Emléktábla a huszárkapitánynak (Bibarcfalva)
Száldobosi Borbáth László huszárkapitány emlékére táblát helyeztek el tegnap a bibarcfalvi templom előtti kis parkban. A szabadságharc több ütközetében helytálló példamutatását, majd a Makk–Váradi-mozgalomban játszott szerepét emelték ki méltatói, s a zászlórúdra felvonták a székely lobogót.
Székely Lajos református lelkész igehirdetésében a babilóniai fogságba esett zsidóság és az erdélyi magyarság sorsa közt vont párhuzamot. Példát kell vennünk Izrael népéről – mondotta –, mely rabbá válva sem vesztette el Istenbe vetett hitét, s hitt Jeremiás próféta vigasztaló szavaiban, hogy hetven esztendő múlva kiszabadulnak. Hogy célt érjünk, s önrendelkező nemzetté váljunk, önzetlenül kell cselekednünk: ne a személyes gyarapodás, a hírnév és a hatalom megszerzése legyen fontos, hanem a közösség, közben pedig ápoljuk a példát mutató és a reményt ránk testáló elődeink emlékét. A református templom előtti téren Székely Lajos emlékeztetett, nemzeti lobogónkat, a piros-fehér-zöld zászlónkat mindössze néhány esztendeig használhattuk az 1941. májusi felvonást követően, de a ma kihelyezett székely zászló minden bizonnyal sokáig fog lengedezni. Krizbai Imre baróti lelkipásztor előbb száldobosi a Borbáth László huszárkapitány életét kutató Nagybaczoni Molnár Ferenc munkásságát méltatta, mondván, távol születvén is szülőföldje iránt érdeklődött, s elkötelezetten dolgozott múltjának feltárásán. Borbáth László szabadságharcban betöltött szerepéről, helytállásáról a köpeci és kökösi csatában, csapatszervező képességéről, majd a Makk–Váradi-féle mozgalomban vállalt szerepéről – Erdővidék körzetében ő volt a fő mozgatórúgó – szólt a tiszteletes. Az SZNT bardoc-miklósvárszéki elnöke, Szabó Miklós a székely zászló nemzetegyesítő üzenetét hangsúlyozta, majd úgy fogalmazott, megmaradásunk záloga nem a kulturális, hanem a területi autonómia.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Egy nemesasszony a haza szolgálatában
A Makk-Várady-féle összeesküvés és a sepsizoltáni Benkő-kúria 
Az Olt folyó völgyében, a Gidófalva és Sepsibodok között rejtőzködő kis székely falu, Sepsizoltán értékes műemléke a Benkő-kúria. Mai tulajdonosa, a Zágoni család az épületet helyre kívánja állítani, és múzeumot szeretne berendezni benne. Ugyanis a kúria fontos események színhelye volt az 1850-es évek elején, a Bach-korszakban. Úrnője, Benkő Rafaelné e házban rejtegette a Makk-féle összeesküvés háromszéki vezetőjét, Várady Józsefet, és támogatta őt hálózata kialakításában.
Az országos műemlékké nyilvánított, 1832-ben épült kétmenetes kúria arányaiban, formavilágában még jelenleg, kissé romos állapotában is legteljesebben képviseli a háromszéki udvarház-építkezés hagyományait a klasszicizmus korában. Építtetői – egy keresztgerendába vésett felirat alapján – nemes altorjai Benkő János, felesége, Bara Mária és fia, Benkő Rafael voltak.
Benkő Rafaelné, leánynevén dálnoki Lázár Rozália, Lázár Mihály huszárszázados húga, rajongott a 48–49-es eszmékért, Magyarország és Erdély szabadságáért. Az 1849-es háromszéki harcok idején zászlót hímzett a 85. székely zászlóaljnak – ezt ma a Hadtörténeti Múzeumban őrzik. 1852-től bátran vállalt szerepet a Makk-féle összeesküvésben is.
