A Transinfo hírügynökség jelentése szerint több alkalommal megvertek magyarokat. Zágonban a választást követő napon. Szept. 28-án egy helybeli rendőr, Stefan Chilati behatolt Boros Árpád agrármérnök, RMDSZ választási bizalmi otthonába, és ott úgy agyba-főbe verte a mérnököt, hogy kórházba kellett szállítani. Később egy Dobrita nevű ezredes egy nyilatkozat aláírására kényszerítette Boros Árpád feleségét, anélkül, hogy megengedte volna neki a nyilatkozat elolvasását. Ugyancsak Zágonban, szintén szept. 28-án a helyi rendőrök összeverték Török Violát és Török Dezsőt, sőt pénzbírságra ítélték őket, minden ok nélkül. Erről beszámolt a Háromszék is /okt. 3-i szám/. Több alkalommal rejtélyes gyilkosságok áldozatai voltak magyar fiatalok román kaszárnyákban. Legutóbb Kóródi Gyula /Börvely, Szatmár megye/ halt meg Botosaniban, egy kaszárnyában. Állítólag öngyilkos lett. /Új Magyarország, okt. 29./

"A Királyhágómelléki Református Egyházkerület két Szilágy megyei egyházmegyéje, valamint a zilahi három egyházközség szervezésében Zilahon november 22-én egyházi fórumot tartottak. A napirenden szerepelt: hálaadás a Kálvineum visszaadásáért, a zilahi Református Wesselényi Kollégium ügye, az egyházkerület és az RMDSZ viszonyának tisztázása a választások előtt, tájékoztatott Kerekes Edit, a zilahi RMDSZ elnöke. Kerekes Edit felolvasta Csiha Kálmán erdélyi református püspök, Jakubinyi György római katolikus érsek, Szabó Árpád unitárius püspök és Kiss Béla lutheránus püspök-helyettesnek a szavazáson való megjelenésre buzdító, RMDSZ-támogató körlevelét, majd felkérte Tőkés László püspököt, hogy biztassa ő is a Szilágy megyei magyarságot az RMDSZ támogatására. Tőkés László kitérő választ adott. A Szabadságnak adott interjújában Tőkés László püspök elmondta: szó sincs arról, hogy arra szólította volna fel a Szilágy megyei magyarokat, hogy ne szavazzanak az érdekvédelmi képviseletre. "Amennyiben az RMDSZ nem áll ki egyértelműen az iskolai érdekeink mellett, akkor eljátssza érdekvédelmi minőségét. Mivel ez a kiállás nem történt meg, az RMDSZ Szilágy megyei szenátori listájára - ahol Seres Dénes szenátorjelölt és megyei elnök neve is ott szerepel - nem szavazunk. A fórumunkon viszont ott volt Vida Gyula Szilágy megyei képviselő is, akinek megmondtuk, hogy támogatjuk jelöltségét" - nyilatkozta a püspök. A Szabadság kérdésére Seres Dénes szenátor elmondta: Tőkés László a szenátornak a kollégium ügyében játszott szerepét egysíkúan elemezte a fórum részvevői előtt. Az iskolai ügyekben való kiállásának megkérdőjelezését pedig határozottan visszautasította. - Az egyházkerület tájékoztatási szolgálata közleményében kifejtette: megdöbbenéssel értesültek arról, hogy két vezető tisztségviselőjük, felhatalmazás nélkül egyoldalú szavazásra szólított fel. Mint ismeretes, Balogh Barnabás, az egyházkerület lelkészi főjegyzője és Borzási Gyula, az egyházkerület lelkészértekezleti elnöke felhívásában arra ösztönözte lelkésztársait és a gyülekezet tagjait, hogy a választásokon "felelősen és magyarul szavazzanak a romániai magyar demokráciára". - A Királyhágó-melléki egyházkerület közleménye kitért arra is, hogy nyilvánosságra került azoknak a képviselő- és szenátorjelölteknek a neve, akik a Securitate archívumában fellelhető dokumentumok szerint együttműködtek a román kommunista rezsim hírhedt politikai rendőrségével. A közlemény szerint az egyházkerület meglepetéssel tapasztalta, hogy "a szekus listán olyan képviselőjelölt lelkipásztor is szerepel, akiről egyházkerületünk közgyűlésének jó bizonysága volt, ellenben nem szerepel egy olyan szenátorjelölt lelkipásztor, akiről nyilvánvaló, hogy együttműködött a román titkosszolgálattal". /Szabó Csaba: Tőkés László a szenátori listával kapcsolatosan tartózkodásra szólította fel a Szilágy megyei magyarokat. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./ Erről a fórumról a Romániai Magyar Szóban olvasható: "Az ülést Szózattal, imával, igével kezdték, imával, Himnusszal zárták, a kettő között vádaskodások, személyre szóló támadások hangoztak el." - A Református Wesselényi Kollégium ügyében bejelentették, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nov. 17-19.