A Dávid Ferenc Egyletet 1885-ben dr. Boros György alapította, 1948-ig működött, 1990-ben újraindították, fejtette ki dr. Bodor András, a Dávid Ferenc Egylet elnöke. Dr. Bodor András az unitárius teológia tanára, az egyetemes ókori történelem kutatója, az 1948-ban államosított kolozsvári Unitárius Kollégium utolsó igazgatója. Időközben bővült a Dávid Ferenc Egylet tevékenységi köre: vallásos, tudományos, történelmi kérdéseket dolgoznak fel, az előadásokat legtöbbször közölte az unitáriusok folyóirata, a Keresztény Magvető (Kolozsvár). /Szabadság (Kolozsvár), szept. 30./

"Júl. 19-én tartotta az Unitárius Lelkészek Országos Szövetsége (ULOSZ) évi szokásos konferenciáját a kolozsvári Unitárius Kollégiumban. Kovács István, az ULOSZ elnöke beszámolójában a lelkészszövetség évi tevékenységét értékelte. Jelentése pozitív kicsengésű volt. A konferencia keretében mutatták be Boros György unitárius püspök naplója 1926-1941 című forráskiadványt. Kovács Sándor teológiai tanár tájékoztatása szerint a mű az Unitárius Egyház Gyűjtő Levéltárának és Nagykönyvtárának első kiadványa. /Ülésezett az Unitárius Lelkészek Országos Szövetsége. Bemutatták Boros György püspök naplóját. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 20./"

Tordátfalván, az udvarhelyszéki településen van a legrégebbi, ma is álló és használatban lévő székely kapu. 1800-ban állították fel, ma már csak főbb elemei a régiek. A kapu nincs festve és faragva. A székely kapuk legjelesebb kutatója, a máréfalvi Kovács Piroska adatai (Elődeink hagyatéka – udvarhelyszéki öreg székely kapuk katasztere című, 2006-ban kiadott CD-jén az összes székelyföldi kapu adatai megvannak) szerint ez a tordátfalvi kapu a legrégebbi Udvarhelyszéken. A legrégebbi faragott kapu Oklándon található, azt 1809-ben állították. A közigazgatásilag Siménfalva községhez tartozó Tordátfalván jelenleg körülbelül százan élnek, többségükben idős emberek. Itt született Boros György, aki 1928 és 1938 között unitárius püspök volt. /Katona Zoltán: Tordátfalván áll a legrégebbi székely kapu. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), aug. 8./

Pál János
ŐSI ROMÁN FÖLD
Román nemzetépítési kísérletek a székelyföldi unitárius közösségekben (1920-1940)
Rábeszéléssel, fenyegetéssel és veréssel próbálták görög-katolikus hitre téríteni az erdővidékieket és nyárád-mentieket.
A trianoni békeszerződés után a székely kérdés kiemelt jelentőséget kapott a bukaresti kormányzatok nemzetpolitikájában, erős aktuálpolitikai vonatkozásai miatt – a székely kérdés ugyanis elválaszthatatlanul kapcsolódott Erdély birtoklásának a kérdéséhez. Mivel a Székelyföldön élő kompakt székely-magyar lakosság a magyarországi revíziós törekvéseket legitimálta, a román állam számára ez a térség népességével egyetemben
nemzetbiztonságot kockáztató tényezőt jelentett:
„Nemzetvédelmi szempontból a Székelyföld a románság várfalai közé bevezetett trójai falóhoz hasonlítható, amely gyújtó veszélyt jelent, főleg a bizonytalan időkben vagy társadalmi megrázkódtatásokkor.” – nyilatkozta Ștefan Peneș.
A Székelyföldre építő magyar revíziós törekvések semlegesítését román oldalról csakis az asszimiláció módszerével lehetett megvalósítani. A korabeli román politikai és szellemi elit számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy sikeres székelyföldi asszimilációs politika/a térség elrománosítása, a magyar revíziós álmok végleges szertefoszlatását és az 1923. évi alkotmányban deklarált egységes nemzetállam megvalósítást fogja eredményezni.
Tervüket egy valóságalapot nélkülöző történelmi konstrukcióval ideologizálták meg, amelynek kiindulópontját a románság székelyföldi őshonosságának a koncepciója képezte. Ennek a történelmi elbeszélésnek/mítosznak a szülőatyja Nicolae Iorga történész volt. Elmélete szerint a székelyeket mai lakóhelyükre a magyar királyok telepítették be az őshonos románság közé.
A nagyarányú és zárt tömbben betelepedő székelységbe az őshonos románság hamar beolvadt, de kultúrája (paradox módon) döntően befolyásolta a székely társadalmat, népszokásokat, hagyományokat, műveltséget. A két etnikum közti kölcsönhatás egyirányú volt és a románság érintetlenül megőrizte kultúráját a székely tömbben. A keveredés vérségi kapcsolatot is eredményezett, aminek egyik bizonytéka, hogy a székelyek a moldvai vajdákkal szívesen fosztogattak magyar nemesi birtokokat.
A vérségi keveredést faji és biológiai ismérvek is igazolják, ugyanis a román eredetű székely fizikai felsőbbrendűsége által is megkülönböztethető a „fajszékely” társától. A kulturális és vérségi keveredés vérközösséget eredményezett, így a székely és román lényegében rokon népek.
Iorga elmélete a trianoni békeszerződést követően óriási népszerűségre tett szert és a nemzetállam alapelvét követő román szellemi- és politikai elit számára kapóra jött, hogy az őshonosság jogán visszakövetelje magának az „erőszakkal elnemzetietlenített” székelyföldi románokat és megindítsa az itt élő magyarság asszimilációját.
A politikailag motivált kérdés – a Iorga által felvázolt koncepció szerint – elsősorban a publicisztikai jellegű írásokban volt jelen, de többen is akadtak, akik tudományos eszközökkel és érvekkel próbálták igazolni a román etnikum székelyföldi jelenlétének őshonosságát.
Ezeknek a törekvéseknek az őshonosság bizonyítása mellett volt egy másik vetületük, célkitűzésük is: leválasztani a székelységet a magyar etnikumról. Ezzel a szándékkal magyarázható, hogy a kérdéssel foglalkozó román kutatók többsége tagadta a székelyeknek a magyarsághoz politikai, társadalmi, kulturális, etnikai értelemben való tartozását.
Akadt szerző (Sabin Opreanu), aki nemcsak néprajzi, hanem földrajzi és közigazgatási szempontból is tagadta Székelyföld egységét, létét. A Székelyföld népi, területi egysége mellett tagadták annak a Magyarországoz való gazdasági, politikai kötődésit is.
Theodor Chindea szerint például a székelyek sohasem tartották magukat magyaroknak, és Magyarországot hazájuknak. A kérdést boncolgató román szerző mindegyike egyetértett azzal, hogy a székelyföldi őshonos románság majdhogynem teljes körű eltűnését a mindenkori magyar hatalom által kezdeményezett szervezett és erőszakos asszimiláció eredményezte.
Ennek tudatában jogosnak érezték azt, hogy az évszázadok folyamán elveszített nemzettestvéreiket visszaszerezzék az anyanemzet számára, az elszenvedett történelmi igazságtalanságot pedig a visszarománosítás által jóvátegyék.
Ebben a konstrukcióban a székelyföldi kérdés a biztonságpolitikai szempont mellett, már erkölcsi, érzelmi töltetet is kapott és mintegy igazolta akciójuk létjogosultságát.
Octavian M. Dobrotă a székely kérdés megoldásának fontosságát a következőkkel magyarázta: az „eredeti”, valódi etnikai állapotok helyreállítása után Budapest már nem fog Székelyfölddel összekötő folyosót kérni Nagyváradon és Kolozsváron keresztül „[…] mivel az itteni «kisebbségi tömb» többségi román tömbnek bizonyult, büszke múlttal és román élettel […]. A magyar revizionizmus bölcsője román bölcsőnek bizonyul, amelynél anyák nemzeti viseletben dojnákat énekeltek, hogy elringassák gyermekeiket, akiket ideiglenesen elraboltak.”
Az elrománosítási stratégiák, javaslatok közös vonása volt, hogy mindegyikük kiemelt szerepet szánt az iskolának, egyháznak, tanítóknak és papoknak. Az előbbieket a románosítás előretolt bástyáinak, „nemzeti erődöknek”, utóbbiakat a románosítás apostolainak tartották.
Úgyszintén fontos szerepet szántak a közigazgatásnak, melynek gyors elrománosítását sürgették, az iskolahálózathoz hasonlóan. Gyakran hangoztatott eleme volt még e stratégiáknak Székelyföld gazdasági forrásainak és termelésének román kézbe juttatása, a román elem anyagi, gazdasági és erkölcsi támogatása az állami hatóságok részéről, egyházak újjászervezése, templomok építése, nem utolsó sorban pedig erőteljes és szervetett román kulturális propaganda.
