak lettek volna, ahogy a szakirodalom állítja, mert még a falu lakosai sem fértek volna be, nem hogy a jószágaik. A csíkszentdomokosi vár például szerinte nem nagyobb, mint az EME előadóterme, ahol épp ültünk. Úgy véli, ezek inkább magánföldesúri várak voltak. Az ott talált leletek viszont 13. századiak, ami fontos településtörténeti mutató: nincsen vár település, hozzá tartozó faluhálózat nélkül.
A Moldvában folyó Beszterce partján található Bâtca Doamnei-en kiásott várból hasonló sarlók, ekepapucs, kardmarkolat és sarkantyúk kerültek elő, mint Kotormányban, ráadásul III. Béla verette érmékkel együtt. Egyértelmű Botár szerint, hogy a 12. század közepén a magyar határvédelem, a várrendszer már bőven elérte a Kárpátokat.
Magánbirtokok Székelyföldön?
Csíkban nem jellemző, de a tusnádi várhoz tartozó településeknek (Kozmás, Tusnád, Verebes, Lázárfalva) az újkorig közös határuk volt. A többi falu jól körülsáncolta magát, mindenki tudta, hol a határa, mondta Botár, de ennek a 3-4 falunak közös volt a határa, és ennek oka kellett legyen. A szoros túloldalán az Aporok és a Mikók birtokai voltak, és Botár gyanúja szerint Tusnád körül volt egy olyan nagyobb birtok, magánbirtok vagy királyi birtok, ami délen megmaradt a Mikók és az Aporok kezén, Csíkban elveszett, elszékelyesedett, de a közös határhasználat ennek az emléke lehet.
Ugyanez állhat szerinte amögött is, hogy a csíkrákosi templom nem Rákoson van, hanem a rákosi plébánia alá tartozó települések közül azon, ahonnan jól megközelíthető: Göröcsfalván. Emögött Botár azt gyanítja, hogy ez annak az emléke, hogy a templom eredetileg egy rákosi birtoknak épült, ahova több falu tartozott. 
Szerinte ugyanez lehetett Csíksomlyón is, mert a somlyói plébániatemplom Csobotfalván van, nem Somlyó területén vagy szélén. Egy nagyobb területnek lehetett Somlyó a neve, amit a plébánia joghatósága őrzött meg, és talán ennek köszönhető szerinte, hogy a csobotfalvi templomon kívül a Salvator kápolna is somlyói, illetve a Vardotfalván (Csíksomlyó régi neve) megtelepedett ferencesek is somlyóiak. 
A történész a birtokok meglétét egyelőre bizonyíthatatlan feltevésnek nevezte, de nem tartja kizártnak, csak épp nem maradtak fenn olyan oklevelek, amelyek említenék, mint ahogy az 1324-es oklevél említi a Lokkazun (Lok Kászon) birtokot, és amelyek tulajdonosait a helyi székelyek esetleg „eltüntették”. Erre ugyanis volt példa, a csíki székelyek az Aporokat és a Mikókat is háborgatták, hacsak tehették.
Az Árpád-kor korai vagy középső szakaszában itt élt népességről annyi tudható, hogy elég „militartista” lehetett: a kevés ásatáshoz képest relatíve sok sarkantyút találtak, a kevés vasleletben két nehéz kard is található, amely nem a könnyűlovasok fegyvere. Botár szerint ez egy olyan, a székelyeknél korábbi népesség, amely a korabeli Erdély határait védte, és a székelyekkel ellentétben a vármegyei berendezkedéshez tartozott.
Azt, hogy ezek nem „kommandós” egységek voltak, korabeli mezőgazdasági eszközök bizonyítják, vagyis nem különbözött semmiben a Belső-Erdélyben élt vármegyei társadalomtól.
Az 1345-ös, tatárok elleni székely hadjáratot leíró János minorita krónikájából sokan idézik ezt a részt: „a székelyek azzal a kis számú magyarral együttesen, akik akkor közöttük laktak”. Ez is azt jelzi Botár szerint, hogy a székelyeket megelőzően, illetve a székely beköltözéssel egy időben éltek más társadalom tagjai is a Székelyföldön. Nem biztos, hogy nemesek, de a hadviselés miatt az sem kizárt.
A kora Árpád-kori templomok, várak és településhálózat a Csíki-medencében Botár szerint valószínűleg Küküllő vármegyéhez tartozott.
A nyelvjárásokat kutatók szerint Csík Háromszék felől települt be, egyházszervezetileg viszont nem Háromszékhez, hanem Udvarhelyszékkel együtt a telegdi főesperességhez tartozott. A konzervatív egyházi berendezkedés őrizte meg  a történész szerint annak emlékét, hogy amikor a székelyek betelepedtek Csíkba, a térség egyházilag már szervezett volt, és ahhoz az egyházi közigazgatáshoz tartozott, amit a telegdi főesperesség megörökölt, vagyis a küküllői főesperességhez.
