Román állampolgár vagyok, a szívem magyar, a lelkem pedig cigány, jelentette ki Gábor Lali azon a beszélgetésen, amelyre a TIFF Magyar napján került sor Kolozsváron a Bánffy-palotában. A Lakatos Róbert által rendezett Bahrtalo! című versenyfilm két szereplője, Gábor Lali és Boros Loránd, a rendezővel együtt vett részt a találkozón, ahol bemutatták a film DVD-változatát, illetve François Bréda: Lali lakomái című kötetét. A két kiadványt egy „csomagban” forgalmazza a Gaudeamus könyvesbolt. /(köllő, ferencz): Bahrtalo-lakoma és gulyásos kínai védelem. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./

Táborban a Gábor
A Miért idei EU Tábora két szempontból sem nevezhető megszokottnak. Egyrészt külső jegyeiben illetlenségig sikeresen tükrözte a 21. századot, másrészt olyan fontos témákat érintett, amikről mifelénk nem szokás beszélni, pedig kéne. Egyszóval – két sűrű marosfői nap tapasztalata alapján – egészen európaira sikeredett. Tasnádi-Sáhy Péter beszámolója.
Cigányok, melegek, fogyatékkal élők, menekültek, drogosok. Az általános reakció, ha valaki ilyesmiről beszél, hogy megharapta egy elkóborolt pesti liberális, hiszen mindegyik csoporttal szemben ismerjük a megoldást. Ha a cigányok nem maradnak nyugton a faluszélen, gyújtsuk rájuk a házat, a melegeket hagyhatjuk élni, ha láthatatlanok maradnak, különben kapnak egy poffot, a „nyomorékok” elégedjenek meg a mély sajnálattal és a halk fohásszal, hogy csak nálunk ne legyen ilyen, a menekültek pedig húzzanak vissza, ahonnan jöttek. A drogokról ne is beszéljünk, igaz magyar ember kizárólag pálinkától, Igazi Csíki sörtől és autonómiáról szőtt álmoktól bódul, más egyébtől soha. Az már egy másik kérdés, hogy az általunk ismert és dogmaként kezelt stratégiák, agresszívan őrzött struccpolitikák ezekben az ügyekben mennyire hatékonyak, illetve mennyire szolgáljuk a közösséget, ha hagyjuk őket automatikusan átöröklődni a következő generációra, anélkül, hogy legalább a végiggondolásukat lehetővé tennénk, ne adj Isten, kikényszerítenénk. Úgy látszik, ezt a kérdést a MIÉRT új elnöksége is feltette magának, és a következtetések határozott cselekvésre sarkallták őket.
A magam részéről az első esti ismerkedősdit kihagyom, és a július 8-ai – egyértelműen a legmarkánsabb tematikával bíró – Romanapon, rögtön a sűrűjében kapcsolódom be a tábor igényes, témába vágó plakátok között babzsákokon heverésző életébe, valahol az első előadó, Boros Lóránd a romániai cigány/roma csoportok bemutatását célzó mondandójának felénél, így erről nem tudok részletes beszámolót adni, fültanúk egybehangzó véleménye szerint némileg eklektikusra sikeredett.
Bevonni minél több embert
Tonk Gabriella szerint nem elég, ha a közösségek vezetői tárgyalnak egymással
Tonk Gabriella, a Pata-Kolozsvár társadalmi intervenciós projekt egyik koordinátorának – aki munkatársaival együtt a kincses város egyik legkomolyabb szociális problémájára keres és talál megoldásokat – előadását viszont már kibiztosított jegyzetfüzettel (na jó, okostelefonnal) hallgattam. Pataréttel kapcsolatban az első információ, amit kapunk, hogy messze nem olyan egyszerű a helyzet, mint ahogy az a közgondolkodásban él.
Értem ez alatt például, hogy négy jól elkülöníthető, eltérő adottságú és szerkezetű közösség lakja, akiket csak az azonos lokáció és a mélyszegénység köt össze. Legrégebbi és legnagyobb közülük a 2500 lelket számláló Dallas, ahová a nyolcvanas években települt be az első hullám a nemrégiben bezárt szeméttelep értékesíthető hulladéka miatt. A második kis közösséget az ő szemétdombokon lakó és dolgozó, változó létszámú napszámosaik alkotják. A Cantonului-t már a város hozta létre hajléktalanokból a kilencvenes években, a statisztikák szerint 600 fős e közösség. Az utolsó hullámban a Coastei utca 2010 karácsonya előtt pár nappal keresztényi szeretetből teherautóra pakolt illegális lakói érkeztek, ők nagyjából háromszázan vannak.