Voltak olyan elképzelések is, amelyek a székelyföldi románság számára kiváltságos státust, védelmet szavatoló, biztosító törvényeket követeltek. Ioan Popa vargyasi görög keleti pap lényegében összegezte ezeket a stratégiákat akkor, amikor kijelentette, hogy akciójuk sikerének biztosítékai az államilag jól fizetett tanítók, papok, kántorok és a tiszta román (sânge curat românească) közigazgatás.
A románosítás által érintett területek, rövid eseménytörténet
A románosító politika nyomai ugyan fellelhetőek az egész egyház szintjén, az ilyen jellegű koncentrált és szervezett támadást azonban a román származású hívekkel rendelkező székelyföldi egyházkzöségek szenvedték el, a már említett román nemzetpolitikai, „erkölcsi” szempontokból fakadóan. Különösen erős támadásnak voltak kitéve ilyen szempontból a Homoród- és Nyárád-menti egyházközségek.
Az első térítési kísérletekről szóló tudósítások 1921-ből valóak. Az Egyházi Képviselő Tanács (EKT) jelentése szerint 1921. július 23-án két görög katolikus személyt Gheorghe Todoran homoródalmási görög katolikus lelkész arra utasított, hogy jelentkezzenek a csendőrségen.
Itt a csendőrparancsnok kijelentette, hogy a görög katolikus lelkész megbízásából cselekszik és visszatérésre szólította fel a jelenlevőket. Augusztus 26-án az oklándi egyházközség több tagját az oklándi szolgabírói hivatalba rendelték, ahol a homoródalmási görög katolikus lelkész is jelen volt.
Itt felrótták, hogy az unitárius vallásra tértek és „Hallottak haragos, dorgáló, sőt fenyegető szót is kitelepítésről stb.” 1923-ban újabb erőszakos térítési kísérletről számolt be az EKT. A helyszín újból Homoródalmás, ahol az Udvarhely megyei tanfelügyelő és főszolgabíró azokat az unitárius gyermekeket, akiknek szülei görög katolikusok voltak, a magyar tannyelvű állami iskolából a román tannyelvűbe kényszerítette.
Ugyanakkor a szülőket a főszolgabíró maga elé idézte és megrótta, hogy unitárius vallásra tértek. Vargyason az egyházi iskolából a görög katolikus gyermekeket csendőri segédlettel vitték át az állami iskolába. A térítési kísérletek Homoródalmáson öltöttek először konkrét formát, ahol Todoran hat, az unitárius hitre áttért személyt egyházi adó fizetésére és egyházi terhek viselésére szólított fel, annak ellenére, hogy Simén Domokos helybeli unitárius lelkész iratokkal igazolta azoknak áttérését.
Todoran követeléseit azzal indokolta, hogy az áttéréseknél nem tartatták be a törvényes formaságokat és így az áttértek továbbra is görög katolikusoknak tekintendők. Ennek megfelelően, az igazoló iratok megvizsgálása nélkül szóban forgó személyek neveit anyakönyvezte és görög katolikusoknak tekintette, az ellenszegülőktől pedig bírósági úton próbálta behajtani követeléseit (Ezeknek lovait, szekereit lefoglaltatta.). Az ügyben az unitárius egyház a vallásügyi minisztériumtól kért kivizsgálást, ez azonban jóváhagyta Todoran intézkedését, arra hivatkozva, hogy a szóban forgó személyek az unitárius lelkésznek és a helybeli hatóságoknak a nyomására tértek át az unitárius vallásra.
Todoran számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy lépéseinek semmiféle büntetőjogi következménye nem lesz, ezért erőteljes térítési politikába kezdett a helyi, járási és megyei hatóságok segítségével, és mivel az áttérések törvénytelenségének eszköztárát már kimerítette, más módszerek alkalmazásához folyamodott. Homoródalmás után a harmincas évek első felétől kezdődően erőteljesebb és agresszívebb formában
jelentkezett a térítési akció, kiterjedt Abásfalvára, Gyepesre, Homoródkeményfalvára, Homoródszentmártonra, Oklándra (Homoród-mente, Hargita megye) és Vargyasra (Erdővidék, Kovászna megye), majd az évtized második felében a marosszéki Nyárádgálfalvára, Nyomára és Szentháromságra (Nyárád-mente, Maros megye).
Az esetek, mindenekelőtt ezekben az egyházközségekben, már nem voltak szórványosak, nem csak néhány személyt érintettek, hanem általánosakká és tömeges méretűekké váltak. 1934-ben például már egyre több olyan jelentés érkezett be az egyházi vezetőséghez, amelyekben az önkéntes névelemzések, fenyítések, verések, gyermekekkel szemben elkövetett „vallási agresszió” (Az iskolák román tanítói ünnepek alkalmával a magyar anyanyelvű gyermekeket görög keleti vagy katolikus templomba vitték istentiszteletre.) ellen emeltek panaszt.
A térítések menetrendjében két szakasz különíthető el. Az első lépcsőben először a román származású személyeket célozták meg, amit aztán a magyar származásúak áttérítése követett. A térítést mindenhol a helyi szintű állami és egyházi hatóságok, tisztviselők hajtották végre erős állami és egyházi támogatással. A balázsfalvi görög katolikus érsek a következőket írta a marosvásárhelyi espereséhez: „A székelyföldi akcióval kapcsolatosan tudomásodra hozzuk, hogy a tisztelt Tanügyminisztérium Silviu Ţeposu, szebeni főtanfelügyelő urat bízta meg ennek az akciónak a megszervezésével és összehangolásával a különböző hatóságok között. Ebben a minőségben foglalkozni fog az összes egyházi és nemzeti kérdéssel az elszékelyesített vidéken. Következésképpen utasítunk, hogy ezeknek a kérdéseknek minél sikeresebb megoldása végett minden támogatást megadj. Utasítunk továbbá, hogy rendeletünket ismertesd a kerületedben levő mindazon lelkészekkel, akik az elszékelyesített vidéken tevékenykednek.”
1935. április 19-én Udvarhely megyében látogatásukkor Alexandru Lepădatu vallás- és Mircea Concicov pénzügyminiszter biztosították a jelenlevőket, hogy támogatni fogják a templomépítéseket és egyházközségek alapítását, valamint, hogy a kérdés a megvalósítás szakaszába lépett és egy öt miniszterből álló bizottság fog panaszaikkal foglalkozni.
A diszkriminatív intézkedések megszüntetése ellen a kolozsvári unitárius egyházvezetés számtalanszor tiltakozott Bukarestben és többször személyesen is eljártak a központi hatóságoknál.
Kísérleteik azonban mindvégig sikertelenek maradtak,
annak ellenére, hogy külföldi kapcsolataikat is igénybe vették az eredményesség érdekében.
A központi törekvésekkel párhuzamosan helyi szinten is történtek próbálkozások jogorvoslatra, Balázs András unitárius esperes szerint azonban a hatóságok, ha szóban tiltakoztak, írásban kérték a panaszok megtételét, ha pedig ez megtörtént, nem kaptak választ beadványaikra.
Boros György – azt követően, hogy Alexandru Lăpedatu vallásügyi miniszter elutasította a vele való személyes találkozást Bukarestben – a következőképpen sommázta ennek a kérdésnek a tanulságait: „Az utazás megesett, s a reménység elesett. Ezzel a kormánnyal, ezzel a nemzettel a magyarnak reménységgel harcolni nem lehet. A román-oláhok csak azt a célt ismerik, hogy az utolsó magyart is ki kell irtani. Lăpedatu miniszter belekapaszkodott abba a hamis állításba, hogy az almási pap 1919-1920-ban elhódított tőle almási románt. Hódítani akkor, amikor a fegyver az ő kezükben van: nevetséges. Hogy néhány almási ember, akik csak magyarul tudtak a mi templomunkba jártak –, átállott, a törvényadta jogukat gyakorolták, s talán ki akarták kerülni, hogy a román hadseregbe sorozzák, az már az ő magán ügye.”
A harmincas évek vége felé a térítések erőssége csökkent, aminek hátterében az állt, hogy a megcélzott csoportok ekkorra már a harmadik évtized éveiben újjélesztett vagy újonnan létrehozott székelyföldi görög keleti vagy katolikus egyházzöségek tagjaivá váltak.
A térítési politika által érintett személyek számáról nem készült egy végleges, részadatokat összesítő kimutatás. A beérkező jelentések adatai szerint 1920-1941 között 867 unitáriust térítettek át különböző módszerekkel a görög keleti és katolikus egyházba.
