Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Boros István
8 tétel
2000. szeptember 5.
Belényesen tartották szept. 1-3-a között a VI. Partiumi Honismereti Konferenciát, melyet Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédelmi Bizottság elnöke nyitott meg. Szatmári Elemér Kőröstárkányról, Máthé László lelkész Várasfenesről, Szigeti József Magyarremetéről, Boros István pedig Belényesújlakról és környékéről beszélt. Földessy Mária Belényessonkolyost és Kőrösjánosfalvát mutatta be, Egyed Teréz a várasfenesi népszokásokat. Szatmári Ildikó, a Babes-Bolyai Egyetem utolsó éves magyar-néprajzszakos hallgatója faluja, Kőröstárkány és a belényesi medence demográfiai problémáit taglalta a kőröstárkányi református egyházközség anyakönyvei alapján. Dánielisz Endre a Fekete-Körös-völgyi magyarság néprajzának különböző aspektusairól értekezett. A jelenleg Miskolcon élő Kún József tanár beszélt Belényeshez való kötődéséről. Hosszú éveket töltött a szekuritáté börtöneiben. Gyakran jár haza, összegyűjtötte szülőföldje még megmaradt népművészeti, népzenei hagyományait, és egész életművével örök emléket állított szűkebb pátriája embereinek. Bemutatták Zsisku János Belényes monográfiája c. könyvét. Az Árpád-kori települések ismertetése jegyében a nagyváradi Kordics Imre Asszonyvásárt, Kiss Kálmán Túrterebes helyneveit, Tövissi József kolozsvári professzor Vargyas községet mutatta be. Kovács Rozália Érmihályfalva temetőjének csónak alakú fejfáiról beszélt. - Balogh Ferenc műépítész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke arról tájékoztatott, hogyan készült az a CD, amely az erdélyi műemlékek térinformatikai rendszerezéséhez járult hozzá. Érdekes volt Major Miklósnak a szilágynagyfalui besenyő település feltárásáról szóló munkája, de Antal Béla Biharpüspökiről valló dolgozata is, nemkülönben Nagy Mária munkája az Őssi nevű településről. Karacs Zsigmond a Belényesi Főgimnázium 1896/97-es anyakönyvét mutatta be. Dukrét Géza Szentjobb nevének és eredetének történelmét, Bara Eszter Ákos, Görbe István pedig Dabolc történetét ismertette. György Irén szalacsi történelemtanárnő községének 1772-es urbáriumát elemezte. A konferencián bemutatták a Partiumi Füzetek 13., A szabadságharc zászlaja alatt című kötetét. /Pávai Gyula: VI. Partiumi Honismereti Konferencia. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 5./
2003. augusztus 20.
""Tizenkilencre jött a negyvennégy, / jelentve ártatlanok vesztét, / Kupacba halomba lövette / Egyformán aggastyán és gyermek." - olvasható Zsiskú János versében. Az 1996-os Őrtornyaink című kiadványban írtak arról, hogy 1919-ban és 1944-ben Belényes vidékén többszáz magyar férfi esett a nemzeti gyűlölet áldozatául, a felbőszült románság lemészárolta őket. Eleinte csak suttogva emlékeztek a falvak, ma már nyíltan kimondják: Magyarremetén 43, Kisnyégerfalván 17, Kőröstárkányban 87, Gyantán pedig 40 magyar embert végeztek ki. Aug. 17-én erre emlékeztek Belényesben, a régió központjában, három kopjafát állítottak a református templom udvarán a Communitas Alapítvány, a belényesi RMDSZ és a református egyház közös támogatásával. Boros István református lelkész a kopjafák felavatását megelőző ünnepségen arra kérte az egybegyűlteket: megbékélve tekintsenek vissza 19-es és 44-es eseményekre. Az emlékjelhagyást kezdeményező Miklós János belényesi képzőművész kifejtette, hogy az 1830-as években iparművészek tették hagyománnyá a kopjafaállítást. A képzőművész elmondta, hogy Zsiskú János lelkész-költővel már 1996-ban, közös könyvük, az Őrtornyaink megjelenésekor szövögetni kezdték a most megvalósult tervet. A kötegyáni Ungvári Mihály, Szőke Sándor, ifj. Ungvári Mihály, Belényesből pedig Miklós János és Antal András fafaragó művészek egy hetes alkotótáborban láttak munkához, hogy kifaragják az emlékjeleket. Lakatos Péter Bihar megyei RMDSZ-elnök véleménye szerint a Belényes-vidéki vérengzésben nem csak azok voltak a hibásak, akik meghúzták a ravaszt, hanem azok a politikai vezetők is, akik cinkos magatartással és hangulatkeltéssel előidézték, s büntetlenül hagyták ezt. "Marosvásárhely fekete márciusa intő jel azoknak, akik úgy gondolják, hogy megengedhetjük magunknak érdekvédelmi szervezetünk szétdarabolását"- fejtette ki az elnök. Az ünnepségen elszavalták Zsiskú János alkalmi versét: "...Belényes úgy, mint vidékközpont / kopjafák alól igent mond / sürgetve azt a régi elképzelt / nagy, történelmi jóvátételt, hogy legyen egyszer ez a két nép / kopjafák alatt összebékélt." /(Balla Tünde): Kopjafaállítás emlékjelhagyással. Tisztelgés a Belényes-vidéki vérengzés áldozatai előtt. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 20./"
2016. március 26.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (2.)
Lelkipásztor érkezik
A negyvennyolcas magyar emigráció tagjai közül kiemelkedik Koós Ferenc lelkipásztor. Bukarestbe az Erdélyi Református Főkonzisztórium nevezte ki 1855 virágvasárnapján, április elsején kezdte szolgálatát.
1828-ban Szászrégenben született, a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult, Bem József honvédjeként részt vett az 1848-as forradalomban. Hogy be ne zárják, kénytelen volt elhagyni szülővárosát, csak valamivel később fejezhette be vásárhelyi teológiai tanulmányait. Több egykori diáktársával folytatni akarta a Habsburg-iga elleni harcot; volt, akit már azért is bebörtönöztek, mert egy Kossuth-bankót találtak nála. Koós is börtönben ült 1852-ben rövid ideig, de bizonyítékok hiányában kiengedték. (...)
Sok magyar emigráns menekült a Román Fejedelemségekbe, legtöbben Bukarestet választották. Itt szőtte összeesküvését Makk ezredes is, aki a fegyverszállítmányokat irányította. Az összeesküvésre vonatkozó részleteket a megtorlást és az 1852–1857 közötti börtönéveket túlélő áldozatok feljegyzéseiből tudunk, ezeket Koós 1870-ben jelentette meg saját jegyzeteivel Történelmi dolgozatok címmel. Makk József 1851–1854 között lakott Bukarestben, és honfitársai segítségét kérte elszállásolása, kiáltványok kinyomtatása vagy az összeesküvők közötti kapcsolattartás ügyében. Az összeesküvés felgöngyölítésekor több magyart hallgattak ki és tartóztattak le, később be is zártak különböző társadalmi rangú férfiakat és nőket egyaránt, Böhm János gyógyszerész (aki egyik házkutatás során agyvérzésben meghalt) egyik egyszerű szolgálólányától kezdve Pereczky Horváth Teréz grófnőig, aki a Lahovary és Fălcoianu családnál volt nevelőnő. Nagy József szabó, akinek fontos szerepe volt az összeesküvők elszállásolásában, 1852–1857 között ült börtönben feleségével együtt. Dimény lelkipásztor ekkorra meghalt már a börtönben, és akit bújtatott, Váradit is elfogták és kivégezték. (...) Az osztrák hatóságok román támogatással fenyegetőztek, mert „a magyar kutyák nem nyugosznak, s még a nők sem férnek bőrükbe... majd megtanítjuk őket!” A kihallgatások során irgalom nélkül verték a nőket is. Aki végül elárulta őket, egy Biró Mihály nevű Görgény-völgyi földbirtokos volt.
A nagyszebeni bíróság 1857-ben hét személyt ítélt el, kettőjüket életfogytiglani börtönre: Horváth Teréz grófnőt és a Makk ezredesnek szállást adó Boros Istvánt, hárman tíz-tíz évet kaptak – köztük Böhm Paksi Róza, a gyógyszerész özvegye, négy gyermek anyja és Danielis Károly litográfus; a másik litográfust, Pál Andrást két év börtönre ítélték. Török János és Rezei József felcsereket ártatlannak találták. Szerencsére az elítéltek 1857 májusában kegyelmet kaptak. Ilyen körülmények között, a félelem és gyanakvás légkörében érkezett Bukarestbe Koós lelkipásztor. Végigkövethette az utolsó letartóztatásokat, és őt is kihallgatták. 1856-ban, nem sokkal azután, hogy Bukarestbe érkezett, Koós újabb összeesküvés közepében találta magát. Éber Nándor, a Times tudósítója egy csomagot hagyott nála megőrzésre. Ekkoriban fegyvereket szállítottak Galacról Bákóba, és a csomagban a fegyverek leltárlistája volt. A fegyverraktárat felfedezték a hatóságok, de sikerült ez alkalommal is tisztáznia magát a vád alól.
Koóst évekig megfigyelték az osztrák hatóságok, néhányszor csapdát is állítottak neki, tudván, hogy magyar menekültek fordulnak hozzá segítségért, azaz útlevelet és pénzt kérni. Bár püspöke intette, hogy ne avatkozzék politikai ügyekbe, Koós segített, ahogy tudott. Két magyar kocsmáros biztosította a szállást és kosztot, a számlát pedig Koós fizette adományokból, de néha a saját zsebéből is. Az egykori forradalmárok csak 1867-ben, az osztrák–magyar kiegyezés után kaptak közkegyelmet. Szabadon hazatérhettek, már nem kellett üldöztetéstől tartaniuk, de egy részük úgy döntött, hogy örökre külföldön marad.
A veszélyek és nehézségek nem akadályozták Koóst abban, hogy a hívei érdekében tevékenykedjék. Néhány értelmiségi és egykori honvéd segítségével, fiatalsága teljes lendületével – még csak 27 éves volt – a Bukarestbe érkezését követő öt évben lerakta az első művelődési, segélyző és szakmai egyletek alapjait, épített egy iskolát, szerkesztette és kiadta Bukarest első magyar lapját. Néhány újabb év alatt templomot is épített. Vezérlőelveit vallotta a Kárpátokon túli magyarság többsége: hálásaknak lenni a román állam vendégszeretetéért, tisztelni a román törvényeket és hagyományokat, de megőrizni saját nyelvüket, vallásukat és hagyományaikat, azaz nemzeti identitásukat. Az osztrák konzulátus megfigyelése alatt álló Koós tudta, hogy mennyire kockázatos bárminemű, a nemzeti identitás megőrzésére irányuló szervezkedés, úgyhogy az apró lépések taktikáját választotta. Bukarestbe érkezve láthatta, hogy a református hitközség vezetői német nőkkel házasodtak, a családban németül beszéltek, és gyermekeik már nem ismerték a magyar nyelvet. A magyarok többsége egy furcsa, torzult nyelvet beszélt, melyet alig értett meg. Rájött, hogy nem szorítkozhat kizárólag a lelkipásztori tevékenységre, annál is inkább, mert a kálvinistáknál hetente csak egy istentisztelet van, és az ünnepi alkalom is kevés. A magyaroknak sokkal többre volt szükségük, hogy ne felejtsék el anyanyelvüket és kultúrájukat, hogy ne feledjék magyar voltukat: magyar iskolára volt szükségük, hogy el ne tűnjenek.
Az első magyar újság
1860-ban érett meg az idő egy napilapra is./.../. A lapkiadás ötlete Váradi Ádámtól származott, aki javasolta Koósnak, mint a Hunnia elnökének, hogy vegye át a kiadást. Az ötletet az erdélyi sajtó is felkarolta, és nagyszabású előfizető- és támogatótoborzó kampányba kezdett. Habár az eredmény nem volt valami biztató, 1860 május 15.-én megjelent a Bukaresti Magyar Közlöny bemutató száma, ez volt a bukaresti magyarság első lapja, ugyanakkor az első, a Habsburg Birodalom határain kívüli magyar nyelvű hetilap. A lap nyíltan hirdetett célja az anyaország és a szétszóródott magyarság közti kapcsolat megteremtése, de egyfajta politikai útmutatóként is szolgált a nemzetek, elsősorban románok és magyarok közti jó viszony erősítésében. Nem halt meg a magyar haza felszabadulásának reménye sem.
