Egy 1702-es levél több ezer budzsáki magyarról
Újabb bizonyíték arra nézve, hogy székely eleink honnan érkezhettek mai lakóhelyünkre
1702. március 2-án az erdélyi katolikus nemesség levelet ír a jezsuita rend generálisának, Michele Angelo Tamburininak, amelyben lelki támogatást kérnek az Európa szélén, a Budzsákban élő magyarok számára. (Budzsák a történelmi Besszarábia déli részét jelenti, amelyen ma Moldova Köztársaság és Ukrajna osztozik). Elmondják, a régi magyar királyok több ezer magyart raktak ide határőrnek, akik az idő változásával török uralom alá kényszerültek, de katolikus vallásukat megtartották. Már régebben is kérték, hogy küldjenek közéjük magyar papokat, de eddig a háború akadályozta azt. Most, hogy ezen a vidéken helyreállt a béke, kérik a jezsuita rend generálisát, írjon az ausztriai rendtartományi főnöknek, küldjön közéjük feddhetetlen életű jezsuita szerzeteseket.
Hogy ez a levél nemigen keltette fel a kutatók figyelmét, talán annak „köszönhető”, hogy a budzsáki magyarok nagy, több ezres létszámáról szóló információ kitalációnak tűnhet(ett), mivel más adatok ezt nemigen erősítették meg. Ugyanakkor érdemes körüljárni, vajon az erdélyieknek nem volt-e igazuk a levélben. Egyáltalán, az alapkérdés az, hogy tudhattak-e többet a székelyek/erdélyiek Budzsák felekezeti viszonyairól, mint a Sancta Congregatio de Propaganda Fide hitterjesztő atyái, akik sokat járnak 1623-tól kezdődően Moldvában.
Székely foglyok a Budzsákban
A 17. században a bucsáki (budzsáki) tatárok és erdélyiek között gyakori az érintkezés, és nem a legjobb értelemben: ezen időszak tatárjárásai éppen a budzsákiakhoz kötődnek. 1658-ban ők azok, akik Tordát porig égetik.
A legnagyobb, legemlékezetesebb tatár támadás 1694-ben történt, amikor a Mirza kán vezette 1200 bucsáki lovas körülbelül hétezer székelyt hurcolt el, köztük jelentős székely elöljárókat. Arra, hogy a székelyek jócskán megülik magukat a Budzsákban, tanulságos a Sándor család tagjainak története: Sándor János, akkor csíki alkapitány, fogságba esik, vele együtt feleségét, Angyalosi Erzsébetet és testvérét, Sándor Mihályt is elvitték a tatárok. Elsőként Sándor Mihály szabadul, hogy összeszedje a váltságdíjat testvére számára, majd Angyalosi Erzsébet, legvégül Sándor János, aki egyes feltételezések szerint 1695-ben tér haza, augusztus után.
Ezek szerint akkora székely (magyar) tömeg járta meg akaratán kívül a Budzsákot, és töltött ott huzamosabb időt, hogy azt kell mondanunk: ha ők úgy tudják, hogy ott több ezer régi magyar él, akik a régi magyar királyok alatt kerültek oda határőrnek, akkor az úgy is van.
Budzsák története
Ahhoz, hogy tisztábban lássuk, miért is tudnak az erdélyi (volt) hadifoglyok többet Budzsákról, mint a de Propaganda Fide atyái, a térség történetét kell megismernünk. A legfontosabb tudnivaló az, hogy a Budzsák nem tartozott Moldvához. A Duna, Prut és Dnyeszter közötti vidéken 1484-től kezdődően a törökök egyre nagyobb területeket foglalnak el, amelyeket azonnal a törökök segédnépe, az úgynevezett nogaji (krími) tatárok laknak be. A Fekete-tenger partján levő, a városok/várak melletti részek (Dnyeszterfehérvár, Chilia, Ismail, Reni) közvetlen török fennhatóság alatt vannak, a többi pedig a törökök segédnépeként a krími tatárok kezén.
