Az 1916-os román betörés történetét ismertették Marosvásárhelyen
Az első világháború és a menekülés centenáriumára szervezett előadássorozat Marosvásárhelyen ért véget, ahol Pál-Antal Sándor, Veres Emese Gyöngyvér és Berekméri Árpád Róbert osztotta meg a témával kapcsolatos kutatásainak eredményét, illetve bemutatták Koszta István és Marossy Géza Az 1916-os erdélyi elégia (székely kálvária) című dokumentumfilmjét is.
Néhány napja Kolozsváron Románia hadba lépésének 100. évfordulóját ünnepelték, pontosan azt, hogy a román hadsereg átlépte a Kárpátokat, a román-magyar határt. A hivatalos, háromnapos emlékkonferencián négyszáz történész vett részt, de senki nem volt közöttük a magyar történészek közül – mutatott rá Pál-Antal Sándor kutató, akadémikus, aki arról beszélt, hogy húsz évvel ezelőtt „kényszerítve” érezte magát, hogy az 1916-os menekülés kérdésével foglalkozzon, tanulmányt is írt a kutatásai eredményeiről, amelyben a Székelyföldi menekülés eseményeit tárta fel, Marosvásárhely szerepét hangsúlyozva az egykori események közepette.
Azt kutatta, hogy Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Sepsiszentgyörgyről hogyan, milyen útvonalon indult el a magyar lakosság Magyarország felé, hogy biztonságban érezze magát. „Az én családom is érintett volt, az egyik nagybátyám Debrecen mellett született egy szekérben” – mondta a történész, hozzátéve, hogy még nagyon sok a kutatnivaló ezen a téren. „Remélem, egy pár év alatt ezt a menekültkérdést sikerül annyira feldolgozni, hogy ne legyen talány senki számára” – fogalmazott Pál-Antal Sándor.
Budapestet felkészületlenül érte a menekültáradat
Veres Emese Gyöngyvér Budapestről érkezett, Marosvásárhelyi születésű történész, akit a barcasági csángók múltja érdekel, a néprajzi kutatásai során találkozott a menekülés témájával. A hétfalusi és barcasági csángók menekülésének kálváriáját dolgozta fel, levéltárakban, könyvtárakban talált iratok, visszaemlékezések, naplójegyzetek, illetve az idős emberekkel készített interjúk alapján.
Előadásában kitért arra is, hogy a román hadsereg 1916. augusztus 27-én, este 9 órakor átlépte a határt, abban a pillanatban, ahogy Románia bejelentette hadba lépését. Vonattal és szekerekkel indult a lakosság Budapest felé, ahol viszont nem voltak felkészülve a menekültáradatra. „Az egész meneküléstörténetet nem tudnánk ma megírni a korabeli sajtó nélkül” – mondta a történész, rámutatva arra, hogy a szerkesztőségek mindent vállaltak: a tudósítások mellett a segélyakciókról írtak, a családok egyesítésében segítettek, az erdélyi menekültek számára hirdetett állásokról értesítették az érdekelteket.
Kibédet nem támadták le a román katonák
Az első világháború és a ’16-os betörés egyházmegyei vonatkozásairól beszélt Berekméri Árpád Róbert, Maros megyei egyházi levéltáros, aki elsősorban az esperesi vizitációk kiegészítésére készült évi jelentésekből tudott meg sokat, azokban is az Említésre méltó események címet viselő fejezetben, amelyek rövidebb-hosszabb beszámolókat tartalmaznak, adatokat mindarról, amik akkoriban történt az egyházmegyék falvaiban. A menekülés kérdése nagyon jól kirajzolódik a levelezésekből is, amikor egy-egy fronton harcoló katona, vagy az itthon mAradottak közül írja meg valaki az éppen aktuális állapotokat. Kiderül ezekből a forrásokból, hogy melyek voltak azok a legérintettebb települések, ahonnan a lakosság zöme elmenekült, illetve melyek azok, ahová már nem jutott el a román hadsereg. Például Szovátaról és Sóváradról menekültek, de Kibédről már nem, oda csak lövedékekkel „látogattak” a román katonák.
A konferencián szó esett az itthon mAradottak javairól, házaik kifosztásáról is, valamint a megtorlásokról. Brassóban egy román asszonyt egy mozsárért ítéltek el, de akár egy szál virágért is súlyos büntetés járt. Ott a románok fosztották ki a hátramAradott magyarok vagy szászok házait. Viszont Csíkszeredában például a római katolikus Szabó család javait a szintén Csíkszeredai római katolikus Kovácsék vették magukhoz – mutattak rá a történtekre a kutatók.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Hol voltak a székelyek, amikor Románia megtámadta Erdélyt?
kérdezett: Simon Mária Tímea
Habár a nemzetegyesítési kísérlet Bukarest elestével végződött, a háború végén mégis a románoknak állt a zászló. Az 1916-os román betörés utáni eseményekről Nagy Józsefet kérdeztük.
1916 augusztusában Európa már két éve lángokban állt. A nyugati fronton a verduni csatában százezer számra estek el addigra a francia, brit és német katonák, keleten az osztrák-magyar, német és orosz katonák vívták a saját állóháborújukat.
Erdély és Székelyföld lakói csak a besorozott katonák leveleiből ismerték a háború borzalmait, 1916 augusztus végén azonban a háború közvetlenül is megérkezett a térségbe: augusztus 27-én a Román Királyság hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, és a román csapatok közvetlenül a hadüzenet pillanatában átlépték a határt. A román betörést követő hadi eseményekről Nagy József történészt kérdeztük, akitől nemcsak azt tudtuk meg, hogy hol voltak a székelyek a román támadáskor, hanem azt is, hogy miért sikerült az osztrák-magyar és német csapatoknak a kezdeti hét-nyolcszoros román túlerővel szemben a későbbiekben mégis eredményesen fellépni.
A román csapatok augusztus 27-én este megtámadták az Osztrák-Magyar Monarchiát, Románia ezzel belépett az első világháborúba. Mennyire volt felkészülve az osztrák-magyar hadvezetés a támadásra? - A Román Királyi Hadsereg 4 hadseregből állt 1916. augusztusában. Ebből egy hadsereg volt Dobrudzsában, mert Bulgáriával is tisztázatlan volt Románia viszonya. Három hadsereg pedig a Kárpátok vonalára zárkózott fel, Orsovától Bukovináig, közel ötszáz kilométeres szakaszon egyenletesen elosztva. Az Erdély ellen támadó három hadsereg létszáma 380 ezer fő volt, és a hadüzenet pillanatában, 1916. augusztus 27-én este kilenc óra tájban lépték át az erdélyi szorosokban a határt. A határon vámőrség, magyar királyi csendőrség és néhány, augusztusban a különböző hadszínterekről ide irányított alacsony létszámú alakulat volt, aki felvette a román csapatokkal a harcot.
Augusztus 16-tól az Erdélybe irányított alakulatokat egységesen a császári és királyi első hadsereg alá szervezték, amelynek élére a nagyszebeni származású Arz Artúr von Straussenburg vezérezredes került, aki jól ismerte az erdélyi viszonyokat. Augusztus 27-re viszont még csak 34 ezer katona volt Erdélybe irányítva, ez azonban teljességgel elégtelennek bizonyult a támadó román csapatokkal szemben, körülbelül 7-8-szoros túlerőben volt a román hadsereg. Közben az augusztus 27-ét követő hetekben, október elsejéig több hadosztályt sikerült Erdélybe irányítani, de így sem éri el a támadó román hadseregek létszámát, szeptember 19-én is még csak 45 ezer fős a haderő.
Arz tábornok már 1916. augusztusában megpróbált hadműveleti terveket kidolgozni arra az esetre, ha támadnak a románok. Azonban a Monarchia hadvezetése úgy számolt, hogy a román támadás csak szeptemberre várható, addig azonban minél több csapatot igyekeztek Erdélybe küldeni, ezt viszont nem akarták tüntető módon elkövetni, nemcsak a rendkívüli nehézség miatt, hogy nem volt ahonnan csapatokat hozni, de ők sem akarták provokálni Romániát. Az osztrák-magyar hadvezetés, amennyire lehetett, el akarta kerülni a támadást, mert egyszerűen nem volt megfelelő védelmi ereje, hiszen százezer számra emésztette fel az emberanyagot mind a keleti, mind az olasz hadszíntér. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy a hadvezetés nem tartotta ütőképesnek a román hadsereget, és úgy gondolta, hogy egy román támadás egyelőre nem valószínű. Ennek ellenére a nagyszebeni katonai parancsnokság már augusztusban tudta, hogy be fog következni a román támadás, de ez már túl késő volt, hogy elegendő csapat érkezzen Erdélybe.
Mivel az Osztrák-Magyar Monarchia haderejét lekötötték a keleti és az olasz fronton zajló harcok, emiatt a hátországban az éppen kiképzés alatt álló úgynevezett menetzászlóaljakat irányították Erdélybe, és ezekből szervezték meg az új hadosztályokat. Emellett a Monarchia Németországtól is kért támogató csapatokat, így került Erdélybe a német kilencedik hadsereg. A németek a román csapatok térnyerése után szeptember végén már támadásba lendültek, ők Dél-Erdélyben vették fel a harcot a román csapatokkal szemben, az osztrák-magyar első hadsereg pedig a Keleti Kárpátok szorosain indította meg a támadást.
A román csapatok kezdetben körülbelül egy 100-150 kilométeres sávban nyertek teret Erdélyben, de az előrenyomulásuk lassan haladt, mivel a Kárpátok szorosaiban az utánpótlási vonalaik túlságosan megnyúltak. A román hadsereg felkészültsége és felszereltsége elmAradt a Monarchia és Németország felkészültségéhez képest, és azt is meg kell említeni, hogy a román katonák békebeli tapasztalatokkal indultak a hadjáratba, hiányoztak azok a háborús tapasztalatok, mind a hadvezetés, mind a katonák esetében, amelyeket Németország és a Monarchia szerzett két éven keresztül a különböző hadszíntereken. Egy osztrák-magyar tüzér több ezer lövésen volt már túl, miközben a román tüzérség akkor próbálta ki a lövegeit. Persze problémák akadtak a tüzérség és gyalogság együttműködéséből is, és nem mindig állt a helyzet magaslatán a hadvezetés sem, lassan hozták a parancsokat, és az is előfordult, hogy egymásnak ellentmondó parancsokat osztottak ki. Ezek a problémák összeadódtak, ami hozzájárult a román hadsereg vereségéhez.
Szeptember végére már olyan mennyiségű osztrák-magyar és német katona érkezett Erdélybe, hogy meg tudták indítani az ellentámadást, erre azért tudott sor kerülni, mert a román csapatok az 500 km-es frontszakaszon Bukovinától Orsováig teljesen egyenletesen oszlottak meg, nem volt döntő túlerő egyik szorosban sem, ráadásul nem vágták el az Arad-Gyulafehérvár vasútvonalat sem, ezért az utánpótlások gondtalanul tudtak jönni nyugati irányból a német és az osztrák-magyar csapatok támogatására. Az osztrák-magyar és német támadóékeknek, amelyek kis létszámuk ellenére csoportosultak és bizonyos terepszakaszokon döntő túlerőt hoztak létre, sikerült megvernie a román csapatokat, így jött létre szeptember végén a nagyszebeni csata, október első napjaiban a Brassói csata, amelynek következtében sikerült visszafoglalni a Barcaságot is.
Október 5-e után az osztrák-magyar első hadsereg a Székelyföldi szorosokat foglalta vissza, és a három román hadsereg Erdélyen belül elszakadt egymástól, és kénytelen voltak nagy veszteségeket szenvedve kivonulni a Kárpátok külső peremére, ahonnan indult a támadás. A Székelyföldi szorosokban a román csapatokat már novemberben orosz csapatok váltották fel, Oroszország Románia megsegítésére küldte az orosz kilencedik hadsereget, az Ojtoztól északra levő szorosokban vonult fel és november-decemberben kis híján be is tört újra Székelyföld területére, de az osztrák-magyar csapatoknak végül sikerült elhárítaniuk a támadást.
- Ha a nemzetiségi összetételt nézzük, milyen csapatok harcoltak az erdélyi hadszíntéren az Osztrák-Magyar Monarchia kötelékében? Hol voltak a székelyek?
– A Székelyföldi szorosokban a harcoló csapatok az Osztrák-Magyar Monarchia különböző területeiről meg a hadszínterekről visszahozott csapatok voltak, de nem székely csapatok. A székely gyalogezredek közül egyedül a 82-es Székelyudvarhelyi közös gyalogezredet hozták vissza Galíciából, az összes többi székely alakulat mAradt a galíciai hadszíntéren, hiszen ezek az alakulatok etnikailag vegyesek voltak. Némelyiknek negyven-ötven százalékát alkotta mezőségi vagy dél-erdélyi román legénység, és az osztrák-magyar hadvezetés nem tartotta szerencsésnek azt, hogy az erdélyi román a Román Királyi Hadsereg ellen harcoljon, emiatt ezeket az ezredeket nem szállították haza. De volt olyan is, hogy egyszerűen nem volt, hogy kivonni az adott hadszíntérről, mert akkor ott lett volna probléma. Ezért van az, hogy 1916-17-ben a 82-eseket leszámítva egyetlen székely gyalogezred sincs Erdélyben, és a keleti hadszíntéren maximum levelek formájában értesültek arról, hogy a szülőföldjüket is elérte a háború.
Gyergyóban pozsonyi és Budapesti hadosztályok harcoltak, Csíkban debreceni és kassai hadosztályok, egyes területeken pedig, ha kis létszámban is, de harcoltak erdélyi és bukovinai románok.
- Mit kell tudni a 82-esekről? Tényleg vasszékelyek voltak?
– Amint már említettem, azokat az ezredeket, amelyekben székelyek is szolgáltak nem hozták vissza, vagy azért mert nem tudták kivonni őket a frontról vagy mert etnikailag annyira vegyesek voltak, hogy nem lett volna szerencsés bevetni Románia ellen. A 82-eseket viszont azért is hozták haza, mert majdhogynem fellázadtak, amikor Galíciában meghallották a román hadüzenet hírét, de azt is hozzá kell tenni, hogy az ezrednek a kiürítési területe Csík és Udvarhely vármegyék voltak, amelyek a Gyergyótölgyesi-tölgyesi járást leszámítva gyakorlatilag színmagyar területek voltak, és emiatt az ezred legénységi állománya szinte teljesen magyar volt, csak néhány százaléknyi románság szolgált az ezredben.
Az ezred a Segesvár környéki harcokban kapcsolódott be a harcokba, az első fontos ütközetük a pálosi ütközet volt, ahol egy román seregtestet semmisítettek meg. De ugyancsak ők vettek részt a barcasági harcokban, majd az Erdővidéken is. Később őket az Ojtozi szorosban vetették be, és egészen 1918 tavaszáig itt is harcoltak.
