Harag György, született kilencven éve…
Harag György kilencven éve született, hatvanévesen halt meg, harminc évvel ezelőtt. 90, 60, 30… Jó ürügy, hogy ebből az alkalomból kicsit magunkba szálljunk, tükröt tartsunk színházunknak, kulturális közéletünknek.
Pár hete Bukarestben Peter Brookot, a nagy színházi mágust kitüntették kilencvenedik születésnapja alkalmából. Interjújában a Mester kiemelte, hogy Romániában a kommunista cenzúrának nagy szerepe volt a komoly színházi nyelv kialakulásában. Valóban, nagyon sokan a legendássá vált romániai rendezők közül a diktatúra kijátszására szánt előadásokkal tökéletesítették művészi eszközeiket. Harag nem tartozott közéjük. Az a pár előadás, amit sikerült élőben megtekintenem, és ma a színházi előadásokat rögzítő tévéfelvételek azt mutatják, hogy Harag alapvetően az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozott. Előadásainak gondolatisága, a konfliktusok kezelése ma is helytálló. Valószínűleg a forma ma más lenne, de a tartalom nem. Mi maradt nekünk Harag Györgyből? Szinte semmi! Nem lett legenda, nem lett mítosz. A hálátlan utókor vele is elbánt. Nyomában nem jöttek tanítványok, követők seregei (az egy Tompa Gábort leszámítva). Nem írtak róla itthon tudományos köteteket, senki nem dolgozta fel életművét. Írtak róla Magyarországon, Szerbiában, de ott, ahol alkotásai egy időben a legfontosabbak voltak, ott a közöny kezére jutott. Megelégedtünk egy-egy nevét viselő rendezvénnyel, egy társulatnévvel, egy-egy fotókiállítással a műveiből. Tér- vagy utcaelnevezésre, netán egy emlékműre már nem futotta. Az utókor közönye persze nem csak Harag Györgyre érvényes. Hosszú a nemtörődömségünk listája: Taub János, Rappaport Ottó, Delly Ferenc, Fekete Mihály, Kovács György, Kemény János és más művészeti ágak képviselői, Bortnyik Sándor, Ligeti György, Szőcs István, Jancsó Miklós…
Ma kilencven éve született Tasnádon, Auschwitz pokla után volt ereje új életet kezdeni. Kezdetben mint színész, majd mint rendező, később igazgató, és társulatvezetőként, színházalapítóként új utakat keresni és találni.
És mégis, ma Marosvásárhelyen, a Nemzetihez címzett színházban nem csak ünnepnapokon próbáljuk Harag György szellemét idézni. Évek óta kísér minket egy gondolat, amit Harag fogalmazott meg:
Bár érzem éveim súlyát, jó formában vagyok. De nagyon nyugtalan is. Ismét kockáztatok, ismét kutatok. Kialakult bennem ez az emésztő megújulási vágy. Borzasztó érzés, ha egy jelenet nem úgy sikerül, ahogyan szeretném. A világ legtermészetesebb érzése az, amikor próbára kell mennem, s ugyanilyen szörnyű, ha nem kell mennem próbára. Számtalanszor megtorpantam életemben, ismerem a kifulladás érzését. Viszont egy életre eldöntöttem: amíg rendezőként dolgozom, mindig járatlan utakat keresek. Akkor is, ha ez kockázatos, akkor is, ha elveszítem a babérokat.
Pár éve a fentiek szellemében próbáljuk naponta újra- és újrafogalmazni színházi munkánkat. A múlt emlékezete fontos, az ad erőt ahhoz, hogy minden alkalommal új utakat keressünk. A múlt tisztelete azonban kevés a mához. A feladatunk az, hogy folyamatosan új utakat keressünk, hogy alkossunk, hogy megmutassuk a világnak: milyen, vagy éppen azt, hogy: milyen lehetne. Számunkra Harag fogalmazta meg pontosan a célt. Rá gondolunk, mikor új színészeknek, rendezőknek, dramaturgoknak, szövegeknek, fordításoknak, új tereknek adunk lehetőséget. Még a bukás kockázatával is. Csendben, befelé fordulva emlékezünk ma és holnap és holnapután, ameddig szükség lesz ránk.
