"Egyre több falu monográfiája jelenik meg. A monográfusoknak segítséget nyújt Veress Péter székelyudvarhelyi muzeológus csupa-kérdés dolgozata: egy híján kétszázötven kérdés kutatását, illetve megválaszolását javasolta. Van sok jó példa. Egy nyugdíjas iskolaigazgató, Deák Ferenc eddig megírt két kötetet: Zetelaka. 1. Táj és ember. 2. Népélet, gazdasági élet. Bálint Rozália szülőfaluját, Ülkét mutatta be. Szécsi Antal székelyudvarhelyi tanár több írásban emlékezett egykori nagyhírű tanártársára, Borbáth Károly történészre, tudományos kutatóra, aki huszonegy évvel ezelőtt tragikus körülmények között halt meg szülőfalujában, Vargyason. Borbáth Károly évtizedekig dolgozott a szülőföld monográfiáján. /Oláh István: Tahiti és a csatamezők. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 11./"

Vargyason bemutatták be, Szécsi Antal volt igazgatója Falu a Látóhegy alatt című Vargyas-monográfiáját. Szécsi Antal a kutatást nehezítő időszakokról szólt, s mint mondotta, sosem hitte volna, hogy a közel harminc esztendeje elkezdett munkát neki kell megírnia, hiszen ezt mindannyian a tragikus körülmények közt elhunyt dr. Borbáth Károlytól várták. A befejezetlen életmű, az elkezdett munka iránti tisztelet jeléül a kötetet az ő emlékének ajánlja. /(hecser): Falu a Látóhegy alatt. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 14./

Hetvenöt éve született Borbáth Károly /Vargyas, 1931. jan. 12. – Vargyas, 1980. ápr. 19./, a tragikusan hamar és kétséges körülmények között elhunyt tanár. A vargyasi elemi után a székelykeresztúri középiskola, majd a kolozsvári történelem–filozófia szak egyetemi évei következtek. Ösztöndíjjal Leningrádba küldték tanulni. Több egyetemre is hívták lektornak, Kolozsvárt választotta. Tíz évig oktatott, majd mennie kellett az egyetemről. A kényszerű változást nem nagyon bánta, úgy érezte, hogy a nagyenyedi Bethlen Könyvtár igazgatójaként küldetést tölthet be. A nagy múltú könyvtár rendezetlen volt, leltára sem készült el, ráadásul többször is kirabolták, vagy éppenséggel elégették a több száz éves iratokat. Újabb megpróbáltatás következett: Torockószentgyörgyre küldték tanítani az elemibe, doktorátusa ellenére. Vargyas hívására azután hazament, s lelkesen vetette bele magát barátai, rokonai gyermekeinek oktatásába. Ezt is bűnként tartották számon, ellenőrizni kezdték, rendőr sétálgatott naphosszat az utcájában. Borbáth Károly dolgozott Vargyas falu monográfiáján. Fő művének, a Vargyas-monográfiának részletei sosem váltak egésszé. 1980. április 18-án fát és szenet vitt szobájába, hogy tüzet rakjon. Másnap már nem kelt fel. A közelben levő orvosnőt riasztották, de az be sem ment a szobába, a küszöbön megállt, s csak annyit mondott: szén-monoxid. Hogyan lehetséges ez, hiszen még a papír sem égett el rendesen, a kéményt pedig rendőrség vizsgálta meg utólag. A kérdések továbbra is megválaszolatlanok. Közel tíz évnek kellett eltelnie, míg vargyasi gyermekek ma az ő nevét viselő iskolában tanulnak. /Hecser László: A pennahegyet keresvén. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 14./

Február 23-án Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácstermében mutatták be Balázs Sándor a Kiáltó Szó – volt egyszer egy szamizdat /Kriterion Könyvkiadó/ című kötetét. Balázs Sándor elmondta: a kötet első része visszaemlékezés, a második pedig dokumentáció (mindazok a kéziratok, amelyek a két megjelent és a hét meg nem jelent, csupán előkészített lapszám anyagából megmaradtak). A szerkesztés titkos szervezésben Romániában történt, a nyomtatás Magyarországon, a becsempészett magyar és román nyelvű végterméket pedig máig sem ismert anyaországiak is terjesztették. A találkozón megjelentek az egykori szamizdatot szerkesztő és terjesztő személyiségek: Cs. Gyimesi Éva, Cseke Péter, Pillich László, a Schwartz–házaspár, Kántor Lajos… De hasonló elismerés illeti azokat is, akik ilyen-olyan okok miatt hiányoztak: Sipos Gábort, Kántor Erzsébetet, Nagy Györgyöt, Pál Árpádot, Takács Lajost, Kiss Zoltánt, Borbáth Károlyt és társaikat, valamint a sok kockázatot magukra vállaló diákokat. /Ö. I. B.: Feltámadott Kiáltó szó. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 25./

Szécsi Antal Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott tanár pedagógusi pályájának közel felét az erdővidéki Vargyason töltötte Két könyvvel állt elő. Az egyikben – Falu a Látóhegy alatt – vargyasi éveit írta le, másikban – Kapuállítók hitével – hosszas pedagógusi pályájának tanulságait összegezte. Szécsi Antal nemcsak tanított, nevelt is, gyermekeket és felnőtteket egyaránt. Életútját számba vevő könyve végén felsorolta pedagógiai témájú írásait. Zömük a Közoktatás elődjében, a Tanügyi Újságban jelent meg, de közölt az A Hétben, a Korunkban és a Hargitában is. „Jelenleg egy Vargyashoz kapcsolódó könyv megírása foglalkoztat: dr. Borbáth Károly, tragikus körülmények között elhunyt, legendás tudású történész életútja. Kutatok, levelezek, gyűjtöm az anyagot” – vallott a szerző. /Borbély László: Küzdelmes évek krónikása. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 9./

Huszonnyolc évvel ezelőtt halt meg tragikus hirtelenséggel dr. Borbáth Károly történelemprofesszor /Vargyas, 1931. jan. 12. – Vargyas, 1980. ápr. 20./ Borbáth Károly rendkívüli adottságaira a székelykeresztúri Unitárius Kollégiumban figyeltek fel. Miután kolozsvári egyetemi tanszékétől megfosztották, a nagyenyedi Bethlen Dokumentációs Könyvtárba helyezték át, ahol 1968-tól 1977-ig dolgozott. Szállása a sokszor teljesen fűtetlen olvasóterem egyik, tárlókkal elkülönített szeglete volt. Éjszakákon át olvasott, kutatott, barátai kéziratait az Enyeden fellelhető adatokkal kiegészítette. Életművének papírra vetett töredéke a mai napig kiadatlan. Ő másokért élt! Kezdetben még hetente feljárt Kolozsvárra, forrásmunkákkal látta el a magyar tudományos élet jeles személyiségeit, melyeket hátizsákjában hozott. A könyvtárba látogatóknak tudományos „kiselőadásokat” tartott. A kollégium tanárai és diákjai mindig bizalommal fordulhattak hozzá. Az üldözés következtében mind nagyobb nyomás nehezedett rá. Jött a következő száműzetés, áthelyezték a torockói általános iskolába a volt egyetemi tanárt. Erdély egyik legnagyobb tudósától naptári munkaterveket, lecketerveket kértek. A faluban nem kapott lakást, naponta több mint negyven kilométert kellett ingáznia fűtetlen buszon Nagyenyedre. Barátai segítségével sikerült hazakerülnie szülőfalujába, Vargyasra. Többezer kötetes könyvtárát, amelyet hátizsákban hordott le Nagyenyedre, tisztelői elrejtették a kollégiumban, majd szülőfalujába vitték utána. /Józsa Miklós: Borbáth Károly száműzetései. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 19./

Borbáth Károly nemzedékének illusztris történésze lett volna, ha pályáját derékba nem töri a kommunista hatalom. A Művelődés folyóirat 5. száma egyebek mellett diákok dolgozatait közli olyan személyiségekről, akiknek élete és munkássága méltó az emlékezetre. Lelkészek, "népi specialisták", néptanítók sorsa sorjázik a kolozsvári egyetemen indult kutatómunka eredményeként, dr. Keszeg Vilmos tanszékvezető tanárnak köszönhetően, aki megszervezte és irányította-vezette a munkát. Borbáth Károlyról Farkas Margit egyetemi hallgató írt. Borbáth Károly /Vargyas, 1931. jan. 12. – Vargyas, 1980. ápr. 20./ Kolozsváron szerzett történelem szakos diplomát 1954-ben. Négy éven át Leningrádban aspirantúrát végzett, doktori címet kapott, disszertációja az erdélyi földviszonyokról szólt. 1958-ban egyetemi adjunktusnak nevezték ki a Bolyai Tudományegyetemre, de mivel nem volt hajlandó alávetni magát a rendszer történelemhamisító politikájának, tíz év után félreállították. Nagyenyedre "száműzték", főkönyvtárosnak a Bethlen Gábor Dokumentációs Könyvtárba, ahol ritka dokumentumok, középkori magyar kódexek tanulmányozásába merülhetett. 1977-ben Torockóra, a következő évben pedig Vargyasra került. Tragédiáját az állandó zaklatások jelentették, mind nagyobb nyomás nehezedett rá. Mindössze három tanulmánya maradt fenn. Tanítványai lábon járó könyvtárnak, élő lexikonnak nevezték. Kortársai szerint Erdély történetének egyik legjobb kutatója és ismerője volt. Emlékét őrzi a nevét viselő vargyasi iskola, hét és fél méteres síremléke Halálának körülményei máig sem tisztázottak. /b. d. : Borbáth Károly emlékezete. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 19./

Megjelent Szécsi Antal „Maga-felejtő sorsunk halk tudója…” Borbáth Károly élete és munkássága című könyve, amelyben Borbáth Károly több hátramaradt tanulmánya is helyet kapott. A Borbáth Károly vargyasi születésű történészről szóló kötet szerzője Vargyason tanított, iskolaigazgatóként közelebbről ismerte a falujába tanítani hazakerült történészt. Borbáth Károly a kolozsvári egyetem tanára volt, de a Ceausescu-rendszer nemkívánatos személynek tartotta, ezért tanszékétől megfosztották és a nagyenyedi Bethlen Dokumentációs Könyvtárba helyezték. Mint a hatalmas kollégiumi könyvtár igazgatója, valósággal beásta magát az értékes gyűjteménybe. 1980. április 30-án hunyt el tragikus hirtelenséggel – a kommunista rendszer üldözöttjeként. /Bágyi Bencze Jakab: Múltvallató írások. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 18./