A Monarchia egyik legkitűnőbb ezredéről van szó, sokszor az ezredparancsnokok is versengtek, hogy ki kerülhessen az ezred élére. Persze a saját mítoszuk is visszahatott a háború alatt rájuk, kihívás volt ebben az ezredben szolgálni, számtalanszor ki is tüntették őket. 1918 késő tavaszán, amikor az erdélyi hadszíntér felszámolódott, és megkötötték a békét, akkor őket is átvitték az olasz hadszíntérre.
- A román támadást követően hogyan reagált a lakosság? Voltak-e számottevő atrocitások a román hadsereg részéről?
– Amikor a román csapatok betörtek Erdélybe, akkor nem volt egy konkrét kiürítési terv, csak egy kiürítési rendeletet adtak ki, ami pánikszerű meneküléshez vezetett, ami azt jelentette, hogy mindenki, amit tudott, felpakolt a szekereire, az állataiból, amennyit tudott, magával vitt, és menekült nyugat felé. Meg volt szabva, hogy a megtámadott vármegyék lakói melyik vármegyébe kellett menjenek, például Csík vármegye Maros-Torda vármegyébe kellett menjen, onnan pedig vonatszerelvényekkel igyekeztek az embereket még tovább szállítani. Így kerültek a Csík vármegyeiek a Tiszán-túlra.
Októberben, amikor a történelmi határra sikerült visszaverni a román csapatokat, akkor a civilek is lassan visszajöttek. A román nemzetiségű lakosságból értelemszerűen sokkal kevesebben menekültek el, mint a magyar vagy a szász közösségekből, erről pontos statisztikáink viszont nincsenek, nagyon sok egymásnak ellentmondó információval rendelkezünk.
A bevonuló csapatok – és ez minden korban minden hadseregre jellemző volt – a saját maguk számára az élelmet és a lovaknak a takarmányt kíméletlenül rekvirálták. A lakossággal incidensek akkor fordultak elő, ha ezek megszerzésére konfliktusok alakultak ki a településen visszamAradt lakossággal, továbbá számított a településre bevonuló román katonák fegyelmezettsége, hogy mennyire tudta a parancsnokság a katonákat egyben tartani. Bármiféle megtorlásra a legfelsőbb hadvezetés parancsot nem adott, ami megtorlás történt, nem voltak számos és az adott alakulat kilengésének a számlájára írható. A polgári lakosság körében viszonylag kevés volt az áldozat, ennek ellenére voltak elrettentő események, mint például a gyergyószárhegyi bíró és a hét tanácsos nyilvános kivégzése a lakosság előtt, a sóvidéki kivégzések, de tömeges megtorlásra nem került sor. Ez valószínű azért is így volt, mert a román katonák arra voltak felkészítve, hogy ők Erdély felszabadítására érkeznek, és a román lakosság őket virágcsokorral fogja várni.
A román csapatok azonban hadimenetben nyomultak előre, rengeteg harci cselekmény is zajlott, a harcok miatt el volt menekülve a lakosság, ez megakadályozta, hogy virágkoszorúkkal és zászlólengetéssel várják a katonákat. Hogy megtudjuk, hogy valóban hogyan élte meg az erdélyi lakosság a román bevonulást, egy komoly társadalmi mélyfúrásra lenne szükség, hiszen rengeteg propagandaanyaggal átszőtt anyag áll a rendelkezésünkre, az egyik ilyen, a másik olyan éllel mutatja be ugyanazokat az eseményeket, az egyik csak a pusztulásra, a másik csak a nemzetegyesítésre emlékszik. Ezért a levéltári forrásokat kellene összevetni, hiszen azt látjuk, hogy Székelyföldön is több olyan mű született, amelyek a román csapatokat fosztogatással vádolják, ezeket a román hadsereg forrásaival kellene összevetni, hogy tisztábban lehessen látni, de ezenkívül vannak az 1917-1918-as kárfelmérő bizottságok jegyzőkönyvei, hitelesen még ezeket sem dolgozta fel senki. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy mind a Székelyföldi, mind a szász falvakban a helyi csőcselék is részt vett a fosztogatásokban, és ez is számottevő, de a kárfelmérő bizottságok, amikor 1917-1918-ban felmérték a lakossági károkat, akkor nem biztos, hogy figyelembe vették, hogy a fosztogatásokat kik is követték el, hiszen ekkor már mindenki mondhatta, hogy a román katonák voltak. Nagyon sok oldala van ennek, ami árnyalttá teszi a teljes képet.
- Említetted, hogy ha kis mértékben is, de harcoltak bukovinai és erdélyi románok a Románia elleni háborúban. Ez az Akasztottak erdejét juttatja az ember eszébe, mennyire volt jellemző a dezertálás a román katonák körében?
– A román szakirodalom sokat foglalkozott a monarchia kötelékében harcoló román nemzetiségű katonák dezertálási kísérleteivel, pontos számadataink azonban nincsenek. Ez viszont azért nem egy nagy létszám, mert az erdélyi ezredek, amelyekben szolgált a románok zöme, mind a keleti hadszíntéren mAradtak. Például a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred ötven-ötven százalékban állt gyergyói, udvarhelyi székelyekből és mezőségi, Maros-Tordai, Kolozs vármegyei románokból, és ez az ezred végig Galíciában mAradt, így ők csak hírből hallottak a Romániával való háborúról. A máramarosi 85. gyalogezred 80 százaléka román nemzetiségű volt, de ott vannak a krassó-szörényi, szászvárosi vagy a nagyszebeni ezredek is. Több mint félmillió román katona harcolta végig a monarchia oldalán a háborút. A doberdói fennsíkon, a híres ütközetek helyszínén rengeteg román harcolt a szegedi 20. honvéd gyaloghadosztály kötelékében, és ott a források kiemelik, hogy a nemzetiségek közül a legjobban éppen ők harcoltak.
Elemeztem a 22. marosvásárhelyi gyalogezred levéltári anyagait, és ott egyértelműen látszik, hogy a bomlás 1918-ban kezdődik. A hadműveleti iratokból nem lehet etnikai problémákat találni, egyedül egy olyan forrást találtam, hogy 1916 augusztusában, mikor megkezdődik Romániával a háború, a kolozsvári hadosztály parancsnokság elrendeli, hogy az erdélyi románok levelezését fokozottabban ellenőrizze a cenzúra, hogy a katonák családtagjai miket írnak a háborúról.
Az viszont tény, hogy amíg 1914 őszén a románok románul, a magyarok magyarul teszik le a honvéd esküt Marosvásárhely főterén, és vállvetve együtt mennek a háborúba, 1918 őszén már nemzetiségekre bomolva özönlenek haza a monarchia katonái az olasz frontról. 1914 és 1918 között egy fokozatos változás megy végbe, ameddig felbomlik a monarchia hadserege. A háború kezdetekor még nagyon sok román nemzetiségű hivatásos tiszt szolgál a monarchia kötelékében, akik a birodalomért harcoló, császárhű katonaként mentek harcolni, hiszen a monarchia tisztképző intézeteiben szocializálódtak, ahol nem számított a nemzetiség, mindenki Ferenc József katonája volt. Azonban mikor a hivatásos tisztek elestek, akkor a tartalékos tiszti tanfolyamokról a tartalékos tisztek vették át a helyüket, és ezek a katonák már a hátország viszonyait vitték ki a harctérre az etnikai problémákkal együtt, és így fokozatosan ment végbe a monarchia hadseregének a bomlása. Ennek ellenére valóban voltak olyan román katonák, akik az erdélyi ezredekben szolgáltak, átszöktek a román oldalra, de a pontos számukat a bécsi archívumokból lehetne megtudni.
Transindex.ro

Szabadulhatnak a fogdából a Sky News-ügy erdélyi magyar gyanúsítottjai
A Bukaresti Ítélőtábla pénteken előzetes letartóztatásról hatósági felügyeletre változtatta a Sky News-ügy három erdélyi gyanúsítottja elleni kényszerintézkedést. Ha az ügyészek nem fellebbeznek, elhagyhatják a fogdát.
Mint ismert, Aurelian Szantót, Pantics Csabát és Pantics Leventét augusztus 12-én helyezték vizsgálati fogságba. A szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) szerint a gyanúsítottak bűnszervezetet hoztak létre, megszegték a fegyvertartásra vonatkozó szabályokat, valótlanságokat állítottak, és ezzel nemzetközi szintű ellenérzéseket váltottak ki a román állammal szemben, Romániában pedig a bizonytalanság érzetét keltették.
Az előzetes letatóztatásuk indoklása szerint három férfi hűtlen volt a hazájához, mert nem teljesítették a nemzetbiztonság megóvására vonatkozó erkölcsi kötelességüket. Emellett a fegyvertartási szabályokat is megszegték. Volt ugyan engedélyük a filmben is bemutatott vadászpuskák birtoklására, ám a törvény szerint ezeket tilos átadniuk más személyeknek.
A három gyanúsított a brit Sky News hírtelevízió Erdélyben forgatott riportjában szerepelt. A „dokumentumfilm” azt próbálta bebizonyítani, hogy Romániában bárki fegyverhez juthat, ha van elég pénze. A három radnóti származású férfi a fegyverkereskedők szerepét játszotta el a riportban. Mindhárman azt állítják: őket is átverte a brit csatorna, mert újságíróik azt állították nekik, hogy fikciós dokumentumfilmet forgatnak, és ezt a film végén közlik a nézőkkel is.
maszol.ro

Migránsok szöknek a szerb határ felől
Újabb Szerbia felől érkező határsértő csoportot fogtak el pénteken hajnalban a román határrendőrök a szerb-magyar-román hármas határ közelében - közölte honlapján a román hatóság.
A romániai Óbéb (Beba Veche) közelében most 14 szíriai és iráni határsértő - köztük egy kiskorú - próbált illegálisan bejutni Romániába, míg előző éjszaka szintén 14 afgán és egy pakisztáni állampolgárt fogtak el a románhatóságok ugyanabban a térségben, ugyanabban az órában.
A román határrendészet közölte: a határsértőket átadják a bevándorlási hivatalnak, hogy az lefolytassa a szükséges eljárásokat.
A két ország közötti visszafogadási egyezmény alapján a migránsokat visszaküldik Szerbiába.
szatmar.ro

Száz éve született Jakó Zsigmond
Jakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni…
A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt.
Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai.
A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt.
Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett.
Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták.
Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997.
Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla…
Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak:
Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/
Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/
Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/
Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/
[Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás]
Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez
Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/
itthon.ma

A „SZÉKELY TERRORIZMUS” ÉS A ROMÁN „DEEP STATE”
„Tavaly december 1-jén majd’ minden román tévécsatorna a nap híreként futtatta, hogy Kézdivásárhelyen letartóztattak egy „terroristát”, és lelepleztek egy szélsőséges magyar szervezetet, amely a román nemzeti ünnepre tervezett elkövetni terrorista jellegű támadást. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom Kézdivásárhelyi képviselőjéről, Beke Istvánról van szó, aki ellen a román titkosszolgálat, a SRI közreműködésével fogalmazódott meg a „terrorizmus” vádja, lényegében egyetlen kiindulópont, néhány lehallgatott telefonbeszélgetés alapján. Ezekben a mozgalom tagjai arról ötleteltek – olykor csúfondáros felhangokkal, mert sejtették, hogy lehallgatják őket –, milyen hatása lehetne a december elsejei, odavezényelt felvonulókra, ha petárdával felrobbantanának egy szemeteskukát. Újra kirajzolódott a román közvélemény két pólusa, ami a már megszokott – kialakult értelmezői pozícióknak megfelelő – módon nyilvánult meg. Egyrészt megjelent az a többség, amelyet ismét „felháborított” az „úgynevezett” székelyek „arroganciája” és „örökös békétlensége”, „románellenessége”; másrészt megszólalt az a „semleges” és „szkeptikus” véleményformáló csoport, amely a történtekben csupán a DIICOT (Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság) és a SRI ( Román Hírszerző Szolgálat) machinációit látja. Utóbbiak óvatosan azt javasolták, várjuk meg a nyomozás eredményét: ha majd az arra jogosultak, azaz a hatóságok megállapítják a „tényeket” a maguk semleges tisztaságában, az majd alkalmas lesz rá, hogy eloszlasson minden gyanút. Csakhogy a későbbi Székelyföldi tüntetések – amelyeket a központi hatóságok egyszerűen negligáltak (a SRI kivételével) – súlyos dologra mutattak rá: a helyi közvélemény (a „HarKov” világa, ahogy a román médiumok Hargita és Kovászna megyét külön, egzotikus társadalomként megnevezik) nem bízik a hatóságok semleges működésében. Az azóta tartó és folytatódó tüntetések, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen ezt az endemikus bizalmatlanságot tükrözik, miközben a román közvélemény mindezt a „terrorizmus támogatásaként” értelmezi …”
Bakk Miklós
Élet és Irodalom

Régi és új előadások a színpadon (Kezdődik a táncévad)
Mindegy, hogy itthon vagy álláson lépnek fel, gyermek vagy felnőttközönségük van, szakmabeliek ülnek-e a nézőtéren, a színpad, az színpad mindenütt, amelynek egyetlen törvénye, hogy mindig ugyanazzal a hozzáállással kell jelen lenni – hangsúlyozták a Sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes tagjai, akik rendhagyó módon részt vettek a társulat évadnyitó sajtótájékoztatóján. Jövő kedden szabadtéri előadással nyit az együttes a város főterén – a felújított Két kezem forgatta, szívem táncoltatta folklórműsorral –, szeptember közepén és áprilisban egy-egy új bemutatóval jelentkeznek.