Gáspárik Attila
Népújság (Marosvásárhely)

EMME-premier a fény jegyében
Marosvásárhelyen is bemutatkozott az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME). A Bernády Házban nyílt kiállításukra sokan voltak kíváncsiak. Híre már megelőzte a fennállása 16. évébe lépett alakulatot, az pedig, amit a március 11-én nyílt tárlaton a vásárhelyi közönség elé vittek, nem okozott csalódást. Sokféleségében is színvonalas, érdekes anyaggal nyújtanak betekintést az EMME-tagok alkotói világába. A vizuális művészetek megannyi válfaja képviselteti magát a kiállításon, nemzedéki, területi hovatartozás tekintetében is átfogó a jelenlét. A legidősebb kiállító, a kolozsvári Gedeon Zoltán 94, a legifjabb, a marosvásárhelyi Kentelki Gábor18 éves. A tömörü-lést 2000-ben hozták létre Csíkszeredában, Kolozsváron talált igazán otthonra, rendezvényeit legtöbb esetben a vele egyidős Apáczai Galéria látja vendégül. A kincses városban lakik, dolgozik a tagság legnépesebb csoportja, de máshonnan is egyre többen csatlakoznak hozzájuk. A mostani kiállításon nyolc marosvásárhelyi művész munkái láthatók. Mellettük brassói, sepsiszentgyörgyi, szatmárnémeti, felvinci, szegedi, debreceni, budapesti, bajai, miskolci művészpedagógusok küldték el műveiket a tárlatra, és a Felvidék, Délvidék egy- két reprezentánsa se maradt ki a bemutatkozásból, sőt még a távoli Montreal is hallat magáról Sipos Sándor digitális nyomatai által. Mintegy félszáz névvel találkozhatnak a művészetkedvelők, nincs módunk valamennyiüket felsorolni. Azt viszont el kell mondanunk, hogy az EMME évente két nagy seregszemlét rendez, tavasszal és ősszel, és tárlataik egységét mindig a közös tematika biztosítja. A tavalyi őszi tárlatot a Fény és talaj címmel hirdették meg, három rendkívüli jelentőségű alkotóegyéniségre, Johann Sebastian Bachra, Orbán Balázsra és Moholy Nagy Lászlóra összpontosítva, akiket 2015-ben kerek évforduló állított a közérdeklődés előterébe. Hármuk életműve ihlette meg a benevezőket, s hogy miképpen, azt a művészetkedvelők immár Marosvásárhelyen is megtapasztalhatják.
A kiállítást a megnyitón házigazdaként méltató Nagy Miklós Kund művészeti író a fentieken kívül arra is felhívta a figyelmet, hogy az EMME a műalkotásokban megidézettek révén akárha hazaérkezett volna, hiszen a barokk muzsika óriása, Bach a vásárhelyi zenebarátoknak is nagyrabecsült kedvence, s a d-moll toccata és fúga című szerzemény mindegyre felcsendül a Kultúrpalota orgonáján. A fotográfia hőskorában a fényképezést Victor Hugótól tanuló legnagyobb székely, Orbán Balázs kivételes jelentőségű fényképeit vásárhelyiek – a hagyatékot felfedező Mészáros József s a "fényíró" anyagát feldolgozó, könyvben megjelentető Erdélyi Lajos – mentették meg az utókor számára. A XX. század első felének sokoldalú avantgárd művésze, a híres Bauhaus egyik alapembere, Moholy Nagy László pedig a Marosvásárhelyről indult, hasonlóan újító szellemű művész, Bortnyik Sándor személyében talált olyan követőre, aki a Bauhaus elvei szerint tanított Műhely elnevezésű budapesti grafikai magániskolájában. A hármas főhajtáson túl azonban, amint a cím is sugallja, a tárlat fő jellemzője a fény, amely földtől az égig, álomtól a valóságig valamiképpen meghatározza, beragyogja az életünket. A kiállított munkák is fényben fogantak, fényt árasztanak, a lét, a lélek árnyékos oldalát felmutató művek is a fénynek köszönhetően képesek igazán "életre kelni".
