1956 – három helyszínen
Idén három marosvásárhelyi helyszínen – a Bolyai téri unitárius templomban, a Deus Providebit Tanulmányi Házban és a Vártemplomban – emlékeztek az 1956-os forradalomra és szabadságharcra.
A Bolyai téri unitárius templomban
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete a Bolyai téri unitárius templomban szervezett emlékünnepséget. Az emlékműsor keretében fellépett a Tiberius vonósnégyes, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum furulya- és zeneköre. Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke beszédében Mindszenty Józsefet, Márai Sándort, Borisz Jelcin egykori orosz államfőt és Barack Obama amerikai elnököt is idézte annak érzékeltetésére, hogy az 1956-os magyar forradalom világtörténeti eseménynek számított akkor, mint ahogy annak számít ma, 59 év múlva is. Ezt követően dr. Flender Gyöngyi, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja is szólt az egybegyűltekhez, az 1956-os események vonatkozásait Kálmán Attila történész, a Bolyai líceum tanára ismertette.
A beszédeket és a kultúrműsort követően a templom udvarán, az összetartozás fájánál helyezett el koszorút Flender Gyöngyi konzul, majd az '56-os Moldován Béla saját emlékeit elevenítette fel.
A Deus Providebit Házban
A Magyar Dolgozók Egyesülete és az Erdélyi Magyar Baloldal 18 órától a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban szervezett emlékrendezvényt az 1956-os magyar forradalomról. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, az RMDSZ polgármesterjelöltje rövid történelmi visszatekintésében a forradalom jelentőségéről beszélt. Kiemelte, hogy a II. világháború után ekkor nyilvánult meg először szolidaritás a Kárpát-medencében, és ez a szolidaritás egy olyan ügy mellett bontakozott ki, amilyent 1848-ban tapasztalhatott a medence népe: a szabadság iránti vágy, a zsarnokság elleni harc kovácsolta össze a különböző nemzetiségű embereket. A rendezvényen fellépett Buta Árpád operaénekes, valamint a Bolyai Farkas líceum diákjai, Vizeli Ibolya, Köllő Magor Örs. Műsorvezető Böjthe Róbert Zoltán volt.
A megemlékezés előtt egy perc néma csenddel adóztak a nemrégiben elhunyt Fodor Imre volt vásárhelyi polgármester emlékének. Az RMDSZ részéről Kerekes Károly képviselő volt jelen a rendezvényen.
A Vártemplomban
Az 1956-os Bajtársi Társaság szintén 18 órai kezdettel tartott ünnepi megemlékezést a Vártemplomban. Ezt követően megkoszorúzták a templom udvarán elhelyezett 1956-os emlékművet. Ugyanakkor ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg az 1956-os forradalom kitöréséről a Vártemplomban. Horváth Zoltán budapesti egyetemi tanár, a Romanika könyvkiadó vezetője vetítéssel egybekötött előadást tartott a székelyföldi műemlék templomokról.
A Vártemplom főlelkésze, Ötvös József hangsúlyozta: – Ötvenkilenc évvel ezelőtt nagyon sokan úgy érezték, hogy a nemzetet meg kell menteni. És egy félelemben tartott nemzet ekkor bátor lett. Átélte a mi népünk azt, hogy az élet nem más, mint a félelem és bátorság nagy küzdelme, és ennél nagyobb bátorság, mint puszta kézzel szembemenni a tankokkal, talán nem is volt a történelemben. Sokáig ellenforradalomnak nevezték, nem is volt szabad beszélni róla, most már kimondhatjuk: forradalom volt, szabadságharc. Akiket akkor életfogytiglanra ítéltek, azokat most már kitüntették és a nemzet hőseiként tisztelik.
A Vártemplom udvarán, az ötvenhatosok emlékére állított kopjafánál a Vártemplom kórusa énekelt, majd az Erdélyi 1956-os Bajtársi Társaság Maros megyei szervezete nevében vitéz Rendes Lajos, a marosvásárhelyi RMDSZ nevében Peti András, a 1989. December 21. – Marosvásárhely Mártírváros Egyesület képviselőjeként Hamar Alpár Benjámin, vitéz Kiss József, illetve a Történelmi Vitézi Rend képviselői is elhelyezték a kegyelet virágait. Mindhárom rendezvény színhelyén elhangzott a Himnusz.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

A nyelv mint eszköz
Ha azt hitted, hogy elméleti líceumba jársz és férfiú létedre kosztümöt viselsz, nagyon tévedsz. Komoróczy György nyelvművelő elmagyarázza, miért.
„Az egészség nem ragályos, de ragályos a betegség". Újból és újból eszembe jut a múlt század jeles nyelvművelőjének, Halász Gyulának ez a mondata, mert számos kórokozókat hordozó szó, kifejezés, intézménynév háttérbe szorítja egészséges társait szerte a magyar nyelvterületen, olykor-olykor még a magyarországi közszolgálati médiumokban is.
A Kossuth Rádióban például az iskolanevek használatában azért alakulhatott ki egy bizonyos fokú összevisszaság, mert a határon túli tudósítók szóhasználata nem egységes, az elnevezések idehaza is eltérnek a normatív változattól, és a rádiónál – úgy tűnik – nincs nyelvi szűrő, ezért az adásba kerülő elnevezések nem egészen világosak minden hallgató számára. Valós példával élve: az említett rádió csíkszeredai tudósítója Márton Áron Gimnáziumról beszél (így jó, ma így helyes!), a marosvásárhelyi munkatárs Bolyai Farkas Elméleti Líceumot említ, a temesvári a Bartók Béla Líceum eseményeiről beszél, a brassói pedig az Áprily Lajos Főgimnázium gondjairól számol be... Egy és ugyanazon típusú iskola esetében. Ilyen szempontból nem jobb a helyzet Kolozsváron, Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben sem.
A fő baj a román nyelvi dominanciában keresendő, abban gyökerezik a fordítói hozzá nem értés, amelyet Erdély-szerte bátorít a román oktatási minisztérium iskolanevekről készült listája is. Abban sok rossz – rendszerváltás után született! – magyar iskolanév található (ezért volna jó a listát átdolgozni a kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékének közreműködésével). Eligazító általános szabályként kellene elfogadnunk a normatív változat egységének kialakítását és megőrzését (kivételekkel természetesen számolnunk kell). Nálunk a román iskolanév helyes magyar megfelelőjét kell megkeresnünk, azt a formát, amely megfelel ma az egységes normatív változatnak.
Az általános iskola nem gimnázium
Például a román liceul teoretic normatív magyar megfelelője a gimnázium, nem az elméleti líceum. A szaklíceum helyes megfelelője a szakközépiskola, a műszaki kollégiumé (colegiu tehnic): műszaki szakközépiskola. A magyar nyelvben a líceum csak 1945 előtt volt használatos, akkor egy bizonyos 'felekezeti leányközépiskolá'-t jelentett, ma azonban nincs ilyen iskolatípus sem Magyarországon, sem Romániában. Magyarországon a mai iskolanevek egyikében sincs benne a líceum. Az elméleti líceumot (és általában a líceumot), a szaklíceumot, a műszaki kollégiumot ma talán csak az erdélyi magyarok értik, ha értik.
Ma főgimnázium sincs az iskolanevek normatív változatai közt! Valakik úgy gondolták évekkel ezelőtt, hogy a román colegiul naţional legyen főgimnázium magyarul. Valójában rangsorolt, elit gimnáziumokról van szó, amelyek közt van 6 vagy 8 osztályos (azaz évfolyamú) iskola is, de az elnevezése gimnázium. Régen a 8 osztályos gimnáziumot valóban főgimnáziumnak nevezték, abban az időben volt algimnázium is (a 4 osztályosok), ezek azonban 1934-ben megszűntek.
Más példa: Şcoala gimnazială Petőfi Sándor Gimnázium. A magyar rész helyesen: Petőfi Sándor Általános Iskola, ugyanis a román gimnaziu nem azt a középiskolát jelenti, mint a magyar gimnázium.
Az iskolaneveken kívül még számos olyan elnevezés, kifejezés van nálunk forgalomban, amelyek a rossz fordítások miatt eltérnek a csaknem egységes normatív változattól. Ez pedig megnehezíti a magyarok közti szóértést. Nem kellene megfeledkeznünk a nyelvek közti különbözőségékről, és sokszor tévedés azt gondolnunk, hogy a román és a magyar szó alakra, külső formára is kell, hogy hasonlítson egymásra (liceu – líceum, gimnaziu – gimnázium, colegiu – kollégium stb.) Ilyenkor arra is gondolnunk kell, hogy
óriási különbség van a magyar nyelvi határ és országhatár közt!
Regionális közszolgálati rádióban többször is hallottam mostanában egyetem előtti oktatásról. Magyarul ezt egyszerűen közoktatásnak nevezzük. Ugyancsak a rádióban hallottam (többször is): akik a vizsgán elestek... Aztán kiderült a mondottak alapján: azokról volt szó, akik a vizsgán megbuktak ('elégtelen osztályzatot kaptak'), nem pedig azokról, akik mondjuk megbotlottak vagy elszédültek és elterültek a földön.