Transindex.ro

In memoriam Gárdonyi Géza, Jékely Zoltán, Weöres Sándor
Művészpedagógusok kiállítása az Apáczai Galériában
Egy kép gyakorta többet ér, mint ezer szó – Arthur Brisbane amerikai újságíró száz egynéhány évvel ezelőtti mondása közismert, igazságtartalmát sem vitatjuk, most mégis ellenkező irányból, az ezer szó birodalmából közelítünk az itt látható képekhez. Amelyek korántsem akármilyen szókapcsolatok révén születtek, hanem több ezer szavas írói, költői birodalmak sajátos kisugárzásaiként. Lévén, hogy a téma adott volt: 150 éve született Gárdonyi Géza, a „láthatatlan ember”, és 100 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot a tagadhatatlan erdélyiségű, „költői költő” Jékely Zoltán, valamint sorstársa, a sajátos képzettársítás, játékosság, zeneiség, egyszóval a bravúros verselés és bravúros gondolkodás bajnoka, Weöres Sándor. Hármójuk írói termésének erőteljes képszerűsége szülte a Szó-kép társítást, azaz a Székely Géza vezette Apáczai Galéria legújabb, 44 művész 56 alkotását tartalmazó tárlatát.
A kiállítás új keletű, de immár jól begyökerezett hagyományt követ. Hagyományt, amely a különböző művészeti ágak közti kapcsolatra épít. A kerek évfordulók pedig mintha egyenesen besegítenének ennek a fiatal hagyománynak a megszilárdításába. Amely főhajtás kultúránk és az egyetemes kultúra nagyjai előtt.
A Szó-kép, akárcsak az előbbi Apáczai-tárlatok, egyfajta művészetközi kutatás gyakorlati bemutatójaként is értelmezhető. S ahogyan a művészetek természetes egymásmellettisége és kölcsönhatása eredményeként születtek az eddigi, Bartók, Kodály, Mozart, Debussy, Vajda Lajos, Ferenczy Károly, Szenczy Molnár Albert és a többiek ihlette képzőművészeti seregszemlék, azonképpen vált ez a jelenlegi, a szavaktól a képek felé vezető művészeti mélyfúrás is sajátosan jellegzetes, egyedi vizuális megnyilatkozássá. Amelynek egyedisége éppen a szó szoros, de átvitt értelemben is felfogható sokoldalúságában, sokszínűségében rejlik.
A magyar irodalom három, egymástól különböző, de a képszerű fogalmazást egyaránt előnyben részesítő alkotója szinte tálcán kínálja a témát képzőművészeinknek. Mert ott van például az életöröm és a melankólia láthatatlan örökös csokrával a kezében a költői költő, a költő archetípusa, Jékely Zoltán – ahogyan Nemes Nagy Ágnes jellemezte ugyancsak képszerűen költőtársát. A részünkről, erdélyiek részéről talán méltatlanul kevéssé emlegetett lírikust, a nagyenyedi Bethlen Kollégium és a kolozsvári Református Kollégium egykori diákját, aki tanulmányait ugyan már Budapesten fejezte be, és ott is teljesedett ki írói, költői életműve, lélekben azonban, sőt nyelvhasználatában is mindvégig megmaradt erdélyinek. S ezt nem csak kalotaszegi regényei (Kincskeresők, Medárdus), esszéi, erőteljes színekkel szavakba festett költeményei (Őrjöngő ősz, Őszvégi intelem, Kalotaszegi elégia) tanúsítják, hanem emberi magatartása is: 1941-ben visszaköltözött Kolozsvárra és az Egyetemi Könyvtár munkatársa lett, de 1946-ban kénytelen ismét elhagyni Erdélyt.
Múltba révedő, emlékeiben is saját magát, legbenső énjét kutató, elégikus hangvételű költeményei hemzsegnek a természetből ihletődött, a romantikusok erős színeivel festett, szuggesztív szóképekben, amelyek nem véletlenül találtak visszhangra képzőművészeink alkotásaiban. Itt van mindjárt Bordy Margit mély zengésű, aranyló felvillanásokban is játszó pasztellje, a sajátos műgonddal megoldott, perspektívában, szín-, forma- és gondolatvilágában egyaránt különleges mélységeket sejtető Őszi Tanácskozás. És folytathatnám Tompos Opra Ágota lendületes ecsetkezelésű, foltszerű ragyogásában pompázó meseerdejével, Pócsai András klasszikus hangvételű, színekben, harmonikus színvillanásokban gazdag Tavaszi impresszióival, Dobribán Lini Enikő vitalitástól duzzadó Zöld világával, Gedeon Zoltán élénken kavargó Szín-fóniájával, Lovász Noémi visszafogott színvilágú, töményen kifejező, konstruktív megfogalmazásaival, Nagy Tibor elégikus hangvételű Csendélet kompozíciójával, Boar Szilvia és Császár Gábor hangulatos munkáival, Essig Kacsó Klára tiszta színekbe öntött Farkas utcai Templom és iskolájával. Sőt Lőrincz Lehel míves pasztelljei, Nagy Endre sarkosan-keményen fogalmazott, de színeiben könnyedebb, megkapó Házsora és Színháza, valamint Valovits László sejtelmesen kifejező, lírai fogantatású női portréja is beleillik a Jékely-életmű hangulatába. Nem beszélve a rézkarc első számú kolozsvári mesterének, Székely Gézának a Szórvány-(templom)áról, a biztos kezű Ábrahám Jakab ugyancsak rézkarcban megjelenített Állóképéről vagy Kozma Rozália vonal összetevőinek feszültséget és harmóniát egyaránt árasztó mozgalmas világáról, a grafikus és a textiles erényeit egyesítő Remember című munkájáról. S ha van a szó és a kép sajátos összefonódásának mintapéldája, akkor az az Orbán István telitalálatnak is nevezhető, 47 művésztársam aláírása című, ötletesen míves tusrajza.
A zseniális „szó-szemfényvesztő” Weöres Sándor, a szabad képzettársítások, szürreális, gyermekien mesés és filozofikusan mély költői gondolatok nagymestere. Mi sem természetesebb, mint hogy a költői és epikai műfajok legszélesebb skáláját megszólaltató életműve szintén erőteljes visszhangra találjon művészpedagógusaink körében. Érdekes módon talán nem is játékosan képszerű megfogalmazásai, ötletes szójátékon alapuló bizarr képzettársításai a legnépszerűbbek, hanem a Hamvas Béla-i tanokon alapuló, A teljesség felé törekvő, filozofikus eszmefuttatásai. Ő teremtett bennem harmóniát – vallja mesteréről a költő. Ezt a harmóniát, a lélek harmóniáját árasztja kötete is, s mintha éppen erre a harmóniakeresésre rezonálnának leginkább képzőművészeink.
Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra – vallja a lírai szürrealizmus húrjait pengetve, élénken ragyogó, tiszta színeinek meggyőző beszédével Forró Ágnes. És hasonló alapállásból kiindulva vezet a földiektől az égiek felé tartó, de immár visszafogottságában és kevés beszéddel sokat mondó stílusában Gally A. Katalin, mert Weöressel együtt tudja, hogy „az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.” És tudja ezt Károly Zöld Gyöngyi is, aki az infografika nyelvén különleges eleganciával kalauzol a csillagvilágba, a várva várt találkozás felé. Ugyancsak a modern technika eszközeivel kommunikál meggyőzően Ovidiu Petca, Dobribán Emil pedig land-art munkájának képi dokumentumával lep meg.
Formai megoldásaiban, sajátos felületképzésében és gondolati mélységében egyaránt izgalmasan figyelemfelkeltő munka Sipos László A szó szíve című olajképe és Csata Hermina Az értelem szeme című diptichonja. Horváth Gyöngyvér a játékosság és a filozófiai mélység határait feszegeti életszerűségével, dekorativitásával kitűnő kollográfiáiban, Farkas Melinda pedig Egy pohár bor mellett nyilvánít ötletes művészi véleményt. Koncz-Münich Judit mozgalmasan kiérlelt, egyedi látásmódról tanúskodó, figuratív kompozíciója, Koncz-Münich András játékos Vándor zenészei, Tamus István mívesen kifejező rézkarca, Miklós János látványosan nagyívű, modern művészi Üzenete, Kocsis Ildikó konstruktív jegyekkel megfogalmazott, sajátos Életútja, Veres Noémi A személyiség szétbomlása című érzékletes tusrajza, Szakáll Szilvia míves Tükör-képe, Fátyol Zoltán leheletfinom figurái, Éles Bulcsú kedvesen játékos Avantgárd lovacskája, Fazakas Tibor Keresztek című fegyelmezett vonal-szigorlatai, Fehér Csaba rapszodikusan örvénylő Moszatszigete sikerrel egészíti ki az igényes kínálatot.
A képszerűség az Ady által magyar Dickensnek nevezett Gárdonyi Gézától sem idegen. Bár őt inkább regényíróként, az új népiesség, a realizmus, s a lélektani regény megtestesítőjeként tartjuk számon, a költészet felségvizeire is kimerészkedett. Impresszionizmussal rokonítható lírai termését a keresetlen egyszerűség jellemzi. „A próza fű. A vers közötte rózsa” – véli ő maga. S íme egy festőecsetre kívánkozó, rövid ízelítő ebből a rózsából: „A fáknak éjjelente préme nő, s a nap fehér folt csak a köd fölött.” Azonban kifejezetten gárdonyis mindössze talán csak Székely Géza (R)égi hídja – találó grafikai és nyelvi játék. S akkor nem szóltam még Boros György vegyes technikával készült Erupcióiról, valamint Gárdonyi Sándor figuratív linómetszetéről.