"Csak a derű óráit számolom" – hangzott el a továbbiakban költői megfogalmazásban. A kiállítás főszervezője, az EMME kolozsvári irányítója, Székely Géza képzőművész versmondással lepte meg a hallgatóságot. Annak a szellemnek a jellemzésére, amelyben a tárlat született, Szabó Lőrinc Mozart hallgatása közben című versét érezte a legtalálóbbnak. A fényt s a zenét, a lélek muzsikáját magasztalja az is. Másképp persze, mint a műtárgyak, de hasonló indíttatásból, ugyanolyan érzékenységgel. Székely Géza festménnyel, grafikával is kapcsolódott a kiállítás témájához. Van még példa a kettős megközelítésre. De nem csak ez adja a tárlat egyik fő sajátosságát: a változatosságot. Ez főleg a műfaji sokszínűségből fakad. Festészet (olaj, akril, akvarell, pasztell, tempera), szobrászat, egyedi és sokszorosított grafika, számítógépes, kísérleti grafika, kerámia- és textilművészet, fotográfia, digitális művészet egyaránt fellelhető a galériában, és mégsem zavaró az ilyenkor elkerülhetetlen eklektika, a Bernády Házban harmóniát érzékelünk. Egyéntől, szemlélőtől függően mindez színekből, ritmusokból, formákból összeálló egységes dallammá is összeállhat. Ki lehet próbálni a kiállítótermek csendjében, ha egy újabb látogatás során több időt tudnak szentelni rá.
Azt még tegyük hozzá, hogy a közönség személyesen is köszönthette a megnyitón a vásárhelyieket: az EMME-tagokhoz ezúttal társult Kákonyi Csilla festőművészt, Bálint Zsigmond fotóművészt, a város művészközösségébe nemrég beilleszkedett Eperjesi Noémi grafikust, valamint a korábbi résztvevőket, Hunyadi László szobrászművészt, a festő Gergely Erikát, Czirjék Lajost és Kentelki Gábort, a textilművész Kozma Rozáliát. A kolozsváriak közül Székely Géza mellett a korábban itt egyéni kiállításon is bemutatkozott Horváth Gyöngyvér grafikus és Palkó Ernő keramikus is részese volt a jó hangulatú, baráti találkozásnak. A következő években talán még sor kerülhet a folytatásra is.
(N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely)

Barabás Éva festményei Kecskeméten*
Álom rivaldafényben
A Szervátiusz Alapítvány kuratóriuma immár harmadik kecskeméti kiállításán is bizonyítja, mennyire fontos számára, hogy a magyarság legjobb határon túli alkotói az anyaországban is egyre ismertebbé váljanak. A Bozsó Gyűjtemény nagyszerű galériájában olyan életművekbe nyújt bepillantást, amelyekben érték és mérték, látvány és üzenet, nemzeti sajátosság és egyetemesség, humánum és egyéni érzékenység példás összhangban ölt testet. A Szervátiusz Jenő-díj legújabb birtokosa, Barabás Éva festőművész is e lélekemelő, sok embernek élményt nyújtó harmónia jegyében alkot különleges elmélyültséggel és eredeti módon mintegy fél évszázada Marosvásárhelyen. Mostani egyéni tárlata is hozzájárul ahhoz, hogy úgy érezzük, a valóságosnál közelebb kerül egymáshoz a Hírös város és a Bolyaiak otthona.
A festőnő népszerű művészcsalád tagja – édesapja, Barabás István és édesanyja, Barabás Bortnyik Irén is festőművész volt, az egykori nagybányai művésztelepen is tanultak, dolgoztak, húga, Csegezi Barabás Irén szintén fest, közeli rokonuk volt a híres Bortnyik Sándor –, természetes, hogy őt is magával ragadta a festészet bűvölete, de művészpedagógusként is több nemzedék számos tehetségét indította útnak a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában. Művészi igényessége mellett alkotói termékenysége is figyelemre méltó. Ezen a kiállításon negyven képét láthatjuk, Barabás Éva több száz olajfestményének, pasztelljének kis hányadát, de reprezentatív műveket is. Olyanokat, amelyekből többet közgyűjteményekben, marosvásárhelyi, bukaresti, nagybányai képtárakban, múzeumokban, a gyergyószárhegyi művésztelepen, más alkotótáborok kollekcióiban őriznek. És családi otthonokban szerte a nagyvilágban. Nagy részük itt található, az anyaországban, de találkoztam Barabás Éva-képekkel washingtoni, németországi lakásokban is.