A lapszerkesztés nem volt zökkenőmentes. A bemutató szám megjelenése után Váradi hirtelen elhagyta az országot és Svájcba távozott. A következő számot már Oroszhegyi Szabó József orvosnak kellett volna szerkesztenie, akinek pesti diákkorából már volt sajtótapasztalata. A forradalom kitörésekor félbeszakította tanulmányait, és katonának állt. 1851-ben elfogták, tíz év börtönre ítélték, ebből ötöt ült le. Kiszabadulása után folytatta tanulmányait, letette az orvosdoktori és szülészmesteri vizsgákat. Elhagyta Magyarországot és Romániába költözött, rövid idővel azután, hogy átvette a lap szerkesztését, a román hatóságok Foksányba és Balta Albă gyógyfürdőre nevezték ki orvosnak. Oroszhegyi onnan is rendszeresen küldte cikkeit, indított egy politikai és egy román-magyar kapcsolatokról szóló rovatot is. Ez utóbbiban az Andrei Şaguna vezette szebeni Telegraful român lapból lefordított cikkek sorozata jelent meg, fontosnak tartotta, hogy a magyarok megismerhessék a románok róluk alkotott véleményét. A lemondását követelő aradi Românul támadására Oroszhegyi 1862-ben elhagyta Romániát; a kiegyezés után abban reménykedett, hogy galaci konzulnak nevezik ki, de 1870-ben agyvérzésben meghalt. A románok közt töltött éveiről szóló emlékiratai csak 1942-ben jelentek meg, Román élet címmel. Meglepő, hogy ezekben nincs egy magyar név, nem szerepel egyetlen utalás sem honfitársaira, kortársaira.
A bemutatkozó lapszám után szerkesztő nélkül maradt hetilap megjelentetésének felelőssége Koósra hárult. Neve, ideiglenes szerkesztőként, június 16-án jelent meg, a lap tulajdonképpeni első számának fejlécén. Szerencsére még 1855-ből voltak publicisztikai tapasztalatai, Szathmáry novemberben pedig magyar betűs nyomdával szerelte fel.
Az első három szám 300-300 példányban jelent meg, később ez 450-re nőtt. A megrendelések, valamint a szerkesztőségnek küldött levelek képet mutatnak a Kárpátokon kívüli román térségben szétszóródó magyarságról, Szörényvártól Călăraşi-ig vagy Botoşani-ig. Harminc példányt küldtek a moldvai csángóknak; Klézsén élt Incze Petrás János, aki az elsők között foglalkozott a csángó néphagyományok gyűjtésével. Petrás már két évtizede misézett magyarul, és hívei mind beszélték anyanyelvüket. A lap néhány példánya Erdélybe, Magyarországra, Bécsbe, sőt még Párizsig is eljutott. Megjelenését még a szebeni Telegraful is üdvözölte, miközben egy augsburgi újság valóságos veszélyként értékelte.
A hetilap mai szemmel is lenyűgözően sokoldalú volt. A bevándorlókkal megismertették a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális életet, a gyorsabb és hatékonyabb integráció érdekében a román szokásokat és hagyományokat. Ismertettek betelepülőket közvetlenül érintő törvényes intézkedéseket (tulajdonjogi vagy az állampolgársággal összefüggésben, stb.), bemutatták Cuza korának főbb politikai eseményeit, s a jobbágyok jogi helyzetét, a havasalföldi egészségügyi állapotokat, de foglalkoztak a román történelemmel és kultúrával is. A magyarok bukaresti, de vidéki honfitársaikról is tájékozódhattak a lapból, ez segített eloszlatni a magány és elhagyatottság érzetét./.../ A moldvai csángók keserves sorsáról már a mutatványszámban is szó esett, részletet közöltek Jerney János 1844-1845-ös útinaplójából. Jerney megállapította, hogy az olasz katolikus misszionárusok megalázó módon büntetik a magyar híveket, hogy ,,a magyar népből a magyar érzelmet és nyelvszeretetet minden áron irtogassák, és az általuk könnyeben tanult oláhhoz szoktassák.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Lelkipásztor érkezik
A negyvennyolcas magyar emigráció tagjai közül kiemelkedik Koós Ferenc lelkipásztor. Bukarestbe az Erdélyi Református Főkonzisztórium nevezte ki 1855 virágvasárnapján, április elsején kezdte szolgálatát.
1828-ban Szászrégenben született, a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult, Bem József honvédjeként részt vett az 1848-as forradalomban. Hogy be ne zárják, kénytelen volt elhagyni szülővárosát, csak valamivel később fejezhette be vásárhelyi teológiai tanulmányait. Több egykori diáktársával folytatni akarta a Habsburg-iga elleni harcot; volt, akit már azért is bebörtönöztek, mert egy Kossuth-bankót találtak nála. Koós is börtönben ült 1852-ben rövid ideig, de bizonyítékok hiányában kiengedték. (...)
Sok magyar emigráns menekült a Román Fejedelemségekbe, legtöbben Bukarestet választották. Itt szőtte összeesküvését Makk ezredes is, aki a fegyverszállítmányokat irányította. Az összeesküvésre vonatkozó részleteket a megtorlást és az 1852–1857 közötti börtönéveket túlélő áldozatok feljegyzéseiből tudunk, ezeket Koós 1870-ben jelentette meg saját jegyzeteivel Történelmi dolgozatok címmel. Makk József 1851–1854 között lakott Bukarestben, és honfitársai segítségét kérte elszállásolása, kiáltványok kinyomtatása vagy az összeesküvők közötti kapcsolattartás ügyében. Az összeesküvés felgöngyölítésekor több magyart hallgattak ki és tartóztattak le, később be is zártak különböző társadalmi rangú férfiakat és nőket egyaránt, Böhm János gyógyszerész (aki egyik házkutatás során agyvérzésben meghalt) egyik egyszerű szolgálólányától kezdve Pereczky Horváth Teréz grófnőig, aki a Lahovary és Fălcoianu családnál volt nevelőnő. Nagy József szabó, akinek fontos szerepe volt az összeesküvők elszállásolásában, 1852–1857 között ült börtönben feleségével együtt. Dimény lelkipásztor ekkorra meghalt már a börtönben, és akit bújtatott, Váradit is elfogták és kivégezték. (...) Az osztrák hatóságok román támogatással fenyegetőztek, mert „a magyar kutyák nem nyugosznak, s még a nők sem férnek bőrükbe... majd megtanítjuk őket!” A kihallgatások során irgalom nélkül verték a nőket is. Aki végül elárulta őket, egy Biró Mihály nevű Görgény-völgyi földbirtokos volt.
A nagyszebeni bíróság 1857-ben hét személyt ítélt el, kettőjüket életfogytiglani börtönre: Horváth Teréz grófnőt és a Makk ezredesnek szállást adó Boros Istvánt, hárman tíz-tíz évet kaptak – köztük Böhm Paksi Róza, a gyógyszerész özvegye, négy gyermek anyja és Danielis Károly litográfus; a másik litográfust, Pál Andrást két év börtönre ítélték. Török János és Rezei József felcsereket ártatlannak találták. Szerencsére az elítéltek 1857 májusában kegyelmet kaptak. Ilyen körülmények között, a félelem és gyanakvás légkörében érkezett Bukarestbe Koós lelkipásztor. Végigkövethette az utolsó letartóztatásokat, és őt is kihallgatták. 1856-ban, nem sokkal azután, hogy Bukarestbe érkezett, Koós újabb összeesküvés közepében találta magát. Éber Nándor, a Times tudósítója egy csomagot hagyott nála megőrzésre. Ekkoriban fegyvereket szállítottak Galacról Bákóba, és a csomagban a fegyverek leltárlistája volt. A fegyverraktárat felfedezték a hatóságok, de sikerült ez alkalommal is tisztáznia magát a vád alól.
Koóst évekig megfigyelték az osztrák hatóságok, néhányszor csapdát is állítottak neki, tudván, hogy magyar menekültek fordulnak hozzá segítségért, azaz útlevelet és pénzt kérni. Bár püspöke intette, hogy ne avatkozzék politikai ügyekbe, Koós segített, ahogy tudott. Két magyar kocsmáros biztosította a szállást és kosztot, a számlát pedig Koós fizette adományokból, de néha a saját zsebéből is. Az egykori forradalmárok csak 1867-ben, az osztrák–magyar kiegyezés után kaptak közkegyelmet. Szabadon hazatérhettek, már nem kellett üldöztetéstől tartaniuk, de egy részük úgy döntött, hogy örökre külföldön marad.
A veszélyek és nehézségek nem akadályozták Koóst abban, hogy a hívei érdekében tevékenykedjék. Néhány értelmiségi és egykori honvéd segítségével, fiatalsága teljes lendületével – még csak 27 éves volt – a Bukarestbe érkezését követő öt évben lerakta az első művelődési, segélyző és szakmai egyletek alapjait, épített egy iskolát, szerkesztette és kiadta Bukarest első magyar lapját. Néhány újabb év alatt templomot is épített. Vezérlőelveit vallotta a Kárpátokon túli magyarság többsége: hálásaknak lenni a román állam vendégszeretetéért, tisztelni a román törvényeket és hagyományokat, de megőrizni saját nyelvüket, vallásukat és hagyományaikat, azaz nemzeti identitásukat. Az osztrák konzulátus megfigyelése alatt álló Koós tudta, hogy mennyire kockázatos bárminemű, a nemzeti identitás megőrzésére irányuló szervezkedés, úgyhogy az apró lépések taktikáját választotta. Bukarestbe érkezve láthatta, hogy a református hitközség vezetői német nőkkel házasodtak, a családban németül beszéltek, és gyermekeik már nem ismerték a magyar nyelvet. A magyarok többsége egy furcsa, torzult nyelvet beszélt, melyet alig értett meg. Rájött, hogy nem szorítkozhat kizárólag a lelkipásztori tevékenységre, annál is inkább, mert a kálvinistáknál hetente csak egy istentisztelet van, és az ünnepi alkalom is kevés. A magyaroknak sokkal többre volt szükségük, hogy ne felejtsék el anyanyelvüket és kultúrájukat, hogy ne feledjék magyar voltukat: magyar iskolára volt szükségük, hogy el ne tűnjenek.
Az első magyar újság
1860-ban érett meg az idő egy napilapra is./.../. A lapkiadás ötlete Váradi Ádámtól származott, aki javasolta Koósnak, mint a Hunnia elnökének, hogy vegye át a kiadást. Az ötletet az erdélyi sajtó is felkarolta, és nagyszabású előfizető- és támogatótoborzó kampányba kezdett. Habár az eredmény nem volt valami biztató, 1860 május 15.-én megjelent a Bukaresti Magyar Közlöny bemutató száma, ez volt a bukaresti magyarság első lapja, ugyanakkor az első, a Habsburg Birodalom határain kívüli magyar nyelvű hetilap. A lap nyíltan hirdetett célja az anyaország és a szétszóródott magyarság közti kapcsolat megteremtése, de egyfajta politikai útmutatóként is szolgált a nemzetek, elsősorban románok és magyarok közti jó viszony erősítésében. Nem halt meg a magyar haza felszabadulásának reménye sem.
A lapszerkesztés nem volt zökkenőmentes. A bemutató szám megjelenése után Váradi hirtelen elhagyta az országot és Svájcba távozott. A következő számot már Oroszhegyi Szabó József orvosnak kellett volna szerkesztenie, akinek pesti diákkorából már volt sajtótapasztalata. A forradalom kitörésekor félbeszakította tanulmányait, és katonának állt. 1851-ben elfogták, tíz év börtönre ítélték, ebből ötöt ült le. Kiszabadulása után folytatta tanulmányait, letette az orvosdoktori és szülészmesteri vizsgákat. Elhagyta Magyarországot és Romániába költözött, rövid idővel azután, hogy átvette a lap szerkesztését, a román hatóságok Foksányba és Balta Albă gyógyfürdőre nevezték ki orvosnak. Oroszhegyi onnan is rendszeresen küldte cikkeit, indított egy politikai és egy román-magyar kapcsolatokról szóló rovatot is. Ez utóbbiban az Andrei Şaguna vezette szebeni Telegraful român lapból lefordított cikkek sorozata jelent meg, fontosnak tartotta, hogy a magyarok megismerhessék a románok róluk alkotott véleményét. A lemondását követelő aradi Românul támadására Oroszhegyi 1862-ben elhagyta Romániát; a kiegyezés után abban reménykedett, hogy galaci konzulnak nevezik ki, de 1870-ben agyvérzésben meghalt. A románok közt töltött éveiről szóló emlékiratai csak 1942-ben jelentek meg, Román élet címmel. Meglepő, hogy ezekben nincs egy magyar név, nem szerepel egyetlen utalás sem honfitársaira, kortársaira.
A bemutatkozó lapszám után szerkesztő nélkül maradt hetilap megjelentetésének felelőssége Koósra hárult. Neve, ideiglenes szerkesztőként, június 16-án jelent meg, a lap tulajdonképpeni első számának fejlécén. Szerencsére még 1855-ből voltak publicisztikai tapasztalatai, Szathmáry novemberben pedig magyar betűs nyomdával szerelte fel.