Egy nagyközségnyi ember, akik a legtöbbünk számára egyet jelentenek a közeli szemétdombbal,
úgy kezeljük őket, mintha nem is kényszerből élnének ott, hanem valamiféle, bizonyára cigány hagyományt követve.
Az első – jellemzően külföldi vallási szervezetekhez kapcsolódó – beavatkozási kísérletek az ezredfordulóig várattak magukra, az átgondolt, folyamatos munka pedig egészen 2012-ig, amikor is egy kukásautó halálra gázolt egy szemétben játszó pataréti gyermeket. A szomorú eset nagyobbacska visszhangja következtében a legelső célkitűzés az volt, hogy a legfiatalabbakat biztonságban tudják: egy katonai sátorba gyűjtve őket elkezdtek foglalkozni velük. Ez a lépés nagyban segítette az azóta összetett cselekvési programmá váló projekt első komponensét, amely a helyiek bevonását tűzte ki céljául. Ezen felül a projekt résztvevői szeretnék mielőbb és minél több szállal összekötni a mondhatni társadalmon kívül élő patarétieket az intézményrendszerrel, elsősorban elérhetővé akarják tenni számukra a társadalombiztosítás kínálta védelmet. A program harmadik komponense a családvédelem, melyben komoly nehézséget jelent Tonk Gabriella szerint, hogy a vonatkozó román törvények az egyént tekintik alapegységknek; ami szociológiailag nehezen értelmezhető. Negyedik komponens a biztonság megteremtése, azaz az ebben az élethelyzetben komoly veszélyforrást jelentő családon és közösségen belüli erőszak leküzdése. Ötödik a saját kultúra és szociális identitás erősítése, ehhez szorosan kapcsolódik a hatodik komponenst alkotó oktatás. A civilek nem akarnak átvállalni állami feladatokat, inkább kiegészítik azokat, például az iskolaelhagyás megakadályozásán keresztül. Hetedik feladatkör a foglalkoztatás, nyolcadik a deszegregáció, kilencedik a lakhatási problémák megoldása, az utolsó pedig a kommunikáció a város felé, mely a terület és lakói megítélésének javítását célozza.
A projekt finanszírozását a Magyarországon páriának számító Norvég Alap biztosítja 2+1 millió euróval, utóbbi 32 lakás felépítését finanszírozza a város különböző pontján, ahová integráltan át szeretnék költöztetni az erre alkalmas patarétieket.
Tonk Gabriella zárásul elmondta, a projekt megítélése nem egyértelmű, civil oldalról is éri őket támadás a támogatások felett élvezett monopólium miatt.
Az eredmények viszont, a folyamatos monitoringnak köszönhetően, mérhetőek, kísérleti projekt lévén igyekeznek a kipróbált módszereket mások által is átvehető metodológiává kristályosítani. Mint kiemeli, a hasonló esetekben a legfontosabb mindig az, hogy ne csak az önkormányzati vezetők tárgyaljanak a roma vezetőkkel, hanem mind a többségi társadalomból, mind az érintett közösségből vonjanak be embereket. Párhuzamosan kell dolgozni mindegyik oldalon.
Szemüveges cigánygyerek
Mint az ötperces szünetet követő előadásból kiderül, Sepsiszentgyörgyön az önkormányzati munka és a civilekre jellemző célkitűzések sikeresen összekapcsolódnak. Mindig az embert kell látni – kezdi a beszélgetést Tischler Ferenc, aki huszonkét évnyi célirányos tapasztalattal a háta mögött lett Sepsiszentgyörgy romákért felelős alpolgármestere.
Mint elmondta, ő is látta a szakadékot a 19. században érkezett három családból 1800 fősre duzzadt őrkői roma közösség és az intézményrendszer között, amit szerinte csak elkötelezett és kitartó munkával lehet áthidalni.
Az alpolgármester hangsúlyozza: a rendszerváltás abszolút vesztesei a cigányok, a kilencvenes évektől „lehúzta nekik a társadalom a redőnyt”, az a kevéske szál, amivel addig kapcsolódhattak a többségi társadalomhoz, és ezen keresztül a megélhetési lehetőségekhez, mind elszakadt egyik pillanatról a másikra.
Személyes tapasztalata az, hogy nem lehet távolról megoldani a nagyon is összetett problémákat, jelen kell lenni a közösségekben, meg kell ismerni az embereket, hiszen mindenki valamilyen egyéni problémacsomagot cipel a hátán. Vannak betegek, fogyatékkal élők, millió egyéb nehézség is kínozza ezeket az embereket a mélyszegénység mellett, de ezek közül néhány könnyen orvosolható. „Láttatok már szemüveges cigánygyereket?” – teszi fel a kérdést az előadás ezen pontján, a hallgatóság zavarodott kuncogással válaszol. Pedig néha egyszerű rövidlátás áll a tanulási nehézségek hátterében, hiszen a jellemzően hátsó sorba ültetett gyermek egész egyszerűen nem tudja lemásolni, amit a tanító a táblára rajzol.