A munkák a festő különböző periódusaiból származnak, a rendezők időrendi sorrendben helyezték őket a falakra. Jól érzékelhető, hogy festészete nagyjából évtizedenként megújult. Hangsúlyokban, színekben, technikai megoldásokban tapasztalható a változás, de az is nyilvánvaló, hogy sajátos látásmódját, a valóság szubjektív megközelítését mindmáig megőrizte. Festői világa, a „magasabb síkra emelt, átköltött” realitás szavakkal aligha visszaadható, kompozíciói viszont annál beszédesebbek. A képcímekből is sok mindenre következtethetünk. Forrásvidékükre mindenképpen. Érdemes egy kísérletet tennünk. Gyúrjunk összefüggő szöveggé néhányat a címek közül, az eredmény mindazt sugallja, ami a művésznő érzelmi, eszmei, hit- és álombeli sajátja.
Íme: „Eltemetett álmok rejtelmes csodái... Festő és modellje Az eltűnt idő nyomába ered. Titokzatos krónikát terem a Váratlan találkozás. Múlt sejlik föl a jelenben, szárnyaló Pegazusra várva kémlel a messzeségbe a Jövőbe látó. Hullócsillag az égen, van még hely a Hadak útján, elférnek rajta Akik még maradtak. Áldás és rontás, öröm és bánat kísér Utunkon a végtelenbe. Elöl a Legendák királya, nyomában megannyi nemzedék. Meghitt pillanatokban, végveszélyt sugalló Sodrásban. Sorsdöntő mozzanatokban: Tordai országgyűlésen, Csíksomlyói búcsún, Madéfalvi veszedelemben... Időárnyékban, fénybe öltözötten, álomfoszlányban. Táltos csodaparipák, reménykeltő Kék madár, hajdanvolt harmóniák bűvöletében...” De hagyjuk a címek sugallta narratívát, számtalan történet köthető hozzájuk aszerint, hogy éppen ki nézi a képeket és milyen húrok pendülnek meg benne. Különben se elbeszélő jellegükkel tűnnek ki ezek a térben, időben, kortalanságban szabadon csapongó, sokat sejtető, megkapó festmények, amelyek erdélyiségét első pillantásra is érzékelni lehet, mégis „Észak-fok, titok, idegenség” különös tájaira, a költészet jelképteli, metaforás univerzumába röpítenek, ahol a szavak birodalma valójában már véget ér.
Ha szólni kívánunk róluk, a vers, a líra talán érzékletesebben, pontosabban képes kifejezni lényegüket, megközelíteni a Barabás Éva teremtette egyedi látványvilágot, mint a próza, netán a szakelemzés. A művésznő monográfusa, a két éve elhunyt marosvásárhelyi költő, műkritikus, Jánosházy György szonettben is megpróbálta kirajzolni a festményeken megjelenítetteket. Ragadjunk ki néhány sort az Idegenek – Barabás Éva képei közt című költeményből: „arcuk magukba zárt, időtlen,/ rejtelmes rajtuk a lepel,/ csupa titok az ég, a hely:/ valaha mitikus időkben/ egy szörnyű világpusztulásból/ vetődtek tán e furcsa tájra,/ s azóta mint fekete láztól/ kínzott, beteg kísértetek/ keresik búsan, félve, fájva,/ a mítosszá lett életet”.