Az első három szám 300-300 példányban jelent meg, később ez 450-re nőtt. A megrendelések, valamint a szerkesztőségnek küldött levelek képet mutatnak a Kárpátokon kívüli román térségben szétszóródó magyarságról, Szörényvártól Călăraşi-ig vagy Botoşani-ig. Harminc példányt küldtek a moldvai csángóknak; Klézsén élt Incze Petrás János, aki az elsők között foglalkozott a csángó néphagyományok gyűjtésével. Petrás már két évtizede misézett magyarul, és hívei mind beszélték anyanyelvüket. A lap néhány példánya Erdélybe, Magyarországra, Bécsbe, sőt még Párizsig is eljutott. Megjelenését még a szebeni Telegraful is üdvözölte, miközben egy augsburgi újság valóságos veszélyként értékelte.
A hetilap mai szemmel is lenyűgözően sokoldalú volt. A bevándorlókkal megismertették a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális életet, a gyorsabb és hatékonyabb integráció érdekében a román szokásokat és hagyományokat. Ismertettek betelepülőket közvetlenül érintő törvényes intézkedéseket (tulajdonjogi vagy az állampolgársággal összefüggésben, stb.), bemutatták Cuza korának főbb politikai eseményeit, s a jobbágyok jogi helyzetét, a havasalföldi egészségügyi állapotokat, de foglalkoztak a román történelemmel és kultúrával is. A magyarok bukaresti, de vidéki honfitársaikról is tájékozódhattak a lapból, ez segített eloszlatni a magány és elhagyatottság érzetét./.../ A moldvai csángók keserves sorsáról már a mutatványszámban is szó esett, részletet közöltek Jerney János 1844-1845-ös útinaplójából. Jerney megállapította, hogy az olasz katolikus misszionárusok megalázó módon büntetik a magyar híveket, hogy ,,a magyar népből a magyar érzelmet és nyelvszeretetet minden áron irtogassák, és az általuk könnyeben tanult oláhhoz szoktassák.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 6.
Vállalni kell a nemzet szolgálatát!
Megütközve olvastam a Kézdivásárhelyi Református Egyházközség vezetőinek a helyi Székely Nemzeti Tanácshoz írt levelét, melyben közlik, hogy nem óhajtanak hozzájárulni székely zászlónknak a templom területén történő felvonásához.
Megdöbbentem, és elszomorodtam, mert a szóban forgó egyházközség lelki és világi vezetőjének azon indoklása, hogy így akarják elkerülni a majd bekövetkező támadásokat és pereket, valamint az ezzel járó megaláztatásokat, nem fogadható el. Romániában ugyanis jelenleg nem létezik olyan jogszabály, illetve más olyan kötelező érvényű előírás, mely megtiltaná bármilyen zászló vagy lobogó egyházi vagy magánterületen történő használatát. Zászlóállítás miatt tehát nem kell pertől tartani. De, ha ezért történetesen zaklatásra és a felelősségre vonásra kéne számítani, a nemzeti ügyet egy székely közösség elöljáróinak akkor is vállalni kell. Márpedig jelképeink használata, befogadása és védelme nemzeti ügy. A nemzet szolgálata pedig nem politikai, hanem lelkiismereti kérdés és szent kötelesség!
Éppen ezért el kell utasítani azt a beteges nézetet is, mely szerint egyházi ember ne ártsa magát a politikába. Ezt ugyanis a nemzeti öntudat meggyengítésére találták ki, és indítottak világfertőző útjára a szabadságszerető népeket rabigába hajtani és tartani akaró hatalmi körök. Isten ugyanis mindenkit szabadnak és egyenlőnek teremtett, így neki sem tetszik, ha egyik a másikon uralkodni akar, netán a megsemmisítésére törekszik. Szellemi és lelki vezetőket viszont azért adott nekünk, hogy azok a rájuk bízott nyájat ne csak irányítsák, hanem óvják és védjék, még személyes áldozatok árán is. És ezt papok, prédikátorok és igehirdetők végtelen sora bizonyítja. Azoké, akik a történelem folyamán oroszlánrészt vállaltak a méltó és méltányos emberi létért folytatott küzdelemben. Akik életüket adták, ha kellett, Istenért, az igazságért és a szabadságért, mert tudták és vallották, hogy ahol ezt a két alapvető emberi jogot sárba tiporják, ott Isten nincs, mert nem lehet jelen.
A negyedik alkalommal megszervezett dél-bihari magyar napok idei rendezvénysorozatában különleges programot időzítettek szombatra: evangelizációs napot és egyházkórus-találkozót szerveztek Belényesújlakon, a futballpályánál felállított színpad környékén.
Egység kell a fennmAradáshoz
A megjelenteket Sabău Mihaela Angela, Belényesújlak község polgármestere köszöntötte román nyelven, sikeres együttlétet kívánt mindenkinek, és örömét fejezte ki, hogy a település egy ilyen rendezvény otthonául szolgálhat. Borsi Imre Lóránt, a rendezvény egyik főszervezője az ima szükségességéről, annak összetartó erejéről beszélt röviden, majd Berke Sándor tenkei református lelkipásztor az örömhír üzenetét taglalta. Hangsúlyozta: nem szomorkodnunk kell, mert mindenkor van okunk az örömre. Ha megtaláljuk „a Jézusban rejlő örömhírt”, akkor a magyar népnek lesz jövője. Jézus lábnyomába lépve, azon járva megvalósíthatjuk életünk legfontosabb feladatát: másokat is az örömforráshoz vezetni. Kovács Gyula nagyszalontai nyugalmazott baptista lelkipásztor arról az útról beszélt, amelyik az Atyához vezet. Ez nem más, mint maga Jézus – mondta. Keskeny út, amely kitartást igényel, de üdvösségre vezet. Bár minden út a hegyre vezet – szokás mondani –, de Istenhez csak a Messiáson át lehet megérkezni. Benedek János, a Köröstárkányi Evangéliumi Testvérgyülekezet részéről az egységet szorgalmazta. Emlékeztetett a ’89-es fordulatot követő időszakra, amikor olyan egységben volt az erdélyi magyarság, hogy még a románok is irigykedve tekintettek rá. De a megosztó, a sátán teszi a dolgát, az a célja, hogy szétzilálja sorainkat. Nekünk Istenben kell rálelnünk az egységre, hogy fennmAradjunk – hangsúlyozta Benedek.
A délutáni program folytatásában az egyházi kórusok kapták a főszerepet. Szolgálatával hozzájárult a szombat délutáni együttlét sikeréhez a koltó-katalini refomátus vegyeskórus, a köröstárkányi és a kisnyégerfalvai református kórus, Belényessonkolyos és Körösjánosfalva összevont református asszonykórusa és a Bihardiószegi Református Egyházközség furulyás kórusa.
A szórványban mást jelent magyarnak lenni
A szombati programok csúcspontja volt a Zsiskú János-díj átadása. A díjat az RMDSZ Bihar megyei szervezete hozta létre, és minden évben, immár negyedik alkalommal a Fekete-Körös Völgyi Magyar Napok keretében adják át és olyan személyiségnek ítélik oda, aki munkásságával hozzájárul a szórványmagyarság identitásának és ezáltal a közösség megtartásához. A kitüntetést arról a 2010-ben elhunyt református lelkészről nevezték el, aki 38 esztendőn át (1965 és 2003 között) szolgált a belényesi református gyülekezetben, szószólója volt a polgárok közötti megértésnek, a közösségi szellemnek, együttműködött és barátságokat tartott fenn Belényes kulturális és művészeti személyiségeivel, munkája révén kivívta a város lakosainak és vezetőinek tiszteletét, megbecsülését.
A díjat az idén nyugdíjba vonult belényesújlaki református lelkipásztor, Boros István kapta meg. A díjazott laudációját Grim András megyei önkormányzati képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének szórványügyekkel megbízott ügyvezető alelnöke olvasta fel, a kitüntetést pedig Cseke Attila parlamenti képviselő, a bihari RMDSZ frissen megválasztott elnöke adta át. Cseke hangsúlyozta, Dél-Biharban, a szórványban teljesen másképp lehet megélni a magyarságot, mint például az Érmelléken, tömbmagyar vidéken. Ott, ahol a magyarság jelentős kisebbségben él, mindennapos helytállásra van szükség, akár egy óvodai csoport, egy iskolai osztály beindítása is nehézségekbe ütközik. Éppen ezért a díjazott, aki 41 évet szolgált lelkipásztorként a faluban, de közösségi emberként is hasznos munkát végzett, méltán kapja meg az elismerést.
A díj átvétele után Boros István szólt a jelenlévőkhöz, megköszönte a kitüntetést, majd magához, és várasfenesi származású lévén a térséghez való kötősédéről beszélt.
Vasárnap a felüdülés volt a lényeg
Vasárnap Köröstárkányban folytatódott a dél-bihari szórványmagyarság ünnepe. Délelőtt a református templomban istentisztelettel kezdődött a program, majd a templomozás után a Fekete-Körös partján, a település szélén, a futballpályán szórakoztató és közösségi rendezvényekre várták a kikapcsolódni vágyókat.
Az, hogy megkezdődött a gulyásfőzőverseny, már messziről érezni lehetett, hiszen a lágy nyári szellő messzire elvitte a készülő étkek ínycsiklandó illatát. Hat csapat nevezett be a megmérettetésre, melynek zsűrijében alulírott is helyet kapott. Az összesen héttagú ítészcsapat pontszámainak összesítése után egyértelművé vált a sorrend. A legcsípősebb gulyásért járó különdíjat Köröstárkány csapata kapta, a „leghagyományosabb” étekért pedig Belényesújlak csapatát illette dicséret, míg a „legmagyarosabb” gulyásért szintén a tárkányiak, a református presbitérium csapata kapott elismerést. A főzőverseny harmadik helyezettje Kisnyégerfalva, a második Magyarremete, az első pedig Várasfenes csapata lett.
A szomszédos Kisnyégerfalván Tulipán Kupa elnevezéssel kispályás focibajnokságot szerveztek, de a díjátadót már a tárkányi színpadon ejtették meg. Előbb a különdíjakat adták át („Fair-play” díj: Kisnyégerfalva csapata, gólkirályok: Micle Márk, Mikló Roland, legjobb kapus: Móric Zsolt), majd az első három csapatot jutalmazták. Harmadik helyen megosztva végzett Magyarremete és Belényesújlak csapta, második lett Várasfenes, a kupagyőztes pedig Köröstárkány csapata.
Az eredményhirdetést követően a legendás Neoton Família együttes énekesnője, Csepregi Éva koncertezett. A délutáni időpont ellenére közel ezren összegyűltek és énekeltek együtt az előadóval, akinek remek hangja kellemes nosztalgiát ébresztett az idősebbekben, de a fiatalok is ismerték a dalok egy részét, hiszen megannyi feldolgozás született az utóbbi években a Neoton-slágerekből. A közismert énekesnő után egy kevésbé ismert együttes, a diószegi retro Band lépett fel.
A névazonosság ellenére nem a jákóhodosi együttesről, hanem egy diószegi csapatról van szó, melynek tagjai basszus- és szólógitáron, egy billentyűn, dobossal és két énekessel adtak elő ismert magyar slágereket, majd Sara Oaie (aki „becsapós neve” ellenére egy magyar ifjú hölgy, tudtuk meg a felkonferáláskor) könnyűzenei előadása következett, amit a Sláger tévéből ismert Magyar Rózsa fellépése követett.
A köröstárkányi Royal zenekar produkciója után következtek a záróbeszédek, majd ugyancsak a mulatós műfaj kedvelőinek kedveztek a szervezők Kaczor Feri koncertjével.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Megütközve olvastam a Kézdivásárhelyi Református Egyházközség vezetőinek a helyi Székely Nemzeti Tanácshoz írt levelét, melyben közlik, hogy nem óhajtanak hozzájárulni székely zászlónknak a templom területén történő felvonásához.
Megdöbbentem, és elszomorodtam, mert a szóban forgó egyházközség lelki és világi vezetőjének azon indoklása, hogy így akarják elkerülni a majd bekövetkező támadásokat és pereket, valamint az ezzel járó megaláztatásokat, nem fogadható el. Romániában ugyanis jelenleg nem létezik olyan jogszabály, illetve más olyan kötelező érvényű előírás, mely megtiltaná bármilyen zászló vagy lobogó egyházi vagy magánterületen történő használatát. Zászlóállítás miatt tehát nem kell pertől tartani. De, ha ezért történetesen zaklatásra és a felelősségre vonásra kéne számítani, a nemzeti ügyet egy székely közösség elöljáróinak akkor is vállalni kell. Márpedig jelképeink használata, befogadása és védelme nemzeti ügy. A nemzet szolgálata pedig nem politikai, hanem lelkiismereti kérdés és szent kötelesség!