A tatárjárás a régiót fekvése miatt hatványozottan érinthette, mondta Botár, aki a székelyek beköltözését a 13. század közepére, második felére valószínűsíti. Megjegyezte viszont, hogy az újabb vélemények a kora Árpád-kori vagy közép Árpád-kori leleteket is egyre inkább a székelyeknek tulajdonítják, ő maga ezt nem látja bizonyítottnak.
A 13. századi masszív beköltözés nyomán átalakul a korábbi társadalmi berendezkedés, a várakat felhagyják, a birtokosok eltűnnek, a magánbirtok visszaszorul.
A késő középkorban, a 16. század második felében zajlik még egy nagyobb átrendeződés: a korábban önálló települések besorolódnak a plébániával rendelkező települések alá. Ezeket hívják a néprajzosok tízeseknek, és székely jellegzetességet látnak bennük, azt tartják, hogy már az Árpád-korban beköltöző székelyek is tízesekben telepedtek le és hadakoztak. Botár ezt egyszerűen rablómesének nevezte, ezek szerinte jól adatolhatóan középkori falvak voltak, és később tízesekké váltak.
szabot
Dr. Botár István: Kövek, falak, templomok. Régészeti kutatások Csík középkori templomaiban 2002-2007 között /Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszereda , 2009/ foter.ro

Régészek tartottak rendhagyó történelemórát Csíkszeredában
Mi a vesztegintézet? Hol van Kustaly Vára? Kik voltak a csíksomlyói gótok? – e három kérdést feszegette péntek délelőtt Csíkszeredában az adott helyszíneken 2015-ben kutató régész. A Rendhagyó történelemóra című rendezvény Hargita Megye Tanácsa támogatásával zajló kutatásokat tártak fel a közönségnek.
Közel kétszáz középiskolás diák és Hargita megyei szakemberek jelenlétében tartották meg Hargita Megye Tanácsa aulájában a Rendhagyó történelem című előadássorozatot pénteken. A hagyományossá vált bemutatókhoz a közös nevezőt a megyei önkormányzat programja adja, mely révén régészeti kutatásokat támogatnak – ez alkalommal a 2015-ben folytatott munkálatokról számoltak be a szakemberek. Házigazdaként a jelenlévőket Borboly Csaba elnök és Barti Tihamér alelnök köszöntötte.
Elsőként a Gyergyószentmiklós melletti, „piricskei vesztegintézet” régészeti kutatásait részletezte Demjén Andrea, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum régésze. Megtudhattuk: 2009-ben feltárás zajlik Piricskén a gyergyói múzeum szakemberei vezetésével. Itt körülbelül 50 évig – Gyergyótölgyesre költöztetéséig – üzemelt az az egészségügyi tábor szervezésű „vesztegintézet”, megállóhely. Itt történt a Moldvából Erdélybe érkező, illetve innen Moldvába tartó kereskedők ellenőrzése, illetve a járványos betegségek megfékezése érdekében az átutazók vesztegeltetése.
A régész elmondta: eredeti tervtől eltérően kellett kutatnia, mert a terület tulajdonosával nem tudtak megegyezni a kutatáshoz szükséges fák kivágásáról. A megyei önkormányzat minden évben támogatta a feltárást, ahol nyaranta folytatják az ásatásokat az 1806-ig működő vám és vesztegzár területén, ahol az erődítmény a 17. század végén épült. Írott források szólnak arról, hogy az erődítményt 1694-ben kezdték el építeni az osztrákok. A munkacsapat diákokat is bevon a feltárásba, akik egy hetet a feltárás helyszínén törtnek, belekóstolva a régész-életbe.
Kustaly váráról kevesen tudnak, és maguk az udvarhelyiek is alig ismerik – jelezte ismertetőjében Sófalvi András, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső múzeum régésze. Mint elmondta: projektjükben a turisztikai hasznosításán gondolkodtak az Udvarhelyszék és Bardócz-szék között, a Rika-erdő gerincének nyergében található Kustaly várának.
Egy olyan feltárásról lévén szó, melyről egyáltalán nem léteznek írásos források, a talált cserepek nyomán igyekeztek megfejteni a titkát. „Még nem vagyunk felnőve ahhoz, hogy a romokat ripsz-ropsz helyreállítsuk” – figyelmeztetett a régész. Mint mondta, ha szakma a régészeti munkálatot el is végzi, annak a fenntartása, gyakorlatilag a falak kezelése, karbantartása, nem történik nagyon sok esetben meg Erdélyben. Mint rámutatott: ők a „köztes megoldást” választották, háromnyelvű turisztikai táblákkal jelezvén a feltárás jellemzőit.