Még mindig a rádió: Bikinihez hasonló fürdőkosztüm volt rajta. Helyesen: fürdőruha. Noha az erdélyi magyarban román hatásra széltében-hosszában elterjedt a kosztüm szó helytelen használata (férfikosztüm, síkosztüm), az egységes irodalmi és köznyelvben két jelentése ismert: 1. Ugyanabból az anyagból készült rövid kabátból és szoknyából álló női öltözék. 2. Jelmez (a színházi életben). Nyelvünk szokása szerint tehát kosztümöt csak a nők viselnek, ők vehetnek magukra bikinihez hasonló fürdőruhát, a férfiak viszont fürdőnadrágban strandolnak, öltönyt viselnek, és mindkét nem síruhában sízik.
A szó szerinti fordítás miatt csaknem teljesen kiszorította a használatból a küldőpapír a beutalót, az igazságügyi bélyeg az illetékbélyeget, a perfúzió az infúziót, a reanimáló az intenzív osztályt, a gripa vagy grippa az influenzát. És még lehetne sorolni a megértést nehezítő példákat (tanács – önkormányzat, municípium – megyei jogú város stb.).
Leginkább mégis azon csodálkozom, hogy közszolgálati televízió főszerkesztője néptanácsot (!) emlegetett 2015 szeptemberében egy székelyföldi rádióműsorban (a táncosok a néptanács elől indulnak...). Számára talán fordítás közben az idő is megállt?! A fentiek tükrében talán egyre többen igazat adunk a neves írónak és nyelvművelőnek, Kolozsvári Grandpierre Emilnek:„A nyelv elsősorban az emberi érintkezés eszköze, és csak századsorban a tudomány tárgya".
KOMORÓCZY GYÖRGY
uh.ro

Az „univerzummal” kapcsolatot teremtő alkotás
November 3-án, déli 12 óra 5 perc és 18 másodperckor úgy állt a Nap, hogy sugarai rávilágítottak a Pszeudoszféra tükreire, általuk pedig egy fénysugár megvilágította Bolyai János apjához, Bolyai Farkas írt temesvári levelének a lényegét: „Semmiből egy új, más világot teremtettem”.
A Pszeudoszféra egy olyan modern köztéri alkotás, amelyet 2002. december 15-én, Bolyai János születésének 200. évfordulóján avattak az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság marosvásárhelyi fiókszervezetének kezdeményezésére. Az erre az alkalomra kiírt pályázatra beküldött tervek közül a Horváth Sándor matematikus alkotása nyerte el a zsűri tetszését. Az alkotó, aki a keddi eseményen is jelen volt, elmondta, úgy hozta létre az emlékművet, hogy az működjön is, és ezzel a fényjátékkal, amelyre minden év november 3-án, 12 óra 5 perc és 18 másodperckor sor kerül, „az univerzummal teremt kapcsolatot”.
Azért választotta a november 3-ai dátumot, mert ezen a napon írta Bolyai János apjának a levelet, amely Temesvári levélként rögzült a köztudatban, és amelyben leírja a híres sort: „Semmiből egy új, más világot teremtettem”. Ez a nap tulajdonképpen a nem-euklidészi geometria születésének az időpontja. Horváth Sándor elmondta, ahhoz, hogy ez az alkotás így, ilyen formában létrejöjjön, matematikusnak kellett lennie az alkotónak. Ugyanakkor munkájában segítséget nyújtott Mihály István fizikus, aki a csillagászati számításokat végezte, valamint Orbán László, aki a pályamunka első változatának a számítógépes grafikáját készítette el.
Kedd délben a Bolyai Farkas Gimnázium diákjainak magyarázta el Mihály István fizikatanár, hogy mit fognak látni az adott időpontban, majd Horváth Sándor matematikus, az emlékmű alkotója ismertette az időpont lényegét. Az eseményen jelen volt Csegzi Sándor, a köztéri alkotás kezdeményezője is.
A fénysugár, ahogy az idézetre rávilágít, még néhány napig látható, a déli órában ki lehet menni, meg lehet figyelni, filmezni, fényképezni – hívta fel a figyelmet Horváth Sándor, aki azt is megjegyezte, hogy érdekes módon ezen a napon mindig süt a nap, a kísérlet minden alkalommal megvalósul.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Rendhagyó tudományóra Nagyenyeden
A Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákjai rendhagyó módon ünnepelték meg a héten a Magyar Tudomány Napját, amelyről a Magyar Tudományos Akadémia már 1947-től megemlékezik, ellenben hivatalosan csak 2003-től ünneplik minden év november harmadikán.
A diákok egyrészt vetített előadáson ismerhették meg számos magyar tudós kimagasló tevékenységét, másrészt ők is bemutatókkal készültek, tudósok munkásságát ismertették. A rendezvény – amely része volt az iskolai könyvtárak világhónapja tevékenységsorozatnak – megfelelt a kollégium könyvtárosa, Ercsey Etelka célkitűzésének: a tudományok népszerűsítése és a magyar tudomány jeles képviselői és vívmányai iránti érdeklődés felkeltése.
A Magyar Népmese Napja, az Állatok Világnapja, a németországi meghívásra szervezett „Color My Dreams” olyan kiemelt projektjei a kollégium iskolai könyvtárának, amelyek mágnesként vonzzák a diákságot az olvasás és megismerés birodalmába. Az iskolai könyvtárak világhónapjának tiszteletére rendezett tevékenységsorozat újabb epizódjára november 4-én került sor: ezúttal a Magyar Tudomány Napját ünnepelték.
Mint ismeretes, az MTA már 1947 óta megemlékezik e napról, hivatalosan azonban csak 2003-tól ünneplik minden év november 3-án, azon a napon, amikor Széchenyi István a pozsonyi országgyűlésen egy évi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság megalapítására, s ezzel lehetővé tette a Magyar Tudományos Akadémia létrehozását.
A nemes adomány nem volt hiábavaló, hiszen 1825 óta Magyarország számtalan tudóst, feltalálót adott a világnak, mint az kiderült Dvorácsek Ágoston fizikatanár vetítéséből. A diákok számára nem teljesen ismeretlen adatok hangzottak el, hiszen évente számos hazai és nemzetközi konferencián vagy versenyen vesznek részt eredményesen, ezért Bolyai Farkas, Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Szilárd Leó kimagasló teljesítményeiről alapos ismeretekre tettek szert.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Őszbúcsúztató versmondók
Huszonhat éve versekkel búcsúztatják az őszt a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban. Szombaton szervezték meg a Petőfi Sándor Elhull a virág, eliramlik az élet mottójú Őszi szavalóversenyt.
Ezúttal is megtelt a díszterem verskedvelőkkel. Budapesti, hatvani, csíkszeredai, marosvásárhelyi, szovátai és idén első alkalommal gyimesfelsőloki versmondók is beneveztek a versenyre a helyi Batthyány Ignác Szakközépiskola és a Salamon Ernő Gimnázium versenyzői mellett. Radnóti Miklóstól választották a kötelező verseket, a Szerelmes vers címűt mondták a IX-X. osztályosok, az Il faut laisser címűt a XI-XII-esek.
A Korpos Szabolcs tanár vezette iskolakórus, valamint a hatvani diákok éneke tette még színesebbé a rendezvényt, amelyen a szervezőkön kívül a zsűritagoknak is akadt bőven dolguk. Összesen huszonhárom versmondó kötelező illetve szabadon választott versét hallgatták meg úgy, hogy a végén jegyfelmutatással értékelték az előadásokat. Bajna György újságíró, Drentea-Istók Erzsébet magyartanár, Fodor Györgyi, a Figura Stúdió Színház irodalmi titkára, Pál Judit magyartanár, Ráduly Andrea egykori szavaló, Varga Gyöngyi román-magyar szakos tanár, valamint a zsűri elnöke, Dézsi Szilárd rendező tetszését leginkább a házigazda iskola diákjai nyerték el. Tizenegy jelentkezőből nyolcan díjat érdemeltek.
A IX-X. osztályosok közül első díjat nyert Kedves Tamás Hanga, a Salamon Ernő Gimnázium diákja, második Kaltenecker Evelin, a budapesti Veres Pálné Gimnáziumból, harmadik díjazott Dezső Renáta a házigazda iskola diákja. Dicséretben részesült Nagy György Kriszta salamonos diák és Kelemen Szabolcs, a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium diákja.
A XI-XII. osztályosok közül az első három díjazott salamonos diák, Darvas Emőke nyerte az első díjat, második Varga Katalin-Eszter, harmadik pedig Ambrus Dorottya. Dicséretet érdemelt Szalma Szilárd, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium versmondója és Berki Eliza, a hatvani Széchenyi István Római Katolikus Középiskola diákja.
A közönségnek a salamonos Domokos Orsolya és Lőrincz Adrienn szavalata tetszett. A különdíjak idén sem maradtak el. Az Árus Zsolt által felajánlott díjat Ambrus Dorottya vehette át, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége díját Darvas Emőkének adták, Bajna György újságíró Kelemen Szabolcs versmondását értékelte, Gergely Géza magyartanár pedig Kedves Tamás Hangának ajándékozta kötetét.
Érdemoklevél és Varga Lőrinc által készített ajándék járt minden versmondónak, felkészítő tanárnak. A versenyzőket pedig hasznos tanácsokkal tarisznyálta fel a zsűri elnöke.