Szécsi Antal székelyudvarhelyi ny. tanár volt Nagyenyeden az Áprily Kör vendége, bemutatta „Magafelejtő sorsunk halk tudója” című, Borbáth Károlyról, a jeles erdélyi történészről szóló kötetét. Dr. Borbáth Károlyt /1931-1980/ 1968-ban megfosztották egyetemi állásától. Ekkor kerül Nagyenyedre, ahol 1977-ig vezette a Dokumentációs Könyvtárat, de üldöztetése folytatódott, Vargyasra, szülőfalujába kellett távoznia. Szécsi Antal elmondta: e könyvvel méltó emléket állított volt munkatársának és barátjának. /Bakó Botond: „Magafelejtő sorsunk halk tudója” = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 29./

Józsa Miklós a nagyenyedi Áprily-estek lankadatlan szervezője a 225 éve, 1784. ápr. 4-én született Kőrösi Csoma Sándor nyelvtudósra, őshazakutatóra, a tibetológia megalkotójára és nem utolsó sorban a Bethlen kollégium legnevesebb véndiákjára emlékezett. Krizbai Jenő a kollégium történelem tanára Kőrösi életét és életművét átfogó előadást tartott, kitérve Bernard le Calloc’h és Szilágyi Ferenc Kőrösi-kutatókra is. Emlékeztek Jakabos Ödön kézdivásárhelyi fiatalemberre, aki végigjárta Kőrösi útját, majd könyvet is írt (Indiai útinapló), és sok erdélyi város után, tanítóképzős tanulók meghívására Nagyenyedre is ellátogatott. Akkor a kollégiumban nem fogadták, így a városi parkban találkozott Borbáth Károly akkori könyvtárossal és a diákokkal. /Bakó Botond: Nagyenyedtől a Himalájáig. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./

Egy tehetségkutató körút során fedezték fel Borbáth Károlyt /1931-1980/. Történelem-filozófia szakot végzett, adjunktusként kinevezték a Bolyai Tudományegyetemre, de később félreállították, áthelyezték Nagyenyedre, a Bethlen Gábor Kollégium Dokumentációs Könyvtárába. Később Torockószentgyörgyön, majd szülőfalujában, Vargyason tanított. Máig tisztázatlan körülmények között halt meg. Bajor Andorral szólva „üldözési mániájának” konkrét oka volt. Ugyanis – üldözték. Munkásságára emlékezik a „Maga-felejtő sorsunk halk tudója... ” Borbáth Károly élete és munkássága /Udvarhelyszék Kulturális Egyesület és a Hargita megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, 2009/ című kötet. Szécsi Antal, közeli ismerősként, majd kollégaként, a Borbáth Károlyról elnevezett vargyasi iskola igazgatójaként a kötetben a történész életpályáját vázolta fel: „Kis könyvünk szerény próbálkozás arra, hogy ennek a szellemi örökségnek a fellelhető csekély részét átörökítsük az eljövendő nemzedékek számára. ” – írta. /b. d. : Egy kettétört élet emlékezete. Nemzetünk nagy történettudósa lehetett volna. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 29./

Történetírás helyett tények
Diákok is jelentettek a román titkosrendőrségen Borbáth Károly erdélyi történészről, akinek az volt a bűne, hogy a hivatalos román történetírással szemben, ragaszkodott a tényekhez. Könyv jelent meg a róla készült szekus dossziék alapján.
Vargyason született 1931-ben, majd 49 évvel később itt is halt meg Borbáth Károly. Emlékét a falu iskolája nevében őrzi, az egyik előadóteremben nemrégiben Szécsi Antal kötetének bemutatóját tartották. Borbáth Kolozsváron végezte egyetemi tanulmányait, majd Leningrádban doktorált. A fiatal tudóst mindenki az erdélyi történetírás nagy ígéretének tartotta, hazatérése után a kolozsvári egyetem katedrája várta. Itt azonban már nemcsak a szakma figyelmét keltette fel, hanem a rendszer elnyomó intézményeinek érdeklődését is.
Szécsi Antal két évvel ezelőtt is írt a történész életéről könyvet, abból az derült ki, hogy a tudományos tényekhez való ragaszkodása miatt Borbáthot eltávolították az egyetemről. Nagyenyedre helyezték át könyvtárosnak, majd Torockóra került, onnan pedig a vargyasi iskolához. Szécsi Antal új kötetében titkosrendőrségi dokumentumokat dolgozott fel, a könyv címe találó, mert Borbáth minden lépését figyelték. A szerző köszönetet mondott Antal István képviselőnek, aki sokat segítette munkáját. A politikus látta először a besúgói jelentéseket, ő egyébként szintén a megfigyeltek közé tartozott, dossziéja 87 oldalas. Borbáth Károly titkosrendőrségi anyaga viszont több mint hétszáz oldalt tesz ki, csak a telefonlehallgatások majdnem 300 gépelt lapot töltenek meg. Fecső Zoltán
Duna Tv, Térkép, Erdély.ma

Romániai Magyar Irodalmi Lexikon
Nagy művelődési esemény, igazi kulturális cselekedet volt éppen harminc évvel ezelőtt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (ROMIL) első kötetének megjelenése. Az akkori, szigorúan ellenőrzött romániai magyar nyilvánosság minden területén lehetett találkozni a könyv fogadtatásával, s természetesen a szabadabb magánszférában is zajlott az eszmecsere és véleménynyilvánítás az elkészült munkáról.
Számos könyvbemutatóra került sor az országban, így Sepsiszentgyörgyön is nagyszámú helybeli és "vidékről" érkezett közönség előtt mutatták be 1982. március 23-án a kötetet a főszerkesztő, Balogh Edgár jelenlétében. A lexikon terve már az 1960-as évek végén felmerült, a szerkesztőbizottság 1968-ban alakult meg, de tizenkét évbe tellett, amíg az első kötet elhagyhatta a nyomdát negyvenezer (!) példányban. Addig az időpontig sem volt akadálytalan a lexikon útja a kiadóig és az olvasóig, hiszen a kommunista hatóságok mindent elkövettek, hogy a Romániában kisebbségben élő magyarság írásbeliségének, kultúrájának teljes körű és hiteles ismereteinek tárházát ne készíthesse el a nagyszámú lexikoni munkaközösség, de az első kötet megjelenését követően magának a munkának a folytatása is már-már lehetetlenné vált. Elkészült ugyan a második kötet 1983-ra, de megjelenése már csak a rendszerváltás után, 1991-ben vált lehetségessé, húszezer példányban szintén a Kriterion Könyvkiadó adta ki. A munka megváltozott körülmények között folytatódott, a harmadik kötet (1994) már Dávid Gyula főszerkesztősége alatt készült el, de a negyedik és ötödik — kettős — kötet megjelenésére (ezeket már az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel közösen adta ki a Kriterion, és példányszámuk három-háromezerre zsugorodott!) kétszer nyolc évet kellett várni (2002, illetve 2010), ami oly nagy időbeli lemaradás lexikonnál, hogy feltételezi egy kiegészítő kötet gyors megjelentetését ahhoz, hogy hasznos kézikönyv lehessen. Különben maga az alapító főszerkesztő számolt ezzel a megoldással már az első kötet megjelenése idején, de az ötödik kötetet azzal a gondolattal bocsátotta útjára Dávid Gyula, hogy sokféle meggondolásból el kell tekintenie a pótkötet elkészítésétől, kijelentette, hogy "ennek én semmilyen esélyét nem látom". Azt gondolom, hogy szükség van a kiegészítő kötetre ahhoz, hogy ezt a négy évtizede elkezdett munkát befejezettnek lehessen tekinteni. Huszonkilenc év választja el a ROMIL első kötetének kiadását az utolsóétól. Ha az utolsó kötet munkálatainak lezárása négy-öt évvel ezelőtt be is fejeződött, akkor is több mint huszonöt év romániai magyar irodalmának, illetve írásbeliségének számbavétele, dokumentálása maradt ki az első kötetből. A második kötet megjelenését tizenkilenc év választja el az utolsótól, de minthogy 1983-mal zárult le ennek az anyaggyűjtése és szerkesztése, ez esetben is a második több mint húsz év lemaradást "gyűjtött össze" az utolsó kötethez képest. Tartalmi szempontból tehát az egész szellemi vállalkozás és az elkészült munka egyaránt bevégzetlen. Nyilvánvaló, hogy nem lehet úgynevezett naprakész lexikont szerkeszteni, mert már megjelenésekor az élet túlhaladja mindahányat. A ROMIL esetében viszont az egyes kötetek között — tartalmukat, lefedettségüket illetően — az elfogadhatónál is nagyobb az időbeli lemaradás. A budapesti Akadémiai Kiadó például egy hasonló esetben az időbeli lemaradás áthidalására ugyancsak kiegészítő kötet kiadását vállalta, amikor a Világirodalmi Lexikon tizennyolc kötetes sorozatát kiegészítette. Ez a kiegészítő kötet aztán "behozta" azt a huszonöt éves időbeli lemaradást, ami az első kötet 1970-ben történt megjelenésétől eltelt az utolsó kötet kiadásáig. Ezért gondolom azt, hogy a hazai magyar tudományosság három-négy nemzedékének mérvadó képviselői által vállalt és végzett munkát befejezni kötelesség, még akkor is, ha szemléletében vitatható alapokon készült, illetve ha mentséget lehet is találni az abbahagyására. Kiemelném, hogy ebben a munkában bölcsőhelyünk, Háromszék is megfelelő súllyal van jelen, nemcsak mint szellemföldrajzi hely (bemutatják Erdővidék, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy magyar irodalmi és művelődési életét, valamint személyi szócikkekben számtalan alkotómunkásságát), hanem mint olyan, amely munkatársakat is adott a lexikonnak például Árvay József, Berde Zoltán, Borbáth Károly, Gazda József, Holló Ernő, Incze László, Kisgyörgy Zoltán, Salamon András, Veress Dániel személyében.