A csíksomlyói, Fodor-kerti ásatások eredményeit bemutatva Botár István, a Csíki Székely Múzeum régésze gyakorlatilag elmagyarázta a diákközönségnek, hogyan zajlik egy régészeti ásatás, miért távolítják el eleinte a termőtalajt. A felügyelete alatt évek óta zajló csíksomlyói kutatások eredményei bizonyítják: a gótok folyamatosan és sűrűn lakták ezt a települést. 
G. E. maszol.ro

Új Lustra
A Székelyudvarhelyi múzeum új székhelye, a Haberstumpf-villa gazdag tevékenységgel és színvonalas programokkal való megtöltésére tett ígéretével indítja a Lustra harmadik évfolyamát a múzeum igazgatója, dr. Miklós Zoltán.
A folyóiratot ismét változatos tartalom jellemzi: Salló Szilárd, az Udvarhelyi Forrásközpont néprajzosa az énlaki juhászat 20–21. századi változásairól közli újabb kutatási eredményeit, Mihály János történész 16–17. századi Székelyföldi tánctörténeti adalékokat ad közzé, Bicsok Zoltán levéltáros folytatja a Csíkszeredai levéltár fondjait ismertető sorozatát, ez alkalommal a csíksomlyói-Csíkszeredai római katolikus gimnázium iratait ismertetve. Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt történészek az 1916. évi román megszállás dokumentumaiból közölnek, Veres Péter muzeológus Sikó Miklós iklándi-vadadi Filep Lászlóról készült rajzát hozza közelebb az olvasókhoz. Tóth Boglárka, Sófalvi András, Botár István és Grynaeus András folytatják az udvarhelyszéki templomtornyok dendrokronológiai keltezéséről 2015-ben indított cikküket, Nyárádi Zsolt régész-történész Székelyudvarhely régi piacteréről közöl nem csak ásatási eredményeket.
Két kötet is bemutatásra kerül: Róth András Lajos könyvtáros-történész a Székelyföldi jelképkutatás újabb kötetét, a Székely jelképek pecséten, címerben című 2015-ben megjelent tanulmánykötetet, Bernád Rita, a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár főlevéltárosa Bicsok Zoltán Koronák, hat tyúk, liliomok – Crini, coroane, lebede című kétnyelvű kötetét ismerteti. A folyóiratban rövid felvezető és részlet található a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában 2016-ban megjelent Székelyföld története háromkötetes monográfia bevezetőjéből.
Külön figyelmet érdemel Reisz T. Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára címzetes igazgatójának írása Székelyudvarhely címeréről a Magyar Nemzeti Levéltár Budapesti palotájában.
A cikkeket forrásértékkel bíró illusztrációk kísérik. A kiváló nyomdai kivitelezésben megjelenő, 64 oldalas folyóirat harmadik évfolyamának kiadási költségeit a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Élő Székelyföld Munkacsoport
eloszekelyfold.wordpress.com

Akik történelmet írtak
Szabadságszobor-emlékplakettel és emléklappal tüntette ki az RMDSZ az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi résztvevőit – legtöbben, 22-en Háromszéken élnek még a magyar ’56 és általában a totalitárius rendszerek ellen szóval vagy tettekkel hatvan évvel ezelőtt lázadók közül.
„Hatvan évvel ezelőtt a pesti srácok reménységet mutattak, amely a környező országokra is átsugárzott. Erdélyben is sokan szavukat emelték a totalitárius rendszer ellen – önök, akiket a kommunista rendszer megtorlása sújtott, történelmet írtak” – mondta a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában tartott tegnapi ünnepség felvezetőjében Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere. Ismertette, az RMDSZ ügyvezető elnöksége kezdeményezésére az erdélyi ’56-osokat Szabadságszobor-emlékplakettel és emléklappal tüntetik ki.