Tamás Gyopár
Székelyhon.ro

Diákok a nem anyanyelvi szintű román oktatásért
Egyetlen este alatt több mint ötszáz diák válaszolt a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége azon felhívására, amivel a román nyelv oktatásáról szóló közvéleménykutatásukat népszerűsítették.
Ismét felbukkanni látszik az az évek óta húzódó ügy, mely a román nyelv nem anyanyelvi szinten történő oktatását célozza a kisebbségek körében. A téma apropója a november tizenhetedikén ünnepelt diákjogok világnapja alkalmából szervezett Cotroceni-palotabeli találkozó a diákszövetségek képviselőivel. Erre hivatalos a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (MAKOSZ) is.
Hétfőn kora este indították internetes útjára azt a MAKOSZ által összeállított kérdőívet, amelynek népszerűségéről a diákszövetség kommunikációs referense, Gáspárik Márton érdeklődésünkre elmondta: aznap este nyolc órakor már félezren töltötték ki. A diákszövetség Facebook-oldalán is elérhető kérdőívnek a kitöltése néhány percbe telik.
A MAKOSZ-t az Országos Diáktanács tagjai hívták meg arra a Cotroceni-palotában tartandó találkozásra, melyet november 17-én, a diákjogok világnapján tartanak, és ahova a diákok képviselői mellett oktatásügyben illetékes szakemberek hivatalosak. „Ezen a találkozón egy konkrét céllal szeretnénk előállni: mégpedig azzal, hogy a magyar és a többi kisebbségi diák ne ugyanolyan szinten tanulja a románt, mint a román anyanyelvűek. Konkrét számokkal és adatokkal szeretnénk Bukarestbe menni, amelyek azt bizonyítják: erre igény van, és szükséges a változtatás” – mondta a Bolyai Farkas Gimnázium diákja.
Gáspárik elmondta: a végzősök szinte csak irodalmi műveket elemeznek, ami azért nincs rendjén, mert kenyeret még mindig nem tudnak románul vásárolni, és ezen elemzések tökéletes megtanulásával még nem fogják tudni megkeresi a kenyerüket.
Horváth Gabriella, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Maros megyei elnöke jó kezdeményezésnek tartja, de leginkább az alkalmazását várja a román nyelv nem anyanyelvi szinten történő oktatásának. „Főleg az érettséginél lenne nagyon fontos, hogy ne ugyanolyan szintű anyagot követeljenek” – hangsúlyozta, majd ő is azon kifogásának adott hangot, miszerint az iskolában leadott tananyagnak nincs köze a mindennapi kommunikációhoz.
A MAKOSZ kommunikációs referense azt is elmondta: a továbbiakban tisztázniuk kell, hogy hol tartanak az ügyben érdekképviseleti szinten. Így tűnik, így vannak ezzel azok a tanárok is, akik az előző években részt vettek azokban a munkacsoportokban, melyeknek feladata a kisebbségi igényekhez alakított tanterv kidolgozása volt.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Kincs a birtokunkban
Meghatóan szép ünneppé tették a magyar nyelv napját a marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskolában. A könyvtárban reggeltől délig követték egymást a kihelyezett irodalomórák, a felolvasómaraton, ünneplőbe öltözött diákokkal, akik maguk választották ki és mutatták be az anyanyelvről szóló szövegeket. A közismert vagy kevésbé ismert versek, prózai írások mellett először hallott szövegek is megszólaltak, s a diákok az idei könyvvásárra megjelent legújabb köteteket is kimazsolázták. Ahányan voltak, annyifélét választottak, alig néhányan hozták ugyanazt. És ahogy felolvasták, kifejezően vagy kicsit botladozva kirajzolódott, hogy mi mindenre alkalmas a magyar nyelv, lehet a legfinomabb humor, a játékosság, a fennköltség, a súlyos gondolatok, a drámaiság, a legmélyebb érzelmek és gondolatok, a tudományos igazságok kifejezésének az eszköze.
Eddig is tisztában voltak a magyar nyelv szépségével és egyediségével, de a legjobban tetsző szöveg kiválasztása során még inkább meggyőződtek arról, hogy milyen kincs van a birtokukban – mondták a IX. C osztály diákjai, Gáspár Orsolya, Bajnoczki Zsuzsanna és Székely Ferenc. Tanáraik pedig, Sikó Olga és a következő kilencedik osztállyal a könyvtárba érkező Murvai Éva azt nyilatkozták, hogy örülnek ennek a lehetőségnek, amit a diákok komolyan vettek, s a válogatás során szembesülhettek az anyanyelv fontosságával és szerepével. A felkészülés érzelmi kötődésüket erősítette, s azzal, hogy gyakorolni kellett a hangos olvasást, fejlesztette előadókészségüket is.
A felolvasómaraton kisebbek és nagyobbak körében a könyvtár mellett az osztályokban is zajlott.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Középiskolás kutatók konferenciája
Minden erdélyi régióból érkeznek középiskolások a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Gimnázium, ahol november 27. és 29. között szervezik meg a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciáját (Tudek).
A tudományos seregszemlére, amely az Európa ifjúsági fővárosa rendezvénysorozatba illeszkedik, 102 előadás 161 szerzőjét várják a szervezők. Így a kincses város idén nemcsak jelentős ifjúsági, kulturális fesztiválok vagy az első erdélyi magyar középiskolás sportolimpia, hanem egy rangos tudományos konferencia helyszíne is.
Az áprilisban megszervezett XXXII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia (OTDK) első határon túli szekciójának fizika, földtudományok és matematika szekciója (FiFöMa) után az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) kistestvérének tekinthető Tudek résztvevői tapasztalhatják meg Kolozsvár pezsgő ifjúsági életét.
A konferenciára 14 éve a magyarországi Kutató Diákok Országos Szövetségének égisze alatt kerül sor, amelynek tevékenységét Csermely Péter, a budapesti Semmelweis-egyetem professzora kezdeményezte és támogatja. A szervezet elsődleges feladatául tűzte ki a tudományos diákkörök megalakulásának és működésének támogatását. A Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának (Tudok) megszervezésével teret biztosítottak a kutató diákok és tanárok eszmecseréjének, megmérettetésének.
Az első alkalommal 2000-ben tartott rendezvény nyitott a teljes Kárpát-medencei magyarság felé. Népszerűségének növekedése 2002-ben már szükségessé tette regionális konferenciák megszervezését, így született meg a Tudek is, amelynek első helyszíne Marosvásárhely volt, ahol a Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium biztosította, hogy az erdélyi konferenciák sora megfelelő színvonalon induljon. 2007-től kezdődően a Tudek a román tanügyminisztérium által elismert, majd egy évvel későbbtől már támogatott versennyé vált. Ugyanakkor a Sapientia-tudományegyetem kolozsvári kara és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem is előnyben részesíti a Tudek díjazottjait a felvételin.
A legnépesebb diák-kutatócsoporttal hagyományosan a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Gimnázium és a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium érkezik. Ezekben az iskolákban több tudományterületen is elkötelezett pedagógusok irányítják a diákok kutatómunkáját, akik az elmúlt évtizedben jelentős eredményeket értek el különböző konferenciákon, a Természet világa folyóirat pályázatain.
Az idei seregszemlén a diákok biológia, környezettudományok, fizika–kémia, matematika–informatika, irodalom- és művelődéstörténet, néprajz, történelem, pszichológia és szociológia–közgazdaság szekcióban mutatják be kutatási témájukat. A zsűri elnöke Sipos Gábor egyetemi tanár, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke. A szekciók három tagú zsűrijét neves egyetemi szakemberek alkotják a Babeş–Bolyai Tudományegyetemről, illetve a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemről.
A konferencia fővédnöke Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. A megnyitót november 27-én, pénteken 19.00 órakor tartják a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Szombaton délelőtt kerül sor a szekciók üléseire, ahol a diákok 10 perces előadás keretében mutatják be kutatási eredményeiket. A díjkiosztó gálát este 7 órakor tartják a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Aula Magna dísztermében.
Krónika (Kolozsvár)

Csak tiszta forrásból – népdal és nótaverseny
A marosvásárhelyi Kéknefelejcs Nótatársulat és a csíkszeredai Tiszta Forrás Alapítvány Csak tiszta forrásból címmel először szervezett népdal- és nótaversenyt. A verseny célja a tehetségek felkutatása, hagyományaink ápolása, megőrzése, a magyar népdalok megismertetése és megszerettetése a gyermekekkel és a fiatalokkal.
A verseny első fordulóját a Bolyai Farkas Elméleti Líceum amfiteátrumában tartották, ahol négy korosztályban 167-en vettek részt. Az advent első vasárnapján tartott döntőben 75-en mérték össze népdal- és nótaéneklési tudásukat a Maros Művészegyüttes termében. A rangos rendezvényről Ábrám Tibor, a Kéknefelejcs Nótatársulat vezetője, népdal- és nótaénekes számolt be lapunknak.
A verseny során a tiszta, csengő hangot, a szép hangszínt, az összeállított listán szereplő népdalok értékét és az előadásmód hitelességét, meggyőző erejét értékelte a zsűri, amelynek tagjai dr. Buta Árpád Attila, Kacsó Ildikó, Dobos Krisztina, Koszorús Kálmán, illetve az elemi osztályosok kategóriájában: Biró Éva, Kiss Annamária, Antal Rozália, Boros Emese valamint Kádár Barna Zsolt voltak.