Egy lexikonnal, egy kézikönyvvel szemben támasztott legfőbb igény a megbízható tájékoztatás. Minden más, elméleti vagy értékrendre vonatkozó elv igen fontos lehet egy irodalomtörténeti szintézis megírásakor például, de másodlagosnak minősül egy lexikonnál. Ezért sürgetem a ROMIL esetében a pótkötet mielőbbi elkészítését és kiadását. Ezáltal lehet csak betetőzöttnek tekinteni egy tartalmában és koncepciójában vitatható, de igen nagy, korszakokon átívelő erélyi magyar szellemi vállalkozást.
Borcsa János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pillanatképek a sötét korszakból – Szécsi Antal könyvének bemutatója
Szécsi Antal Meglesett élet – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről című könyvével ismerkedhetett meg a nagyérdemű február 8-án, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont előadótermében tartott könyvbemutatón. (Dr. Borbáth Károly 1931. január 13-án született az erdővidéki Vargyason. Az elemi iskolát Vargyason járta, majd középiskolai tanulmányait Székelykeresztúron végezte. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakán kezdte Kolozsváron, majd a II. évfolyamtól a Victor Babeş Tudományegyetemen folytatta, és itt is fejezte be 1954-ben, kitűnő eredménnyel. 1954–1958 között Leningrádban volt doktorképzőn, és megszerezte a doktori címet a történelemtudományokban. 1958–1968 között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem lektora volt, majd 1977-ig a nagyenyedi dokumentációs könyvtárat vezette. Itt egyre nagyobb nyomás nehezedett rá a Securitate részéről. Az 1977–1978-as tanévben általános iskolai tanár volt Torockószentgyörgyön. 1978. szeptember 1-jétől tragikus haláláig (1980. április 20.) szülőfalujában, Vargyason tanított az V–VIII. osztályokban.)
Dr. Borbáth Károly életének fontosabb állomásait Fábián Lajos ismertette, aki érdekes, keserűen humoros részleteket is kiemelt a könyvből. Megtudtuk, Szécsi 502 oldalt dolgozott fel a kötetben, melyhez a történészről készült több mint 200 oldalas lehallgatási anyag fontosabb részleteit is csatolta. „A könyvben lépten-nyomon olvasható, hogy a Securitate (Állambiztonsági Igazgatóság) nacionalista, soviniszta és irredenta törekvéseket akar rávarrni Borbáthra” – magyarázta Fábián, majd a szerző szavait idézte: „Ez a három szó uralja a megfigyelési anyagot, de szerintem egyik sem volt jellemző dr. Borbáth Károlyra. Nem volt „mellveregető magyar”, sem romángyűlölő, még kevésbé revizionista. A dokumentumokon alapuló történelmi igazságért küzdött”. A könyvbemutatón megjelent közönség a Borbáth Károllyal készült utolsó interjút is hallhatta, melyet 1975 szeptemberében a marosvásárhelyi rádió Megy a magnó vándorútra című műsorában sugároztak.
A továbbiakban Szécsi elmondta, Vargyassal, a falu lakosaival szembeni kötelességének érezte a könyv megírását. „Nagyon kötődök Vargyashoz, Erdővidék egyik legszebb falvához, ez a település pedagógiai pályámnak is egy fontos állomása” – fűzte hozzá a szerző. Nem csupán emlékeztetőnek, hanem a „sötét korszakot” idéző kordokumentumnak nevezte a Meglesett életet Szécsi, mely a 2008-ban kiadott, szintén Borbáth életét dokumentáló kötet folytatása, kiegészítése. Megtudtuk, a könyv első bemutatója idén január 18-án, Borbáth Károly születésének 80. évfordulója alkalmából Vargyason volt, a róla elnevezett iskolában. „Vargyason emléke még most is él. Rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem, kollégája lehettem” – mondta el a könyv szerzője, aki Borbáth Vargyasra helyezésének idejében a helyi iskola igazgatója volt. A „Bărbănţan” fedőnévvel ellátott történészről ezekben az években is számos jelentés született, a szerző bevallása szerint barátját próbálta megóvni ezen kellemetlenségektől. „Borbáth ideje nagy részét a tanáriban töltötte, a község és az iskola monográfiáján is dolgozott. Számos kirándulást szervezett, a diákokkal ellátogattunk a környező falvakba, egy alkalommal még négynapos erdélyi túrán is voltunk. Minden ilyen kiszállásra részletes helytörténeti munkákat készített, így a diákok ismerték azon falvak történetét, amelyeken áthaladtunk” – mesélte Szécsi.
A könyvben a fedőnevekbe burkolózó kollaboránsok jelentéseiből néhol kitűnik: a besúgó valamilyen körülmények folytán elvállalta az együttműködést az Állambiztonsági Igazgatósággal, viszont csak pozitívan írt Borbáthról. „Voltak felismerhető jelentések, ahol a körülményekből adódóan kiderült a besúgó kiléte, viszont ezen személyek identitásának feltárása nem állt, nem áll szándékomban, mivel a kutatásra azzal a feltétellel kaptam jóváhagyást, hogy az így megszerzett információt nem használom személyek elleni támadásra” – magyarázta a szerző. Végezetül a közönség kérdésére Szécsi elárulta, ő maga is kíváncsi volt, ki jelentett ellene, ezért saját iratait is kérvényezte: „Mindenki maga dönti el, hogy kíváncsi-e a róla szóló jelentésekre. Nagyon remélem, eljön az az idő, amikor lehull a lepel a fedőnevek mögé burkolózó besúgók arcáról, de akkor már nem az érintettek, hanem utódaik fognak szenvedni.” A Meglesett élet megjelenésének apropójára Egyed Ákos levelet írt a szerzőnek, melyből egy részletet ki is emelt Szécsi: „Megdöbbentő, hogy mennyire félt a rendszer a történelmi események feltárásától”.
Kovács Eszter
Szécsi Antal: Meglesett élet – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről /Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2011/ Székelyhon.ro

Nagyenyed – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről
Szécsi Antal könyvét mutatták be az Áprily-esten
Szécsi Antal, a vargyasi iskola nyugalmazott igazgatója 2008 áprilisában ugyancsak a Magyar Közösségi Házban mutatta be dr. Borbáth Károlyról írott első könyvét („…Maga-felejtő sorsunk halk tudója…” Székelyudvarhely, 2008.). Borbáth kilenc éven át (1968-1977) munkálkodott a Bethlen Dokumentációs Könyvtár könyvtárosaként: nemcsak páratlan emlékező tehetségével, rendkívüli tudásával, a történelmi igazsághoz való feltétlen és következetes ragaszkodásával, hanem emberi, könyvtárosi nyitottságával, segítőkészségével is kitűnt. Egy dologban tudták megakadályozni: nem tudta kiírni magából azt a rendkívüli tudásanyagot, amellyel rendelkezett. Nem olyan idők vannak – mondta.
Itt Nagyenyeden Sütő András szavaival a besúgókat „szolgálatos füleknek” neveztük. Akkoriban nagyrészt sejtettük kilétüket. Voltak köztük tanárok, diákok, egyszerű enyedi polgárok. Akik még élnek, most is itt vannak. Áldozatok, tudatlanok vagy csak gyenge gerincű emberek? A 70-es években valahol keményen, „erős kötéllel” ragadták meg őket, ők pedig nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elszakítsák bilincseiket. Jelen találkozón is kiderült, hogy egyik fő célpontjuk éppen a tudós-könyvtáros volt. A 90-es években alkalma nyílt egyikükkel beszélgetni az utcán: félelmeiről számolt be, és intett, vigyázzunk, mit teszünk. Éppen akkor alapítottuk érdekvédelmi szervezetünket. Most a márciusi Áprily-plakát megjelenése után véletlenül csaknem ugyanott találkoztunk. Riadt szemek! Megint fél: „meglátja, bosszút állnak” – mondja. Több mint két évtizeddel szabadulásunk után vajon ők is szabadok? Vagy továbbra is rabok, mert még nem számoltak el saját lelkiismeretükkel?