Igen, Barabás Éva mítoszteremtő festő, ebben is rejlik egyetemessége, de emberségünket, emberi értékeinket, méltóságunkat azonos mértékben hordozzák magukban azok a festményei is – olajképek, pasztellek –, amelyek erdélyiségéből, magyarságából fakadnak. Már kisgyerekként megmozgatták fantáziáját a mediterrán mítoszok és mondák, amibe viszont beleszületett, amiben felnőtt, az a magyar, székely népköltészet, népművészet, zenénk, irodalmunk univerzuma, amihez a romániai elnyomó rendszer szigorodásával mind erőteljesebben ragaszkodott. És művészete forrásvidékén ott volt mindig az a hagyomány, amely örökké kimeríthetetlennek bizonyul alkotóink számára. Marosvásárhelyiként pedig csakis nyitott lehetett az elődök összművészeti „csodájára”, a Kultúrpalotára. Érthető, hogy induláskor erőteljesen hatott rá a népszokások forgataga, a népballadák hangulata, megszólította a múlt, megihlette a történelem. Ebből fakad képein a balladai hangvétel, követel szerepet magának a dráma. Nem véletlen a szóhasználat, akárcsak a líra és színműirodalom angol óriása, Shakespeare, Barabás Éva is azt vallja: „Színház az egész világ”. Nem véletlenül vélünk felfedezni a művésznő több kompozícióján teátrális elemeket, színpadszerű beállításokat, középkori öltözékű, jelmezes, maszkos szereplőiben játékszíni alakokat. De mindezt az is magyarázza, hogy a művésznőt nagyon befolyásolják az álmai. Ezt tőle magától is nemegyszer hallhattuk: „nyersanyagom az álom”. Ebből származhat a képeit belengő sejtelmesség, titokzatosság, időtlenség is, a figurák különös esetlensége, lebegése, az a valószerűtlen légkör, ami egyfajta elvágyódást is sugall a jelenből, a mára mindinkább elidegenedett emberi társadalomból. Legszívesebben a reneszánsz korszakban szeretne élni, vallotta Barabás Éva alulírottnak egy interjúban. A reneszánsz sokoldalú embereszménye, a művészetet rendkívüli módon megbecsülő közeg érthető nosztalgiákat ébresztett benne. Ugyanakkor a társadalmi, közösségi problémákra is igen érzékeny lévén, festményein ezeket a kérdéseket, az ebből fakadó életérzéseket is mély átéléssel lereagálta. A kiállításon erre is bőven találunk elevenbe vágó példákat. Az elvándorlás jelensége, az otthoniak veszteségei felkavaró kompozíciókban szemléltetik, milyen természetes, magától értetődő közvetlenséggel és metaforikus tömörséggel képes megszólítani a nézőt a belülről, a festő lényéből fakadó festőiség. Személyesség is gazdagon társul a mondandóhoz, Barabás Éva nem titkolja, mennyire fontos volt s az ma is számára a család.
Persze jó a kronologikus tárlatrendezés, markánsan kirajzolja a pályaívet, felmutatja, miként világosodott meg az eltelt évtizedek során Barabás Éva palettája, hogyan váltott a sötétebb tónusok, a barnák, zöldek, szürkék dominanciája a sárgák, narancsok, az okker és arany uralmára. Érzékelteti azt is, hogyan ritkultak a kezdeti sokalakos festmények és szaporodtak a figurálisan visszafogottabb kompozíciók. Miképpen őrződtek meg a mesés, csodás elemek, a táltos paripák például, és milyen mértékben állandósult az égbolt atmoszférateremtő, kifejezőereje. És így tovább. De a tárlatlátogató utóbb önkéntelenül szakít az időrenddel, vissza-visszatér azokhoz a képekhez, amelyek a leginkább tetszenek neki. És itt már mindannyiunk ízlés- és élményvilága, szubjektivitása érvényesül. Meg nyilván a szakszerű megvilágításnak is döntő szerepe van. A reflektorpászmák hatására Barabás Éva képeinek lazúros felületei külön életre kelnek, sugárzón felragyognak a színei. A kiállítás legismertebb műve, a gyakran reprodukált triptichon, a Madéfalvi veszedelem, amelynek festői erényei éveken át rejtve maradtak a szárhegyi Lázár-kastély Lovagtermének félhomályában, most a Bozsó Galéria biztosította élénk kistotálban minden értékét felfedi a közönség előtt.
Jelképesen is mondhatjuk: kitűnő ötlet volt Barabás Éva művészetét rivaldafénybe állítani.
NAGY MIKLÓS KUND
*Elhangzott 2017. augusztus 30-án a kecskeméti Bozsó Gyűjtemény Galériájában. A megnyitón a festőt és kiállítását Szervátiusz Klára, a Szervátiusz Alapítvány elnöke és Loránd Klára kurátor is méltatta. Népújság (Marosvásárhely)