A színvonalas versenyen az első-második osztályosok kategóriájában első helyezett lett az ákosfalvi Nagy Szabolcs Botond, második a mezőpaniti Barabási Beatrix Andrea és a nyárádtői Zilinszki Delinke Dorottya, harmadik a körtvélyfáji Antal Péter és a nyárádszeredai Siklódi Réka.
A harmadik-negyedik osztályosok közül első helyre a csittszentiváni Gálfalvi Rebeka Evelin, második helyre a csibai Lőrincz Beatrisz és a nyárádremetei Fodor Dániel, harmadik helyre a nyárádgálfalvi Kelemen Karola és a nyárádszentbenedeki Kilyén Kincső került.
A 11-14 évesek korosztályában a székelyhodosi Nemes Barbara és a mezőpaniti Nagy Szilvia bizonyult a legjobbnak. Második helyezett lett a nyárádszeredai Aszalós Hilda, harmadik pedig a gyulakuti Varga István.
A középiskolások, azaz a 15-18 évesek korosztályában a segesvári Kerekes Kingát illette az első hely. Második szintén a segesvári Fülöp Emese Andrea lett. S hogy a sor ne szakadjon meg, a harmadik díj is Segesvárra ment, Szabó Helgáé lett.
A felnőttkorosztályban a zsűri nem ítélt oda első és második helyezést, a harmadik díjat a mezőpaniti Bodó Csaba Loránd kapta. Különdíjban részesült a kisiratosi (Arad) megye Szécsényi Adalbert.
A jó hangulatú rendezvénynek lesz folytatása, melyet a Kéknefelejcs Nótatársulat vállal fel továbbra is.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Mérlegen a 25 esztendő
Csütörtökön nagyszabású rendezvénnyel ünnepli a Szatmárnémeti RMDSZ megalapításának 25 éves évfordulóját. Ennek kapcsán Kereskényi Gábor elnök foglalta össze a szervezet elmúlt negyed évszázada során elért legfontosabb eredményeket.
December 10-én 18 órai kezdettel a Szakszervezetek Művelődési Házának nagytermében ünnepli a Szatmárnémeti RMDSZ alapításának 25. évfordulóját.
Az ünnepi rendezvényen díjazni fogják a szervezetben az elmúlt két és fél évtizedben fontos szerepet betöltő személyiségeket, felszólal majd Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke és fellép a Csík zenekar is.
A rendezvényre a belépők rekordidő alatt, két nap alatt fogytak el.
Az ünnepi pillanathoz közeledve Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, a Szatmárnémeti RMDSZ elnöke összegezte a szervezet által elért eredményeket. Az írást változtatások nélkül tesszük közzé.
Mérlegen a 25 esztendő
Közösségünk néhány fontosabb eredménye a számok tükrében
I. Restitutio in integrum
A restitúció Románia szintjén az utóbbi időben sajnos megtorpant, sőt (látva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyét) visszarendeződési törekvések figyelhetők meg. Szatmárnémetiben a visszaszolgáltatások folyamatát 2010-re nagyjából lezárta a város: egyházi és világi javaink nagy része visszatért jogos tulajdonosához, a jogutódokhoz, illetve örökösökhöz.
A jogtalanul elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása keretén belül történelmi magyar egyházainknak visszajuttattunk 22 központi épület-ingatlant és közel 361,5 hektár földterületet Szatmárnémeti város területén, a következő leosztásban:
- Római Katolikus Püspökség: 15 épület és 261,7258 ha földterület
- Láncos Református Egyházközség: 6 épület és 49,4670 ha földterület
- Németi Református Egyházközség: 1 épület és 21,3404 ha földterület
- Szent Miklós Magyar Görög-Katolikus Parókia: 25,1837 ha földterület.
A szatmárnémeti restitúciók mellett megemlíthetjük a szomszédos Pálfalvai Református Egyházközség által visszakapott 3 épületet és 6247 ha földterületet.
II. Utcák, terek magyar elnevezései
A 90-es évek elején érdekvédelmünk mindössze hét magyar személyiségről elnevezett utca nevét tudta megtartani (Ady Endre, Bartók Béla, Bolyai Farkas, Dsida Jenő, József Attila, Lükő Béla, Petőfi Sándor) és az 1990 és 2004 közötti időszakban csupán egy (!) új utcanevet sikerült adni (Hám János). 2004-ben a Gradina Romei mellett megjelent a Kossuth-kert felirat is városunk egyik legszebb övezetének bejáratán.
2004-től egy dinamikus tanácsosi gárda, a magyar polgármester és nem utolsó sorban az új idők szava hatására 11 magyar személyiségről neveztünk el utcát városunkban: Ács Alajos, Bethlen Gábor, Jean Calvin, Csipler Sándor, Gellért Sándor, Kaffka Margit, Károli Gáspár, Krúdy Gyula, Páskándi Géza, Ruha István, Scheffler János, Teleki Blanka. (Szándékosan soroltam ide a nagy reformátort, Jean Calvint, hisz gondolhatja a kedves Olvasó, hogy az ő személye inkább hozzánk áll közelebb, mint a többségi nemzet tanácsosaihoz.)
Az RMDSZ-frakció javaslatára 2008-tól mintegy általánossá vált az az eljárás, hogy amennyiben új utcaneveket adunk Szatmárnémetiben és ezek személynevek, akkor fele-fele arányban javasol a magyar és a román közösség neveket, amennyiben az új utcák semleges nevek, akkor pedig a felirat román és magyar nyelven is meg kell jelenjen a táblákon. Ennek eredményeképpen írhattuk ki magyarul is a Mese, Mező, Gesztenye, Cseresznyefa, Kertész, Betyár, Rigó, Termés, Bodza, Kalász, Kaptár utcák elnevezéseit magyar nyelven is.
Persze a fentebb említett enyhülés, és az új idők szava a román kollégáinknál még nem tart ott, hogy támogassanak bennünket a város történelmi utcaneveinek megnyugtató rendezésében. Bízunk azonban abban, hogy ebben a kérdéskörben is lesz pozitív elmozdulás a közeljövőben.
III. A kétnyelvűség egyéb megnyilvánulásai
A városi tanács RMDSZ frakciója következetesen zászlajára tűzte az anyanyelvhasználat kérdését. A 215/2001-es helyi közigazgatásról szóló törvény megadta a jogszabályi kereteket az anyanyelvhasználat bővítésére, kiterjesztésére. Ennek nyomán - de nagy politikai csatározások árán - kerülhetett ki Szatmárnémeti bejáratához a háromnyelvű helységnévtábla 2003-ban.
2004-től e témában is számos kézzelfogható eredmény született: a városháza alárendeltségében működő közintézményeinek megnevezése kifüggesztetett magyar nyelven is. Sok polgártársunk számára szimbolikus jelentőséggel bír, ha meglátja az Anyakönyvi Hivatal, a Lakossági Ügyfélfogadó Iroda, Lakosságnyilvántartó Igazgatóság, Helyi Rendőrség, Szociális Közszolgálat, Transurban Közlekedési Vállalat stb. táblákat az intézmények bejáratainál.
Ugyanakkor ennél is fontosabb, hogy az állampolgárok ügyes-bajos dolgaikat magyarul is a hivatalnok tudtára tudják adni, azok pedig magyarul (is) tudjanak választ adni. Ezért különösen figyeltünk arra, amikor résztvettünk a városvezetésben, hogy a Városi Tanács alárendeltségében működö minden intézményben, ahol a lakossággal közvetlen kapcsolattartás szükséges, rendelkezésre álljanak magyarul tudó tisztviselők.
Az anyakönyvi eljárások során pedig felemelő érzés, hogy a házzasságkötés „igen"-jét immár több éve anyanyelvén mondhatja ki a boldog pár.
IV. Emlékjelhagyások
1990-től lehetőség nyílt arra, hogy a szatmárnémeti magyar közösség szobrok, emléktáblák állításával elmékezzen meg nagyjairól. Ez a lehetőség sokáig csak elméleti síkon létezett ugyanis minden köztéri szoborállításhoz a városi tanács jóváhagyása szükséges. E helyen feltétlenül szót kell ejtenünk Muzsnay Árpád művelődésszervezőről, a Szatmárnémeti Kölcsey Kör elnökéről, a megyei RMDSZ egykori elnökéről, akinek munkássága nélkül biztosan szegényebb lenne városunk néhány büszttel.