A területet egészen a 19. századig a moldvai (és általában a nyugati) kancelláriákban Besszarábia néven említik, a törököknél és tatároknál Budzsák néven szerepel, ami tatár nyelven ‘sarkot’ jelent (mint ahogy azt maga a tatár származású Dimitrie Cantemir írja híres, Descriptio Moldaviae című munkájában, 1714–1716 között).
Mekkora volt a Budzsák kiterjedése? Valamiféle automatizmusból következően sokan úgy tartják, a tatárok/törökök által uralt terület csupán a ma Ukrajnához tartozó, Dnyeszter és Duna közötti területet jelentette. Ez az elképzelés teljesen hibás: a 16. század elejétől a 18. század végéig (technikailag az 1812-es török–orosz békekötésig) török/tatár kézen levő Budzsák ennél jóval nagyobb volt. A Dnyeszter partján felnyúlott egészen Csöbörcsökig, amelyet hat másik faluval együtt 1595-ben kapott meg a krími tatár kán – ugyanakkor Csöbörcsök és környéke már nem a budzsáki, hanem a krími tatároké volt. Innen egy nagyjából egyenes kelet-nyugati vonal mentén tartott a budzsáki–moldvai határ a Prut felé, egészen a moldvai Bârlad/Barlád magasságáig. Igaz, egy csík a Prut mellett, a Codrii Tigheciului/Tigheci erdőség a moldvaiak kezében maradt – erről Dimitrie Cantemir azt mondja, hogy ez a legjobb védelem a „szkíták” (tatárok) ellen.
„Fővárosa Smoila”
Az 1600-as évek legelején a Budzsákban élő tatárok önállósodnak, „autonómiát kapnak”, a Krími Kánság részfejedelemségévé válnak, saját vezetővel, Cantemir pasával, aki nem más, mint a későbbi moldvai fejedelem, Dimitrie Cantemir nagyapja. A 40 ezer harcosból álló budzsáki tatárhorda jelentős tényező volt a térségben, hisz folyamatosan rabolta Moldvát, Erdélyt, Lengyelországot és Oroszországot.
Bandinus 1648-ban így ír a Budzsákról: „2. Helyénvaló itt egyet-mást feljegyezni szomszédainkról, hogy belássuk, mekkora veszedelemnek teszi ki magát, aki a Moldvában szétszóródó katolikusoknak lelki táplálékot akar szolgáltatni. A török szomszédsága kelet felől a Puruthnál kezdődik. A legközelebbi város Rhene [Reni], fal nem veszi körül, a Duna mentén, a másik Kilie [Kilia], fallal körülvéve a Duna déli részén. Rhenénél óriási puszták kezdődnek, melyeket Bucsaknak hívnak a Duna s a Dnyeszter között. Béke idején 60 falu van ott. Fővárosa Smoila [Ismail]. 3. E pusztaságra húzódnak a tatárok, valahányszor a szomszéd keresztény vidékeket pusztításaikkal nyugtalanítják. Itt néhány évvel ezelőtt tanyát vert a nevezetes tatárvezér, Kantamir, és mintegy 15 éven át pusztította Lengyelország vidékeit gyakori s félelmetes betöréseivel, s a lengyel csapatokat egy szálig levágta. Hadiszerencséjétől elbizakodva már-már az egész kereszténység megsemmisítésén gondolkodék. Ő ugyanis az erő, vadság s gyorsaság tekintetében kiváló 40 000 katonáját Bucsakban mindig kéznél tartá, s ezeket napról napra szaporítgatá Tatárország minden vidékéről, s azok seregestől jövének a keresztények szabad prédálására. Felbátorítá erre a keresztény fejedelmek között dúló egyenetlenség és viszálykodás.”