Nagyon sok olyan gyermek van, aki már az óvodába komoly hátránnyal érkezik, hiszen a 0-3 közötti kor az az időszak, amikor az idegrendszer és rengeteg készség kifejlődik, a megfelelő ingerek elmaradása esetén később bepótolhatatlanul. Ezért az önkormányzat beindította a Biztos kezdet programot, mely éppen a legkisebbeket és édesanyjukat célozza. Mint Tischler Ferenc elmondja, ennyire korán kell beavatkozni ahhoz, hogy sikeres integrált oktatásról lehessen beszélni, különben a rendszerbe komoly hiányosságokkal érkező gyerekek stigmatizálva érzik magukat, főleg, hogy sokszor nem elkötelezett pedagógusok dolgoznak a fontos posztokon, az oktatási törvény pedig alapvetően alkalmatlan a probléma kezelésére.
Pedig – folytatja Tischler – a cigány származás nem kéne stigma legyen, hiszen sokszor az Őrkőn sétálva maga is arra vágyik, hogy közéjük tartozhasson, hiszen a „magyarokéra” rácáfolóan összetartó közösségként ismeri őket, akik nincsenek tudatában saját értékeiknek. Az ebből fakadó kisebbségi komplexusra sok önkormányzat azzal is rásegít, hogy kívülről dirigálva kiskorúsítja a közösségeket, ahelyett, hogy bevonná őket a fejlesztésekbe, és ezzel párhuzamosan keményen dolgozna a többségi társadalom komoly, és sokszor megalapozatlan előítéletein.
Ezek közül az egyik az, hogy a cigányok megélhetési céllal, a segélyért vállalnak gyermeket, miközben személyes tapasztalata szerint a magas születésszám felvilágosítás hiányából fakad a legtöbb esetben. Az ő családtervezéssel kapcsolatos oktatómunkájuk következtében 15 százalékkal csökkent egy év alatt az abortuszok száma.
Mint Tischler Ferenc elmondja, bár rövid idő alatt is sikerült újabb mérföldköveket elérniük, például a férfiak foglalkoztatására hamarosan beindul a biobrikett gyártás, illetve a járdalap öntés, mindkettő a közösség saját használatára, de a város kétkedve nézi a munkát, sok idő kell még ahhoz, hogy a két közösség közeledjen egymáshoz. Ő a bírálóknak mindig azt feleli, a következő tíz évben lehet ölbe tett kézzel kiabálva nézni a cigánykérdést, illetve keményen dolgozni megoldásokon, ő az utóbbihoz kérne egy kis türelmet, hiszen semmi sem fog megoldódni egyik napról a másikra. Mint zárásként kiemeli, a székelység, mint kisebbség nem tagadhatja meg egy másik kisebbség jogait,
hiszen azzal saját maga alatt vágja a fát, a cigányságban nem szabad ellenséget látni, együttélésre ítéltettünk.
Kerekesszékben is kerek élet
Az ebédszünet után a szervezők egy kis változást eszközölnek a programban a roma tematika folytatása helyett, az estére tervezett Tabu sarok következik, ahol a fogyatékosság a téma. A meghívott vendég, a máréfalvi születésű, jelenleg Szegeden élő Papp Szabolcs, a Nem Adom Fel Alapítvány szóvivője.
Szabolcs öthónapos korában negyvenfokos lázas volt, amikor a gyermekbénulás elleni védőoltást megkapta, így azonnal lebénult.
Azzal kezdi, hogy őt személy szerint nem érdekli, udvariasan kerekesszékesnek nevezik-e vagy másnak, mindig az emberre és a szándékra koncentrál, de – figyelmezteti a hallgatóságot – nem mindenki kezeli ezt ennyire lazán, szóval érdemes odafigyelni.
Mint mondja, a felnőttkorban, például baleset következtében székbe kerülők helyzete nehezebb, nagyobb a trauma, egy ilyen ember könnyebben kezeli ellenségként a világot. Nem mintha neki könnyű élete lett volna, hiszen gyermekkorában nem lehetett nagyon egyszerűen kezeléshez jutni, három éves korától hónapokat töltött távol a családjától különböző intézményekben, míg a szülei dolgoztak. Hét éves korában aztán leálltak a kezeléssel, mivel az egyik orvosa a füle hallatára azt mondta: nem tudom, miért hozták ezt a béna gyereket, úgysem tudunk rajta segíteni. A faluban sem tudták kezelni a helyzetet, amíg még tudott mankóval járni kisgyermekként, a testvérei kisszekérrel vitték az iskolába, délután pedig az osztálytársak húzták haza. Ilyenkor sokszor előfordult, hogy az idős bácsik rászóltak, szégyellje magát, szálljon ki azonnal, mit lustálkodik, dolgoztatja a többieket. Tanulmányait az alsó tagozat után kénytelen volt befejezni, mert romlott a lába állapota, kerekesszéket nem kapott, hason kúszva pedig nem akart iskolába menni, pedig ez lett volna az egyetlen megoldás. Ekkor megfogadta, csak azért is maga fogja keresni a kenyerét. Segített a testvérének autót szerelni, behordta szekérrel a fát az erdőről, így edzette magát, később estiben az 5-8 osztályt is elvégezte.
Egy magyarországi táborban aztán új ismeretségeket szerzett, akik segítettek neki eljönni otthonról, önállósítania magát. Egy év önkénteskedés után került a Nem Adom Fel Alapítványhoz, ahol azóta is helytáll. Dolgozik, van egy „egészséges” felesége, három gyermek édesapja. Mint megvallja, kezdetben a felesége családja nehezen fogadta, hogy a lány egy „sérült”-et választ, a nagymama például azt mondta, az utcájába se merjen bemenni, ma már jóban vannak, az idős hölgyet Szabolcs viszi autóval hetente kontrollra az orvoshoz.
Sikersztorik, mérsékelt sikerrel
A Szabolccsal folytatott bensőséges beszélgetés után folytatódik a roma tematika a szervezők által személyesnek szánt, végül némileg közhelyesre sikeredett történetekkel. Horváth Gyula Antal cigány származású színész-koreográfus szívesen beszélt származásáról, vajda tisztséget viselő nagypapájáról, aki a szekérről szöktette le a pénzt később is csak a színéről ismerő nagymamát, a Vásárhely melletti hűvösvölgyi roma közösségben táncoktatás közben szerzett tapasztalatairól, de mégsem rajzolódott ki történetéből olyan ív, ami a délelőtt megismert élethelyzetekből vezet a siker felé.
A Bahrtalo (Jó szerencsét!) című film egyik főszereplője Gábor Lajos, „Lali” is inkább stand-up comedyvel érkezik, mint szociológiai igényű önvallomással, ettől függetlenül igen sokat megtudunk tőle a Gábor-cigányok életéről, melynek középpontjában a béke fenntartása, vagy mielőbbi helyreállítása áll. Emellett szó esett a házasságról is, ahol az érzelmekkel minimum azonos helyen áll az anyagi biztonság megteremtése, hogy a fiataloknak ne kelljen a nulláról indulni. Esküdözéssel, legendákkal, kópésággal átszőtt világot rajzol fel Lali, mellyel sokszor derültséget vált ki a hallgatóság soraiban, jól fellazítva őket a délelőtti komolyságból, felkészítve őket az esti remek Szempöl-koncertre.
Politika és köcsögmentesítés
A másnap délelőtt a politikáé, Kelemen Hunor szövetségi elnök a washingtoni út tapasztalatairól beszél, Kovács Péter ügyvezető elnök az újratervezés szlogent bontja alá a fiataloknak, miközben megpróbál napirendre térni a babzsákon heverészés felett, Ráduly Róbert pedig viszontagságait regéli el a fiataloknak. Előadásaik részletei Kustán Magyari kolléga beszámolóiban olvashatóak a Maszolon (itt és itt).
Az ebédszünet után, Schanda Tamás ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár igyekszik riasztó számadatokkal, és az afrikai népességrobbanás rémképével mielőbbi szaporodásra bírni az ifjúságot, rámutatva a nemzettel szembeni kiemelt felelősségükre, de ők szerencsére maradnak inkább meghallgatni Bogdán László, a magyarországi Cserdi község polgármesterének a roma tematikát lezáró, arra fénylő koronát helyező, szuggesztív előadását. Tudják, ő az az úriember, aki „köcsögmentesítés” címen elvitte településének fiataljait, hogy lássák, az általuk ismert megoldások jellemzően hová vezetnek.
Vezetése alatt Cserdiben az évi 600 bűncselekmény 9-re csökkent, szinte mindenki dolgozik (nagy területeken vállalnak bérkapálást, emellett 17 hektárnyi saját földjükön többek között az ország legjobb minőségű burgonyáját termesztik), három roma lány pedig rendőrnek készül, emellett a környező településeket már Cserdi segíti adományokkal.
Bogdán László a cigányság legnagyobb problémájának azt tartja, hogy kiszorultak a középosztályból, a mélyszegénység pedig komoly csapda, hiszen jómaga is három általánost végezhetett csak, és 17 éves koráig sokszor dögkútból evett.
Azt is komoly gondnak tartja, hogy a politikának nem érdeke a cigányság megítélésének javítása, jóllehet, most a cigányok helyett a menekültekben találtak megfelelő ellenségképre, így a cigányság felzárkózhatott a kisebbik rossz pozícióba. Mint mondja, mindegyik politikai oldal megkereste, de nemet mondott nekik, hiszen nem szeretne senki „díszcigánya” lenni. Arra a kérdésre, hogy mire a legbüszkébb, röviden felel: szereti a hazáját, a fiatalokat pedig arra kéri, ne legyenek cinkosai a hatalomnak a címkék gyártásában és fenntartásában, hiszen mindnyájan emberek vagyunk.
Tabuktól tévhitekig
Őszinteség - igen, asztal és szék - nem
Bogdán László zárszavára kitűnően rímel a Tabu sarok esti programja, ahol a homoszexualitás a téma, méghozzá egy igazi coming out-tal (előbújással), hiszen a beszélgetés meghívott két hölgyvendége egy párnak vallja magát. A hallgatóság mindezt remekül fogadja, csak két belógott helyi fiatalember nyerít fel egyszerre, hogy „leszbik vagytok, b…meg!”, de utána ők is érdeklődéssel hallgatják a beszélgetést.
A feszültségek nélkül telő egy órában rengeteg tévhitet sikerül érinteni, például hogy köztük senki sem viseli a nadrágot, hiszen a szexuális irányultság teljesen független a nemi identitástól, mindketten teljes értékű nőnek vallják magukat, akik történetesen egymást szeretik, a szexualitás pedig pont akkora súllyal szerepel az életükben, mint bárki máséban.
A házassággal és a melegek gyermekvállalásának kérdésével kapcsolatos teoretikus kérdéseket egy huszárvágással a valóság síkjára terelik: ma is élnek Erdélyben melegek, sőt, sok személyes ismerősük nevel gyermeket, a jogok megtagadásával a témát szőnyeg alá söprik, a jelenséget viszont nem szűntetik meg. Érdekes számadattal is szolgálnak: az ő témába vágó,
Facebook-csoportjuk jelenleg 160, Kolozsváron élő magyar értelmiségi meleget számlál.
A táborból - sajnos a vége előtt másfél nappal - azzal a határozott megérzéssel távozom: a tabuk feloldása nem jelent biztosítékot a hosszú távú túlélésre, de abba biztos nem pusztulunk bele, ha a fejünket kihúzzuk a homokból, és merünk egy picit lazítani
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Korunk, Művelődés, Székelyföld
Lehet uborka- és falunapszezon, az erdélyi kultúra meghatározó havi kulturális kiadványai rendületlenül megjelennek; ha kánikula van, s ha éppenséggel szabadságon van a nép színe-java, akkor is elvihetők ezek a folyóiratok a hegyekbe, a tengerek martjára, de bármilyen külföldi helyszínre, vagy akár a szénaboglya tövébe is, hiszen vannak még honfitársaink páran, akik a szénagyűjtés és az olvasás klasszikus módozatait művelik.
A Székelyföldnél éppenséggel külön lapszám-bemutatót is tartottak, amelynek Balla Zsófia volt a vendége.
Korunk – 2015. augusztus
Történelem – (történelmi) regény
Mennyiben kellett már életében szentnek lennie István királynak, és miként viszonyulhatott a „pogány” nemzeti múlthoz? Hol végződik a nemzeti hősök iránti tiszttelet és hol kezdődik a gyalázkodás? Krónikás és Agatha Christie – mik a hasonlóságok és különbözőségek? Miért olvassuk ma is Krúdy királyregényeit? Mi a valóságalapja „Egör vára summájának”? Miként rajzolta meg Móricz a Tündérkertet, mi késztette Bánffy Miklóst az Erdélyi történet megírására? Hogyan esett Jókai „találkozása” a csíki székely krónikával? Miként értelmezhető a Wass Albert-jelenség? Mi a Hollóidő lét- és világértelmezési horizontja? Ezekre és hasonló kérdésekre keresik a választ a súlypont-tömb szerzői – Szegedy-Maszák Mihály, Veszprémy László, Zsoldos Attila, Kasza Péter, Oborni Teréz, Horn Ildikó, Hermann Gusztáv Mihály, Szász Zoltán, Pomogáts Béla, Romsics Ignác –, akik a történelem és történelmi regény közti kapcsolódásokat vizsgálják.
Művelődés – 2015. július
„Az erdélyi magyarság körében a népihez való időnkénti visszatérés nem pusztán divat, mint Magyarországon, hanem szükséglet: a megmutatkozás, azonosságunk megfogalmazásának és felmutatásának szükséglete, kényszere erősíti. A kisebbségi lét ad többlettartalmat, többletjelentést neki” – írja a Művelődési júliusi száma vezércikkében Sarány István. Írásában a szerző az első alkalommal 1931 júliusában megszervezett, manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Ezer Székely Leány Napja tartalmi-eszmei vonatkozásait ecseteli. A Közösség rovat hasábjain Horváth Sz. István a nyugatra vándorolt ember szemével boncolgatja az erdélyiség mivoltát, Dávid Lajos pedig a Krasznagyöngyről Csíksomlyóra gyalogosan elzarándokoló Szaniszló Józseffel beszélget. Kálóczy Katalin Berky Annával készített interjújából megtudhatjuk a szovátai Teleki Oktatási Központ létrejöttének körülményeit. A Kibeszélő rovatban Laczkó Vass Róbert Boros Loránd idegenvezetővel és a gábor-cigány kultúra szenvedélyes kutatójával beszélget. Az Enciklopédia rovatban Murádin Jenő a kolozsvári egykori Iparmúzeumot és gyűjteményeit mutatja be, a Galéria rovatban pedig Pásztor Csenge Bíborka a több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrékról értekezik. A Könyvesház rovatban Lakatos Artur a Killyéni András által szerkesztett többszerzős Retro-Sport, 2014 című kötetet ajánlja az olvasóknak. A Vadrózsák rovatban Szűcs György Áron érmelléki tájházakat és gyűjteményeket mutat be, Nyisztor Ilona pedig a nemrég Pusztinában lezajlott hetedik zenetáborról számol be. A lapszám színes borítóin Ádám Gyula és Pozsony Ferenc felvételei láthatók.
Székelyföld – 2015. július
A folyóirat a kánikula közepén is érdekfeszítő írásokkal örvendezteti meg az olvasót. Akár szabadság idejére is elvihető ez a lapszám, amely értékes és emlékezetes tartalommal töltheti ki pihenésünket, illetve újból és újból felhívhatja figyelmünket kultúránk sokoldalúságára és múltunk egy-egy szeletére. A Szépirodalom rovatban Markó Béla, Vajda Anna, Ferencz Imre, Bogdán Emese, Horváth Benji, Selyem Zsuzsa, Farczádi Róbert újabb írásait találjuk. A Disputában Fekete Vince: Balla Zsófia székfoglalója elé címmel ír köszöntőt, a továbbiakban pedig Balla Zsófia közöl saját írást. A Nobile Officiumban „A nemesi származás nem érdem, hanem következmény” címmel Oláh-Gál Elvira beszélgetés Bánffy Fruzsinával. Nagy Szabolcs: A gondok hullámai közt (Egy 1919. áprilisi jelentés Erdély védelmének kulcspontjából), Kis Krisztián Bálint: Adalékok a székelyföldi levente-egyesületek történetéhez címmel olvashatunk az Irattárban. A Ködoszlásban Hencz Hilda: Magyar Bukarest a kommunizmus alatt című írását találjuk (János András fordításában). Az Ujjlenyomatban Ambrus András: „Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál…” (Lejegyezte: Bálint Csaba). A Szemlében Báthori Csaba: Minden belülről származik (Markó Béla: Elölnézet), Adorjáni Anna: Csörömpöl a szó (Michel Houellebecq: Behódolás) címmel néhány közelmúltban megjelent kötetről közöl kritikákat a lap. A szerkesztők pedig Michel Houellebecq, Tóásó Előd, Rainer Maria Rilke és Ernest Hemingway egy-egy könyvéről, friss olvasmányélményeikről írnak. A Székely Könyvtár egyik pünkösdre megjelent kötetét (Csiki László Titkos fegyverek), a pályatárs, Vári Attila ajánlja. Végül ismételten felhívják a figyelmet a Márton Áron-pályázatra. A lapszámot Koter Vilmos munkáival illusztrálták.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Mesékkel, kutyákkal, tyúkokkal, príma prímásokkal Mérában
Ma és holnap is mehetünk a világzenei fesztiválra
Fellélegezhettünk péntek délben: tavaly óta (még?) nem nőtte túl magát Méra világzenei fesztiválja, így érvényesült a szervezők eredeti szándéka, miszerint egy családias, meghittebb esemény házigazdája legyen a Szarka-telek. Az biztos, hogy nem kellett tolonganunk, ebben talán az is segített, hogy aki éppen nem nyaral Mérától és Kolozsvártól távol, az pénteken még alighanem dolgozott. Mire e sorokat írjuk, nyugatról már ferdén süt be a nap a szőlőlevelek között, gyakorlatilag hétvége van, a csűrszínpadon éppen a Fölszállott a páva gyerekversenyzői remekelnek, és többszázas tömeg tapsol nekik. Pató Pállal is „találkoztunk”: a chillzone kora délután még zárva volt, a két fotókiállítást csak órákkal később rendezték be, a felnőtt táncoktatás pedig (érdeklődés híján?) elmaradt. De pazarul éreztük magunkat a kézműves gyerekudvarban, Agócs Gergely csudameséit hallgattuk, és a legjobb prímásoknak tapsolhattunk.