Sikerült hozzáférni az anyagokhoz
A rendezvényen Józsa Miklós házigazda minőségében üdvözölte a vendéget. Szécsi Antal következetes, türelmes, szerény és kitartó ember. Ilyen szempontból olyan, mint könyveinek főhőse. Második könyvéért is végigjárta a tövises utat. Az első elutasítás után nem torpant meg. Mircea Dinescu személyében komoly támogatója akadt. Az újabb próbálkozásra 3–4 hónap múlva érkezett meg a pozitív válasz: megtalálták a dossziét, és rendelkezésére bocsátják. Antal István parlamenti képviselő közjegyzői felhatalmazással segített abban, hogy az 502 oldalas anyag másolata eljusson az íróhoz. Előkerült még egy 227 oldalas anyag a lehallgatásokról, amit CD-n kapott meg, és ezt is beépítette új könyvébe. A kötetet jórészt saját költségén adta ki, de végül akadtak támogatók. A kiadó (az Udvarhelyszéki Kulturális Egyesület, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont) abban is segítette, hogy 2011. január 13-án, amikor Borbáth Károly 85 éves lett volna, jeles gesztusként 150 példányt időben és előzetesen kinyomtattak a könyvéből. Vargyason, Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron nagy érdeklődésnek örvendett a könyvbemutató. Más vidékekről is érkeztek részvevők.
Szécsi Antal csendesen, minden pátosz nélkül beszélt a könyvről. A dosszié átvételének az volt a feltétele, hogy személyek elleni támadásra nem használhatja fel, ez egyébként sem állt szándékában, hiszen, mint mondta, nagyon vitatható, hogy ki milyen következmények miatt válik besúgóvá. Érdekes módon az iratok nem tartalmaznak jelentéseket a kolozsvári éveiről, ahol egyetemi katedrája volt, de az első figyelmeztető átirat 1969-ben Nagyenyedre éppen onnan érkezik. Itt, a kisvárosban aztán bőségesen foglalkoztak a nagy tudású könyvtárossal: 25 fedőneves informátort szerveztek be, továbbá hármat Kolozsvárról, hatot Torockószentgyörgyről, kettőt Aradról és egyet Tordáról. Ők azon dolgoztak, hogy mindent megtudjanak róla. Ehhez hozzájárult még az is, hogy lehallgató készüléket helyeztek el a könyvtárban, lehallgatták telefonbeszélgetéseit, elfogták leveleit. A kollaboránsok, akiknek fedőneveit közli a szerző, sokszor semleges vagy éppen pozitív módon írtak Borbáth Károlyról. Egyik informátor idézi a szavait: „A történelem egy tudomány, de lehet így is, úgy is írni. Biztos forrásokra van szükség és dokumentumokra, sok kutatásra…. A polémiának nincs helye az objektív kutatásban. A dokumentumoknak van szavuk.” A könyv olvasása közben kiderülnek álmai, véleményei, kapcsolatai és állítólagos bűnei. A jelentésekben sok érdekes beszélgetés és látogatás szerepel. Igazából nem támasztják alá a hármas vádat, amelyet megfogalmaztak ellene: nacionalista, soviniszta, irredenta, és nem tartja be a könyvtári szabályzatot. A Szekuritáté egyik tisztje írásban is elismeri, hogy a vádak nem dokumentáltak („nu este documentat”).
Humoros epizódok
A humor sem hiányzott az előadásból. Kutatóként dolgozott Kolozsvárott, s egy alkalommal hazatérőben sajátos történelmi elméletéről elhíresült kollégája, aki fiatal korában a magyar fővárosban tanult, így fogadta: „na, Karcsikám nekem mit hoztál Budapestről?” A válasz nem késett: egy újságot, amely azt írja, hogy D. Szilárd március 15-én Budapesten elszavalta a Talpra, magyar!-t. Szécsi Antal egy kis büszkeséggel említi, hogy igazgatósága idején védőpajzs alatt volt Borbáth Károly, és jelentések sem érkeztek ellene.
Az előadás végén Nagy Miklós Kund hangfelvételét hallhattuk, amelyen Borbáth Károly többek között Apáczai Csere Jánosról is beszél, majd filmvetítés következett. Spontán beszélgetés alakult ki a nagyrészt idős közönség sorai között. A beszélgetésben részvett dr. Csávossy György, valamint Józsa Miklós és Simon János, a kollégium volt igazgatói, akik személyesen is ismerték Borbáthot. Kiderült, hogy csak cetlikre, vonatjegyekre jegyzetelt, aztán másnap reggel az adatokat memorizálta, a „papírkákat” pedig eldobta. Élmény volt vele dolgozni, az volt a bűne, hogy jó magyar ember volt és kitűnő történész – mondták el róla kortársai. Szóba került rejtélyes halála is, amelynek hivatalos verziója, hogy szénmonoxid mérgezésben hunyt el, de többen azt állítják: nem lehet kizárni, hogy ehhez hozzájárultak.
Szécsi Antal könyve most először nyújtott betekintést a 70-es évek nagyenyedi besúgói tevékenységébe. Borbáth Károly ennek és az akkori politikának volt az áldozata. A pozitív vélemény, amely emberi magatartásáról, tudásáról, munkásságáról maradt fenn, azt bizonyítja, ami az Áprily-est egyik pillanatában elhangzott: a közösség elismerése sohasem marad el.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Lovagok és talpasok
Lovagkorban élünk, én mondom, újabb lovagkorban, amikor vitézek és lovagok csörtetnek életlen kardokkal meg egymást becsmérlő, ugyanvalóst éles szavakkal. Az is meglehet, már én is megérem, hogy a magyarság egyenként és általában mind tartozik majd valamelyik rendhez. Csak éppen a magyarság háza táján nincs, nem lesz rend a sok rend vakuló világában.
Mert vakulunk, vakulgatunk, én pedig vakmerő módon hiszek. Tényleg hiszek a magyar nemzet feltámadásában, s valóban hiszem, hogy egyszer s tán még életes időmben meg is szólalnak ezek a lovagok, vitézek egységesen és egy cél érdekében: ha már földjeinket nem, hát jogunkat, használati jogunkat az igazsághoz, azt adják vissza, még ma! Mert a kis lépésekből hosszas, nagy helyben totyogás és milliárdosodás leve, de nem a nép, nem a nemzet javára. Ez nem úgynevezett föl- meg bevezetés. Ez eddig az a környezet és körülmény, állapot, amelyben elhelyezni szeretném azokat, akik hatalmas lépéseket tettek, áldoztak és óvtak, okítottak és eligazítottak százezreket a maguk életében az igazi magyar fölemelkedés, megmaradás érdekében. (Próbáltam megmagyarázni egyszer Budapesten a franciának tolmács segítségével az ún. határon túli magyar milliók helyzetét, értegette, ám egyszer azt kérdezte kitágult szemekkel: miért használom többször is a megmaradás fogalmát. Nos, erről akkor és ott még külön is...) Szécsi Antal tanár immár jól túl a hetvenen. Egész életét az iskola- és nemzetépítésnek szentelte, így, ahogy mondom. Nem volt lovassága, maga is gyalogos volt az egykor lovas nemzetként emlegetett magyari világban, a maradékban, ám amit elvégzett, annak immár van alapja is, tetőzete is. Megírta több évtizedes munkássága után, már nyugdíjasként, Vargyas község monográfiáját. Önéletírása is figyelemébresztő, amikor hinni kell a feltámadás(unk)ban, s azért tenni is kelletik, az imán kívül. Legújabb könyve a Meglesett élet. Besúgói jelentések Borbáth Károly történészről. Hatalmas levéltári munka eredménye ez a kis könyv, azonban széles betekintést enged – ezért felejthetetlen többek között – a kommunista rendszer szekuritátéjának technikájába. Krimi a javából, hiszen áldozata is van: az egyetemi tudós tanár, aki belehalt az üldöztetésbe.
Együléses könyv, abbahagyni nem lehet, újraolvasni azonban kívántatja a megdöbbent embert. Idézek Borbáth Károly egyik lehallgatott és a szekus iratcsomóból Szécsi Antal által ide másolt szövegből. “Te, szerencsétlen, félénk nemzet. Mit akarsz még? Elhagytuk a történelem küzdőterét, mert gyávák vagyunk. Fogyatkozunk. Hogy értelmesek vagyunk? De ehhez bátorság is kell. Mit tanultatok őseinktől? Elfelejtettétek? El lehet felejteni egy ilyent? Gyávák! Megvakultatok? Mindenkinek van hazája, csak nekem nincs.”
Sziszegett, csámcsogott, gondolom, a lehallgatótiszt, és vitte a szöveget. És a szekus ma is köztünk él, vállalkozó, miegymás, senki nem bántotta, a nagy 1989-es teadélutánt követő két évtizedben sem. Borbáth Károlyunk azonban nincs már. Elüldözték saját földjéről, bele a halhatatlanságba. Szécsi Antal élete és munkássága példaadó akkor is, amikor maga kereste és mutatta tanulóknak és szülőknek az igazak útját, igaza van most is, amikor a rettenetes román diktatúra pusztításaira tereli, tán nem hiába, a figyelmet. Hiszen – mondottam – a kommunizmus hírhedt lovagjai ma is élnek, és mesés gazdagságban, addig, míg meg nem halunk mi, mindannyian, ilyen-olyan kardos, pártoskodó magyarokként. Ez a mese vége.
