A hegyközújlaki Partiumi Népfőiskola tíz éve működik. Legutóbb március 30-án tartottak előadást neves irodalmárok és történészek. A szépszámú közönséget a házigazda, Orbán Zoltán református lelkipásztor köszöntötte. Elsőként Raffay Ernő budapesti történész beszélt a két világháború közötti időszakról. Kiemelte: sokszor elhallgatnak dolgokat, az is előfordul hogy teljesen másképpen állítják be a történteket, mint ahogyan azok végbementek. Medvigy Endre budapesti irodalomtörténész Nyírő József életéről és munkásságáról beszélt. A „székelység írója” az emigrációban sem feledkezett el népéről, külhonban is folyton azért küzdött, hogy felhívja a nemzetközi figyelmet a trianoni döntés igazságtalanságára. Azzal próbálta megvilágítani az igazságot, hogy regényeit azokra a tényekre építette, amelyeket mélyen elhallgattak vagy megmásítottak. Az én népem, Mádéfalvi veszedelem és a Néma küzdelem című regényei fénylő pontjai a magyar irodalomnak. Kis Boáz, a Magyar Népfőiskolai Collegium ügyvezető elnöke arra figyelmeztetett, hogy a versenyképesség érdekében a népfőiskoláknak mint civil szervezeteknek lépést kell tartani a technikai fejlődéssel. A magyarok őstörténetéről Pápay Zoltán, nagyváradi vállalkozó tartott előadást. /Borsi Balázs: Tízéves a hegyközújlaki Partiumi Népfőiskola. = Reggeli Újság (Nagyvárad), ápr. 2./

A magyar tudományosság napját ülték meg április 24-én Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A találkozón számos, a Magyar Tudományos Akadémiával (MTA) együttműködő határon inneni és túli értelmiségi vett rész. Ugyanakkor megalakították a Kolozsvári Akadémiai Bizottsághoz tartozó nagyváradi munkacsoportot is. A találkozó az Intézményépítés és összehangolás a Kárpát-medencei magyar tudományos kutatásban címet kapta, melyet a budapesti MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, a kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület, a PKE, illetve a nagyváradi Varadinum Kulturális Alapítvány és a Sapientia Varadiensis Alapítvány szervezett. Görömbei András irodalomtörténész, akadémikus, az MTA külföldi fiókszervezeteivel foglalkozó bizottságának elnöke „Az irodalom személyiség- és közösségformáló szerepéről” címmel értekezett. Előadásában Nagy Gáspár költő példáját említette, akit Öröknyár: elmúltam 9 éves című verséért állásából is kirúgtak, mert az 1956-os forradalomban elhunytaknak, a megtorlás áldozatainak adózott: „egyszer majd el kell temetNI, / és nekünk nem szabad feledNI, / a gyilkosokat néven nevezNI!” Az igazságtalanság elleni küzdelme, politikai kiállása csak 1989-ben vált ismertté. Péntek János, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke Tudománypolitika, tudományszervezés: a KAB lehetséges feladatai címmel bemutatta az MTA kolozsvári fiókjának működését és céljait. Az előadó elmondta: a kincses városbeli bizottság össze kívánja fogni a Romániában tevékenykedő kutatókat. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagyváradi fiókszervezetét Emődi András elnök mutatta be. Fleisz János történész néhány mondatban a Sapientia Varadiensis Alapítvány tevékenységét ismertette, majd Geréb Zsolt teológus, a PKE rektora a felsőoktatási intézményről szólt. A KAB kezdeményezésére, János-Szatmári Szabolcs irodalomtörténész vezetésével megalakult Nagyváradon az Idegen nyelvek, irodalmak munkacsoport. /Borsi Balázs: A tudományosság napján. = Reggeli Újság (Nagyvárad), ápr. 26./

Böcskei László temesvári általános helynököt nevezte ki december 23-án XVI. Benedek pápa nagyváradi római katolikus megyés püspökké a nyugalomba vonuló Tempfli József helyére. Az új püspök 1965. július 11-én született a Temes megyei Gátalján. Érettségi után a gyulafehérvári teológián folytatta tanulmányait. 1990. július 24-én szentelték pappá Temesváron. Sebastian Kräuter akkori temesvári megyés püspök 1991-ben püspöki titkárrá nevezte ki. 1999. augusztus 28-a óta vikáriusként tevékenykedett a püspökségen. „Temesváron kifejtett tevékenységét a klérus és a hívek egyaránt értékelték. Éppen ezért elszomorít bennünket Böcskei László távozása. A jó Isten óvja meg minden rossztól, adjon neki sok erőt és sok boldogságot egyházvezetői tevékenységében” – olvasható Roos Márton temesvári megyés püspök sajtóközleményében. Böcskei Lászlót március 7-én szentelik püspökké a nagyváradi római katolikus bazilikában. A bejelentés után Fodor József vikárius bejelentette, hogy ő is visszavonul az általános helynöki tisztségből, ugyanis az egyházon belül nagyon sok egyéb teendő hárul rá. „Csak akkor maradok, ha az új püspök felkér” – szögezte le Fodor József. /Böcskei László váltja Tempfli Józsefet. = Krónika (Kolozsvár), dec. 24./ Az eddig szolgált Tempfli József megyés püspök három éve kéri az engedélyt nyugdíjazására. „A munkakönyvemben már 59 ledolgozott év szerepel. Jöjjenek a fiatalok, hogy fiatalos lendülettel tovább tudják vinni egyházmegyénk ügyét. Tizenkilencedik éve vagyok püspök, igyekeztem utolsó percig mindent megtenni, amit tudtunk, visszaszereztünk. A vikárius úrral mindvégig együtt dolgoztunk, és az eltelt idő alatt egyetlenegyszer sem történt meg, hogy megbántottuk volna egymást. ” Egész életében annyi segítséget és szeretetet kapott, nyilatkozta Tempfli József, „hogy ha még ötven évig éltetne az Úristen, és ezután már nem kapnék semmit Istentől és embertől, akkor sem tudnám visszaszolgálni a sok jót. ” Hozzátette: „Ha valakit valaha megbántottam, most kérek elnézést és bocsánatot. ” /Borsi Balázs: Nevesítették az új katolikus püspököt. = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 24./

Néhai Németh Géza lelkész, a budapesti Erdélyi Gyülekezet megalapítójának emlékére, születésének 75. évfordulójára készített Tűz-láng-pár című kötetet mutatták be január 11-én Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban. A példás életű és gondolkodású egykori lelkészről szóló kötet premierjén jelen volt két fia is. A váradolaszi templomban Tőkés László püspök, európai parlamenti (EP) képviselő hirdette az igét. Népünk szétszóródása nem állt le. A történelem és a politika szétszakította a testvéreket, fejtette ki a püspök. A globális és a posztkommunista válság együtt rombolja tovább közösségünket. Bemutatták az emlékkötetet. Németh Géza református lelkész 1933-ban született Székesfehérváron, a teológiai akadémiát 51 és 56 között végezte el. 1956-ban a Református Megújulási Mozgalomban tevékenykedett, ezért 1957-ben Tökölre internálták. 58-tól Monoron, majd Ócsán volt segédlelkész, 63-tól pedig az érdi gyülekezet lelkipásztora lett. A Gépész utcai, engedély nélkül épített, félig kész templom megáldása miatt 1971-ben elvették tőle gyülekezetét, és felfüggesztették állásából. A magát tréfásan názáreti Rózsa Sándornak nevező lelkész a rendszerváltozás utáni rehabilitációjáig műkereskedésből élt, de eközben több könyvet, cikket és verset (kötete Názáreti Rózsa Sándor címmel jelent meg) is írt. Elsőként foglalkozott kábítószeres fiatalok lelki gondozásával, börtönmisszióval és menekült magyarok felkarolásával. 1990-ben megalapította a budapesti Erdélyi Gyülekezetet, továbbá létrehozta és működtette a Reménység Szigete Karitatív és Kulturális Központot. Németh Géza 1995-ben, Budapesten hunyt el. Először ifj. Németh Géza szólt, az elsőszülött fiú, a Budapesti Műszaki Egyetem docense. Elismeréssel és tisztelettel beszélt apjáról. A budapesti Erdélyi Gyülekezet mai lelkésze, Zalatnay István egykori elődje munkásságának méltatása után számos teológiai kérdést vetett fel. Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi és határon túli magyarok bizottságának elnöke, a tiszteletes másodszülöttje kiemelte, hogy elfelejtettük végrehajtani a múlt, az egyház és a társadalom történelmének aknamentesítését. A múlt feldolgozatlansága komoly akadállyá válik a felnövekvő generációk előtt. Az egyházakban és a társadalomban meg kellene születnie az igénynek az elmúlt fél évszázad átvizsgálására. /Borsi Balázs: Bemutatták az Erdélyi Gyülekezet megalapítójának emlékkötetét. = Reggeli Újság (Nagyvárad), jan. 12./

Szembe kell néznünk a kommunista rémtettekkel és elkövetőikkel
Az egyházak átvilágítása volt a témája annak a sajtótájékoztatónak, amit Tőkés László EP-képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke és Szabó László, az Erdélyi Unitárius Egyház képviselője, az erdélyi történelmi magyar egyházak között létrehozandó Szakmai Egyeztető Fórum kezdeményezője tartott tegnap.
Bevezetőjében Szilágyi Zsolt, Tőkés László kabinetfőnöke tudatta, amit az EP-képviselő az Európai Parlamentben is reprezentál, és amiért immár két évtizede harcol, mégpedig hogy „nem zárhatjuk le a kommunista múltat anélkül, hogy ne néznénk szembe a kommunizmus rémtetteivel, illetve hogy ne ismerhessük meg a rendszer kiszolgálóinak, működtetőinek a listáját”.
Tőkés László kifejtette, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) munkáját nagymértékben korlátozzák, és megtorpanni látszik egy húsz évvel ezelőtt kezdődött folyamat. Egy adott pillanatban már majdnem meg is szüntették a tanácsot. A 2008. évi 293-as törvénnyel kimondták, hogy az egyházi tisztviselőket kizárólag csak az egyházvezető kérésére világíthatják át. Ezt a törvényt ugyanabban az évben megelőzte a 24-es számú kormányrendelet, amelyet akkor adtak ki, amikor a CNSAS 2008 januárjában Bortolomeu Anania kolozsvári román ortodox metropolitát azonosította az Apostol nevű titkosügynökkel. A január 22-ei bejelentés után a kormány alkotmányellenesnek nevezte a tanács munkáját, és kiadta sürgősségi határozatát „kedvezésképpen a román ortodox egyháznak”.
Az EP-képviselő munkájának gerincét képezi a kisebbségek, a kereszténység védelme, a kommunizmus bűneinek feltárása. Ehhez kapcsolódik az a február 24–26. között zajló prágai nemzetközi konferencia is, amelynek egyik védnöke és előadója is Tőkés László.
A képviselő egy nyilatkozatot is közzétett tegnap, amelyben tudatja: „Szintén aggasztó az a körülmény, hogy – az olasz La Republica értékelése szerint – Románia húsz évvel a diktatúra bukása után fölényesen vezeti a titkosszolgálatok európai mezőnyét. Míg Ceauşescu Szekuritátéjának »mindössze« 11 ezer ügynöke volt, a számos hazai titkosszolgálat jelenleg mintegy 12 ezer titkosszolgát foglalkoztat, ezenközben pedig – a súlyos gazdasági válság ellenére – költségvetésük évről évre dagad, olyannyira, hogy nyolc év alatt nyolcszorosan növekedett.” Tőkés képviselő ugyanakkor elmondta, a kommunizmus idején a besúgók nagy része karhatalmi nyomás miatt kezdett el jelenteni. Mára nagyjából azt is tudni lehet, hogy kik voltak azok a szekuritátés tisztek, akik a református egyház szolgáinak és a velük kapcsolatban álló személyeknek a megfigyelésével és beszervezésével foglalkoztak. Az EP-képviselő egy 102 nevet tartalmazó listát is kiadott az Erdély-szerte tevékenykedő szekus tisztek névsorával. Az említettek közül néhányan – minden bizonnyal – időközben már elhaláloztak, mások nyugdíjba vonultak és busás nyugdíjat éveznek. Ám az is valószínű, hogy a listán szereplő ügynökök egy rész ma is aktív, és a Román Hírszerző Szolgálat keretében tevékenykedik.
Szabó László arról számolt be az erdélyi magyar történelmi egyházak közötti Szakmai Egyeztető Fórum létrehozásának kezdeményezőjeként, hogy a Királyhágómelléki és az Erdélyi Református Egyházkerület, valamint a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház és az Erdélyi Unitárius Egyház már beleegyezett abba, hogy megalakítsák a tanácsot, melybe minden felekezet két-két képviselőt jelöl ki, hogy megvitassák, segítsék az egyházi átvilágítás folyamatát. Sajnálatos azonban, hogy csak négy egyház egyezett ebbe bele. A Szatmári és a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség nem kíván részt venni a fórumban, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség pedig még nem küldött visszajelzést a kezdeményezők meghívására. Szabó kiemelte, fontos addig lépniük, ameddig törvény adta lehetőségük van az átvilágításra. Megtörténhet, hogy az 1999-ben keltezett, majd 2006-ban és 2008-ban módosított, „kiherélt” törvényt újra megváltoztatják, netán semmissé teszik, és minden papot „politikailag szentté nyilvánítanak”.
Az átvilágítási folyamatban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt az úttörő, az egyházaknak pedig zászlóvivőknek kell lenniük a múlttal való leszámolásban, miközben a nacionalista-kommunista hatalom a saját érdekét próbálja érvényesíteni, a múlt feltárásának elodázását.
Borsi Balázs. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szembe kell néznünk a kommunista rémtettekkel és elkövetőikkel
Az egyházak átvilágítása volt a témája annak a sajtótájékoztatónak, amit Tőkés László EP-képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke és Szabó László, az Erdélyi Unitárius Egyház képviselője, az erdélyi történelmi magyar egyházak között létrehozandó Szakmai Egyeztető Fórum kezdeményezője tartott tegnap.
Bevezetőjében Szilágyi Zsolt, Tőkés László kabinetfőnöke tudatta, amit az EP-képviselő az Európai Parlamentben is reprezentál, és amiért immár két évtizede harcol, mégpedig hogy „nem zárhatjuk le a kommunista múltat anélkül, hogy ne néznénk szembe a kommunizmus rémtetteivel, illetve hogy ne ismerhessük meg a rendszer kiszolgálóinak, működtetőinek a listáját”.
Tőkés László kifejtette, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) munkáját nagymértékben korlátozzák, és megtorpanni látszik egy húsz évvel ezelőtt kezdődött folyamat. Egy adott pillanatban már majdnem meg is szüntették a tanácsot. A 2008. évi 293-as törvénnyel kimondták, hogy az egyházi tisztviselőket kizárólag csak az egyházvezető kérésére világíthatják át. Ezt a törvényt ugyanabban az évben megelőzte a 24-es számú kormányrendelet, amelyet akkor adtak ki, amikor a CNSAS 2008 januárjában Bortolomeu Anania kolozsvári román ortodox metropolitát azonosította az Apostol nevű titkosügynökkel. A január 22-ei bejelentés után a kormány alkotmányellenesnek nevezte a tanács munkáját, és kiadta sürgősségi határozatát „kedvezésképpen a román ortodox egyháznak”.
Az EP-képviselő munkájának gerincét képezi a kisebbségek, a kereszténység védelme, a kommunizmus bűneinek feltárása. Ehhez kapcsolódik az a február 24–26. között zajló prágai nemzetközi konferencia is, amelynek egyik védnöke és előadója is Tőkés László.
A képviselő egy nyilatkozatot is közzétett tegnap, amelyben tudatja: „Szintén aggasztó az a körülmény, hogy – az olasz La Republica értékelése szerint – Románia húsz évvel a diktatúra bukása után fölényesen vezeti a titkosszolgálatok európai mezőnyét. Míg Ceauşescu Szekuritátéjának »mindössze« 11 ezer ügynöke volt, a számos hazai titkosszolgálat jelenleg mintegy 12 ezer titkosszolgát foglalkoztat, ezenközben pedig – a súlyos gazdasági válság ellenére – költségvetésük évről évre dagad, olyannyira, hogy nyolc év alatt nyolcszorosan növekedett.” Tőkés képviselő ugyanakkor elmondta, a kommunizmus idején a besúgók nagy része karhatalmi nyomás miatt kezdett el jelenteni. Mára nagyjából azt is tudni lehet, hogy kik voltak azok a szekuritátés tisztek, akik a református egyház szolgáinak és a velük kapcsolatban álló személyeknek a megfigyelésével és beszervezésével foglalkoztak. Az EP-képviselő egy 102 nevet tartalmazó listát is kiadott az Erdély-szerte tevékenykedő szekus tisztek névsorával. Az említettek közül néhányan – minden bizonnyal – időközben már elhaláloztak, mások nyugdíjba vonultak és busás nyugdíjat éveznek. Ám az is valószínű, hogy a listán szereplő ügynökök egy rész ma is aktív, és a Román Hírszerző Szolgálat keretében tevékenykedik.
Szabó László arról számolt be az erdélyi magyar történelmi egyházak közötti Szakmai Egyeztető Fórum létrehozásának kezdeményezőjeként, hogy a Királyhágómelléki és az Erdélyi Református Egyházkerület, valamint a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház és az Erdélyi Unitárius Egyház már beleegyezett abba, hogy megalakítsák a tanácsot, melybe minden felekezet két-két képviselőt jelöl ki, hogy megvitassák, segítsék az egyházi átvilágítás folyamatát. Sajnálatos azonban, hogy csak négy egyház egyezett ebbe bele. A Szatmári és a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség nem kíván részt venni a fórumban, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség pedig még nem küldött visszajelzést a kezdeményezők meghívására. Szabó kiemelte, fontos addig lépniük, ameddig törvény adta lehetőségük van az átvilágításra. Megtörténhet, hogy az 1999-ben keltezett, majd 2006-ban és 2008-ban módosított, „kiherélt” törvényt újra megváltoztatják, netán semmissé teszik, és minden papot „politikailag szentté nyilvánítanak”.
Az átvilágítási folyamatban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt az úttörő, az egyházaknak pedig zászlóvivőknek kell lenniük a múlttal való leszámolásban, miközben a nacionalista-kommunista hatalom a saját érdekét próbálja érvényesíteni, a múlt feltárásának elodázását.
Borsi Balázs. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

Célkeresztben a „szekus” és „szektás” lelkészek
Főként az egyházmegyei választásokról volt szó Tőkés László volt királyhágómelléki püspök tegnapi sajtótájékoztatóján. Az Európai Parlament alelnöke mindenekelőtt tudatta, bár az esperesválasztás szempontjából kívülálló, mint volt püspöknek és mint hithű reformátusnak kötelessége szólni a választásról és az Egyházkerületi Választási Bizottság (EVB) munkájáról.
A bizottság rosszul tette („morális szempontból elfogadhatatlan”), hogy a jelöltek ellen érkezett fellebbezéseket mind elutasította . mondta Tőkés, hiszen nem vett figyelembe minden dokumentumot,
ami akár az egyházi tisztségre jelölést is lehetetlenné tette volna egyesek esetében. Bár az EVB döntése megfellebbezhetetlen, Tőkés László Fellebbezés utáni fellebbezés címmel nyilatkozatot adott ki a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek címezve. A dokumentumot több EVB jegyzőkönyvi kivonattal egyetemben az újságírók rendelkezésére is bocsátotta.
Szerinte például „cinikus szabálytalankodásra vall az a kirívó körülmény, hogy az EVB döntéshozatalának még a saját jelöltetését elbíráló részében is részt vett és szavazott Szilágyi Péter EVB-tag olyannyira, hogy még a jelöltetésének megóvását viszszautasító 2010/2. számú EVB határozatot is saját kézjegyével látta el..Továbbá felrótta azt is, hogy az EVB „sem a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS), sem az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság bizonylatait és határozatait nem veszi figyelembe, noha ezt az Egyházkerületi Közgyűlés kötelező módon előírja. Döntései nem a fellebbezési indokok cáfolatán alapulnak, hanem puszta „szavazattöbbséggel alátámasztott” tekintélyelvű kinyilatkoztatások.
SZEKUS VAGY NEM SZEKUS?
Mindezeket arra vonatkozóan mondta el a volt püspök, hogy többek között a bihari egyházmegye esperesi tisztségére ismét pályázó Mikló Ferenc szalontai lelkipásztor ellen a hajdúvárosi Varga György fellebbezéssel élt, mert egyes állítások szerint Mikló az előző rendszerben együttműködött a Securitatéval. A EVB azonban elutasította Varga fellebbezését az alábbi indoklással: „Mikló Ferenc nagyszalontai
lelkipásztor, bihari esperes rendelkezik a CNSAS által kibocsátott igazoló irattal, miszerint nem volt informátora az előző rendszer titkosszolgálatának. A fentiek alapján az EVB megállapítja, hogy megválasztása esetén betöltheti az esperesi tisztséget.”