Szatmárnémetiben a Kölcsey Kör, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a városi RMDSZ égisze alatt felavatott emléktáblák és szobrok:
- Kölcsey Ferenc szobor (1991, Lakatos Pál alkotása és ajándéka, a felállítási munkálatokat Kovács Albert vezette)
- Dsida Jenő emléktábla (1992, Kovács Albert kivitelezte)
- Szilágyi Domokos szobor (1993, Kolozsi Tibor első köztéri szobra, a talapzat és a műkő-változat kivitelezője Kovács Albert, a most látható bronz változatot a marosvásárhelyi Balogh József öntötte)
- Dsida Jenő szobor (1997, Andrási Kurta János alkotása, a talapzatot Kovács Albert készítette, a talapzatot borító márványtáblákat Benedek Piroska ajándékozta)
- Páskándi Géza büszt (1998, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziubman található, Laborcz Mónika alkotása) - Petőfi Sándor emléktábla (1998, kivitelező Kovács Albert, a tábla Benedek Piroska ajándéka)
- Gonzeczky János emléktábla (1999, kivitelező Kovács Albert)
- Kovács Leó háromnyelvű emléktáblája (2000, kivitelező Kovács Albert, a táblák Benedek Piroska ajándéka - 8 éve eltűnt)
- Petőfi Sándor szobor (2004, Deák Árpád alkotása, a talapzat márványborítása Benedek Piroska ajándéka
- Jakabffy Elemér emléktábla (2008, a feliratot a Szatmári Friss Újság kiviteleztette, a tábla Benedek Piroska ajándéka)
- Olajos Béla emléktábla (2010, kivitelező Kovács Albert)
- Kiss Gedeon szobor (2010, Szodoray-Parádi Hajnalka alkotása. Ötletgazda: Békéssy Erzsébet)
- II. Rákóczi Ferenc mellszobra (2012, Deák Árpád alkotása, talapzat: Szlézinger Marcel)
- Mohy Sándor emléktábla (2012, kivitelező Kovács Albert)
- Az 1970-es árvíz áldozatainak emléktáblája (2015, kivitelező a Promocraft kft.)
A fentieken kívül egyházaink és civil szervezeteink is jeleskedtek az emlékjelhagyás tekintetében, mely akciókat minden esetben az RMDSZ városi szervezete, illetve önkormányzati tisztségviselői is felkaroltak. Ide sorolható a Szatmárnémeti Római Katolikus Egyházmegye által állíttatott három köztéri alkotás és a Szamos-negyedi Református Egyházközség által kezdeményezett Bethlen-szobor, valamint a Németi református templom kertjében található Doni Hősök Emlékműve:
- Hám János püspök szobra (1999, Lakatos Pál alkotása)
- Bethlen Gábor szobor (2007, Erdei István alkotása)
- Árpádházi Szent Erzsébet szobra (2008, Gergely Zoltán alkotása)
- Az új, egész alakos Hám János szobor (2015, Zagyva László alkotása)
A hagyományápoláshoz nagymértékben hozzájárultak civil szervezeteink, történelmi magyar egyházaink és intézményeink, akiknek köszönhetően emléktábla hirdeti Krúdy Gyula, Katona Mihály, Luby Margit, Bánhidi Antal és Gróf Széchenyi István nevét, emlékmű készült Pfaff Ferencről, szobor Csipler Sándorról és dombormű Ács Alajosról. Ez többek között az Ady Endre Társaság, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a Széchenyi Emlékbizottság, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Szatmárnémeti Fiókja munkáját dícséri.
V. Közösségmegtartó és építő rendezvények
1990-től városunk magyarsága szabadon élhetett a gyülekezési szabadság jogával, megemlékezve dicső elődeinkről, történelmünk fordulópontjairól, valamint lehetőség nyílt újabb és újabb művelődési rendezvények szervezésére.
A Szatmárnémeti RMDSZ a Szent István Körrel és később a Magyar Ifjúsági Kezdeményezéssel (MIK) karöltve minden évben méltóképpen megemlékezett Március 15., Augusztus 20., Október 6. és Október 23. jelentőségéről. A Szent-Györgyi Albert Társaság megszervezte a Hajnal akar lenni népdalversenyt és a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt, a Madisz a Gyereknapot, a Húsvéti és Karácsonyi ünnepvárót, táncházat és számos kirándulást, a MIK az Ifjúsági Napokat és a Partiumi Teremfoci Kupát, az RMDSZ az ingyenes jogi tanácsadást, lakossági fórumokat, a farsangi és szilveszteri bált, akad tehát rendezvény bőven, pezseg a szervezeti élet. S ebbe a pezsgésbe új életet vitt a 2012-ben megalakult Nőszervezetünk.
Engedjék meg azonban hogy két - immár hagyományossá vált - nagy rendezvényünket kiemeljm: a Partiumi Magyar Napokat 2015-ben tizennegyedik alkalommal, a Családi Hétvégét pedig tizedjére szerveztük meg. A szatmáriak ugyanis megérdemlik azt, hogy legyen két polgári jellegű rendezvény egy évben, ami csak róluk szól, nekik szól, szatmáriaknak, kicsiknek és nagyoknak egyaránt, ami az ő ünnepük. S hogy mennyire magukénak érzik a szatmáriak ezeket az ünnepeket, állon itt bizonyságul a 14. Partiumi Magyar Napok néhány statisztikai adata: 8 nap, 15 helyszín, több mint 150 program, 50.000 feletti résztvevő, 137 önkéntes szervező, 672 fellépő, több mint 3.000 gyermek-látogató, közel 150 rendfenntartó, 1.020 liter bográcsos étel, 3.360 liter sör, 8.000 feletti kattintás fotósaink részéről, 78 órányi videóanyag, 25 partner civil szervezet, 29 médiatámogató, 70 szponzor.
Íme néhány megvalósítás, az elmúlt 25 év történetéből. Ez a pár sor természetesen alkalmatlan arra, hogy felidézze az eredmények mögötti fáradságos munkát. A sokak kitartó munkáját, amiért e helyen is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik talán szeretteiktől vették el az időt egy még nagyobb családért, a szatmárnémeti magyarságért.
szatmar.ro

Az oktatástól a kutatásig
A Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem ambíciós tervei
December 4-én, pénteken délután a marosvásárhelyi Mihai Eminescu Művelődési központban érdekes nyílt műhelymunkát tartott a Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem. A rendezvényre, amelyen műszaki újdonságokat, érdekességeket láthattak az érdeklődők, több mint 500, nagyrészt középiskolás diák volt kíváncsi. Az innovációkat a Kulturális Tudományegyetem, a Petru Maior, a Sapientia EMTE, az Elektromaros és Bolyai Farkas líceumok diákjai, valamint a Fomco Kft. , az Ecomotive Kft. és a 3D Creativity Kft., illetve több cég munkatársai mutatták be. A rendezvényt követően dr. Csegzi Sándorral, a Kulturális és Tudományegyetem vezetőjével beszélgettünk.
– Nagyon sok érdekes, új műszaki berendezést vonultattak fel pénteken. Ön szerint melyek voltak a fontosabbak?
– Nehéz lenne felsorolni, hogy a különböző műhelyekben mennyi érdekes, gyakorlati alkalmazásra is megfelelő újítást, találmányt mutattak be meghívottaink. Ezek közül négy országos szinten új fejlesztésnek minősül. Megemlíthetem a Sapientia EMTE pneumobilját, a Fomco cég koncepcióját, amely az elektromos gépkocsik töltőállomásainak létrehozásán, meghonosításán dolgozik, azzal a céllal, hogy nálunk is használható legyen ez az alternatív közlekedési eszköz. Beszélhetek olyan önjáró szerkezetről is, mint például a Kulturális és Tudományegyetem munkatársai által kidolgozott robot, amelyet be lehet építeni fűnyíró gépekbe. Van ugyan világszerte ilyen gép, de mi olcsóbb megoldáson dolgozunk. Losonczi Lajos, a Sapientia EMTE tanára bemutatta a már levédett, körhengeres szivattyúrendszerét. Érdekes volt a 3D Creativity Kft. által bemutatott 3 D-s nyomtató, amelyet temesvári partnereiktől hoztak Marosvásárhelyre. A cég nemcsak nyomtatással, hanem a nyomtatók műszaki fejlesztésével is foglalkozik. Fontos tevékenységi területük a biológiailag lebomló anyagok hasznosítása, alkalmazása, melyekről a rendezvényen is láthattunk érdekes kísérleteket.
– Különös elégtétel, hogy nagyon sok középiskolás diák látogatta meg a kiállítást.