(Az a francia akkor megértette Budapesten, mit jelent súlyában az a szó: megmaradni.)
Czegő Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iskolakezdés szoboravatóval
Felavatták a vargyasi általános iskola névadója, dr. Borbáth Károly mellszobrát szeptember 16-án, szombaton, iskolakezdés alkalmával.
Gödri Oláh Anna leköszönt iskolaigazgató a szobor elkészülésének kapcsán az összefogás fontosságát hangsúlyozta, majd Borbáth Károlyról, a kutatóról és tanárról szólt: a Tanár úr olyan tudományos munkát végzett, amellyel Erdővidék szellemi óriásai nyomába lépett, úgy ma akár Benedek Elekkel, Kriza Jánossal és Apáczai Csere Jánossal is egy napon emlegethetjük. Beszédet mondott még Bereczki-Farkas Imola, az intézmény új igazgatója, Farkas Emese tanítónő és Ilkei Ferenc, a község polgármestere. Az alkotást Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész és Ilkei Ferenc közösen leplezte le. (Hecser)
Emlékeztető: Borbáth Károly /Vargyas, 1931. jan. 12. - Vargyas, 1980. ápr. 19./ tragikusan hamar és tisztázatlan körülmények között elhunyt tanár. Tíz évig oktatott Kolozsváron, majd mennie kellett az egyetemről.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ösztöndíj erdővidékieknek
A jó tanulmányi eredményeken kívül a közösségi munkában való részvételért is díjazott négy erdővidéki diákot az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács erdővidéki szervezete, a kisvárdai Tőkés László Alapítvány ösztöndíj-támogatását karácsony előtt egy nappal adták át.
Egyenként huszonötezer forint értékű támogatásban részesült Borbáth Szilveszter VII. és Szőke Kálmán VIII. osztályos tanuló (mindketten a vargyasi Borbáth Károly Általános Iskola diákjai), Mihók Marianna-Anita (baróti Baróti Szabó Dávid Középiskola, X. osztály) és Kencse Magor (baróti Gaál Mózes Általános Iskola, V. osztály). (fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elismerés a nemzet napszámosainak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) erdővidéki szervezete szombaton a Baróti Szabó Dávid Középiskolában díjazta az elmúlt évben, illetve évtizedekben lelkiismeretesen és sikeresen dolgozó tanárokat, tanítókat, óvodai alkalmazottakat, de nem feledkezett meg azokról sem, akik az intézmény munkáját segítették.
Az ünnepséget vezető Dimény János iskolaigazgató a díjazás fontosságát hangsúlyozta. Mint mondotta, a tudásuk legjavát átadó, személyiségükkel nevelő tanároknak köszönetet kell mondani az elvégzett áldozatos munkáért: a jó szavak erőt adnak, hogy holnap is fáradhatatlanul, szívükben lelkesedéssel végezhessék feladatukat.
A jelképes ajándék és a szál virág átvételére először Lőrincz Sándort szólították, aki az RMPSZ országos vezetősége által adományozott Apáczai-díjat az ősszel Szovátán a Teleki Oktatási Központban nem tudta átvenni. A múlt tanév végén nyugdíjba vonult, most életműdíjban részesülő Antal Izabellát Urák Gyöngyvér méltatta, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatóhelyettese a műszaki tantárgyak volt katedravezetőjének az oktatásban elért sikereit és a civil szférában végzett önzetlen munkáját emelte ki. Az oktatás szolgálatában díjat azok kaphatják meg, akik nem pedagógusként szolgálták az oktatás ügyét. Elismerésben részesült Antal László oktatómester, műszaki dolgozó, Demeter Éva főtitkárnő és Osváth Sándor műszaki dolgozó. Az év pedagógusa díjjal a 2013–2014-es tanévben kimagasló teljesítményt elért tanárokat tüntették ki. Elsőként a diákjaikkal nemzetközi sikereket elérő „éremkovácsok”, a múlt hét folyamán Bukarestben a minisztérium által is kitüntetett Darvas Annamária és Oláh-Ilkei Árpád matematikatanárok vehették át az elismeréseket. A laudálók köszönetet mondtak kollégáiknak, hogy a IX. B osztályos Kádár Attila és a végzős Szász Apolka révén a baróti középiskola bekerült az ország legnevesebb és legsikeresebb diákjait kinevelő tanintézményei közé. A két kitüntetett az iskola vezetőségének a sikerben játszott szerepét méltatta, de nem feledkeztek meg az erejüket meghaladva  dolgozni akaró diákokról sem. Az év pedagógusa elismerésben részesült még Máthé Anikó (baróti Cimbora Óvoda), Gál Katalin, Gyulai-György Éva, Süketes János, Bán Annamária, Máthé Sándor (mindannyian a baróti Gaál Mózes Gimnázium tanárai), Andorkó Katalin (vargyasi Borbáth Károly Gimnázium), Nagy Zsuzsa (magyarhermányi Máthé János Gimnázium), Ilkei Júlia (Olaszteleki Általános Iskola), Balázsi Ilona és Szabó Csilla (bardoci Benkő József Általános Iskola). Kotecz József unitárius lelkész áldásában a tanárok, tanítók és óvónők áldozatos munkáját emelve ki úgy vélekedett, ha a holnap olyan lesz, mint a ma iskolája, Erdővidék jövője biztosított.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban.
Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával?
– Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.”
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A pedagógus igazsága
Székelyudvarhelyen jelent meg, de főképpen Vargyasról szól Szécsi Antal Egy pedagógus életútja című önéletrajzi munkája. Korábban ennek megjelent egy rövidebb, kevésbé kidolgozott változata, ez a mostani többet árul el arról a belső harcról, amelyet a szerző közel ötvenévi iskolaszolgálat során saját magával vívott, s amely végül is az ő, de környezete számára is diadallal végződött.
Mi, akik erdővidéki küzdelmeit ismertük és megismertük, tudjuk, ennek a legtöbbször morcosnak tűnő, a maga igazát körömszakadtáig mérlegelő és védelmező tanítónak, tanárnak, iskolaigazgatónak, községi vezetőnek akkor sem lankadt a harci kedve, ha történetesen ezt mind időben, mind anyagiakban a család szenvedte meg. És erre példa éppen elég akad, ha tételesen nem is sorolja fel ebben az írásban, de kiolvasható a sorok közül, hogy bizony számtalan esetben kellett önmagával szembeszállnia, a felmerülő változatok között mérlegelnie, de mindig sikerült a nehezebb oldalt választania – a közösség, az iskola, az oktatás javára. És végső soron a saját és családja javára is.
Csoda-e hát, hogy annak idején kirakatszámba ment a vargyasi iskola? Oda irányították azokat, akik a háromszéki oktatás jó oldalait akarták megismerni, talán ez volt a sok tanintézet közül a legjobban felszerelt, kiváló kapcsolatokat tartottak fenn a község lakóival, vezetőivel, lelkészeivel, népművészeivel. Igaz, Borbáth Károly, a jeles történész hazaérkezése után nem kívánt érdeklődők is időnként meglepték az iskolát, s tragikus halála után is az őt fogadó és büszkén magáénak valló intézménynek tartania kellett a zaklatásoktól, vizsgálatoktól. E könyv szerzőjének egyik nagy érdeme éppen abban áll, hogy e nagyszerű vargyasi tudós emlékét nem hagyta elhalványulni, több rendben és könyvben is felmutatta értékeit, emberi méltóságát és szülőfalujához fűződő viszonyát.
Igaz, Szécsi Antal nem vargyasi születésű, még csak nem is erdővidéki. A Székelykeresztúr melletti kicsi falut, Betfalvát soha nem feledhette, bárhogy is szerette Vargyast. Vissza-visszajárt itthonról haza, mint ahogy székelyudvarhelyi letelepedése után is gyakran fordult meg Vargyason. Hozta a vágy, hogy sorra megjelenő, leginkább e vidékről szóló könyveit itt bemutassa, imígyen is adózva annak a közösségnek, amely befogadta, s amelyet mindig, még ma is magáénak érez.
A könyv nem csupán olvasmányos, de tanulságos is. Nyelvszakos képzettségű, anyanyelvét magas szinten használó pedagógus írta, s a szerző kiléte egyben kezessége is annak, hogy főleg a tanítást, oktatást, iskolaszervezést és vezetést hivatásuknak érző, azt elsajátítani akaró pályatársak okuljanak belőle. Állítom, ilyen téren többet nyújt, mint a hevenyészve, parancsra, sokszor kimondottan a kiutalt pénzösszeg elköltésére összetrombitált, párnapos előadás-sorozat. Persze, sokat nyújt másoknak is, főleg azoknak, akik erőt, kitartást akarnak olvasmányaikból meríteni.
Szécsi Antal könyvének bemutatásával egyben biztatom is a pályájuk vége felé járó avagy már nyugdíjba vonult pedagógusainkat – és nyilván másokat is – , ha tehetik, vessék papírra életsorsuk, munkájuk évtizedek során felgyűlt tanulságait, mert fenntartani, megtartani csak azt lehet, amit ilyen formában is próbálunk, igyekszünk megőrizni.