Rejtekhely a kúria a falában
Várady József 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvédet, huszárszázadost Kossuth Lajos megbízottja, Makk József volt honvéd ezredes küldte bukaresti székhelyéről Háromszékre, az osztrák uralom megdöntésére irányuló székelyföldi összeesküvés ottani hálózatának kialakítására. Tevékenységét Várady a marosvásárhelyi központi összeesküvés lebukása után, 1852-ben kezdte. Ehhez nagy vakmerőségre és makacsságra volt szükség, amivel ő rendelkezett is. Sepsizoltáni tevékenységéről a következőket írja Bálint Áron 48-as honvéd, akit Benkő Rafaelné adott Várady mellé segítőnek, szolgának:
1852 július utolsó napjainak egyikén… az öreg udvarbíró bejött hozzám, és így szólt: – Te Áron, én az éjszaka egy magyar tisztet vezettem be az udvarba, a kenderesen át. – Látta magukat valaki? –kérdeztem. – Senki sem. – Jól van – folytattam, nekem kend megmondhatja, hogy kit vezetett be, de másnak ki ne fecsegje, mert asszonyostól együtt felakasztják. Harmadnap Benkő Rafaelné hozzám jött az istállóba, és így szólott: Áron, a kapukat ezután este 9-kor magad zárd be, és a kulcsokat hozd fel hozzám, hogy hírem nélkül senkit be ne bocsássatok. Így is történt. Pár nap múlva felhívatott az asszony, és azt parancsolta, hogy csináljak egy jó rejtekhelyet. – Minek azt? – kérdezém kíváncsian. – A szegény Várady itt van – mondá az asszony –, mint emisszárius jött be Törökországból, és nekünk jutott a feladat, hogy gondját viseljük. – Hát kicsoda ez a Várady? – kérdezém. – Egy előkelő családból való fiú Hunyad megyéből, Bányapatakáról, aki mint huszárszázados szolgált a magyaroknál.
Ezt megtudva, többet nem kérdezősködtem, hanem hozzáfogtam a rejtekhely kialakításához, mégpedig kettőnek, melyeknek később hasznát is vettük. Az egyiket az árnyékszékbélés mögötti falba, jobb és bal felől, a másikat egy ágy alatti padló alá. A két rejtekhely elkészülvén, Várady elkezdte hálózatépítő tevékenységét. Mindenekelőtt egy biztos levélhordó embert kellett szereznünk, és bibarcfalvi Borbáth László úr közbenjárására nem egyet, hanem hármat is kaptunk, úgy mint bibarcfalvi Szabó Áront, Bartalis Ferencet (ez utóbbit később Váradyval együtt Sepsiszentgyörgyön végezték ki) és Bogyor Sámuelt, kiknek feladatuk volt a leveleket Bukarestbe Makk ezredeshez szállítani… Ezzel a levelezés Várady és Makk között megkezdődött. Makk arra buzdította Váradyt, hogy mindenáron pénzt teremtsen, és küldjön neki. Akkoriban azonban mindenhez lehetett jutni, csak pénzhez nem. Annyira, hogy Váradynak nem volt egyetlen krajcárja, hanem Benkőné asszony tartotta benne a lelket…”
Szabadcsapat szerveződik
Később Várady beteg lett, és Baróton gyógyították meg. Majd visszatért Sepsizoltánba, de addigra az egyik beszervezésre kiszemelt személy feljelentette. Egy nap, amikor Benkő Rafaelné éppen Dálnokra kocsizott, Kovács sepsiszentgyörgyi rendőrkapitány razziát tartott a kúriában. Bálint Áron így ír erről:
„A rejtekünkbe szépen becsúsztunk. Onnan hallottuk jól, hogy Kovács kapitány a törvény nevében az egész épületet felkutatni szándékozik. Össze is kutattak mindent, még a párnákat is egyenként kikutatták, de eredmény nélkül. Éppen közvetlen a rejtekünket takaró ajtó között megállván, Kovács kapitány így szólott: – Itt valahol rejteknek kell lenni! Igaza volt, mert ha hosszadalmasabban állott volna az ajtó között, még a szívünk veréséről is észrevehetett volna minket az ajtó bélése között. Kovács kapitány nem találván meg, akit keresett, a csendőrökkel eltávozott, és mi előjöttünk rejtekünkről. Azonban néhány óra múlva hallottuk, a szakácsné és a cselédek keservesen sírnak, hogy a nagyságos asszonyt a csendőrök elfogták, és Kézdivásárhelyre vitték, ami valószínűleg Dálnokról jőve, útközben történhetett”.
Így aztán Várady és Bálint Áron a továbbiak során még rejtekükben sem érezhették magukat többé biztonságban. Kénytelenek voltak távozni Sepsizoltánból. A szervezés Bibarcfalván folyt tovább. 1853. október 2-án Várady József ötvenfőnyi szabadcsapata élén Bibarcfalváról Csíkba indult. A terve az volt, hogy a csíkszentkirályi erdőben bevárja a reményei szerint Háromszékről és Csíkból érkező csatlakozókat, majd megtámadja a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat, a pénztárakból szerzett pénzzel növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, amit aztán egyesít a külföldről várt, Makk ezredes által vezetett sereggel.