Azt követően, hogy a tánckar augusztusban nagy sikert aratott Székesfehérváron a XXI. Királyi Napok Nemzetközi Néptáncfesztiválon, itthon folytatták a próbákat, készülve a szeptember 14-i bemutatóra. Tamási Áron Zöld ág című regényének továbbgondolásából született a Sardar Tagirovsky rendezte Zongota, amelyet az együttes a Tamási Áron Színházzal és a Gyulai Várszínházzal közösen állít színpadra. A jövő tavaszi bemutató a negyven éve elhunyt magyarvistai Mátyás István Mundruc, a kalotaszegi Nádasmente kiváló táncosának állít emléket Könczei Árpád rendezésében. Októberben a 12. Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozójának, novemberben a XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozónak házigazdája a Sepsiszentgyörgyi együttes, amely műsoron tart néhány korábbi bemutatót is: Szerencsekrajcár, Erdély-menyegző, Két kezem forgatta, szívem táncoltatta, Az én mesém, és tervezik A banda felújítását is. A társulat programjában két nagyobb turné szerepel: november végén észak-erdélyi és felvidéki helyszíneken, december elején szórványvidéken lépnek közönség elé. Deák Gyula együttesigazgató és Ivácson László művészeti vezető szerint az együttes jó karban van, az új tagok érdekében tavaly indított csapatépítés eredményes, a különböző képzéseknek, egyéni foglalkozásoknak köszönhetően a kezdő fiúk elég jól felzárkóztak, segítik egymást és igazi közösségként dolgoznak. Anyagi okokból nem tudták megtartani a tervezett edzőtábort, a mindennapi munkában is sok minden hiányzik, amire nem jut a költségvetésből, de a két próbaterem padlózatának tavalyi kicserélése után nemrég sikerült átalakítani az előadóterem padlózatát, ami rugalmasabb az előbbinél. Nem ez az egyetlen, amit át kellett alakítaniuk a tánc sajátosságának megfelelően, javítanivaló is bőven akad, sok minden már elromlott vagy már kezdettől rossz volt – ecsetelte az igazgató. Példaként mondta: van ugyan kerekesszékes feljáró, de a lift az öltözőbe vezet, nem az előadóterem előterébe. Nincs tűzvédelmi engedélyük, megszerzéséhez nagyon sok feltételt kellene teljesíteni, ami igen költséges. Deák Gyula kitért a fizetésekre is: tavaly volt egy 10–15 százalékos emelés, majd nőtt a minimálbér, így újból ott vannak, ahol régen, a táncosok éhbérért dolgoznak, mindenki egyformán kap, nem lehet különbséget tenni a tíz-húsz éve alkalmazottak és az újak között. A társulat tagjai jó néven vették, hogy őket is meghívták a sajtótájékoztatóra, bár tehették volna, nem panaszkodtak sem a bérekre, sem a munkakörülményekre, lapunk kérdéseire ellenben szívesen válaszoltak. Elmondták, egyetértenek a műsorpolitikával: számukra a táncszínház kihívás, a folklórműsorok a gyökeret jelentik, ami mindennek az alapja, a gyermekelőadások pedig mindannyiuk szívéhez közel állnak. Sok rendezővel dolgoztak együtt, mindeniküknek más az erőssége: van, aki technikailag nyújt sokat, mások számukra újszerű módszereket hoznak, van rideg és van a társulathoz lelkiekben közel álló rendező – sorolták. Sokan családosok, gyermekeik vannak, nem tudnak megélni a fizetésükből, ezért többen óvodákban, iskolákban tanítanak szabad idejükben, mégsem anyagiakban kívánnak meggazdagodni, hanem lelkiekben, és ezt meg is kapják a munkán keresztül – mondták.
A Háromszék Táncegyüttes a jövő keddi főtéri előadásával azokat is meg kívánja szólítani, akik nem ismerik műsoraikat. Az erdélyi forgatósokat felvonultató Két kezem forgatta, szívem táncoltatta produkció minden korosztályhoz szól, üzenete: értékeink, értékrendünk továbbadása.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem engedik egyházi területre a székely zászlót (Kézdivásárhely)
A Kézdivásárhelyi református egyház nem engedélyezi a székely zászlók kitűzését a Kolonics-szobor melletti területén, az egyházi tulajdonban lévő terület helyett magánterületet javasol a lobogók elhelyezésére – közölte lapunkkal Péter János, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) alelnöke. Miután jogerős és visszavonhatatlan ítélettel a román igazságszolgáltatás másodszor is levetette Kézdivásárhelyen a székely zászlókat – először a Gábor Áron-szobortól, majd az egykori hadapródiskola előtti hősi emlékmű mellől –, Péter János, az SZNT alelnöke augusztus 7-én beadvánnyal fordult a Kézdivásárhelyi Református Egyházközség Lelkészi Hivatalához, azt kérve, hogy engedélyezzék a zászlók felvonását a Kolonics-szobor két oldalán, a református egyház területén. A lelkészi hivatal augusztus 30-án keltezett válaszát Péter János tegnap kapta meg postán. A Beder Imre lelkipásztor és Dakó Károly főgondnok által aláírt hivatalos válaszból kiderül: „2016. június 12-én, jóval az Önök írásos kérése előtt szóbeli megkeresésre a presbitérium meghatározta, hogy a december 1. óta különös figyelemmel kísért és beperelt városvezetés zászlóüggyel kapcsolatos megalázását nem óhajtja magára venni, ugyanis csak idő kérdése, hogy az egyházközséget és vezetőit is, mint intézményt, mikor kezdik támadni és perelni ilyen ügyben. Templombelsőnkben vannak nemzeti zászlók, a külső oszlop- és zászlóelhelyezést ezért inkább nem egyházi, hanem magánterületre javasolnánk”. Péter János csalódottan nyilatkozta lapunknak, mindezek után megfontolja, hogy még mAradjon-e vagy sem református vallása mellett. „Nagyon szomorú, hogy a székely nép akaratát és szimbólumát egyes vezetők csak formaságokban hordozzák. Mi a harcunkat folytatni fogjuk, míg célunkat el nem érjük” – mondotta az SZNT alelnöke.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bortnyik György fotóművészete kortörténet
Kopacz Attila, az ARTprinter Kiadó vezetője, valamint Bogdán László és Gajzágó Márton egykori kollégák, barátok méltatták Bortnyik György újra kiadott, Változó helyek árnyai című fotóalbumát és a fotós munkásságát azon a szűk körű könyvbemutatón, melyet a Sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglő udvarán tartottak csütörtök délután.
Amint a kiadó vezetője elmondta, tizenkét évvel ezelőtt adták ki először Bortnyik fotóinak egy részét album formájában, akkor kiállítást is tartottak a fotós munkáiból, amivel befejezettnek tekintették ezt a projektet. A történet azonban újrakezdődött: nyolc évvel később egy fiatal társaság vendégeskedett a kiadónál, akik többnyire azt gondolták, hogy 1990 előtt nem is volt élet Sepsiszentgyörgyön, hanem valami sötét ürességben tapogatóztak az emberek. Árnyalni próbálván a 70-es, 80-as éveket, Kopacz Attila elővette Bortnyik korábbi fotóalbumát, amit nézegetvén, többen is szerettek volna megvásárolni. Akkor született meg az újabb kiadás ötlete. Bogdán László megmutatta a jelenlévőknek azt a könyvet, amelyben először jelentek meg Bortnyik György válogatott fotói az egykori Megyei Tükörnél dolgozó költők versei mellett, és arról beszélt, hogy bár a most megjelent fotóalbum inkább dokumentumértékű képeket tartalmaz, számos olyan fotó van a kötetben, melynek értéke túlnő a riport jellegen, és elsősorban esztétikai élményt nyújt a befogadónak. Mint mondta, nagyon sok megrendítő, tragikus portréfotója is van a művésznek, melyek ugyanúgy hordozzák a táj történetét, mint a most kiadott fotók annak a városnak a korképét, mely már csak az idősebbek emlékezetében létezik. Sartre gondolatait idézve kijelentette, nem az egykori megye és város minősíti a fotókat, hanem éppen fordítva. Gajzágó Márton szerint is elképesztő elemi erővel bírnak azok a portrék, amelyeket Bortnyik készített, és a gyerekfotósok között sem találkozott még hozzá foghatóval. Felidézte, hogy Sütő András 75. születésnapján is Bortnyikot kérték fel fotózni, mert nem sokan lettek volna képesek olyan gyorsan dolgozni, hogy a háromnapos esemény végére kötet készüljön a képekből. Mint kiderült, Bortnyik György rendkívül kitartó ember is: három éven keresztül tizenötezer negatívot digitalizált, mely hatalmas munka nélkül talán a most megjelenő kötet sem készülhetett volna el. Bortnyik fotóinak eredeti negatívjait már a Sepsiszentgyörgyi múzeum őrzi igen értékes kortörténeti dokumentumokként.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szövegritmusok Árkoson
„Bármennyire is próbálok hivatalos lenni, ez elsősorban egy baráti találkozó” – kezdte rövid megnyitóbeszédét Karácsonyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke az idén tizenötödik alkalommal tartott E-MIL tábor csütörtök esti megnyitóján az árkosi Európai Tanulmányi Központban. A hétvégén zajló előadások, beszélgetések és esti zenés programok az irodalmiság és zeneiség kapcsolatát próbálják körüljárni, a tábor címe: Szövegritmusok.
A megnyitón elhangzott még, hogy bár ez a tizenötödik tábor, nem fogják nagyon megünnepelni, mert csak a huszonötödikre tartogatják a banzájt, hogy Kopacz Attila nélkül nem jöhetett volna létre a tábor, és hogy tíz évvel ezelőtt hunyt el Faludy György, akire azért is illik emlékezni, mert az E-MIL-hez közelálló személyiség volt. A megnyitót vacsora követte, majd Marcsák Gergely énekmondó kárpátaljai költők megzenésített verseiből készült Itt kínok laknak, meg örömök című egyéni előadóestjére került sor. Péntek délelőtt Venczel Péter operaénekes, zeneszerző A librettószöveg és a zene című előadását hallhatták az érdeklődők, délután pedig Sánta Miriám A dalszöveg mint irodalmi alkotás – lehetséges válaszok egy szubkultúra felől című előadására, majd a prózaírók bemutatkozására került sor: Shrek Tímeával, Tamás Kincsővel, Tamás Dénessel, Hertza Mikolával és Balázs K. Attilával Szonda Szabolcs beszélgetett. A nap ismét zenével, Homonnai-Varga András gitárművész A hold alatt című egyéni estjével ért véget. A mai program szintén gazdag: délelőtt Katona Zs. József tart előadást A kilenc csodaszarvas ihletése – néphagyomány, képzőművészet, zene, film címmel, délután pedig Könczei Árpád Találkozásaim a költészettel című előadására, majd a Költők délutánja nevű programra kerül sor, melynek vendégei Serestély Zalán, Gothár Tamás, Balázs Imre József és Varga Melinda, a moderátor pedig Dimény H. Árpád. A napot és egyben a tábort is Márk Attila gitárestje zárja.
Amint a liga elnöke, Karácsonyi Zsolt lapunknak elmondta, az E-MIL táborok – akárcsak maga az irodalom – a találkozásról szólnak, de a szervezet tagjainak találkozásai mellett fontos szempont a szervezők számára, hogy magyarországi szerzőket, és a Kárpát-medence más magyarlakta térségeinek íróit is vendégül lássák, idén például kárpátaljai vendégeik vannak. Mint kifejtette, azért is fontos számukra az Árkoson zajló rendezvény, mert itt általában sokan megjelennek a tagok közül, és van idő arra, hogy általános irodalmi kérdéseket és közös dolgaikat is megtárgyalják.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb határsértők
Újabb Szerbia felől érkező határsértő csoportot fogtak el tegnap hajnalban a határrendőrök a szerb–magyar–román hármas határ közelében.
Ezúttal tizennégy szíriai és iráni határsértő – köztük egy kiskorú – próbált illegálisan bejutni Romániába, míg előző éjszaka szintén tizennégy afgán és egy pakisztáni állampolgárt fogtak el a hatóságok ugyanabban a térségben, szintén azonos órában. „Magyarország kerítést épített a Szerbiával közös határán, és a hármas határ térségében elfogott határsértők gyakorlatilag ezt a kerítést próbálják Románia felől megkerülni” – ismertette Ionuţ Nicola rendőrfelügyelő, a Temesvári regionális határrendőrség szóvivője. Hozzátette: az utóbbi hónapban a hatóságok 75 ázsiai és afrikai illegális bevándorlót fogtak el ezen a határszakaszon, akik – elmondásuk szerint – a jobb élet reményében próbálnak Nyugat-Európába jutni. Ez enyhe növekedést jelent az előző hónap vagy a tavalyi év azonos időszakához képest – magyarázta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Búcsú Oláh Jánostól
Az idők hajnalán szilaj ifjak érkeztek Budapestről Sepsiszentgyörgyre, költőknek vallották magukat, és focizni szándékoztak. Utassy József jobbszélső, Kiss Benedek balszélső, Kovács István hátvéd, Oláh János csatár. Az európai fiatalság delejes hatvannyolcas esztendejében verbuválódott itt, a magyar végeken egy csapat, Kilencekből és Kapuállítókból, mely úgy döntött, hogy megmérkőzik az időkkel.
Esztendő múltán Elérhetetlen föld címmel versantológiát küldtek emlékeztetőül a Székelyföldi Kapuállítóknak, csaknem fél évtizedes világmegváltó játékkedvük gyümölcsét. A Sugás-asztaltól a Golgotáig rángott a kékszeműek ébersége, Bukarestig futott a jelentés: lám, magyarországi ifjak revizionista brosúrája hódítaná vissza Erdélyt, mert mi másról agitálhatott volna e sötét borítójú, ismeretlen tartalmú, de akkortájt is provokatívan sejtelmes, laikus számára titokzatosnak tetsző, az elveszített és immár elérhetetlen Székelyföldre utaló címével? Röpke nyomozás derített fényt a nyilvánvalóra: szerény, de lám, látatlanban is erős hatású fiatal költők antológiájáról volt szó, melynek megszületését ugyan késleltették, de a KISZ kiadásában jelent meg a Magyar Írószövetség égisze alatt. S az Elérhetetlen föld csupán távolba vesző vágyakat takart, vagy épp az ifjúság kék madarát. A címadó Oláh János volt, e kis csapat örökös csatára, s nem csak a hosszú fülűek és bandzsán látók lesjátékának és kapufájának köszönhető, hogy e fiúk a nemzeti csapatszellemnek életre elkötelezték magukat, s hulltukban is erősödnek. Nemrégiben Utassy József, majd az akkori Magyari Lajos távozott, most Oláh János ment el. A mAradók és őrizők hűségcsokra – legfiatalabbak és legöregebbeké – spontán állt össze lapunk oldalán. (F. Á.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogy feledésbe ne merüljön
Amikor halála előtt bő három nappal búcsút vettem Jánostól, kézfogásunk mintha az elmúlt öt évtizedet is életvonalunkra préselte volna. Az övére, amely már-már az örökkévalóságot érintette, az enyémre, amely még mérhető az ember – kinek átkozott, kinek szent – találmányával, az idővel.