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erdővidéki pedagógusokat díjaztak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének erdővidéki szervezete szombaton díjazta a diákjaikkal különleges eredményeket elérő tanárokat, illetve a nyugdíjba vonult kollégákat és azokat, akik műszaki munkatársként szolgálták hosszú időn keresztül az oktatást. A szervezet helyi elnöke, Dimény János a legkiválóbb általános iskolások számára létrehozandó díj alapítására tett javaslatot.
Üdvözlőbeszédében Dimény János úgy fogalmazott, ha a nemzet napszámosainak társadalmi megbecsülése egyre kevésbé érezhető, a szakmai szervezetekre hárul a felelősség, hogy a nemzedékek sorát hosszú évtizedeken keresztül legjobb tudásukkal tanítók munkáját elismerjék. „Ezeknek az embereknek, akik diákjaiknak csak adtak, adtak és adtak – nemcsak tudást, de emberségre is neveltek –, s a tehetségek felkarolásával hozzájárultak Erdővidék jobbá tételéhez, meg kell köszönnünk munkájukat.”
A tehetségápolás a minőségi oktatás szolgálatában és a tanulók szakmai felkészítésében elért kiváló eredményekért kitüntető elismerésben részesültek a Baróti Szabó Dávid Középiskola matematika szakos tanárai: Darvas Annamária és Oláh-Ilkei Árpád, illetve a Gaál Mózes Általános Iskolában tanító Zajzon Csaba, valamint Kékesi-Keresztes Lujza Gita és Csog Orsolya középiskolai magyar szakos tanárok. Dimény János köszönetet mondott nekik, amiért a baróti középiskolában tehetségeket fedeztek fel, majd készítettek fel rangos országos és nemzetközi versenyekre, ahol nemcsak helytálltak, de az élmezőnyhöz tartoztak elért eredményeikkel. A díjazottak nevében Darvas Annamária mondott köszönetet az elismerésért, majd Eötvös József fiának, Eötvös Lórántnak írt levelének részletét felolvasva, kiválóságaink megbecsülésének fontosságára hívta fel a figyelmet. Kotecz József felsőrákosi unitárius lelkészt az ünnepség a nemrég lezajlott Prima Primissima-díjátadóra emlékeztette: itt is azok munkáját ismerték el, azokat emelte a nemzet a magasba, akik életük során tudásuk átadása mellett közel tudtak kerülni diákjaikhoz, s őket tisztességre, hűségre és nemzetük szeretetére nevelték.
Életműdíjban részesült Balázsi Ilona (Erdőfülei Általános Iskola), Bartha Imre (Baróti Szabó Dávid Középiskola), Bálint Erzsébet (Bölöni Farkas Sándor Általános Iskola), Csog Adél (Erdőfülei Általános Iskola), Dimény Katalin (Cimbora Óvoda), Süketes Irma (Gaál Mózes Általános Iskola). A 2014–2015-ös tanévben az oktató-nevelői tevékenységben elért sikerekért elismerésben részesült Dombora Enikő (Cimbora Óvoda), Máthé Julianna (Borbáth Károly Általános Iskola), Bitai Gyöngyi (Máthé János Általános Iskola), Egyed Ildikó (Gaál Mózes Általános Iskola), Kolumbán Álmos (Erdőfülei Általános Iskola) és Fazakas Attila (Benkő József Általános Iskola). Az oktatás szolgálatában-díjjal azokat ismerik el, akik nem pedagógusként, de munkatársként segítették a tanintézmények működését; idén a Baróti Szabó Dávid Középiskola műszaki dolgozóját, Dávid Pált tüntették ki.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iskolanap Vargyason
Dr. Borbáth Károlyra emlékeznek 
Ma a falu szülöttére és a helyi iskola névadójára, a történész, pedagógus és könyvtáros dr. Borbáth Károlyra (1931–1980) emlékeznek Vargyason.
„Egy alkalom mikor elődeinkre emlékezünk, ugyanakkor találkozunk a falu elöljáróival, iskolánk régi diákjaival és tanáraival is” – áll az ünnepségre szóló meghívóban. A rendezvényt 9.30-kor nyitják meg az unitárius templomban, majd ezt követően a vargyasi iskola udvarán megkoszorúzzák dr. Borbáth Károly szobrát.
10.30-tól az iskola előkészítő és 1–4. osztályos tanulóinak ünnepi műsora következik, 11 órától pedig az 5–8. osztályos diákok vetélkedőjét tartják. Az ebédszünet után, 16 órától könyvbemutatóval folytatódik a nap: Szécsi Antal nyugalmazott tanár bemutatja Borbáth Károly történész, a lábon járó lexikon című könyvét. Meghívott Demeter László történész, a baróti Tortoma Könyvkiadó igazgatója. 18 órától a megemlékezők a vargyasi temetőbe vonulnak, ahol virágokat helyeznek el Borbáth Károly sírjára.
Böjte Ferenc
Emlékeztető: 2012. szeptember 16-án avatták fel a vargyasi általános iskola névadója, dr. Borbáth Károly mellszobrát. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2012. szept. 18./ Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A névadóra emlékeztek – Iskolanapok Vargyason
Borbáth Károlyra, a tudósra és tanárra emlékeztek Vargyason pénteken, a nevét viselő általános iskola ünnepén. Szülőföldjéhez való ragaszkodását és történelmünk iránti elkötelezettségét kiemelve méltatták tudományos kutatómunkájának ismerői. Ugyanakkor alakját és életútját ismertető füzetet mutattak be, sírjánál pedig több száz fiatal és idősebb rótta le kegyeletét.
Az ünnepre készülődők az iskola udvarán gyülekeztek, majd az átellenben levő unitárius templomban folytatódott a rendezvény. Az aktív lelkészként utolsó közéleti szerepvállalását teljesítő Andorkó Ferenc imájában hálát adott Istennek, amiért közösségünket olyan emberrel gazdagította, mint Borbáth Károly, majd arra intett: emlékét ápolják, s állítsák példaképpen az elkövetkezendő nemzedékek elé. Az általános iskola igazgatója, Fazakas Tünde a 85. esztendeje született emberséges, becsületes, kiváló tudósról szólva úgy fogalmazott: munkásságával nemcsak a nemzettel, de a tudását továbbadni kívánó tanárként a vargyasiakkal szembeni kötelezettségét is teljesítette.
Ilkei Ferenc polgármester arról a mindenkori községvezetésre háruló feladatról beszélt, hogy a település hírnevét öregbítő lakóinak nem elég díszpolgári címet adományozni, de vigyázni kell arra is, hogy emlékük évtizedek múltán is éljen. Borbáth Károly érdemei elévülhetetlenek, ezért 1990-ben róla nevezték el azt az iskolát, ahol valamikor tanult, majd tanított, 2006-ban emléktáblát helyeztek el szülőházára, 2012-ben pedig a temető legnagyobb, Máthé Ferenc Ilonka által faragott kopjafáját újították fel. 
Az elöljáró köszönetet mondott Fazakas Tündének és Szécsi Antalnak mindazért, amit Borbáth Károly szellemi hagyatékának megőrzése és népszerűsítése érdekében tettek. Vass Csilla a tanfelügyelőség nevében mondott beszédében az elveit a hatalom elnyomása ellenére fel nem adó kutatóról beszélt: bár megpróbálták ellehetetleníteni, és ígéretes tudományos karrierjét is derékba törték, mégsem adta fel, s azért küzdött, hogy történelmünk fehér foltjai eltűnjenek. Vass Csilla a vargyasi iskoláról is elismerően szólt: diákközpontú munkájuknak köszönhetően a gyermekek piacképes tudást kapnak, sokoldalú ismereteiknek köszönhetően pedig komoly sikereket érnek el.
A művelődési házban néptánccal gazdagított jelenetben a legkisebbek idézték iskolájuk névadójának alakját (fotó). Kiderült ugyanis: annak ellenére, hogy kortársaival egyetemben arra volt kényszerítve, ne magyarul, hanem románul tanuljon – az anyanyelven való írást és olvasást mindössze heti két órában oktatták! –, Borbáth Károly kiváló diák volt. Csakhogy az „úrfi” a házi munkát nem nagyon szerette – a nem éppen hízelgő megszólítást éppen emiatt érdemelte ki családjától –, helyette inkább olvasással múlatta idejét. 
A színpadra vitt jelenetbe beleszövődtek a szájhagyomány és emlékezet által megőrzött anekdoták és történetek a székelykeresztúri középiskolai, majd kolozsvári egyetemista évekről és a leningrádi ösztöndíjas időszakról. A csengő hangú diáklányok és fiúk még kedvenc nótáját is elénekelték, végezetül úgy nyilatkoztak, büszkék arra, hogy abba az iskolába járhatnak, amely Borbáth Károly nevét viseli. Az iskola legnagyobbjai, a VI–VIII. osztályosok számára szervezett versenyen hatfős csapatok mutatták be a vakáció ideje alatt készített iskolaújságot, s felolvasták legsikeresebbnek vélt cikkeiket – nem meglepő módon, a legtöbben a Borbáth Károlyt ismerők visszaemlékezésein alapuló írásukat ismertették.