– Az a koncepciónk, hogy minden korosztálynak érdekességet, tanulmányoznivalót ajánljunk, mivel folyamatban gondolkodunk. Első lépésként a gyerekeknek, V–VIII. osztályos tanulóknak kínáljuk azt a lehetőséget, hogy távirányitású autómodelleket készítsenek. Aztán a felsőbb korosztálybeliek már komolyabb, önjáró járműveket készíthetnek, az egyetemisták – műszaki ismereteiket gyakorlatba ültetve – drónokat, robotokat állíthatnak össze, míg a tanárok, az újítók, a feltalálók ezek gyakorlati alkalmazásával foglalkozhatnak. A lektoraink nagy része is hobbiként kezdett ezzel a szakterülettel foglalkozni, majd fokozatosan halmozta az elméleti és gyakorlati tudást, és így most már a szakmában vagy akár a kutatásban is használja az ismereteket. Mi hiánypótló és katalizátor szerepet szeretnénk betölteni az oktatási rendszerben. Hiánypótló, mert olyan területet szeretnénk a felnőttoktatás terén megcélozni, ami kimaradt az állami intézmények látóköréből. Gondolok itt a tizenkét osztályt végzett, de nem érettségizett diákokra, vagy nyolc, illetve a tíz osztályt befejezőkre, akik nem bírnak meg egy egyetemi képzést, de jó szakemberekké válhatnak. Emellett pedig olyan tanfolyamokat indítottunk be, amelyekre van igény a munkaerőpiacon. Mielőtt meghirdettük volna a kurzusokat, illetve azt követően is több mint 20 céget kerestem fel személyesen és ajánlottam nekik képzési lehetőséget. Ma hat céggel van szerződésünk, amelyek munkahelyet kínálnak, majd a megfelelő személy alkalmazását követően nálunk elvégeztetik a szaktanfolyamot. S míg az elméleti képzést tantermeinkben tartják az oktatók, addig a gyakorlatot a cégek székhelyén, azon a gépen végzik, amelyen dolgoznak. Természetesen a tanfolyam költségeit is állják a cégek. Itt elsősorban az ún. CNC – számítógép-vezérlésű – fémforgácsoló gépkezelői tanfolyamra gondolok, amelyet az Imatex céggel, vagy az automatizálási technikus szakra, amelyet a gázvállalattal közösen szerveztünk. S most már az ugyanilyen elv alapján működő fafeldolgozói szakmához is igényelnek képzett munkaerőt. A két kiemelkedő tanfolyam mellett még könyvtárosi, felnőttoktató-képző (formator), ruhatervező, - varró-, idegennyelv- és számítógép- kezelői tanfolyamokat is tartunk. Az automatizálási technikusi képzés 1080, míg a CNC fémforgácsológép-kezelő tanfolyam 720 órából áll. Az ezeket elvégző hallgatók a munkaügyi, illetve a tanügyminisztérium által akkreditált szakdiplomát kapnak. Más felnőttoktató központtól eltérően, nálunk kötelezően megtartjuk mind az elméleti, mind a szakmai képzést. Nem vagyunk diplomagyárak. Ebben az évben tanfolyamainkat összesen 120 hallgató látogatja. Most indítottunk egy újabb CNC-gép-programozói tanfolyamot.
– Miben vállal "katalizátor szerepet" a Kulturális és Tudományegyetem?
– Elsősorban kapcsolatot próbálunk teremteni a különböző műhelyek között. Műszaki fejlesztéssel – nyilván az adott szintnek megfelelően – foglalkoznak a Bolyai és az Elektromaros líceumban, a Petru Maior Egyetemen és a Sapientia EMTE-n, és vannak olyan érdeklődők is, akik intézményen kívül próbálkoznak műszaki innovációval, s ne feledkezzünk meg a különböző cégek kutatási osztályairól sem. A pénteki is olyan célirányos rendezvény volt, amellyel az volt a szándékunk, hogy lehetőséget biztosítsunk a tapasztalatcserére, a találkozásra azoknak, akiknek közös az érdeklődési területe, de különböző helyeken dolgoznak, kutatnak. Nagyon fontosnak tartom, hogy a város vonultassa fel az alkotókészségét. Az önkormányzat kezdeményezésére megalakult a LifetechCity elnevezésű klaszter, amelynek a Kulturális és Tudományegyetem is tagja. Ebbe a csoportba tartozik még az összes marosvásárhelyi egyetem, a megyei kereskedelmi kamara, a 7-es régióközpont, több olyan cég, amely az orvosi kutatás területén dolgozik. Ez utóbbiak nem betegápolással foglalkoznak, hanem a műszaki fejlesztések terén tevékenykednek. Lehet, hogy a felnőttoktatási központnak nem ez a fő feladata, de lehetőségünk van arra, hogy az említett szakterületeken tevékenykedő szakembereket mozgósítsuk, teret ajánlunk az intézményes együttműködésre, a fejlődésre. A pénteki rendezvényen felvonultattuk mindazokat a műszaki berendezéseket, amelyeknek a továbbfejlesztésén az említett intézmények akár közösen is dolgozhatnak, hiszen így pénzt és energiát is megspórolhatunk. Mint ismeretes, többször kísérleteztünk a sztratoszféráig küldött héliumballonnal. Olyan műszereket juttattunk fel 30 – 40 km magasságig, amelyek adatokat szolgáltathattak a klímaváltozásról. Ott vannak a saját fejlesztésű drónok is, amelyeket természeti katasztrófák vagy repülő-balesetekkor használhatnak az emberek, vagy akár az eltűnt roncs keresésére. Ezekbe GPS- vagy GSM-követőrendszereket is be lehet építeni. Minden, a rendezvényen megjelent intézmény és cég, mindamellett, hogy bemutatta, mivel foglalkozik, kapcsolatot teremthetett, s így elindulhatott egy szakmai párbeszéd.
– Nem tűnik túl ambíciósnak ez az elképzelés, tekintve, hogy a mai Kulturális és Tudományegyetem elődje, az 1963-ban létrehozott Népi Egyetem célja csupán a felnőttoktatás volt? Amit önök felvállaltak és terveznek, az már a kutatóközpontok feladatkörébe tartozik.
– A nevet örököltük. Az ebből alakult új intézmény a helyi önkormányzathoz tartozó közhasznú társaságként működik. Az ezt szabályozó helyi tanácsi határozat értelmében az önkormányzat anyagi támogatását fokozatosan megszünteti, ezért önállósulnunk kell. Az ilyen jellegű intézmények a fejlettebb gazdasággal rendelkező országokban is léteztek, ahol ez a típusú oktatási rendszer hozzájárult a szakmai háttérképzés fejlesztéséhez. A név valóban első hallásra megtévesztő, de igyekszünk ehhez méltó intézménnyé felnőni. A magánegyetemek az akkreditációjukkal igazolhatják a minőségi oktatást. Ha sikerül az említett irányba elmozdulni, akkor valóban megvan annak az esélye, hogy kutatóközpontként is működjünk a jövőben. Sajnos, a romániai oktatási rendszer sem a középiskolai, sem az egyetemi szinten nem versenyképes, hiszen számos olyan szakmát oktatnak, amelyre nincs kereslet a munkaerőpiacon, és így inkább a szürkeállomány kivándorlását idézik elő. Ha sikerül akár helyi szinten is kutatási programokat beindítanunk, akkor remélhetjük, hogy némiképp megfékezhetjük ezt a jelenséget. Nem vehetjük fel a versenyt a nagy külföldi egyetemek kutatóközpontjaival, országos szinten is csak "csepp vagyunk a tengerben", de ha sikerül egy olyan fórumot létrehoznunk, ahol találkoznak bizonyos ötletek, megoldások, jövőbeni elképzelések, amelyek helyi szinten a gyakorlatban is kivitelezhető, nyert ügyünk van.
– Ha már itt tartunk, beszéljünk a jövőről.
– Szeretnénk az intézményes hátteret megszilárdítani. A helyi tanács döntése értelmében jövő őszire átköltözhetünk a Mihai Eminescu Kulturális Központból a Iuliu Maniu utca 4. szám alatt levő volt műszaki iskola bentlakásának egyik emeletére. Jelenleg folyamatban van a helyiségek kialakításának a tervezése. Néhány hónap múlva hozzáfogunk az átépítéshez. Itt szeretnénk a klímaváltozás hatásait vizsgáló és követő laboratóriumot létrehozni, ahol meteorológusok, környezeti szakemberek, orvosok és más ehhez kapcsolódó tudományos területen tevékenykedők dolgozhatnak. A hatásvizsgálat mellett olyan sokszorosítható modellt szeretnénk készíteni, amelyet más hasonló nagyságú településeken is alkalmazhatnak a mikroklíma-változás és annak a közösségre gyakorolt hatásának a tanulmányozásában. Ez a klímaközpont nemcsak a tudományos kutatással foglalkozna, hanem a környezettudatos nevelés is egyik feladata lenne. Ezenkívül a Somostetőn, a volt transzformátorház emeletén egy csillagvizsgálót, illetve planetáriumot építünk. Természetesen a munkaerőpiac igényei szerint folytatjuk az akkreditált tanfolyamok szervezését is, hiszen tulajdonképpen ezekből és a fejlesztésre, kutatásra szánt pályázatokból tudjuk majd hosszú távon fenntartani az intézményt, amely, remélem, nemsokára valóban méltó lesz nevéhez.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Összefogást sürgetnek a marosvásárhelyi értelmiségiek
A magyar összefogást sürgetik az idei helyhatósági választáson a lapunk által megkérdezett marosvásárhelyi értelmiségiek.
Mindannyian úgy vélik, a magyar politikai alakulatok együttműködésének nincs alternatívája a megyeszékhelyen. A Vártemplom lelkipásztora, Ötvös József arra hívta fel a figyelmet, hogy a marosvásárhelyi magyar politikai érdekképviselet évről évre gyengül, legalábbis kívülről nézve.
„Sem az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), sem a Magyar Polgári Párt (MPP) nem eléggé erős, de az RMDSZ is gyengül. Úgy érzem, hogy a marosvásárhelyi magyarságnak ma már nincs igazán súlya. Ez a megállapítás éppen úgy érvényes a politikai, mint az egyházi vagy társadalmi életre. Ettől függetlenül még nem késő egy új Marosvásárhelyt építeni. Az, hogy kivel és hogyan, már nem az én dolgom" – fejtette ki a református lelkész.
Generációváltást sürgetnek
Ötvös úgy véli, mivel a Markó Béla, Frunda György, Borbély László, Kelemen Atilla és Kerekes Károly nemzedéke már jócskán elmúlt hatvanesztendős, mielőbb generációváltásra és jó, ütőképes utánpótlásra van szükség. Szerinte a fiatal politikusok, ha nem is tapasztaltabbak, de egy olyan készséggel rendelkeznek, amelylyel az idősebbek nemigen dicsekedhetnek: sokkal jobban tudnak együttműködni egymással, még akkor is, ha más-más pártnak a tagjai.