Halálba készülő barátom kézfogása ugyanolyan kemény és határozott volt, mint amikor 1966 szeptemberében egy, a kiadását tekintve reménytelennek tetsző, kilenc költő, a Kilencek nevével jegyzett antológia összeállítása kapcsán, amelynek címe az ő verse révén lett Elérhetetlen föld, megismerkedtünk. Kézfogását – a megalkuvást nem ismerő konok céltudatosság véseteként – arcvonásai hitelesítették. Az arca volt eleven névjegye. Az arc, amely mit se változott azóta, hogy egy neki szánt géppuskasorozat 1956 őszén a kezében tartott vizesvödörbe csillagjegyet lyuggatott. Tankokkal legázolt népének csillagjegyét. A víz, amely az élet, a létezés legcsodálatosabb jelképe, a pesti utcakőre ömölve, így változott számára a szomjazott szabadság keresztvizévé. Jánost ez az akkor lelkébe ivódott szabadságvágy vezérelte. Naponta vallott róla: vallomása a munkája volt. Önmagának kikovácsolt minőségelvéből nem engedett. Mindent a legmagasabb szinten igyekezett művelni. A csodát is – amire Nagy László mindnyájunkat int.
Jánost gyermekkora, eszmélkedésének kamaszévei Soroksárhoz kötik ugyan, de örök visszatérő volt Somogy megyébe, Nagyberkibe, ahol 1942 őszén született. A megrendült gyermek mindenkinél fogékonyabb a visszájára fordított világ hétköznapjainak drámáira. Jánosba beléivódtak a magyar falu, a magyar vidék kettős szétverésének pillanatképei. Az 1948 utáni évek pokoli miniatúrái az 1958-at követő kolhozosítás idejében kinagyítódtak. A lerombolásra ítélt stációkkal a Száműzött történetek című novelláskötetében szembesít. „Azért írtam meg őket, hogy ne merüljenek feledésbe” – vallotta egy interjújában.
Napjaink jeles építésze, Petrovits László osztálytársa volt a kisképzőben. Halálhírét hallva úgy emlékezett rá, hogy János az évfolyam kiemelkedő rajztehetségeként állandóan a verseskönyveket bújta. Úgy állt a rajztábla előtt, mintha modellje éppen a költészet volna, amelynek megfejtendő titkát szeretné érzékelhetővé, láthatóvá tenni. A vázlatlapok kötetté, kötetekké álltak össze. A belső tükör című gyűjteményes kötetének első verse, A szénahordás kétsorosa ugyanolyan tökéletes alkotás, mint A nemlét dallama című záróvers.
Oláh Jánostól búcsúzva itt legyen merszünk kimondani, hogy a mai magyar próza, a mai magyar költészet egyik legrangosabb képviselője. Emellett megmentette és élvonalba emelte a kimúlásra ítélt Magyar Napló című havilapot, amelynek szerkesztőségét könyvkiadóvá bővítette – a legkedvezőtlenebb széljárásban. Már betegségével küzdve megalapította az Irodalmi Magazint, amelyet negyedévenként lerakandó értékpilléreknek remélt. Könyvesboltot nyitott és konferenciákat szervezett a népi irodalom újraértelmezésének szükségességére, értékeinek tudatosítására. Vállalta a küzdelmet, vallva, hogy az esélytelenségben is helyt kell állni. Dzsúdósként a válogatottságig vitte, s e sportág éveken át kenyérkeresetet biztosító edzőjeként több fiatalt segített az élvonalba. Tudatában annak, hogy milyen szent műalkotás a család, feleségével, Mezey Katalinnal, akivel költőként, a magyar irodalom mindeneseként is társak voltak, azt naponta oltalmazták, formálták, tették a megszokottságot száműzően harmonikussá. Példájuk bizonyára nagyban hozzájárult ahhoz, hogy gyermekeik, Jani (Lackfi János), Kati és Matyi is művészek lettek. János a múlt tavasszal remélte, hogy megéli júniusban várt dédunokája megszületését. Hét unokája után – Istennek köszönhetően – megélte a második dédunoka világra jöttét is…
Az Elérhetetlen földben megjelent Kiáltvány című versének harmadik szakasza csupa kérdésekből áll: ,,Ki tud az ébredéssel egybeforrni? / Vagy a zavart keltő halál lépteivel egyenlő minden óra, / perc? Előre, hátra az idő legkisebb és legnagyobb egységei ugyanabba a feledésbe térnek? / Emlékezés nélkül meg lehet-e mAradni?”
Bíztam abban, János, hogy az Általad feltett kérdéseken együtt tűnődhetünk a badacsonyőrsi diófa alatt. Bízom abban, ha ott már nem is, majd ott, ahol vársz ránk, igen. Addig is Isten Veled.
KOVÁCS ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 25. (Részletek /25.)
A Bukaresti magyarság két világháború közti kulturális és vallásos életének legkiemelkedőbb alakja Nagy Sándor. Hittől fűtve és kötelessége tudatában vállalta a rá váró sziszifuszi munkát. Sokkal kevesebbet sikerült elérnie, mint amennyit szeretett volna, tervei között szerepelt egy középiskola, öt külvárosi iskola, bentlakások, egy színház, magyarbarát román lap, román–magyar baráti társaság, mezőgazdasági iskola a moldvai csángók számára, a 14 egykori osztrák–magyar konzulátus átalakítása Collegium Hungaricummá stb.
Szerette volna mindenki számára érthetően megírni a romániai magyar diaszpóra történetét, hogy erősítse a magyarságtudatot s elnyerje a románok szimpátiáját. A Koós Ferenc Kör tudományos osztályai nagyon gazdag dokumentációs anyagot gyűjtöttek össze, ennek egy része az Egyházi Újságban látott napvilágot. Hittestvérei azonban időszerűtlennek találták ötleteit, azt mondták, hogy ezzel csak még jobban maga ellen ingerli a románokat, amúgy is ,,ma kérni sem szabad senkitől semmit, még jóakaratot sem”.
Nagy azonosította az asszimiláció okait, azonban természetesen nem állt módjában megállítani a folyamatot a mostoha történelmi helyzetben, ahol a magyarellenesség az egyik legjobb ugródeszka volt a fényes politikai karrierhez. A helyzetet bonyolította, hogy még a jóakaratú románok sem értették pontosan a kisebbség fogalmát, ugyanis meg voltak győződve, hogy aki nem román, az idegen. Úgy vélte, a román totalitarizmus az egységes román nemzetállam és az ortodox vallás felsőbbrendűségének dogmájából táplálkozott. Ha egy román kételkedett Románia nemzetállami mivoltában, azt árulónak tartották, de ha ugyanezt olyan valaki állította, aki ráadásul nem is volt román, azonnal irredentának, kommunistának, összeesküvőnek nevezték. Románnak igazából csak a román nemzetiségűt tartották, más mindenki idegen volt, mindennap hallgathatta, ,,hogy nem lehet megengedni és megbocsátani, hogy az én országomban egy idegen jobban éljen nálam”. Még az alkotmányba is belefoglalták, hogy az ortodox vallás az uralkodó vallás, és az elv, miszerint csak az ortodox az igazi keresztény, minden más felekezet visszautasításához és az ortodoxia felsőbbrendűségének tudatához vezetett. Innen eredt az ortodoxia presztízse és asszimiláló ereje is. Az állítással, miszerint csak ortodox lehet „jó” román, Nae Ionescu egyetemi professzor is egyetértett, aki a két világháború közötti nagy filozófusgeneráció képviselőjeként a vasgárdista mozgalomban is részt vállalt. Aki átkeresztelkedett az ortodox vallásra, ,,egy csapásra megszűnik kisebbséginek, idegennek, gyanúsnak lenni”, állapította meg Nagy Sándor, úgyhogy ,,a mi népünk ebbe a vásárba előbb-utóbb mind belemegy”, aminek az ára a nemzeti öntudat feladása lesz.
Furcsa dolognak tartotta azt is, hogy a románok többet tudtak a buddhizmusról vagy az iszlámról, mint más keresztény vallásokról, például a reformátusról. Amikor megpróbálta felvázolni a román nép pszichológiai portéját, összeférhetetlennek találta az ortodox keresztényi erkölcsöt némely románok erkölcstelen magatartásával és agresszív nacionalizmusával. Adottságaik mellett olyan hibáikat is feljegyezte, amelyeket mind a mai napig megtalálunk. A barátságos és joviális románok megélhetésüket a kiirthatatlan baksisra, csúszópénzre építették, ez számukra a világ legtermészetesebb dolga volt, akárcsak a forma és tartalom közti hatalmas szakadék. A közvagyon meglopására is találtak mentséget: ,,a közösségtől elvenni, az államot megkárosítani nem bűn, ha az a nemzet nagy családjában mArad”.
Miután Budapestre menekült, Nagy Sándort a Református Egyetemes Konvent a diaszpóra ügyeiért felelős titkárnak nevezte ki. 1944 decemberében Nyugatra telepedett, ahol a diaszpóra református gyülekezeteinek megszervezésével foglalkozott; 1946–1951 között kiadta a Harangszót, a világháború utáni első magyar nyelvű nyugati lapot. 1952-ben az Egyesült Államokba költözött, ahol Clevelandben egykori Bukaresti paptársával, Szigethy Bélával közösen szerkesztették a számkivetésben élő református magyarok lapját. Ott halt meg 1954-ben leukémiában. Az 1941. április 6-i romániai népszámlálás eléggé különös számadatokkal szolgált. Bukarest lakossága 992 536 fő volt; a románok részaránya jelentősen megnőtt, és elérte a 81,35 százalékot, azaz a 807 425 főt, ami a román állam sikeres asszimilációs tevékenységét is tükrözi. A városban 17 971 magyar, 25 836 német és 141 304 más nemzetiségű vagy a nemzetiségéről nem nyilatkozó személy mAradt. Az ekkor összeírt magyarok száma magasnak tűnik az 1930-ban számlált 24 052 főhöz képest, hisz köztudott, tömegesen távoztak a bécsi döntés után.
A háború egyébként is sok kárt tett a megfogyatkozott és megrémített Bukaresti magyarok javaiban. Az 1944. április 4-i bombázáskor három találat szétrombolt a Sf. Voievozi utcai iskola három épületéből kettőt. Szerencsére a tanítás már két héttel korábban befejeződött, így emberéletben nem esett kár. Egy másik bomba a Petru Poni utcai katolikus leányotthon épületét találta el. A Giulești úti Kálvin temetőben egy légelhárító egységet állítottak fel, ezért a kápolna épületét több találat érte. A városnak ezen a részén a bombázásoknak olyan sok áldozata volt, hogy egy részüket a Kálvin temetőben kellett eltemetni (amiért a temetőt egy ideig Április 4. temetőnek hívták)... A két világháború közti időszak volt a legkeservesebb a romániai magyarok számára, a megváltozott történelmi körülmények közt kétségbeesett erőfeszítésekkel próbáltak kisebbségként túlélni. A parlamentben, akárhányszor a kisebbségi jogok tiszteletben tartását kérte a Magyar Párt, azonnal irredentizmussal vádolták. Iorgának is ez volt a kedvenc vádja, aki azt szerette volna, ha a magyarok „lelkesen” csatlakoznak a Gyulafehérvári nyilatkozathoz és Erdély elszakításához. Feltétlen lojalitást várt el Titulescu miniszterelnök is, aki például 1935-ben revizionizmussal vádolta Bethlen Györgyöt, a Magyar Párt elnökét, és kijelentette, hogy a románok készen álltak volna megadni az egyenlő jogokat a magyaroknak, ha a magyarok hajlandóak lettek volna elismerni és nem feledni, hogy ők is román állampolgárok; ugyanakkor románoknak kell érezniük magukat, hisz Nagy-Magyarország már nem létezik, és nem lesz soha többé. II. Károly 1936-os, a Daily Telegraph-nak adott párizsi nyilatkozatában árnyaltabban fogalmaz a romániai magyar kisebbség helyzetéről. Romániában a magyarok jogait tiszteletben tartják, és a magyarok többsége lojális a román állammal szemben, állította a király, de nem várhatjuk el, hogy minden magyar elégedett legyen az eredményekkel, hiszen fáj nekik az elveszített terület...
A parlament sorra elutasította a magyarok kéréseit, nem voltak hajlandóak bizottságot létrehozni a kisebbségek kéréseinek elemzésére, jóváhagyni a kisebbségi felekezeti iskolák állami támogatását, eltörölni a román földrajzi nevek kötelező használatát a sajtóban, vagy visszavonni a numerus valachicus törvényt.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

19. Élőnyelvi Konferencia
Nemzetközi nyelvészeti konferencia helyszíne lesz Marosvásárhely. Szeptember 7. és 9. között rendezi a Sapientia EMTE Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke (Marosvásárhely), a Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke (Kolozsvár), illetve a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet (Kolozsvár) a 19. Élőnyelvi Konferenciát.
A napjainkban tapasztalható mobilitás, a tömegkommunikációs eszközök elterjedése, az internet térnyerése következtében a területileg, földrajzilag értelmezhető nyelvváltozatok határai újabb átalakulás, átrendeződés folyamatában vannak. Továbbra is aktuális a beszélők saját, illetve mások nyelvjárásával szembeni attitűdjeinek a kérdése, valamint a nem sztenderd nyelvváltozatok helyzete és szerepe az oktatásban.
A 19. Élőnyelvi Konferencia a következő témák köré szerveződik: a magyar nyelvjáráskutatás a 21. században: hagyomány és innováció; nyelvváltozatok a 21. században: változó dialektusok, regionális köznyelvek, egységesülés és szétfejlődés; adatgyűjtési módszertan: hagyományos modellek, újítás és lehetőségek; nyelvjárások és nyelvek határán: nyelvjáráskutatás és kontaktológia; nyelvjárások és kisebbségi nyelvhasználat; nyelvjárások és nyelvi tervezés kisebbségi és többségi helyzetben; nyelvjárások és nyelvi attitűdök; nyelvjárások az oktatásban.
A konferencia plenáris előadói: Dennis R. Preston (Oklahoma State University), aki New Trends in Perceptual Dialectology; Borbély Anna ( MTA, Nyelvtudományi Intézet), aki Fenntartható kétnyelvűség; Bodó Csanád (ELTE BTK), aki Mediatizált nyelvjárások címmel tart előadást. A különböző szekciókban, illetve műhelyekben a kontinens számos országából érkező nyelvészek mutatják be kutatásaik eredményeit.
A konferencia – a csütörtök reggeli plenáris előadást leszámítva – magyar nyelvű.
A 19. Élőnyelvi Konferencia részletes programja: http://www.ms.sapientia.ro/data/PROGRAMABSZTRAKTOKaug16(1).pdf
Népújság (Marosvásárhely)

A 2016-2017-es színházi évad küszöbén
Beszélgetés Keresztes Attila rendezővel, a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatójával
– A múlt idénynek van-e olyan tanulsága, tapasztalata, amit fel lehetett használni, be lehetett építeni a most kezdődő évadba?
– Igen. Személyes tapasztalatom a lehetőség és ennek a felelőssége. Tizenöt éve vagyok művészeti igazgató, Kolozsváron, Szatmáron dolgoztam, az eltelt négy évben pedig Vásárhelyen, s művészeti vezetőként azt éltem itt meg, pontosabban az volt rám nagy hatással, hogy micsoda lehetőség rejlik ebben a társulatban, illetve ebben a városban.