Ébredezik a falu, ébredezik a fesztivál. Kicsit későn ugyan, hiszen dél is elmúlt, de alighanem későn is ért véget a csütörtök esti nyitónap. Emitt szegecselnek, amott feliratot ragasztgatnak, tyúkok káricsálnak, még mindig megvan a két harcias puli a gyerekudvarban, kényelmes, csendes mocorgás a Szarka-telek.
Sóóó, bors, paprika…
énekelte a tucatnyi gyermek, és dobogtatták hozzá a csűr földjéről a port Oláh Orsolyával. Száz félelmetes kutyáról is énekeltek, meg a poklokat is megjárták nagy merészen, meg holmi kecskéket kecsegtettek és simigáltak. A kézműves udvart a Budapesti Hagyományok Háza és a májusban megalakult Mókatár egyesület vezette, amelynek tagjai Kolozsváron és környékén táncosokként régóta ismerik egymást, ők az „elkövetői” a Heltai alapítvány nyári gyermekfoglalkozásainak. Öt lány alapította az egyesületet, ki angoltanár, ki magyartanár, Orsolya zenetanár, fuvolát, furulyát, néptáncot tanít óvodákban, iskolákban. Mérában gyöngyfűzéssel, körmönfonással, nemezeléssel várják az érdeklődőket. A tőlük igényelt tevékenység függvényében segítőket is visznek magukkal, Mérába például tízen jöttek. Aki szeretné, a Facebookon megtalálja őket Mókatár Egyesület néven.
A táncban megfáradt aprónépet és a néhány anyukát, apukát Agócs Gergely kívánságmeséje kényeztette. Kérték, hogy feltétlenül legyen benne királylány, hát volt. Egy titkos királylány, de olyan szép, hogy alsó ajka eper, felső ajka szamóca (vagy fordítva…?), és alig mert pislogni, mert olyankor másfél méteres szempillái a homlokát böködték. Most már minden gyermek tudja azt is, mi a gulya, mert az olyan, mint egy bentlakásos óvoda, csak teheneknek. Ízes tájszólásán túl ilyenféle finomságokban részeltette mesemondónk az egybegyűlteket – és szombaton is ott lesz Mérában.
Mialatt a gyermektáncház és a mesemondás javában zajlott, a háttérben még mindig dolgoztak Cosmin Giurgiu kalotaszegi fotókiállításán – ehhez kapcsolódóan vasárnap lesz vele egy érdekesnek ígérkező beszélgetés a Kalotaszeg brandről, amelyet a fotós a román közösségben is szeretne tudatosítani, felépíteni.
A meghirdetett kezdéskor hiába kerestük a chillzone-ban Henics Tamás fotókiállítását Fodor Neti Sándor arcairól, a vashidat lezárták, és érdeklődésünkre elmondták, hogy a képeket még el sem helyezték, jöjjünk vissza úgy két óra múlva. Elmentünk hát a Bivalymúzeumba, ahol viszont nagyon pontosan kezdték a prímásvetélkedőt.
Kalotaszegi néphagyomány filmekben
Talán a koradélutáni időpontnak tudható be, hogy az Archív felvételek Kalotaszegről című filmre csak néhány önkéntes, illetve az udvart védő kutya volt kíváncsi. A film volt talán az egyetlen olyan kötött programpont, amely a megadott időpontban kezdődött, és amelynek helyszínét, a Csűrstúdiót még nem építették a szervezők. A néhány önkéntestől tudhattuk meg: az öt, színes és fekete-fehér felvételből összevágott film Méra és a környező falvak néphagyományát, ismert táncait, táncosait, zenészeit, népviseletét mutatja be.
A filmben felhasznált audiovizuális anyagok nyers, megvágatlan felvételek, az első anyagban például az operatőr hangja is bennmaradt, amint egy képtorzuláskor épp a kollegájának kiáltja „Ez így nem lesz jó”.
Az Archív felvételek Kalotaszegről című filmet vetítik még szombaton és vasárnap is, szintén a Csűrstúdióban, míg a híres prímásról, Fodor Sándor Netiről készített, péntek délután is vetített két portréfilmet vasárnap nézhetik meg újra az érdeklődők. Szintén vasárnap A „Neti” című film lejátszása után Boros Lóránd beszélget a film rendezőjével, Vincze Zoltánnal.