A hatvan évvel ezelőtt Háromszéken történteket egy, az RMDSZ által készíttetett filmen Bordás Attila, Jancsó Csaba és Józsa Árpád Csaba elevenítette fel. Történetük döbbenetet váltott ki Magyarország bukaresti nagykövetében: Zákonyi Botond felelevenítette, négy évtizeden át – hiszen a Kádár-rendszert az ’56-os megtorlás hozta létre – Magyarországon a 20. század kommunistaellenes forradalmáról beszélni sem szabadott, még 1989-ben, amikor ő érettségizett, akkor is a legszigorúbb tabu volt. Az elmúlt negyedszázadban az immár szabadon elmondható emlékek gazdaggá tették ’56 irodalmát, mostanra kezd letisztulni, miért is oly fontos ünnepe október 23-a a magyarságnak. Ezek a dolgok csak úgy kerülhetnek a helyükre, ha felismerjük: azoknak köszönhető, akik bátrak voltak – mondta. Kiemelte: ’56 nemcsak magyar történet, nemcsak nemzeti forradalom, hanem van egy univerzális üzenete is, ’56 pozitív hatását pedig meg kell ismertetni minél több nem magyar emberrel is. Antal Árpád polgármester szintén a háromszéki ’56-ot bemutató filmre reflektált beszédében: azt mondta, ezt a filmet minden középiskolás diáknak látnia kell, akárcsak – miként alapításakor megfogalmazták – a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházát is. Szerencsésnek nevezte magát, amiért a lázadó ifjúkor őt már egy szabad világban érte, különben ő is ott ülne az elnyomás ellen lázadók között, mondta, akiket arra biztatott, legyenek büszkék magukra. „Önök nyertek, nem a szovjet tankok, és nem is a magyarellenes román hatalom, mert arra köteleznek bennünket, hogy az Önök eszmeiségét kövessük” – fogalmazta meg.
A Szabadságszobor-emlékplakettet és emléklapot csak néhányan tudták tegnap átvenni, sokan a kitüntetettek közül betegség miatt nem jelenhettek meg, az erdővidékieknek otthoni ünnepségükön kellett részt venniük, páran magyarországi meghívásnak kellett eleget tenniük. A kitüntettek névsora azonban mindenképp ide kívánkozik: Aczél Ferenc, Albert Mihály, Bede István, Bedő Gábor, Bordás Attila, Csobotár István, Fazakas Sándor, Fülöp János, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Józsa Árpád Csaba, Kósa Bálint, Máthé József, Oláh János, Pap Mihály, Puskás Attila, Sándor Csaba, Szőcs József, Török István, Török József, Váncsa Árpád, Zsók László. Nevükben Török József mondott köszönetet, kiemelve: kitüntetés számukra az emlékplakett és az emléklap.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Múltunkról régészszemmel
A székelyek előtt magyarok éltek Székelyföldön?
Az utóbbi másfél évtized régészeti kutatásainak eredményei alapján újra kell értelmezni mindazt, amit a hajdani Csíkszék településhálózatának és egyházszervezetének kialakulásáról, a csíki székelyek megtelepedéséről, a vármegyei magyarok és székelyek, ill. a magánbirtokok és a közösségi tulajdon viszonyáról eddig tudni véltünk. Legalábbis ez derült ki azon az előadáson, melyet dr. Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum fiatal munkatársa tartott csütörtök este a Székely Nemzeti Múzeumban.
A kutató felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy Székelyföldre vonatkozóan az Árpád-korból egyetlen írásos forrást sem ismerünk, így múltjának felderítésében jelenleg csak névelemzésre vagy a térségben eddig elvégzett néhány régészeti kutatás eredményeire támaszkodhatunk. A csíki székelyeket említő első oklevél a 14. században, pontosabban 1324-ben keletkezett, amelyben Károly király egy név szerint fel nem tüntetett, örökös nélkül elhunyt személy birtokát Apor fia Sándornak adományozza. Ez pedig az eddigi állításokkal szemben azt bizonyítja, hogy a Székelyföldön is létezett királyi jog és magánbirtok, ami tulajdonosának halálával nem a közösségre, hanem a királyra szállt, aki az Apor család egyik tagjának akarta továbbadományozni. Tény viszont, hogy ez a szándék a székelyek ellenkezésébe ütközött, ezért az érintett terület végül közösségi tulajdonná vált.
Éppen ezért Botár úgy véli, Székelyföldön ekkor kezdődött el egy olyan átalakulás, mely végül a területek és anyagi javak közösségi birtoklásához vezetett. Ennek következtében pedig egyes itt élő nemesi családok, köztük a háromszéki Mikók és Aporok is, csak úgy tudták a földjeiket megőrizni, hogy azok a Székelyföldbe ékelődött enklávékként továbbra is vármegyei területek maradtak. Ezért tartozott például Torja környékének egy része vagy Előpatak, Árapatak és Hidvég Felső-Fehér vármegyéhez.
Az 1332–1334-es pápai tizedjegyzékben fennmaradt csíki településnevek tanulmányozása alapján ugyanakkor Botár megállapítja: a -falva végződésű helységnevek előtagjai olyan Árpád-kori személynevek (lásd például Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva, Csekefalva), melyek divatja a papi névadás kizárólagossága miatt a 13. század fordulóján lecseng. Ez viszont arra utal, hogy ezeket a településeket jóval korábban kellett így elnevezniük, mint ahogy eddig feltételeztük.