Délután az iskolában bemutatták a Tortoma Könyvkiadó Híres Emberek sorozatában megjelent, Szécsi Antal által jegyzett, Borbáth Károly történész, a „lábon járó lexikon” című ismeretterjesztő füzetet. A néhai iskolaigazgató, Szécsi Antal nem először tiszteleg egykori tanárkollégája előtt: 2008-ban életéről és munkásságáról Maga-felejtő sorsunk halk tudója, három esztendővel később Meglesett élet – besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről címmel jelentetett meg könyvet, s a 2007-ben napvilágot látott Falu a Látóhegy alatt című Vargyas-monográfiát is emlékének ajánlotta. A zsúfolásig megtelt iskolateremben Demeter László múzeumigazgató a könyvkiadó Híres Emberek sorozatának első hét kötetéről beszélt, Szécsi Antal történeteket osztott meg a közösen töltött időszakról, a fiatalokat pedig arra kérte, dolgozzanak Borbáth Károly szellemiségét szem előtt tartva.
A bemutatóhoz Szász Ilonka szólt hozzá: úgy vélte, helyesebb lett volna, ha a nyolcvankilences fordulatot követően, amikor cenzúra nélkül lehetett publikálni, Szécsi az írásait nem securitatés iratokra alapozza, hanem a borbáthi életutat kiválóan ismerő és őrző vargyasiak emlékein keresztül rajzolja meg. Az MPP-s tanácstag szerint Szécsinek – ha már ilyen feladatot vállalt – legalább kísérletet kellett volna tennie arra is, hogy kiderítse, mi történt a Borbáth Károly fő művének tartott, hol elveszettnek, hol meg nem írtnak, csak tervezettnek mondott falumonográfiával. Ugyanúgy foglalkozni kellett volna Borbáth halálának tisztázatlan körülményeivel. Szécsi Antal válaszában kifejtette: a securitatés anyagban is említik, hogy Borbáth falumonográfián dolgozik, de annak sorsáról vagy az elvégzett munka stádiumáról nem lehet tudni semmit. 
Nem kizárt azonban, hogy bár egy része Demény Lajos történésznél volt – egy Korunkban megjelent cikkben írta, több Borbáth-kézirat található nála –, ám sem azokat, sem a Borbáth fiának tulajdonában levő anyagokat nem sikerült megszereznie. Kuriózumként említette, hogy egy, a vargyasi iskoláról szóló Tulipán-füzetben a jegyzékekben azt lehet olvasni: annak megírásához felhasználták Borbáth kéziratban levő monográfiáját. Mint mondotta, munkája során őt a Tóth házaspár segítette nagymértékben. A Borbáth halálával kapcsolatos hivatalos álláspontot – mely szerint sikertelen tűzgyújtás miatt szén-monoxid-mérgezésben hunyt el – ő is vitatja, de mivel alapos hivatalos kivizsgálás nem történt, nem tudja azt kétségbe vonni.
Az iskolanap utolsó stációja a temetőben zajlott: a Borbáth Károly sírjához vezető utat a diákok fáklyával világították ki, majd a sírt körbeállták és virágot helyeztek rá. Andorkó Ferenc tiszteletes arra kérte az egybegyűlteket, emlékezzenek meg azokról, akik előttük jártak és példaképet jelentenek az új nemzedékek számára, s ne feledjék azokat se, akik a vallásszabadságot kimondták, s azokat se, akik tudományos munkájuk révén építették közösségüket.
Hecser László, Háromszék. Erdély.ma

Két lábon járó lexikon volt
Dr. Borbáth Károly hagyatéka Vargyason 
Születésének 85. évfordulóján dr. Borbáth Károly történészre, pedagógusra és könyvtárosra emlékeztek pénteken szülőfalujában, Vargyason.
Az ünnepség megnyitóját az unitárius templomban tartották, ahol Andorkó Ferenc lelkész köszöntő szavai után Fazakas Tünde, a vargyasi iskola igazgatója, Ilkei Ferenc, Vargyas község polgármestere és Vass Csilla megyei tanfelügyelő méltatta az 1980-ban, tragikus körülmények között elhunyt tanárember életútját. A felszólalók szerint dr. Borbáth Károly példaképe volt falujának, de nem csak annak, hiszen hűséggel és kitartással szolgálta az erdélyi magyar közösséget, embersége, szerénysége, igazságos, becsületes és kiegyensúlyozott természete ma is követendő útként körvonalazódik sok tisztelője előtt.
„Dr. Borbáth Károlyra, Vargyas község tiszteletbeli polgárára kötelességünk emlékezni, hiszen Erdély és az egész székelység egyik legnagyobb történésze volt. Egész életében kutatott, ki is derítette a magyar igazságot, de azt leírni, a rendszerben, amelyben élt, nem volt lehetősége. A hatalom elnyomta értelme és tisztánlátása hangját” – értékelték.
Az emlékezők népes csoportja ezután megkoszorúzta Borbáth tanár úrnak az iskola udvarán található mellszobrát, majd a nap a vargyasi kultúrotthonban folytatódott, ahol a helyi iskolások előadással és vetélkedővel készültek feleleveníteni emlékét. A kisebb diákok egy fonóban lejátszódó jelenetet adtak elő, közben a gyermek Borbáth Károly viselt dolgairól beszéltek. „Nagyon szeretett olvasni. Egyszer ételt kellett volna vinnie a mezőn dolgozó szüleinek, de annyira belemerült az olvasásba, hogy egyszerűen megfeledkezett róluk. A patakban is nagyon szeretett fürödni, egy alkalommal még a vihar is ott érte” – mesélték. Az 
V–VIII. osztályos diákok iskolaújságok szerkesztése révén emlékeztek iskolájuk volt tanárára. A tíz diákújság mindegyike tartalmazott egy olyan interjút vagy visszaemlékezést, melyben Borbáth Károly kortársai szólaltak meg.
Tisztességes, jó humorú, nyugodt lelkületű, nagyon szerény és okos ember volt. Iskoláit Vargyason, Székelykeresztúron és Kolozsváron végezte. Mindenki két lábon járó lexikonnak nevezte. Testvérével, Lajossal lakott Vargyason, szülői háza ma is áll. Kitűnő tanuló volt az iskolában, csupán rajzból és testnevelésből kapott jó minősítést. Soha nem kérkedett tudásával, mindig azon volt, hogy a gyengébbeket segíteni tudja. Kedvenc éneke az iskola himnusza lett. 1964-ben nősült meg, 1968-ban a nagyenyedi könyvtárhoz került, 1977-től haláláig pedig tanár volt Vargyason – tudtuk meg egyebek mellett a visszaemlékezésekből.
A diákok rajzokat is készítettek Borbáth Károlyról. A legjobb alkotások készítőinek, valamint a tartalmilag, formailag legjobb diáklapok szerkesztőinek díjakat és okleveleket adtak át. 
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tudósélet – könyvbe mentve
Borbáth Károlyról (1931–1980), a vargyasi tudósról sokat, de mégis túl keveset tudunk. Titokzatos halála sok kérdőjelt felvetett, és mindmáig tisztázatlan körülmények sokasága lengi körül azt a kiváló embert, aki nagyot alkothatott volna, ha nem határolja őt be a rosszindulat, a szüntelen megfigyelés és megfigyeltetés, az államhatalom kétszínűsége és fojtogató szelleme. Szécsi Antal, a vargyasi iskola volt igazgató-tanára két könyvében is körüljárja a legendát, de megfejteni a titkot ő sem tudta: egyrészt a szerénységbe menekült rendkívüliség maradéktalan kitárulkozásának hiánya, másrészt a hihetetlen eltűnés tisztázatlansága foglalkoztatja még ma is mindazokat, akik sokat kaptak, illetve sokat vártak a tudós történésztől.
Először akkor hallottam nevét, amikor a ragyogó író, Szabó Gyula egyik rokona, volt osztálytársam elmesélte, hogy A sátán labdái című regényfolyam nem születhetett volna meg Borbáth Károly közvetlen segítsége nélkül. A Történeti Intézet munkatársaként, kijátszva a szemüket szünet nélkül rajta tartó megbízottak éberségét, hátizsákjában hordta székelykeresztúri unitárius osztálytársának az erdélyi történelemről szóló legtiltottabb írott vallomásokat, s ebből a közös „törvénytelenégből” született meg a többkötetes, Erdély talán legátfogóbb, emberileg hozzánk legközelebb álló, az igazságot példátlan bátorsággal kimondó szépirodalmi mű. Ha csak ennyit tett volna, akkor is fent ragyogna Borbáth Károly csillaga!
Személyesen 1974-ben találkoztunk, amikor akkori osztályommal Nagyenyedre látogattunk, s az érzelmileg is előkészített látogatás fénypontjaként a tanár úr „barlangjába”, a dokumentációs könyvtárba beléphettünk. Nem tudom, mi súghatta neki, hogy nyugodtan beengedhet, mert ez nem minden csapatnak volt kiváltsága.
Munkásságáról sok mindent tudtam, ő a Megyei Tükörből ismerte nevem, fennakadás tehát nem volt, s ezt a baráti hangulatot fokozta, amikor megtudta, hogy egyik tanítványom a gyulafehérvári főpap, Jakab Antal unokahúga. Bizonyára ez fakasztott benne irántunk olyan bizalmat, hogy előadásában őszintén feltárta a maga és egész Erdély tragédiáját. A baróti Tortoma Könyvkiadó által nemrég megjelentetett, mindössze 16 oldalas könyv hatalmas életpálya drámaiságának felkavaró bemutatása.