-i közgyűlése határozattal feloszlatta a kollégium iskolaszékét, a kollégium ügyének rendezését Tolnay István előadótanácsos, Csűry István generális direktor, Máthé Edith jogtanácsos, Püsök Csaba zilahi lelkipásztor és Boros Árpád szilágyballai lelkipásztor összetételű bizottságra bízta. Az igazgatónőt, Seres Magdát felszólították, hogy 15 napon belül adja át az iskola irányítását Bara Lajos igazgatónak; felkérték az RMDSZ-t, hogy "határozottan járjon közben, a kollégium válságos helyzetét november 26-ig rendezzék." A püspök kijelentette: "ezzel az ultimátummal 24 vagy 48 órán belül (az RMDSZ) nyilatkoztassa ki, hogy teljes egészében támogatja az egyházkerület követeléseit". /Fejér László: Egyházi fórum Zilahon. Szózat és Himnusz között vádaskodások... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 24./"

Incze Sándor nyugalmazott szemerjai református esperes Szolokma, színmagyar faluban kezdte papi pályafutását. Nyolc évig volt Szolok­má­ban. Olyan világ volt ott, hogy soha senkinek nem kellett a kaput bezárnia. A lopást nem ismerték. A következő helye Koronka volt. Koronka Marosvásárhely mellett van. A hatóságok ezt nem akarták engedélyezni. Az egyházügyi inspektor követelte tőle, adjon nyilatkozatot, hogy nem akar koronkai pap lenni. Incze Sándor ebbe nem ment bele. Mégsem engedték, hogy ő legyen ott a tiszteletes. Eltelt hat hónap, pap nélkül volt a koronkai gyülekezet. Valakik láthatták, hogy ő titokban Koronkán jár. Közben felkereste őt a szeku is. Hat hónap múlva kénytelen volt aláírni a lemondó nyilatkozatát. Apósát, Balázsi Károly Pált letartóztatták, bebörtönözték, 1964-ben szabadult. Incze Sándor tiszteletes következő állomása Magyarhermány volt. Magyarhermányban már 1972-ben elkészíttették a világháborús emlékművet. Akkortájt ritka dolognak számított Székelyföldön, amit ő művelt: székely kapukat állíttatott a kovásznai paplak elé. Azután Sepsiszentgyörgyre került. Ahogy Szentgyörgyre került, 1500 református lélek ,,született”. Ezek a reformátusok régen itt voltak, de nem jegyezték be őket. A tiszteletes lánya, Ildikó Sepsiszentgyörgyön volt színésznő, amikor Sylvester Lajos a színház igazgatója volt. Incze Sándor keresztelte Sylvester Lajos gyermekeit, a Szekuritáté is kivonult erős fénycsóvájú reflektorokkal. Ablonczy László, a Film Színház Muzsika szerkesztője – a budapesti Nemzeti Színház későbbi igazgatója – ragaszkodott ahhoz, hogy az ő gyerekeit is Erdélyben, méghozzá Székelyföldön tartsák keresztvíz alá, Farkas Árpád és Sylvester Lajos vállalja a keresztapaságot. A sugásfürdői vadászházi keresztelőn népes baráti kör vett részt, a szervek nagyon érdeklődtek. Néhai Sárkány Árpád erdőmérnök igazgatót hatóságilag figyelmeztették, hogy az erdészházba nem engedheti be a klerikális reakcióval egy nótát fújó, az irredenta magyarhoniakat idecsődítő társaságot. Később Sárkány Árpádot megfeddték azért, hogy mégis az erdészvillában történt minden. Sepsiszentgyörgyön a 350 méteres kőkerítés megépítésére senki sem adott egy vasat sem. A templom kazettás mennyezetének az elkészítésére sem. Mégis a diktatúra idején közmunkával elkészítették. Harangot is vásároltak. 1977-ben a földrengés megrongálta a templomot. Azt is helyrehozták. Arra sem kaptak támogatást. Voltak mindig olyanok, akik segítettek. Boros Árpád, a köpeci bányaigazgató például követ szállíttatott a templomkerítéshez. Pénzt se kért, és áldomást is ő fizetett. Csatlós Huba kiváló szakember, aki ingyen annyit segített, hogy a tiszteltes el sem tudja sorolni. Farkas Tibor egy nagy daruval járt. Ő sem ismerte azt a szót, hogy ,,nem”. /Sylvester Lajos: Papi világ az ,,átkosban” (Egyházi porták táján). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 27., folyt.: dec. 28./

Kövek becsülete, Háromszék hűsége (Beszélgetés Kisgyörgy Zoltán geológus-újságíróval)
Nyolcvanadik születésnapjához közeledik Kisgyörgy Zoltán. A régi idők nagy tanújával, a háromszéki bányaipar és helytörténet kimagasló szakértőjével, az utolérhetetlen mesélővel szűk évszázad villanásainak fényében fürdőztünk.