Tőkés szerint az EVB „a Mikló Ferenc bihari esperesjelöltnek a román titkosszolgálattal való együttműködését igazoló P 4901/07/15 05 2008., valamint a P 4901/07/05 02 2008. számú CNSAS-dokumentumokat teljességgel figyelmen kívül hagyja; másfelől a nevezettre vonatkozó EÁB-határozatot (az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság dekrétumát - szerk. megj.) nem igényli.”
Kérdésünkre, miszerint hogy lehet az, hogy a CNSAS kétféle, a Securitatéval való együttműködést egyszerre igazoló és cáfoló igazolást is kiadott, Tőkés László elmondta: létezik és működik a manipuláció, intervenció, mismásolás. Példakánt a volt margittai lelkész, Fazakas László esetét hozta fel, aki 2002-ben parlamenti képviselői mandátumot nyert, ám kiderült, hogy együttműködött a kommunista titkosszolg
álattal. Ekkor visszalépett parlamenti tisztségétől. Négy év után az esendő emberekből álló CNSAS kiadott egy újabb igazolást, melyben kimondja, hogy Fazakas nem volt besúgó. A királyhágómelléki püspökség azonban később mégis bebizonyította, hogy besúgó volt. Hasonló volt a kolozsvári Balogh
Béla esete is. „Sok meglepetésre lehet még számítani” – összegezte Tőkés az átvilágítással kapcsolatban.
Mikló Ferenccel egy csónakban evez a tenkei református lelkész, Berke Sándor. Őt egyházmegyei missziói előadónak jelölték, ám öten megfellebbezték jelölését a „múlt rendszer titkosrendőrségével folytatott együttműködése indoklásával”. Az EVB azonban a 3/3. számú határozatában kimondta: .Berke Sándor tenkei lelkipásztor önként kérte a CNSAS tisztázó igazolását. A jelenlegi szabályozások szerint
nincs bizonyíték arra, hogy együttműködött a volt titkosrendőrséggel”. Tőkés azonban tegnap nyilatkozatban szögezte le, hogy az EVB „a Berke Sándor egyházmegyei missziói előadójelölt , „egykori kollaboráns voltát tartalmazó P 3457/08/02 12 2008. számú hivatalos CNSAS-iratot hasonlóképpen figyelmen kívül hagyja, azt állítván, hogy a jelenlegi szabályozások szerint (?!) nincs bizonyíték arra, hogy „ nevezett” együttműködött-e a volt titkosrendőrséggel. Itt úgyszintén hiányzik azEgyházkerületi Átvilágító Bizottság elbírálása”.
ERKÖLCSI KÉRDÉSEK
Szilágyi Péter bihari egyházmegyei főjegyzőjelölt ellen is érkezett fellebbezés, ám a EVB nem adott helyt neki. Tőkés azonban azt állítja: „Szilágyi Péter egyházmegyei presbiteri főjegyzőjelölt esetében az EVB
szintén saját Anyaszentegyházunk írott és erkölcsi törvényeit veszi semmibe, amikor is nevezett 2007-ben történt minden egyházkerületi - és zsinati - tisztségéről való önkényes és elfogadhatatlan lemondását figyelmen kívül hagyja, gyermeteg módon azzal menti őt, hogy nem a presbiteri tisztségéről mondott
le”.
Visky István fugyivásárhelyi, Kondor Endre biharvajdai és Fazakas Ferenc mezőtelki, a bihari egyházmegyéhez tartozó lelkészek, valamint az érmelléki egyházmegyében Mike Pál magyarkéci lelkipásztor esperesjelöltségét azért fellebbezték meg, mert aktív tagjai a CE Szövetségnek. Az Egyházkerületi Választási Bizottság úgy döntött, hogy „nevezett atyánkfiai minden további nélkül jelölhetők és megválaszthatók bármely egyházi tisztségre. A Választási Szabályzat erre nézve nem rendelkezik kizáró módon, mert egy törvény, illetve egy szabályzat vagy enged, vagy tilt”. Tőkés szerint
azonban „a VSZ valóban nem tartalmaz kizáró jellegű rendelkezést, viszont határozott értelemben nem találja ajánlatosnak a CE-s szektás irányhoz tartozó lelkészek jelölését. Így hát az ő jelölésük lelkiismereti kérdésnek minősül..
NEM KELLENE VISSZAFORDULNI
Tőkés László hangsúlyozta, „a volt nacionálkommunista rezsim, illetve a Ceausescu-diktatúra hírhedt és félelmetes erőszakszervezete volt a Securitate. A kommunizmus által elkövetett gonosztettek elleni harc magába foglalja a volt román titkosszolgálat elleni küzdelmet. Volt kollaboránsok és ügynökök nem méltók arra, hogy egyházi tisztséget töltsenek be. Akik reájuk adják szavazataikat, azok akaratlanul is cinkosaikká válnak”. Hozzátette: „Tudatában vannak-e tettüknek azok a CE-s bűnpártolók, akik Visky Istvánnal az élen elfogadhatatlannak, értelmetlennek és megbotránkoztatónak mondják az egyházi átvilágítást, és imádságos szentségükkel azonképpen igyekeznek legitimálni a volt ügynököket vagy a jelenlegi pártkatonákat, miként - mutatis mutandis - tette ezt az SZDSZ, majd utóbb az elkorcsosult MDF az utódkommunista MSZP-vel?”
Avolt püspök nyilatkozatában zárásul megtalálható: „Az Egyházkerületi Közgyűlés sem mehet el szótlanul a történtek mellett” és egyházkerületi különbizottságot kell megbíznia az EVB működésének és döntéseinek a felülvizsgálatával. Továbbá „az egyházmegyei választógyűléseken az óriási lelkiismereti és
erkölcsi felelősség, hogy a 2010. augusztus 27-ei üléseiken saját szavazataikkal bírálják felül a szakmai és erkölcsi mélypontra süllyedt EVB munkáját és határozatát!”
Borsi Balázs. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szacsvay Akadémia Nagyváradon
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Szacsvay Akadémia Mérlegen a magyar történelem elnevezésű magyarságtörténeti előadássorozatának következő meghívottja L. Balogh Béni, a tatabányai Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzati Levéltár levéltárosa. A történész – akinek kutatási területe a magyar–román kapcsolatok 1939–1945 között; a dél-erdélyi magyar kisebbség története 1940–1944; népmozgások, ki- és betelepítések Magyarországon 1945–1949 – Revíziós politika és kisebbségvédelem a két világháború között címmel tartja meg előadását május 25-én, szerdán 18 órától a nagyváradi Ady Endre Gimnázium dísztermében. 
Borsi Balázs
Erdély.ma

A vallás mint identitásmegőrző tényező
A nagyváradi Szacsvay Akadémia kisebbségkutatási előadás-sorozata keretében Kiss Dénes szociológus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje tartott előadást, Az erdélyi magyarok vallásossága a 21. században címmel. Az elhangzottakat – egy a kilencvenes évekből származó felmérés adataival is összevetve – Borsi Balázs foglalta össze.
A vallási átalakulás három vallásszociológiai alapelméletét – a klasszikus értelemben vett szekularizációt, a szekularizációt piaci paradigmában és a vallási revitalizációt – ismertetve az előadótól olyan, közvélemény-kutatások alapján megfogalmazott megállapítások hangzottak el, amelyek a maguk nemében meglepőek is voltak, hiszen „a legvallásosabb” kelet-közép-európai állam, azaz Románia esetében rendszerint arra gondolunk, hogy a románság inkább hitgyakorló és vallásosabb a magyaroknál. Az adatok szerint nem teljesen így van.
A klasszikus értelemben vett szekularizáció a vallásnak és az egyháznak a társadalomból való kiszorulását, elszigetelődését jelenti, míg piaci értelemben véve az „egyházi kínálat” lanyhulásával enyhül az érdeklődés is. A vallási revitalizáció az egyházak újbóli térnyerésének, nyilvánosságba lépésének a szociológiai deklarációja. A modern, fejlődő társadalmakban megfigyelhető a funkcionális differenciálódás, ami azt jelenti, hogy az egyház csak egy terület, amely foglalkoztathatja az embereket, valamint hogy a különböző szakterületek megfigyelhető módon elkülönülnek egymástól: a banki szektorban dolgozók kizárólag a pénzügyekkel foglalkoznak, a könnyűiparban érdekeltek az ő területükkel vannak elfoglalva, és egyre szűkebb az a réteg, amely az egyházzal, a vallásossággal foglalkozik. Egyebek mellett ez nagyban hozzájárul az úgynevezett vallási privatizálódáshoz, ahhoz, hogy a vallás a magánélet részévé válik, ebből pedig következik az individualizáció, azaz mindenki magában dönti el, hogy mit gondol az egyházról. Kiss Dénes ezt azzal illusztrálta, hogy rákérdezett: a hallgatóság soraiban hányan vannak olyanok, akik a hitről, az egyházról beszélgetnek otthon vagy a munkahelyükön. A teremben ülők közül senki sem jelentkezett, tehát a folyamat nálunk is nyomon követhető.
Identitások egybeesése. A posztkommunista térségben a vallás privatizálódása azonban a politikai nyomás miatt erősödött, és az egyházak marginalizálódásának mértékétől függően a szekularizáció különböző mértékű, kelet–nyugati irányú. Az individualizáció esetében, mivel ebben a térségben nem talált utat a nyugati „vallási kínálat”, a népi vallásosság erősödött. A „legvallásosabb ország” helyzetét tekintve azért intenzív a hitbéli meggyőződés és az egyházak felé fordulás, mert a vallási és etnikai-nemzeti identitás szinte egybeesik. A magyarság számára identitásmegőrző tényezőként tekinthetünk a történelmi magyar egyházakra, míg – a vallási és etnikai, nemzeti identitások közötti szoros kapcsolatot figyelembe véve – a románság körében az egyház gyakran összefonódott az államvezetéssel, az államvallás kialakulása eredményezte a kismértékű marginalizációt a kommunizmusban, ezt nevezik bizánci szimfóniának.
Hitbéli statisztikák. Kiss Dénes a 2008-as Kárpát Panel, illetve az ugyanabban az esztendőben elvégzett European Values Study Survey felmérés eredményeit ismertette. A kutatás fő célja az erdélyi magyarok vallásossága mértékének és jellegzetességének a megvilágítása volt. A vallásosság mértékét a szubjektív megítélés és az objektív mutatók, tehát a vallásgyakorlás alapján állapították meg, de vizsgálták a vallásosság tartalmát is. Arra a kérdésre, hogy „Mennyire fontos Isten az ön életében?”, tízes skálán kellett felelniük a megkérdezetteknek. A magyarországi magyarok által adott válaszok átlaga 5,24, a romániai átlag 8,63, ezen belül az erdélyi magyarok körében 8,75. Utóbbiak közül saját bevallásuk szerint 59 százaléknyian naponta imádkoznak, míg a románok 55, a magyarországiak pedig 25 százaléknyian. Objektív mutatónak számít például az, hogy a bevallás szerint az erdélyi magyarok 32,3 százaléka hetente legalább egyszer jár templomba.
romániai átlag ehhez képest 25, az anyaországi pedig 11 százalék. Az erdélyi magyarok 82,3 százaléka vallja azt, hogy létezik egy személyes Isten, 9,4 százalékuk úgy véli: létezik valamilyen szellem vagy életerő, 7,2 százalékuk bizonytalan e tekintetben, 1,1 százalékuk pedig bevallottan ateista. Ám amikor vallási tanításokra kérdeztek rá a kutatók, mint például a halál utáni életre, a pokolra vagy a bűnre, a románok sokkal nagyobb arányban vallották azt, hogy hisznek benne, az erdélyiek kevésbé (65,1 százalékuk hisz a halál utáni életben, 52,9 százalékuk a pokol létezésében, 68,4 százalékuk a bűnben és 15,8 százalékuk a reinkarnációban), a magyarországiak még kevesebben. Egyedül a reinkarnáció az, amiben az anyaországiak hisznek a legtöbben (23,2 százalék), a romániaiak átlagosan 21,8, az erdélyi magyarok pedig 15,8 százaléknyian. Abban viszont nincs szignifikáns különbség a romániai átlag és az erdélyi magyarok által adott válaszokat tekintve – valamennyien 92–98 százalékban válaszoltak igennel –, hogy fontos-e az egyházi szertartás a születéskor (keresztelés), házasságkötéskor vagy elhalálozáskor. Magyarországon ezzel szemben átlagosan húszszázaléknyival kevesebben tartják fontosnak ezeket a szertartásokat. Az istenhit fontossága nagymértékben függ az egyén képzettségétől is – derült ki a felmérésből. Az iskolai végzettség szerinti lebontásban az általános iskolát végzettek számára tízes skálán 9,1-nyire fontos Isten az életükben, a szakiskolát végzetteknél ez az érték 8,7, az érettségivel és a felsőfokú végzettséggel rendelkezőknél 8,4.
Kiss Dénes kolozsvári vallásszociológus azt a következtetést vonta le a kutatás eredményeiből, hogy az erdélyi magyarok nemcsak a magyarországiaknál, hanem a románoknál is vallásosabbak. Mint kiderült, a magas fokú vallásosság a többség és a kisebbség eltérő felekezeti hovatartozásával magyarázható, s bár a felsőfokú végzettségűek az átlagnál kevésbé vallásosak, ennek közösségi vetületét annál fontosabbnak tartják.
Adatok a kilencvenes évekből
Tomka Miklós Erdélyi magyar vallásosság – összehasonlító perspektívában című írása 1999 októberében jelent meg a Magyar Szemlében. Az akkori felmérés adatait érdemes összevetni a 12 évvel későbbi vizsgálódás eredményeivel.
A magukat Istenben nem hívőként jellemzők aránya az erdélyi magyarok között 5%, a románok között 3%, a magyarországi népességben 27%. A magyarországiak háromnegyede, az erdélyi magyarok 84%-a hisz egy olyan Istenben, aki személyesen törődik minden emberrel. Hasonlóak a tendenciák a Jézus-hit vonatkozásában. A magyarországi 18 és 65 év közötti népesség több mint egyharmada, az erdélyiek tizede (10%) vallja, hogy Jézus csupán egy rendkívüli ember volt, vagy talán nem is élt. Isteni személynek tartja Jézust az anyaországi népesség közel fele (44%), az erdélyi magyarok háromnegyede (74%), a románok több mint négyötöde (82%). A magyarországi felnőtt népesség egyötöde nem tartja fontosnak a keresztelést, több mint egynegyede nem tartja szükségesnek a templomi házasságkötést, egyhatoda az egyházi temetést sem. Erdélyben negyedannyian sincsenek, akik az egyházi szertartást nélkülözhetőnek tartják. Megfordítva ez azt jelenti, hogy Erdélyben a társadalom túlnyomó többsége (92–94%-a) nem bízza a körülményekre vagy a rokonság döntésére, hanem fenntartás nélkül minden körülmények között fontosnak tartja a keresztelést, a templomi esküvőt, az egyházi temetést. A rendszeres templomba járás Erdélyben általános gyakorlat, Magyarországon egy kisebbség magatartása. Magyarországon a templomba járók aránya a fiatalabb évjáratokban folyamatosan csökken. Erdélyben is van különbség a második világháború előtt és az azután születettek szokásai között, de a 60 évesek és fiatalabbak korcsoportjaiban a templomba járók aránya meglehetősen stabil. Hasonló összefüggések mutathatók ki a magán-vallásgyakorlatban, az imádkozásban. Sohasem (vagy legfeljebb évente) szokott imádkozni az anyaországi magyarok 29%-a, ezzel szemben az erdélyi magyarok csupán 5%-a és az erdélyi románok 2%-a. A legalább hetente imádkozók aránya Magyarországon 38%, az erdélyi magyarok körében 70%, az erdélyi románok között 74%. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az olvasóhoz
Március 8-án lesz nyolcéves a Reggeli Újság, ami nem kerek évforduló, de hát az ember a saját gyermekének a születésnapját minden évben megünnepli, nemde? Nos, különösebb örvendezésre nincs okunk, annál inkább az előretekintésre a jelen történéseinek és a kor parancsának függvényében. Alulírott alapító főszerkesztőként köszöni az eddig bizalmat a lap tulajdonosainak, a kiadónak, munkatársainak és olvasóinak, de jónak látja váltani. A lapnál is megérett a helyzet némi átalakulásra, a fiatalítás, megújulás, a piaci és szakmai kihívásoknak megfelelő forma- és tartalomváltás igényével, az eddig felmutatott pozitívumok megtartásával persze. Radikális változásoktól ne féljen az olvasó, hiszen az újságot készítő csapat szinte ugyanaz lesz, két új kolléga valójában csak visszatért oda, ahonnan elment, közülük kerül ki mától, a naptári tavasz első napjától az új főszerkesztő, Borsi Balázs is, aki már töltött be vezető szerkesztői tisztséget a lapnál akkor, amikor még alig múlt húsz. Saját és vele egykorú kollégáinak dinamizmusában bízik a kiadó vezetősége, amivel alulírott csak egyet tud érteni. Főmunkatársként az átmenet zökkenőmentes lebonyolításában fogok segédkezni, míg el nem foglalom a felkínált posztot, ami szintén vezetői lesz és szintén a médiában. Tehát a szakmán belülről, de immár távolabbról fogom követni a Reggeli Újság sorsát, és drukkolok a tervezett finomhangolások sikerének. A főszerkesztőváltás csak a tavaszi meglepetések egyike, nem árulok el titkot, ha leírom: a kiadó a szombati lapszám újbóli megjelentetését is tervezi, sőt, talán lesz ismét külön színes műsormagazin is. Csak ez a fránya gazdasági mélyválság érne már egyszer véget, csak újságot venni és olvasni akarjanak még az emberek! Itt és most és a jövőben, magyarul.
Dénes László
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Reggeli Újság: irányváltás
Beszélgetés Borsi Balázzsal, a nagyváradi napilap új főszerkesztőjével
Bár váltig cáfolta az ÚMSZ-ben év elején megjelent információt, lemondott a Reggeli Újság nagyváradi napilap főszerkesztői tisztségéről Dénes László, aki a Tőkés László politikai érdekeltségébe tartozó, székelyföldi központú sajtótröszthöz igazol át. Dénes helyét az ásványvíz- és üdítőital-palackozó cégcsoportról ismert testvérpár, a Micula fivérek tulajdonában lévő napilap élén a napokban Borsi Balázs vette át, aki korábban a Bihar megyei RMDSZ programkoordinátora volt.
A Reggeli Újság az eddigi főszerkesztő irányítása alatt enyhén szólva nem volt elfogulatlan a politikai kérdésekben...
–Próbálunk mind a politikában, mint egyéb vitás ügyekben középen maradni. Természetesen a kollegáink az adott műfaji határok keretein belül továbbra is hangot adhatnak a véleményüknek, azonban nem akarunk senkinek a lapja lenni, ahogy nem voltunk eddig sem. A tematikai változtatás célja és lényege, hogy egyre szélesebb rétegeket tudjunk megszóllítani, ahogy az európai trendek is erre ösztönzik és irányítják a megyei lapokat.
Megbízását követően alapjában véve változik-e a lap célkitűzése, jellege? – A lap alap-célkitűzése nem változik. Bihar megyében van még egy másik magyar napilap, természetesen mi nem akarunk ugyanolyat. A konzervatív újságírást visszük tovább, ami viszont nagyon fontos, hogy nem irtjuk ki a véleményanyagokat, hozzászólásokat, olvasói véleményeket, amelyeket akkor is közlünk, ha történetesen nem értünk velük egyet.
Szükségesnek érez változtatásokat a lap hangvételében?
– Hangvételben középre próbálunk állni, a polgári újságírás hagyományait követve. Sok kritika ért bennünket, hogy sok teret engedünk az egyik oldalnak, s kevesebbet a másiknak. Azoknak, akik itt dolgoznak, érzéseik és meggyőződéseik vannak. Ha megjelenik, ha nem, mindenkinek megvan a politikai meggyőződése. Leghelyesebben úgy lehet ezt megfogalmazni, hogy a korrektségre törekszünk. Várhatók tartalmi vagy formai változások?