A szobrászokat Hunyadi László klasszikus hangvételű, Kálvin Jánost ábrázoló plakettje, valamint Kovács Géza Hierarchia című acélkonstrukciója képviseli. S végezetül, de olyannyira nem utolsósorban, hogy akár az egész kiállításra is feltehetné a pálmát: Tudorán Klára Lívia meseszerű, fantáziadús, érzékletesen mélymeleg színekbe fogalmazott Királyi ajtók című textilkompozíciója.
Elhangzott 2013. október 24-én, az Apáczai Galériában, a Szó-kép tárlat megnyitóján
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Ezt siratja a gyülekezet apraja-nagyja (A kökösi unitárius templom orgonái)
„A tűzben elnémult gyönyörű orgona… Ezt siratja a gyülekezet apraja-nagyja.”
A freskókkal díszített műemlék templom karzatán állok, és elképzelem az ottani orgonát, pusztulásának képeit. A kökösi orgonák története érdekes és tanulságos, tanúja annak az áldozathozatalnak, erőfeszítésnek, amelyet egy zeneszerető közösség temploma hangszereiért tett.
A templom első orgonájáról való feljegyzést az 1827-ben tartott püspöki vizsgálószék jegyzőkönyvében találtam meg: „A Mennyezete most festékes és tarkán párkányosan táblázva a nap nyugati Kar hasonlólag tarkásan festett, a Nap keleti éneklő Karon pedig, melynek feljárója a Templomból Grádicson vagyon, márványosan festett borítékú Közepibe vagyon helyeztetve egy 5 mutatios, hátul nyomó Claviaturáju, Ekklésia tagjai személyes adományaikból készített szépen megfestett tzirádájú Orgona”. Szíjjal húzott hangszer volt, mert megjegyzik az iratok, hogy a harangozó „orgona húzás körül is mereibe negligens”.  Az 1848-as forradalom idején a falu szomorú sorsában az egyházközség is osztozott, „ezüst, ónedények, szövetek, ládák, levelek és könyvek (…) mind elraboltattak”. Az erdélyi orgonakészítés és -javítás történetének szempontjából érdekes adatra bukkantam: 1859-ben „Gondnok atyafia előterjeszti az orgona megromlása kijavíttatását. Ekklésiánk méltánylá észrevételét és határozza, hogy legsürgösebben tudósítsa a zabolai énekvezér Urat, hogy jöjjön le és ha edgyezhetünk, ujjítsa meg Szt. Mihály napra”. Pozsony Ferenc akadémikus, néprajzkutató Zaboláról szóló könyvéből kiderül az énekvezér neve: Szabó Lajos, akiről az író megjegyzi. „1848-ban még azt is feljegyezték, hogy a kántortanító kitűnő orgonista”.  Valószínű, hogy értett az orgonák javításához is. Szépen szolgált az orgona egészen 1890-ig, amikor egy orgonaművész, Pálfi Jenő, „ajánlkozott a már ugyis szándékolt romlott orgonánk javítására”. A vállalkozó a fúvókat kijavította és újrabőrözte, a gépezetet kijavította és a szélládában levő szelepeket újrabőrözte, új rugókkal látta el. De ugyanúgy a fából és cinből készült sípokat is kijavította, valamint egy kemény vászonnal az orgona tetőzetét beborította por ellen, és „az elősípok háta mögét egy vékonyabb vászonnal bevonta”. Mindezen javításokért az orgonamester 60 forintot kapott. A javítás nem tudta megoldani a felmerülő problémákat, ezért 1895-től létrehoztak egy orgonaalapot, amelyet állandóan növeltek az egyházközség hívei adományokkal és az e célra szervezett bálok bevételével. Az egyházközség aranykönyvében az utolsó adományozás 1924-ből, az új orgona megépítése utáni évből való. Emellett 1919-ben egy harmónium vásárlása érdekében is gyűjtenek, 112 személy 3003 koronát adományoz. Az egyházközség 1921-ben megbízza a lelkészt, hogy tárgyaljon a brassói Carl Eischenk orgonaépítő mesterrel egy új orgona építésének ügyében. Az egyházközség felajánlja, hogy a régi orgona újrahasznosítható részeinek felhasználásával tegyen egy árajánlatot. Az orgonamester küld egy költségvetést, mely szerint „20 000 lei körül fog az orgona kerülni”. A költségvetésbe belefoglalt változatok (regiszterek) mellett a keblitanács egy erősebb változat (oktáv) elkészítését is kéri. A kérdés, mint mindig, a pénz előteremtése volt. A lelkes kökösi közösség erre is talált megoldást. Az E. K. Tanács Kolozsvárról küldött levelében „beleegyezését adja abban, hogy a Harmonium alap vagyonát 3652 L., a Közgazdaság 1921. évi számadásán szereplő maradványt 3606 L., továbbá a Templom alaptól is a még a hívek adományai által nem fedezhető összeget” az orgona készítésére fordítsák. Óriási erőfeszítés egy kis közösség részéről! 1922 április 14-én megkötik Kökösben a szerződést. Az orgona elkészítéséhez a karzatot kibővítették. Egy évvel a szerződés aláírása után, 1923 áprilisában a jegyzőkönyvek a kész orgonáról tudósítanak: „A keblitanács az orgonával meg van elégedve, annak úgy kiállítása mint hangja a keblitanács tetszését megnyerte s így az orgonát az építőtől átvette.” Carl Eischenk 1000 lej értékben a régi orgona fúvóját, játszóasztalát és a sípokat átvette.
Az egyházközség lassan tud fizetni, az orgonaművész levélben kéri az egyházközséget, hogy a 32. orgonájáért járó összeget egyenlítse: „kérem szépen amennyire lehet nekem jövő vasárnapra a szenteléskor valami pénzt is adni”... A kor dokumentumai megőrizték a segédmunkások nevét is: Lűtz Vilmos, Orbán Ferencz, Stáncsuj János és Martis János. Az egyházközség az orgona szentelését 1923. november első vasárnapjára tervezte. Erre az eseményre Ferenc József unitárius püspököt kérték fel, de „koránál fogva nem jöhetvén, helyette dr. Boros György egyházi felügyelőt küldi ki és bízza meg az orgona felszentelésével”. A főpásztori levélből idézek: „Fogadjátok főpásztori áldásomat, felszentelendő orgona hangjai is szolgáljanak hithűségetek, búzgóságotok és áldozat készségetek fokozására, megszilárdítására.” A hangszer „7 szóló és 2 szerkezeti változattal biró, pedálos orgona”. A szentelésen felolvasott orgonatörténetből még megtudjuk, hogy a sípokat külföldről rendelték, és ezek kései érkezése miatt kellett a felszentelést újratervezni. Sajnos, a kökösi hívek nem örvendhettek sokáig az orgona hangjainak: 1954 nov. 21-én a helybéli lelkész vall: „… éjfél után 1 órakor érkeztem haza. A templom és a papilak alig 100 méterre fekszenek egymástól. Semmi füstszagot nem éreztem. Csendesen havazott. Éjfél után 2 óra lehetett, amikor elaludtam. 3 órakor feleségem arra lett figyelmes, hogy a harangokat verik félre. Felkeltem és az ablakhoz futottam. Ekkor még semmit nem láttam. Kiáltások hangzottak. Ég az unitárius templom! Egy vödör vízzel a templomhoz szaladtam. A templom keleti oldala, ahol az orgona volt, már égett. Akik korábban érkeztek és belsejébe tudtak menni, különös hírről beszéltek. A lángok valósággal ugráltak a padokon, mintha gyúlékony anyaggal lettek volna leöntve. Ablakok, ajtók épek voltak, nyomokat nem látni. A szószékterítőt, az Urasztalát és terítőjét megmentették, egyéb minden elégett. Az üszkös romok felett du. 3 órakor (22-én) istentiszteletet tartottunk, amelyen egyházi éneket Kiss Dénes énekvezér fia vezetett.”
Ennek az orgonának elvesztése után, sajnos, nem épült újabb, harmóniummal és elektromos orgonával kísérték és kísérik a kökösiek az istentiszteleti énekeket. Ottjártamkor az idős harangozó asszony felsóhajtott: „Milyen jó lenne az orgona, az az igazi!” Reméljük, Isten segedelmével a kökösi unitáriusoknak sikerül orgonát építeniük, hisz többször bebizonyították kitartásukat.
Márk Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kadács az idők sodrásában
A Nyikómentén fekvő két Kadács – amely, mint az alábbi írásból is kiderül, tulajdonképpen egyetlen település – lakossága sosem volt népes. Ennek dacára sok értelmiségit adott a magyar szellemi életnek. A település egyházi, oktatási és kulturális múltját Gálfalvi Gábor ny. igazgató-tanító, néprajzi gyűjtő, helytörténész veszi számba.