Geológusként érte a rendszerváltás pillanata. Akkori munkahelyét, a kőröspataki bányát sokan ma is a kommunista „elmebaj” mintapéldányaként emlegetik. Valóban kudarcra ítélt vállalkozás volt? – Nem feltétlenül, a szakemberek rontották el a dolgot. Azt a dobostortához hasonló húszméteres lignit- és szenesanyag-réteget nem úgy kellett volna kitermelni, ahogy egy gyerek a tortába harap, hanem úgy, hogy leszedi a piskótalapot, majd kiskanállal levakarja róla a krémet. Centiméterről centiméterre ismertük, mi van ott, de hiába erősködtünk, nem szelektíven zajlott a kitermelés, hanem négy méter magas lépcsőkben. Még így is meglett volna az ott kitermelt szénben az ezer kilokalória/kilogramm fűtőérték, de mindig előre kellett fúrni, hogy ne a szénréteg fölötti vízből merítsék le a szenet. A szivattyúk pedig nem bírták az állandó vízkiemelést, minden prioritás ellenére tízből legfeljebb három-négy szivattyú dolgozott egyszerre, a többi újratekercselésre várt. Ilyen körülmények között markolókkal termelték ki a nedves masszát, amely aztán persze hogy nem lehetett versenyképes, még úgy sem, hogy időről időre finom bodosi száraz szénnel keverve igyekeztek feljavítani.
– Hogyan jelent meg életében a bánya?
– Geológia–földrajz szakot végeztem az egyetemen, ez egyenértékű volt egy bányageológus mérnök képzettségével. Az érdeklődésem persze jóval korábbról fakadt. A Mikóban tizedikesként Harkó József tanár úrtól még a Román Népköztársaság geológiáját tanultam, történeti geológiát, sztratigráfiát. Mindig nekem kellett az illyefalvi szenet a kályhába raknom, s ahogy hasítottam, raktam egymásra, mutattam a lapokon Jóska bácsinak a kicsi csigákat. Jól látod, fiam, mondta, ennyire érdekel ez téged?
– Hirtelen pályaválasztás lehetett…
– Ennyire azért nem. Amikor édesapám először kérdezte, mi szeretnék lenni, még azt mondtam, hogy unitárius pap. Fogta a fejét, ezt nem lehet, fiam. Nyolc évet volt orosz fogságban, beállították az ottani kommunista pártba – Kun Béla csapatába – azzal a be nem tartott ígérettel, hogy azonnal hazaengedik. Ezek a kommunisták ötven esztendeig sem mennek el, mondta, hagyd békén ezt a papságot. Legközelebb azt mondtam, színész szeretnék lenni. Hogy miért? Hát mert olyan sokat szerepeltetnek az iskolában, s szeretem az irodalmat is. Milyen élet az, hogy amikor bánatod van, énekelsz a színpadon, s ha örömed van, sírsz, ez sem jó, fiam, mondta. A geológiára azonnal rábólintott: ez igen, ez jó választás, a barátok becsaphatnak, de a kövek sohasem. Jól tanultam, birtokolni akartam az anyagot, köztársasági ösztöndíjjal végeztem.
– Eminens tanulóként nem akarták Kolozsváron, az egyetem környékén tartani?
– Felmerült egy leningrádi továbbtanulás lehetősége, de az ötvenhatos események után a magyar diákok körül megfagyott a levegő. És mivel én mindig olyan helyre vágytam, ahol üledékek, kövületek vannak, ugyanakkor minél közelebb a szüleimhez, kihelyezéskor az apácai tanári helyet foglaltam el, ahonnan „kukkerezni” tudtam Köpecet.
– A bányavállalathoz is az üledékek vonzották?
– Nagymértékben igen. Erdővidékre érkezésem után megkerestem a bánya igazgatóját, Boros Árpádot – már korábbról, Barátkáról ismertem –, aki azt mondta: ne, nekem van egy „dzsologom”, de rákos beteg. Amint eltemetik, maga keressen meg. Csakhogy jött a veszedelem: Apácán engem neveztek ki a kollektív gazdaság szervezőbizottsága elnökének. Fiatal voltam, diplomás, hamar iskolaigazgató, nem kérdeztek meg, hogy akarom-e. De semmiképp nem akartam, kapálóztam is ellene, fenyegetőztem: én iparos és szövőgyári munkás gyermeke vagyok, engem nem tudnak zsarolni a múlttal, s ha nem hagynak békén, elmegyek innen. De úgy tűnt, nem nagyon van apelláta. Meghalt viszont Ciobotaru, a „dzsolog”, én jelentkeztem Borosnál, s 1960 őszén elkezdtem a munkát a köpeci bányánál. – Hogyan fogadta a bányászok nagyon kemény világa a fiatal diplomást?
– Gyönyörű életem volt. Nekem kellett megmondanom a bányamérnököknek, merre menjenek, hol a szén. Tiszteltek, becsültek, s bár sose dicsért meg, a hátam mögött Boros is büszke volt az új „dzsologjára”. Mégis otthagytam Erdővidéket, miután nem kaptam meg egy kertes lakást, amelyet az igazgató egy néptanácsi titkárnak ígért oda. Milyen „dzsologja” voltam én, ha nem érek ennyit, kérdeztem, s már pakoltunk is. Hidrogeológus mérnöknek jöttem a Kovászna megyei turisztikai vállalathoz. – Miben különbözött ez a munka a korábbitól?
– Amíg korábban a bányában ellenségem volt a víz, 1975 januárjától a barikád túloldalára kerültem. Vargyason például sokat harcoltunk a borvizekkel, volt, hogy a szén fölött négy méterre kitűnő borvízréteget csapoltunk le a száraz szén érdekében. Ott mindig a víz volt az áldozat, a turisztikai vállalatnál meg éppen azért harcoltunk, hogy minél több borvizet fedezzünk fel és engedélyeztessünk. A vargyasi borvíz például egy bányászfúrás nyomán fakadt fel, s ahogy romlott a minősége, úgy változtatták meg ugyanannak a víznek az elnevezését, lett Vârghișből Silvana, majd Borsil. Olasztelek borvize a bánya beszakadása miatt tűnt el, és máig nem jött vissza.
– Sepsiszentgyörgy régi központjának lebontása és újjáépítése kínált-e lehetőséget „ásatásokra”?
– Hogyne, s mivel pénz volt rogyásig, csak ott nem fúrtam, ahol nem akartam. A megyei kórház udvarán például egy 150 méteres mély fúrásból lúgos-kénes-büdös víz tört fel, de hiába javasoltam, hogy alakítsanak ki a belgyógyászat alagsorában egy balneoterápia-központot, nem hallgattak meg. Összességében szép eredményeket értem el, tudományos és ismeretterjesztő írásaim jelentek meg, a megyei környezetvédelem altalajbizottságának elnöke lettem. Ebben a minőségemben tartottam egyszer egy előadást, amelyen Boros is ott volt. Utána megkérdezte: mennyit fizetnek magának ennél a turisztikai „orificsiúnál”? Sokkal többet adok, jöjjön vissza, mert megnyitottuk a kőröspataki bányát. Hogy fájt a szívem, amikor belegondoltam, hogy újra láthatom azokat a rétegeket…
– A hetvenes években elkezdte megjelentetni a Megyei Tükörben tudománynépszerűsítő, Háromszéket bemutató írásait. Hogyan csúsztak át ezek az egyre szigorodó cenzúrán?
– Bármilyen meglepő is, sok vezető ember rokonszenvvel figyelte jómagam és Kónya Ádám írásait, köztük Stanca elvtárs, a propagandaosztály vezetője is. Elsősorban a szakértelmemet értékelte, és azt, hogy igyekeztem érdekessé, vonzóvá tenni a környéket. Persze rengeteg trükkhöz kellett folyamodni, hogy megjelenhessenek turisztikai kalauzaim, de apró kompromisszumok árán gyakorlatilag valamennyi hasonló munkámból könyv lett. Volt nálam házkutatás is, s amikor megtalálták a magyar királyi honvédségi térképeket, megmondtam: nekem ezekre szükségem van, honnan a fenéből tudnám másképp, hogy milyen magas egyik vagy másik hegy? Király Károly segítségével kaptam vissza őket, az volt az áruk, hogy be kellett lépnem a pártba, de ma is megvannak.
– Míg a bányászatban dolgozók többsége ötvenévesen nyugdíjba megy, ön 1990-ben új életet kezdett: a Háromszék újságírója lett. Lehet, hogy azóta ért révbe?
– Nagyon jól érzem magam ennek a szerkesztőségnek a tagjaként, amely akkor fogadott be, amikor a bánya éppen „omlott ránk”, 40 százalékos fizetésért dolgoztunk. Megbecsülnek, én meg igyekszem szolgálni ezt a csapatot, amíg az erőm engedi, még annak árán is, hogy az újságírói munkám miatt egyre tolódik néhány könyvem befejezése. De semmiért nem adnám az érzést, amikor Brassóban felülök a vonatra, s mellettem egy fiatalasszony megkérdi: hogy is van azokkal a csontokkal, Zoli bácsi, amelyekről a múltkor írt? Én meg mesélni kezdek, s azt veszem észre, hogy már döcögünk be Szentgyörgyre. Még hallom, hogy leszálláskor a fiatalasszony azt mondja a társának: nemrég láttam Zoli bácsit, egészen normálisnak tűnt, s ne, most képes szegény egy órán át beszélni valami csontokról…
KISGYÖRGY ZOLTÁN
Geológus, geológiai és helytörténeti szakíró, újságíró, 1936. június 21-én született a háromszéki Árkoson. Két lánya és két unokája van. Iskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végezte, 1957-ben diplomázott geológia–földrajz szakon. Tanár Ozsdolán és Apácán, majd az erdővidéki szénbányák geológusa. Geológiai, bányaföldtani, őslénytani, barlangtani és vízföldrajzi szakdolgozatai a Földtani Közlöny, Karszt és Barlang, Aluta, Revista Minerilor, Acta Hargitensia, Dări de Seamă ale Comitetului Geologic és egyéb szaklapokban jelentek meg. Székelyföld hasznosítható ásványi kincsei, az ásványvizek és mofettagázok mint természetes gyógytényezők kutatása mellett érdeklődése kiterjedt az ipar- és tudománytörténet, turisztika, hely- és művelődéstörténet, valamint a népművészet tárgyköreire is. A Háromszék napilap főmunkatársa. Fontosabb munkái: Köpecbánya: 1872–1972 (Vajda Lajossal, Sepsiszentgyörgy 1972); Erdővidék (útikalauz, Sepsiszentgyörgy, 1973); Őslények nyomában (Kolozsvár, 1976); Jelzett turistaösvények Kovászna megyében (társszerzőként, Sepsiszentgyörgy, 1978); Románia ásványvizei (Kristó Andrással, 1978); Baróti-hegység–Bodoki-havasok (társszerzővel, Csíkszereda, 2001), Háromszéki vártúra kalauz (Barót, 2008); Kovászna megye. Útikönyv. (Csíkszereda, 2009); Harangoskönyv – Tornyok magasában Erdélyben (Barót, 2010); Háromszéki borvizeskönyv (Sepsiszentgyörgy, 2013); Árkos (Barót, 2015). Díjak, elismerések: Munkaérdemrend (1972); MÚRE-nívódíj (2002); Ezüstfenyő-díj (2013); Magyar Érdemrend Tisztikereszt (2014).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tüntettek a Csíki Sörért
Miközben országszerte zajlanak a kormányellenes tüntetések, s több százezren vonultak utcára a koalíció korrupciópártoló megnyilvánulásai miatt, Csíkszeredában is tüntettek, méghozzá a Csíki Sör mellett.
Mintegy háromszázan gyűltek össze hétfő este a hargitai megyeközpontban szervezett szolidaritási akción – írja a Székelyhon. A megmozdulás főszervezője, Boros Árpád a Székelynek székely terméket! Szolidaritás a Csíki Sör mellett elnevezésű Facebook-eseményen hívta össze az érdeklődőket, a helyszínen pedig kihangsúlyozta, célja elsősorban a munkahelyek megmentése, emellett pedig a környékbeli gazdasági fejlődés fellendítése.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)