– Milyen szempontból?
– A nyitás szempontjából. Minden hely más és más, de itt valóban azt tapasztaltam, hogy hihetetlen nyitottság van a városban. És ezt, meglátásom szerint, tovább lehet bővíteni, feszegetni jó értelemben vett provokációkkal, ami a színházművészetet illeti, mert van rá vevő, érzékeny közeg.
– Vagyis ez az évad is a nyitottság jegyében zajlik?
– Egyértelmű. Harag György mondta annak idején, hogy a színház legfontosabb feladata a folyamatos megújulás. Ebbe természetesen beletartozik az a művészi elv, az az irány is, amit a színház tűz maga elé, de a szüntelen megújulás olyan elvárás, amely minden egyes alkotóra külön is vonatkozik. Ez a négyéves mandátum, amit mi augusztus 5-én zártunk, jól sikerült. Szépek az eredményeink saját közegünkben, a városban is. Elég, ha most csak annyit említek, hogy emelkednek a nézőszámok, élővé sikerült tenni a színházat. De szakmai szempontból is sikerekről beszélhetünk. Figyelnek ránk, fesztiválokon díjaznak, érezzük, hogy értékel minket a színházi szakma.
– A teljes társulat fogékony a megújulásra?
– Igen. Ez részben annak is tulajdonítható, hogy az utóbbi öt, tíz évben kicserélődött a társulat. Generációváltás történt. Fiatal embereket pedig könnyebb berángatni egy újszerű folyamatba. Változott a felkészültségük. Nagyon erős, jó a csapatunk. Mindannyian figyelnek egymásra.
– Azért olyan hangokat is hallani a városban, hogy olykor hiányoznak a nagy tapasztalatú, idősebb színészek, bizonyos szerepeket ők természetesebb módon tudnának megoldani. Az új évad darabjaiban is lesznek olyan színpadi alakok, akiket ők tudnának a leghitelesebben életre kelteni. Hiányukat képes feledtetni a jelenlegi gárda?
– Feltétlenül. Az évadot alapvetően a társulatra építjük a rendezőkkel. Az én színházcsinálási elvem az, hogy rendezőket keresek meg, jól gondolkodó, jó ízlésű alkotókat, és a címeket utána együtt rakjuk össze, egyeztetjük a mi kívánságainkat azzal, amit ők akarnak mondani. Így áll össze az évadterv. Természetes, hogy a rendelkezésünkre álló színészeket is figyelembe veszi.
– Olyan rendezőkre is számítanak, akikkel hosszabb ideje eredményes az együttműködés, új nevekkel is találkozni fogunk.
– Nyilvánvaló, hogy ha egy társulat jól tudott dolgozni egy rendezővel, akkor ezt érdemes folytatni, hiszen egyre jobb munkák kerülnek ki a keze alól. Egymásra hangolódnak, értik egymás gondolkodásmódját. Ezért is alapozunk olyan visszatérőkre, mint Mohácsi János, Radu Afrim vagy Theodor Cristian Popescu. És vannak újak is. Mint minden évben, az idén is készítünk egy nagy zenés produkciót. Musicalt, nagyoperettet, amilyen a My Fair Lady, a Mágnás Miska volt és a még futó Csárdáskirálynő. Ebben az évadban a szilveszteri bemutatónk a Chicago, ami a musicalirodalom egyik gyöngyszeme. Nagy táncos, dzsesszes, szatirikus, ironikus társadalomkritika, beleértve az amerikai média hatalmát is. Ismert darab.
– És nagy kihívás egy drámai színháznak. Sokan látták a filmes változatát, vásárhelyi színpadon is előadták.
– Az nekünk csak jót tesz, hiszen annál többen jönnek el majd megnézni. Különben nagy kihívás volt a My Fair Lady is, nem beszélve a Csárdáskirálynőről, amely majdnem opera. Az igényességre ebben az esetben is nagyon ügyeltem. Komoly alkotókra, kiváló közreműködőkre alapoztunk. A Chicagót Juronics Tamás fogja rendezni és koreografálni. Ő a szegedi kortárs balett vezetője, és tényleg világhírű előadásokat hoznak ott létre. A személye garancia lehet, illetve az a munka is, amit mi itt már elkezdtünk és be fogunk fektetni ebbe az előadásba.
– Egy kicsit előre ugrottunk. Mivel kezdődik az évad?
– Az Olbrin Joachim csodálatos utazásával. Ennek a próbafolyamata már a múlt évadban elkezdődött. Mezei Kinga rendezi. Színész, rendező és író Szabadkáról. Sok előadást úgy rendezett, hogy ő maga írta. Egy Hamvas Béla-meséből íródott a szövegkönyv. Szép, lírai, filozofikus, elgondolkodtató játék. Arról szól, egy mondatban, hogy mit nevezünk életnek. A bemutató szeptember 16-án lesz, Hamvas most először szólal meg a vásárhelyi színpadon. Készülünk egy újabb Radu Afrim-előadással is. Nagyon szépen egymásra találtak a társulattal. Már Az ördög próbája is jó előadás volt, majd A nyugalom az utóbbi tíz év emblematikus előadásává vált.
– Díjözönt hozott.
– És ez még folytatódik. Szeptember 21-én megyünk Budapestre. A Színikritikusok díjára jelölték négy kategóriában a produkciót. Örülnék, ha a jelöléseket díjakra váltanák. Jó pillanatban született, sikeres munka volt. Ezt folytatnánk most. Az ördög próbájánál Radu a társulattal kitalált egy történetet, azt felöltöztették, s abból lett az előadás. Nem volt még munkacíme sem, ezért úgy hirdettük meg, hogy meglepetés- előadás. A tavaly már előre tudtuk, mi lesz, de akkor is úgy hirdettük. Ezért ugyanígy folytatjuk a sorozatot, Meglepetés-előadás 3. címmel készül nagyszínpadra, és ennél is írnak egy darabot a munkafolyamat során. A témája: egy tömbház a 70-es években. Néhányan még emlékszünk, hogy mik történtek akkoriban. Humor és dráma, tragédia egyaránt lesz benne. Izgalmas munka, a színészek is szeretik, mert az improvizációs készségüket is megmozgatja. A maguk kis világát is hozzátehetik, és ezekből mindig szép dolgok születnek.
– Előttünk a műsorterv. Futtában olvasva is sejteti, találkozhatunk még rendhagyó dolgokkal a következő hónapokban. Mi a Stresszfaktor 15?
– Volt már olyan próbálkozásunk az undergroundban, a Twilike, amellyel a fiatalokat igyekeztünk megszólítani. Azokat, akik még az iskolapadokban ülnek, és készülnek erre az életre, amiről aztán nem szűnnek meg beszélni. Ezzel próbálkozunk most is. A színházban vannak tinédzser önkéntesek. Ők összeálltak és létrehoztak egy MANOSZOK nevű csoportot. Minden hétvégén van velük színházi foglalkozás, a színészeink irányításával végeznek drámai gyakorlatokat. És a rendező, Csáki Csilla, aki Németországból jött haza, elhozta a Stresszfaktor 15 című darabot, amely a középiskola utolsó időszakáról, az egyetemre készülés periódusáról szól. A kérdéseket felvető játszó személyek nem színészek, hanem ők maguk, azok az önkéntesek, akik saját korosztályukat és persze a szüleiket szembesítik a problémáikkal. A premier szeptember 23-án lesz.
– Az Underground teremben. És a Kisteremben mikor mire számíthatunk?
– December 4-én Rares Budileanu színrevitelében láthatunk egy változatot A botcsinálta doktor című Moliere-komédiából. A sokak által ismert történet mArad, de Székely Csaba újraírja, maivá igazítja a maga stílusában, kellő humorral, kellő iróniával, öniróniával. Budileanu a színház román társulatának a színésze, rendezője. Az előadás tervezett címe: Doktor S. Ugyancsak a Kisteremben készül január 11-i dátummal az az előadás, amelyet a fiatal Adi Iclenzan rendez, és magyar nyelvű ősbemutató lesz. A szerző norvég, Jon Fosse, a dráma címe: Szép. Románul olvastuk, most fordítják magyarra. Ibsen, Bergman északi világa elevenedik meg benne, a kommunikáció képtelenségével is szembesít. Közben a szereplők ebben a válságos világban keresik a szépet, idézik meg a tökéletesnek vélt múltat, a távoli jövőt.
– Keresztes Attila pedig a Machbethtel szembesül. Shakespeare-t rendezni mindig, mindenkinek nagy erőpróba.
– Igen, nagytermi stúdiótérben rendezem. Vagy tíz éve kerülgetem ezt a problémát. Valószínűleg mindnyájunkban benne van az a vágy, hogy valami nagyot akarunk alkotni, létrehozni, de mint ebben a nagy drámában is, felmerülhet az, hogy milyen áron, és megbírjuk-e azt, amit felvállaltunk. Lélektanilag rendkívül összetett a darab, van benne sok minden, boszorkányság, tévhit, hit, szerelem, csalódás… Hihetetlen, fantasztikus anyag, véres dráma. Tényleg kihívás. Márciusra terveztük a bemutatót.
– Kemény dió az utána következő másik nagytermi feladat, a Dürrenmatt-darab színrevitele is.
– Májusban kerül színpadra Az öreg hölgy látogatása. Mohácsi János rendezi. Csodálatos, ahogy ők hárman, a Mohácsi testvérek, együtt dolgoznak, és összehangolják a rendezést, dramaturgiát és a díszletet. Külön örülök ennek a kapcsolatnak, amelyet sikerült kialakítanunk velük.
– Ennek a tragikus komédiának is
volt már Marosvásárhelyi színpadi változata, nem kevesen lehetnek, akik emlékeznek rá.
– Nem is volt olyan nagyon régen. De van egy olyan vélemény, hogy egy darabot tízévente lehet elővenni. Az idő teltével változik a valóság, és pontosan az az érdekes egy ilyen előadásban, hogy felmutassa, mi történt azóta. Minden város egyfajta Güllen, és minden várost gülleniek laknak, vagyis lényegében magunk elé is tükröt tarthatunk ezzel a Dürrenmatt-színművel.
– Kilenc bemutató készül ebben az évadban, kistermi előadás az is, amelyről még nem beszéltünk.
– Timur Vermes regényéből született a Nézd, ki van itt! című darab 2011-ben. Izgalmas dramatizálás. Film is készült a könyvből. Theodor Cristian Popescu rendezi. A sztori szerint Hitler 57 évesen felébred egy udvaron Németországban, és rácsodálkozik arra, amit talál, kancellárnővel, migránsokkal, homoszexuálisokkal, egyebekkel, amik a mai világban ellentétesek az ő elveivel, elvárásaival. De az is felmerül a szatírában, hogy vajon lezártuk-e mindazt magunkban, amit a hitlerizmus hirdetett, megtörténhet-e még egyszer mindaz, ami akkor kivetkőztette magából az emberiséget. Komikus helyzetek adódnak, nevetünk is rajtuk, de valahol mélyen ott motoszkál a nézőben a borzalom tudata.
– Személy szerint a művészeti igazgató mit vár, mit remél ettől az évadtól?
– Igényes elmélyülést. A színház megannyi más dologgal együtt sokat változott, ahhoz képest is például, ahogy én szocializálódtam a színházban. Ma már kezdi kinőni magát valamiféle tudománnyá. Miközben egy végtelenül egyszerű gyakorlat. Szakma. Ezt a kétféle dolgot kell összebarátkoztatni. Millió elv, színjátszási mód létezik. Az információ nagyon könnyen eljut hozzánk, azonnal tudjuk, hogy tegnap Berlinben milyen bemutató volt, különféle jelenségeket hamar megkívánnak az emberek. De néha nehéz a dolgunk. Megkérdőjeleződhet az, hogy tudunk-e kommunikálni a saját nézőinkkel. Ők nem foglalkoznak éjjel- nappal színházzal. Ők bejönnek, megnéznek valamit, és az vagy szól hozzájuk, vagy nem. A színházi társulatnak, a miénknek is azt az utat, módot kellene valahogy megtalálnia, hogy mindazt, amit fölszedett a színháztudományból, a legőszintébb, a legegyszerűbb eszközökkel formálja meg a színpadon. Úgy, hogy az utcáról bejövő ember, felkészültségétől, kulturális hátterétől függetlenül érezze, a színpadról közvetlenül őt szólították meg. Jó lenne tudni, hogy az új évaddal is közelebb kerülünk ehhez az elváráshoz.
Akkor hát kívánjunk mindkét félnek mAradandó élményeket, emlékezetes, szép színházi esteket!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Százarcú Mezőmadaras
A falut a földgolyón sokfelé ismertté tevő mezőmadarasi meteorit hírnevét aligha lehet túlszárnyalni, helyi kezdeményezés pláne nem vetekedhet a kozmikus vendég 164 évvel ezelőtti érkezésének visszhangjával, az egykori űresemény emléke azonban mára már meglehetősen elhalványult a köztudatban, a mai Mezőmadaras életét jobban befolyásolhatja, élénkítheti, gazdagíthatja egy olyan emberfüggő, földi kezdeményezés, mint a képzőművészeti alkotótábor, amely immár 15. alkalommal gyűjtötte egybe a község hívó szavára szellempezsdítő jelenléttel, értékteremtő igyekezettel válaszoló képzőművészeket. Többségük visszatérő táborlakó, de újabbak is mindegyre jönnek a különböző honi központokból, az anyaországból, a Kárpát-medence távolabbi tájairól, hiszen jó híre van a Czirjék Lajos és lelkes támogatói, munkatársai szervezte művésztelepnek, mind szélesebb körben terjed a híre, hogy ihlető itt a környezet, alkotásra serkent a hely szelleme, megörökítésre érdemesek a hagyományok és kiváló a hangulat. Persze a tevékeny együttlét gyümölcse is egyre több ízzel, zamattal telítődik, a tábori termés folyamatosan gazdagodik. Nem csak a helybeliek örülhetnek neki, más települések művészetkedvelői is belekóstolhatnak. A Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor önállóan, vagy a Maros-Mezőségi Művésztelep más hasonló alkotóközösségeivel együtt Marosvásárhelyen rendszeresen bemutatkozik, és volt kiállításuk Kolozsváron, Segesváron, Szamosújváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Szászrégenben, Székelyudvarhelyen is. A következő hónapokban Nagykároly és Szatmárnémeti közönsége ismerkedhet a műgyűjteménnyel, amely érdemes lenne arra, hogy a községben létesítendő állandó kiállítás, falumúzeum is népszerűsítse. Ez növelhetné az érdeklődést Mezőmadaras iránt, még vonzóbbá tehetné a Székely Mezőség e biztatóan fejlődő, sajátosságait nemzedékeken át őrző, jellegzetes faluját. Értékes és változatos a művésztelep kollekciója. Csupán az utóbbi fél évtizedben közel félszáz festő, grafikus, szobrász, fotóművész dolgozott itt. A katalógus is érzékelteti, hogy a látványteremtésben mindenik igyekszik a saját útját járni, a maga szemléletét érvényesíteni, ehhez pedig kellő választékot nyújt a történelmi telítettségű, titkait olykor rejtegető, de a felfedezés izgalmát is felkínáló környezet. Megkapó és lírai hangulatot kelt a táj szépsége. Milyennek látta Berde Mária a Mezőség című lélekpendítő versében? "Domb- óceán fölött a szél sustorog/ Az ében éji ágyból kelő tájra,/ Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:/ Harsánykemény, vidor kakastorok" – olvashatjuk a kezdő sorokban. Biztos, hogy a hajnal e varázsos hangulatát is megtapasztalta már egyik-másik táborlakó. Vagy a nyár más napszakai ámították el. Esetleg egy hajdanvolt történés, valamilyen mezőségi legenda, egy kuruc–labanc összecsapás, valamelyik vásárostetői híres sokadalom, netán egy ’48-as hős emléke, vagy a jelenvalóság, napjaink realitásai, emberei indítják el bennük az alkotás szikráját. Kiállításuk és ez az újabb bemutatkozó füzet is meggyőzően tanúsítja: megérdemlik, hogy figyeljünk rájuk.