„Akik még hatalmon vagy székben vannak, akarva-akaratlanul egyfajta '89 előtti politikai koncepcióval érkeztek, és ez rányomta bélyegét a ténykedésükre. Azóta eltelt huszonöt év, felnőtt egy új nemzedék, sokkal színesebb lett a világ, ma már egy kis nemzet sem gondolkodhat egypártrendszerben. Még akkor sem, ha azt a legerősebbnek szeretnénk" – szögezte le Ötvös József.
Szélyes Ferenc színművész szerint már csak azért is lenne jó összefogni, mivel ez a marosvásárhelyi magyarok régi vágya. „A kilencvenes évek elejétől ez a magyarság óhaja, utoljára akkor volt igazi összefogás. Csakhogy azóta nagyot változott a világ, ma már több pártban magyarkodunk, ami nem is baj, csakhogy ilyenkor össze kell fognunk" – mondta a Spectrum Színház művésze és a Csűrszínházi Fesztivál ötletgazdája és főszervezője.
Szélyes reméli, hogy a politikusokban lesz annyi bölcsesség és kompromisszumkészség, hogy a köz érdekében összefogjanak, és egységesen lépjenek fel. „Le kell győzni a személyes indulatokat és becsvágyakat, különben az utolsó vonatot is elszalasztja a vásárhelyi magyarság, s akkor négy év múlva már nem lesz mire felülni" – vélekedett a népszerű színész.
Székely Emese, a Református Kollégium és a Bolyai Farkas Gimnázium tanára hisz az összefogásban, a kivitelezés kapcsán azonban szkeptikus. „Nagyon nagy szükség volna az együttműködésre, de én egy kicsit szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatosan" – fogalmazta meg véleményét a pedagógus. Szerinte vannak jó próbálkozások, főként Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök részéről, ám a felek bizalmatlanok, és időnként be-betartanak egymásnak. „Lehet, hogy egy külső kézre lenne szükség, aki tekintélyével képes belenyúlni a dolgokba, és helyre tenni azokat" – tette hozzá Székely Emese.
„Hiteles jelöltekre van szükség!"
Nagy Miklós Kund szerint örök probléma Marosvásárhelyen az összefogás. A Bernády-ház kuratóriumának alelnöke úgy véli, hogy a vásárhelyiek rendelkeznek már annyi tapasztalattal és bölcsességgel, hogy tudják, a széthúzás csak gyengíti a közösséget. „Azokat az esélyeket, amelyeket esetleg kihasználhatnánk, ha nem fog össze Marosvásárhely magyarsága, nem fogjuk tudni érvényesíteni" – fogalmazott Nagy Miklós Kund, hozzátéve, hogy „mindazért, amit elérünk, valamilyen módon meg kell küzdenünk" és ha szétaprózódnak az erők, ez nem fog sikerülni. Ha lesznek a választások, megtörténhet, hogy néhány száz emberen múlik a siker, vagy a sikertelenség.
„Nem vagyok nagyon optimista ebben a dologban, sokszor tapasztaltuk már, hogy könnyű összefogásról beszélni, de nagyon nehéz, amikor a gyakorlatban meg kell valósítani. Eddig úgy tűnik, hogy minden alkalommal közbejött valami vagy valaki, ami vagy, aki ezt az egységet az utolsó pillanatban is meg tudta bontani" – fejtette ki az alelnök. Szerinte esélyek vannak, ezért kell ezekkel mindenképpen élni. „Reálisan kell hozzáállnunk ehhez a dologhoz, és akkor talán nem lesz okunk az elkeseredésre, amikor arról kell dönteni, hogy kik lesznek a város vezetői" – véli Nagy Miklós Kund.
A Bolyai téri unitárius templom lelkésze, Nagy László szerint „az előttünk álló feladatok és célok megvalósulását csak hiteles emberekkel látom elérhetőnek". Nagy László szerint az a fontos, hogy akik felvállalják a küzdelmet, azok legyenek képesek arra is, hogy el tudják hitetni: a közösségért akarnak tenni és nem személyes érdekből.
„Tudjanak egy olyan kampányt megszervezni és lefolytatni, hogy higgyük el, a kapcsolat nemcsak a választásokig tart, hanem állandó marad a választó és a megválasztott között" – tette hozzá. – Azok pedig, akik a közösségen belül eluralkodó közömbösséget, kiábrándultságot létrehozták, maradjanak távol, hallgassanak el, hiszen ez lehet az összefogás egyik alapja".
Antal Erika, Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

A felnőttben is ott van a gyermek – Rendhagyó irodalomóra KAF-fal
Nyitott, érdeklődő fogadtatás, őszinte kérdések, jól megírt és felolvasott házi feladatok, szépen előadott versek, megzenésített szövegek – így jellemezhető röviden a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium negyedik osztályában kedd délelőtt tartott rendhagyó irodalomóra, ahová Kovács András Ferenc költőt hívta meg Pop Ágnes tanítónő.
A Kossuth-díjas költőt, a Látó folyóirat főszerkesztőjét (képünkön) először Bálint István iskolaigazgató köszöntötte, aki kiemelte Pop Ágnes tanítónő évekre visszanyúló kezdeményezésének jelentőségét is – hiszen Kovács András Ferenc nem az első irodalmár volt, akit a pedagógus elhívott diákjaihoz.
A gyerekség lényege
A rendkívüli magyaróra a házi feladatok ismertetésével vette kezdetét. A negyedik osztályos tanulóknak köszöntőt kellett írniuk Kovács András Ferenchez. Néhányan fel is olvasták a fogalmazásaikat, amelyekből kiderült, hogy melyik a kedvenc KAF-versük, vagy miért örvendenek, hogy ilyen jeles vendég érkezik az osztályukba, sőt még egy rövid verselemzés is elhangzott.
Pop Ágnes elmondta, közös megegyezéssel előre hozták a magyar kultúra napját (január 22.), hogy „az egyik legnagyobb magyar költővel” ünnepelhessék azt meg. Miután valamennyi gyerek elmondott egy-egy verset, László József furulyatanár irányításával pedig énekeltek és zenéltek is, a meghívottnak adták át a szót. A költő negyedik vagy ötödik alkalommal vett részt abban az osztályteremben hasonló rendezvényen, mint mondta, mindig más és más arcokat lát, és az utcán is megszólítják néha azzal, hogy „ismerem a költő bácsit, a Pop Ágnes tanító néni osztályában találkoztunk”.
A felnőttben mindig ott van a gyermek – mondta Kovács András Ferenc, aki azt is elmagyarázta a hallgatóságának, hogyan is van ez, hol rejtőzik a „gyerekség lényege”? „Szívben, fejben, agyban? Vagy tán a szemben, a pillantásban, a mozdulatban, az emlékezetben? Mindezekben benne lehet a gyermeki lény, ahogyan a nyitottságban, a kedvben, a humorban, a kacagásban, abban, ahogy önmagán tud nevetni az ember” – magyarázta.
Miből lesz a vers?
A gyerekeket sok minden érdekelte a költővel kapcsolatban, rengeteg kérdést feltettek. Például arra voltak kíváncsiak, hogy miért ír olykor álnéven? Miért kezdett írni és hány évesen? Mikor jelent meg az első kötete? Honnan ihletődik a versek megírásakor? Miből lesz vers? Miért ír állatokról? Van-e kedvenc állata, és melyik az? Miért van a gyermekversekben annyi nehéz szó?
Végül egy feladványsort is meg kellett fejtenie a költőnek a gyerekek felkérésére: a kiállított rajzaikról ki kellett találnia, hogy melyik milyen verséből ihletődött, mit ábrázol. A rendkívüli óra egy rövid felolvasással végződött: Kovács András Ferenc a legutóbb megjelent verseskötetéből, az Egerek könyvéből olvasott fel három verset.
Érdeklődésünkre, hogy milyen hozadéka van egy ilyen magyarórának, Pop Ágnes elmondta, az olvasás megszerettetését szolgálja elsősorban. Szerinte a gyerekek attól a költőtől vagy írótól, akit személyesen is megismernek, sokkal többet és sokkal nagyobb kedvvel olvasnak. Kovács András Ferenc úgy fogalmazott, hogy számára is élmény egy-egy ilyen találkozó, ahol a gyerekek nyitottak, érdeklődőek és őszinték.
Antal Erika. Krónika (Kolozsvár)

Izgalmas boldogság
Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel, muzikológussal
Karakteres véleményével városunk szellemi életének meghatározó egyénisége. Művészeti titkárként, igazgatóként, majd tanácsosként évtizedeken át irányította a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tevékenységét. 2006-tól a Művészeti Egyetem Zenetanárképző Karának tanára. Tagja a román és a magyar zeneszerzők szövetségének. Tartalmas, érdekes rendezvények szervezésével vezeti a Kemény Zsigmond Társaságot, a Pro Európa Liga társelnöke, részt vesz a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának munkájában, az 1990-ben alakult városi tanács művelődési bizottságában tevékenykedett nyolc éven át.