A „látható Csöbörcsök”
Nézzük, mi a helyzet Csöbörcsökkel, amely magyar lakossággal rendelkezett. Ennek a helyzete teljesen speciális: tatár kézen van, ám nem tartozik a Budzsákhoz. 1639-ben úgy írja le Niccolo Barsi de Lucca, mint amely település Moldvához tartozik, ám mégis a krími tatár kán egyenes fennhatósága alatt van. Talán ezen különleges helyzete miatt kerül/marad meg a hitterjesztők látókörében – és talán ezért van, hogy „mély” Budzsákban található, a keresztény Moldvához egyáltalán nem kötődő más katolikus településekről semmi hír nincsen, az erdélyi nemesek levelén kívül.
Ugyanakkor az iratok Csöbörcsököt említve azt is elmondják, hogy környékén (vagy inkább ez Budzsákra értendő?) nagy számú katolikus falu található. A csöbörcsöki magyar katolikusokról az első említés 1632-ből való, Paolo Bonnici ferences misszionárius szerint Huși/Huszvárosból kiindulva, a Pruton és a Dnyeszteren túl (hiba: a Dnyeszteren nem kell keresztülmenni), a tatárok pusztáinál található Csöbörcsök 12 faluval, Csöbörcsökön 300 család régen szintén katolikus volt, csak a paphiány miatt átálltak ortodoxnak vagy lutheránusnak. A már idézett Niccolo Barsi de Lucca 1639-es jelentése szerint Csöbörcsök szomszédságában hét másik falu van (hogy katolikus-e vagy sem, nem világos), Csöbörcsökön 30 házban magyar katolikusok élnek, s nemrég épült a templomuk.
A lengyelországi jezsuiták moldvai missziójának 1654. április 6-i jelentése szerint Csöbörcsökön és körülötte mintegy 20 faluban nagyobbrészt katolikus magyarok laknak. Damokos Kázmér, a csíksomlyói ferences kolostor főnöke 1657-ben hat vagy hét katolikus faluról tud Csöbörcsök környékén. A cári szolgálatban álló Turkoly Sámuel 1725. Szentgyörgy hava 10-én levelet küld Asztrachán városából, a Káspi-tenger mellől, amelyben leírja, hogy „Most is Krimben a’ Tatár kám protectioja alatt hét magyar faluk vagynak, a’ mellyekben Magyarul beszélnek. Én azon hét falukban voltam is”. A fentiekből teljesen nyilvánvaló, hogy Turkoly itt Csöbörcsökről és a mellette levő hat faluról ír, amit a Zöld Péter szövegével való szinte szó szerinti egyezés is erősít (a tatár kán védelme alatt állnak/ a tatár kán alattvalói, ezért senki se meri bántani őket).
1767-ben Zöld Péter szinte pedánsan pontosan fogalmaz, mikor azt mondja, „Csöbörcsök városa a krími Tatárország széleiben van, és mellette három másik katolikus falu is található. A város és a három falu a krími kán első feleségének az alattvalói, azért senki se meri őket bántani.” A fentiekből úgy tűnik nekem, Zöld egyáltalán nem túloz, mikor azt állítja, néhány nap alatt 7139 személyt gyóntatott és 2512-t keresztelt meg. Hogy valamiféle következtetést is levonjunk, ők lehetnek azon többezres budzsáki magyarság leszármazottai, akiket az 1702-es levél említ.
A Budzsákban élő magyarokról utolsóként Gegő Elek ad hírt 1838-ban: „A bennmaradtak többnyire neszterfehérvári körzetben laknak [azaz a Dnyeszter mentén, mint Csöbörcsök], s ámbár eloláhosodtak is, a kilii és az iszmaili oláhoktól (a magyar nyelv sajátságát az oláhba átöntvén) igen különböznek. Ezt P. Sándornak s a többi más moldvai magyar rokonainknak, kik Bessarábiát beutazták, tapasztalásaikból.” Talán egyszer majd őket is megtaláljuk...
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)