Éppen ezért el kell utasítani azt a beteges nézetet is, mely szerint egyházi ember ne ártsa magát a politikába. Ezt ugyanis a nemzeti öntudat meggyengítésére találták ki, és indítottak világfertőző útjára a szabadságszerető népeket rabigába hajtani és tartani akaró hatalmi körök. Isten ugyanis mindenkit szabadnak és egyenlőnek teremtett, így neki sem tetszik, ha egyik a másikon uralkodni akar, netán a megsemmisítésére törekszik. Szellemi és lelki vezetőket viszont azért adott nekünk, hogy azok a rájuk bízott nyájat ne csak irányítsák, hanem óvják és védjék, még személyes áldozatok árán is. És ezt papok, prédikátorok és igehirdetők végtelen sora bizonyítja. Azoké, akik a történelem folyamán oroszlánrészt vállaltak a méltó és méltányos emberi létért folytatott küzdelemben. Akik életüket adták, ha kellett, Istenért, az igazságért és a szabadságért, mert tudták és vallották, hogy ahol ezt a két alapvető emberi jogot sárba tiporják, ott Isten nincs, mert nem lehet jelen.
A negyedik alkalommal megszervezett dél-bihari magyar napok idei rendezvénysorozatában különleges programot időzítettek szombatra: evangelizációs napot és egyházkórus-találkozót szerveztek Belényesújlakon, a futballpályánál felállított színpad környékén.
Egység kell a fennmAradáshoz
A megjelenteket Sabău Mihaela Angela, Belényesújlak község polgármestere köszöntötte román nyelven, sikeres együttlétet kívánt mindenkinek, és örömét fejezte ki, hogy a település egy ilyen rendezvény otthonául szolgálhat. Borsi Imre Lóránt, a rendezvény egyik főszervezője az ima szükségességéről, annak összetartó erejéről beszélt röviden, majd Berke Sándor tenkei református lelkipásztor az örömhír üzenetét taglalta. Hangsúlyozta: nem szomorkodnunk kell, mert mindenkor van okunk az örömre. Ha megtaláljuk „a Jézusban rejlő örömhírt”, akkor a magyar népnek lesz jövője. Jézus lábnyomába lépve, azon járva megvalósíthatjuk életünk legfontosabb feladatát: másokat is az örömforráshoz vezetni. Kovács Gyula nagyszalontai nyugalmazott baptista lelkipásztor arról az útról beszélt, amelyik az Atyához vezet. Ez nem más, mint maga Jézus – mondta. Keskeny út, amely kitartást igényel, de üdvösségre vezet. Bár minden út a hegyre vezet – szokás mondani –, de Istenhez csak a Messiáson át lehet megérkezni. Benedek János, a Köröstárkányi Evangéliumi Testvérgyülekezet részéről az egységet szorgalmazta. Emlékeztetett a ’89-es fordulatot követő időszakra, amikor olyan egységben volt az erdélyi magyarság, hogy még a románok is irigykedve tekintettek rá. De a megosztó, a sátán teszi a dolgát, az a célja, hogy szétzilálja sorainkat. Nekünk Istenben kell rálelnünk az egységre, hogy fennmAradjunk – hangsúlyozta Benedek.
A délutáni program folytatásában az egyházi kórusok kapták a főszerepet. Szolgálatával hozzájárult a szombat délutáni együttlét sikeréhez a koltó-katalini refomátus vegyeskórus, a köröstárkányi és a kisnyégerfalvai református kórus, Belényessonkolyos és Körösjánosfalva összevont református asszonykórusa és a Bihardiószegi Református Egyházközség furulyás kórusa.
A szórványban mást jelent magyarnak lenni
A szombati programok csúcspontja volt a Zsiskú János-díj átadása. A díjat az RMDSZ Bihar megyei szervezete hozta létre, és minden évben, immár negyedik alkalommal a Fekete-Körös Völgyi Magyar Napok keretében adják át és olyan személyiségnek ítélik oda, aki munkásságával hozzájárul a szórványmagyarság identitásának és ezáltal a közösség megtartásához. A kitüntetést arról a 2010-ben elhunyt református lelkészről nevezték el, aki 38 esztendőn át (1965 és 2003 között) szolgált a belényesi református gyülekezetben, szószólója volt a polgárok közötti megértésnek, a közösségi szellemnek, együttműködött és barátságokat tartott fenn Belényes kulturális és művészeti személyiségeivel, munkája révén kivívta a város lakosainak és vezetőinek tiszteletét, megbecsülését.
A díjat az idén nyugdíjba vonult belényesújlaki református lelkipásztor, Boros István kapta meg. A díjazott laudációját Grim András megyei önkormányzati képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének szórványügyekkel megbízott ügyvezető alelnöke olvasta fel, a kitüntetést pedig Cseke Attila parlamenti képviselő, a bihari RMDSZ frissen megválasztott elnöke adta át. Cseke hangsúlyozta, Dél-Biharban, a szórványban teljesen másképp lehet megélni a magyarságot, mint például az Érmelléken, tömbmagyar vidéken. Ott, ahol a magyarság jelentős kisebbségben él, mindennapos helytállásra van szükség, akár egy óvodai csoport, egy iskolai osztály beindítása is nehézségekbe ütközik. Éppen ezért a díjazott, aki 41 évet szolgált lelkipásztorként a faluban, de közösségi emberként is hasznos munkát végzett, méltán kapja meg az elismerést.
A díj átvétele után Boros István szólt a jelenlévőkhöz, megköszönte a kitüntetést, majd magához, és várasfenesi származású lévén a térséghez való kötősédéről beszélt.
Vasárnap a felüdülés volt a lényeg
Vasárnap Köröstárkányban folytatódott a dél-bihari szórványmagyarság ünnepe. Délelőtt a református templomban istentisztelettel kezdődött a program, majd a templomozás után a Fekete-Körös partján, a település szélén, a futballpályán szórakoztató és közösségi rendezvényekre várták a kikapcsolódni vágyókat.
Az, hogy megkezdődött a gulyásfőzőverseny, már messziről érezni lehetett, hiszen a lágy nyári szellő messzire elvitte a készülő étkek ínycsiklandó illatát. Hat csapat nevezett be a megmérettetésre, melynek zsűrijében alulírott is helyet kapott. Az összesen héttagú ítészcsapat pontszámainak összesítése után egyértelművé vált a sorrend. A legcsípősebb gulyásért járó különdíjat Köröstárkány csapata kapta, a „leghagyományosabb” étekért pedig Belényesújlak csapatát illette dicséret, míg a „legmagyarosabb” gulyásért szintén a tárkányiak, a református presbitérium csapata kapott elismerést. A főzőverseny harmadik helyezettje Kisnyégerfalva, a második Magyarremete, az első pedig Várasfenes csapata lett.
A szomszédos Kisnyégerfalván Tulipán Kupa elnevezéssel kispályás focibajnokságot szerveztek, de a díjátadót már a tárkányi színpadon ejtették meg. Előbb a különdíjakat adták át („Fair-play” díj: Kisnyégerfalva csapata, gólkirályok: Micle Márk, Mikló Roland, legjobb kapus: Móric Zsolt), majd az első három csapatot jutalmazták. Harmadik helyen megosztva végzett Magyarremete és Belényesújlak csapta, második lett Várasfenes, a kupagyőztes pedig Köröstárkány csapata.
Az eredményhirdetést követően a legendás Neoton Família együttes énekesnője, Csepregi Éva koncertezett. A délutáni időpont ellenére közel ezren összegyűltek és énekeltek együtt az előadóval, akinek remek hangja kellemes nosztalgiát ébresztett az idősebbekben, de a fiatalok is ismerték a dalok egy részét, hiszen megannyi feldolgozás született az utóbbi években a Neoton-slágerekből. A közismert énekesnő után egy kevésbé ismert együttes, a diószegi retro Band lépett fel.
A névazonosság ellenére nem a jákóhodosi együttesről, hanem egy diószegi csapatról van szó, melynek tagjai basszus- és szólógitáron, egy billentyűn, dobossal és két énekessel adtak elő ismert magyar slágereket, majd Sara Oaie (aki „becsapós neve” ellenére egy magyar ifjú hölgy, tudtuk meg a felkonferáláskor) könnyűzenei előadása következett, amit a Sláger tévéből ismert Magyar Rózsa fellépése követett.
A köröstárkányi Royal zenekar produkciója után következtek a záróbeszédek, majd ugyancsak a mulatós műfaj kedvelőinek kedveztek a szervezők Kaczor Feri koncertjével.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. november 10.
Az Irodalmi Jelennel „Biharországban”, Benedek István nyomában
Belényesújlakon, Belényesen, Nagyváradon és Nagyszalontán jártam, hónom alatt Benedek István könyvével, a Feljegyzések Hazámból, „Biharországból” cíművel. Örömest mentem. Barátaim, Siska Szabó Zoltán és Berecz Gábor kísértek el, vittek. Szép októbervégi napok voltak.
Megálltunk Belényesen. Csütörtök volt, vásárnap. Szekerek helyett csak gépkocsikat láttunk. Végigsétáltunk a „tanárok utcáján”, a Pavel utcán.
Két sor ötszobás kertes házat építettek a gimnázium tanárainak. Az utca két végét sorompó zárta le. Ide behajtani nem lehetett. Nyugodtan pihenhettek a heti 15 órától megfáradt tanár urak. Járhatott, vendégeskedhetett ebben az utcában Bartók Béla is.
Bármerre jártunk, ritka volt a magyar szó.
Így csak felidézni tudtam:
– Valál idesnél?
– Valék!
Vártak, szívesen fogadtak. Réman Elek István református lelkipásztor úr volt a házigazdánk, Boros István lelkész mutatta be a könyvet. Jó volt a hangulat a Belényesi Megmaradás Házban. Jöttek helybeliek, újlakiak, köröstárkányiak, várasfenesiek, közöttük ült Jitaru Széles Antal belényesi római katolikus plébános is.
Bemutatkozott az Irodalmi Jelen. A jelenlevők örültek az ajándékba küldött IJK-köteteknek és az IJ folyóirat példányainak. Kevésnek bizonyultak a magunkkal vitt Feljegyzések Hazámból, „Biharországból” példányok.
Útban Belényes felé, szétnéztünk Nagyszalontán – fotóztunk –, megkóstoltuk a tenkei ásványvizet. Belényes-Szent-Miklósnál integettünk a magára hagyott középkori Pálos-toronynak, Belényesújlak előtt majdnem „nekimentünk” a Pontos-kőnek – a környékbeliek Pantas-kűt mondanak. Mécsest gyújtottunk a belényesi temetőben, az 1944-ben elesett honvédek sírjánál és Köröstárkányban az 1919. áprilisi vérengzés áldozatainak emlékművénél.
A Fenesi-patak völgyében felszaladtunk Béla-váráig. Csak a hegy tövéig. Onnan „már” túl messze volt a vár.
Várad felé, Felix-fürdőn megkerestünk mindent, ami régi volt. Amit érdemes volt, le is fényképeztük.
Nagyváradon szép idő fogadott, sok volt a látni való. „A HOLNAP” városát kerestük. „Beültünk a Müllerájba” – Ady Múzeum –, néhány percre „A HOLNAPOSOK” üresen hagyott székén szemtelenkedtünk. Elsirattuk a Japport-cukrászdát, több mint fél órát időztünk a multikulturálisnak mondott Mihail Eminescu Nemzeti Kollégiumban, az egykori Premontrei Főgimnáziumban. Az iskola portása kíváncsi ember volt, dióhéjban elmondtam neki az iskola történetét 1808-tól 1959-ig. Onnan már tudta ő is. Mesélt az 1700 diákról, a 8 párhuzamos román, magyar, német osztályról. Barátaim végre elhitték, hogy egykori iskolámnak már 1943-tól két torna terme van. Addig csak egy volt.
Lefotóztuk a rendházhoz tartozó kék-fehér templom belsejét, amelynek százados lépcsőin, egy részeg hajnalon, szemináriumi éveire emlékezve Juhász Gyula egy profán misét celebrált.
A Lorántffy Zsuzsanna Református Központban, Magyari Sára elragadóan beszélt Benedek István könyvéről. Magam, többek között a város 1940–1944 közötti háborús napjairól meséltem, és arról, hogyan alakult ki az aradi születésű, kalandos életű Van der Hoschke Rozsnyay Kálmán hagyatékából a nagyváradi Ady Múzeum.
Az IJK köteteket és az Irodalmi Jelent Nagyváradon már ismerték, szétkapkodták. Szégyenkeznünk kellett, mert Belényes után, a bemutatott könyvből mindössze 5 példánnyal szolgálhattunk.
Házigazdáink – Zilahi Bertalan premontrei öregdiák és Veres-Kovács Attila tiszteletes úr – lekísértek bennünket abba a terembe, ahol egy koccintásra vendégül láthattuk az IJ és Benedek István nagyváradi barátait.
Elköszöntünk, de a várostól csak hosszas bolyongás után szabadultunk. Eltévedtünk, pedig a sofőr nem is koccintott.