Szép a Nyikó s a vidéke / Jámbor székely szabad széke…” – írta egykoron Tiboldi István kedei tanító. E jámbor székelyek által lakott nyikómenti falvak egyike a két Kadács, amelyről eddig keveset írtak. Orbán Balázs, a nagy Székelyföldi utazó A Székelyföld leírása I. kötetének 113–114. oldalán ír Kadácsról, elég röviden. Rajta kívül időközben Gálfalvi Sándor kadácsi származású tanár, az unitárius egyház egykori főgondnoka ír a templom és iskola történetéről a Keresztény Magvető című folyóiratban, P. Buzogány Árpád Faluriportok a Nyikómentéről könyvében a falutörténet rövid leírása után ír a két födeles fahídról, ugyanezekről értekezik Boda Csilla tanítónő, valamint Balázsi Dénes a Nyikómenti hármas könyvében, a 2005-ös árvíz után, azok megrongálódásáról.
Ez késztetett arra – mint Kadácsból elszármazott, ahol gyermekkorom egy részét töltöttem a kántor-tanító nagyapáméknál –, hogy részletesebb leírást készítsek falunkról, amely bár kettő, mégis egy, mert Kiskadács és Nagykadács egy falu. Hogy miért, az a későbbiekben kiderül. Az alkotó, munkálkodó ember élete során sárban, bozontos legelőkön, erdei tisztásokon a talpalatnyi földet ösvénnyé, úttá tapodja. Az idő lehet, hogy belepi ezeket a nyomokat sárral, porral, elkorhadt avarral, de úgyis útjelzők mAradnak. Életutak. Egy vagy több ember, egy generáció tapodja ki őket, de vannak, léteznek rövidebb-hosszabb időre, vagy talán örökre.
A kitaposott utak jelzik azt, amit az emberek alkottak, maguk után hagytak. Vagyis egy életutat. A jó az, hogy a nyom mAradandó, emlékezet után is létező.
Kadács lakóinak az volt a fontos, hogy alkotóképességük teljében alkossanak sokat, az utódokra örökíthetőt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kadácsi emberek mindig tiszteletben tartották a székely falurendet. Nemeskürty István megfogalmazása szerint „a múltunkat tőlünk elvenni nem lehet, de az csak akkor miénk, ha ismerjük is”. Mi más volna szándékom Kadácsból elszármazottként, mint megismertetni az ifjú nemzedékkel őseink kitartó, sokszor keserves, kínos küzdelmét a megmAradásukért. Mert az a boldog ember, aki az élete végén elmondhatja, nem élt hiába. Szőcs Kálmán ezt így fogalmazta meg: „S a fák virágai még tavasszal lehullanak / egy sűrű illatú éjszakán / De csillagos gyümölcsök között majd tudják az utódok / Kinyíltunk, szenvedtünk, szerettünk s teremtettünk.”
A történelem folyamán Kadács népe is sok szenvedést elviselt. Egyik elnyomás megszűnt, jött a másik, még kegyetlenebb. Tatárdúlás, 150 év török uralom, osztrák elnyomás majd jött a történelem boncolókése, Trianon. De mindezt átvészelték őseink. Aztán következett az „aranykorszak”, az embertelen kommunizmus, amely sok-sok szülő gyermekét a falvakból is az élet idegen tengerére sodorta.
A sorsüldözött gyermekek a nagyvilágot járják, s könnyes szemmel fogalmazzák meg magukban: „Lombkoronás kicsiny falum / piros tetős egyszerű kis háza / oda vágyom mindig vissza, / hívogat az édesanyám sírja.”
Az idegenbe szakadt ifjakban gyakran feltör a honvágy, s erre a gyógyszer nem más, mint a hazatérés, ha pár napra vagy pár órára is. Mert mindenki számára szent hely a szülőfalu, ahol a nagyszülők mesékkel traktáltak, a szülők nehéz munkájukkal és imádsággal felneveltek. Szent hely, ahol a bölcső ringott, szent hely a templom, ahol egykor a fejekre keresztvíz csorgott, ahol elrebegte minden ifjú az unitárius fogalmat. Szent hely az iskola, mely mindannyiunkat bevezetett a betűk és számok világába és szent hely a temető is, ahol szeretteink sírjai domborulnak, hol örök csend és béke honol. Mit kell hát tudni a két Kadácsról, amely tulajdonképpen egy helyre tartozik? A Nyikó középső folyásának két partján terül el e két kis falu, egymástól mintegy két kilométerre. (Régi nevükön Felső- és Alsókadács). Nagykadács keleten Kobátfalvával határos, szinte össze van nőve vele, Kiskadács nyugaton Siménfalvával határos, közvetlen szomszédságában található. E sajátos elhelyezkedéséből keletkezett a szinte mindegyik székely faluban valamilyen formában megjelenő legenda, Kadács esetében így mAradt fenn: azért települtek a falu birtokának két szélére, hogy az egyre terjeszkedő két szomszédos falu útjába „akadást” képezzenek. Azonban a falu elnevezésének legvalószínűbb magyarázata: személynév átviteléből alakult ki a település mai neve. Ezt látszik igazolni a falura vonatkozó első írásos adatok is: 1505-ből mAradt fenn Michael Akadáchi neve. (Székely Oklevéltár, VIII. kötet, 18–19., 220 oldal).
1695-ben Alsó- és Felsőkadács néven említik az ikerfalvakat, ekkor egyházilag Tarcsafalvához tartoztak, 1718-ban váltak külön. Érdekes módon a Nyikó jobb partján levő hívek a tarcsafalvi egyházközséghez, míg a jobb partján lakók a székelyszentmihályi egyházhoz tartoztak. A falu gazdasági megerősödésével egyre erőteljesebbé vált az anyaegyháztól való elszakadás és az önállósodásra való törekvés. Végül 1718. február 18-án kinyilvánították elszakadási óhajukat, meghatározták a papbér nagyságát, amiről „az Eccléssiában lévő minden embernek személy szerint, mind a Kis Kadátsiak, mind a Nagy Kadátsiak kezet adtak in Anno 1718”. Az elszakadás gondolatát az Egyház vezetősége nem támogatta. Az ádámosi zsinat 1718. június 19-i jegyzőkönyvében található: „A kadácsi Ecclának íratott levél, hogy mostan a mater Ecclától való elszakadástól sepersedeálljanak eo kgmek.” Almási Mihály püspök a „Kadácsi Unitaria Ecclésia-hoz” 1719. május 30-án írt levelében ugyancsak nem javasolta a szentmihályi egyházközségtől való elszakadást, mivel „a magát egybe foglalt erő erősebb a megmAradásra”. Hogy mikor történt az elszakadás, nem lehet pontosan megállapítani, de mivel az Egyházi Főtanács jegyzőkönyve 1724-ben kadácsi papként Karácsonyfalvi lelkész nevét jegyzi fel, valószínű az elszakadás 1718 és 1724 között történt. Ekkorra meghatározták az egyházi földeket, az allodiatúrákat is, pontosan megjelölve a falu három határában azok nagyságát, helyét, milyenségét (szántó, kaszáló), valamint azt, hogy az a pap vagy az eklézsia javát szolgálja.