– Lényegében minden változott, új tördelési sémát alkalmazunk, megváltoztattuk a szövegtípust, a címek betűtípusát, talpatlan betűket használunk, ami dinamikusabbá teszi a lapot. További látványos változás, hogy nagyobb képeket használunk. A rovatokhoz nem kellett hozzányúlni, hisz a gasztronómiától a jogig mindennek van rovata és helye, csak meg kell ezeket tölteni. Amin tehát változtatni kellett nyolc év után, az a külalak, illetve a szerkesztőséget kell még bővíteni – erről határoztunk is közösen a kiadóval, hogy több helyen tudjunk jelen lenni. A leterheltség csökkentésével a minőség is javítható, az alulfizetett és agyonhajszolt riporterek ugyanis nem produkálhatnak minőséget. A külső megújulás tehát már megtörtént, a belső még folyamatban van.
Mi lesz Dénes László volt főszerkesztő sorsa?
– Dénes László március második felétől egy székelyföldi laphoz csatlakozik, ott ajánlottak neki munkát. Addig főmunkatársként segíti a lapot.
Totka László
Új Magyar Szó (Bukarest)

Változások az erdélyi magyar sajtóban
Megannyi romániai magyar szerkesztőségben történt vezetőváltás az utóbbi időben.
Csinta Samut nevezte ki az Erdélyi Napló hetilap főszerkesztőjévé a lapot megjelentető Udvarhelyi Híradó Kft. Az új főszerkesztő az MTI-nek elmondta, elvileg március 19-től érvényes a kinevezése, de április elsejétől veszi át Makkay József leköszönő főszerkesztőtől a hetilap irányítását. Hozzátette, nemcsak személyi változás történik az Erdélyi Naplónál. Egy olyan színes magazin kialakítására kapott megbízást, amilyen még nem létezett az erdélyi magyar sajtópiacon. Hozzátette, az új lap a jobboldali konzervatív értékek mentén szeretne igényes, tartalmas olvasnivalót nyújtani az erdélyi magyar közönségnek. Csinta Samu 2008-ig a Krónika napilap főszerkesztője volt, azóta a Háromszék napilap újságírójaként dolgozott.
Kijelentette, több hónapos átmeneti időszak következik az Erdélyi Napló életében, ősz elején jelenik meg az A4-es formátumú színes magazinná alakult Erdélyi Napló, amely a Heti Válasz példáját szeretné követni Erdélyben.
Az Udvarhelyi Híradó Kft. – amely eredetileg az azonos nevű udvarhelyszéki napilap kiadására alakult – az elmúlt évek során a legjelentősebb erdélyi magyar lapkiadóvá nőtte ki magát. Kiadja az Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap és Gyergyói Hírlap napilapokat, az Erdélyi Napló hetilapot és januártól a Krónika napilap kiadását is átvette. A kiadóhoz tartozik ugyanakkor a Székelyhon hírportál is. A kiadóvállalatban 2011 júniusában a Magyarországon bejegyzett Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány szerzett többségi tulajdonrészt.
Március 19-én a kiadóvállalat Dénes Lászlót nevezte ki az Udvarhelyi Híradó napilap lapigazgatójává. Dénes korábban az Erdélyi Naplónak és a Nagyváradon megjelenő Reggeli Újságnak volt a főszerkesztője. Az Euromédia Kiadó és Sajtóház Rt. Dénes után Borsi Balázst bízta meg a Reggeli Újság főszerkesztői teendőinek ellátásával. A Reggeli Újság az egyetlen olyan romániai magyar lap, amelyet román nemzetiségű vállalkozók hoztak létre és működtetnek 2004 óta. Borsi Balázs főszerkesztő az MTI-nek elmondta, a tulajdonosok csupán a kiegyensúlyozott tájékoztatást várják el a szerkesztőségtől.
Vezetőváltás történt a Népújság Maros megyei napilapnál is. A Nagy Miklós Kund nyugdíjba vonulásával megüresedett főszerkesztői tisztséget március elsejétől Karácsonyi Zsigmondra, a lap korábbi főszerkesztő-helyettesére bízta az Impress Kft, a lap kiadója. Karácsonyi – aki a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) is vezeti – a szerkesztőség tagjai által 1990-ben alapított kiadó elnöki tisztségét is ellátja.
Küszöbön áll a vezetőváltás az Új Magyar Szó bukaresti napilapnál is. Salamon Márton László felelős szerkesztőt ugyanis Románia szaloniki főkonzuljává nevezték ki. Salamon az MTI-nek elmondta, a lapot megjelentető Scripta Kiadó Rt. nem nevezte még meg az utódját.
MTI
Erdély.ma

A szórvány ers végvára Déván
Gyakran esik szó a szórvány helyzetéről. Nem csupán a népmozgalmi adatok tanulmányozásakor húzzák meg a vészharangot, hanem olyankor is, amikor a szórványmagyarság oktatásáról van szó. A Téglás Gábor nevét viselő dévai alma mater a Hunyad megyei magyarság oktatási-kulturális centruma. Borsi Balázs riportja.
„Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéktelennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja” – ötlöttek szemembe Apáczai Csere János idézett sorai, amikor kezembe kaptam a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kalendáriumát. A tanintézet fennállásának ötödik évfordulójára 2010-ben kiadott évkönyv betekintést nyújt a hunyadi megyeszékhely magyar oktatásának történetébe, s átfogó képet kínál arról is, a dévai magyarságnak az utóbbi száz esztendőben miképpen kellett megküzdenie azért, hogy az ifjúság anyanyelvén tanulhasson.
Dévai iskolahistória
A dévai magyar oktatás gyökerei a 16. századig nyúlnak vissza, ekkor alakult meg a református gimnázium (1948-as államosításáig működött), a 19. század második felében pedig létrejött a tanítóképző és a főreál gimnázium, előbbi 1919 októberében, az impériumváltás követően a román állam tulajdonába került épületestől, utóbbi pedig csak pár évig élte ezt túl, 1923-ban vonták meg nyilvánossági jogát. Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanár oktatástörténeti munkájából kiderül még, hogy polgári leányiskola is működött Déván 1892 és 1919 között. A trianoni hatalomváltás következtében megpecsételődött valamennyi dévai magyar tanintézet sorsa. A dél-erdélyi városban magyarul csak a felekezeti elemi iskolákban lehetett tanulni: a református négyosztályos, a római katolikus hétosztályos, meg a telepi két tanerős elemiben. Helyi kezdeményezésre 1945 után megalakult az Egységes Magyar Gimnázium, megtartani azonban nehéz volt. A város magyar értelmiségei kérvényezték az anyanyelvű középiskolai oktatást, mely az 1952–53-as tanévtől megvalósult. Az állami hétosztályos általános iskola mellett beindult az első középiskolai osztály 40 tanulóval, akik 1955-ben érettségiztek. „Türelemmel, a gyermekek iránti elkötelezett szeretettel tanítottak ebben a mostoha körülmények között működő iskolában azok a szakképzett fiatal pedagógusok, akik a tanórákon kívül is foglalkoztak a diákokkal. Mint önálló egység 1960 szeptemberében szűnt meg a dévai magyar vegyes tizenegy osztályos középiskola, mely akkor már az 1959-ben engedélyezett Petőfi Sándor Középiskola nevet viselte” – olvasható Szathmáry Rózsa írásában. Az iskolák egyesítésétől 2005-ig, a Téglás Gábor Iskolaközpont megalapításáig csak a különböző román líceumok tagozataként működött magyar oktatás.
Nem nehéz tehát elképzelni és megérteni, a Hunyad megyei magyarság számára mit jelentett a dévai szórványközpont 2005-ben megtörtént létrehozása, amely napjainkra az egyik legjelentősebb magyar tanintézetté nőtte ki magát. Az új épületben sétálgatva, mintha Magyarországon lennénk, magyar nyelvű táblákon, ismertetőkön követhetjük végig a diáksereg életét. A folyosóktól a központi aulán át a tantermekig, még az idegenek számára is mindenütt érezhető az a mindent átjáró gondoskodás és odafigyelés, amellyel a hozzájuk járó diákokat fogadják. A minőségi oktatás mellett a közvetlenség és a vendégszeretet az egyik alappillére a dévai sikernek.
A ma iskolája a jövő
Az összefogás és az élni akarás példája
Balogh Csaba, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aligazgatója készséggel fogadott a barátságos tanintézetben. Õ Bihar megye északi, tömbmagyar vidékéről származik. Az érmelléki fiatalember az egyetem elvégzése után hátrahagyta Érmihályfalvát, s mivel szülőhelyén nem talált munkahelyet, Vajdahunyadra való feleségét követve próbált szerencsét a Hunyad megyei szórványmagyarság központjának számító dévai magyar iskolában. Földrajz szakos tanárként helyezkedett el a tanintézetben, amelynek mára aligazgatója, a közösség egyik oszlopos tagja lett. Lelkesen mesél az iskoláról, a dévai és a hunyadi magyarságról, melynek – meggyőződése szerint – példaértékű összefogása és élni akarása a megtartó ereje. Az, amit a vidék magyarsága felvállalt és megvalósított: bizonyíték, hogy az anyanyelvű oktatás az első lépése a nemzethatáron élő magyarok megmaradásának.
A dévai vár árnyékában meghúzódó modern tanintézet létrejöttét komoly, megfeszített munka előzte meg, és az eredmény, mint az aligazgatót hallgató látogatóban is megfogalmazódik, tiszteletre méltó. Figyelembe véve, hogy a dévai magyar oktatás több mint négyszáz éves hagyományra tekint vissza, megindító a jelenkori pedagógusok és támogatók nemes szándéka: megtartani, ami a mienk. Mert másképpen cseng ez a „szórvány szórványában”, ott, ahol sem az utcán, sem a boltokban, sem a piacon nem hallani magyar szót, és mást jelent abban a közegben, amelyben magyar a boltos, a piaci kofa, a szomszéd, a polgármester, sőt még a rendőr is jól beszéli nyelvünket.
Létrehozásakor a Téglás Gábor Iskolaközpont nevet viselő, majd 2012-ben elméleti líceum besorolást kapó tanintézet megnyitóján az iskolaigazgató, Kocsis Attila Levente szintén egy sokatmondó Apáczai-idézetet választott ünnepi beszéde címéül: „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája”.
Kellenek a tagozatok is
Balogh Csaba aligazgató elmondja, Hunyad megyében vagy Déván nem érzékelik azt, hogy a többségi nemzet tagjai diszkriminálnák őket. „Csendes, békeszerető, jóakaratú emberek élnek itt” – összegez beszélgetőpartnerünk, aki rávilágít arra, hogy a trianoni döntést megelőzően is számszerűleg szinte ugyanannyi magyar élt Déván, mint napjainkban, csak a város összlakosságának száma nőtt a többszörösére – a románok száma tízszereződött meg. „Az itteni román emberek hozzá voltak szokva, hogy interetnikus környezetben élnek, és a tisztelet mind a két félben megvan. Ennek köszönhető, hogy itt jól érezheti magát az ember, nincsenek magyarellenes megnyilvánulások, nem feszült a helyzet, mint másfelé.” (Ennek egyébként megvan a magyarázata, Horváth István, a kolozsvári székhelyű Kisebbségkutató Intézet igazgatója a napokban egyik interjújában rávilágított: általában ott van tétje a konfrontációnak, ahol a két közösség erőviszonyai kiegyensúlyozottak, de legalábbis jelentős a magyarok aránya. „Egy témában, vitában, harcban létezik nyertes és vesztes is. Ahol kisebb az egyik csoport aránya, ott nincs tét, ezért ott ezek a hangulatkeltések sem működnek” – magyarázta a szociológus.)
A több mind félszázezres városban az alig ötezer fős helyi magyar közösség értékeinek és hagyományainak megmentése és továbbadása érdekében kulcsszerepet játszanak az egyházak – hangsúlyozza Balogh Csaba. Ezek azok a pontok, amelyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, fel kell karolni, jobban kellene támogatni őket, hogy továbbra is hatékonyan kifejthessék közösségépítő szerepüket. „A Téglás Gábor iskola azonban nemcsak oktatási céllal működik, hanem az egész megyét felölelő kulturális szerepkörrel is felruháztatott. Ha nem létezne ez az épület, ez a tanintézet, nem tudnánk folytatni a hagyományokat, nem tudnánk továbbadni értékeinket, amit az idetelepült bukovinai, székelyföldi székelyek, vagy a Partiumból érkezők, a kollektivizálás elől ide menekülő emberek hoztak magukkal, és tették színesebbé a meglévő helyi kulturális életet.” Az iskola megkerülhetetlen a magyar népi értékek megőrzésében, és ma már olyan eredményekkel rendelkezik, amelyek igazolják létjogosultságát. Olyan iskolákkal tudnak konkurálni, amelyekben nem harminc, hanem háromszáz gyermekből választanak ki egy osztályra valót, – mondja az aligazgató.
Az óvodától egészen a tizenkettedik osztályig terjedő, valamint a szakiskolai oktatással kiegészítve igyekeznek minden igényt kielégíteni – hogy mindazok, akik úgy döntöttek, nem költöznek el, és gyermekeiket nem íratják román tagozatra, mindent megkapjanak ahhoz, hogy kisebbségiként is teljes életet élhessenek. A dévai szórványoktatási központba jelenleg 614 tanuló jár, és úgy néz ki, a jövőben még nagyobb lesz a létszám: hét óvodai csoporttal (beleértve a Dévához tartozó szomszédos település, Csernakeresztúr óvodáját is) és elsőtől tizenkettedikig évfolyamonként két-két osztállyal működik az iskola. Az óvodások számát, illetve a beiskolázási adatokat figyelembe véve biztató a tanintézet jövője, mondja az aligazgató, akitől azt is megtudjuk, hogy a Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott Szent Ferenc Alapítvány működtette dévai gyermekotthon lakói is itt tanulnak.
„Mi abban hiszünk, hogy a megyében a magyar tagozatokat meg kell tartani a saját helyükön. Ezért vannak még Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényban, Szászvároson magyar osztályok. Nem gondolom azt, hogy a megyén belül a Téglás Gábor iskola konkurenciát jelentene” – mondja az aligazgató, aki hozzáteszi, nem akarnak a nagyenyedi Bethlen Gábor-kollégiumnak sem a versenytársai lenni. „Partnerek vagyunk, de azt hiszem, minden megyében az ott élő magyarságnak joga van ahhoz, hogy helyben megoldja oktatási nehézségeit” – vallja Balogh Csaba, aki hozzáteszi, aki el akar menni, úgyis elmegy, hisz van rá lehetőség, de ők azért dolgoznak, hogy vonzóvá tegyék az iskolát a környékbeli magyar tanulóknak. Ezért is volt náluk először Erdélyben nyomdászati szakoktatás.
„Kell egy második front is”
Az iskola számos rendezvénynek ad otthont, említésre méltó a tanítás utáni programok sokasága is. Igyekeznek a gyermekeket bevonni a tevékenységekbe, ezért alternatív programokat szerveznek neki. Az RMDSZ főtitkárságának kulturális főosztálya tavaly nyáron elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket! programot, a Téglás Gábor tanulói hét kiemelt jelentőségű műemléket fogadtak örökbe: Déva várát, a vármegyeházát, a ferences kolostort, a marosillyei Veres-bástyát, Bethlen Gábor szülőházát, a Fáy Béla-kastélyt és a piski arborétumban a Magna Curiát. A diákok újságokba írtak, televízióban szerepeltek azért, hogy felhívják a figyelmet épített örökségünk fontosságára.
A nélkülözhetetlen anyagi támogatás mellett rengeteg munkára és lelkesedésre van szükség ahhoz, hogy egy szórványközpont működhessen. „Az, hogy a politikum kiharcolja nekünk azt, ami jár, nem elegendő, kell egy második front is, a humánerőforrás-bázis, amely meg is tudja tartani, őrizni az eredményeket. Hunyad megyében tizenötezer magyar él. Nem tudom, hogy egy ekkora közösségnek járna-e két vagy három középiskola, nem az én tisztem eldönteni, de annyit hadd mondjak el, hogy legyen világos a kép: a rendszerváltáskor ebben a megyében harmincezer magyar élt, 1998-ig Petrozsényban működött magyar középiskola. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején olyan áldatlan állapot jött létre ebben a monoindusztriális megyében – megszűntek a bányák, leállt a kohászat –, hogy az emberek, akik a jobb megélhetés reményében az ötvenes és a hatvanas években idejöttek, hazatelepültek a Partiumba, a Székelyföldre, drasztikusan csökkent az itteni magyarság aránya, de az ittmaradottaknak mégis szükségük volt egy ilyen szórványközpontra. A kétezres évek elején úgy működött a magyar oktatás, hogy Déván óvodától egészen a középiskoláig alig volt százötven gyerek és kilenc tanár. RMDSZ-kezdeményezésre sikerül kitaposni azt az utat, amelyen végigjárva elérhettük, hogy ez a kollégium létrejöjjön, amelyben most már több mint hatszáz magyar gyermek tanul anyanyelvén” – mondta beszélgetésünk végén az aligazgató, aki kiemelte: „Hiszem azt, hogy Hunyad megyében még van magyar jövő, aminek alapja ebben az iskolában leledzik. Az itt élő románok tisztelik azokat a közösségeket, amelyek harcolnak hagyományaikért és próbálják magukat fenntartani. Felnéznek ránk, tisztelettel beszélnek rólunk, mert azt is látják, hogy a város hatszáz férőhelyes kultúrházát is meg tudjuk tölteni, tehát élő, erős közösség vagyunk.”
A közösséget egészében megőrizni
Az elmúlt esztendőkben eredményes volt a szórványprogramunk, de mindig szükség van hatékonyabbá tételre – mondta Déván kérdésünkre Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A dévai iskolaközpont is ennek a programnak a része, de a szórványstratégia nemcsak iskolaépítésre vonatkozik, hanem arra is, hogy segítenek ingázni a kisgyermekeknek, a pedagógusoknak, illetve kulturális téren is bővítették a programjukat, valamint szórványmenedzseri programot is elindítottak – összegzett a szövetségi elnök. „Ezzel is azt üzenjük, hogy a szórvány számunkra továbbra is nagyon fontos, mert a szórvány megerősítése és megtartása nélkül nem tudjuk a közösséget egészében megőrizni” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki kiemelte, ha a szórványt feladjuk, akkor a tömb kezd el szórványosodni.
Jelenleg egyetlen új szórványiskola-központ terve indult el a megvalósítás útján, elkezdődött a szamosújvári intézmény építése. „A Bihar megyei Margittán van még egy nagyon szép terv, amelyhez az anyagi forrásokat még nem látjuk teljes egészében, de nyilván az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően tudunk majd továbblépni” – mondta a szövetségi elnök.
A szórványról beszélgetve Kelemen Hunor kiemelte: két kérdés van mindig, amit össze kell egyeztetni, az iskola és a mellette lévő intézményhálózat. Mert az óvodásoknak, elemistáknak is mindig kérdés az, létre lehet-e hozni azt a szolgáltatást, amely révén a szülők is nyugodtan bízzák gyermekeiket a szórványkollégiumokra. Ezért is fontos, hogy ezek bejárható távolságon belül legyenek.
Létérdek a szórvány erősítése
Ugyancsak Déván jártunkkor sikerült megszólaltatnunk Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselőt. A szórványból származó gazdasági szakpolitikus kiemelte, vannak már olyan oktatási programok és szórványstratégiák, amelyek évek óta jól működnek, leginkább megyei szinteken. Arad, Temes és Hunyad megyében is van egy-egy olyan oktatási központ, amely a megyei feladatokat látja el. A szórványmegyékben az óvodától egészen a középiskoláig biztosított az anyanyelvi oktatás, az elmúlt húsz esztendő egyik legfontosabb eredménye. „A szórványprogram horizontális kérdés, tehát mindenütt oda kell figyelni, kezdve a helyi önkormányzati szinttől a parlamenti szintig. Két éve sikerült egy olyan oktatásügyi törvénymódosítást elérnie az RMDSZ-nek, amely biztosítja a szórványban működő tanintézetek és a tagozatos oktatás fennmaradásának feltételeit – ez pedig az állami finanszírozás” – emlékeztet az EP-képviselő. „Most, amikor ez a hetvenszázalékos parlamenti többség megvan, az oktatási törvény bizonyos rendelkezései, amelyek a szórványnak is fontosak, azonnal célponttá váltak, meg akarják változtatni, illetve megyei szinteken nem mindenütt egyformán, zökkenőmentesen lehet alkalmazni ezeket a feltételeket” – teszi hozzá. Winkler szerint az a szint, amelyre eljutottunk az elmúlt húsz esztendőben, most azt igazolja, hogy az úgynevezett újgenerációs szórványprogram az oktatás és a kultúra terén is előrelépés.
Ezek az apró lépések kellettek ahhoz, hogy amikor eljutunk majd oda, hogy a parlamentben a kisebbségi törvényt el lehessen fogadni, – amely a szórványban és az interetnikus környezetben a kulturális autonómia alapjait teremti meg az önkormányzati szerepvállalással és a megyei szintű stratégiákkal együtt, – akkor biztosítanak majd egy olyan keretet, amely a jövőt stabilnak és tervezhetőnek mutatja – mondja a képviselő.