* Előszó a katalógusból
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Láthatáron a huszonötödik
Jövőre jubilál a makfalvi Nagy Pál Képzőművészeti Alkotótábor. Augusztus 28-án a helyi művelődési házban nyílt kiállítással a XXIV. táborozás ért véget. Ez a megye legrégebbi nyári művésztelepe, az alkotókat 1979-ben hívták össze először a Maka vára alatti nagyközségbe. Akkor az oda igyekvő Nagy Pálék tragikus balesete szakította félbe a kezdeményezés szépen eltervezett kibontakozását, és az ilyenszerű szervezkedéseket keményen ellenző hatalom is megtette a magáét, a tábor igazán csak a rendszerváltás után válhatott azzá, aminek a tervezői elképzelték, de a művésztelep az eltelt közel negyedszázadban valóban a település és a Makfalvát övező kisrégió egyik legismertebb megvalósításává vált. Főnixsorsú, hiszen úgy alakult, hogy mindegyre elveszítette nagy lendülettel és hivatástudattal tevékenykedő működtetőit, ami miatt léte többször is veszélybe került, de mindig akadtak olyanok, akik az ügy mellé álljanak, és valamivel gazdagítsák azt, amit elődeik elkezdtek. Évről évre gyarapodott a tábor, a nyaranta kapunyitó makfalvi műgyűjtemény pedig folyamatosan bővíti bemutatandó értékeit. A Wesselényi Művelődési Egylet a főszervező, Fülöp Irén nyugalmazott tanárnő, aki az indulástól szíve-lelke volt az ügynek, a fiatalokat is bevonta a szervezésbe, Péterfi Levente alelnök fáradhatatlan a tábori teendőkben. Ők ketten már a 25. összejövetelre gondolnak, kiadványban is szeretnék felmutatni mindazt, amit művészeti vonatkozásban sikerült létrehozniuk.
Az idei alkotó együttlét is eredményes volt. Már előtte rendbe tették a makfalvi kollekció válogatott anyagát felvonultató Pincegalériát. Nyitva a Kusztos Endre-emlékszoba is. A Nagy Pál Alkotótábor pedig munkára serkentő, ihlető környezetet teremtett a meghívásra jelenlétével válaszoló 18 művésznek. A mindenkit saját példájával ösztönző festő, grafikus, a vitalitásával fiatalabb kollégáit is megfertőző Kusztos Endre, a tábor meghatározó személyisége személyesen már nem lehetett jelen, de szelleme, közismert igényessége mindvégig éreztette hatását. A természet, a szülőföld vonzásában, a modern világ, az életmód változásával eltűnőben levő ősi értékek megörökítésének a jegyében dolgoztak a festők, grafikusok, szobrászok, népművészek, akik úgy érzik, ilyen vonatkozásban még sok feladat vár rájuk a továbbiakban. A tárlatnyitón erről társai nevében is szép hitvallást tett Sz. Kovács Géza. Ő Segesvárról tér vissza minden augusztusban Makfalvára. Mások Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Tordán, Kolozsváron, Komáromban, Debrecenben, Székelykeresztúron, a község szűkebb környezetében éltetik magukban a tábori élményeket, és dolgozzák fel később a vázlataikat. A többség törzsvendég, rokoni, baráti, lelki kapcsok kötik őket Makfalvához. Érthető, hogy a kiállított munkákból szétsugárzó érzelmi töltet is megérinti a nézőket. A táj, a Küküllő mente látványvilága, a népélet jellegzetességei, a helyi népművészet, az emberi karakterek általában a primer élmények kivetüléseként jelennek meg a falakon, talapzatokon, de biztos, hogy az itt megfordulók később feldolgozandó, elmélyültebb, áttételesebb alkotásaiban is testet öltenek majd. Talán a népművészet masszívabb jelentkezése is egy olyan sajátosság, amivel a makfalvi tábort felruházhatjuk. Ez is olyan vonás, ami vonzó színekkel, formákkal, ízekkel telíti az idei termést, akárcsak az előzőeket is. A mostani kínálat Bálint Zsigmond, Doszlop Lídia, Joó Dénes, Kádár-Dombi Péter, Kalló László, Károly-Zöld Gyöngyi, Kedei Zoltán, ifj. Kovács Árpád, Kováts Mátyus Erzsébet, Láng Eszter, Molnár Krisztina, Nagy Dalma, Orbán Irén, Réthi Botond, Sándor János, Suba László, Sz. Kovács Géza, Vass Mária munkáiból állt össze tetszetős, derűs mozaikká. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Egyeztetés Zimándújfalu község vezetőségével
Biztosítják a fazekasvarsándi gyermekek ingáztatását
Tanévkezdés előtt gondok jelentkeztek a fazekasvarsándi magyar gyermekeknek a Zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolába történő utaztatása terén. A kérdés megoldásába Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök is aktívan bekapcsolódott.
– Elnök úr, mi volt az alapvető gond?
– Az elmúlt tanévben megoldást kerestünk a fazekasvarsándi magyar nyelvű elemi végzős diákjainak az anyanyelven történő minél könnyebb és olcsóbb továbbtanulására. Tavaly két fazekasvarsándi gyermek ingázott a zimándújfalui felső tagozatba, idén viszont úgy néz ki, többen lesznek az anyanyelven továbbtanulni óhajtók. Az ők ingáztatására kerestünk megoldást a zimándújfalui önkormányzattal együtt. Vagyis, hogy a Zimándújfalui Polgármesteri Hivatal iskolabuszai az ottani magyar nyelvű iskolába, a fazekasvarsándi gyermekek rendszeres ingáztatását is biztosítsa. Szerencsére, a jelzett önkormányzat vezetőségével megszületett a megegyezés, miszerint tanévkezdéstől rendszeresen igáztatják a fazekasvarsándi gyermekeket oda-vissza.
– Hány gyermeknek az ingáztatásáról van szó?
– Úgy tűnik, 4 biztos, de a számuk akár 6-7 is lehet. Nagyon örvendünk, amiért Fazekasvarsándon is fontosnak tartják a magyar gyermekeknek az anyanyelven történő továbbtanulását, ugyanakkor a zimándújfalui önkormányzatnak is fontos, hogy minél több, köztük magyar diákja is legyen, ezért meghozza a szükséges intézkedéseket.
– Úgy hallottuk, hogy a jelzett iskola bizonyos ingatlanjaiban eléggé elmAradtak a tanévkezdéshez szükséges felújítások. Erről mi a véleménye?
– A Móra Ferenc Általános Iskola, illetve a hozzá tartozó óvoda épületei nagyjából rendben vannak, de a helybeli önkormányzatnak a következő szűk két hétben javítania kell az iskolaudvaron álló épület illemhelyeinek az állapotán. Múlt héten magam is a helyszínen jártam, akkor az iskolaudvaron lévő épület illemhelyei használhatatlan állapotban voltak. Megvan az ígéret, hogy iskolakezdésig az illemhelyeket, a mosdókat és az ajtókat rendbe teszik. Mivel az intézmény fenntartója a polgármesteri hivatal, annak a vezetője, vagyis a polgármester vállalta, hogy tanévkezdésig mindent használható állapotba hoznak.
– Tudtunkkal, az ottani illemhelyekkel és a mosdókkal az a gond, hogy délutánonként a műfüves pályán játszó gyermekek, de felnőttek is használják, méghozzá felelőtlenül…
– Mivel az illemhely a sportpálya mellett van, nem lenne baj, ha délután is használnák, hiszen mindkettőt ebből a célból építették. Éppen ezért mindkettőt civilizált módon, szervezetten kellene használni. Ehhez viszont a szülők felvilágosító munkája is szükséges, amibe nem kívánok beavatkozni… Azt viszont szeretném, ha Fazekasvarsándon, de Zimándújfalun is tudnák: megegyeztünk a helybeli polgármesterrel a gyermekek rendszeres ingáztatásának a biztosításában. Már csak a programot kell pontosítani.
– Köszönjük a tájékoztatót.
– Én köszönöm a lehetőséget.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Oprea is doktori cím nélkül mAradt
Átok ül a román belügyminisztereken?
Korrupciós vádak, gondatlanságból elkövetett emberölés gyanúja, párttisztségeiről való lemondás – mindezek mellett a doktori cím megvonása már csak hab Gabriel Oprea tortáján. A Ponta-kormány egykori miniszterelnök-helyettesi rangú belügyminiszterének nemcsak a korrupcióellenes ügyészséggel ( DNA), hanem az egyetemi címekről rendelkező országos tanáccsal is meggyűlt a baja.
Mircea Dumitru oktatási miniszter pénteken aláírta azt a rendeletet, amellyel visszavonta plágium vétsége miatt Gabriel Oprea volt miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter doktori címét. Az Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács korábban megállapította, a volt miniszterelnök-helyettes plagizált doktori dolgozata megírásakor. Oprea a hét elején közölte, hogy megtámadja a bíróságon a cím visszavonásáról szóló miniszteri rendeletet. Számára ez az utolsó védekezési lehetőség.
Szabadság (Kolozsvár)

Csontváry Csíkszeredában – már 35 ezernél tartanak
A Csontváry-kiállítás 35 ezredik látogatóját köszöntötték tegnap délben a Csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban, az emléklapot Gyarmati Zsolt, az intézmény igazgatója nyújtotta át a szerencsésnek, a Székelyudvarhelyi Márton Orsolyának.
A következő időszakban újabb rekordot dönthetnek, a Csontváry Kosztka Tivadar műveiből összeállított tárlat ugyanis szeptember 20-ig tekinthető meg Csíkszeredában.
Szabadság (Kolozsvár)

Hamarosan átadják az új magyar líceumot
Röviddel a használatba vétele, azaz a tanévkezdés után adják át hivatalosan a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum Fermei utca 35. szám alatti épületét.
A Mezőségi Magyar Oktatási Központ építését 2009-ben kezdte el a Téka Alapítvány, amely a 17 éve elkezdett Mezőségi szórványoktatási program oktatástörténeti eredményeként adja át Mezőség egyik legmodernebb iskolai épületét.
Szabadság (Kolozsvár)

A szakminiszter előtt a Vécsey-kastély ügye - Sárközújlak megmentené az épületet
A Szatmár megyei Tanács elnöke Radu Bud prefektus társaságában a héten Bukarestben tartózkodott, ahol több államtitkár mellett Elisabeta Lipa miniszter-asszonnyal is találkozott. A sportért felelős tárca vezetőjével többek között a sárközújlaki Vécsey-kastély ügyében is tárgyalt.
A hatalmas angol kert által körülvett kastélyt 1760 és 1764 között Vécsey István tábornok építtette.
A barokk kastélynak eredetileg két emelete volt, de 1823-ban a felső emelet a tűz martalékává vált, s az újraépítés során az épület egyemeletesre zsugorodott. Parkja 81 hektáron terült el, de évszázados fái közül mára kevés mAradt, az építkezés során sokat kivágtak közülük. A tetőzeten lévő ereszcsatorna rézből készült, sárkányfej végződéssel, amelyet kígyók tartanak a magasba. A hiedelem szerint ez azért történt, hogy ezek a szörnyek a továbbiakban majd távol tartsák a gonosz szellemeket a kastélytól.
Utóbbi, azaz a gonosz szellemek távol tartása sajnos nem sikerült! A kastély a XX. század végéig fiú ágon öröklődött, majd amikor 1898-ban Vécsey Paulina házasságra lép Sztáray Sándorral, a kastély Sztáray birtok lesz. A kommunista invázió elől elmenekülő utolsó tulajdonosok után a kastélyban működött árvaház és ifjúsági, iskolai tábor is. A kommunizmus bukását követően az épület 2000-ben magára mAradt. Üresen állva hirdeti azóta is régi idők dicsőségét, miközben állaga egyre csak romlik.
Sztáray Mihály visszaigénylési kísérlete évekkel korábban sikertelenül zárult, így a kastély tulajdonjoga a helyi önkormányzatra és a megyei tanácsra szállt. Igen ám, de használati jogát továbbra is a megyei ifjúsági-és sportigazgatóság, azaz annak ernyőintézménye, az sportminisztérium birtokolja.
Pataki és Bud ezért találkozott a héten Elisabeta Lipa sportminiszterrel, arra kérve a korábbi ötszörös olimpiai bajnok kajakost, terjesszen elő egy kormányrendeletet, amely az önkormányzatra ruházná a kastély használati jogát is. A szaktárcának ugyanis kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a sárközi kastélynak visszaadja régi pompáját. Az önkormányzatnak - amint azt Piricsi Artúr polgármester többször is elmondta - szándékában áll rehabilitálni a kisváros ékkövét, csakhogy a jelenlegi tulajdonjogi viszonyok közepette erre nem pályázhat. A restaurálási költségek pedig elérhetik a 4-5 millió eurót is...
„Nem csak Sárközújlak, de Szatmár számára fontos lenne, ha a Vécsey-kastélyt az önkormányzat adminisztrálhatná, hisz nem csak a város, de az egész megye egyik ékköve lehetne", indokolta az ügy fontosságát Pataki Csaba.
Piricsi Artúr, Sárközújlak polgármestere sohasem rejtette véka alá: számtalan elképzelése van a kastély felhasználásával kapcsolatban: konferencia-termektől idős-otthonon keresztül múzeumig sok mindent el tudna képzelni. Csak rendelkezne végre az épületről az önkormányzat. Amíg még nem késő....
szatmar.ro

Most akkor hányan is vagyunk Hargita megyében?