Sárdi István lelkész (1736–1745) feljegyzéséből a következőket tudhatjuk meg: Az egyházközség gondoskodik a lelkész lakásáról is, ugyanis az 1767-es Generális Vizitáció intézkedéseket hoz a „Parochia körüli” kert használatáról. Megható az az igyekezet, ahogyan az egyházközség minden korú tagja törekedett temploma szépítésére. „Ao. Dni 1777. A.N. Kadatsi Unitárius iffiu legények, maguk buzgo indulattyukból meg rován magukat Nyolc Mariasaig tsináltatak az Unitárius Templomba egy pulpitust, vagy éneklő széket. Ugyanezen esztendőben N. Kadátsi Unitaria kegyes asszonyok vettek az éneklő székre kettős veress Selyem ruhát, a prédicallo szék boritására három sing zöld posztot sárga szegekkel le szegelve, melyly két rendbéli Collatum áll hat magyar forintokban. Ismét: Ezen Ecclésia beli iffiu lányok Istenes indulatytyukból vettek a Pap Széke borítására egy tarka kartont, flor l den 24.” – jegyzi fel „Josephinus Simo Solymosi jur. notár Ao 1777 Die 21 Novembri”. „Ao. 1783 Die 5 Decembri. Sz. Vizitacio alkalmatosságával mutattanak elő egy kis Ezüst Tanjer, melylyet Istenes jó indulatjából hagyott és legalt a N. Kadátsi Unitaria Eelenek az Úr Aztalára Néhai Tiszt, Miklós Kata, Donáth Ferenczné asszony. Ugyan ilylyen írás a fenekin: Miklós Kata T. Ajtai Donath Ferencz Ao. 1782. Legyen Isten előtt kedves áldozat” – tudjuk meg az egykori feljegyzésekből. A fentebb említett adományok abban a kis fatemplomban kaptak helyet, amelyet a különváláskor, 1718 és 1924 között építettek, és vásároltak két kis harangot, majd 1776-ban egy nagy harangot is. Az erőteljesen fejlődő egyházközség számára a meglévő kis templom szűknek bizonyult, ezért 1785–1786-ban Bölöni Bakó György, majd Andrási György lelkészek idején megkezdték az új templom építését a mai helyén. Azonban ezt nem tekinthetjük új templom építésének, hanem inkább a régi templom renoválásának. Hogy az 1786-ban felújított templomot csak időleges megoldásnak tekintették, onnan is kitetszik, hogy alig 50 év múlva, 1825-ben a keblitanács elhatározta egy új templom építését. Közel tíz évig készültek az építésre. Hozzájárulásként minden család a Lokon levő egy darab földjének tiszta hasznát fizette be évente a templom javára. Közben kivetettek 40 000 cserepet, 6000 téglát, megvásároltak 40 fenyőgerendát, nagy mennyiségű követ és meszet. A régi templom anyagának egy részét is beépítették az új templom falába. Úgyszintén felhasználták a deszka- és faanyagot is, amit az új templom karzatának padozata is igazol, ahol a régi templom festett mennyezetének beépített deszkáin a festés ma is látszik. 1836-ban, Inczeffi József lelkész és id. Marosi Mihály gondnoksága idején épült a templom a mai formájában. A berendezést egy év múlva, 1838-ban fejezték be, ekkor már a lelkész Nagybaconi Hegyi Pál volt. A templom szerény, de ízléses, áhítatos hangulatot keltő. A szószéket centrálisan helyezték el, hogy azt mindenki láthassa és a beszéd a templom minden részében hallható legyen.
A szószék előtti tér magas, alkalmas a keresztelés és az esketés elvégzésére és az úrvacsora osztására is. A torony az új templom mellett alacsonynak bizonyult, ezért 1863-ban Abrudbányai Ürmösi Sámuel lelkész és id. Marosi Péter gondnoksága idején a mai magasságig emelték s bádogtetővel látták el. A régi lelkészi lakás helyett 1881-ben Benczédi Pap Sándor lelkészsége idején ujjat építettek. 1887-ben, Bölöni Bakó Lajos lelkész és Tordátfalvi Boros György énekvezér alatt orgonát vásároltak, ami ma is a nyikómenti templomok legjobb orgonája.
Mivel Kiskadács 2 kilométerre található Nagykadácstól, az idősebb emberek részére sürgetővé vált egy templom építése. Így aztán 1812-ben Derzsi György idején Kiskadácsban is építettek egy kis templomot, amelyet orgonával is elláttak. A helyet rosszul választották meg, egy domb aljában, a Nyikó partján fekszik, s így esőzésekkor a víz áztatta az alapját, ami miatt a falak úgy megrepedeztek, hogy a hatóságok betiltották annak használatát. Így a kiskadácsiak továbbra is a Nagykadácsi templomba jártak, amelyet javítottak 1900-ban, 1938-ban, 1971-ben és 1987-ben. Nemcsak egyházi vonalon folyt az építkezés a kis faluban, hanem polgári téren is. Ezt bizonyítja az is, hogy a paplak építésével egy időben, 1881-ben megalakult az egyházi iskola is, ekkor épült a még ma is álló iskolaépület Karácsonyfalvi lelkész idején. Az épület része tanítói lakásként szolgált, a hátsó (nyugati) része volt az osztályterem. Hogy a templom és egyházi iskola egy időben épült, bizonyítja az is, hogy a két épületnek az udvara egy helyen van. Abban az időben a tanítók egyben kántor-tanítók voltak. Az egyházi iskolát – mint sok mást – 1948-ban államosították. Érdemes megemlíteni, hogy e kis településből sok értelmiségi került ki. Hogy miért nevezzük kis településnek, azt bizonyítják a statisztikai adatok: 1567-ben 8 kaput, 1614-ben 40 családfőt, 1786-ban 267 főt, 1850-ben 403, 1868-ban 448, 1910-ben 421, 1941-ben 338, 1941-ben 338, 1992-ben már csak 158 főt írtak össze. Ennek ellenére, mint fentebb említettük sok értelmiségivel gazdagította e kis falu a Székelyföldet. Elsőként említhetjük dr. Marosi Ferencet, aki Budapesten először minisztériumi tanácsosként tevékenykedett, majd Svájcban, a Magyar Konzulátuson dolgozott; Marosi Márton lelkész, Gálfalvi Péter tanító, Gálfalvi Pál lelkész, Gálfalvi János lelkész, Gálfalvi P. Péter lelkész-tanár, Gálfalvi Gábor tanító, Györke Alpár mérnök, Inczefi András tanító, Inczefi Olga tanító, Végh Albert tanár, Gyöngyösi Kálmán tanító, Végh Ella tanító, Elekes Imre tanító, Nemes Dénes lelkész, Váradi Viola tanító, Marosi György ügyvéd, Gálfalvi Sándor tanár, egyházi főgondnok, Györke Erzsébet tanító, Mátéfi József mérnök, Mátéfi Ferenc mérnök, Marosi Júlia óvónő. Ebből a kis iskolából indult értelmiségiek nagy száma azt bizonyítja, hogy a falu népe, bár településük a legkisebbek közé tartozott mindig, igen sokat adott az oktatásra-művelődésre. Természetesen ebben nagy részük volt az ott tevékenykedő tanítóknak és lelkészeknek is, akik Reményik Sándor Templom és iskola versében megfogalmazása szerint e téren „egy kézre dolgoztak”.
Az itt tevékenykedő tanítók meg lelkészek nevét nem sorolom fel, a fentebb említett lelkészek mellett azonban ki kell emelnem Lőrinczi László nevét (1927–1941), aki létrehozta a Gazdakört, bevezette a falu lakosságát a modern baromfitenyésztésbe; a tanítók közül Gálfalvi Péter id. nevét, aki a lelkésszel közösen megalakította a Hitelszövetkezetet, és széles körű kulturális tevékenységet végzett. Szám szerint e faluban eddig 33 lelkész szolgált, a 33-ik a 2012-ben megválasztott Vass Zsuzsánna. A jelenleg beszüntetett iskolában 17 tanító végzett eredményes oktató-nevelő tevékenységet, amelyet a fentebb említett innen kikerült értelmiségiek száma is igazol.
Mint ismeretes, a 20. század elejéig a falvakban nem voltak kultúrotthonok. Ennek ellenére pezsgő kulturális élet volt a faluban, színjátszó csoportok, énekkarok, tánccsoportok gyakran bemutatták műsoraikat, legtöbbször egy-egy nagyobb csűrben, az iskolák tantermében, de igen sokszor a zsidók kocsmáinak nagyobb helyiségében. A nyikómenti falvaknak egy részében fedeles hidakat építettek, melyekről Orbán Balázs így ír: „Itt felemlítem mi bizonnyal minden erre utazót meg fog lepni azon sok fedeles hidat, melyek egyáltalán Udvarhely-széken, de főképp a Nyikó völgyében előfordulnak: ezekben oly fényűzők a vidék lakói, hogy még a legcsekélyebb patakon, sőt még oly helyekre is (mint Kadácsban), hol a vízen túl alig van néhány ház, s azon túl semmi, még közlekedő út sincsen, egymással versengve díszes és költséges fedeles hídakat építenek. Az ily hidak szoktak főként esős időkben, a falu népségének a városi kávéházakat, felüdülési, ámolygási helyeket pótló gyülhelyei lenni, s gyakran csergedező patakok költői morajánál táncra kel és társas játékot folytat a gondtalan fiatalság.” (A Székelyföld leírása I., Pest, 1868, 119. o.)
A kiskadácsi hidat 1829-ben, a nagykadácsit 1866-ban építették a helybéli lakosok. Sajnos mindkettőt megrongálta a 2005-ben árvízzé duzzadt Fehér-Nyikó, a történésekről részletesen beszámoltak írásban Balázsi Dénes tanár és Boda Csilla tanítónő.
A fent említett fedeles hidakon szervezett kulturális eseményeknek 1911-től már az újonnan felépített kultúrotthon – melyet abban az időben „faluházának” neveztek – adott helyet. Ennek építésében mindkét Kadács kivette a részét. Az egész Nyikó-völgyében farsang idején itt rendezték a legeredményesebb színdarabos bálokat, amit az is bizonyít, hogy a környék összes falujából idesereglett az ifjúság. A táncmulatság szombat estétől vasárnap estig tartott, ezért nevezték a kadácsi farsangi bált „nagybálnak”.