Az más kérdés, hogy demográfiai szempontból miképpen állunk, a beolvadás, a kivándorlás vagy a szórványból a tömb felé vándorlás a jövőben miképpen alakul, ez nem politikai kérdés – hangsúlyozza az EP-képviselő. „Nem szabad hagyni, hogy fehér foltok legyenek Erdély térképén magyar demográfiai szempontból. Illetve ott, ahol a demográfiai helyzet a legsúlyosabb, oda kell azonnal olyan intézkedéssel hatni, hogy ott létrehozzunk egy magyar, akár oktatási, akár kulturális intézményt, amely magyarságszigetként működjön. A szórvány soha nem szűnik meg, viszont akkor, amikor lemondunk egy bizonyos szórványközösségről, azonnal újratermelődik a tömbhöz közelebb egy másik szórványközösség. Ezért a tömbnek is létérdeke, hogy a szórványt támogassa, hiszen ezáltal is önmagát erősíti.
A névadó
Téglás Gábor (Brassó, 1848. március 30. – Budapest, 1916. február 4.) középiskolai igazgató, régész, a MTA levelező tagja (1888). 1871–1904 között a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója, egyúttal a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeumának igazgatója. 1896 után az országos közoktatási tanács tagja. Még ifjú tanárként kezdett foglalkozni Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival. Régészeti kutatásokba kezdett, emiatt tanulmányai kiegészítésére külföldi múzeumokat és régiségtárakat keresett fel. Király Pállal együtt vezette a sarmizegetuzai (Várhely) ásatásokat és a várhelyi amphitheatrum ásatási munkálatait. Tagja volt a Földrajzi Társulatnak, az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak
(A szerző a nagyváradi Reggeli Újság napilap főszerkesztője)

A szórvány erős végvára Déván
Gyakran esik szó a szórvány helyzetéről. Nem csupán a népmozgalmi adatok tanulmányozásakor húzzák meg a vészharangot, hanem olyankor is, amikor a szórványmagyarság oktatásáról van szó. A Téglás Gábor nevét viselő dévai alma mater a Hunyad megyei magyarság oktatási-kulturális centruma. Borsi Balázs riportja.
„Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéktelennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja” – ötlöttek szemembe Apáczai Csere János idézett sorai, amikor kezembe kaptam a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kalendáriumát. A tanintézet fennállásának ötödik évfordulójára 2010-ben kiadott évkönyv betekintést nyújt a hunyadi megyeszékhely magyar oktatásának történetébe, s átfogó képet kínál arról is, a dévai magyarságnak az utóbbi száz esztendőben miképpen kellett megküzdenie azért, hogy az ifjúság anyanyelvén tanulhasson.
Dévai iskolahistória A dévai magyar oktatás gyökerei a 16. századig nyúlnak vissza, ekkor alakult meg a református gimnázium (1948-as államosításáig működött), a 19. század második felében pedig létrejött a tanítóképző és a főreál gimnázium, előbbi 1919 októberében, az impériumváltás követően a román állam tulajdonába került épületestől, utóbbi pedig csak pár évig élte ezt túl, 1923-ban vonták meg nyilvánossági jogát. Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanár oktatástörténeti munkájából kiderül még, hogy polgári leányiskola is működött Déván 1892 és 1919 között. A trianoni hatalomváltás következtében megpecsételődött valamennyi dévai magyar tanintézet sorsa. A dél-erdélyi városban magyarul csak a felekezeti elemi iskolákban lehetett tanulni: a református négyosztályos, a római katolikus hétosztályos, meg a telepi két tanerős elemiben. Helyi kezdeményezésre 1945 után megalakult az Egységes Magyar Gimnázium, megtartani azonban nehéz volt. A város magyar értelmiségei kérvényezték az anyanyelvű középiskolai oktatást, mely az 1952–53-as tanévtől megvalósult. Az állami hétosztályos általános iskola mellett beindult az első középiskolai osztály 40 tanulóval, akik 1955-ben érettségiztek. „Türelemmel, a gyermekek iránti elkötelezett szeretettel tanítottak ebben a mostoha körülmények között működő iskolában azok a szakképzett fiatal pedagógusok, akik a tanórákon kívül is foglalkoztak a diákokkal. Mint önálló egység 1960 szeptemberében szűnt meg a dévai magyar vegyes tizenegy osztályos középiskola, mely akkor már az 1959-ben engedélyezett Petőfi Sándor Középiskola nevet viselte” – olvasható Szathmáry Rózsa írásában. Az iskolák egyesítésétől 2005-ig, a Téglás Gábor Iskolaközpont megalapításáig csak a különböző román líceumok tagozataként működött magyar oktatás.
Nem nehéz tehát elképzelni és megérteni, a Hunyad megyei magyarság számára mit jelentett a dévai szórványközpont 2005-ben megtörtént létrehozása, amely napjainkra az egyik legjelentősebb magyar tanintézetté nőtte ki magát. Az új épületben sétálgatva, mintha Magyarországon lennénk, magyar nyelvű táblákon, ismertetőkön követhetjük végig a diáksereg életét. A folyosóktól a központi aulán át a tantermekig, még az idegenek számára is mindenütt érezhető az a mindent átjáró gondoskodás és odafigyelés, amellyel a hozzájuk járó diákokat fogadják. A minőségi oktatás mellett a közvetlenség és a vendégszeretet az egyik alappillére a dévai sikernek.
A ma iskolája a jövő Az összefogás és az élni akarás példája Balogh Csaba, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aligazgatója készséggel fogadott a barátságos tanintézetben. Ő Bihar megye északi, tömbmagyar vidékéről származik. Az érmelléki fiatalember az egyetem elvégzése után hátrahagyta Érmihályfalvát, s mivel szülőhelyén nem talált munkahelyet, Vajdahunyadra való feleségét követve próbált szerencsét a Hunyad megyei szórványmagyarság központjának számító dévai magyar iskolában. Földrajz szakos tanárként helyezkedett el a tanintézetben, amelynek mára aligazgatója, a közösség egyik oszlopos tagja lett. Lelkesen mesél az iskoláról, a dévai és a hunyadi magyarságról, melynek – meggyőződése szerint – példaértékű összefogása és élni akarása a megtartó ereje. Az, amit a vidék magyarsága felvállalt és megvalósított: bizonyíték, hogy az anyanyelvű oktatás az első lépése a nemzethatáron élő magyarok megmaradásának.
A dévai vár árnyékában meghúzódó modern tanintézet létrejöttét komoly, megfeszített munka előzte meg, és az eredmény, mint az aligazgatót hallgató látogatóban is megfogalmazódik, tiszteletre méltó. Figyelembe véve, hogy a dévai magyar oktatás több mint négyszáz éves hagyományra tekint vissza, megindító a jelenkori pedagógusok és támogatók nemes szándéka: megtartani, ami a mienk. Mert másképpen cseng ez a „szórvány szórványában”, ott, ahol sem az utcán, sem a boltokban, sem a piacon nem hallani magyar szót, és mást jelent abban a közegben, amelyben magyar a boltos, a piaci kofa, a szomszéd, a polgármester, sőt még a rendőr is jól beszéli nyelvünket.
Létrehozásakor a Téglás Gábor Iskolaközpont nevet viselő, majd 2012-ben elméleti líceum besorolást kapó tanintézet megnyitóján az iskolaigazgató, Kocsis Attila Levente szintén egy sokatmondó Apáczai-idézetet választott ünnepi beszéde címéül: „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája”.
Kellenek a tagozatok is Balogh Csaba aligazgató elmondja, Hunyad megyében vagy Déván nem érzékelik azt, hogy a többségi nemzet tagjai diszkriminálnák őket. „Csendes, békeszerető, jóakaratú emberek élnek itt” – összegez beszélgetőpartnerünk, aki rávilágít arra, hogy a trianoni döntést megelőzően is számszerűleg szinte ugyanannyi magyar élt Déván, mint napjainkban, csak a város összlakosságának száma nőtt a többszörösére – a románok száma tízszereződött meg. „Az itteni román emberek hozzá voltak szokva, hogy interetnikus környezetben élnek, és a tisztelet mind a két félben megvan. Ennek köszönhető, hogy itt jól érezheti magát az ember, nincsenek magyarellenes megnyilvánulások, nem feszült a helyzet, mint másfelé.” (Ennek egyébként megvan a magyarázata, Horváth István, a kolozsvári székhelyű Kisebbségkutató Intézet igazgatója a napokbanegyik interjújában rávilágított: általában ott van tétje a konfrontációnak, ahol a két közösség erőviszonyai kiegyensúlyozottak, de legalábbis jelentős a magyarok aránya. „Egy témában, vitában, harcban létezik nyertes és vesztes is. Ahol kisebb az egyik csoport aránya, ott nincs tét, ezért ott ezek a hangulatkeltések sem működnek” – magyarázta a szociológus.)
A több mind félszázezres városban az alig ötezer fős helyi magyar közösség értékeinek és hagyományainak megmentése és továbbadása érdekében kulcsszerepet játszanak az egyházak – hangsúlyozza Balogh Csaba. Ezek azok a pontok, amelyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, fel kell karolni, jobban kellene támogatni őket, hogy továbbra is hatékonyan kifejthessék közösségépítő szerepüket. „A Téglás Gábor iskola azonban nemcsak oktatási céllal működik, hanem az egész megyét felölelő kulturális szerepkörrel is felruháztatott. Ha nem létezne ez az épület, ez a tanintézet, nem tudnánk folytatni a hagyományokat, nem tudnánk továbbadni értékeinket, amit az idetelepült bukovinai, székelyföldi székelyek, vagy a Partiumból érkezők, a kollektivizálás elől ide menekülő emberek hoztak magukkal, és tették színesebbé a meglévő helyi kulturális életet.” Az iskola megkerülhetetlen a magyar népi értékek megőrzésében, és ma már olyan eredményekkel rendelkezik, amelyek igazolják létjogosultságát. Olyan iskolákkal tudnak konkurálni, amelyekben nem harminc, hanem háromszáz gyermekből választanak ki egy osztályra valót, – mondja az aligazgató.
Az óvodától egészen a tizenkettedik osztályig terjedő, valamint a szakiskolai oktatással kiegészítve igyekeznek minden igényt kielégíteni – hogy mindazok, akik úgy döntöttek, nem költöznek el, és gyermekeiket nem íratják román tagozatra, mindent megkapjanak ahhoz, hogy kisebbségiként is teljes életet élhessenek. A dévai szórványoktatási központba jelenleg 614 tanuló jár, és úgy néz ki, a jövőben még nagyobb lesz a létszám: hét óvodai csoporttal (beleértve a Dévához tartozó szomszédos település, Csernakeresztúr óvodáját is) és elsőtől tizenkettedikig évfolyamonként két-két osztállyal működik az iskola. Az óvodások számát, illetve a beiskolázási adatokat figyelembe véve biztató a tanintézet jövője, mondja az aligazgató, akitől azt is megtudjuk, hogy a Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott Szent Ferenc Alapítvány működtette dévai gyermekotthon lakói is itt tanulnak.
„Mi abban hiszünk, hogy a megyében a magyar tagozatokat meg kell tartani a saját helyükön. Ezért vannak még Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényban, Szászvároson magyar osztályok. Nem gondolom azt, hogy a megyén belül a Téglás Gábor iskola konkurenciát jelentene” – mondja az aligazgató, aki hozzáteszi, nem akarnak a nagyenyedi Bethlen Gábor-kollégiumnak sem a versenytársai lenni. „Partnerek vagyunk, de azt hiszem, minden megyében az ott élő magyarságnak joga van ahhoz, hogy helyben megoldja oktatási nehézségeit” – vallja Balogh Csaba, aki hozzáteszi, aki el akar menni, úgyis elmegy, hisz van rá lehetőség, de ők azért dolgoznak, hogy vonzóvá tegyék az iskolát a környékbeli magyar tanulóknak. Ezért is volt náluk először Erdélyben nyomdászati szakoktatás.
„Kell egy második front is” Az iskola számos rendezvénynek ad otthont, említésre méltó a tanítás utáni programok sokasága is. Igyekeznek a gyermekeket bevonni a tevékenységekbe, ezért alternatív programokat szerveznek neki. Az RMDSZ főtitkárságának kulturális főosztálya tavaly nyáron elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket! programot, a Téglás Gábor tanulói hét kiemelt jelentőségű műemléket fogadtak örökbe: Déva várát, a vármegyeházát, a ferences kolostort, a marosillyei Veres-bástyát, Bethlen Gábor szülőházát, a Fáy Béla-kastélyt és a piski arborétumban a Magna Curiát. A diákok újságokba írtak, televízióban szerepeltek azért, hogy felhívják a figyelmet épített örökségünk fontosságára.
A nélkülözhetetlen anyagi támogatás mellett rengeteg munkára és lelkesedésre van szükség ahhoz, hogy egy szórványközpont működhessen. „Az, hogy a politikum kiharcolja nekünk azt, ami jár, nem elegendő, kell egy második front is, a humánerőforrás-bázis, amely meg is tudja tartani, őrizni az eredményeket. Hunyad megyében tizenötezer magyar él. Nem tudom, hogy egy ekkora közösségnek járna-e két vagy három középiskola, nem az én tisztem eldönteni, de annyit hadd mondjak el, hogy legyen világos a kép: a rendszerváltáskor ebben a megyében harmincezer magyar élt, 1998-ig Petrozsényban működött magyar középiskola. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején olyan áldatlan állapot jött létre ebben a monoindusztriális megyében – megszűntek a bányák, leállt a kohászat –, hogy az emberek, akik a jobb megélhetés reményében az ötvenes és a hatvanas években idejöttek, hazatelepültek a Partiumba, a Székelyföldre, drasztikusan csökkent az itteni magyarság aránya, de az ittmaradottaknak mégis szükségük volt egy ilyen szórványközpontra. A kétezres évek elején úgy működött a magyar oktatás, hogy Déván óvodától egészen a középiskoláig alig volt százötven gyerek és kilenc tanár. RMDSZ-kezdeményezésre sikerül kitaposni azt az utat, amelyen végigjárva elérhettük, hogy ez a kollégium létrejöjjön, amelyben most már több mint hatszáz magyar gyermek tanul anyanyelvén” – mondta beszélgetésünk végén az aligazgató, aki kiemelte: „Hiszem azt, hogy Hunyad megyében még van magyar jövő, aminek alapja ebben az iskolában leledzik. Az itt élő románok tisztelik azokat a közösségeket, amelyek harcolnak hagyományaikért és próbálják magukat fenntartani. Felnéznek ránk, tisztelettel beszélnek rólunk, mert azt is látják, hogy a város hatszáz férőhelyes kultúrházát is meg tudjuk tölteni, tehát élő, erős közösség vagyunk.”
A közösséget egészében megőrizni Az elmúlt esztendőkben eredményes volt a szórványprogramunk, de mindig szükség van hatékonyabbá tételre – mondta Déván kérdésünkre Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A dévai iskolaközpont is ennek a programnak a része, de a szórványstratégia nemcsak iskolaépítésre vonatkozik, hanem arra is, hogy segítenek ingázni a kisgyermekeknek, a pedagógusoknak, illetve kulturális téren is bővítették a programjukat, valamint szórványmenedzseri programot is elindítottak – összegzett a szövetségi elnök. „Ezzel is azt üzenjük, hogy a szórvány számunkra továbbra is nagyon fontos, mert a szórvány megerősítése és megtartása nélkül nem tudjuk a közösséget egészében megőrizni” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki kiemelte, ha a szórványt feladjuk, akkor a tömb kezd el szórványosodni.
Jelenleg egyetlen új szórványiskola-központ terve indult el a megvalósítás útján, elkezdődött a szamosújvári intézmény építése. „A Bihar megyei Margittán van még egy nagyon szép terv, amelyhez az anyagi forrásokat még nem látjuk teljes egészében, de nyilván az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően tudunk majd továbblépni” – mondta a szövetségi elnök.
A szórványról beszélgetve Kelemen Hunor kiemelte: két kérdés van mindig, amit össze kell egyeztetni, az iskola és a mellette lévő intézményhálózat. Mert az óvodásoknak, elemistáknak is mindig kérdés az, létre lehet-e hozni azt a szolgáltatást, amely révén a szülők is nyugodtan bízzák gyermekeiket a szórványkollégiumokra. Ezért is fontos, hogy ezek bejárható távolságon belül legyenek.
Létérdek a szórvány erősítése Ugyancsak Déván jártunkkor sikerült megszólaltatnunk Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselőt (fotó). A szórványból származó gazdasági szakpolitikus kiemelte, vannak már olyan oktatási programok és szórványstratégiák, amelyek évek óta jól működnek, leginkább megyei szinteken. Arad, Temes és Hunyad megyében is van egy-egy olyan oktatási központ, amely a megyei feladatokat látja el. A szórványmegyékben az óvodától egészen a középiskoláig biztosított az anyanyelvi oktatás, az elmúlt húsz esztendő egyik legfontosabb eredménye. „A szórványprogram horizontális kérdés, tehát mindenütt oda kell figyelni, kezdve a helyi önkormányzati szinttől a parlamenti szintig. Két éve sikerült egy olyan oktatásügyi törvénymódosítást elérnie az RMDSZ-nek, amely biztosítja a szórványban működő tanintézetek és a tagozatos oktatás fennmaradásának feltételeit – ez pedig az állami finanszírozás” – emlékeztet az EP-képviselő. „Most, amikor ez a hetvenszázalékos parlamenti többség megvan, az oktatási törvény bizonyos rendelkezései, amelyek a szórványnak is fontosak, azonnal célponttá váltak, meg akarják változtatni, illetve megyei szinteken nem mindenütt egyformán, zökkenőmentesen lehet alkalmazni ezeket a feltételeket” – teszi hozzá. Winkler szerint az a szint, amelyre eljutottunk az elmúlt húsz esztendőben, most azt igazolja, hogy az úgynevezett újgenerációs szórványprogram az oktatás és a kultúra terén is előrelépés.
Ezek az apró lépések kellettek ahhoz, hogy amikor eljutunk majd oda, hogy a parlamentben a kisebbségi törvényt el lehessen fogadni, – amely a szórványban és az interetnikus környezetben a kulturális autonómia alapjait teremti meg az önkormányzati szerepvállalással és a megyei szintű stratégiákkal együtt, – akkor biztosítanak majd egy olyan keretet, amely a jövőt stabilnak és tervezhetőnek mutatja – mondja a képviselő.
Az más kérdés, hogy demográfiai szempontból miképpen állunk, a beolvadás, a kivándorlás vagy a szórványból a tömb felé vándorlás a jövőben miképpen alakul, ez nem politikai kérdés – hangsúlyozza az EP-képviselő. „Nem szabad hagyni, hogy fehér foltok legyenek Erdély térképén magyar demográfiai szempontból. Illetve ott, ahol a demográfiai helyzet a legsúlyosabb, oda kell azonnal olyan intézkedéssel hatni, hogy ott létrehozzunk egy magyar, akár oktatási, akár kulturális intézményt, amely magyarságszigetként működjön. A szórvány soha nem szűnik meg, viszont akkor, amikor lemondunk egy bizonyos szórványközösségről, azonnal újratermelődik a tömbhöz közelebb egy másik szórványközösség. Ezért a tömbnek is létérdeke, hogy a szórványt támogassa, hiszen ezáltal is önmagát erősíti.
A névadó
Téglás Gábor (Brassó, 1848. március 30. – Budapest, 1916. február 4.) középiskolai igazgató, régész, a MTA levelező tagja (1888). 1871–1904 között a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója, egyúttal a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeumának igazgatója. 1896 után az országos közoktatási tanács tagja. Még ifjú tanárként kezdett foglalkozni Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival. Régészeti kutatásokba kezdett, emiatt tanulmányai kiegészítésére külföldi múzeumokat és régiségtárakat keresett fel. Király Pállal együtt vezette a sarmizegetuzai (Várhely) ásatásokat és a várhelyi amphitheatrum ásatási munkálatait. Tagja volt a Földrajzi Társulatnak, az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak
(A szerző a nagyváradi Reggeli Újság napilap főszerkesztője)
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az űrlap alja
A mi Nagyváradunk – RIPORT
Az űrlap alja
Múltunkat ápolja és műemlék jellegű sírokat ment meg egy internetes csoport
A világháló, a napjainkban rohamosan terjeszkedő és bővülő internet sokszor elképzelhetetlen lehetőségeket is rejt. A Facebook nevű közösségi oldal a legismertebb és a legnagyobb forgalommal használt ilyen típusú portál, amelyik segítségével barátok pillanatok alatt megtalálhatják egymást, ismeretlenek megismerkedhetnek, és ápolhatják a kapcsolatot. Persze ennek a rendszernek is megvan a hátránya, sok panaszt hallani a csalók, álnéven jelentkezők miatt, de lehetősége van minden felhasználónak megválogatnia az ismerőseit. Az egyik érdekessége ennek az oldalnak, hogy csoportokat lehet létrehozni, amelyekbe olyanok léphetnek be, akiknek ugyanaz az érdeklődési körük. Egy ilyen csoport a sok közül A mi Nagyváradunk néven működő virtuális társaság, melynek tagjai nagyon is húsvér emberek, olyanok, akik szeretik a Pece-parti Párizst, Biharország fővárosát, és a maguk módján tesznek is érte. Sőt, egy nemes cél is vezérli őket, amelyhez immár egyre közelebb kerülnek: a Rulikowski köztemetőben még meglévő, műemlék jellegű sírokat mentenék meg.