Izsák Balázs levele a Debreceni Székely Nap résztvevőihez
Szeretettel köszöntöm az V. Debreceni Székely Napok minden résztvevőjét, és egyben kifejezem sajnálkozásomat, hogy csak lélekben lehetek veletek. Szeretném levélben kifejezni örömömet, hogy Debrecenben ötödik alkalommal kerülnek megszervezésre a székely napok. A székelység közel másfél évtizede, 2003-tól, tudatosan és szervezetten küzd egy cél valóra váltásáért, amely a megmAradásának, a teljes és tényleges jogegyenlőségnek hosszútávú záloga lesz. Ez a cél: Székelyföld területi autonómiája. Ebben a küzdelemben fontos az anyaország egész társadalmának és a nagyvilágban élő magyar közösségeknek, többször, többféleképpen kifejezett szolidaritása. Amikor az itthon üldözött székely zászlót látjuk a Magyar Országgyűlés épületének homlokzatán vagy más magyarországi közintézményeken, amikor székely napokat szerveznek Székelyföldtől távoli közösségek, amikor Magyarország kormánya kiáll nyíltan a székelyek ügye mellett, akkor mi magunk is kapunk egy megerősítést, egy új lendületet. Egy biztatást, amely erősebb a kételkedők, vagy a csüggedők reménytelenségénél, hiszen a székelyek ügye, a nemzet ügye egyben! Ezért fontos számunkra, hogy Magyarország erős és független állam legyen, a nemzet sorsát érintő döntéseket pedig Budapesten hozzák meg. Ezért fogok nemmel szavazni az október másodikai népszavazáson, és biztatok arra minden magyar állampolgárt, hogy hasonlóan cselekedjen. De itthon, Székelyföldön sem vagyunk érdekeltek abban, hogy ide idegen kultúrájú, távoli népeket telepítsen Brüsszel. Mi megtapasztaltuk a magunk bőrén az erőszakos betelepítés minden következményét. Elegendő feladat számunkra megteremteni a normális együttélés intézményi kereteit a Székelyföldi románsággal. És elegendő teher a székely önkormányzatoknak integrálni azokat a társadalom perifériáján élő közösségeket, amelyek tekintélyes része egy országon belüli folyamatos népvándorlás eredményeként került/kerül a székely városok és falvak gyorsan növekvő nyomornegyedeibe.
Van azonban egy harmadik okom is nemmel szavazni. Az autonómia a kölcsönös bizalom légkörében, a demokrácia és a jogbiztonság körülményei között valósítható meg. A kötelező betelepítési kvóta erőltetésével Brüsszel viszont káoszba taszítja Európát. Ha olyan idők jönnek erre a földrészre, amikor a karhatalmi erők állandó készültségére lesz szükség a terrorfenyegetettség miatt, ha Európa megszűnik az Unióról szóló szerződésnek megfelelően a „szabadságon, a biztonságon, a jog érvényesülésén alapuló térségnek” lenni, amely többek között „a külső határok védelmén” alapul, akkor a demokratikus alapértékek háttérbe szorulnak, s velük együtt a mi törekvéseink is.
A jog érvényesüléséért küzdünk itthon is. A Székely Szabadság Napján, illetve a határkivilágítást követően kirótt bírságok ügye nem zárult le. Mi azonban elszántak vagyunk. Nem fogjuk engedni, hogy megfélemlítsenek a politikai rendőrség szerepében fellépő hatóságok, legyen szó csendőrségről, vagy adóhatóságról. Nem engedjük, hogy alkotmányos jogainkat korlátozzák. világossá fogjuk tenni: Románia tervezett közigazgatási átszervezése, amely Székelyföldet egy román többségű régióba olvasztaná, a székelyek ellenállásába ütközik.
Folytatódik a perünk Luxembourgban is. A világ számára kell láthatóvá tennünk, hogy az Európai Bizottság a polgári kezdeményezés ügyében kettős játszmát folytat. Egyrészt el akarja hitetni az Unió polgáraival, hogy megadatott számukra a lehetőség a közvetlen beleszólásra az Unió ügyeibe, másrészt minden eszközzel – beleértve az olyan önkényes jogértelmezést, amilyet mi csak a kommunista hatalom gyakorlatában tapasztaltunk – akadályozza a közvetlen demokrácia ezen intézményének működését. Láthatóvá kell tennünk a nagyvilág számára, hogy Európa nyelvi és kulturális szigetei – amilyen Székelyföld is – különleges védelem nélkül, egy sajátos és tudatosan felépített kohéziós politika nélkül az asszimiláció áldozataivá válnak, és ezzel Európa kulturális sokszínűsége sérül.
Kedves Barátaink! Tudjuk, hogy tisztában vagytok a küzdelmünk tétjével. Kérünk, legyetek mellettünk a jövőben is. Se nem rövid, se nem könnyű az előttünk álló út. De gondoljatok arra, hogy százszor könnyebb, jobb, emberhez méltóbb egy értelmes, igaz ügyért harcolni, mint tétlenül elszenvedni azt, amit mások sorsunkul szánnak.
Izsák Balázs,
a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Marosvásárhely, 2016.08.30.
Erdély.ma

Magasra tette a lécet a kilencedik Székelyföldi Lovas Ünnep
Remek hétvégéje volt azoknak, akik a szombatot és vasárnapot a gyergyószentmiklósi lovas pályán töltötték. Látvány, magas színvonalú műsor, minőségi szórakoztatás fogadta a több ezer nézőt – ahogyan mindig, a Gyergyói Lovas napokból Székelyföldi Lovas Ünneppé nőtt rendezvényen.
A főszerepben ezúttal is a lovas sportok voltak, illetve a gazdák lóval közös munkája, és más lovas tevékenységek alkották a kétnapos eseménysor gerincét. Persze a zenének, táncnak is helye volt itt. A programkínálat színessége biztosította azt, hogy egyáltalán nem volt túlzás az a kijelentés, hogy a legkisebbektől az idősekig, jómódban élők és kevésbé tehetősek számára is egyformán vonzó és élményt, kikapcsolódást nyújtó esemény volt a 9. Székelyföldi Lovas Ünnep. És mindez precíz szervezés mellett, a tervezett időbeosztás percre pontos betartásával.
A hatvan programszám mindegyikét nincs módunkban bemutatni, csak kiragadtunk közölük néhányat, de ebből is megállapítható: Bajkó Tibor és Ildikó főszervezők, illetve a Krigel SK csapata ismét kitett magáért. Még a szervezés előkészületi időszakában elmondták, az idei egy főpróba lesz a 2017 szeptemberében esedékes jubileumi, 10. Székelyföldi Lovas Ünnepre készülve. Amikor valami „igazán nagyot” szeretnének megvalósítani. Felmerül a kérdés, ha főpróba ilyen színvonalat hozott, milyen lesz az „igazán nagy” lovasünnep? Már érdemes készülnie a nézőknek is.
A legtöbb izgalmat hozó versenyszám rendszerint a fogathajtók viadala. A „lovassportok királya” címet is kiérdemelhetné. A Páll Ágnesről elnevezett fogathajtó versenyen a szabály egyszerű volt: úgy száguldani végig a pályán, hogy lehető legkevesebb hibát vétsenek, azaz egyik kerék, és egy lóláb se érintse a bójákkal jelzett kapukat.
Ha a fogathajtást a „lovassportok királya” cím illeti meg, akkor a díjugratás a „lovassportok királynője”. Gyergyó térségében is évről évre növekszik a díjugratók száma, a közönség körében pedig változatlanul nagyon népszerű. Jelezte ezt a Páll Ágnes díjugratóversenyen is a taps a jól sikerült ugrások, és a pálya sikeres teljesítése után. A ló és a lovas közös mozgása, szép ívű átlendülések az akadályok fölött a laikus nézők közében is egyöntetű tetszés arattak. A taps nagyon is járt a lovasoknak
A nézőknek az lehetett az érzése, hogy a ló mindjárt meg is szólal, és így fog válaszolni az embernek. Hamza Viktória szabadidomító gyeplő és ostor nélkül, csak pusztán mozdulataival és szavaival érte el azt, hogy a lova azt tegye, amire ő utasította (vagy kérte?). Egy korábbi interjújában mondta: „bármit el lehet érni a lovakkal erőszak nélkül is, habár több időt vesz igénybe, s ezáltal nehezebb ez az út.” Bizonyított:meghallgatják, megértik szavait a lovak.
Korábban már láthatott a gyergyószentmiklósi közönség lovas kaszkadőr mutatványokat, de mégis újdonságnak számított ez a műsorszám. Ugyanis ezúttal már nem távolról érkezett vendégek, hanem a mieink, erdélyi lovasok mutatkoztak be látványos, akrobatikus mutatványokkal. Az Erdélyi Lovaskaszkadőr Egyesület bemutatójában a kozák tradíción alapuló trükklovaglás hagyományai elevenedtek meg, A tapasztalt lovasoknak nem okozott nehézséget a szokatlan attrakció bemutatása, de elhangzott. Rengeteg gyakorlás van emögött. Figyelmeztettek. Bármennyire is azt hiszi valaki, hogy erre ő is képes, azért otthoni kipróbálásra nem ajánlott mindez.
Akadályfutás, kacsatánc, kecskecipelés és szédülten célba rúgás, többek között ezek voltak a kihívások a „hétpróbás” fogathajtók számára. A legfőbb cél pedig, hogy versenyző és néző is egyaránt jól szórakozzon. Nevetésben nem is volt ebben hiány. A verseny végén győztest is hirdettek, de ezúttal a dobogóról lemAradók sem voltak túl csalódottak.
Nemcsak a sportlovaknak, de a gazdák munkára használt lovainak is komoly szerep jutott a Székelyföldi Lovas ünnepen. A legnagyobb erőre pedig az erdőkitermeléseknél, a rönkhúzatásnál van szükség. Biztosan van olyan, hogy egyik gazda a saját lovait tartja minden szomszédjáénál jobbnak. Hogy ezt igazolni is tudja, itt volt a lehetőség: négy nehéz rönköt kellett a lovak után kötni és elhúzni minél nagyobb távolságra, rövid idő alatt. Nemcsak a lónak volt ez nehéz, hanem a gazdáknak sem lehetett könnyű, hogy az ostort sem használhatták és még szitokszavaktól is tartózkodniuk kellett, a lovaik biztatásánál. Pedig ugye, az erdőn előfordul ilyesmi és a lovak is hozzászoktak.
Nemcsak a lovas kultúrára figyelnek hanem más kultúrának is helye van a Székelyföldi Lovas ünnepen. Ezúttal is a műsor része volt a Step dance és a Hóvirág együttes táncosainak fellépése, zenélt a ditrói fúvószenekar, Máyer Róbert kíséretével énekelt Oláh Vivien, és érdemes volt meghallgatni a Török Adél által előadott dalokat is. Hagyományos módon ezúttal is díjazták a rajz és irodalmi pályázatra műveiket beküldőket is.
Nyolc önkormányzati vezető, polgármesterek és alpolgármesterek álltak rajthoz a lovasünnep legnépszerűbb versenyszámában a polgármesterek csatájában. Előbb segédhajtóként kellett bizonyítsanak, a hajtót segítve a kitűzött táv minél gyorsabb teljesítésében, majd csatacsillag-dobásban, és lasszóvetésben is meg kellett mutatniuk képességeiket. Könnyen teljesítette mindenki a lufiborotválás feladatát, pedig egy igencsak éles, félméteres bicskával kellett ezt tenniük. Aztán autóvezetés közben kellett káposztafejeket „behalászniuk”. A küzdelem szoros volt, de végül a csíkkarcfalvi alpolgármester Szőcs László nyert Bege László Alfalu alpolgármestere és Puskás Elemér, Ditró polgármestere előtt.
Sajnos már csak az emléke van közöttünk a fiatalon elhunyt Sándor Ernőnek, aki a korábbi lovasnapok egyik legfontosabb szervezője volt, és kutyafogathajtóként jeleskedett „hógolyóival”, azaz négy hófehér szamojéd kutyájával. A Székelyföldi Lovas Ünnep kutyafogatversenye mostantól az ő nevét viseli.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Csíkszeredában is járt az immár szentté avatott Teréz Anya
Huszonhat évvel ezelőtt 1990. június 9-én Csíkszeredába és Csíksomlyóra is ellátogatott, az akkor már 80 esztendős Teréz anya, akit vasárnap avatott szentté Ferenc pápa. Róla emlékezett meg Darvas-Kozma József esperes, valamint a csíksomlyói Mária-köszöntőre összesereglett hívek.
Az aromán kisebbséghez tartozó Agnes Gonxha Bojaxhiu, a későbbi Teréz anya 1910. augusztus 27-én született az Oszmán Birodalomhoz tartozó Szkopjéban. 1930-tól 1948-ig földrajzot és hittant tanított Kalkuttában. 1950 októberében Teréz anya megkapta a pápai jóváhagyást a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend megalapítására. A szegényekért és betegekért végzett szolgálatáért 1979-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. Teréz anya 1997. szeptember 5-én halt meg. II. János Pál pápa 2003-ban avatta boldoggá a római Szent Péter téren mintegy kétszázezer hívő előtt.
Bálint Lajos érsek meghívására Teréz anya 1990. június 8-án reggel érkezett néhány nővér kíséretében repülőgéppel Bukarestbe, ahol Babota Tibor Sepsiszentgyörgyi káplán várta és helikopterrel Sepsiszentgyörgyre szállították, ahol az őrkői roma telepre látogatott ki. Másnap, a délutáni órákban tett látogatást Csíkszeredában és Csíksomlyón.
A Szent Kereszt Plébánia Egyházközségi apostolának szeptember 4-i számában Darvas-Kozma József esperes-plébános felidézi a Csíkszeredai látogatást. „Babota tisztelendő úr telefonon értesítette plébániánkat, hogy 4 óra tájban Teréz anya és a kíséretében levő nővérek Csíkszeredába látogatnak. Rövid idő alatt összetoboroztak néhány száz gyermeket és felnőttet a Deszka-templomba.” A plébánia akkori lapja, a Kisharang így számolt be a nem mindennapi látogatásról: „Senki sem bánta meg, aki várta a nagy vendéget. Törékeny testben láttunk élő szentet, s hallottuk ajkán a Szentlélektől sugallt szavakat. Arra kért, hogy segítsük a rászorulókat, hogy szeressük és imádjuk az Oltáriszentségben köztünk lakó Krisztust. A karonülő kisded, akit megsimogatott, öregkorában is tekintse kegyelemnek a nagy eseményt. Éneklő hívek között vonult a templom előtt várakozó autóhoz. Ott is körülálltuk imádkozva, szent dalokat énekelve, integetve vettünk búcsút Tőle – tőlük. Bárcsak teljesedne kívánságunk, hogy nálunk is letelepedjenek leányai. Azt mondta, ha a püspök akarja, s ha mi is adunk hivatást, akkor úgy lesz. Itt láttunk ma egy törékeny nőben Béke Nobel-díjas rendalapítót és szentet.” (Kisharang, 1990. 8. szám.)