Emlékeket és könyveket hoztunk magunkkal, abból az időből, amikor a Fekete-Körös különösen sok bánatot körözött.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)
Belényesújlakon, Belényesen, Nagyváradon és Nagyszalontán jártam, hónom alatt Benedek István könyvével, a Feljegyzések Hazámból, „Biharországból” cíművel. Örömest mentem. Barátaim, Siska Szabó Zoltán és Berecz Gábor kísértek el, vittek. Szép októbervégi napok voltak.
Megálltunk Belényesen. Csütörtök volt, vásárnap. Szekerek helyett csak gépkocsikat láttunk. Végigsétáltunk a „tanárok utcáján”, a Pavel utcán.
Két sor ötszobás kertes házat építettek a gimnázium tanárainak. Az utca két végét sorompó zárta le. Ide behajtani nem lehetett. Nyugodtan pihenhettek a heti 15 órától megfáradt tanár urak. Járhatott, vendégeskedhetett ebben az utcában Bartók Béla is.
Bármerre jártunk, ritka volt a magyar szó.
Így csak felidézni tudtam:
– Valál idesnél?
– Valék!
Vártak, szívesen fogadtak. Réman Elek István református lelkipásztor úr volt a házigazdánk, Boros István lelkész mutatta be a könyvet. Jó volt a hangulat a Belényesi Megmaradás Házban. Jöttek helybeliek, újlakiak, köröstárkányiak, várasfenesiek, közöttük ült Jitaru Széles Antal belényesi római katolikus plébános is.
Bemutatkozott az Irodalmi Jelen. A jelenlevők örültek az ajándékba küldött IJK-köteteknek és az IJ folyóirat példányainak. Kevésnek bizonyultak a magunkkal vitt Feljegyzések Hazámból, „Biharországból” példányok.
Útban Belényes felé, szétnéztünk Nagyszalontán – fotóztunk –, megkóstoltuk a tenkei ásványvizet. Belényes-Szent-Miklósnál integettünk a magára hagyott középkori Pálos-toronynak, Belényesújlak előtt majdnem „nekimentünk” a Pontos-kőnek – a környékbeliek Pantas-kűt mondanak. Mécsest gyújtottunk a belényesi temetőben, az 1944-ben elesett honvédek sírjánál és Köröstárkányban az 1919. áprilisi vérengzés áldozatainak emlékművénél.
A Fenesi-patak völgyében felszaladtunk Béla-váráig. Csak a hegy tövéig. Onnan „már” túl messze volt a vár.
Várad felé, Felix-fürdőn megkerestünk mindent, ami régi volt. Amit érdemes volt, le is fényképeztük.
Nagyváradon szép idő fogadott, sok volt a látni való. „A HOLNAP” városát kerestük. „Beültünk a Müllerájba” – Ady Múzeum –, néhány percre „A HOLNAPOSOK” üresen hagyott székén szemtelenkedtünk. Elsirattuk a Japport-cukrászdát, több mint fél órát időztünk a multikulturálisnak mondott Mihail Eminescu Nemzeti Kollégiumban, az egykori Premontrei Főgimnáziumban. Az iskola portása kíváncsi ember volt, dióhéjban elmondtam neki az iskola történetét 1808-tól 1959-ig. Onnan már tudta ő is. Mesélt az 1700 diákról, a 8 párhuzamos román, magyar, német osztályról. Barátaim végre elhitték, hogy egykori iskolámnak már 1943-tól két torna terme van. Addig csak egy volt.
Lefotóztuk a rendházhoz tartozó kék-fehér templom belsejét, amelynek százados lépcsőin, egy részeg hajnalon, szemináriumi éveire emlékezve Juhász Gyula egy profán misét celebrált.
A Lorántffy Zsuzsanna Református Központban, Magyari Sára elragadóan beszélt Benedek István könyvéről. Magam, többek között a város 1940–1944 közötti háborús napjairól meséltem, és arról, hogyan alakult ki az aradi születésű, kalandos életű Van der Hoschke Rozsnyay Kálmán hagyatékából a nagyváradi Ady Múzeum.
Az IJK köteteket és az Irodalmi Jelent Nagyváradon már ismerték, szétkapkodták. Szégyenkeznünk kellett, mert Belényes után, a bemutatott könyvből mindössze 5 példánnyal szolgálhattunk.
Házigazdáink – Zilahi Bertalan premontrei öregdiák és Veres-Kovács Attila tiszteletes úr – lekísértek bennünket abba a terembe, ahol egy koccintásra vendégül láthattuk az IJ és Benedek István nagyváradi barátait.
Elköszöntünk, de a várostól csak hosszas bolyongás után szabadultunk. Eltévedtünk, pedig a sofőr nem is koccintott.
Emlékeket és könyveket hoztunk magunkkal, abból az időből, amikor a Fekete-Körös különösen sok bánatot körözött.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)
2017. március 19.
Az RMDSZ nem védte meg a magyarok szimbólumait, most az Erdély-zászlót hagyta üldözni
A Kolozsváron lezajlott nemzeti ünnep néhány momentuma a tavalyihoz hasonlóan botrányosra sikerült és úgy tűnik, az ügy még messze nincs lezárva, ezért a tényeket kronológiai sorrendben összeszedtem – írja Facebook-bejegyzésében Soós Sándor, a Néppárt Kolozs megyei elnöke.
Múlt:
Az ünnepségsorozatot néhány évvel ezelőtt nem egyedül az RMDSZ szervezte. 2005-ös plakát.
A Protestáns Teológiától induló felvonulás korábban spontán módon zajlott, majd 2006-tól az ifjúsági egyesületek szervezett formában bonyolították. A zászlós, énekes felvonulás többnyire nem a járdán, hanem a fél úttest lezárásával történt.
2010: Kilenc ifjúsági szervezet összefogásával kétnapos rendezvénysorozatra került sor.
2013: A továbbiakban is az ifjúsági szervezetek hirdették meg a rendezvénysorozatot, ahol a székely zászló, és a HVIM zászlaja is ott volt.
2014: Az ünnepség a Petőfi szobornál kezdődött.
Több féle zászlót lobogtattak a résztvevők, szervezeti zászlók mellett a székely zászló és az Erdély-zászló is jelen volt. A HVIM-eseket igazoltatták.
2015: Az RMDSZ szervezte az ünnepséget. A szervezők kérésére betiltották a HVIM-zászlót és az árpád-sávos zászlót.
2016: Az ünnepséget az RMDSZ szervezte, a rendőrök az Erdély-zászlós fiatalokat kapcsolták le a felvonulók közül. (Erdon, Krónika)
Idén:
2017. március elején felvettem a kapcsolatot Csoma Botond Kolozs megyei RMDSZ elnökkel, hogy egyeztessünk az idei rendezvénysorozatról. Ő átirányított Antal Gézához, az RMDSZ Kolozs megyei ügyvezető elnökéhez, akinek a következőt írtam:
„Szia, Csoma Botond mondta, keresselek meg a márc. 15-i rendezvény kapcsán. Egyrészt a Biasini előtti felszólalás és koszorúzás kapcsán kéne, ahol a megyei és a kolozsvári Néppárt nevében egy felszólaló és az EMNT nevében még egy felszólaló lenne, ha lehetséges. Másrészt, ha lesz egyeztetés a zászlók kapcsán a hatóságokkal, akkor az Erdély-zászlót is be kéne foglalni.”
Antal Géza két napos késéssel átirányított Czirmay Zoltánhoz, az RMDSZ kolozsvári szervezetének ügyvezető elnökéhez. Vele már Fancsali Ernő, a Néppárt kolozsvári szervezetének elnöke vette fel a kapcsolatot.
Közben az RMDSZ az egyházakkal és az civil szervezetekkel tartott egy egyeztető megbeszélést, amelyre a Néppárt képviselőit nem hívták meg.
Március 15.:
Reggel 10-kor a Hajnal negyedi Petőfi szobornál kezdődött az ünnepség, amelyet a Szent Kamill Öregotthon vezetője, Tokay Rozália szervezett. Erdély-zászló, székely-zászló és HVIM-zászló is megfért.
A Hajnal negyedből Fancsali Ernővel együtt négyen kibontott Erdély-zászlóval gyalogoltak le a Teológiához. Habár volt csendőri kíséret, semmilyen intézkedésre, számon kérésre nem került sor.
A Teológiánál Czirmay Zoltán a szervezők nevében felszólította az Erdély-zászlós fiatalokat, hogy a csendőrség által alkotmányellenesnek nevezett zászlót ne használják, illetve csak saját felelősségre bontsák ki.
A menetben a János Zsigmond Unitárius Kollégiumig láthatóak voltak a kibontott Erdély-zászlók.
A felvonulás alatt a János Zsigmond Unitárius Kollégium mellett a csendőrök kiszorították Fancsali Ernőt, Vincze Zoltánt és társaikat a menetből, feltartóztatva, igazoltatva és megbüntetve őket.
Boros Istvánnal valamivel előbbre voltunk a menetben, minket is megszólított a csendőrség, megkért álljunk ki „az emberek közül, mert beszélni akar velünk”. Mondtam, hogy ünnepelni jöttem, nem beszélgetni. Utána nyomatékosította, hogy álljak ki a menetből, mert beszélni akar velem. Azt válaszoltam, hogyha beszélni akar, akkor jöjjön velem, amit meg is tett, majd felszólított, hogy tekerjem fel a zászlókat. Mivel az egyik kezemben magyar zászló, a másikban Erdély-zászló volt, visszakérdeztem, hogy melyikre gondol, azt válaszolta, hogy mindkettőre. Erre határozottan felé fordultam, megkérdeztem, hogy tényleg arra szólít fel, hogy nemzeti ünnepünkön a magyar zászlót tekerjem fel? A csendőr zavarba jött és elment.
A Főtér sarkán a Szentegyház utca mellett megint mellém jött egy fiatal szervező, aki megkért, tekerjem fel az Erdély-zászlót, amennyiben ezt nem teszem meg kénytelen lesz szólni a csendőröknek. Mondtam neki, hogy amennyiben szervezőként szól a csendőröknek, akkor a felelősség az övék, hagyja, hogy a csendőr jöjjön magától, mert akkor a csendőrséget fogja terhelni a felelősség.
Bem József emléktáblája után a templom irányába Czirmay Zoltán és több csendőr gyülekezett a hátam mögött, majd Mátyás király-szobor mellett a csendőrök megállítottak. Az esetet Márkó László felvette és közzé tette.
A média jelenléte előtt a csendőrök és a szervezők egymásra mutogatva bizonygatták, hogy egyiknek sincs baja velem vagy a zászlóval, csak a másik feljelentőként kérte eltávolításomat. Igazoltatás után tovább engedtek.
A Biasini előtt a csendőrök végig mellettem voltak.
Az események után a csendőrség közleményben a szervezők utasítására hivatkozott.
Ezt Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke cáfolta.
Közösen küldtünk levelet a belügyminiszternek, kivizsgálást remélve és magyarázatot kérve.
A csendőrség ezután képekkel próbálta alátámasztani, hogy a szervezők kérték az Erdély-zászlósok kiemelését, amit a belügyminisztérium is megosztott.
Véleményem:
Az RMDSZ kiszorítósdit játszott az elmúlt években, előbb a civil szervezeteket hagyta ki a szervezésből, majd más pártot, így a Néppártot is kihagyta az előzetes egyeztetésekből, sőt idén már felszólalási lehetőséget sem biztosított a Biasini szálló előtt.
Az RMDSZ nem védte meg a magyarok szimbólumait, előbb az árpád-sávos, majd a HVIM zászlaját, most az Erdély-zászlót hagyta üldözni.
A tavalyi és az idei szervezés a megszokott programpontokat hozta és a kivitelezésükben is visszalépés tapasztalható: járdán vonulás, a piros lámpánál megállás, a résztvevők zaklatása, a koszorúk földön hagyása az ünnepség után, a Petőfi-emléktábla melletti elszáradt koszorúk jelenléte. Ez így nem méltó március 15. szellemiségéhez.
Valószínűsíthető, hogy a csendőrség túljátszotta a szerepét, de sajnos az RMDSZ is hibázott, mert nem képviselte hatékonyan a hatóságokkal való tárgyalás során a magyarok érdekeit.
Éljen a magyar szabadság! Éljen Erdély!
Soós Sándor
[Forrás: Facebook]
http://itthon.ma/szerintunk
A Kolozsváron lezajlott nemzeti ünnep néhány momentuma a tavalyihoz hasonlóan botrányosra sikerült és úgy tűnik, az ügy még messze nincs lezárva, ezért a tényeket kronológiai sorrendben összeszedtem – írja Facebook-bejegyzésében Soós Sándor, a Néppárt Kolozs megyei elnöke.
Múlt:
Az ünnepségsorozatot néhány évvel ezelőtt nem egyedül az RMDSZ szervezte. 2005-ös plakát.
A Protestáns Teológiától induló felvonulás korábban spontán módon zajlott, majd 2006-tól az ifjúsági egyesületek szervezett formában bonyolították. A zászlós, énekes felvonulás többnyire nem a járdán, hanem a fél úttest lezárásával történt.