Egy virtuális csoport, ami több annál
A napokban a csoport létrehozóival és az oldal működtetőivel beszélgettünk. Maliţa Erzsébet (a közösségi oldalon Mandy Zsi néven regisztrált), Mészáros Zoltán és Farkas László látogatott el szerkesztőségünkbe, de mellettük – ahogy ők fogalmaztak – a „két lábon járó kódex”, Szőke László is oszlopos tagja a csapatnak. Mint megtudtuk, a hölgy fejéből pattant ki az ötlet, hogy létre kellene hozni egy olyan oldalt, ahol hangsúlyosan foglalkoznak Nagyváraddal, illetve a város múltjával, épített örökségével, történetével és jelenével. Mészáros Zoltán volt az, aki a népszerű közösségi oldal használatát ajánlotta, így jött létre A mi Nagyváradunk csoport, melyhez az elsők között csatlakozott Farkas László is. A legelején nyolc-tíz ismerőst hívtak meg, hogy lépjen be a virtuális csoportba, ám miután beindult a munka, egyre több kép és információ került fel az oldalra, mind többen csatlakoztak önszántukból hozzájuk, így a csoporttagok száma mára meghaladja a háromszázat.
Köldökzsinór a város és az elszármazottak között
Farkas László neve minden bizonnyal nem ismeretlen olvasóink előtt, ugyanis sokszor publikált a Reggeli Újságban olvasói leveleket, véleményanyagokat, sőt az utóbbi időben az egykori dalcsarnokról készített összeállításával és a második világháború idejéről készített sajtószemléjével hívta fel magára a figyelmet. Tőle tudtuk meg, hogy tulajdonképpen három cél vezette a Nagyvárad-kedvelők csoportjának létrehozását. Elsősorban az volt a szándék, hogy a messzi földre került váradiaknak – képletesen szólva – „köldökzsinórként” működjön az internetes oldal, amelyen megannyi információt megkapnak a bihari megyeszékhelyről. Másodsorban a kezdetektől nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy bemutassák értékes épületeinket, örömhírként számolnak be egy-egy felújított palotáról és megkongatják a vészharangot, amikor ebek harmincadjára került, de szebb napokat megélt és jobb jövőt érdemlő épületeket találnak. Nem elhanyagolható az sem, hogy egyre többen ragadnak fényképezőgépet, és keresik, mi az, amit meg lehet örökíteni a városban. Szerencsére bőven van ilyen.
„Az embereket – legalább is a csoporttagokat – megtanítottuk, hogy felfelé is nézzenek, ne csak a lábuk elé. Hiszen annyi csodálatos épület, homlokzat van ebben a városban, amit, ha nem mutatunk meg, nem hívjuk fel rá a figyelmet, talán észre sem vesszük” – mondja Farkas László, akiről az interneten már az is elterjedt, hogy ő Nagyvárad önkéntes száguldó riportere. Valóban rengeteget fényképez és sok információval látja el bejegyzéseit. Elmondja, az adatokat Péter I. Zoltán helytörténész könyvéből veszi, persze a szerző engedélyével és feltüntetésével. A száguldó riporterről érdemes még azt is tudni, munkája révén különös helyzetbe került nemrég. A mi Nagyváradunk csoporttagjai azt kérték tőle, hogy a fényképeket nagyobb méretben tegye közzé, ám mivel ő telefonjával fotózgat, erre nem lett volna módja. Azonnal akadt valaki, aki felajánlotta, hogy kölcsönadja fényképezőgépét, csak hogy László folytathassa és jobb minőségben végezhesse hiánypótló munkáját. Szolid és szerény ember lévén nehezen fogadta el a felajánlást.
„Gyönyörű városban élünk”
Maliţa Erzsébet azt újságolta el, hogy a csoport tagjai között régi ismerősök találtak újra egymásra, és olyan történetek is kibontakoznak, amelyekre másképp nem is derülne fény. Mivel A mi Nagyváradunk kedvelői nemcsak a városról, városrészekről osztanak meg mai és régi, sokszor évszázados fotókat, hanem emberekről, felmenőikről is, érdekes dolgok derülnek ki – hogy annak idején ki kit ismert, ki kivel szerepel egy fényképen.
„Mi elsősorban az értéket akarjuk felmutatni, azt, hogy milyen gyönyörű városban élünk, és micsoda örökségünk van, amire sokkal jobban kellene vigyáznunk. Ezért szoktunk olyan képeket is feltenni, amelyek révén felhívjuk a váradiak vagy a Váradhoz kötődő polgárok figyelmét azokra az épületekre, amelyek pusztulófélben vannak” – mondja Erzsébet. Kiemeli, éppen ezért nagy hangsúlyt fektetnek a tartalomra, de az oldal kezelőin kívül bárki bármit feltölthet. A tagok között egyébként kialakult a szokás, hogy ki mit oszt meg a többiekkel, milyen képeket tölt fel a világhálóra, éppen ezért nincs is szükség a tartalmak moderálására. Igaz ugyan, hogy alkalomadtán kialakulnak viták, de azokat igyekeznek kezelni, s ha netán a nyilvános fórumon elharapódzna a helyzet, privát üzenetben figyelmeztetik az illetőket az elvárt magatartásról. Megtörtént már, hogy egy félreértés, egy viccesnek szánt beírás miatt heves vita alakult ki, és végül a szószólót kizárták a csoportból, de ez egyedi eset volt, és összességében véve elhanyagolható. Ahol emberek vannak, ott konfliktusok is vannak – vonható le a következtetés. Ugyanakkor Erzsébet megjegyezte, egyikőjük sem újságíró, publicista vagy nyelvtanár, ezért bármennyire is vigyáznak, be-becsúsznak helyesírási vagy gépelési hibák, ám „ezektől függetlenül mindenki megérti, a szerző éppen mit akar mondani”.
Mészáros Zoltán, „a legváradibb szegedi” (a fiatalember ugyanis Szegedre való, és csak három esztendeje él itt) kiemeli, a mondanivaló az elsődleges, amit sokan meg is értenek, és úgy viszonyulnak az oldalhoz. Egyre többen vannak közöttük olyanok, akik régi képeket bányásznak elő, vagy a világhálón keresztül különféle galériákban, gyűjtőhelyeken találnak érdekes váradi képekre, és azokat publikálják az oldalon. Ugyanakkor sikerült azt is elérniük, mint Farkas László is említette, hogy egyre többen fognak fényképezőgépet, és a várost, az épületeket pásztázva járnak-kelnek Nagyváradon.
Nemes cél vezérli őket: síremlékek megmentése
Néhány hete az ismert váradi helytörténész, Kordics Imre feltöltött egy fényképet A mi Nagyváradunk Facebook-csoport oldalára, amelyen a Rulikowski temetőben található egyik műemlék jellegű sírkő látható. A sírkertet jól ismerő szakember megjegyezte, hogy mennyibe kerülne a kiváltása, és azzal tíz esztendőre megmentenék az enyészettől az egyik legrégebbi síremléket. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy többen felajánlják segítségüket. Volt, aki gyűjtést kezdeményezett azért, hogy összeszedjék a bérléshez szükséges pénzt, mások a szakszerű felújításhoz ajánlottak segítséget. A törvények és a temetőszabályzat alapos áttanulmányozása után most úgy tűnik, megtalálták a megoldást.
Jó pár olyan síremlék található a temetőben, amelyik műemlék jellegű ugyan, de nincs műemlékké nyilvánítva. Ám ezeknek a kezelését, illetve bérbe adhatóságát komolyan szabályozzák. Kiderült, csak jogi személy, valamilyen alapítvány vagy egyesület igényelheti a bérbe vételt. Ötletelés kezdődött el, és a tagok gyorsan ráeszméltek, hogy a legmegfelelőbb szervezet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) lenne. Felvették a szervezet vezetőjével, Dukrét Gézával a kapcsolatot, és mint megtudtuk, az ismert helytörténész segítőkésznek bizonyult.
A héten Kordics Imre irányításával összeállították az iratcsomót, és leadták a temetőgondnokságnak a kérvényt, melyben jelzik, a PBMET bérbe venné a „fej nélküli kislányként” ismert síremléket. Az ehhez szükséges pénzt egy, a nevét elhallgatni kívánó, nagyváradi származású, de külföldön élő csoporttag már átutalta az ügyintézőknek. Így csak napok kérdése, és a temetőgondnokság pozitív válasza esetén sikerül megmenteniük az egyik legfontosabb sírt.
A következőkben, miután sikerül kibogozniuk a többi, hasonlóan értékes műemlék jellegű sír jogi és tulajdonosi hátterét, a többit is kibérelnék, hogy ha „csak tíz évre is”, de biztosított legyen a megmentésük.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Verespatak nemcsak ügy, de eszköz is
Verespatak ügye csorog a csapból is – ami az ügy súlyát tekintve mondjuk rendbe is van. Sőt még harsányabban kellene foglalkozni a tervezett ciántechnológiás beruházással, és a tőlünk nyugati világot is érdemes volna hatékonyabban bevonni a demonstrációba. A román kormány pálfordulása ugyanis nemcsak gusztustalan, hanem veszélyes is. Valahogy meg kellene ezeket az ámokfutókat állítani, ami csakis az európai közvélemény és az ezáltal gyakorolt nyomás révén lehetséges.
Miután a román kormány jóváhagyta a törvénytervezetet, amely gyakorlatilag zöld utat ad a verespataki felszíni bányák újranyitásának, és mint végső döntő testület, a Parlament elé bocsátotta a jogszabály-tervezetet, tüntetéssorozat kezdődött az egész országban. A média egy része valóban lelkiismeretesen beszámolt a civil megmozdulásokról, a hatalommal szimpatizáló vagy a közvetlen kontrolljuk alatt állók azonban éppen csak rövidhírben tudósítottak arról, hogy valakik, pár százan ellenzik a verespataki ezüst- és aranyérc cianidos kitermelését. Nagyváradon az átlagosnál többen gyűltek össze, de rossz volt látni és hallani az erőtlenségét, és azt, hogy a jelenlévők még a román himnusz éneklése közben sem emelik fel hangjukat.
A kormány is rájött arra, hogy a Verespatak ügye olyan vesszőparipa, amit meg kell lovagolni. Az államelnök is beszállt a buliba, egymásnak üzengetnek a miniszterelnökkel. A sajtó a tőle telhető, illetve elvárható módon foglalkozik a fejleményekkel, a romániai közvéleményt pedig teljesen lefoglalja az a helyzet, amit a Ponta-kormánynak sikerült a lehető legjobban felkorbácsolnia. Az sem mellékes, hogy a most kormányzó pártok (a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Liberális Párt, és e kettőnek a konzervatívokkal együtt létrehozott Szociálliberális Szövetsége), amikor még ellenzékben voltak, vehemensen tiltakoztak az ellen, amit most éppen ők szándékoznak jóváhagyni. Mennyire változik a helyzet… Ellenzékben elég volt csak beszélni, hangoskodni. Ám akkor, amikor a szoclibek hatalomra kerültek, akik fűt-fát megígértek a „behülyített” népnek, már másképpen beszélnek, mert minden bizonnyal érzik a külföldi nagybefektetők kezének a súlyát vállonveregetés közben. Most Victor Ponta kormányfő mondhatná el azt, amit egy adott pillanatban Orbán Viktor magyar miniszterelnök mondott: ne azt nézzék, amit mondok, hanem azt, amit teszek. Mert a különbség a tettekben rejlik – idézhetjük fel a nagyváradi liberális polgármester kampányszövegét is. És ezeket a különbségeket nemcsak látjuk, hanem érezzük is.
Verespatakkal foglalkozni kell, mert ha nem tesszük, ezek mindent lenyomnak a torkunkon. Nézzük csak meg, mi történik körülöttünk regionalizáció címén!
De az aranybányanyitás körüli vita gerjesztése és felerősítése most jó még arra is, hogy az ország többi, húsbavágó problémájáról elterelje a figyelmet. A gazdaság a béka ülepe alatt teljesít, a mezőgazdaság annak ellenére haldoklik, hogy viszonylag jó évet zárnak a gazdák, a tanügyben és a közegészségügyben szinte leírhatatlan problémák tapasztalhatók, az infrastruktúra-fejlesztés gyakorlatilag leállt, elveszítjük fontos európai uniós pályázatok támogatását, mert az állam képtelen előteremteni az önrésznek megfelelő pénzt. Az országban a közhangulat katasztrofális. Meg kell említeni azt is, hogy rekordszintre nőtt a munkanélküliség, a bérek reálértéke pedig folyamatosan csökken. És még valami: javában zajlik a palagáz-kutatás. Ugye, ezekről milyen kevés szó esik?
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Médiaviszonyokról beszélgettek
Nagyvárad- A művelődés hete- a tanulás ünnepe rendezvénysorozat keretében A média függetlensége napjainkban címmel szerveztek kerekasztal-beszélgetést az Ady Endre Középiskola könyvtártermében.
A kedd esti rendezvény szervezői a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége, a Sapientia Varadiensis Alapítvány és a debreceni székhelyű Megyei Népfőiskolai Egyesület voltak.
A megjelenteket köszöntő dr. Fleisz János BINCISZ-elnök arra hívta fel a figyelmet: október 12-26. között immár kilencedik alkalommal rendezik meg A művelődés hete- a tanulás ünnepe sorozatot a bihari térségben. Az események a felnőttképzéshez kötődnek ugyan, de művelődés központú jellegűek, céljuk, hogy jobban megismerjük a helységet, ahol élünk, a múltunk és a jelenünk. Most éppen a sajtó a téma, a média felelőssége és viszonyulása a világhoz. Úgy vélték, hogy ezt összekötik a sajtószabadsággal és -függetlenséggel, inkább a gyakorlati tapasztalatokra helyezve a hangsúlyt. Kiindulópontként a hetven évvel ezelőtt, 1943-ban zajlott balatonszárszói találkozót jelölték meg, ahol Németh László megfogalmazta, hogy nincs külön jobb- és baloldali út, csak egyetlen út van, a magyar.
Porkoláb Lajos, a Megyei Népfőiskolai Egyesület vezetője arról beszélt, hogy a művelődés hete programként először az Egyesült Királyságban jelent meg a ’80-as években, s terjedt el, napjainkban már a világ 130 országában lebonyolítják. A sajtónak is fontos is szerepe van abban, hogy legalább egy évben egy nap erejéig megünnepeljék azokat az embereket, akik életük végéig tanulnak, illetve továbbképzik magukat, s ezáltal hozzájárulnak a maguk fejlődéséhez és a társadalom átalakulásához. Erre azért is nagy szükség van, mert Magyarországon például egy friss adat szerint 750-800 ezer közé tehető a teljesen analfabéták száma, 1 millióan nem végezték az első nyolc általános osztályt és ugyanennyi személynek nincs semmilyen szakmája.
Kerekasztal-beszélgetés
Dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész betegsége miatt nem tudott eleget tenni a meghívásnak, Függetlenség és felelősség című dolgozatát Fleisz Judit tanárnő olvasta fel. Ebben szó esett hitelességről, ellehetetlenítésről és a sajtónyelv magyarságáról. A tanulmány azzal a pesszimista végkövetkeztetéssel zárult, hogy a média állapota egyáltalán nem megnyugtató.
A mintegy másfél órás kerekasztal-beszélgetés résztvevői váradi médiaszakemberek, újságírók, szerkesztők voltak: Dérer Ferenc, Villányi Zoltán, dr. Fleisz János, Borsi Balázs és Szűcs László, akik olyan kérdéseket próbáltak megválaszolni, mint például mit értünk sajtó- és szólásszabadságon, mennyire hiteles és magyar a mai magyar sajtó, illetve mit jelent politikailag függetlennek lenni? Egyebek mellett szó esett az 1989 előtti és utáni helyzetről, nyelvhelyességről, sajtóhibákról, hatalmi befolyásokról, arról, hogy a laptulajdonosok és a politikusok mennyire akarnak beleszólni az újságok, híranyagok szerkesztésébe, az értékpreferencia azonos-e a szervilizmussal, létezik-e egyáltalán függetlenség vagy csak szakmaiság és tisztesség kellene legyen.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Az újságíró is közszereplő
RÁCZ ÉVA a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének szeptemberben megválasztott új elnöke. Mind az írott sajtóban, mind a rádiózásban jelentős tapasztalatokkal rendelkezik, és egy olyan személyiség, akinek lehetősége volt a mikrofon túlsó oldalán is helyet foglalni, hiszen mind a kormányfőtitkárságon, mind politikai kampányokban komoly szerepet töltött be az utóbbi években, jelenleg a Kolozsvári Rádió műsorvezetője, szerkesztője. A szakemberrel, aki a Babes–Bolyai Tudományegyem Politika-, közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának is tanára, a sajtó helyzetéről és az újságírókra nehezedő problémákról, illetve etikai kérdésekről beszélgettünk.
– Azzal, hogy megválasztották a MÚRE elnökének, egészen más súlyt kapott a véleménye a romániai magyar sajtóról. Miképpen jellemzi a média jelenlegi állapotát?
– Szerkezetét tekintve jó, hogy minden szegmens jelen van, földrajzilag mindenhol működik a magyar sajtó, a különböző orgánumokat tekintve pedig van írott sajtónk, rádiónk, televíziónk és internetes portáljaink. Ez az, ami jó. Sok kritika is éri a romániai magyar sajtót, és nem mondhatom, hogy nincs benne igazág. Például az interneten nagyon elterjedt a hivatkozás nélküli utánközlés, átvétel, úgy tűnik, mintha újságíróként elfelejtettünk volna utánajárni dolgoknak, kényelmessé váltunk. De hadd’ védjem is meg az újságírókat, egyáltalán nincsenek túlfizetve, nincsenek azok a gazdasági körülmények, hogy jól éljenek a szerkesztőségek, és ezen belül tehát az alkalmazottak sem. Ezzel együtt fájdalmas, hogy egyre kevesebb a riport, kevés az az ember, aki terepen saját anyagot felderít, és ha igen, akár ezt nem is értékelik.
– Az is sokat számít, hogy a praktizáló újságírók jelentős része szakmáját tekintve nem újságíró…
– Ez még nem lenne gond. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy négyéves újságírói képzést kell kijárni azért, hogy újságíró legyen valaki, de kell valamilyen ismereteket szerezni ahhoz, hogy a szakmában elhelyezkedjen, akár az írott sajtóban, akár audiovizuálisban. Ebben biztos vagyok.
– Ha hiányoznak az alapismeretek, nyilván nem várhatjuk el, hogy valaki riportokat készítsen…
– Ha az alapokat tekintjük, máris ott tartunk, hogy mit tekintünk fontosnak. A képzéseket össze kell hangolni azokkal az elvárásokkal, amikkel újságíróként önök szembesülnek. Mert soha ne felejtsük el, nekünk azért kell tudni, hogy milyen az újságíró, mert ha ő tudja, hogyan nyúljon egy témához, akkor lesz olyan az az írás, ami az olvasónak, a hallgatónak, a nézőnek információt ad. Önmagában az újságíróképzés – de lehetne akár a mérnökképzésről is beszélni – fontossága, hogy olyan kollégákat adjon, akik tudják, mi a dolguk. Tehát az újságírókat úgy kell képezni, hogy helyesen fel tudják mutatni a társadalom tükrét.
– Az elektronikus média térhódításával más értelmet nyer az újságírói szakma. Ön kit tart újságírónak?