Útban az Őrkő felé
Azonban mindez csak vágyálom volt. A csapat tagjai egy élelmezési célból történt ökör-rekvirálás miatt összetűzésbe keveredtek a csíkszentkirályiakkal, akik számára ismeretlenek voltak az ő céljaik, és közönséges rablóknak nézték őket. A csíkszentkirályi bíró jelentette az esetet, így a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága tudomást szerzett a portyázók jelenlétéről. 1853. október 6-án katonaság vonult fel a szabadcsapat ellen, amely a meglepetésszerű, nagy túlerejű támadás nyomán feloszlott. Várady és bajtársai fejére az osztrák hatóságok magas vérdíjat tűztek ki. Hamarosan kézre is kerültek.
Őt és elfogott társait több hónapos vizsgálat nyomán, 1854. április 6-án a marosszéki törvényszék halálra ítélte. Az elítéltek közül többnek –így az eseményeket később leíró Bálint Áronnak is – a bécsi udvar kegyelemből 18 év sáncfogságra változtatta az ítéletét, ezt a büntetést nehéz vasban kellett letölteniük. Négy halálos ítéletet végrehajtottak. Várady Józsefet 1854. április 29-én Sepsiszentgyörgyön végezték ki. Az őrkői vesztőhelyre vezető út során az egykori huszárkapitány vidáman beszélgetett a mellé adott pappal. Egy szemtanú szerint katonás léptekkel felment a bitófához vezető lépcsőn, és szorosan a faoszlop alá állva várta, hogy a hóhér a kötelet a nyakába tegye.
Benkő Rafaelné három év fogságot szenvedett. Várady és Bálint Áron elfogásukkor még idejében össze tudtak beszélni, és mindketten hallgattak róla a vizsgálat során. Ha nem így cselekszenek, az asszonyra sokkal súlyosabb büntetés várt volna. Akár veszélybe kerülhetett volna élete is, hiszen komoly szerepet vállalt az összeesküvésben.
Benkő Rafaelné a szabadulása után is mindvégig a magyar szabadság híve maradt. Élete vége felé bátyjával, dálnoki Lázár Mihály negyvennyolcas huszárszázadossal együtt Aldobolyba költözött, de halála után visszaszállították Sepsizoltánba, és a családi sírboltba, férje mellé temették.
---
Benkő Rafaelnéről, illetve a tragikus történetről, a huszárszázados és a szabadsághős nemesasszony kapcsolatáról a nép körében romantikus elképzelések is születtek, amelyek balladák formájában terjedtek. A székely lányok többek között a következő szomorú dalokat énekelték egymás között:
Rofajiné (Benkő Rafaelné)
„Várom, várom, addig várom,
Míg szememre jön az álom, 
Ha szememre jön az álom, 
Ajtóm-kapumat bezárom. 
Váradit is kieresztem, 
Széket adok, leültetem,
Míg panaszim elmesélem,
Jó hajnalban felserkentem,
S egy pár csókkal eleresztem.”
Ballada Várady József elfogásáról
Tüzet fúj a pejparipa,
Úgy vágtat egy tiszt úr rajta.
„Hová, hová, hadnagy uram?”
„Lovagolok, édes fiam!”
„Ez sem igaz, hadnagy uram,
Aki megyen lovagolni,
Egy-két legényt viszen az csak,
Itt pedig van tizenkettő.”
„Egy pajtásom bujdokol itt,
Azt indultam megkeresni. 
Nagyot vétett urak ellen, 
De én hozom a kegyelmet. 
Nem tudod-e, merre leve?
Váradi az igaz neve.”
„Hogyne tudnám, hogyne tudnám!
Ott, a falu felső végén,
Lakik az ő violája,
Leghamarabb ott találja.”
Hadnagy uram tovább halad, 
Pásztorlegény úton marad.
A kicsi ház ott fehérlik,
Abban lakik Rofajiné,
A Váradi szeretője,
Most is ott vagyon mellette.
„Szép jó estét, Rofajiné!”
„Adjon Isten, vitéz uram”!
„Udvarodon van-e vállú?
Ihatnék a kis pejlovam!”
„Ha ihatnék, megitatom, 
Ha ehetnék, megetetem.”
Megy a hadnagy a szobába,
A Váradit ott találja.
„Add meg magad, te gazember!”
A katonák megrohanják,
Kezét-lábát megvasalják.
Hát ez a fa miféle fa,
Hogy betűjel sincsen rajta?
Ez a fa bíz aféle fa,
Váradit akasztják rajta.
Fiúk, lányok, ügyeljetek,
A németnek ne higgyetek!
Mert a német csúffá teszen,
Akasztófa alá viszen.”
Benkő Mihály. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)