2010: Kilenc ifjúsági szervezet összefogásával kétnapos rendezvénysorozatra került sor.
2013: A továbbiakban is az ifjúsági szervezetek hirdették meg a rendezvénysorozatot, ahol a székely zászló, és a HVIM zászlaja is ott volt.
2014: Az ünnepség a Petőfi szobornál kezdődött.
Több féle zászlót lobogtattak a résztvevők, szervezeti zászlók mellett a székely zászló és az Erdély-zászló is jelen volt. A HVIM-eseket igazoltatták.
2015: Az RMDSZ szervezte az ünnepséget. A szervezők kérésére betiltották a HVIM-zászlót és az árpád-sávos zászlót.
2016: Az ünnepséget az RMDSZ szervezte, a rendőrök az Erdély-zászlós fiatalokat kapcsolták le a felvonulók közül. (Erdon, Krónika)
Idén:
2017. március elején felvettem a kapcsolatot Csoma Botond Kolozs megyei RMDSZ elnökkel, hogy egyeztessünk az idei rendezvénysorozatról. Ő átirányított Antal Gézához, az RMDSZ Kolozs megyei ügyvezető elnökéhez, akinek a következőt írtam:
„Szia, Csoma Botond mondta, keresselek meg a márc. 15-i rendezvény kapcsán. Egyrészt a Biasini előtti felszólalás és koszorúzás kapcsán kéne, ahol a megyei és a kolozsvári Néppárt nevében egy felszólaló és az EMNT nevében még egy felszólaló lenne, ha lehetséges. Másrészt, ha lesz egyeztetés a zászlók kapcsán a hatóságokkal, akkor az Erdély-zászlót is be kéne foglalni.”
Antal Géza két napos késéssel átirányított Czirmay Zoltánhoz, az RMDSZ kolozsvári szervezetének ügyvezető elnökéhez. Vele már Fancsali Ernő, a Néppárt kolozsvári szervezetének elnöke vette fel a kapcsolatot.
Közben az RMDSZ az egyházakkal és az civil szervezetekkel tartott egy egyeztető megbeszélést, amelyre a Néppárt képviselőit nem hívták meg.
Március 15.:
Reggel 10-kor a Hajnal negyedi Petőfi szobornál kezdődött az ünnepség, amelyet a Szent Kamill Öregotthon vezetője, Tokay Rozália szervezett. Erdély-zászló, székely-zászló és HVIM-zászló is megfért.
A Hajnal negyedből Fancsali Ernővel együtt négyen kibontott Erdély-zászlóval gyalogoltak le a Teológiához. Habár volt csendőri kíséret, semmilyen intézkedésre, számon kérésre nem került sor.
A Teológiánál Czirmay Zoltán a szervezők nevében felszólította az Erdély-zászlós fiatalokat, hogy a csendőrség által alkotmányellenesnek nevezett zászlót ne használják, illetve csak saját felelősségre bontsák ki.
A menetben a János Zsigmond Unitárius Kollégiumig láthatóak voltak a kibontott Erdély-zászlók.
A felvonulás alatt a János Zsigmond Unitárius Kollégium mellett a csendőrök kiszorították Fancsali Ernőt, Vincze Zoltánt és társaikat a menetből, feltartóztatva, igazoltatva és megbüntetve őket.
Boros Istvánnal valamivel előbbre voltunk a menetben, minket is megszólított a csendőrség, megkért álljunk ki „az emberek közül, mert beszélni akar velünk”. Mondtam, hogy ünnepelni jöttem, nem beszélgetni. Utána nyomatékosította, hogy álljak ki a menetből, mert beszélni akar velem. Azt válaszoltam, hogyha beszélni akar, akkor jöjjön velem, amit meg is tett, majd felszólított, hogy tekerjem fel a zászlókat. Mivel az egyik kezemben magyar zászló, a másikban Erdély-zászló volt, visszakérdeztem, hogy melyikre gondol, azt válaszolta, hogy mindkettőre. Erre határozottan felé fordultam, megkérdeztem, hogy tényleg arra szólít fel, hogy nemzeti ünnepünkön a magyar zászlót tekerjem fel? A csendőr zavarba jött és elment.
A Főtér sarkán a Szentegyház utca mellett megint mellém jött egy fiatal szervező, aki megkért, tekerjem fel az Erdély-zászlót, amennyiben ezt nem teszem meg kénytelen lesz szólni a csendőröknek. Mondtam neki, hogy amennyiben szervezőként szól a csendőröknek, akkor a felelősség az övék, hagyja, hogy a csendőr jöjjön magától, mert akkor a csendőrséget fogja terhelni a felelősség.
Bem József emléktáblája után a templom irányába Czirmay Zoltán és több csendőr gyülekezett a hátam mögött, majd Mátyás király-szobor mellett a csendőrök megállítottak. Az esetet Márkó László felvette és közzé tette.
A média jelenléte előtt a csendőrök és a szervezők egymásra mutogatva bizonygatták, hogy egyiknek sincs baja velem vagy a zászlóval, csak a másik feljelentőként kérte eltávolításomat. Igazoltatás után tovább engedtek.
A Biasini előtt a csendőrök végig mellettem voltak.
Az események után a csendőrség közleményben a szervezők utasítására hivatkozott.
Ezt Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke cáfolta.
Közösen küldtünk levelet a belügyminiszternek, kivizsgálást remélve és magyarázatot kérve.
A csendőrség ezután képekkel próbálta alátámasztani, hogy a szervezők kérték az Erdély-zászlósok kiemelését, amit a belügyminisztérium is megosztott.
Véleményem:
Az RMDSZ kiszorítósdit játszott az elmúlt években, előbb a civil szervezeteket hagyta ki a szervezésből, majd más pártot, így a Néppártot is kihagyta az előzetes egyeztetésekből, sőt idén már felszólalási lehetőséget sem biztosított a Biasini szálló előtt.
Az RMDSZ nem védte meg a magyarok szimbólumait, előbb az árpád-sávos, majd a HVIM zászlaját, most az Erdély-zászlót hagyta üldözni.
A tavalyi és az idei szervezés a megszokott programpontokat hozta és a kivitelezésükben is visszalépés tapasztalható: járdán vonulás, a piros lámpánál megállás, a résztvevők zaklatása, a koszorúk földön hagyása az ünnepség után, a Petőfi-emléktábla melletti elszáradt koszorúk jelenléte. Ez így nem méltó március 15. szellemiségéhez.
Valószínűsíthető, hogy a csendőrség túljátszotta a szerepét, de sajnos az RMDSZ is hibázott, mert nem képviselte hatékonyan a hatóságokkal való tárgyalás során a magyarok érdekeit.
Éljen a magyar szabadság! Éljen Erdély!
Soós Sándor
[Forrás: Facebook]
http://itthon.ma/szerintunk
2017. június 6.
A Fekete-Körös völgyének kincsei
Május 26–27-én szervezték meg Tenkén, a Református Művelődési Központban. A konferencia főszervezője és házigazdája Berke Sándor tenkei református lelkipásztor. Fővédnökei főtisztelendő Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke voltak. Már a második konferencia ezen a címen. Feltevődik a kérdés: Miért e konferencia? S miért ilyen gazdag, sokrétű programmal? Mert a vidék, ahol tizenegynéhány településen alig néhány ezer magyar él, káprázatosan gazdag hagyományokban, kultúrában, gazdaságban, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora.
Az első nap, Berke Sándor köszöntője után Dénes István Lukács, a Bihari Református Egyházmegye esperese tartotta a nyitó áhitatot. Juhász András, a Körösvidéki Vízügyi és Környezetvédelmi Igazgatóság szakmérnöke Gyuláról, a Fekete-Körös völgy vízrajzi helyzetét ismertette, térképeken és fényképeken keresztül. A vadvízi kenuzás egyik szervezője bemutatta, hogy hol, milyen jelentősebb pontok vannak a folyó mentén (sziklafal, zúgó, gát), amelyeket fel kell tenni a térképre. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke mint vízügyi szakember beszélt a folyó szennyezéséről, a környezetvédelemről. Papp János muzeológus, preparátor, vetítésen keresztül mutatta be a völgy élővilágát. Külön kihangsúlyozta a védett növényeket és állatokat. Dr. Mátyási Lajos geológus Vaskohsziklásról fényképeken keresztül ismertette a tenkei Czárán Gyula Barlangász Klub történetét, eredményeit. Az 1969-ben, egy középiskolásokból álló csoporttal elhatározták egy barlangkutató klub létrehozását. Megalapították a Tenkei Barlangkutató Klubot, amely a tenkei múzeum égisze alatt, Csák Kálmán irányításával működött és megismerkedik a Béli- és Királyerdő-hegység karsztjával. 1972 után közismertté válnak országos szinten, főleg miután bekapcsolódott a feltárásba Mátyási Lajos és Sándor geológus testvérek és Szuhai Sándor fotográfus. A klub mutatta be az első teodolittal készült barlangtérképet. 1985 után részt vesznek egy közös egyezmény kivitelezésében, melynek célja a Pádis–Varasó–Boga karsztvidék átfogó kutatása. Óriási eredményeket értek el, több mint 150 barlang és több karsztvölgy teodolitos feltérképezésével.
Ezután üdítőleg hatott a zilahi Gáspár Attila zenetanár által vezetett Csuprosok citerazenekar műsora. A folytatásban Boros István ny. lelkipásztor Benedek István író életét és munkásságát ismertette. Mint pszihiátriai szakorvos számos munkával gyarapította az orvosi, valamint a regényirodalmat.
Erdész Ádám történész Márki Sándor pályája címen ismertette, hogyan jelenik meg a Fekete-Körös vidéke Márki történetírási munkásságában.
Nagyon érdekes előadást tartott dr. Bakó Endre irodalomtörténész Debrecenből, Nadányi Zoltán, a bihari trubadúrcímen. Saját kora nem tartotta nagy irodalmárnak, mégis nagyot alkotott. A feketegyőrösi születésű költő, műfordító, főleg szerelmes költeményekkel tűnt ki. E csodálatos, ízes szerelmes költeményeket Meleg Vilmos színművész ismertette óriási átéléssel. Előadása magával ragadta a közönséget.
Dénes László tenkei születésű, Nagyváradon élő költő, szerkesztő Dél-Bihar irodalmáról szólva felhívta a figyelmet arra, hogy a történelmi vármegyének ez a része világirodalmi nagyságokat is adott, bár ez jórészt a Nagyszalontáról indultak kapcsán mondható el. Ráadásul tényleg múlt időben, mert ma már pezsgő irodalmi élet Arany János szülővárosában sincs, nemhogy Belényesben, Tenkén, Sarkadon vagy a régió más településein. A nagy felelősség ma már a nemzet azon „napszámosaira” hárul (oktatókra, papokra, népművelőkre, elöljárókra stb.), akik a magyar irodalmi értékek, illetve általában a magyar szellemi teljesítmények és a kulturális örökség felmutatásával, közvetítésével, ápolásával nemzetmegtartó feladatokat látnak el, dacolva a népességfogyással, elanyagiasodással és elidegenedéssel.
A nap zárásaként Nadányi Zoltán tiszteletére emléktáblát avattunk a Művelődési Központ falán. /Felirata: NADÁNYI ZOLTÁN
Feketegyörös, 1892. okt. 9 – Budapest, 1955. febr. 2.
a költő, író, műfordító emlékét őrzi a Szülőföld népe.
E táblát a Tenkei Művelődéi és Honismereti Kör állította/
Másnap, szombaton délelőtt folytatódott a konferencia gazdag programja. Csűry István református püspök tartotta a nyitó áhítatot. Pál apostol prédikációján keresztül hívta fel a figyelmet az itt elhangzó előadások és gondolatok fontosságára és aktuálisságára.
Benedek Csaba néprajzkutató Szolnokról, a Fekete-Körös völgyében gyűjtött népi értékeket mutatta be képeken keresztül, Tárgyaink utóélete címen. Katona Edit néprajzkutató Budapestről Erdélyen innen, Alföldön túl, – a Fekete-Körös völgye a századfordulón címen tartott előadást. Györffy István tudományos vállalkozása a Fekete-Körös völgyében élő magyarság kutatásaként ismert leginkább a szélesebb és a szakmai közvéleményben, de tanulmányainak újraolvasása és a gyűjtött tárgyak, térképek, a készített fényképek áttekintése után sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki, sőt úgy tűnik, hogy Györffyt – az ugyanebben az időben ott kutató Bartók Bélához hasonlóan – lenyűgözte a hegyvidéki román falvak magyarokéhoz hasonlítva még archaikusabb, „ősi” világa. Éppen ezért a többségi románság néprajzi képe is gazdagon megjelenik kutatásában. Györffy István különleges régészeti lelethez hasonlítható néprajzi gyűjtése kapcsán Fekete-Körös-völgy példáján keresztül kézzelfogható közelségbe kerülnek azok a kulturális-gazdasági-társadalmi változások is, amelyek a 19. század második felének magyarországi falvaiban végbementek.
Bartók Béla 1906-ban kezdte meg a magyar népdalok módszeres gyűjtését, de hamarosan ráébredt arra, hogy a magyar népzene sajátosságai, és általában a kelet-európai népek parasztzenéi közt található összefüggések megértéséhez tanulmányoznia kell a nemzetiségek zenéjét is. A román népzene hatását keresve jutott el Györffy Istvánnal egy időben a Fekete-Körös völgyébe, ahol 1909-ben, 1910-ben és 1911-ben többhetes gyűjtőútjai során a Néprajzi Múzeum támogatásával több, mint 350 román, valamint 1912-ben Gyantán és Köröstárkányban 44 magyar népdalt gyűjtött.
Gert Sijl ny. építésvezető Hollandiából az 1990 utáni személyes kapcsolatait, segítségnyújtását ismertette Kapcsolatok a szeretet nyelvén a Fekete-Körös völgyében címen. Elmesélte, hogyan vitte át a határon az első segélyeket, majd anyagilag is segítette a tenkei egyházközséget, a szeretetotthont, valamint az itt felépített Művelődési Központot. Dr. Bubenyák Máté, Érdről, elmondta, hogy számtalan alkalommal, összegyűjtött gyógyszereket szállított át a szeretetotthonnak, majd közös kirándulásokat kezdett szervezni, amelyek ma is folytatódnak. Alulírott, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke Bunyitay Vince címzetes püspök, történelemtudós életét és munkásságát ismertette, bemutatva fontosabb műveit. A váradi püspökség története című monumentális munkája döntően befolyásolta az egyháztörténeti kutatásokat.
Soós József gyantai lelkipásztor Köteles Pált, az írót, az újságírót mutatta be. Gyantán született 1927-ben. 1950-től másfél évig politikai fogoly volt, majd a termelésben dolgozott mint napszámos, segédmunkás, technikus. Az 1960-as évek közepétől ismét tevékenyen bekapcsolódott a romániai művelődési életbe: írásai jelentek meg a Fáklya, Familia, az Előre, Igaz Szó, Korunk, valamint számos folyóiratban. 1982 szeptemberében jelent meg Töprengés egy torzkép előtt című esszéje, amelyben elemezte és bírálta Ion Lăncrănjan román publicista Gondolatok Erdélyről című propagandakötetét. 1990-től az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője lett.
Győri Róbert budapesti egyetemi tanár Fodor Ferenc geográfus életét ismertette, Önéletrajzaim című munkáján keresztül. Tenkén született 1887-ben. Egyetemi tanár volt Budapesten, gazdasági, tájföldrajzi, vízrajzi, kartográfia-történeti tanulmányok és monográfiák szerzője. Teleki Pál munkatársa volt néprajzi és gazdasági térképei szerkesztésében. Fő területe a gazdaság-tájföldrajz volt. Idősebb korában nagy jelentőségű térképészettörténeti munkásságot fejtett ki, mellyel áttekinthetővé vált a hazai térképészet korai anyaga. Tájföldrajzi, tájtörténeti munkái maradandó értéket rejtenek, néprajzi vonatkozásai gazdagok, melyek jelentős hatással voltak a kortárs etnográfusokra.
Érdekes és humoros formában mutatta be Bartók Béla papucsát Erdélyben hagyta című esszéjét a tiszaföldvári Szabó V. János tájkutató, publicista. Bartók Bélának a Fekete-Körös völgyében végzett kutatómunkáját ismertette, Buşiţia János tanár társaságában.
Az utolsó előadás Köteles Ágoston helytörténész, Tornaújfaluból ismertette, saját családi tragédiáján keresztül, a Bódva-völgyi, a felvidéki németek és magyarok sorsát, akiket Szibériába hurcoltak, s amelyek közül kevesen tértek haza. Konkrét számadatokkal illusztrálta e szörnyű tragédiát.
Dukrét Géza Reggeli Újság (Nagyvárad)
Május 26–27-én szervezték meg Tenkén, a Református Művelődési Központban. A konferencia főszervezője és házigazdája Berke Sándor tenkei református lelkipásztor. Fővédnökei főtisztelendő Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke voltak. Már a második konferencia ezen a címen. Feltevődik a kérdés: Miért e konferencia? S miért ilyen gazdag, sokrétű programmal? Mert a vidék, ahol tizenegynéhány településen alig néhány ezer magyar él, káprázatosan gazdag hagyományokban, kultúrában, gazdaságban, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora.
Az első nap, Berke Sándor köszöntője után Dénes István Lukács, a Bihari Református Egyházmegye esperese tartotta a nyitó áhitatot. Juhász András, a Körösvidéki Vízügyi és Környezetvédelmi Igazgatóság szakmérnöke Gyuláról, a Fekete-Körös völgy vízrajzi helyzetét ismertette, térképeken és fényképeken keresztül. A vadvízi kenuzás egyik szervezője bemutatta, hogy hol, milyen jelentősebb pontok vannak a folyó mentén (sziklafal, zúgó, gát), amelyeket fel kell tenni a térképre. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke mint vízügyi szakember beszélt a folyó szennyezéséről, a környezetvédelemről. Papp János muzeológus, preparátor, vetítésen keresztül mutatta be a völgy élővilágát. Külön kihangsúlyozta a védett növényeket és állatokat. Dr. Mátyási Lajos geológus Vaskohsziklásról fényképeken keresztül ismertette a tenkei Czárán Gyula Barlangász Klub történetét, eredményeit. Az 1969-ben, egy középiskolásokból álló csoporttal elhatározták egy barlangkutató klub létrehozását. Megalapították a Tenkei Barlangkutató Klubot, amely a tenkei múzeum égisze alatt, Csák Kálmán irányításával működött és megismerkedik a Béli- és Királyerdő-hegység karsztjával. 1972 után közismertté válnak országos szinten, főleg miután bekapcsolódott a feltárásba Mátyási Lajos és Sándor geológus testvérek és Szuhai Sándor fotográfus. A klub mutatta be az első teodolittal készült barlangtérképet. 1985 után részt vesznek egy közös egyezmény kivitelezésében, melynek célja a Pádis–Varasó–Boga karsztvidék átfogó kutatása. Óriási eredményeket értek el, több mint 150 barlang és több karsztvölgy teodolitos feltérképezésével.
Ezután üdítőleg hatott a zilahi Gáspár Attila zenetanár által vezetett Csuprosok citerazenekar műsora. A folytatásban Boros István ny. lelkipásztor Benedek István író életét és munkásságát ismertette. Mint pszihiátriai szakorvos számos munkával gyarapította az orvosi, valamint a regényirodalmat.
Erdész Ádám történész Márki Sándor pályája címen ismertette, hogyan jelenik meg a Fekete-Körös vidéke Márki történetírási munkásságában.
Nagyon érdekes előadást tartott dr. Bakó Endre irodalomtörténész Debrecenből, Nadányi Zoltán, a bihari trubadúrcímen. Saját kora nem tartotta nagy irodalmárnak, mégis nagyot alkotott. A feketegyőrösi születésű költő, műfordító, főleg szerelmes költeményekkel tűnt ki. E csodálatos, ízes szerelmes költeményeket Meleg Vilmos színművész ismertette óriási átéléssel. Előadása magával ragadta a közönséget.
Dénes László tenkei születésű, Nagyváradon élő költő, szerkesztő Dél-Bihar irodalmáról szólva felhívta a figyelmet arra, hogy a történelmi vármegyének ez a része világirodalmi nagyságokat is adott, bár ez jórészt a Nagyszalontáról indultak kapcsán mondható el. Ráadásul tényleg múlt időben, mert ma már pezsgő irodalmi élet Arany János szülővárosában sincs, nemhogy Belényesben, Tenkén, Sarkadon vagy a régió más településein. A nagy felelősség ma már a nemzet azon „napszámosaira” hárul (oktatókra, papokra, népművelőkre, elöljárókra stb.), akik a magyar irodalmi értékek, illetve általában a magyar szellemi teljesítmények és a kulturális örökség felmutatásával, közvetítésével, ápolásával nemzetmegtartó feladatokat látnak el, dacolva a népességfogyással, elanyagiasodással és elidegenedéssel.
A nap zárásaként Nadányi Zoltán tiszteletére emléktáblát avattunk a Művelődési Központ falán. /Felirata: NADÁNYI ZOLTÁN
Feketegyörös, 1892. okt. 9 – Budapest, 1955. febr. 2.
a költő, író, műfordító emlékét őrzi a Szülőföld népe.
E táblát a Tenkei Művelődéi és Honismereti Kör állította/
Másnap, szombaton délelőtt folytatódott a konferencia gazdag programja. Csűry István református püspök tartotta a nyitó áhítatot. Pál apostol prédikációján keresztül hívta fel a figyelmet az itt elhangzó előadások és gondolatok fontosságára és aktuálisságára.
Benedek Csaba néprajzkutató Szolnokról, a Fekete-Körös völgyében gyűjtött népi értékeket mutatta be képeken keresztül, Tárgyaink utóélete címen. Katona Edit néprajzkutató Budapestről Erdélyen innen, Alföldön túl, – a Fekete-Körös völgye a századfordulón címen tartott előadást. Györffy István tudományos vállalkozása a Fekete-Körös völgyében élő magyarság kutatásaként ismert leginkább a szélesebb és a szakmai közvéleményben, de tanulmányainak újraolvasása és a gyűjtött tárgyak, térképek, a készített fényképek áttekintése után sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki, sőt úgy tűnik, hogy Györffyt – az ugyanebben az időben ott kutató Bartók Bélához hasonlóan – lenyűgözte a hegyvidéki román falvak magyarokéhoz hasonlítva még archaikusabb, „ősi” világa. Éppen ezért a többségi románság néprajzi képe is gazdagon megjelenik kutatásában. Györffy István különleges régészeti lelethez hasonlítható néprajzi gyűjtése kapcsán Fekete-Körös-völgy példáján keresztül kézzelfogható közelségbe kerülnek azok a kulturális-gazdasági-társadalmi változások is, amelyek a 19. század második felének magyarországi falvaiban végbementek.
Bartók Béla 1906-ban kezdte meg a magyar népdalok módszeres gyűjtését, de hamarosan ráébredt arra, hogy a magyar népzene sajátosságai, és általában a kelet-európai népek parasztzenéi közt található összefüggések megértéséhez tanulmányoznia kell a nemzetiségek zenéjét is. A román népzene hatását keresve jutott el Györffy Istvánnal egy időben a Fekete-Körös völgyébe, ahol 1909-ben, 1910-ben és 1911-ben többhetes gyűjtőútjai során a Néprajzi Múzeum támogatásával több, mint 350 román, valamint 1912-ben Gyantán és Köröstárkányban 44 magyar népdalt gyűjtött.
Gert Sijl ny. építésvezető Hollandiából az 1990 utáni személyes kapcsolatait, segítségnyújtását ismertette Kapcsolatok a szeretet nyelvén a Fekete-Körös völgyében címen. Elmesélte, hogyan vitte át a határon az első segélyeket, majd anyagilag is segítette a tenkei egyházközséget, a szeretetotthont, valamint az itt felépített Művelődési Központot. Dr. Bubenyák Máté, Érdről, elmondta, hogy számtalan alkalommal, összegyűjtött gyógyszereket szállított át a szeretetotthonnak, majd közös kirándulásokat kezdett szervezni, amelyek ma is folytatódnak. Alulírott, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke Bunyitay Vince címzetes püspök, történelemtudós életét és munkásságát ismertette, bemutatva fontosabb műveit. A váradi püspökség története című monumentális munkája döntően befolyásolta az egyháztörténeti kutatásokat.
Soós József gyantai lelkipásztor Köteles Pált, az írót, az újságírót mutatta be. Gyantán született 1927-ben. 1950-től másfél évig politikai fogoly volt, majd a termelésben dolgozott mint napszámos, segédmunkás, technikus. Az 1960-as évek közepétől ismét tevékenyen bekapcsolódott a romániai művelődési életbe: írásai jelentek meg a Fáklya, Familia, az Előre, Igaz Szó, Korunk, valamint számos folyóiratban. 1982 szeptemberében jelent meg Töprengés egy torzkép előtt című esszéje, amelyben elemezte és bírálta Ion Lăncrănjan román publicista Gondolatok Erdélyről című propagandakötetét. 1990-től az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője lett.