– Az, hogy ki az újságíró, fontos kérdés, de az első dilemmám az, mit tekintünk sajtónak és mit nem. A klasszikus értelmezés szerint a sajtónak megvannak a sajátosságai, az, hogy rendszeresen jelenik meg, az, hogy gazdasági érdekek mentén működik, az, hogy közérdekű, a köztájékoztatás a célja. Hogy ki az újságíró? Lehet arról beszélni, hogy kinek van róla diplomája vagy ki az, aki a sajtóban dolgozik, de ez a kettő sok esetben nem fedi egymást. Lehet, jogosabb újságírónak tekinteni azt, aki ebben dolgozik, és hasznosat alakít, mint azt, akinek pusztán diplomája van erről, és nem is dolgozik a szakmájában.
– Hogyan látja a nyomtatott sajtó jövőjét?
– Szeretem az újságot, ugyanúgy, ahogy a könyvet is, a nyomtatott papír szagát. Sivárnak találnám azt a világot, ahol ez nincs jelen. Fáraszt a képernyőn olvasás, és jobban át is látom a papírra nyomtatott szöveget. Tehát nyilvánvaló, hogy hozzám emberként ez közel áll, ettől még tisztában vagyok azzal, hogy a sajtótermékek egyik problémája a nyomdaköltség. Súlyosak a gazdasági nehézségek, de valamiért erdélyi sajátosságként – a visszajelzések szerint – nagyon sokaknak szükségük van a nyomtatott újságokra.
– Az „online sajtó” elterjedésével átértékelődött a nyomtatott lapok szerepe, nem versenyezhetnek az internetes portálokkal, és nagyon szűk az a réteg, amely valóban a papíralapú újságokból tájékozódik.
– Igen. Kérdés, hogy a mai húszévesek olvasnak-e még papírújságot, mint régebben, vagy mint annak idején a kávéházakban, vagy már mindent az okostelefonon néznek meg. Teljesen egyetértek azzal, hogy a hírversenyben jelentős hátránynyal indulnak a nyomtatott lapok, és át kellene értékelni a napilapok szerepét. Lehet, hogy sokkal inkább a hetilapok, az időszaki kiadványok azok, amelyekre volna jelentősebb olvasói igény.
– Mi például átértékeltük a hírlap szerepét, a közéleti hírekre kevesebb, míg ezek magyarázatára, a témák körbejárására igyekszünk nagyobb hangsúlyt fektetni. De általában véve kevés a szakember, akinek megvan a képessége, hogy átlássa az összefüggéseket.
– Ezt inkább emberi tulajdonságnak látom, ami képessé teszi arra, hogy újságíró legyen. Mert kevesen látnak át összefüggéseket, és még kevesebben tudják ezt újságíróként úgy kifejteni, hogy az a befogadót is elgondolkodtassa.
– Ha már az emberi tulajdonságnál tartunk, nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy az internetes médiát semmi sem szabályozza, és ezért rengeteg erkölcsi vétséget követnek el egyes kollégák, az álnéven hozzászólókról nem is beszélve. Melyek lehetnek azok a lépések, amelyek révén úgymond normális mederbe lehet terelni az online sajtó ügyét, hogy közben ne kiáltsanak cenzúrát vagy ne beszéljenek a véleményszabadság korlátozásáról?
– Kövezzenek meg, de én szükségesnek tartok valamilyenfajta szabályozást. De ennek nem kell feltétlenül érvényesnek lennie mindenkire. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk arról, mi a sajtó és mi nem az, ki az, akit újságírónak tekintünk az interneten is és ki az, akit nem. Ezeket a vitákat a MÚRE-n belül meg lehet szervezni, a szervezeten belül kell ezeknek a vitáknak helyet adni. Látok erre hajlandóságot a kollégák részéről, éppen azért, mert nap mint nap beleütköznek abba, hogy az anyagaikat felhasználják hivatalos és nem hivatalos helyeken és sajátként kezelik. Az internetes szabályozás általában véve nálunk még nagyon kezdetleges, de nem lehet valamit kontrolálatlanul hagyni, elburjánzani. A mai sajtópréri egy kicsit elvadult. Ha nekiállunk gazdálkodni a saját területünkön – a MÚRE az újságírókkal és a sajtóval kell foglalkozzon –, akkor elérhetjük azt, hogy ez a préri gondozottabb hatást keltsen és értékeket teremjen. Úgy gondolom, nem lehet ezt halogatni. Ami a konkrét témát illeti, már a szeptemberi közgyűlésen úgy álltunk fel az asztaltól, hogy megmaradt bennünk az az igény, miszerint a következő tanácskozást éppen az online felületekről és az internetes etikai vétségekről szervezzük meg bővebb körben. Most ezen dolgozunk, ehhez keresünk szakértőket, helyet, és várjuk azokat az újságírókat, akik azért akarnak tanulni erről, hogy ezáltal neveljék az olvasó közönséget.
– Mi a helyzet a közösségi médiával, ahol sokan, az újságírók is sokkal szabadabban, az etikai szabályzatokra sokszor fittyet hányva nyilvánulnak meg?
– A MÚRE-n belül működik egy Etikai Bizottság, és a szervezetnek van egy Újságírói etikai kódexe, amit nem mi találtunk ki, hanem másokkal együtt alkottuk meg. Egyfelől az utóbbi időben látjuk, hogy ennek a kódexnek, bár sokszor újították, a gyorsulás miatt ismét szükség van a felújítására. Másfelől van már arra precedens – bár a példa nem biztos, hogy épp a legmegfelelőbb –, hogy a politikus a saját közösségi oldalán is közszereplő, ilyenként nyilvánul meg, „nem lehet magánember”. Egy újságíró is közszereplő, és úgy gondolom, hogy ugyanazok az etikai elvárások, amelyekhez tartja magát a szerkesztősége, érvényesek kell legyenek rá akkor is, amikor a saját közösségi profilján bejegyzéseket ír.
– Mint ahogy a lelkész akkor is lelkész, amikor nincs rajta a palást…
– Pontosan. Amikor az egyetemen a hallgatókkal arról beszélgettünk, a sajtószóvivő meddig sajtószóvivő, a diákok ők maguk jöttek rá, hogy mondjuk Kis János, amikor reggel kilép lakása ajtaján, akkor is sajtószóvivő, nemcsak akkor, amikor a kamerák elé áll. Ezt tartom érvényesnek az újságírók viselkedésére is.
– Mert ez nem pusztán szakma vagy hivatás, hanem életforma. Nem különböztethető meg az újságírói vélemény a magánvéleménytől, ellenkező esetben ez egy tudathasadásos állapot lenne, mint például Victor Ponta miniszterelnök múltkori megnyilvánulása Verespatak ügyében…
– Az is furcsa helyzet volt, amikor azt mondta, miniszterelnökként előterjeszti a verespataki cianidos aranybánya-beruházásról szóló törvénytervezetet, a következő pillanatban meg azt mondta, képviselőként ellene szavaz majd. Volt egy pillanat, amikor azt mondtam, kíváncsiam várom, vajon még hány énjére bukkan a kormányfő. Sajnálom, hogy ilyen helyzetek előfordulhatnak. És mint ez mindenkinek feltűnt, mivel ő egy nagyon ismert közszereplő, ugyanígy az újságírónak sem lehet tudathasadásosnak tűnő megnyilvánulása. Nem lehet hiteles a véleménye akkor, ha később vagy egy házzal odébb már mást mond.
– Ami Magyarországon tulajdonképpen már végbement, a politikai tömbösödés, az utóbbi időben egyre erőteljesebben felfedezhető az erdélyi magyar sajtóban, ami egyrészt a tulajdonosi szerkezeteknek is betudható. Ön szerint, főleg a magyarországi választások közeledtével, milyen indulatokat szül majd mifelénk ez a „szembenállás”?
– A sajtó politikai elkötelezettségét akkor tartom veszélyesnek a közéletre nézve, ha csak egyirányú elköteleződés látható. Ha mindkét oldalnak megvan a „szócsöve”, akkor beszélhetünk egyfajta kiegyensúlyozottságról. A gond azzal van – ha van két lap, mondjuk az egyik kormánypárti, a másik ellenzéki –, hogy az olvasó a valós képet csak akkor kapja meg, ha mindkettőt olvassa.
– De azt a lapot, amelyik nem az általa szimpatizált oldalhoz tartozik, nem fogja elfogadni hiteles forrásként…
– Nem fogadja el, de legalább tudomása lesz arról, hogy az mit ír. De mondom még egyszer, a gond az, hogy ehhez neki külön figyelni kell mindkét oldalra. Nem álmodhatunk arról, hogy mindenkitől függetlenül működik a sajtó. Nyilvánvaló, a politikának, minden oldalnak az az érdeke, hogy a saját szócsövét megteremtse. A médiafogyasztó ezzel akkor veszít, ha az olvasónak kell utánamennie a hiteles információnak. Az olvasókat is fel kellene készíteni arra, hogy kellő tartással kezeljék a hírcsatornákat, hogy tudatos médiafogyasztók legyenek. Föl kell ismerniük azokat a módszereket, amelyekkel őket befolyásolják. A mi feladatunk lenne ezzel foglalkozni, a médiaoktatást a középiskolákban is jó volna valamilyen formában bevezetni. Az internet is rossz irányba befolyásolhat, mert sokszor azt hihetjük, hogy amit ott olvasunk, az úgy van.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szülőhelyén avattak szobrot a '48-as mártír jegyzőnek
Szacsvay Imrének, az 1848-as Függetlenségi Nyilatkozatot aláírásával szentesítő és e miatt halálra ítélt és kivégzett forradalmi országgyűlési jegyzőnek állítottak szobrot március 16-án, vasárnap szülőhelyén, Biharsályiban. A Nagyvárad melletti, jelenleg Nagyürögd (Nojorid) község legkisebb falvában élő szórványmagyar közösség régi álma vált valóra azáltal, hogy azon templom kertjében sikerült a neves szülött bronzból készült mellszobrát felállítani, amelyben megkeresztelték.
Az ünnepség ökumenikus istentisztelettel kezdődött a római katolikus templomban, ahol Fügedy Antal Levente plébános és Csűry István, a biharsályi református szórványgyülekezet lelkésze, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke szolgált igei útravalóval.
A zsúfolásig megtelt istenházában alkalomhoz illő műsort mutatott be a nagyváradi Szacsvay Imre Nyolcosztályos Iskola diákcsoportja. Az egybegyűlteket ifj. Bajó János, a nagyürögdi tanács első és egyetlen magyar tagja köszöntötte (a községben három esztendővel ezelőtt alakult meg az RMDSZ-szervezet, amelynek sikerült is egy magyart bejuttatnia a helyi önkormányzati képviselő-testületbe). A szoborállítást támogató és a talapzatot adományozó magyarországi Antall József Alapítvány kurátora, Makay Zsolt kiemelte az együtt ünneplés és a szórványmagyar közösségek támogatásának fontosságát. A szobortalapzatról érdekességképpen elmondta, hogy az süttői mészkő, amiből a magyar parlament felújítása során is használnak.
Szabó Ödön parlamenti képviselő, a szoborállítás régi támogatója azt emelte ki, hogy mindegy, milyen kicsi közösségben születünk, ha az megfelelő – testi és lelki – táplálékkal szolgál, kitörhetünk – példa erre Szacsvay Imre, aki a Magyar Országgyűlés elismert és közismert tagja volt, és azért ítélték halálra, mert kérésére harmadmagával aláírta a Magyarországot a Habsburgoktól elszakító 1848-as Függetlenségi Nyilatkozatot.
A Szacsvay-szobor a biharsályi római katolikus templom hátánál kapott helyet. A nagyváradi Deák Árpád szobrász alkotásának leleplezése után a jelenlévő egyházi, politikai és civil szervezetek koszorúzták meg a büsztöt.
Borsi Balázs
maszol.ro,

Nyomul az RMDSZ a médiában
A Nagyváradon megjelenő két magyar nyelvű napilap közül csupán a 2004-ben indult Reggeli Újságban jelenhettek meg az évek során olyan írások, amelyeknek a szerzői nem voltak kénytelenek a Bihar megyei magyar közéletet negyedszázada irányító és uraló RMDSZ politikájához igazodni.
Ez a viszonylagos sajtószabadság és médiapluralizmus 2012-ig, az alapító főszerkesztő, Dénes László távozásáig tartott, akinek helyén az RMDSZ ifjú aktivistája, Borsi Balázs jelent meg a szerkesztőség élén. Ekkortól a Reggeli Újság is besorolt a Bihari Napló mellé, amely az 1989 előtt megyei pártlap jog- és szellemi utódjaként mindvégig egyfajta hivatalos megyei közlönyként állt az új hatalmi struktúrák rendelkezésére. Borsi vezetése alatt az addig nehéz konkurenciális helyzetben és politikai ellenszélben megjelenő Reggeli Újság jelentős térvesztésen is átesett, hiszen az olvasók lassan rájöttek: akár ezt, akár a másik lapot veszik, ugyanazt a tulipános propagandát találják meg benne zömmel. A Bihari Napló sok évtizedes beágyazottsága, reklám- és hirdetési újság, valamint bulvárlap jellege, jól működő terjesztése folytán – egy osztrák tulajdonban lévő kelet-közép-európai médiakonszern részeként – uralta a helyi piacot, miközben a Reggeli Újságot a takarékossági intézkedések gyakorlatilag padlóra küldték. A tapasztalatlan, ifjú főszerkesztő alig két év után felmondott, és inkább visszament pártaktivistának.
Az utóbbi egy évben a lapnak nem is volt főszerkesztője, sőt hozzáértő munkatársa se nagyon, a heti öt megjelenéshez jórészt az internet, a különféle közlemények és hírügynökségi anyagok, valamint képzetlen önkéntes tollforgatók szolgáltatták a tartalmat. A volt főszerkesztő közben az RMDSZ székházából kilőtt virtuális nyilaival ejtett sebeket a hátrahagyottakon, mígnem az ezt megelégelő érmelléki riporter, Sütő Éva, a régi gárda utolsó mohikánja egy hétfőn megjelent írásában ki nem kelt ellene. A kemény, bár kissé indulatos hangvételű, Csak a rend kedvéért című jegyzetében nemcsak Borsi Balázs mesterkedéseit „leplezte le”, hanem a megbízóiét is, akik politikai funkcióik fedezékéből évek óta formálgatják, adjusztálják, okítgatják, „támogatják” (értsd: mellékjövedelemhez juttatják) a bihari újságírókat, vagy épp zaklatják őket, ha nem a szájuk íze szerint írnak-beszélnek. Sütő ugyan nem írta le tételesen volt kollégája nevét – ezért egyes figyelmetlen olvasók az „egykori főszerkesztő” megfogalmazásból a már évekkel ezelőtt távozott alapító főszerkesztőre, Dénes Lászlóra gondolhattak –, de a cikk számos fordulata és jelzője egyértelműsíti, hogy a kudarcos „kétéves főszerkesztőséggel” a háta mögött dicstelenül távozott Borsi Balázsról van szó.
A bomba akkor robbant, amikor a cikk megjelenése után két nappal kiszivárgott: a Reggeli Újság román tulajdonosa – a végelgyengülés kényszerhelyzetében – éppen „a bihari magyar közösség vezetőihez”, azaz az RMDSZ-politikusokhoz fordult támogatásért, akiknek ily módon ismét ölükbe hullott egy sajtóorgánum, sőt még azt a jogot is megkapták, hogy visszahelyezzék a főszerkesztői székbe Borsi Balázst. A hírre Sütő Éva azonnal felmondott, hiszen két nappal korábban ő maga nyilvánította cikkében inkompetens, áskálódó pártkatonának azt, akivel neki együtt kellett volna dolgoznia a továbbiakban.
Sajtóberkekben „a fagylalt visszanyalt” szólást kezdték a fejlemények hallatán emlegetni, míg az olvasók azzal lesznek kénytelenek szembesülni, hogy immár teljesen bezárul annak a lehetősége Biharban, hogy olyan írások kapjanak nyilvánosságot a helyi magyar sajtóban, amelyek netán sértik az RMDSZ és vezetői érdekeit.
itthon.ma/erdelyorszag

Hivatalosan is mártírtelepülés lesz Mezőbikács
Augusztus 2-án, vasárnap Mezőbikácson ünnepi megemlékezés keretében hivatalosan kis kimondattatik, hogy a települést mártírrá nyilvánítják az 1949. augusztus 2-ai vérengzés miatt. Ekkor a kommunista uralom és a rettenetesen elnyomó rendszer ellen fellázadó falubeliek közül a karhatalmi szervek négy embert, köztük a plébánost kivégezték, és további tizenöt családot deportáltak.
A román képviselőház plénuma május 27-én egy ellenszavazattal elfogadta azt az RMDSZ-kezdeményezést, amely Mezőbikácsot a kommunista ellenállás mártírtelepülésévé nyilvánítja. „A jogszabály egyfajta morális jóvátételt nyújt az állam részéről azoknak, akik életüket áldozták, vagy anyagi javaikat vesztették el a kommunizmus elleni küzdelemben” – mondta a törvény kihirdetésekor Szabó Ödön parlamenti képviselő, a jogszabály kezdeményezője. A Szövetség Bihar megyei politikusa felelevenítette, az Arad megyei Seprősőn 1949. július 31-én a kommunista rendszer ellen lázadtak fel az ott élők, két nappal később, augusztus 2-án pedig a Bihar megyei Mezőbikácson történt meg ugyanez, ahol az akkori kommunista diktatúra nevében működő hatóságok által alkalmazott rendfenntartás négy emberéletet követelt, illetve tizenöt családot telepítettek ki. Kivégezték Iványi György plébánost, továbbá Bejan Petrut, Bucskó István és Turcuţ Petrut.
A szomorú 1949-es eseményekről idén is megemlékeznek a településen. Augusztus 2-án, vasárnap ünnepélyes megemlékezés keretében hirdetik ki Mezőbikács mártírtelepüléssé nyilvánítását. A megemlékezés programja a következő: 10.00 óra – szentmise a római katolikus templomban; 11.00 – a Hivatalos Közlönyben megjelent törvény díszkötésének átadása, majd ünnepi beszédek; 11.20 – főhajtás és koszorúzás az emlékműnél; 11.45 – a törvény átadása az ortodox egyház képviselőjének; 12.00 – a mártírtelepülést jelző tábla leleplezése és megáldása a település bejáratánál; 12.30 – szeretetvendégség.
Szabó Ödön korábban kifejtette, hogy az államnak kötelessége legalább morálisan enyhíteni a kommunista diktatúra által okozott sérelmeken: „Az RMDSZ célja az volt, hogy a jogszabály rendelkezzen arról, hogy a Bihar megyei Mezőbikácson is áldozatokat követelt a diktatórikus rendszer. Az elfogadott törvény értelmében, idén már hivatalos keretek között is megemlékezhetnek a helybéliek az 1949-es eseményekről, illetve a törvényt az állam egyfajta bocsánatkérésének is fel lehet fogni. Kezdeményezésünket számos román párt képviselője is támogatta”.
Mezőbikács azonban nem pusztán az 1949-es mészárlás miatt mártírtelepülés, hanem egy öt évvel korábbi gyilkosságsorozat miatt is. 1944. szeptember 27-én egy még több áldozattal járó tragikus esemény történt: egy román katonai osztag és az őket kísérő, katonaruhába bújt „önkéntesek” lepték el a falut. Bár a halállistájukon 80 személy szerepelt, végül „csak” 7 személyt állítottak elő és végeztek ki. A sortűz áldozatai: Fehér Miklós, a Hoffmann családból apa és fia, Orosz György, Rostás Biri (cigányzenész), Takács Mihály (bíró) és Varga György – emlékeztetett az esetre a mártírtelepüléssé nyilvánításkor Szilágyi Aladár közíró, az Erdélyi Riport munkatársa. 2004-ben Kupán Árpád nagyváradi helytörténész emlékezett meg a mezőbikácsi eseményekről a Reggeli Újságban. A neves váradi szerző írását teljes egészében alább olvashatják. Azért látjuk indokoltnak az újraközlést, hogy felelevenítsük azokat az eseményeket is, amelyekről mind a mai napig nehéz beszélni, ezt ugyanis sokkal nehezebb elfogadnia a többségi nemzetnek.
Borsi Balázs
A mezőbikácsi sortűz – amiről még ma is hallgatunk
Szeptember 27. a mezőbikácsi tragédiának az évfordulója. 1944. szeptember 27-én, a második világháború végéhez közeledve hét, szintén ártatlan civil személyeket végeztek ki ebben a kis bihari faluban. Rájuk még azt sem lehetett ráfogni, hogy szembeszálltak volna a hatalommal. Nekik egyetlen vétkük az volt – akárcsak a gyantaiaknak, magyarremeteieknek, hogy csupán a Bihar megyei áldozatokat említsük meg –, hogy más nyelven beszéltek, mint a négy év múltán visszatérő új honfoglalók.
A bikácsi történetet még a gyantainál és remeteinél is nagyobb elhallgatás, titkolózás övezte és övezi még ma is, ami megnehezíti, hogy a meglévő bizalmatlanságok, félelmek, sőt ellenségeskedések megszűnjenek.