Annál is inkább, hogy az említett jegyzékben találjuk a Csicsó, Csomortán és Kotormány elnevezésű településeket is, melyek bizonyítottan Árpád-kori személynevek. Kimutatható továbbá, hogy a Somlyó, Tarkő és Rákospatak elnevezések is abból az időszakból származnak, ráadásul körülöttük 11–12. századi leleteket találtak, mint ahogy a csobotfalvi templom mellett feltárt gyereksírban is. Mindezeket figyelembe véve Botár szerint a magyar nyelvű lakosság Csíki-medencei jelenléte már a 11. századtól igazolható, a 12. században pedig megszilárdult a településhálózat is, amely azonban a székelyek 13–14. században történt beköltözésével jelentősen átalakult.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyföld településtörténete
A Székely Nemzeti Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület partnerségében új kutatásokon alapuló előadás-sorozat zajlik Sepsiszentgyörgyön. Elsőként Háromszék településtörténetéről értekezett Fehér János művészettörténész, múlt csütörtökön Botár István régész Csíkszéket mutatta be, ma László Keve régész Marosszékről tart előadást, majd Gyergyószék következik.
Botár István elmondta, Székelyföld rákfenéje, hogy hiányoznak a középkori írott források, emiatt a régészeti kutatások jelentik az egyik legfontosabb forrást. Előadásában körüljárta annak kérdéskörét, mikortól beszélhetünk Csíkszékről, ugyanis a korábbi szakirodalom szerint a 13. és 14. század fordulóján telepedtek be oda a székelyek. Mellőzik Kniezsa István 1941-ben megjelent megállapítását, miszerint „Csík és Kászon a 12. század közepe előtt még nem székely, hanem más magyarság területe”. Székelyföld kutatásának első írott forrása az 1332–1337 közötti pápai tizedjegyzék. Ebben Csíkszéken tizenöt templomos falut említenek. Az előadó hangsúlyozta, nem ennyi település volt Csíkszéken, ez a templomos falvak száma, hiszen sok esetben 2–3 falu épített közös templomot. Egy 1324-ből származó oklevél adatai árnyalják a korabeli székely örökségről tanultakat, miszerint itt nem érvényesült a királyi jog. Tehát akkor még volt itt magánbirtok. Csíkszék közvetlen közelében az Aporoknak és a Mikóknak volt birtoka.
Minden kutatott templom esetében van a gótikánál korábbi elem, minimum 13–14. századiak. Csobotfalván a csíksomlyói Szent Péter- és Pál-templom tövében feltárt gyereksír alatt még két sírt találtak. Minimum két korabeli emberöltőnek kellett eltelnie azok között, mert szándékosan nem ástak egy meglévő sírba. Tehát a kőtemplomnak a 13. században állnia kellett. Az ásatások során talált cserépedények formája, mintázata, valamint ékszerek összehasonlításával megállapította, hogy Csíkszék a 12. században lakott volt. Cserépbogrács majd mindenhol előkerült, ezek alapján a magyarokat e korai megtelepülési rétegből kizárni nem lehet. Sarkantyú, zabla, kardmarkolat, keresztvas került elő, arra utalnak, hogy a lakosság egy bizonyos része katona, mégpedig nehézfegyverzetű, a korabeli vármegyei szervezet határvédői. A katonaság is, a várak is nemesek jelenlétére utalnak. A 14. században Csíkszéken még lehettek olyan vármegyei enklávék, mint amilyenek Háromszéken későig fennmaradtak, Csíkban ezek korán eltűntek, a csíkiak nem tűrték meg maguk között a velük nem azonos státusban lévőket, ezért nincs a várakban 14. századinál későbbi lelet. Összegzésként elmondható, hogy a 12. században legalább részben magyar határőrök éltek Csík térségében, amely a 13. században településhálózattal rendelkezett. A tatárjárás utánra tehető a székelyek betelepedése. A helynevek alapján a 13. századnál korábbi székely betelepülést Csíkszék és Háromszék esetében nem tartja valószínűnek a régész. A késő középkorban alakult ki a máig fennmaradt településhálózat.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarok a székelyek előtt
A Magyar Királyság vármegyei rendszere magában foglalta Székelyföldet is, még a székelyek betelepedése előtt magyar népesség (is) élt e tájon – összegezhető a Székelyföld településtörténete előadás-sorozat első három rendezvénye. Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban az Erdélyi Múzeum-Egyesület partnerségével létrejött előadás-sorozat során Háromszék településtörténetéről Fehér János művészettörténész értekezett, Csíkszéket Botár István régész mutatta be, legutóbb, csütörtökön László Keve régész Marosszékről tartott előadást, december 15-én Gyergyószék településtörténete következik Demény Andrea gyergyószentmiklósi régész előadásában.
László Keve, a Maros Megyei Múzeum munkatársa a Felső-Maros vidékét kutatta, abból írta doktori dolgozatát, az előadásra abból szemlézte a kimondottan Marosszékre vonatkozó elemeket. Főként a Csittfalván, Marosszentgyörgyön és Nyárádszentlászlón végzett ásatások, kutatások eredményeit dolgozta fel. Csittfalván volt az egyetlen kora Árpád-kori marosszéki vár, Nyárádszentlászlón az egyetlen  Árpád-kori bazilikális templom, azaz a főhajón kívül két oldalhajóval ellátott épület. Ez kakukktojásnak számít Székelyföldön, ugyanis az általános templomforma a hajó és szentély, amely az Árpád-korban egyenes vagy köríves végződésű. Az előadó bemutatta a feltárt cserépedény-darabokat és hajtűket, valamint a radiokarbonos kormeghatározási eredményeket, amelyek a 12. század második felére tehető marosszéki székely betelepedés előtti időkre keltezik a leleteket. (Csíkszék és Háromszék esetében a 13. századra tehető a székelyek betelepedése – jegyezte meg korábban Botár István.)
László Keve említette, hogy a szocialista korban nem lehetett Árpád-korra vonatkozó kutatásokat végezni, csak a római kort tanulmányozni. Azt, hogy mennyivel többet tudunk most, mint harminc évvel ezelőtt, illusztrálja, hogy Lukács Antal egy 1984-ben írt tanulmányában még csak két bográcslelőhelyet jelölt meg a Felső-Maros vidékén, de most már 38-at ismerünk. A három előadás összegzéseként az est házigazdája, Sztáncsuj Sándor József régész, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa elmondta, még mindig nagy a hiátus Székelyföld területén, de most már nyilvánvaló, ez annak tudható be, hogy nem folytak itt kutatások. Még sok a tennivaló, de már látszanak eredmények. Egyértelmű következtetésként vonható le, a székelyek előtt számolni kell a magyar népelemmel itt, Székelyföldön, majd a két népelem együttélésével is.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szépvíz sem maradhat ki a Szent László-emlékévből
Egy hónapos rendezvénysorozattal tiszteleg a település névadója előtt júniusban Szépvíz. A rendezvénysorozattal minden korosztályt igyekeznek megszólítani.
Tíz évvel ezelőtt kezdték el feltárni Szépvízen a valamikori Szent László-kápolnát, majd haranglábat építettek oda, korábban pedig – felvidéki és erdélyi településekről hozott földből – Szent László-dombot építettek és szobrot állítottak a lovagkirály tiszteletére. Amikor a magyar kormány a 2017-es évet Szent László-emlékévvé nyilvánította, rögtön jelentkeztek, hogy bekapcsolódnának a rendezvénysorozatba.
„Jó érzés volt, hogy az emlékév központi megnyitóján Potápi Árpád János államtitkár beszédében azt mondta: ezennel megnyitják a 2017-es Szent László-évet a Kárpát-medencében, amely Szépvíztől az Alpok lábáig tart. Azonkívül, hogy mi megtartjuk a hagyományos Szent László-búcsúnkat, szeretnénk hozzájárulni a Kárpát-medencei rendezvénysorozathoz, erre már szeptemberben benyújtottuk az igényünket” – magyarázta Ferencz Tibor, a község polgármestere, aki maga is részt vett meghívottként a február 17-ei Szent László-év központi megnyitóján.
Az elöljáró elmondta, Szépvíz mindig „szentlászlós” település volt, 2000-ben szervezte meg, hogy ismét úgy tartsák meg a Szent László-búcsút, ahogy annak idején volt. „Gyermekkoromban a falu lakossága a Kaszinó-kertben volt délután. Rengeteg, számomra akkor ismeretlen ember is megjelent, akik nem idegenek voltak, hanem az elszármazottak. Ez volt az a nap, amikor az összes elszármazott hazajött. Egy nagy közös ünnep volt” – elevenítette fel a polgármester. Mint mondta, a nyolcvanas években ez megszűnt, amikor polgármesterré választották, próbálta olyan formában „visszaszervezni” a Szent László-ünnepélyt, ahogy régebb is zajlott.
2007-ben elkezdték feltárni a valamikori Szent László-kápolnát: idős embereket hívtak ki a helyszín beazonosítására. Botár István régész pedig kutatásokat végzett. Úgy gondolták, hogy újraépítik a kápolnát, de a szakemberek úgy vélték, a feltárt kápolna maradjon úgy, így egy haranglábat építettek oda. Ide járnak ki az emberek búcsúkor. „Szépvízen élt egy olyan fogalom, hogy kicsi Szent László. A búcsús misét mindig a Szent László-naphoz legközelebb eső vasárnap tartották, kicsi Szent Lászlót pedig hétfőn, amikor az emberek kimentek a kápolnához. A kommunista időben ez egy időre megszakadt, de a rendszerváltás után újraindították. Igaz, már nem tudták, hogy hol van a kápolna, ezért Széphavason tartották a misét” – mesélte Ferencz Tibor.