Az első kalotaszegi prímásverseny
A Hagyományok háza Balatonfüreden szervezi meg hagyományosan a prímásversenyt, ám a mérai fiatalok, fesztiválszervezők kérésére az erdélyi Hagyományok Háza mozgalommal közreműködve szervezték meg első alkalommal Erdélyben is a versenyt. A Hagyományok Háza egyik képviselője elmondta: a kalotaszegi dallamokban is verseny „lakik”, a legényesek során a férfiak is mindig a tehetségüket, tudásukat, ügyességüket bizonyították, így nem csoda, hogy itt is szerveznek hasonló megmérettetést.
Az első Kalotaszegi Prímásversenyen kilenc, 16–35 év közötti, az erdélyi táncházmozgalomban aktívan részt vevő prímás versengett. A Pál István Szalonnából, Pap Istvánból, Major Leventéből, a tavalyi balatonfüredi prímásverseny győzteséből, Fazakas Leventéből, illetve a kísérőzenekar tagjaiból álló zsűri döntötte el a jelentkezők közül ki húzta legjobban, legszebben a talpalávalót, ki a legrátermettebb prímás.
Nagyon érdekelt: hogyan is zajlik egy prímásverseny, illetve mit vesz figyelembe a zsűri, amikor arról dönt, ki az ügyesebb, tehetségesebb. A prímások egy brácsásból és egy bőgősből álló kísérőzenekarral léptek fel, két körben „méretkeztek meg”. Első körben előre megadott dallamokat kellett eljátszanak, Fodor Sándor Neti prímás archív felvételeiből készültek mindannyian. Az archív anyagok közül a Hajnali dallam című lassú kötelező volt minden résztvevő számára, ezen kívül szabadon választhattak a híres, nemzetközi szinten elismert zenész repertoárjából. A második körben pedig szabadon választott dallamokat játszották, szintén kísérőzenekarral.
A Bivalymúzeumban zajló rendezvényre nagyon sokan voltak kíváncsiak: az érdeklődők a bejárati ajtónál is leselkedtek, hallgatóztak, a nézők sorai között pedig meghívottak, sajtósok és előadók is ültek, mind figyelemmel kísérték a versenyt, a versenyzőket vastapssal jutalmazták.
Felnőtt mese és gyerekeskedés
Újabb próbát tettünk a chillzone-ban (ez kapja tőlem egyébként a fesztivál egyik legnagyobb pirospontját): egy domboldal kevéssé lejtős tetején gyümölcsfák hűs árnyékában üldögélhetünk, vagy függőágyakban bújhatunk el, miközben kissé megszűrve pontosan halljuk, mi történik a vashídon túl, a színpadon. Az idén a patak partján is padokat helyeztek el, és érdekes egyezményes jelek kapcsán ultraszelektíven gondoskodhatunk hulladékainkról. A chillzone-ban Fodor Neti Sándor portréi még mindig csak töredékesen köszöntek vissza ránk, de a diszkrét hangszórókból Agócs Gergely ízes tájszólása csalogatott a felnőtt meséhez. Aminek tekervényes fordulatait péntek délután még nem annyira felnőttek, mint inkább kamasz fiúk hallgatták, majd’ egy óráig jókat nevetve a tréfákon. A végére már a felnőttek is begyűltek, és gyanítom, hogy szombaton egész tömeg lesi majd a programot, nehogy lekésse a mesemondást.
A hat órai zárása előtt még szántunk egy bő félórát a kézműves udvarra, úgyhogy a Budapest közeli Gödön fogyatékosok számára kézműves tevékenységeket vezető, egyébként bőrdíszműves Sáritól megtanultuk a négyesfonást, karkötőnk végére bogot is kötöttünk, majd vízbe áztattuk, megsirítettük, mint a kürtőskalácsnak való tésztát (ideszáll édes illata a Szarka-telek előtti mozgó sütődéből!), aztán festékbe gyömöszöltük… Szó ami szó, szerintem mindenki elirigyli majd tőlünk a szerkesztőségben. A kettős tekerésűre már nem jutott időnk, de gyöngyöt fűzni sem, nemezelni, agyagozni sem, és csak megcsodálhattuk a kislányokat, amint nagy kitartással fűzögették mesebeli nagyságú (jókora arasznyi!) fatűvel a fonalat körbe-körbe a karmantyún, mígnem szépséges nyakbavaló telefontartó kerekedett belőle. Vagyis azt hiszem, feltétlenül vissza kell jönnünk a hétvégén…
KEREKES EDIT, SARÁNY ORSOLYA / Szabadság (Kolozsvár)