A „faluháza” 1959-ig volt a kultúra hajléka, ugyanis akkorra annyira megrongálódott, hogy Jakab Zoltán tanító kezdeményezésére újat építettek. Sajnos az új épületben egyre inkább megritkultak a kulturális rendezvények, ennek egyik fő oka az elnéptelenedés, a másik a tévék elszaporodása. Mint P. Buzogány Árpád Nyikómenti krónikájában megfogalmazta: „Kadács mintha Csipkerózsika-álomba szenderedne lassan (…), egy-egy ház lakatlanná válik, és nem kerül új gazda. Inkább emlékeiből él már, mintsem jelenét építené.” Vajon mikor telik oda az idő, mikor érik meg a helyzet arra, hogy megérdemeljen egy rendes feltámadást?
Erre sajnos senki sem tud választ adni.
Irodalom: Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, I. kötet
Székely Oklevéltár, Új sorozat, II., Demény Lajos–Pataki József
Székely Oklevéltár, Új sorozat, IV. Székely népesség-összeírások, Kolozsvár, 1998.
Román Országos Levéltár Hargita megyei Hivatala. Egyházi anyakönyvek gyűjteménye. Fond. 47. Kadácsi Unitárius Egyház anyakönyvei.
Keresztény Magvető, 93. évfolyam (114–119 o.)
Hargita Népe (Csíkszereda)

Aki a torockói iskolát virágzóvá tette
Fehér megyében három nevesített, magyar iskola van: a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, a Gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Teológia Líceum és a Torockói Sebes Pál nevét viselő Gimnázium. A Torockói Unitárius Egyházközség és a Sebes Pál Gimnázium jó egyetértésében és együttműködésben emlékeztek a névadó rektorra, tanítóra, születésének 230. évfordulója alkalmából (1786-1864). Az ünnepségnek három helyszíne volt: az igényesen felújított unitárius templom, az iskola és a Duna-ház. Az előadások, könyvbemutatás, iskolaudvari fogadás, Duna- házi képvetítés, állófogadás és a szép orgonajáték jegyében ünnepeltünk. A templom megtelt az érdeklődő torockóiakkal, meghívottakkal, vendégekkel, akik nagy figyelemmel követték az eseménysorozatot.
Az ünnepség a templomban kezdődött délelőtt, Csécs Márton unitárius lelkész áhítatával, amit a Sebes Pál által szerzett egyházi ének, a „Világosság Szent Atyja” közös eléneklése vezetett be. A lelkész a megemlékezésben idézte Boros György püspököt, aki így emlékezett a névadóra: „E kor nemes szelleme egy ifjú embert megragadott, arra a vakmerő elhatározásra bírt, hogy ő egy népiskolát virágzóvá tesz, a nevelést addig ismeretlen irányba tereli, s oly nemzedéket teremt, amely munkáját tovább fogja folytatni.” Bakó Irén nyugalmazott tanárnő, előadó, aki három évig a torockói iskola biológia-földrajz szakos tanára volt, itt ismerkedett meg Sebes Pál nevével és foglalkozni kezdett életével valamint munkásságával. Előadásának címe: „Aki a torockói iskolát virágzóvá tette.” Érdekelték az iskola (Erdély) más nagyjai is, akiknek rövid életrajzát és fényképeiket kifüggesztették az iskola folyosójának falára, ahol látható például Kriza János, Felvinczi György, Brassai Sámuel, Gáspár János, Benczédi Gergely, Péterfi Gyula, Borbély István, Sebes Pál és Gergely János.
Sebes Pál életpályájának az ismertetése kitért a részletekre is, ennek alapján születhetett meg a hallgatókban egy teljesebb kép Sebes Pál tevékenységéről, odaadó tanári és írói munkájáról. Ez a tudás eszményképpé nemesítheti az ünnepeltet a mai fiatalok tudatában. Jogosan büszkék csak azokra az elődökre, névadókra lehetünk, akiknek életművét ismerjük. Egy gazdag életút ma is követhető elvei Sebes Pál hagyatékában ma is odafigyelésre érdemes és kívánatos oktató-nevelő elvek vannak. Annakidején a torockói iskolában 120 gyermeket tanított. A mai iskolában, Székely Erika igazgató adatai szerint, 93 gyermek tanul, ide tartoznak a Böjte atya által alapított Kis Szent Teréz gyermekotthon tanulói is. Az ünnepen jelenlevő V-VII. osztályos diákok Sebes Pál legjelentősebb művéből, az „Erkölcsi tükörből” idéztek egy- egy passzust. Betanításukban szerepet vállalt Csécs Márton lelkész, hitoktató. Sebes Pál tükörnek nevezte a jobb és szebb erkölcsű embereket, mert: „egy véka tudomány mellé egy köböl jó erkölcs és szép magaviselet kívántatik.” Munkája eligazítónak bizonyult a napi életben, hiszen tanácsait minden napszakra kidolgozta. Például: „Nagyon becsületes dolgokról és tárgyakról beszélj, senkiről pedig rosszat és rágalmazva ne szólj, mert ebből ítélnek meg.” Az előadás tanulsága szerint Sebes mindig lelkesen tanított az akkori Erdély egyik legjobb iskolájában, ahol azon munkálkodott, hogy „minden gyermek ébersége és tanulási kedve megőriztessék.”
A szigorúan vett fegyelem táplálója nála mindenkor a szeretet volt.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)

500 éves a reformáció A magyar unitárius egyház (II. rész)
Boros György tanár kezdeményezésére a rohamosan teret hódító materializmus mérséklésére, a valláserkölcsi élet fejlesztésére 1885-ben létrehozták a Dávid Ferenc Egyletet, nőszövetségi és ifjúsági tagozattal. Az egylet első elnökéül Brassai Sámuelt választották, aki 12 évig töltötte be ezt a tisztséget. Az egylet kiadásában jelent meg Kolozsváron 1888-ban az Unitárius Közlöny című havilap, amely a vallásos élet és művelődés céljait szolgálta. Boros György sokat küzdött a teológiai oktatás fejlesztéséért is, és mai színvonalra emelésében tekintélyes része volt. Az 1896-97-es tanévben az unitárius egyház megalkotta a Papnevelő Intézet első önálló szervezetét és rendszabályait. A teológiát 1915-ben akadémia rangjára emelték, és 1948-ig az Unitárius Teológiai Akadémián folyt a lelkészképzés. A kolozsvári Belső Magyar utcai, 1806-ban épített főiskola a 19. század végén már szűknek bizonyult, és 1899-ben hozzáfogtak Pákei Lajos tervei alapján az új, immár negyedik főiskola építéséhez, amelyet 1901-ben fejeztek be. Ez a mai János Zsigmond Unitárius Kollégium. 1914-re felépült az új székelykeresztúri iskola is, a mai Berde Mózes Unitárius Gimnázium, a régi épületet pedig bentlakássá alakították át. A tordai unitárius algimnáziumból 1878-ban állami polgári fiúiskola lett, majd 27 év eltelte után 1905-ben újból visszaállították az algimnáziumot. Miután a magyar állam főgimnáziumot létesített a városban, 1907-ben az algimnázium működése ideiglenesen szünetelt. 1919-ben újra megkezdődött az oktatás, de csak 1922-ig folyt, mivel akkor a román állami hatóságok be- szüntették. A 19–20. század fordulóján, 1900-ban Bostonban megalakult az Unitárius és Szabadelvű Vallások és Egyházak Világszövetsége. Eme világszövetség egyik kigondolója Boros György volt, aki személye- sen részt vett az alakuló gyűlésen, és alapítóként a Magyarországi Unitárius Egyházat képviselte. Az I. világháború után a vesztesek oldalán levő Erdélyt 1918. december 1-jén Romániához csatolták. Az új politikai viszonyok között meg kellett tanulnunk a többi erdélyi magyar történelmi felekezettel, hogy mit jelent kisebbségben élni. Egyházunknak kétszeresen is nehéz helyzete volt, mert nemcsak nemzetiségként, hanem egyházként is kisebbségben volt. Ez a kettős kisebbségi lét azóta is jellemzi egyházi életünket. Az erdélyi magyarságnak és vele együtt az Unitárius Egyháznak – a területileg Magyarországon maradt Duna-Tiszamenti Egyházkör kivételével – kis megszakítással a román állam keretében kellett és kell élnie és harcolnia megmaradásáért. 1918-ig az erdélyi magyarságnak nem volt érdekvédelmi szervezete, ezért az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetői már 1918. november 15-én püspöki találkozót szerveztek, amelyen az egyetértés és az összefogás jegyében tanácskoztak. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a négy történelmi egyház közötti három és fél évszázados ellenségeskedés után 1918 végére Erdély olyan helyzetbe került, amikor magyar egyházainak főméltóságai első ízben „együttesen bocsátották ki a nehéz és sorsdöntő napokban és napok által ténnyé vált testvéri szeretetnek egy szép bizonyítékát: a közös pásztorlevelet”. Az összefogás még szorosabb lett, és Ferencz József unitárius püspök kezdeményezésére 1920. július 24-én megalakult az Erdélyi Magyar Egyházak Felekezetközi Központi Tanácsa, amely egybehangolta és irányította egyházaink közös fellépését jogaink védelmében. Az új állam kereteibe való beilleszkedés erdélyi magyar egyházaink szervezeti életében is változásokat idézett elő. Világi híveink mellett több egyházi vezetőnket is igen könnyen „beinternálták” és börtönbe juttatták a hadbíróságok. Egyleteink működését beszüntették, gyülekezési jog híján egyházi összejöveteleink elmaradtak. Megkezdődött az unitárius egyház jövedelmét biztosító alapítványi birtokok kisajátítása, melyeket majd a II. világháború utáni „kollektivizálással” a teljes egyházi vagyon államosítása követett. A nehéz anyagi körülmények miatt 1922-ben az iskolák megmentésére egyházunk a többi felekezettel együtt bevezette az egyetemes adót, és a szegénység ellenére a hívek lehetőségeikhez képest teljesítették az egyház kérését. Ennek eredményeként az 1930-as években 36 elemi, két középiskolát, a Teológiai Akadémiát és egy leányotthont, valamint egy diákbentlakást mű- ködtetett az egyház. Ezek mellett Székelykeresztúron 1932-ben megalapítottuk a Téli Gazdasági Iskolát. A két világháború között intenzív belmissziói munka indult meg. Fellendült a tevékenység az újjászervezett Dávid Ferenc Egyletben, a Nőszövetségben, az Ifjúsági Egyletben. Széles körű munka indult meg ugyanakkor a nép művelése érdeké- ben: olvasókörök és népkönyvtárak létesültek, Balázs Ferenc mészkői lelkész a 30-as években népfőiskolát szervezett. Gazdasági téren különböző szövetkezeteket létesítettek, hogy a falu gazdasági helyzetén segítsenek. A Nőszövetség szociális feladatok ellátását vállalta magára, és szegény, árva, öreg, testi fogyatékos embereket gondozott. Megerősödött a szórványban élő hívek pasztorálása. Az unitárius egyházi irodalom és sajtó is fejlődésnek indult. Több munka jelent meg a gyakorlati teológia, egyház- és jogtörténet köréből. 1921-ben megalakult az Unitárius Irodalmi Társaság az egyházi irodalom támogatása és könyvkiadás céljából. Létrejött a Sajtó és Iratterjesztő Iroda, amely vallásos témájú munkákat jelentetett meg és terjesztett. Ebben az időben a lelkészek, a tanítók és a tanárok figyelemre méltó tehetségmentési munkát végeztek. Felkutatták a tehetséges szegény gyermekeket, és továbbtanulásukat biztosították. A háború miatt megszakadt külföldi kapcsolatokat egyházunk már 1919-ben felelevenítette. Angol és amerikai unitáriusok látogatták meg Erdélyt, hogy személyesen is tájékozódjanak az itteni körülményekről, és segítségünkre legyenek. 1924-ben minden erdélyi unitárius egyházközséget testvéregyházközséggé fogadott egy-egy amerikai unitárius gyülekezet, hogy erkölcsi és anyagi támogatásban részesítse. Az egyház újból lelkészjelölteket küldhetett az angol és amerikai unitárius teológiai intézetekbe. A második bécsi döntés értelmében 1940-ben Magyarországhoz került Erdély északi része 65 unitárius egyházközséggel, kb. 60.000 lélekszámmal, az iskolahálózatból pedig 33 elemi, két közép- és egy gazdasági iskola, valamint a Teológiai Akadémia. Dél-Erdélyben 53 unitárius egyházközség maradt 10 elemi iskolával, de a román állami hatóságok diszkriminációs intézkedései megbénították azok működését. A dél-erdélyi egyházközségek vezetését Gál Miklós főgondnok mint világi elnök és Árkosi Tamás esperes mint egyházi elnök irányításával az ottani tagokból alakult Egyházi Képviselő Tanács vette át. A II. világháborút lezáró békeszerződés értelmében visszaadták Romániának Észak-Erdélyt, ezzel a dél-erdélyi egyházközségek újból bekapcsolódtak az Unitárius Egyház szervezetébe. A Duna-Tiszamenti Egyházkör önálló intézményként élt tovább, majd 1971-ben püspöki szervezetté alakult át, létrehozva a Magyarországi Unitárius Egyházat. 1945 után az Unitárius Egyház minden téren arra törekedett, hogy hagyományaihoz híven folytassa tevékenységét. A háborúban megrongálódott templomokat és iskolákat felújítottuk. 1945-ben az Unitárius Egyház Ipari Leány Líceumot alapított, amely egyedülálló volt a romániai magyar iskolahálózatban. 1947-ben a királyság felszámolásával és a népköztársaság kikiáltásával kezdetét vette a román szocializmus építése. A román állam megfosztotta az Unitárius Egyházat is anyagi alapjaitól. Iskolahálózatunkat a tanügyi reform keretében számolták fel. 36 elemi, három középiskolát, egy gazdasági iskolát, egy leányotthont, egy diákbentlakást, valamint művelődési (kultúrházak) és népjóléti (árvaház, aggmenház, napközi otthon) intézményeinket kártalanítás nélkül államosították. Ezzel párhuzamosan az Unitárius Teológiai Akadémia és a Református Teológiai Fakultás egyesítéséből létrehozták az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetet református, unitárius és evangélikus tagozattal. 1959-ben az állam a tagozatokat megszüntette, hogy az új, „egységes” intézetben még hatékonyabban ellenőrizhesse a lelkészképzést. A teológiai hallgatók létszámának állandó csökkentésével az állam nagyfokú lelkészhiányt idézett elő. Könyvtárainkat, levéltárainkat államosították, anyakönyveinket elkobozták, kiadói munkánkat korlátozták, az iskolai vallásoktatást megszüntették, a hitéletet a templom falai közé szorították vissza. Emellett erősödő nyomás nehezedett valamennyi magyar egyházra, így az unitáriusra is, az anyanyelv, kultúra és népünk azonosságtudatának megőrzésében betöltött szerepünk miatt. Mindezek ellenére egyházunk élt, jelen volt az országban és szolgálta híveit és népünket, ahogy lehetett. Kiss Elek és Kovács Lajos püspökök látogatták a gyülekezeteket, új egyházközségek szerveződtek, a templomokat, egyházi épületeinket igyekeztünk meg- őrizni, karbantartani. 1968-ban, a kolozsvár-tordai zsinaton megünnepeltük az Unitárius Egyház fennállásának 400. évfordulóját, majd 1979-ben egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc halálának 400. évfordulójáról emlékeztünk meg. Az 1989-es forradalom után kialakuló helyzetben egyházunk életében új feladatok és lehetőségek jelentkeztek. Újraindítottuk az 1948-ban megszüntetett Nőszövetséget, a Dávid Ferenc Egyletet, az Ifjúsági Egyletet, majd egyházunk szeretetszolgálati feladatának betöltésére létrehoztuk a Gondviselés segélyszervezetet. A Keresztény Magvető mellett megjelentetjük az Unitárius Közlöny című havilapot és különböző egyházi kiadványokat. 2012. június 28-án az Erdélyi Unitárius Egyház és a Magyarországi Unitárius Egyház egyesülésével újraalakult a Magyar Unitárius Egyház. A Magyar Unitárius Egyháznak jelenleg a hat erdélyi egyházkörben, illetve a magyarországi egyházkerületben 127 anyaegyházközsége, 41 leányegyházközsége és 26 szórványa van. Unitárius egyháztagjaink száma kb. 60.000, melyet 136 lelkész gondoz gyülekezeti lelkészi, valamint más minőségben (kórházlelkész, ifjúsági lelkész, vallástanár). A lelkészképzésünk a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben folyik, ahol jelenleg az unitárius teológiai hallgatók száma a hat évfolyamon összesen 28. Egyházunk főhatóságainak, püspöki hivatalának, egyháztársadalmi szervezeteinek, valamint belső intézményei nagy részének székhelye Kolozsváron van. Honlapcímünk: www.unitarius.org. Egyházunk hivatása Isten és ember szolgálata. A Magyar Unitárius Egyház hirdeti Isten egységét, Jézus példájának és tanításainak kö- vetését, a teremtett világ, az élet és a család tiszteletét, az ember eredendő jóravalóságát, egyéni felelősségét és a jellem általi üdvözülését, az örök életet, a hit, az értelem és a lelkiismeret fontosságát. Hirdeti és gyakorolja a lelkiismereti és vallásszabadságot, a vallási és világnézeti különbözőségek megismerése iránti nyitottságot, valamint a felekezetközi türelmet és a társadalmi igazságosságot. Ezt a hivatást kívánjuk betölteni unitáriusként, magyarként, jézusi tanítványként hitünkből fakadó cselekedetekkel, elődeink példájából merített erővel és Atyánk gondviselő szeretetében nyugvó reménységgel.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
Népújság (Marosvásárhely)

Jelek, képek, jelképek
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)