Szent László hava
A szépvízi Szent László hava rendezvénysorozat egy konferenciával kezdődik június hatodikán, amelyre az erdélyi „szentlászlós” települések képviselőit hívják meg. Olyanokat, akik aktívan foglalkoznak Szent Lászlóval, és ahol él még a nagy király kultusza. Tervben van ez alkalommal egy erdélyi Szent László-egyesületet is létrehozni. A hónap második keddjén, 13-án Szent László gyerekszemmel címmel 5–8. osztályos diákoknak tartanak történelmi vetélkedőt. A következő kedden, 20-án a Tíz év Szent László nyomában Szépvízen című rendezvénnyel az elmúlt tíz évnek szeretnének emléket állítani, fotókiállítást és filmbemutatót is terveznek erre az alkalomra. A negyedik kedden, június 27-én pedig búcsús zarándoklatot tartanak a szépvízi Szent László-emlékhelyre.
A Szent László-emlékévről
lovagkirály trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából a 2017-es évet Szent László-emlékévnek nyilvánította Magyarország nemzetpolitikai államtitkársága a Báthory–Bem Hagyományőrző Egyesület és az Emberi Méltóság Tanácsa kezdeményezésére. Az emlékév központi megnyitója február 17-én volt Győrben.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Fontos információk derültek ki egyes csíkszéki régészeti lelőhelyekről
Mikortól kezdtek temetkezni Csíkban templomok belsejében, hol található az egyik legkorábbi székelyföldi pince, mikorra datálhatók a templomépítések kezdetei? Többek között erre is fényt derített az a C14-es vizsgálatsorozat, amelyet a Csíki Székely Múzeum végeztetett a Magyar Tudományos Akadémia Atommagkutató Intézetében, a debreceni Atomkiban.
A Csíki Székely Múzeum régészei által feltárt, az elmúlt tizenöt év legfontosabb régészeti ásatás leletanyagából küldtek el mintákat elemzésre a debreceni Atomki intézetbe. A tizennégy minta között volt telepről, temetőből és templomokból származó anyag. A C14-es vizsgálat alapvető célja az volt, hogy azokban az esetekben, amikor nem állapítható meg egy leletről régészeti keltezés, vagy bizonytalan az, esetleg biztos az eredmény, de egy független vizsgálat is megerősíti, akkor álljanak a csíkszeredai régészek rendelkezésére ezek az adatok – magyarázta Botár István régész. Mint mondta, volt olyan minta, amelynek a keltezése bizonyos szempontból kiábrándító volt. Ez azzal magyarázható, hogy az ásatás vagy a mosás, raktározás során a leletek keveredtek, és nem olyanok kerültek be, amelyekről azt hitték, hogy egy adott objektumból, rétegből származnak. A legtöbb lelet vizsgálata után viszont fontos és érdekes eredmények születtek.
A legkorábbi sír templombelsőben
A csíksomlyói plébániatemplomban, ahol 2002 és 2005 között végeztek kutatásokat a szakemberek, egyik sírról azt gondolták, hogy korai temetkezés történt benne. Erről viszont kiderült, hogy 1272–1392 közötti. „Ez azért nagyon fontos, mert önmagában a sír nem korai, de azáltal, hogy a templom belsejében van, szinte biztos, hogy az egyik legkorábbi sír, amit a templom belsejében ástak. A szakirodalom mindig is bizonytalan, hogy mikor kezdődtek ezek a temetkezések. Ez a sír most Csík esetében eldönti, hogy a 14. században már itt is kezdtek temetkezni templomok belsejében. Egy másik vizsgálat a csíksomlyói Fodor-kertben történt ásatásból való leletről volt, ahol alapvetően gót leletek vannak – objektumok, gödrök, házak, kemencék. De bekeveredett egy Árpád-kori gödörbe utólag egy csont. Ennek a keltezése Kr. u. 339–536 közötti. Ez azért érdekes, mert azt szokták mondani az ezzel a korral foglalkozók, hogy a gótok valamikor a hun betörés elől valamikor a negyedik század utolsó harmadában elmenekültek. Ez viszont arra utal, hogy itt emberek maradtak, az élet tovább zajlott, mert ezek a csontok a következő századokból származnak” – mutatott rá a szakember.