Darvas-Kozma József egy fényképet is közzé tett Teréz anya Csíkszeredai látogatásáról, amelyet Babota Tibortól kapott ajándékba. Érdeklődésünkre elmondta, hogy a fotón felismerhető Szabó Mária és Miklós Teréz sekrestyés is. Miután Teréz anya meglátogatta a Deszka-templomot Borbély Gábor plébános lelkére kötötte, hogyha idővel új templomot építenek, ezt akkor is őrizzék meg. Így áll ma a Deszka-templom Szécsenyben – mondta el érdeklődésünkre Darvas-Kozma József.
Kalkuttai Teréz anya szentté avatásának előestéjén róla is megemlékezett Urbán Erik ferences templomigazgató a csíksomlyói pápai kisbazilikában bemutatott elsőszombati Mária-köszöntőn. Erik testvértől azt is megtudtuk, hogy a kegytemplomba ellátogató szentet Bartók Albert házfőnök és Márk József atya fogadta, majd Margit, a szakácsnő vezette körbe. Albert atya elmondása nyomán tudjuk, hogy Teréz anya ekkor összeverte a két öklét, mondván, össze kell törni a kommunizmust! – osztotta meg velünk a történetet Erik testvér.
Teréz anyát Ferenc pápa vasárnap délelőtt a vatikáni Szent Péter téren vette fel a szentek sorába, a ceremóniára mintegy százezren érkeztek a világ minden tájáról.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Újjáépítették a csíksomlyói országzászló-emlékművet
Újra régi pompájában áll a hat éve elmozdított országzászló-emlékmű Csíksomlyón. Az alkotás új helyszínéül a Szent István Kollégiummal szembeni területet választották. Kétnyelvű tábla is állni fog rajta, ennek felszerelése még hátravan. Ugyanakkor egyelőre még nem lehet tudni, hogy az emlékművet mikor, milyen ünnephez kapcsolódóan avatják majd fel.
„Az volt a feladatunk, hogy úgy állítsuk vissza, ahogy volt. És ez megtörtént. Az emlékműtalapzat, most olyan állapotban van, mint lebontás előtt, leszámítva az új köntöst” – válaszolta megkeresésünkre Böjte Mihály, a csíksomlyói ferences rendház főnöke. Az 1940-ben állított országzászló-emlékművet ugyanis a csíksomlyói kolostor udvaráról 2010-ben bontották le az akkori területrendezéskor. A területnek liturgikus szerepe van, a körmenetek alkalmával pedig a tömegnek helyre van szüksége, ezért döntöttek a bontás mellett – magyarázta a területrendezés szükségességét a rendházfőnök.
A mostani csíksomlyói ferences közösség számára a visszaállítás egy olyan „örökség” volt, amelynek a megoldása egy váltás után mAradt rájuk. „A buktatók ellenére a közös szándék és kitartó munka eredménye, hogy az emlékművet visszaállíthattuk” – osztotta meg a ferences szerzetes. Az eredeti helyétől eltérően a Szent István Kollégiummal szemben állították fel, a kolostor tulajdonában lévő területen. Ez a hely valamikor kerítésen belül volt, de lebontották, és beljebb költöztették a pünkösdi búcsús zarándokok könnyebb közlekedése érdekében. „Ennek a területnek a tulajdonjogi bizonyítása hosszú folyamat volt, mindamellett, hogy minden szükséges irattal rendelkeztünk. Továbbá az emlékmű helyreállításához több hivatali és adminisztrációs szélmalomharcot kellett megvívnunk, illetve a szükséges anyagi forrásokat is elő kellett teremtenünk” – sorolta a nehézségeket a rendház vezetője. Úgy értékelte, hogy a csíkiak, somlyóiak és az ide zarándoklók számára a talapzatnak erős szimbólum értéke van. „Többen kifejezték szándékukat, hogy szeretnék viszont látni az emlékművet. Mi ennek az óhajnak tettünk eleget”.
Az alkotás terveit Tövissi Zsolt Csíkszeredai tervező készítette, ennek megfelelően történt a kivitelezés. A munkálatokat a Margaréta-Szépségház Kft. végezte. „Velük dolgoztunk a Hármashalom-oltár javításánál is, így már volt tapasztalatunk az együttműködésben, ezért esett rájuk a választásunk” – magyarázta. Hozzátette: nem volt könnyű feladatuk, mert az emlékmű elemei már régebb elkészültek, és nekik egy folyamatba kellett beállniuk. Az új talapzat 3,30 x 3,85 méter területű és 2,33 méter magas. A talapzatból kiemelkedő kúp 75 cm, erre helyezték a Hármashalom részt, amely 62 cm, és az apostoli keresztet, amelynek magassága 126 cm.
Megtudtuk, hogy egy kétnyelvű táblát is kihelyeznek az emlékműre. Eredetileg a következő szöveget tervezték ráírni: „A csíksomlyói kegytemplom előtti parkban állították fel 1940-ben. Az Ezer Székely Leány Találkozó gyülekezési helye volt a felvonulások betiltásáig. 2010-ben lebontotta, 2016-ban újraállította a csíksomlyói ferences rendház". Azonban meglehet, hogy a szövegen módosítaniuk kell, ugyanis kutatásokra alapozva felhívták a ferencesek figyelmét, hogy a tartalma nem teljesen fedi a valóságot. Az emlékmű visszaállítását augusztusban fejezték be. „A felavatás dátumát nem tűztük ki. Az már önmagában öröm és elégtétel, hogy a visszaállítás megtörtént. Az előttünk álló idő mutatja majd meg, hogy milyen ünnep hozza el a felavatás lehetőségét. Mi nem akarunk ehhez egy mesterséges alkalmat kreálni” – fogalmazott Böjte Mihály.
Mikor állították?
A Csíki Néplap korabeli tudósítása szerint 1940. november 17-én leplezték le az országzászlót és az emlékoszlopot Csíksomlyón a kegytemplom előtt, amelyet két hónappal Észak-Erdély visszacsatolása után a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete honvéd műszaki alakulatok segítségével állítottak fel.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Csángó Fesztiválra gyűltek össze Gyimesközéplokon
Negyvenedik alkalommal szervezték meg vasárnap a Csángó Fesztivált Gyimesközéplokon. A rendezvényen több mint 200 fellépő műsorát tekinthették meg a résztvevők, továbbá egyéb programokkal is készültek a szervezők.
Az egynapos fesztivál reggel a Csíkszentimrei Zöld Fák Fúvószenekar ébresztőjével kezdődött, majd a moldvai csángó vendégek fogadása és az archív filmfelvételek megtekintése következett a II. Csángó Fesztiválról (1977) a megállói kultúrházban, továbbá fotókiállítás megtekintésére is lehetőség nyílt a Hagyományőrző Házban. Délben a résztvevők felvonultak az ünnepi szentmisére a gyimesközéploki Mária-Magdolna Plébániatemplomba, ahol moldvai csángó szentes énekeket hallhattak. A szentmisét szekeres felvonulás követte a szabadtéri színpadhoz, amely a gyimesközéploki futballpályánál kapott helyet, itt tartották a rendezvény hivatalos megnyitóját.
A megnyitón elsőként Gergely Károly, Gyimesközéplok polgármestere szólt a résztvevőkhöz. Beszédében felelevenítette a rendezvény múltját, kiemelve, hogy kezdetekkor nem is Csángó Fesztivál volt a neve, a ’70-es, ’80-as években a Megéneklünk Románia égisze alatt futott a rendezvény, és az volt a különlegessége, hogy Hargita megye különböző folklórcsoportjai léptek színpadra. Csángó arculatát, jellegét végül a kilencvenes évek elején kapta a mai Hargita Megyei Kulturális Központ kezdeményezésének köszönhetően.
„Nagy kitartásra és összefogásra volt szükség, de ebbe az akarat mindig nagy szerepet vállalt, és vállal ma is. Örököltük ezt a rendezvényt, ahogy ezt a gazdag népzenei- és néptánchagyományt is, ami a Gyimesek völgyében a mai napig megtalálható. Ma már nyíltan és szabadon léphetünk színpadra, ki ki a maga hagyományos táncával és népdalaival” – tette hozzá Gergely.
A polgármester után Kőrösi Viktor Dávid konzul beszédében a testvériség fontosságát hangsúlyozta. „Testvérek vagyunk a Nagyboldogasszonyban, és testvérek vagyunk a magyar nemzetben függetlenül attól, hogy lent Moldvában vagy kint Erdélyben, a Gyimesekben, Székelyföldön vagy éppen Magyarországon élünk. Ősi magyar hitünk és csángós anyanyelvünk végérvényesen és elválaszthatatlanul összeköt bennünket” – emelte ki Kőrösi. Nagy Bercel, a Budapesti Miniszterelnökség főosztályvezető-helyettese is köszöntötte a jelenlévőket.
A fellépésekkel párhuzamosan meg lehetett tekinteni Ádám Gyula fényképész fotókiállítását a megállói kultúrházban és a régi fotók kiállítását a Hagyományőrző Házban. A turisztikai információs irodában sakkversenyt szerveztek, tizenegy személy nevezett be a megmérettetésre. A győztesek házigazdához méltóan mind gyimesközéplokiak voltak: a harmadik helyen ifj. Tankó István végzett, második lett Gábor Szilárd, az első díjat pedig id. Tankó István vihette haza. A szervezők elmondása szerint a rendezvényre több mint ezer személy látogatott ki.
Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója kiemelte, a kultúra megőrzése a központ és egyben a rendezvény fő célja. „Jó, hogy meg tudtuk tartani a Csángó Fesztiválnak azt az oldalát, amely a helyi kultúrát mutatja be. Ezt az irányt követi az egyesület is. Azért kellenek ilyen jellegű rendezvények, hogy meg tudjuk mutatni az értékeinket, ugyanakkor ez egy találkozó is, a moldvai magyarok így érezhetik leginkább azt, hogy ők is meg vannak szólítva” – emelte ki az igazgató. A rendezvényen felléptek a sötétpataki Hagyományőrzők, a hidegségi Hagyományőrző Tánccsoport, a Budapesti Zurgó zenekar, a külsőrekecsini Hagyományőrzők, a gyimesfelsőloki Kesice, a somoskai Hagyományőrzők, a Csíkszeredai Borsika Néptáncegyüttes, László Erzse, Legedi László, Botezatu Viktoria és Szarka Mária Magyar Örökség-díjasok, Antal Tibor népdalénekes, Földesi Imre és Földesi Erzsébet népdalénekesek, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a gyimesközéploki Ordasok Hagyományőrző Tánccsoport, valamint közreműködött Ségercz Ferenc és barátai.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Ahol nem csak beszélnek a kalákáról, hanem csinálják
Kalákanapokat tartottak az elmúlt héten Máréfalván. A programokkal a falu szépítésére és a közösségi munka hatékonyságára nevelik a máréfalvi civil szervezetek képviselői a helybéli gyermekeket. Közösen takarítottak, oktató jelleggel fűszerkertet alakítottak ki a Dévai Szent Ferenc Alapítvány épületének udvarán, és a helyi óvoda, iskola székely kapuját is felújították.
A hétvégén patakmeder-takarítás, a közterek, az út menti területek megtisztítása, az óvoda kapujának lefestése, valamint fűszerágyások kialakítása szerepelt a Máréfalvi Kalákanapok programjában. Pénteken a dévai Szent Ferenc Alapítvány épületének udvarán kialakított ágyásokba tizenhatféle fűszernövényt telepítettek a helybéli fiatalok és gyermekek a helyi civil szervezetek vezetőivel közösen. Az óvoda kapujának újrafestését a régi kalákások vállalták, akik az elmúlt havi táborban jeleskedtek kézügyességükkel. Szombaton folytatták a patakmeder-takarítást és a közterek rendbetételét. Vasárnap a képes beszámoló után „parasztolimpián” és egyéb szórakoztató programokon is részt vehettek a kalákázók és arra járó érdeklődők.
„Kalákáról beszélünk, amikor egy közösség tagjai kölcsönösségi alapon vagy szívességből munkát végeznek” – jellemezte a tevékenységet Szallós-Kis Judit nyugdíjas tanárnő, a tábor egyik vezetője, hozzáfűzve, hogy Máréfalván a múlt században még elevenen élt e szokás, nagyszüleik, szüleik idejében. Építkezéskor, kútásáskor a mesteremberek mellett a rokonság, szomszédság néhány napnyi munkával segítette az építkezőt, amit a gazda feljegyzett és alkalomadtán lerótta „tartozását”, azaz viszonozta a segítséget.
A kapuállítás is egyszerre több ember összehangolt munkáját igényelte, amiben a meghívottak szívesen segédkeztek. A kaláka szellemiségét, a közös alkotás örömét hivatott feléleszteni évről évre a Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület nyári kézművestábora, a Kalákatábor, amit idén tizenhatodik alkalommal rendeztek meg augusztus elején, közel nyolcvan részvevővel. A táborozók megismerkedhettek a kapufaragás, bútorfestés, nemezelés, gyöngyfűzés, ostorfonás fortélyaival, a pihentető pillanatok pedig népdalénekléssel, néptánctanulással és gyógynövény-ismertetővel egybekötött kirándulással teltek. Ennek folytatásaként ebben az évben harmadjára is megszervezték a Kaláka Napok – Falunap másként programjait.
Ottjártunkkor a hatodik osztályos Pap Ágnes barátaival éppen az óvoda székely kapujának felújításán, festésén dolgozott. Elmondta, megtiszteltetésnek érzi, hogy a táborban végzett munkája után ott dolgozhat. A Facebookról értesült az eseményről, és mivel évek óta rajong a bútorfestésért, azonnal jelentkezett. „Nálunk mindenki mindenkivel barát” – szögezte le Ágnes a kaláka közösségépítő erejével kapcsolatos kérdésünkre. Nagyon szeretnek csapatban dolgozni a táborozó gyerekek, ezt mindannyian egybehangzóan elmondták.
Pálfi Enikő szintén hatodikos a máréfalvi iskolában, pénteken délelőtt a patakmeder-takarításból vette ki részét. Nagyon jónak tartja, hogy közösen dolgozhatnak a falu szebbé tételén, a patakmedrek, a temető, a templomkert kitakarításában, illetve a festési munkákban. Elmondta, hogy szülei is szívesen veszik, amikor ilyen programokra jelentkezik, sőt néha ők küldik.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro