György Attila bestiáriuma
A bestiárium a középkorban volt divatban, tulajdonképpen mesés állatkönyv, amelyben valóságos és képzeletbeli állatok fantasztikus tulajdonságairól van szó. A huszadik században sokan kísérleteztek a bestiáriummal, legizgalmasabban Jorge Luis Borges A képzelt lények könyvében, amely bizarr dokumentuma az emberi művelődéstörténetben és az ettől elválaszthatatlan legendákban, mitológiákban feltűnő képzelt állatoknak, szörnyetegeknek.
Az erdélyi művelődéstörténet is számon tartott néhány izgalmas középkori bestiáriumot. Az utóbbi időben Láng Zsolt regénytrilógiája, a Bestiarium Transsylvaniae kísérletezett a képzelt lények regénybe emelésével, az ég madaraitól a föld, a víz és a tűz állataiig. A képzelt lények allegorikus tulajdonságai erősödnek fel a szerteágazó történetben. György Attila nem egy összefüggő epikus történet keretében dolgozta fel a székely bestiárium bizarr szörnyeit, ő Borges művéhez hasonlóan „szabályszerű” bestiáriumot adott közre, lexikonszerűen sorolva a székely hiedelemvilág különös lényeit a rézfaszú bagolytól a fába szorult féregig! Huszonnégy, a mai székely életben és álomvilágban különös szerepet betöltő lény ismertetését olvashatjuk, leitmotívumszerűen mindenik lexikoncikk a baljós „ne tudd meg soha” figyelmeztetéssel kezdődik, de megtudjuk, sajnos, megtudjuk mégis! Ezek a borzalmas, bizarr, különös, ijesztő vagy komikus lények, a káromkodástól a fohászkodásig, sok ismert székely szófordulatban, szófacsarintásban feltűnve kiiktathatatlan részei életünknek. György Attila szarkasztikusan, történetükből ki-kiszólva, illetve történetük fragmentumait, elképesztő tulajdonságaikat aktualizálva a mai székely valóságról is vibrálóan izgalmas képet rajzol, idegen tőle az öntömjénezés, igyekszik helyükre rakni a dolgokat, ami nem könnyű, már a lények természetfölötti, félelmet keltő tulajdonságai miatt sem. E hihetetlen tulajdonságokat sok nyelvi humorral jeleníti meg, miközben a valóságról is képet kapunk, noha mese és realitás állandóan egymásba játszik, az egyik cáfolja vagy éppen szavatolja (?) a másikat, így soha nem dönthető el világosan, hogy most állatmese-e, amit olvasunk, vagy szarkasztikus szösszenet, elrajzolt közelkép különben boldog életünkről. „Ne tudd meg, mi az.” Az olvasó érdeklődésének felkeltése érdekében közöljük a reprezentatív folytatást valósággal kikövetelő kis kötet egyik legfurcsább írását.
György Attila: Bestiarium Siculorum.
Könczey Elemér – különben ihletett, szellemes, gonoszkodó – rajzaival.
Sétatér Könyvkiadó, Kolozsvár, 2013
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szétkommentálni vagy elhallgatni, ez itt a kérdés
A látomásos zseni Jorge Luis Borges, lassan háromnegyed évszázada egy elképzelt, de mára a (cyber)valóságnak nagyban megfelelő bábeli könyvtárról írta: "Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található" (Bábeli könyvtár – 1941). A közéleti diskurzusokat figyelve, igen gyakran egy ilyen könyvtár képzete – és mi más a cyber, a virtuális valóság, és a médiák termelte dimenzió mint állandó megfejtésre váró “összefüggéstelenség” – ötlik az eszembe, és meggyőződésem, hogy sokan vagyunk így még ezzel. Meglátásom szerint, az a helyzet van kialakulóban, amikor egyre kevésbé vagyunk képesek “rendet vágni” a ránk zuduló információs limlom között, eligazodni a világ dolgaiban, legyen szó akár legközvetlenebb környezetünkről, vagy tágabb, sőt globális összefüggésekről. És ez nem arra ösztönöz, hogy kellő türrelemmel és némiképp alázattal közelítsünk a dolgokhoz, hogy kis szellemi, gondolkodásbeli erőfeszítéssel próbáljuk meg megérteni a valóságot, hanem ez helyett lazán szétkommenteljük azt. Olyasféle barlangképekből teremtünk “való világot” (jut az eszembe a reality show, mintegy allegóriája lehetne Platón barlang-hasonlatának, a fiúk-lányok a bekamerázott barlangban ripacskodnak naphosszat, szinte mindenestől elszigetelve a valóságtól, párhuzamos valóságot játszanak), melyek nem is kommunikálnak a valósággal, a köldökzsinor, mely ez utóbbihoz köthetné a töredezett és értelmét vesztett diszkurzív világot, rég el lett vágva. A szavak inflálódása, jelentéstartalmuk kiürülése egyben a társadalmi valóságra épülő világunk kiürítése, sőt leértékelése: minél inkább szétkommentáljuk vagy éppen ellenkezőleg elhallgatjuk a leglényegesebb dolgokat a valóságról, annál értéktelenebbé tesszük azt, és persze benne sajátmagunkat. És még az sem vigasztalhat, hogy közben – valamiféle összeesküvés-elméletnek megfelelően, mint valami árnyékvilágban – vannak/lennének “illetékesek”, akik ismerik a forgatókönyvet, tudják mi a dürgés, és a maguk hasznára gerjesztik a szavak inflációját, parasztvakításként, képmutatásként, hogy közben “titokban a maguk hasznára válthassák meg a világot”. Nem, egyre nyilvánvalóbb, hogy az “illetékesnek” gondolt vezérek is kotta nélkül játszanak, képmutatásuk, manipulatív gesztusaik, politikusi paranóia következménye: nincs rejtett és következetesen megvalósítandó terv, inflálódott, megkopott szavak vannak, egyre üresebben kongó puszta kifejezések.
Kiemelni is nehéz a politikai diskurzusok folyásából egyiket vagy másikat, hiszen akárhol is kezdenénk a merítést, lényegében ugyanazokat az üres szavakat és kifejezéseket találjuk. Ha a magyarországi alkotmány (megengedem, nem is alkotmány, nehogy hasonlítson egy “normális” jogrendszerre, amit létrehoztak, hanem “csak" alaptörvény /kisbetű szándékos/) preambuluma arra való, hogy giccses emlékművek felállítását és történelemhamisítást alapozzon meg, a rohammunkában tákolódó román alkotmánymódosítás egyenesen EP-választási kampánytéma, és semmivel sem több. Ahogy Magyarországon dúl-fúl a “rezsiharc” (pfujj, mecsoda egy kifejezés, normális embernek a hátán feláll a szőr hallatán), nálunk autonómia-harc folyik (ajánlom, hogy az autonómia kifejezést nyilvánítsák az arra “illetékesek”, a legeredetibb székely kifejezésnek, alkalmazásának sűrűsége indokoltá teszi ezt, csak ne hangzana olyan “ó-görögösen”). Szóval harc az van, autonómia még tervezetekben sincs, mert huszonöt év után még készül a “nagy és precíz, mindent felölelő” ötszázvalahányadik tervezet, amit aztán le lehet tenni a parlament asztalára, hogy csak úgy porzik az majd tőle, és utána repül is a kosárba, jó esetben a fiók mélyére. De közben persze, szétkommentelik és elátkozzák a cikket és íróját, aki azt a sarkalatos kérdést fogalmazta meg a minap, hogy vajon lenne-e pénz az autonómia intézményeire? Vagy van-e elég öntudatos és tág bugyelárissal autonómiázó székely atyafi, aki hajlandó, és képes lenne pluszban adózni azért? Márpedig az autonómia óhajtását, azt, hogy akik, ki- meg felvonulnak zászlaja alatt komoly a szándékuk, az árának megfizetése jelez(het)né, ugyanis ingyen autonómiának roppant híg (lenne) a leve!
A leginkább inflálódott és kiürült kifejezések közt a nemzet, nemzeti kifejezés lehetne a másik zászlóvívő, hiszen nincs már az az összefüggéstelenség, amiben fel ne merülne, amiben ne jelezné, hogy itt biza valami olyanról lesz/van szó, amiből egyesek kirekesztetnek, és a nemzet ezáltal fog fényeskedni, legalábbis a cigit áruló trafik-hálózat homlokzatán. A gyakori kontextus, amivel e kifejezést hozzánk, hatumákhoz (határon kívül rekedt magyarokhoz) asszociálják az a senki által át nem látott “nagy nemzetegyesítő” rendszer (NER), mely egyszercsak áldásával fogja elárasztani a “Kárpát-hazát”, csak nem tudni mikor, és nem tudni hogyan. Vannak szent dolgok, amiket soha nem szabad kimondani, azért nem t.i, mert kimondásukkal rontjuk annak esélyét, hogy tartalmuk megvalósuljon (vigyázz mit kívánsz, mert még megvalósul – mondja a Dél-dakota közmondás is); ezért elég, ha (másod)percenként elmakogjuk: nemzet, nemzeti, és minden egyébről hallgatunk – sugallja Szász Jenő egy nemrég mondott tévés (ál)interjúban. Hogy t.i. az ő fantom intézete (mi más, mint a második Nemzetstratégiai sóhivatal) éjt nappá téve dolgozik, csakhát az eredményeik titkosak, hiszen ők közpénzen (a nemlétező intézményre és vezetőjére csak az idén 1.2 milliárdot költ közpénzből a kormány) csupán a kormánynak, még pontosabban a miniszterelnöknek tartoznak beszámolni. Ezért aztán mindenki másnak (fideszesen: coki) kuss, még honlap sem értesít a megváltásunkról szóló munka fényes eredményeiről: Szászjenőt szőröstül-bőrőstül titkosították (jó kis /horror/filmet lehetne készíteni angolul ezzel a címmel: The first covert politician – lenne kasszasikere; magyarul meg lehetne a címe mondjuk: “A bennünk rejlő titkosított szászjenő”). Ugye értik, hogy nem értik? Közhivatal, mely nem is létezik, afféle kísértethajó, melynek csak a fölfuvalkodott kapitánya rémlik fel olykor-olykor, leginkább rémálmokban; igazi és hamisítatlan hungarikum, nosza nyilvánítsuk nemzetinek a szászjenőt is íziben (copyright legyen rajta).
A szétkommentált, illetve elhallgatott világ hámozott lufi, mögötte csak a nihil, a semmi van, az „esztelen kakofónia”.
Bejegyezte: Nándor László Magyari
Emlékeztető: Magyari László Nándor az önálló magyar egyetem ellen foglalt állást:
Magyari Nándor László a Szabadelvű Kör 1997. jan. 31-i ülésén elhangzott előadásában arról szólt, hogy eddig senki sem vállalkozott a Bolyai Egyetem tevékenységének kritikai feldolgozására. Szerinte kritizálni tilos, így azután "az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén". Ironikusan megjegyezte, hogy a Bolyai Társaság hozzánőtt a "megemésztetlen tradícióhoz", ténykedése pedig felszívódik a sűrű ködben. Magyari László Nándor szerint az egyetem ügyével foglalkozó kultúrpolitikusok "nem bírnak kiszabadulni egy rosszul felfogott tradíció fogságából", ez akadálya a korszerű intézmény tervének kidolgozásának. Anakronisztikus a hagyományba merevedés. "A nemzeti hagyományba, a múltba való bezárkózás" járhatatlan. Elitcserére van szükség, állapította meg. Olyan elit kell, amely "mer a korral haladni". - "Az egyetemreform főáramától eltérő törekvésnek tűnik" hangsúlyozta, "az etnikai alapon elkülönített egyetem létrehozásának kizárólagossága is." /Magyari Nándor László: Universitas és környezete. A magyar egyetem-eszme beágyazottsága a kisebbségi elitek diszkurzusába. = Szabadság (Kolozsvár), 1997. febr. 10./
http://systemcritic.blogspot.ro,

A krími párhuzam
Teljes gőzzel beindult az elnökválasztási kampány, és már az elején előkerült a nemzetiségi kérdés és az autonómia. Sokaknak szúrja a szemét, hát a jelöltek belehúztak, egymást múlják felül. Ebben, persze, semmi csodálatos nincs, a magyar kérdés eddig minden elnökválasztási kampányban előkerült; pontosan ebből miért maradt volna ki?
Ezúttal Victor Ponta – aki már alig foglalkozik a kormányzással – lépéselőnybe került, hiszen általános meglepetésre megjelent a Nyergestetőn, meg akarván nyerni a magyar választóit. Ezzel két legyet ütött egy csapásra, belehajszolta vetélytársait a heveny magyarellenességbe – ami nem is volt nagyon nehéz –, s ama kijelentésével, hogy ő ortodox és román, a jobboldal közös jelöltjét, Klaus Johannist is megzavarta! Aki óriási elánnal kezdte fejtegetni, hogy a maga részéről ugyan nem ortodox és nem is román – a tények azok tények, s a legkellemetlenebb dolgok a világon –, de az etnikai alapon szerveződő autonómiát igenis hevesen ellenzi, ezzel nem ért egyet. Cristian Diaconescu, Traian Băsescu új pártjának, a Népi Mozgalom Pártjának volt elnökjelöltje – helyette ugrott be Udrea asszony is, már csak ő hiányzott –, feladva az avantgárd kötelező aszkézisét, karrierdiplomatához méltatlan módon kezdte el taglalni a magyar autonómia ügyét, vádaskodva és rágalmazva. A krími párhuzammal kissé messzire ment, még nem tudja, amit a vak argentin látnok, Jorge Luis Borges precízen megfogalmazott: ha a világon valamiről beszélnek, valami elhangzik, vagy leírásra kerül, bármikor valósággá is válhat. „Ahogyan a magyar külügyminisztérium értelmezi a székely autonómia ügyét – fejtegette –, figyelmen kívül hagyva a román–magyar alapszerződést, hasonlít ahhoz, amire Oroszország hivatkozott a Krím annektálásakor, noha a nemzetközi jogban nem lehet legitimitást találni az etnikai alapú területi autonómia fellengzős elképzeléseihez.” Ezzel elismerte, hogy Székelyföld és Krím között van párhuzam, s belekeverte Magyarországot is az elnökválasztási kampányba.
Ponta közben röhög a markába, ő ezzel (egyelőre) nem foglalkozik, nagyokos külügyérére hagyja. Titus Corlăţean pedig azzal érvel, hogy az alapszerződés nem fogadja el a kollektív jogokat, következésképp az etnikai alapon szerveződő autonómiát sem, megfeledkezve arról, hogy a nevezetes alapszerződés 1996-ban született, azóta, tizennyolc esztendő alatt sok víz lefolyt a Dâmboviţán, a Dunáról nem is beszélve.
A kampány tehát zajlik. Boldogok vagyunk, hogy mi sem maradunk ki belőle. Amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell!
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Töredékek a kommunizmusról
Csütörtökön este 7-től a kolozsvári ZUG.zone kortárs művészeti térben (Árpád/Traian u. 40–42 sz.) adja elő az Egy távoli emlék töredékei című előadását a Shoshin Színházi Egyesület.
A kolozsvári színművészek által alapított színházi egyesület ebben az évadban utoljára játssza a Köllő Csongor rendezte előadást. Az Egy távoli emlék töredékei bemutatója 2015 augusztusában volt az egyesület által szervezett KaravanAct utazó színházi fesztiválon – amely Kolozsvárt, Kidét, Csíkszeredát és Sepsiszentgyörgyöt érintette –, ezt követően lelt játszóhelyre a Váróterem Projekt működtette független színházi térben, a Zugban.
A produkció a kommunizmus idején játszódó történetfoszlányokból megpróbál egyfajta átfogó képet bemutatni a rendszerváltás előtti időszakról. A produkció ajánlója szerint a Szilágyi Domokos, Cs. Gyimesi Éva, Jorge Luis Borges és Jerzy Grotowski egyes szövegeit, illetve a színészek által írt szövegeket felhasználva, a szó, tánc és zene organikus ötvözete tárul a nézők elé, a töredékek pedig az előadás folyamán egységes történetté állnak össze.
„Amik most vagyunk, az a múlt egyenes következménye. Viselkedésünk, tetteink, reakcióink, gesztusaink, szavaink múltunkból táplálkoznak. Ebből kifolyólag a múltat dialektikus módon kell vizsgálnunk – szorosan összekapcsolva a jelenidejűségünkkel. A színház önmagában képes megfejteni és megválaszolni ezeket a kérdéseket. Hogy ezt az akarva-akaratlanul testünkbe-lelkünkbe ivódott örökséget feldolgozzuk, olyan »halott szavakhoz« nyúltunk, mint például: Szekuritáté, kommunizmus, diktatúra vagy Ceauşescu” – írta az előadásról a rendező, Köllő Csongor. A június 9-ei előadásra helyeket a shoshin.mail@gmail.com e-mail címen lehet foglalni.
A Shoshin Színházi Egyesület lapunkhoz eljuttatott közleménye kitér arra is, hogy bár a színházi évad a csütörtöki előadással hivatalosan lezárul, a nyár folyamán is számos programjuk lesz. Június utolsó hetében a szervezet két fiatal küldöttje vesz részt Madridban egy nemzetközi képzésen, ahol a művészet és a társadalmi beavatkozás összefonásának lehetőségeit vizsgálják. Az egyesület következő itthoni fellépése a Kolozsvári Magyar Napok alatt lesz, amelynek keretében több Shoshin-produkciót is láthatnak majd az érdeklődők.
Augusztus végén immár harmadik alkalommal szervezik meg az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő nemzetközi színházi tábort Kidében. A Csomópontok, időpontok: a Csónak című tábor színészek, rendezők, koreográfusok, diákok, de a nem szakmabeliek számára is nyitott képzést nyújt, „emellett a természet közelsége és a különleges helyszín révén feltöltődést, ihletet biztosít” – írják a közleményben. A tábor szervezésében a Shoshin fő partnere a Kidei Alkotótér.
Az egyesület idén szeptember 26-a és október 5-e között szervezi meg a KaravanAct utazó színházi fesztivál második kiadását, amelynek keretében – akárcsak tavaly – a meghívott előadások mellett látható lesz a Shoshin új bemutatója, amely ezúttal a Házikó a halottaknak munkacímet kapta. Az új előadáson kívül a nemrégiben felújított Mindenke és a varázsdoboz című Shoshin-produkció is részt vesz a turnén, ám ezt az előadást a kolozsvári érdeklődők már korábban, a Kolozsvári Magyar Napokon is láthatják. Az utazó fesztiválon egy lengyelországi és egy magyarországi társulat lesz jelen vendégként, de meghívást kaptak a kolozsvári Színház és Televízió Kar diákjai is. A Shoshin tevékenységéről az egyesület hivatalos oldalán (facebook.com/shoshin.theatre) lehet tájékozódni.
Krónika (Kolozsvár)

Mit ér a kutatás, ha nem tud róla senki? A BBTE science communicator munkatársával beszélgettünk
Mit jelent a science communicator, és miben áll a munkája? Van-e a sajtónak felelőssége a széles körű tudománynépszerűsítésben? Ezekről kérdeztük Serestély Zalánt, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem munkatársát, a kultúra „mindenevőjét”, aki verset és prózát is ír, de nem szereti, ha költőnek vagy írónak nézik, mert igényli, hogy átjárása legyen a különböző alkotási területek között.
Serestély Zalán, a BBTE science communicator munkatársa tudományos tartalmakat közvetít a sajtón és az egyetem hivatalos médiumain keresztül – Facebook-oldal, honlap – úgy, hogy azt a laikus olvasó minél jobban megértse. Munkájából több szereplő is nyer: egyrészt a kutatók munkáját megismeri a szélesebb közönség, aki végre a saját nyelvén olvashat tudományos tartalmat, másrészt pedig elősegíti a kommunikációt a szakmai közösségek között. „Fontos, hogy a BBTE-n belül létrehozzunk egyfajta kommunikációt. Mint a legtöbb felsőoktatási intézményben, itt is tapasztalhatók nyelvi, etnikai, diszciplináris és generációs törésvonalak, melyeket valamiképpen át kellene hidalni” – fogalmazott Serestély Zalán.
Hogyan is kell elképzelni az említett munkakört? Zalán többek közt egy hírlevélből válogatja a cikkeket, amely heti bontásban összegzi a nagy presztízsű, nemzetközi folyóiratokban megjelent BBTE-tanulmányokat. Bár ez a hírlevél nyilvános, bárki számára elérhető, az egyetem munkatársainak az a tapasztalata, hogy aránylag kevesen követik. Az itt megtalálható 10–20 oldalas angol nyelvű tanulmányokból kiválogatja azt a négy-ötöt, amelyről úgy gondolja, hogy a széles közönség érdeklődésére számot tartó információkat tartalmaz. Arra is odafigyel, hogy lehetőleg minél több szakterületről szemlézzen. A tanulmányokból egy-másfél oldalas kivonatokat készít, amelyeket lektorálás után a munkatársai a sajtó rendelkezésére bocsátanak.
„Izgalmas feladat, ad egy transzdiszciplináris szemléletet, de tény, hogy nagyon kivezet a saját szakterületemről. Nehéz megszokni, hogy nemcsak terminológiai eltérések, hanem gondolkodásmódbeli eltérések is vannak a szakterületek között. Sokszor van az, hogy bölcsészként teljesen másként látnék egy történetet, de éppen ez az érdekes, hogy nem kell feltétlenül egyetértsek ezekkel az információkkal, hanem fontosabb arra ráéreznem, hogy ez egy olyan téma, ami valószínűleg sok embert érdekelni fog” – részletezte munkakörét.
Serestély Zalán a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar–finn szakon 2010-ben szerzett diplomát, a Magyar Nyelvészet és Irodalomtudomány Mesterképzőjén folytatta tanulmányait, majd 2012–2015 között a BBTE Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola PhD-hallgatója volt. Kutatási területei: irodalomelmélet, esztétika, ökokritika, állati jogok, Jorge Luis Borges életművének hatalomkritikai vonatkozásai. Dolgozott újságíróként, egyetemi óraadóként, gyakran publikál irodalmi folyóiratokban. Jelenleg egy hat évvel ezelőtt elkezdett prózaköteten dolgozik, amely ősszel jelenik meg, jövőre pedig egy, a non-humánról írt esszékötettel készül. Nem akar egy szakterületre korlátozódni, igényli, hogy átjárása legyen a különböző alkotási területek között.
Az erdélyi magyar sajtónak nincs erőforrása arra, hogy mindent lefedjen
Zalán pár évig a sajtóban is dolgozott, és emlékei szerint az erdélyi magyar sajtó igenis rászorul a science communicator munkájára. „Jobb nem emlegetni azokat a forrásokat, ahonnan a tudományos cikkeket gyűjtöttük akkor”, mondta. Azt látja, hogy a sajtónak sokkal könnyebb viszonylag kész szövegekkel dolgozni, hiszen nincs elég pénz, idő és erőforrás arra, hogy a szerkesztő tudományos témák után kutasson, és kivonatokat írjon a húszoldalas angol cikkekből.
Arra sincs lehetőség, hogy az újságírók minél több tudományos konferenciára eljussanak, de ennek többek között Zalán szerint az is az oka, hogy Kolozsváron eseménydömping van. „Azt látom, hogy események vannak, a Kolozsvári Magyar Napoktól Tusványosig a BBTE mindenütt felhúz egy sátrat, és tart bemutatókat, csak a sajtónak nehéz szelektálni, nincs erőforrása arra, hogy mindent lefedjen” – tette hozzá.
Emellett sokszor a szakértelem hiánya is meggátolja az újságírót abban, hogy elmenjen egy tudományos előadásra, pedig a tudománynak vannak nagyon izgalmas rétegei is. „A földrajzosok és geológusok már rég nem határokat rajzolgatnak egy térképen, ahogy azt elképzelnénk, hanem megújúlóenergia-projektekkel, és olyan aktuális jelenségekkel foglalkoznak, mint a nemzetközi migráció” – hozott példát Zalán.
Továbbá azt gondolja, hogy itthon nincs hagyománya a tudománynépszerűsítésnek. „Népszerűsíteni a bölcsészetet elvileg nem azt kéne jelentse, hogy lenézed azt, akinek megpróbálod elmagyarázni, hogy mire jó a bölcsészet, hanem azt, hogy például megpróbálod elmagyarázni, hogy milyen szociológiai, nyelvfilozófiai vagy pszichológiai súlya lehet annak, amikor Émile Ajar Előttem az élet-ében azt olvasod, hogy ’pedig nekem mindegy volt, strikkelt-e az anyám; ha ismertem volna, szerettem volna, és jó stricije lettem volna’. Nagyon sok eszköz lenne arra, hogy próbálj beszélni, gondolkodni arról, hogy mire jó a te szakmád a szélesebb közönség perspektívájából nézve, csak nehéz, mert nincs benne gyakorlatunk” – magyarázta.
Tasi Annabella / maszol.ro