A feltárt legkorábbi pince
Szintén a csíksomlyói Fodor-kertből egy Árpád-kori ház mintájának a régészeti keltezését megerősítette a C14-es vizsgálat: 1164–1264 közötti. Ugyancsak ott találtak egy nagyon korai földbe mélyített, négyzetes alaprajzú épületet, egy fabélésű pincét. Ennek a keltezése is összevág a leletanyaggal, 1279–1394 közötti. Botár István úgy véli, ez Székelyföld eddig feltárt legkorábbi pincéje. „Ami különösen izgalmas, és tizenöt éve várjuk ezt az eredményt: Csíkszentmiklóson a plébániatemplom mellett zajlott kutatás, ahol találtunk olyan temetkezéseket, amelyek a gótikus periódusnál korábbi alapfal alattiak. Tehát van egy korai temetőnk, amire ráépült valamikor az Árpád-korban egy templom, és azt bővítették a gótikában. A leletek alapján valószínű volt, hogy ez egy nagyon korai dolog. Ennek a sírnak a keltezése – a csíkszentmiklósi 14-ik sír – 1039–1213 közötti. Ez most már biztos, hogy 12. századi, sőt a 11. század második fele sem kizárható. Az utóbbi időben többen kétségbe vonták azt az elképzelést, hogy a Csíki-medencében a 12. században kialakultak az első temetők, templomok. Most viszont a független C14-es vizsgálat keltezése megerősítette.
Temetkezés cintermen kívül
A régészek küldtek leletet két csíkszentmiklósi sírból is. Itt azt látták, hogy a sírok betöltésében nincs kő és habarcs, és arra gondoltak, hogy a kőépületek megjelenésénél korábbi temetkezésről van szó. Ezt meg is erősítette a C14-es vizsgálat. Valamikor a tatárjárás előtt keletkeztek ezek a sírok, az egyik 1191–1279, a másik 1151–1260 közötti. A régész rámutatott, ez azt jelenti, hogy az első kőtemplom a tatárjárás körüli, utáni időkben épült. Csíkmindszenten 2007-ben végeztek régészeti ásatásokat, akkor találtak egy sírt viszonylag távol a középkori temetőtől, a templomból. „Ez egy magasan elhelyezkedő sírbolt melléklet nélkül, tiszta betöltéssel. A kérdés az volt, hogy melyik az az időpont, amikor a középkori temető is annyira sűrűvé válik, hogy már a cintermen, a kerítésen kívül is temetkeznek. Ilyen szempontból jó adat, ez egy 1443–1521, illetve 1620 közé tehető. Volt néhány olyan keltezés is, amelyik a templomok használatát vagy a temetők használatát erősítette meg Csíkszentmihályon és Csíkmindszenten. Itt 13., 14. századi temetkezések voltak. Ezek önmagukban nem szenzációsak, mert tudjuk, hogy a 14. században a templomok állnak, de a független keltezés soha nem árt.” A Darvas Lóránt régész által vezetett csíkszentléleki ásatáson is találtak viszonylag magasan egy sekély sírgödröt, korai alapfallal. Itt is a keltezés 1044–1218 közötti. Ez a 12. századi lelet megint csak a templomépítések kezdeteire, temetők keletkezésére utal. „Most már két független lelőhely, két független régész, két független objektumnak a C14-es keltezése is ezt erősíti meg. Ezek az eredmények kutatástörténeti jelentőségűek, mert eddig is voltak leleteink, főleg településekről, falvakról, amelyek 11–12. századiak, de a szakma egy része nem akarta nekünk ezt elhinni. Most viszont teljesen egyértelmű, hogy a települések, falvak mellett már létrejöttek az első templomok is. Ez az Árpád-kornak a dereka, úgyhogy ez egy nagyon jó, izgalmas anyag – összegzett Botár István. Mint mondta, egy ilyen elemzés a régészeti ásatások költségvetésébe nem fér bele, a megyei tanács támogatásával tudták megvalósítani, a vizsgálatok húszezer lejbe kerültek.
A vizsgálatról A C14-es vizsgálat olyant természettudományos eljárás, amely a szénizotópnak a lebomlását méri. A szénnek a C14-es izotópja folyamatosan épül be az élő szervezetbe, folyamatosan rakódik le. Miután az adott szervezet – legyen az növény vagy ember – meghal, megszűnik létezni, akkor ez megáll és elkezd lebomlani. Az vizsgálat során azt nézik, hogy ez a lebomlás éppen hol tart. A csontból kollagént vonnak ki, ismerik, hogy most mennyi a szénizotópnak a mennyisége, és ennek a bomlását visszaszámolva kapják meg a keltezést – magyarázta a régész.
Péter Beáta / Székelyhon.ro

Középkori régészet Erdélyben
Beszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával
Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész.
– Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?
– Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.
Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt).
– Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
– Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.
Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.
A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)