Győri Róbert budapesti egyetemi tanár Fodor Ferenc geográfus életét ismertette, Önéletrajzaim című munkáján keresztül. Tenkén született 1887-ben. Egyetemi tanár volt Budapesten, gazdasági, tájföldrajzi, vízrajzi, kartográfia-történeti tanulmányok és monográfiák szerzője. Teleki Pál munkatársa volt néprajzi és gazdasági térképei szerkesztésében. Fő területe a gazdaság-tájföldrajz volt. Idősebb korában nagy jelentőségű térképészettörténeti munkásságot fejtett ki, mellyel áttekinthetővé vált a hazai térképészet korai anyaga. Tájföldrajzi, tájtörténeti munkái maradandó értéket rejtenek, néprajzi vonatkozásai gazdagok, melyek jelentős hatással voltak a kortárs etnográfusokra.
Érdekes és humoros formában mutatta be Bartók Béla papucsát Erdélyben hagyta című esszéjét a tiszaföldvári Szabó V. János tájkutató, publicista. Bartók Bélának a Fekete-Körös völgyében végzett kutatómunkáját ismertette, Buşiţia János tanár társaságában.
Az utolsó előadás Köteles Ágoston helytörténész, Tornaújfaluból ismertette, saját családi tragédiáján keresztül, a Bódva-völgyi, a felvidéki németek és magyarok sorsát, akiket Szibériába hurcoltak, s amelyek közül kevesen tértek haza. Konkrét számadatokkal illusztrálta e szörnyű tragédiát.
Dukrét Géza Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. november 28.
A „második honalapító” szobra Várasfenesen
A várasfenesi református templom kertjében, a világháborús áldozatok turulmadaras emlékművétől karnyújtásnyira avatták fel november 26-án, vasárnap kora este a „második honalapítónak” nevezett IV. Béla király mellszobrát. Neki tulajdonítják a falu határában állt vár építtetését.
„A romok egy viszonylag nagy kiterjedésű vár létezésére utalnak, amelynek szabálytalan négyzet alaprajza volt. (…) Az a legenda született róla miszerint IV. Béla alapítása lett volna és ezért Bélavárnak nevezik.” Ezt olvashatjuk az egyik internetes lexikonban a Várasfenes határában található várrommal kapcsolatban, és a helyiek nemzeti öntudatát tovább erősítheti, hogy november 26-án, vasárnap délután ünnepi istentisztelet keretében avatták fel IV. Béla király (1206–1270) mellszobrát a református templomkertben. A helyszínre igyekezve, a megyét gyakorlatilag átautózva Érmihályfalvától Várasfenesig tapasztalhattuk, hogy mindenütt esős, hűvös idő volt domborzattól függetlenül. A kellemetlen időjárás ellenére megtelt a református templom, ahol Dénes István Lukács, a Bihari Egyházmegye esperese hirdetett igét a Krónikák könyvéből vett alapige mentén, Ezékiás júdai király történetéből példázva az örök érvényű intelmet, miszerint Isten mellett a nehéz időkben is ki lehet, ki kell állni. A szolgálatot a helyi gyülekezet élére alig pár hete került Fazakas Ildikó lelkész köszönte meg, köszöntve az egyházközség tagjai mellett a számos vendéget is, közöttük a később szót kapottakat, illetve Deák Árpád szobrászművészt, aki kézzel foghatóvá tette IV. Béla alakját, illetve a Belényesi-medence lelkipásztorait: Boros István nyugalmazott, korábbi belényesújlaki és Petrucz János jelenlegi belényesújlaki, Sebestyén László Ede köröstárkányi, Filep Attila kisnyégerfalvi, Nagy Brigitta belényessonkolyosi, és Réman István belényesi tiszteleteseket.
A gyepűk védelme
A helyi iskola I-IV. osztályosainak műsora következett. Elsőként azt a jelenetet láttuk, melyet Boros Gyöngyi tanítónő írt, s melyet 3 generáció előadott már, most pedig illett az alkalomhoz, hiszen IV. Béla korát idézi meg, ide értve Julianus barát hírhozatalát a közelgő tatát-veszedelemről, a tatárdúlást, az ország újraszervezését. Boros Annamária tanítványai versekkel, énekekkel csatlakoztak a műsorhoz, valamennyiük ruháját az Árpád-házi királyok címere díszítette. Mivel odakint a már említett esős idő volt, a szoboravatáshoz kapcsolódó beszédek is a templomban hangzottak el. Miután Molnár Szabolcs elmondta a helyi Csukás-Fenesi János: IV. Béla című versét, Miklós Mihály történelemtanár adott áttekintést a király életéről, arról, ahogyan a válságos körülmények között megerősítette az országot. A helyi vonatkozásra térve egyebek mellett megemlítette, hogy a király a gyepűk (határvonalak) védelmére építtetett várakat, ezek sorába illeszkedhet a fenesi is, melyet a település 1291-es első írásos említésekor már jegyeznek, tehát az előtt épült. Legendák máig élnek faluban, például, hogy föld alatti alagút vezetett a várba. Borsi Imre Lóránd, a megyei RMDSZ társadalmi szervezését felelős ügyvezető alelnöke beszédében hangsúlyozta: a szövetség az egyházakkal és a civil szervezetekkel karöltve igyekszik erősíteni a közösségeket „a végeken” is. Ezt szolgálják a szoborállítások, ahogyan Petőfi-szobor áll már Belényesben, Bartók-szobor Tárkányban, immár IV. Béla-szobor Fenesen, a későbbiekben Szt. László-szobor lesz Magyarremetén, II. Rákóczi Ferenc-szobor Belényesújlakon. Saját versét is felolvasta, melynek címe Bátor magyarok.
„Szent béke virult”
Szabó Ödön képviselő szerint „a sokszor szétszórt fenesieket” összehozta a szoborállítás ügye, mint közös cél, a kérdés, hogy egyszeri alkalomról van-e szó? IV. Béla kora történelmi tanulságának nevezte, hogy ne örökítsük a perlekedést, tanuljunk mások hibájából, tudjunk áldozatot hozni, és ne engedjük magunkat rossz eszközként felhasználni. Intésül ő is idézte (ahogyan az előtte beszélt két szónok is), IV. Béla sírfeliratát: „Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan”, úgy vélve, hogy ennek a szellemiségnek kell tovább élnie. Az ugyancsak helyi Pantea Erzsébet is felolvasta az alkalomhoz illő saját versét, ezzel zárult a bő kétórás templomi esemény, mely után sor kerülhetett a szobor leleplezésére. A már kora esti szürkületben Dénes István Lukács esperesre és Szabó Ödön képviselőre hárult a feladat. Az esperes meg is áldotta az alkotást, mely tövébe koszorúk is kerültek,s melyet később, a sokadalom eloszlása után, többen mobiltelefonok fényénél tekintettek meg tüzetesebben, egy személy meg is jegyezte: nagyon szép szobor, erőteljes vonásokkal, ahogyan egy erőt sugárzó királyhoz illik. A programnak még nem volt vége, hiszen a kultúrházban mindenkit terített asztalhoz vártak, ugyanott népviseletbe öltözött fiatalok Benedek Judit által betanított táncot adtak elő. A vendégek még javában beszélgettek, koccintgattak, mikor Szőcs Lőrinc és zenekarának tagjai már hangoltak, hiszen nótaest kezdődött, melyet Borsi Imre Lóránd nyitott meg, s mely az RMDSZ szervezte közösségi eseménysorozat rész volt. Rencz Csaba / erdon.ro
A várasfenesi református templom kertjében, a világháborús áldozatok turulmadaras emlékművétől karnyújtásnyira avatták fel november 26-án, vasárnap kora este a „második honalapítónak” nevezett IV. Béla király mellszobrát. Neki tulajdonítják a falu határában állt vár építtetését.
„A romok egy viszonylag nagy kiterjedésű vár létezésére utalnak, amelynek szabálytalan négyzet alaprajza volt. (…) Az a legenda született róla miszerint IV. Béla alapítása lett volna és ezért Bélavárnak nevezik.” Ezt olvashatjuk az egyik internetes lexikonban a Várasfenes határában található várrommal kapcsolatban, és a helyiek nemzeti öntudatát tovább erősítheti, hogy november 26-án, vasárnap délután ünnepi istentisztelet keretében avatták fel IV. Béla király (1206–1270) mellszobrát a református templomkertben. A helyszínre igyekezve, a megyét gyakorlatilag átautózva Érmihályfalvától Várasfenesig tapasztalhattuk, hogy mindenütt esős, hűvös idő volt domborzattól függetlenül. A kellemetlen időjárás ellenére megtelt a református templom, ahol Dénes István Lukács, a Bihari Egyházmegye esperese hirdetett igét a Krónikák könyvéből vett alapige mentén, Ezékiás júdai király történetéből példázva az örök érvényű intelmet, miszerint Isten mellett a nehéz időkben is ki lehet, ki kell állni. A szolgálatot a helyi gyülekezet élére alig pár hete került Fazakas Ildikó lelkész köszönte meg, köszöntve az egyházközség tagjai mellett a számos vendéget is, közöttük a később szót kapottakat, illetve Deák Árpád szobrászművészt, aki kézzel foghatóvá tette IV. Béla alakját, illetve a Belényesi-medence lelkipásztorait: Boros István nyugalmazott, korábbi belényesújlaki és Petrucz János jelenlegi belényesújlaki, Sebestyén László Ede köröstárkányi, Filep Attila kisnyégerfalvi, Nagy Brigitta belényessonkolyosi, és Réman István belényesi tiszteleteseket.
A gyepűk védelme
A helyi iskola I-IV. osztályosainak műsora következett. Elsőként azt a jelenetet láttuk, melyet Boros Gyöngyi tanítónő írt, s melyet 3 generáció előadott már, most pedig illett az alkalomhoz, hiszen IV. Béla korát idézi meg, ide értve Julianus barát hírhozatalát a közelgő tatát-veszedelemről, a tatárdúlást, az ország újraszervezését. Boros Annamária tanítványai versekkel, énekekkel csatlakoztak a műsorhoz, valamennyiük ruháját az Árpád-házi királyok címere díszítette. Mivel odakint a már említett esős idő volt, a szoboravatáshoz kapcsolódó beszédek is a templomban hangzottak el. Miután Molnár Szabolcs elmondta a helyi Csukás-Fenesi János: IV. Béla című versét, Miklós Mihály történelemtanár adott áttekintést a király életéről, arról, ahogyan a válságos körülmények között megerősítette az országot. A helyi vonatkozásra térve egyebek mellett megemlítette, hogy a király a gyepűk (határvonalak) védelmére építtetett várakat, ezek sorába illeszkedhet a fenesi is, melyet a település 1291-es első írásos említésekor már jegyeznek, tehát az előtt épült. Legendák máig élnek faluban, például, hogy föld alatti alagút vezetett a várba. Borsi Imre Lóránd, a megyei RMDSZ társadalmi szervezését felelős ügyvezető alelnöke beszédében hangsúlyozta: a szövetség az egyházakkal és a civil szervezetekkel karöltve igyekszik erősíteni a közösségeket „a végeken” is. Ezt szolgálják a szoborállítások, ahogyan Petőfi-szobor áll már Belényesben, Bartók-szobor Tárkányban, immár IV. Béla-szobor Fenesen, a későbbiekben Szt. László-szobor lesz Magyarremetén, II. Rákóczi Ferenc-szobor Belényesújlakon. Saját versét is felolvasta, melynek címe Bátor magyarok.
„Szent béke virult”
Szabó Ödön képviselő szerint „a sokszor szétszórt fenesieket” összehozta a szoborállítás ügye, mint közös cél, a kérdés, hogy egyszeri alkalomról van-e szó? IV. Béla kora történelmi tanulságának nevezte, hogy ne örökítsük a perlekedést, tanuljunk mások hibájából, tudjunk áldozatot hozni, és ne engedjük magunkat rossz eszközként felhasználni. Intésül ő is idézte (ahogyan az előtte beszélt két szónok is), IV. Béla sírfeliratát: „Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan”, úgy vélve, hogy ennek a szellemiségnek kell tovább élnie. Az ugyancsak helyi Pantea Erzsébet is felolvasta az alkalomhoz illő saját versét, ezzel zárult a bő kétórás templomi esemény, mely után sor kerülhetett a szobor leleplezésére. A már kora esti szürkületben Dénes István Lukács esperesre és Szabó Ödön képviselőre hárult a feladat. Az esperes meg is áldotta az alkotást, mely tövébe koszorúk is kerültek,s melyet később, a sokadalom eloszlása után, többen mobiltelefonok fényénél tekintettek meg tüzetesebben, egy személy meg is jegyezte: nagyon szép szobor, erőteljes vonásokkal, ahogyan egy erőt sugárzó királyhoz illik. A programnak még nem volt vége, hiszen a kultúrházban mindenkit terített asztalhoz vártak, ugyanott népviseletbe öltözött fiatalok Benedek Judit által betanított táncot adtak elő. A vendégek még javában beszélgettek, koccintgattak, mikor Szőcs Lőrinc és zenekarának tagjai már hangoltak, hiszen nótaest kezdődött, melyet Borsi Imre Lóránd nyitott meg, s mely az RMDSZ szervezte közösségi eseménysorozat rész volt. Rencz Csaba / erdon.ro