Pedig szükség van az emlékezésre, a kényesnek számító kérdések felvetésére, az igazság kimondására. Nem azért, hogy a behegedt sebeket tépjük fel, hanem hogy megszabaduljunk végre az igazságtalanul reánk sütött bélyegtől. „Kibeszéljük szorongásainkat, elűzve ezzel éjszakáinkból, álmainkból, de lelkünkből is a rémet. Ha tovatűnnek a rémek, s nem lesznek titkolt és kimondatlan gondolataink egymás előtt, talán felnövekszik a nyelvi, tapasztalati, pszichológiai korlátokkal szétzilált bizakodás és bizalom is. Egymás iránt. És akkor hátsó gondolatok nélkül és a kölcsönös becsülés érzésével gyűlhetünk össze a mindenkori közös örömre.” Ezeket a nemes gondolatokat Köteles Pál Gyantán született író fogalmazta meg a Hotel Kárpátia című regényének utószavában. Ez a nem eléggé ismert mű 1989-ben jelent meg Magyarországon, és az 1944 szeptemberében Gyantán kivégzett 47 áldozat emlékét idézte föl, a szépirodalom eszközeivel, az események tényszerű, objektív bemutatásával.
Mivel a bikácsi sortűz összekapcsolható – legalábbis kronológiailag – a gyantai mészárlással, röviden felidézzük ezt a történetet is.
A második világháború utolsó napjainak egyik legtragikusabb eseménye a Szalonta–Arad vonalon zajlott. 1944. szeptember 13-án a magyar honvéd csapatok betörtek Dél-Erdélybe, elfoglalták Aradot, előnyomultak a Fekete-Körös völgyébe is, megszállták Gyantát, majd a Vaskoh környéki Biharlonkához érve szembetalálták magukat a szovjet hadsereg hatalmas túlerejével, és kénytelenek voltak visszavonulni. Feladták Gyantát, majd Aradot is. Ezek a hadműveletek mindkét fél részéről jelentős emberáldozattal jártak. A honvédsereg után nyomuló harmadik hegyivadász román hadosztály katonáinak egyes osztagai nagyszámú környékbeli önkéntes kíséretében bevonultak Gyantára, s a békés lakosságon töltötték ki bosszújukat. Legyilkoltak 47 személyt, gyermekeket, fiatalokat, öregeket, nőket, férfiakat vegyesen. Ezenkívül sok személyt megvertek, asszonyokat, lányokat megbecstelenítettek, gyújtogattak, romboltak, pusztítottak, raboltak. Hasonló eseményekre került sor a Belényes menti magyar falvakban, Magyarremetén 36 személyt gyilkoltak meg, az onnan elmenekült 6 férfit a kivégzés színhelye felé vezető úton ölték meg. Kishalmágyon és Szentmihályon 6–6 személyt, de itt csak férfiakat, fiatal fiúkat végeztek ki.
Mezőbikács sem kerülhette el a tragédiát, mivel a közelében húzódott az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó, 1940-ben a bécsi döntéssel megszabott határ. Bikács Magyarországhoz került. Már a szeptember 13-i magyar előnyomuláskor is voltak a falu határában harcok. A mezőbikácsi római katolikus parókai halotti anyakönyvében három magyar katona, egy honvéd és két szakaszvezető neve szerepel, azzal a bejegyzéssel, hogy a románok elleni harcban estek el, s ott temették el őket. Egyébként akkor még a harc valamennyi áldozatát az ortodox és a katolikus pap közös szertartással parentálta el, s a román áldozatok a görögkeleti temetőben nyertek végső nyugodalmat.
1944. szeptember 27-én egy előre nyomuló román katonai osztag és az őket kísérő, katonaruhába bújt „önkéntesek” lepték el a falut. Itt, lévén a lakosság vegyes összetételű, tömegmészárlásra és nagyobb atrocitásokra nem került sor. Állítólag az önkéntesek között volt egy, korábban a faluból elmenekült személy, aki egy 80 nevet tartalmazó listát hozott magával azokról, akiket meg kell büntetni a magyar impérium alatti magatartásukért. Végül „csak” 7 személyt állítottak elő, köztük a falu bíróját és egy cigány zenészt (aki úgymond irredenta nótákat játszott). Az előállítottaknak nem volt semmi felróható bűnük, nem is folytattak ellenük semmiféle eljárást, ki sem hallgatták őket, csupán magyarságukért lettek az elvakult nemzeti gyűlölet áldozatai. Így az ő értelmetlen pusztulásuk még fájdalmasabb, még tragikusabb a háborúban elesettekénél. A hátramaradt családtagok fájdalmát és bánatát az is fokozta, hogy nemcsak nem kaptak soha kárpótlást, beismerést, elégtételt, de még beszélni sem beszélhettek tragédiájukról. Ha most felidézzük emléküket, abban reménykedhetünk, hogy ezt a fájdalmat „békévé oldja az emlékezés”.
A sortűz áldozatai a következők voltak: Fehér Miklós, a Hoffmann családból apa és fia, Orosz György, Rostás Biri (a zenész), Takács Mihály (a bíró) és Varga György.
A háború után Ambrus Péter, a Magyar Népi Szövetség nagyváradi és Bihar megyei tagozatának elnöke kezdeményezte a faji gyűlölködésből végrehajtott vérengzések vétkeseinek perbe fogását. Magánnyomozást folytatott, kihallgatási jegyzőkönyveket vett fel, névvel ellátott és névtelen vallomások tömegét gyűjtötte össze. Előbb a bukaresti kormánytól, majd a legfőbb ügyésztől is kérte a bírósági eljárás megindítását – mindhiába. Végül a Nagy Nemzetgyűléshez, az akkori román parlamenthez fordult panasszal, minden eredmény nélkül. Ambrus Péter nem sokkal halála előtt bízta a közel ezer oldalnyi gyűjteményét falubeliére, az író Köteles Pálra. Ebből az anyagból írta ő meg a Hotel Kárpátiát, még 1980-ban, de Magyarországon is csak 1989-ben láthatott napvilágot a regény.
Ma már nálunk sem számít tabunak ez a kérdés. Az események 50-ik évfordulóján, 1994-ben a bukaresti televízió magyar adása bemutatta Boros Zoltán Gyanta című dokumentumfilmjét, melyben a túlélőkkel készített interjúk alapján idézte fel a tragédiát. (A filmet a Duna Televízió Fekete vasárnap címmel vetítette a gyantai népirtás 60. évfordulóján, pénteken.) 1995-ben az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Politikai Főosztálya egy fontos dokumentum-kötetet adott ki, Fehér könyv az 1944 őszi magyarellenes atrocitásokról címmel. (Ebben sincs szó a bikácsi sortűzről!) A könyv előszavában a felelős kiadó Bodó Barna így fogalmazott: „(…) Mondassék ki, hogy az erdélyi magyar nem vérengző, nem idegengyűlölő és nem fasiszta. Nem barbár. (…) Mondassék ki végre a történelmi igazság olyan ügyekben, amelyekben évtizedeken át csak a hatalmi nacionalizmust alátámasztó félrevezetések kaphattak nyilvánosságot. (…) Mondassék ki a mi igazunk is”.
E bátor gondolatok megfogalmazása óta újabb kilenc-tíz esztendő telt el (írta e sorokat 2004-ben a szerző – szerk. megj.). Elmondhatjuk, hogy azóta némi haladás ezen a téren is tapasztalható. Szeptember 25-e óta emlékmű áll Gyantán. Ma már legalább nem vitatja a többség jogunkat az emlékezésre, az áldozatok iránti kegyelet lerovására.
Az az idő viszont – melynek eljövetelére Köteles Pál idézett szövegében vágyakozott – még most sem jött el. Továbbra is vannak tiltott és ki nem mondott gondolataink egymás előtt, nem tűnt el a gyanakvás, a bizalmatlanság, sőt az igazság kimondásának félelme sem. Mezőbikácson még ma is tabu az 1944. szeptember 27-i sortűz, s azok, akik tehetnének valamit az igazság kimondásáért, az áldozatok emlékének megbecsüléséért, felidézéséért, gyávaságból vagy megalkuvásból ezt még ma sem vállalják.
Kupán Árpád
(Reggeli Újság, 2004. szeptember 29.)
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Egy értékteremtő közösség
A borsi kultúrházban bő másfélszázan jelentek meg pénteken délelőtt a nagyváradi székhelyű Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) által XXI. alkalommal megszervezett Partiumi Honismereti konferencia megnyitóján. A vendégek határon innenről és túlról, a Kárpát-medence számos vidékéről érkeztek azért, hogy az itt töltött három napig ismerkedjenek vagy ápolják a már kialakult barátságokat, de legfőképp azért, hogy megosszák tapasztalataikat és meghallgassák a temérdek előadást. Az idei konferenciának négy fő témája volt. A házigazda település, Bors írásos említésének 800. évfordulója, a száz esztendeje kitört első világháború, nagy személyiségeink emlékezete és a műemlékvédelem.
A múltat ismernünk kell
A megjelenteket Dukrét Géza főszervező, a PBMET elnöke köszöntötte, s megkért mindenkit, hogy fennállva közösen énekeljék el a Szózatot. A rendezvény ökumenikus áhítattal kezdődött. Pálos István apátkanonok kiemelte: megtapasztaltuk már, voltak idők, amikor nem dönthettük el, hogy kik vagyunk, mert a hatóságok megtették ezt helyettünk. De az ember, aki nem ismeri önmagát, szükségszerűen rossz döntéseket fog hozni. Mi felelősek vagyunk egymásért, ezért jó döntéseket kell hoznunk – mondotta a kanonok, aki hangsúlyozta, értékeli ennek a helytörténész társaságnak a munkáját, végül pedig az ismert Nemeskürty-idézettel zárta beszédét: „A múltat nem lehet tőlünk elvenni, de az csak akkor a mienk, ha ismerjük.” Forró László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspökhelyettese intézménye és Csűry István püspök nevében köszöntötte az egybegyűlteket. A lelkipásztor rövid beszédében a régi korok tanítóihoz, „a nemzet napszámosaihoz” hasonlította a konferencia részvevőit, kiemelve, hogy az a munka, amit végeznek, pótolhatatlan. Mint tudjuk, múltunk meghatározza akár személyes, akár közösségi jelenünket. Forró László ugyanakkor hangsúlyozta: a hívő ember számára azonban a jövő határozza meg a jelen minőségét. Ahhoz, hogy biztos jövőnk legyen, kellenek az eltökélt emberek, akiknek a céljuk, hogy tanítsanak, megőrizzenek, büszkévé tegyenek, tehát megtartsák a közösséget.
Meg kell mutatnunk értékeinket
Nyitóbeszédében Dukrét Géza elnök megköszönte szervezőtársainak a segítséget, valamint megemlékezett két nemrég elhunyt tagtársukról, Kordics Imréről és Mihálka Zotánról. A főszervező kérésére a hallgatóság egyperces néma csönddel adózott az ismert és elismert két váradi személyiség emlékének. Bátori Géza, Bors község polgármestere felidézte, a tavalyi konferenciát a szomszédos településen, Biharszentjánoson tartották meg. A község magyarsága átélte a történelem viharait, hívta fel a figyelmet az elöljáró, aki hangsúlyozta, Bors település első írásos említése éppen 800. esztendővel ezelőttről való, és a Váradi Regestrumban található. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a konferenciázó társaságot értékteremtő közösségnek nevezte, kiemelve, hogy most, amikor az értékek válságát éljük, nagyon fontos, hogy legyenek ilyen közösségek. Ennek a csapatnak köszönhető, hogy megismerhetjük múltunk töredékeit, mert kiadványaikban egybegyűjtik, összefogják a forrás-szilánkokat. A képviselő hangsúlyozta: vannak olyan értékeink, amelyeket meg kell mutatnunk. A nyelvi akadályok leküzdése érdekében pedig egyes munkákat érdemes románul is kiadni, hiszen ha ezt mi nem tesszük meg, más nem teszi meg helyettünk.
Páratlan a teljesítmény
A megnyitón jelent volt és rövid köszöntőbeszédet mondott Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke is. Méltatta a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság munkáját, külön kiemelve, hogy a XXI. Partiumi Honismereti Konferenciára megjelent a Társaság 100. honismereti kötete. Mint Széman mondta, ez húsz esztendő alatt ez a munka óriási teljesítmény, a sok történelmi és tematikus konferencia megszervezéséről nem is beszélve. Gaál György, a kolozsvári Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke páratlan teljesítménynek nevezte a PBMET száz kötetének megjelentetését, és azt mondta: erdélyi, Kárpát-medencei viszonylatban is egyedülálló az, amit a Társaság véghezvitt, munkája pedig pótolhatatlan.
Köszöntötte a szervezőket és üdvözölte a részvevőket Wanek Ferenc, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökségi tagja, Vajda András, a Kriza János Néprajzi Társaság alelnöke, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke, valamint Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke.
Átadták a Fényes Elek-díjakat
A konferencia megnyitása, a köszöntőbeszédek után adták át az idei Fényes Elek-díjakat. Dukrét Géza egyesületi elnök elmondta, a vezetőség döntése értelmében idén egy elismerést adnak át a Társaság egyik tagjának, és ugyancsak egyet egy egyesületen kívüli személynek. Mint kiderült, a PBMET egyik régi oszlopos tagja, a nagyszalontai születésű, déznai tanító, borossebesi helytörténész, Deák József Sándor kapta a szervezet legnagyobb elismerését jelentő Fényes Elek-díját. A társaságon kívüli díjazott pedig Bátori Géza, Bors község polgármestere volt. Dukrét Géza ugyanakkor bejelentette: szent István emlékplakettet adományoz az alpolgármesternek, Lőrincz Lajosnak.
A XXI. Partiumi Honismereti Konferencia tematikus előadásokkal folytatódott pénteken délután és szombaton, vasárnap pedig kirándulni mentek a részvevők.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Varadinum Vonósnégyes nélkül nincs Festum Varadinum
A nagyváradi magyarság legjelentősebb kulturális fesztiváljának 25. kiadása rengeteg programmal kecsegtetett, egyebek mellett a méltán népszerű és híres váradi komolyzenei együttes fellépésével is. Szombaton kora este a barátok templomában a helyhez illő repertoárral állt maroknyi közönség elő a Varadinum Vonósnégyes. Sajnálhatják, akik nem voltak ott, ám a komolyzene-kedvelőket megosztotta, hogy szinte ugyanabban az időben Rákász Gergely orgonaművész koncertezett a vártemplomban.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A szólásszabadság és a politika
Amikor a „bagoly mondja verébnek” helyzet áll fenn, nem hagy nyugodni, nem hagy békén a tudat: valakik vagy butaságból, vagy rosszindulatból keltik rossz hírét valakinek. Az, hogy miért, tulajdonképpen mellékes is, mert elsősorban nem az ok, hanem az eredmény az, ami nagyban meghatározza, kiről mit gondolunk a hallottak alapján.
Röviden a szólásszabadságról
Alaptalan állításokból nincs hiány, főleg manapság, a közösségi média világában, ahol akárki akármikor szinte bármit leírhat, kijelenthet, függetlenül attól, hogy annak mekkora az igazságtartalma. Hiányoznak azok a szűrők, amik korábban „megzabolázták” a médiavilágot, gondolok elsősorban a szerkesztőkre, rovatvezetőkre, korrektorokra, akik nem hagyták, hogy valótlan vagy nem kellőképpen dokumentált információ kerüljön ki a lappiacra vagy az éterbe, netalántán a szubjektív anyagokban sérüljenek az alapvető emberi jogok a szerző indulatossága, felületessége, haragja vagy rosszindulata miatt. Ma már más a világ: bárki bármit leírhat tulajdonképpen következmények nélkül, ugyanis alig-alig hallani olyan polgári eljárásokról, amelyekben a sértett fél bírósági úton próbál elégtételt venni a vélt vagy valós sérelemért. Nem gondolom, hogy egyébként az volna a helyes út, hogy mindenki mindenkit jelentsen fel, ha úgy érzi, megsértették. Azt vallom, hogy az ember alapvető joga kell legyen a szabad véleménynyilvánítás lehetősége, de fontos, hogy a szólásszabadságnak is megvannak a maga korlátai. Egy vélemény ugyanis csak addig fér bele a szólásszabadság kereteibe, ameddig nem sérti más származását, nemzetiségét, vallását, szexuális beállítottságát, politikai világnézetét stb. Merthogy minden embernek joga van úgy gondolkodni a világról, ahogy neki jólesik, és egy modern demokratikus rendszerben ezt egy másik ember nem vonhatja kétségbe, nem vitathatja el. A szólásszabadság arról szól, hogy amit a saját meglátásom szerint nekem el szabad mondanom, azt más is elmondhatja a saját szemszögéből. A szólásszabadság nem a másik elhallgattatásáról, hanem inkább a meghallgatásáról szól, és semmiképp sem arról, hogy az én, a mi véleményünktől eltérő vélemény nem létezik, vagy egyszerűen hülyeségnek tartjuk. Ha vannak, akik így gondolják, márpedig nagyon is sokan vannak, ne csodálkozzanak, ha más éppen az ő véleményünket tartja ostobaságnak, amin rettentő módon képesek felháborodni… Az elutasítás, a másik elnémítása olyan letűnt korok rossz emlékezetét idézik, amikor a vért vérrel torolták meg, és a beszéd, de még a szabad gondolkodás is főbenjáró bűn volt, ami ezrek, milliók életébe került. Ezt nem akarhatjuk ismét…
Ugyanakkor az állításnak és a véleménynek jól elhatárolhatónak kell lennie, de sajnos manapság olyan szintre süllyedt – főleg internetes közegben – a vitakultúra, hogy a szabadon közlők és az olvasók nagyon nagy többsége nem is tud különbséget tenni az információ és az intuíció között.
A politikai tömbösödés
A politikai tömbösödés, vagyis az a folyamat, amikor egyes szerkesztőségek gazdasági, világnézeti vagy ideológiai alapon egyik vagy másik pártcsaládhoz kerülnek közelebb, tulajdonképpen mAradéktalanul végbement nemcsak Nyugaton, hanem keletebbre is, a Kárpát-medenceében. Beszéljünk tisztán: a magukat függetlennek nevező médiavállalkozások lehetnek ugyan egyes gazdasági vagy politikai érdekszövetségektől függetlenek, de nem rejthetik és rejtik véka alá beállítottságukat. E szerint független sajtóról beszélni, főleg napjainkban, értelmetlen és meddő vitához vezetne. Azok, akik magukat függetlenként próbálják beállítani, csak játszanak, hogy innen is, onnan is jussanak egy kis támogatáshoz azt sugallva, hogy a reklámpénzért cserébe hajlandók közeledni ahhoz, akitől éppen csurran-cseppen valami a szerkesztőségnek. Ez persze csak felszínes „függetlenség”, sokkal inkább egy kiadói, gazdaságpolitikai koncepció része, egy játék, amivel próbálják megvezetni az olvasókat és a reklámozókat, a pártokat, akiktől – rendszerint a kampányok idején – leesik valami.
A függetlenség helyett érdemesebb a korrekt tájékoztatásra való törekvésről beszélni. Az álszent függetlenséggel szemben ugyanis korrektség azt jelenti, hogy a szerkesztőségek az egyenlő távolság elvét alkalmazva nem a hírközlő kiléte, hanem a hírérték alapján válogatják meg, mit és mennyit publikálnak. A korrektségre akkor is törekedni kell, ha adott esetben a redakció munkatársainak világnézetétől eltérő ideológiát magáénak valló vagy terjesztő forrásból érkezik a hír. Amennyiben a kapott hír valós tartalmú, vagy a tudomásunkra jutott információk reálisak és megfelelnek a valóságnak, és ezeknek a közzététele az olvasóközönség tájékoztatását, épülését szolgálja, nem lehet mérlegelni: közölni kell.
A Reggeli Újság a korrekt tájékoztatásra törekszik. Olvasóink tapasztalhatják ezt. Aki mást mond, az vagy nem olvassa a lapot, vagy elfogultan áll hozzá, mert az érdekei úgy diktálják, hogy megbélyegezze, kipellengérezze, ostorozza, lejárassa vagy marginalizálja a szerkesztőséget és a kiadványt – ha már befolyásolni nem tudja.
Nyomásgyakorlás és cenzúra
Sokan cenzúrát kiáltanak, ha valamit nem jelentetnek meg a szerkesztőségek. Persze, egyfajta „cenzúra” ma is van, mint ahogy mindig is volt, de ezt szerkesztői szűrőnek nevezzük. Elvégre mindig minden nem fér be a lapba, bizonyos szempontok alapján válogatni kell. Néha a halasztás, máskor a kihagyás mellett döntünk. Ez egy rendkívül komplex folyamat, de sajnos a rengeteg szakmai előírás mellett sokszor csak az idő és a hely(hiány) határozza meg, hogy mi az, ami megjelenik és mi az, ami nem.