Dr. Péter Sándor 
Kiegészítés
Szécsi Antal könyvei
Szécsi Antal: Borbáth Károly történész, „A lábon járó lexikon” /Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2008/
Szécsi Antal: „Magafelejtő sorsunk halk tudója… Borbáth Károly élete és munkássága /Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, /Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2009/
Szécsi Antal: Meglesett élet – Besúgói jelentések dr. Borbáth Károly történészről /Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2011/ Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Értékünk a fa
A Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesülete (ZIKE) hétvégén hatodik alkalommal szervezte meg erdővidéki V–VIII. osztályosok számára a Zöldikék Környezetvédelmi Vetélkedőt. A kétfordulós, tárgyi tudást, fantáziát és felismerő képességet kívánó verseny központi témája a térségben honos fák voltak, Barótról öt, Vargyasról és Magyarhermányból egy-egy csapat nevezett be.
A benevezőknek a megmérettetés előtt rövid filmet kellett készíteniük a tájegység valamelyik fájáról – többek közt meg kellett okolniuk, miért éppen az adott fát választották, és utána kellett nézniük történetének –, majd természetes anyagok felhasználásával makettet kellett készíteniük róla. A kultúrotthonban tartott vetélkedőn a levelek után kellett felismerniük a fákat, és kvízkérdésekre kellett válaszolniuk. Az első díjat és a nyári táborozást Imre Mikolt és Márkó Ágnes (a Gaál Mózes Általános Iskola VI. osztályos tanulói) szerezte meg, de nem távozott üres kézzel Moroianu Ana és Gál Noémi (ők is a Gaál Mózes Általános Iskola VI. osztályos tanulói) és a vargyasi Borbáth Károly Általános Iskola hírnevét öregbítő Imets Aletta és Dimény Vanda sem, akik könyvjutalomban részesültek. Egyed Emőke örömét fejezte ki, hogy a diákok érezhetően komolyan készültek a vetélkedőre: nemcsak az egyszerűbb kérdéseket válaszolták meg, de a nehezebb feladatok sem fogtak ki rajtuk. „Örvendetes, hogy nem kizárólag a tanárok biztatják a jobb képességű tanulóikat, nevezzenek be, de a szülők is fontosnak tartják a környezetvédelmet, s arra bátorítják gyerekeiket, készüljenek a versenyre, mert hasznos tudást szerezhetnek” – nyilatkozta a ZIKE alelnöke.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezés és díjátadás
Erdővidéki Közművelődési Napok
A hétfői operettest után kedd este megemlékezéssel, majd az Erdővidék Kultúrájáért-díj átadásával folytatódtak az Erdővidéki Közművelődési Napok a baróti művelődési ház Bodosi Dániel Termében.
A 120 éve Baróton született Kászoni Gáspár órásmester, helytörténész és magángyűjtő emlékét Kisgyörgy Zoltán újságíró, a Háromszék napilap munkatársa idézte fel, miután a baróti római katolikus temetőben található sírját is megkoszorúzták.
Zoli bácsi elmondta, hogy Kászoni Gáspárral jó viszonyt ápolt, sok közös témájuk volt, legemlékezetesebbek viszont az együtt tett kirándulások maradtak, a természetet ugyanis Gáspár bácsi is szerette. Felidézte a Hagymás-tetőn található Kustaly vára romjaihoz tett egyik közös kirándulásuk élményeit, amikor a vargyasi neves történész, Borbáth Károly kalauzolta őket. Szólt Gáspár bácsi gyűjtőszenvedélyéről is, arról, hogy sokszor jómaga elégítette ki, úgy, hogy a bányánál talált régi eszközöket, felszereléseket átadta neki. Ezeknek egy része ma a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban lelhető fel.
Kisgyörgy Zoltán kapta az Erdővidék Kultúrájáért-díjat
A megemlékezés után Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke vette át a szót, ismertetve az Erdővidék Kultúrájáért-díj történetét. Mint mondta, létrehozásakor szándékuk az volt, hogy elismerésben részesítsék azokat, akik próféták tudtak lenni saját hazájukban, Erdővidéken, tettek annak hírnevéért, előrehaladásáért. A 2005-ben alapított díjjal elsőként Bodosi Dániel képzőművészt tüntették ki, majd azt rendre a vargyasi bútorfestő Sütő család, Varga Béla baróti fotográfus, a Kájoni Consort régizene-együttes, a bodosi születésű Egyed Ákos professzor, Kászoni Zoltán halbiológus, Kósa Bálint olaszteleki metszőművész, Deák Vilma baróti könyvtáros, Kubánda Gizella középajtai pedagógus, Máthé Ferenc Ilonka vargyasi fafaragó és dr. Demeter János, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület alapító tagja vehette át.
A díj kuratóriumának döntése alapján idén Kisgyörgy Zoltán lett a kitüntetett. Mint azt Demeter László hangsúlyozta, Zoli bácsi tizennégy éves baróti tartózkodása alatt mindenben benne volt, ami köthető volt az erdővidéki kultúrához, közösségszervezéshez, mi több, ő írt először turistakalauzt Erdővidékről, amit 1973-ban adtak ki. Újabb ilyen jellegű munka csak negyven év elteltével jelenhetett meg ismét.
Szép szavak a kitüntetettről
A kitüntetettet munkatársa, dr. Szekeres Attila heraldikus, újságíró méltatta, elmondva többek között, hogy Kisgyörgy Zoltán 1936-ban Árkoson született, szülőfalujában és Sepsiszentgyörgyön járt iskolába, a Székely Mikó Kollégiumban szerezve érettségi oklevelet 1953-ban. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem földtan-földrajz szakán végezte érdemoklevéllel. Három évig Ozsdolán, majd Apácán tanított, majd a Köpeci Bányavállalat geológus- és hidrogeológus mérnöke lett. 1974–1983 között a Kovászna Megyei Turisztikai Hivatal alkalmazottja volt. 1990-től a Háromszék napilap belső munkatársa.
Erdővidéki pályafutása idején tagja volt a bányavállalat színjátszó társulatának, bányászénekkarának, részese volt a mindenkori bányásznapok műsorának, szakszervezeti kultúrfelelősként is tevékenykedett. 1963-tól bekapcsolódott a baróti művelődési mozgalomba, változatos témájú cikkeket közölve Erdővidékről majd mindenik országos és helyi lapban. Számos ismeretterjesztő előadást tartott Erdővidék falvaiban, barlangászkört is alapított.
Homo universalis
1972-ben a Köpecbánya 1872–1972 című ipartörténeti monográfia összeállításáért Munkaérdemrenddel tüntették ki, 2001-ben Barót város díszpolgárává avatták. Tiszteletbeli tagja az Erdélyi Kárpát Egyesületnek, 2007-ben Sepsiszentgyörgy városa Pro Urbe-díjjal ismerte el munkásságát. 2002-ben és 2016-ban is megkapta a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját, 2013-ban az RMDSZ Ezüstfenyő-díjban részesítette. 2014-ben Áder Jánostól, Magyarország köztársasági elnökétől a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét is átvehette.
Végül, de nem utolsósorban Zoli bácsi „saját hazájában” is próféta lett: 2016-ban szülőfaluja, Árkos díszpolgárává avatták – jegyezte meg a méltató.
„Kisgyörgy Zoltán a legmeggyőzőbb cáfolata annak, hogy eltűnt Erdélyből az utolsó polihisztor. Ő ugyanis homo universalis. Számos terület szakértője, avatott ismerője, aki ráadásul be is tudja avatni a laikust a geológia, az őslénytan, a balneológia rejtelmeibe. Megbízható túravezető a borvizek, a várak és kastélyok, a szülőföld, Háromszék tájain” – idézte végül a laudátor Ambrus Attilának, a Brassói Lapok főszerkesztőjének szavait.
A díjat a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület részéről Demeter László elnök és Demeter Zoltán titkár adták át, akik ugyanakkor Mecénás-díjjal tüntették ki a baróti Hermann gyógyszertárat is, megköszönve így az egyesületnek évről évre nyújtott anyagi támogatást. A díjat Egyed Ildikó gyógyszerész vette át.
Az ünnepségen közreműködtek a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Iskola tanárai: Sebestyén-Lázár Enikő szoprán és Imreh Claudia.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hazáért tett szolgálataiért
Kitüntetés dr. Borbáth Károlynak 
Post mortem arany fokozatú kitüntetésben részesítették dr. Borbáth Károlyt, a vargyasi általános iskola névadó tanárát, aki 1980-ban bekövetkezett tragikus halála előtt másfél évig dolgozott az erdővidéki tanintézménynél.
A díjat szombaton, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége fennállásának 25. évfordulója alkalmából szervezett sepsiszentgyörgyi ünnepségen adták át, azt Fazakas Tünde, a vargyasi iskola igazgatója vette át Burus Siklódi Botondtól, a pedagógusszövetség elnökétől. Az elhunyt történész–pedagógus munkáját Lászlóffy Pál, a pedagógusszövetség örökös tiszteletbeli elnöke méltatta.
A díjat kísérő oklevélen ez áll: „dr. Borbáth Károly részére, a szövetség megalakulása 25. évfordulója alkalmából, a haza szolgálatában, történelmi múltunk kutatása területén kifejtett tudományos tevékenysége elismeréseként”.
A vargyasi iskola 1990-ben vette fel dr. Borbáth Károly nevét. Idén januárban, születésének 85. évfordulóján is megemlékeztek rá az iskola tanárai és diákjai, akkor mutatták be Szécsi Antal nyugalmazott tanár róla írt, Borbáth Károly történész, a lábon járó lexikon című könyvét. 
Böjte Ferenc Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)