Az olvasók, a külmunkatársak, az önkéntes szerzők megértik, ha valaminek a közlését halasztjuk. Vannak azonban olyanok, főleg a hétköznapi emberektől elszakadt politikusok, akik azonnal kongatják a vészharangot, cenzúrát kiabálnak, diszkriminációra utalnak, átgondolatlan jelzőkkel illetik a sajtóterméket, sőt még közleményt is kiadnak arról, ha egy szerkesztőség netán nem közölt le egy közleményüket úgy ahogy van, szóról szóra… Ilyen ez a mai világ: a politikusok azt hiszik, az újságot is ők írják. Pedig minden lap szívesen adna helyt politikai hirdetéseknek, de a politikus fizetni nem akar, minden – hely – ingyen kell neki.
A vélemény szent. Véleményt bárki mondhat, de az egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy választott képviselő szabályos médiahadjáratot indítson egy újság ellen, amiért az nem úgy és nem azt közli, mint ahogy a politikus elképzeli, netán olyan cikkek és vélemények jelennek meg benne, amelyeket inkább elhallgatna vagy elhallgattatna. Egy szabadnak nevezett országban ez elképzelhetetlen.
Ma, a 21. században egyesek olyan eszközökhöz nyúlnak, amelyek a kommunizmus legsötétebb időszakára emlékeztetnek, amikor a diktátor beszédeit szóról szóra kellett leközölni, amikor csak olyan tartalom volt elfogadott és megjelenésre jóváhagyott, ami a párttitkárnak vagy a cenzornak megfelelt. Ez az attitűd napjainkban vállalhatatlan. Téved az, aki úgy gondolja, hogy a nyilvános megbélyegzéssel és ilyenfajta nyomásgyakorlással a maga oldalára állíthat bárkit is, nem is beszélve egy redakcióról.
Mitől pártlap egy pártlap?
A minap egy politikus pártlapnak nevezte a Reggeli Újságot.
A pártlapok azok a kiadványok, amelyeknek a megjelentetését pártok finanszírozzák, vagy a tartalomgyártáshoz jelentősen hozzájárulnak, ezáltal – gazdasági kiszolgáltatottsága révén is – a sajtótermék az illető politikai szervezet üzeneteit közvetíti az olvasók felé, miközben az ellenkező oldal formációiról csak lejárató, dehonesztáló cikkeket közöl.
Nem sorolható azonban a pártlapok közé azok a sajtótermékek, amelyeknek munkatársai egyik vagy másik oldalhoz közeli ideológiát vallanak, és alkalomadtán hangot is adnak véleményüknek.
Nyilvánvaló, az értelmezés elég tág és a pártlap fogalma túlságosan képlékeny, de fentebbi két bekezdés talán elég ahhoz, hogy a laikusok is megértsék, miről van szó akkor, amikor pártlapról beszélünk.
A fentiek szerint a Reggeli Újság nem nevezhető pártlapnak, mint ahogy a munkatársai sem bértollnokoknak. Aki eme jelzőkkel illeti lapunkat és ennek munkatársait, jó hírnévhez való jogot és becsületet sért.
Külön érdekes azonban, hogy miközben a mindenekelőtt és bizonyítottan a korrekt tájékoztatásra törekvő Reggeli Újságot próbálják megbélyegezni pátlapként, éppen azok teszik ezt – lejárató szándékkal –, akik egy párt aktivistái, tehát fizetett politikai alkalmazottak.
Ugyanakkor olyan internetes „hírportálok” és mindenféle, impresszum és kiadó nélküli weboldalak névtelen és arctalan munkatársai ágálnak a politikai korrektség mellett, akik nem vállalják, nem vállalhatják a nevükkel, arcukkal munkájukat. Szép kis őszinteség… Ezek neveznek bértollnoknak mindenkit és pártlapnak mindent, ami nekik vagy kenyéradójuknak nem tetszik. Ezek a pártlapok szinte kizárólag álneves szerzőkkel dolgoznak, vagy egyszerűen aláíratlan cikkeket publikálnak. Nem vállalják a felelősséget a tartalmakért, működtetőjük titkos, finanszírozóik kiléte ismeretlen. Hát kérem, ezek a pártlapok, amelyekről azonban lerí, hogy ki, melyik oldal működteti őket, mert ontják az egyik párt propagandáját, miközben egyfolytában, okkal vagy ok nélkül támadják, mocskolják a másikat.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Összefognak az Érmellékért
Megalakult tegnap az Érmelléki Fejlesztési Ügynökség, amit Bihar, Szatmár és a magyarországi Hajdú-Bihar megye elnöksége közösen hozott létre. Az ottományi Komáromi-kúriában megtartott tanácskozáson mindhárom megye vezetősége részt vett, de ott volt többek között Szabó Ödön parlamenti képviselő és Cseke Attila, a Bihar megyei RMDSZ elnöke is.
A fejlesztési ügynökség megalakulásának bejelentése előtt az elöljárók hivatalosan is átadták az új aszfaltutat, amely összeköti Szalacsot a Szatmár megyei Szilágypérrel. A két település lakói, akik egyébként több szálon is kötődnek egymáshoz, ezzel sok kilométeres kerülőtől és az utazással elvesztegetett időtől mentesülnek.
Az Ottományban megtartott tanácskozáson Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kiemelte, 2010-ben mind a Bihar, mind a Szatmár megyei tanács határozattal elfogadott egy protokollumot az együttműködésről. Ennek keretében készült el a tegnap átadott út, illetve korábban a Tasnád és Margitta közötti országút is. A közös, intézményesített munka következő fázisa az a három megyét érintő megállapodás, amely megteremti a lehetőségét annak, hogy a rendelkezésre álló forrásokat hatékonyabban használhassák fel az Érmellék számára. Pásztor Sándor kiemelte, egy olyan régióról van szó, amelyet túlnyomó többségben magyarok laknak, ugyanakkor nemcsak Bihar, hanem a szomszédos két megye, Szatmár és Hajdú-Bihar érdeke is az, hogy közösen találjanak megoldást is itt adódó problémákra. Nemcsak az infrastruktúrát, hanem a kultúrát, a turizmust is fejleszteni kell, továbbá kiemelten kell kezelni az oktatást is.
Pataki Csaba, Szatmár Megye Tanácsának elnöke szerint elsősorban a helybéliek boldogulását és az életszínvonal javulását célozza az a tervcsomag, amelyen már jó ideje dolgoznak kollégáival.
Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke azt hangsúlyozta, hogy náluk két évvel ezelőtt újjászervezték a fejlesztési ügynökséget, ahol jelenleg már huszonkét alkalmazott foglalkozik a fejlesztésekkel és több mint kétszáz leadott pályázat van a hátuk mögött. Az elnök kiemelte, a legfontosabb ebben a hárommegyés együttműködésben, hogy Hajdú-Bihar ezt a tapasztalatát tudja Bihar és Szatmár megye rendelkezésére bocsátani.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A partiumi magyarság problémáit boncolgatták
Tanácskozni hívta tegnapra a Partium régió magyar polgármestereit, megyei tanácsi elnökeit, parlamenti képviselőit és lelkészeit a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK). Az új nagyváradi, Sulyok István utcai püspökség konferenciatermében az egybegyűlteket Csűry István püspök köszöntötte, aki helyzetértékelést is tartott a hallgatóságnak. Mint mondta, „néhányan görbe szemmel néznek” a találkozó újbóli megszervezése miatt, utalt a püspök elődje, Tőkés László nyilatkozataira, amelyekben azzal vádolta meg őt, hogy részrehajló és az egyházat politikai szolgálatba állítja. Csűry azonban kijelentette: felelős embereket, döntéshozókat és lelkipásztorokat hívtak meg, akik szembesülnek az emberek nehézségeivel és képesek is tenni azért, hogy segítsenek a bajban. A tanácskozás révén a partiumi magyarság problémái kerülnek előtérbe, az összefogás és az együtt gondolkodás pedig ezt a közösséget teszi erősebbé. Amint a püspök elmondta, az egyház és a felelős közéleti személyiségek összefogása megmutatkozott a nyári helyhatósági választásokon is, amelyen ugyan nem éppen a legfényesebb választási eredmény született, de sok helyütt sikerült megerősíteni a magyar képviseletet. Csűry István elmondta, ezért az egyházpolitikáért sokat támadják. „Céltábla lettem”, „szitává lőtték az életemet” – mondta a püspök arra reagálva, hogy mennyi alaptalan vádat és erkölcsi alapot nélkülöző rágalmat kellett elviselnie. De mindaz, amit igaztalanul reá mondtak, törvénytelenül és erkölcstelenül elkövettek ellene, azt a Jóisten az ő javára fordította, mondta a püspök, akit nemrég közel nyolcvan százalékos támogatottsággal választotta meg újra tisztségébe a KREK közgyűlése, sőt, a korábban megtartott presbiteri és esperesi választások eredményei is azt jelzik, hogy az emberek előre mutató és békességre törekvő hozzáállásra várnak.
A parlamenti választások közeledtével Csűry nem kerülte meg a kérdéskört: elmondta, hogy a magyarság nagyon nagy kihívás előtt áll, és bár néhányan „hajótörést” okoznának, az együtt munkálkodás gyümölcseit meg kell őrizni. A választás is szolgálat, hangsúlyozta a püspök, aki kiemelte: ők arra biztatják a polgárokat, hogy vegyenek részt a választáson és döntsenek jövőjükről.
A találkozón jelen lévő Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szintén helyzetértékelővel folytatta a tanácskozást. Mint mondta, olyan időket élünk, amikor a düh és a csalódottság befolyásolja az embereket és távol tartja őket a közélettől, illetve a szavazóurnáktól. Hangsúlyozta, meglátásában a magyarságnak csak politikai eszközei vannak arra, hogy akaratát és jogait érvényesítse. Egyik ilyen eszköz maga az RMDSZ, mondta az elnök, aki hangsúlyozta, a júniusi helyhatósági választásokon az emberek megértették a helyzet komolyságát, aminek eredményeképpen újra magyar elnöke lehet a Bihar és a Szatmár megyei önkormányzatnak, de sok településen sikerült hosszú idő után újra bekerülni a helyi tanácsba vagy éppen a polgármesteri hivatalba. Kelemen Hunor szerint most a legnagyobb kihívás, hogy le tudják küzdeni a csalódottságot és a kishitűséget, valamint hogy a politikai döntéseket visszavigyék a parlamentbe. Manapság ugyanis a politikai döntések „nem is tudni, hol” születnek meg, mondta a szövetségi elnök, aki felhívta a figyelmet a magyarságot ért támadásokra is, megemlítve az egyházi intézmények elleni állami támadásokat, például a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítását vagy a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ellehetetlenítését.
A következő időszakban komoly nehézségek elé kell néznie a magyarságnak, mondta Kelemen Hunor. 2018-ban Románia ünnepli létrejöttének centenáriumát, ami egyfajta nacionalizmussal is párosul majd, és biztosan születnek majd politikai döntések is, akár a közigazgatási átszervezést, az alkotmánymódosítást vagy akár a tanügyi reformot illetően. Az RMDSZ elnöke szerint nem mindegy, hogy a szövetség milyen súllyal tud ott lenni ezeknél a döntéseknél, hogy mit tud megakadályozni.
A találkozón a Románia–Magyarország Határ Menti Együttműködési Program (RO–HU) 2014–2020-as periódusában benyújtandó pályázatokról Farkas Zsolt, a KREK közigazgatási osztályának képviselője tartott ismertetőt. Mint elhangzott, a jelenlegi információk szerint az egyházak számára csak 2017 júniusában nyílnak meg a pályázati források, és egyebek között három műemlék templom, a pelbárthidai, az érbogyoszlói és a hegyközcsatári református hajlék teljes felújítására készítik elő a dokumentációt.
Az egybegyűltekhez szólt Pataki Csaba, a Szatmár megyei önkormányzat elnöke, Pásztor Sándor Bihar megyei tanácselnök, továbbá Szabó Ödön parlamenti képviselő. A tanácskozáson megannyi kérdés és válasz megfogalmazódott, nemkülönben a konferenciát követően kialakult beszélgetésekkor.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kétszáz Arany és Nagyszalonta-kalendárium
Biztosra vehető, hogy a 2017-es magyar kulturális élet „kétszáz Arany”, vagyis legnagyobb epikus költőnk születésének 200. évfordulója jegyében zajlik majd.
Különböző rendezvények már az épp elmúlt év utolsó hónapjaiban is igyekeztek korai hírnökként jelezni a márciusi nagy eseményt, tehát a lehető legtermészetesebb, hogy a költő szülővárosa, Nagyszalonta évente megjelenő kalendáriuma 2017-es kiadását is majdnem teljes egészében Arany János élete és életműve felidézésének szentelte a szerkesztő-kiadó Tódor Albert, tételesen el is mondva ezt a bevezetőben.
Az eddig megjelent Nagyszalonta-kalendáriumok hagyományát követve a hónapok napjait és névnapjait egy-egy költemény, az idei kiadványban pedig kizárólag Arany-versek szépítik. A Szalonta halhatatlan szülöttének életállomásait felelevenítő írások jó részét a város kulturális életével teljesen egybeforrott, a szó legnemesebb értelmében vett írástudó, Dánielisz Endre jegyzi, igyekezvén az életút talán kevéssé ismert epizódjaival is megismertetni az olvasót.
Ezt teszi a többi visszaemlékező is, Gyöngyösi László, Rozvány György, Zuh Imre, Debreceni István, Varga András, Sára Péter, Nagy Márton. Kozma Dezső irodalomtörténész Arany lírai költészetét foglalja össze, Fábián Imre hagyatékából Arany lehetséges rokonairól szóló írás szerepel a kalendáriumban, Borsi Balázs újságíró visszaemlékezik, hogy lett gyerekkorában sajátjává, „a mi kincsünk, Aranyunkká” a költő életműve, Rostás Szabolcs, a Krónika vezető szerkesztője megindokolja, újságíróként miért tartja megkerülhetetlennek Aranyt, Székely Ervin pedig A fülemile kapcsán eleveníti fel gyerekkori versélményét.
Nagyszalontához kötődő más évfordulós jeles személyiségekről – Bocskai Istvánról, Székely László műépítészről, Debreceni István lelkészről, Sinka István, Bihari Klára, Bonczos István, Sárközy Gerő írókról, Kiss István szobrászművészről, Bonczos Miklós jogászról is megemlékeznek. Korabeli helyi lapok írásai és egyéb közhasznú érdekességek színesítik az olvasnivalót, abban a reményben, hogy a most kezdődő évben is meglesz a kalendáriumolvasáshoz kellő külső-belső nyugalom, ahogy azt Arany János A haza sorsa című „mondacsában” is kívánja: „Küzdelem a létért, / De nem a jóllétért, / Nem hatalomért,/ Csak nyugalomért.”
Molnár Judit | Krónika (Kolozsvár)

Tizenhárom éve az olvasókért
Ma, a nők nemzetközi napján, március 8-án éppen 13 éve annak, hogy napvilágot látott és az olvasók kezébe került a Reggeli Újság első lapszáma. Történelmi léptékkel mérve tizenhárom esztendő nagyon kevés, ám nekünk, akik naponta dolgozunk azon, hogy másnap legyen tartalmas olvasnivaló, ez a tizenhárom esztendő jelentős időszak: megannyi öröm és boldogság aranyozta be napjainkat, de legalább annyi bosszúsággal is szembe kellett néznünk.
Az olvasók, barátaink visszajelzései azonban mindig erőt adnak ahhoz, hogy másnap újult erővel lássunk munkához. Éppen ezért ma, a Reggeli Újság születésnapján elsősorban az olvasóknak, az előfizetőknek jár a köszönet. Másodsorban azoknak a szakembereknek, egykori és mai kollégáknak tartozunk hálával, akik annak idején elindították a lapot és éjt nappallá téve fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy az olvasói elvárások és visszajelzések alapján formálták a kiadványt. Közülük sokan már nincsenek közöttünk, de szeretettel gondolunk rájuk, őrizzük emléküket és rendszeresen felidézzük tanácsaikat.
Tudjuk, vannak sikeresebb, tartalmasabb, vagy éppen gyengébb lapszámaink… Túl sok tényező befolyásolja a munkánkat és sokszor túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy jobbak legyünk. A beszűkölő médiapiaci lehetőségek a kiadó dolgát is megnehezítik, de – bár sokan az ellenkezőjét állítják – kitart a lap megjelentetése mellett.
Tizenhárom esztendő eseményeit nem könnyű összefoglalni, s talán most nem is feladatom. Ma egy kicsit nosztalgiázunk, felidézzük az emlékeket és megyünk tovább azon az úton, ami kijelöltetett számunkra. Sok külső és belső hatás befolyásolja az útirányt, de nekünk csakis az lehet a célunk, hogy az olvasókhoz jussunk el és „vigyük házhoz” azokat a Bihar megyei és nagyváradi híreket, beszámolókat, amelyek közérdeklődésre számot tarthatnak.
Folytatjuk a munkát, amire vállalkoztunk.
Isten éltesse a hölgyeket, a mai név- vagy születésnaposokat, a velünk együtt ünneplőket!
Borsi Balázs
főszerkesztő
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Meseparkot avattak Nagyszalontán
A ma kezdődő Szalontai Napok előrendezvényeként tegnap avatták fel azt a különleges játszóteret, meseparkot, amit a bihari hajdúváros testvértelepülése, a magyarországi Csepel ajándékozott Nagyszalontának. A piarctér mellett felépített egyedi és különleges játszóteret a helyi vezetők mellett a vendégek jelenlétében adták át, a gyermekek pedig kisvártatva birtokba is vettek.
A megnyitó ünnepségen Török László, Nagyszalonta polgármestere azt hangsúlyozta, hogy bár a két települést formálisan elválasztja az országhatár, a valóságban azonban sokkal szorosabb a kötelék annál, hogy a határ akadályt jelentsen a kapcsolatok számára. A hajdúvárosi elöljáró köszönetet mondott Csepel vezetőségének az ajándékért és az áldozatos munkáért, amellyel Nagyszalontára szállították és itt össze rakták a játszóelemeket. Csepel polgármestere, Borbély Lénárd azt emelte ki, hogy 2010 óta él a testvértelepülési kapcsolat a két önkormányzat között, és ők mindent megtesznek, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatokat. Ezután átadta Török Lászlónak az iratot, amely Arany János Toldi trilógiájának a hőseit játékos formában eleveníti fel, ugyanakkor átadta a mesepark jelképes kulcsait is.
A mesepark egyedülálló játszótér Romániában. Az Arany János emlékévhez igazodva a Nagyszalontán éppen kétszáz éve megszületett költő remekművét, a Toldit ismerteti meg kreatív módon a gyermekekkel. A csepeli önkormányzat a mesepark minden vonatkozó költségét finanszírozta.
Némi üröm az örömben, hogy amint tegnapi lapszámunkban is olvashatták, nem tudta mindenki nyitott szívvel fogadni a csepeliek ajándékát. Néhány nagyszalontai polgár amiatt emelte fel hangját, mert a facsemeték mellé piros és zöld karókat helyeztek a kivitelezők, a fáknak pedig világos a törzsük. Ebből ők azonnal arra következtettek, hogy szándékosan jelenik meg a nemzetiszín a parkocskában. A piros-fehér-zöld látványa olyannyira frusztrálta a hangadókat, hogy az internetes fórumokon támadássorozatot intéztek a városvezetőség ellen. Nem mintha bűn lenne a három szín használata, ők mégis úgy értelmezték, és erre segített rá magyargyűlölő attitűdjéről hírhedt Dan Tanasă is, hogy „sovén magyar propaganda” jelent meg egy játszótéren. A kivitelezők erre úgy reagáltak, hogy kicserélték vagy átfestették az oszlopokat, hogy még véletlenül se lehessen belekötni a magyar nemzeti színekbe.
A szalontaiak többsége elítélte az alpári és nemtelen támadást a magyarok ellen, és számtalan hozzászólásban, bejegyzésben arra világítottak rá, hogy a hajdúvárosiak mindig is befogadók és toleránsak voltak, egy olyan közösség, amely eddig soha nem engedett teret a szélsőséges megnyilvánulásoknak. A román, a magyar és a cigány közösség békés együttélésének a záloga a tolerancia és egymás kultúrájának, hagyományainak és nemzeti jelképeinek a tiszteletben tartása és elfogadása.
Borsi Balázs; Sára Péter / Reggeli Újság (Nagyvárad)