2003-ban kapta meg a Marosvásárhely díszpolgára címet, és a munkásságát elismerő számos kitüntetés közül itt csak a budapesti Liszt Ferenc Akadémia Bartók–Pásztory-díját, a Román Akadémia George Enescu-díját, a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díját és a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét említjük.
Egy délutánba hajló borongós hétköznapon szőttük, fontuk a szót életéről, a zenéről, a városról, s beszélgetés közben Csíky Boldizsár időnként a zongorához ült, hogy játékával is érzékeltesse a mondottakat. Végül pedig megmutatta azt a rendkívül szakszerű módon felszerelt ötvösműhelyt, ahol ezüst ékszereket készít a családjának.
– Ízig-vérig vásárhelyiként szülővárosodban futottál be figyelemre méltó pályát. Gondolom, nem tévedek abban, hogy a városhoz való ragaszkodásod nagyon mélyről ered.
– A Bolyai középiskolában látható nagyapám tablóképe, aki az Osztrák-Magyar Monarchia királyi közjegyzőjeként a Márton Áron és Bolyai Farkas utcák sarkán álló tornyos házat építtette, s jelentős adománnyal járult hozzá a Kultúrpalota építéséhez is. Édesapám a Vártemplom református lelkésze volt, az ő és az én 1954-es érettségi-tablóm is ugyanennek az iskolának a folyosóin található. Anyám és feleségem családjának élete is e városhoz kötődött.
– Mikor és hol kezdtél el zongorázni?
– Öt-hat éves koromban, az édesapám nyomában, aki elég jól játszott. Később a Kultúrpalota első emeletén levő városi zeneiskolába jártam Erkel Sári nénihez.
– Olvastam, hogy kétszer érettségiztél, hogyan is volt ez?
– A Bolyai középiskolában tettem először érettségi vizsgát, majd egy évre rá a művészeti iskolában is. Improvizációs készségem és a meghallgatott zeneművek kotta nélküli visszajátszása késztette tanáraimat, hogy a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium zeneszerzés szakán meghirdetett helyre irányítsanak. 1955-ben kezdtem meg tanulmányaimat, a zeneszerzés szak hat évre volt tervezve, így diákéveim alatt sokféle nagy élmény részese lehettem, felemelőké, mint az ’56-os események kolozsvári hullámverései, lesújtóké, mint azon a gyűlésen való kényszerű jelenlét, ahol a Diákházban a még nem főtitkár Ceausescu a maga terrorisztikus stílusában kikényszerítette a Bolyai és Babes egyetemek összevonását. Az a feszült hangulat is mély nyomot hagyott bennem, amelyben vártuk, mikor kerül sor ránk, akik 1956 októbere végén a Mátyás-ház lovagtermében megszavaztuk követeléseinket, és társaink egymás után tűntek el közülünk. Ma sem tudom, hogyan úsztuk meg, talán nem voltunk rajta bizonyos helyszíni fényképeken?
– Tanáraid közül kire emlékszel szívesen?
– Az européer műveltségű Sigismund Toduta zeneszerzés-tanárként szigorú professzionális igényességre nevelt. Az egyáltalán nem kevésbé széles látókörű Jagamas Jánostól magyar folklórt és formatant tanultam, esztétikát az imponáló fantáziájú Földes Lászlótól.
– Egyetemi hallgató korodban mire készültél, mi volt az elképzelésed?
– "Gyanús" származásom miatt nem mertem nagy terveket szőni, ezért, amikor lehetőség nyílt, hogy hazatérjek, azt választottam. 1961-ben meghirdették a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkári állását, amire sikeresen vizsgáztam. Csak később jöttem rá elődöm, Bârceanu Klára kitörő lelkesedésének okára, amikor is átadta nekem a posztját. A művészeti titkár ugyanis mindenért felel, attól kezdődően, hogy a vendégművész milyen repertoárt választ, melyik szállodában helyezik el, ki várja érkezésekor, hogy a kiszállásra induló autóbusznak van-e ülésrendje, a partitúrában előírt hangszerek ott vannak-e a próbán, műsorfüzeteket, szakmai jelentéseket ír, ellenőrzi, hogy rendben van-e a koncert kottaanyaga, próbarendet ír, plakátokat tervez, számtalan jóváhagyó aláírásért előszobáz a gyanakvó cenzoroknál és párttitkároknál (mert ugyebár egy értelmiségi már eleve gyanús, egy művészeti értelmiségi kétszeresen, egy nemzetiségi művészeti-klerikális származású értelmiségi négyszeresen gyanús volt), és sorolhatnám tovább.
– Milyenek voltak az első évtizedek? Így kérdem, mert négy évtizedről van szó.
– 1961-ben neveztek ki. Különös érzés volt egy – általam addig idealizált – zenekar életének boszorkánykonyhájába belelátni. A zenekarban magas képzettségű hangszeresek mellett féldilettánsok ültek, akik kijavították a kottában a számukra érdesebbnek tűnő harmóniákat (Bartók is így járt). A párttitkár karmesterek egymást jelentgették fel a városi pártbizottságnál, botcsinálta funkcionáriusok magyarázták a szocialista művészet szerepét, időnként ankétok zajlottak, ahol egyszer a városi pártmegbízott a zenekar morális profilját kivizsgálva, az általa összehívott közgyűlésnek azt dörögte: "elvtársak, eljött az ideje, hogy a felsőbb szervek jól megmossák az alsóbb szerveiket". Néha megjelent egy bőrkabátos fedőneves alak, aki a külföldi művészek kijelentései után érdeklődött. Állandó bakalódás folyt a nagyteremért Tompa Miklós színházigazgatóval (akkoriban a színház is a Kultúrpalotában működött), mindazonáltal szerda esténként egészen jó színvonalú hangversenyek hangzottak el.
– Pályád alakulását illetően miben volt jó és miben nem a művészeti titkári állás?
– Ekkor kezdődött kettős életem. A zeneszerzés egész embert kíván, a zenekar melletti munka szintén. Nagy haszonnal járt viszont egy zenekar mellett annak minden szakmai titkát kitanulni. Nagyzenekari műveimben a karmesterek a hangszerelést szokták dicsérni. Az ifjúságnak szánt hangversenyek alkalmával tartott előadásaimban megtanultam – sok év alatt –, hogy hogyan lehet szakmailag hibátlanul, de számukra érthető nyelven közel hozni a zene üzenetét. Ennek ma tanárként is hasznát veszem. Kikísérleteztem, miképpen lehet a szigorúan cenzúrázott repertoárt finoman kijátszani, hol van az az érzékeny egyensúly, ahol a műsorpolitikában helyet kaphatnak a magyar előadóművészek is (szinte minden élenjáró magyarországi művész fellépett nálunk, még a legnehezebb időszakokban is), működésem alatt mindvégig kétnyelvű plakátok és műsorfüzetek jelentek meg.
– Voltak-e összetűzéseid a hatalommal?
– Sok alkalommal, de egy ideig nem volt szó véres összetűzésekről, és némely praktikákkal sikerült megúszni a párttagságot is. Ez 1988-ig tartott, ekkorra a fölém kinevezett új vezetőség miatt annyira sűrűsödött körülöttem a levegő, hogy áthelyezésemet kértem a bábszínházba. Boldog egy év volt, házi szerzőként végre zeneszerzésből éltem.
– Fesztiválok elindítása, szervezése kötődik a nevedhez, beszéljünk ezekről!
– 1971-ben Szalman Lóránttal megkerestük a zenekedvelő megyei főtitkárt, Veres Nicolaét, és engedélyt kértünk egy fesztivál szervezésére, ezt meg is adta. 1972-ben, a második Marosvásárhelyi Zenei Napokra készült el a város zenei múltjának a feltárása. Összeállítottam egy lexikont a város zenei alakjairól (1864-től kezdődően), a köztudatba kerülhetett végre Metz Albert, László Árpád, Erkel Charlotte, Zsizsmann Rezső és még 32 elfeledett muzsikus neve.
A Musica sacra fesztivált az 1990-es márciusi események nyomán találtam ki, hogy a cenzúra alól nemrég felszabadult vallásos zene erejével próbáljuk meg oldani a városban vibráló feszültséget. Az első műsorfüzettől kezdve mottóként szerepelt minden vallás képviselőjének az üzenete, s a város valamennyi templomában felléptünk. A Silvestri-fesztivál már az újabb idők eredménye volt.
– Hogyan kerültél vissza a filharmóniához?
– A zenekar és kórus kezdeményezésére versenyvizsga volt, évtizedek óta először az intézmény (és a város?) történetében, addig mindig "kinevezések" voltak, felülről (azóta is?). A kiváló muzikológus, Pavel Puscas volt a versenytársam, a zsűrit a zenekar és a kórus alkotta. Engem választottak. Aztán át kellett szervezni az intézményt. Egy nagyobb, szólamvezetőkből álló csoport volt a vezetőtanács, volt egy szűkebb, tagság választotta szenátus, szóval kitört az addig ismeretlen demokrácia. Négy évet ígértem, hét lett belőle. Aztán kértem a nyugdíjazásom, hátha még tudok írni valamit.
– Nem beszéltünk még Csíky Boldizsárról, a zeneszerzőről, holott szimfonikus zenekarra, kamarazenekarra, különböző hangszerekre írt darabok, sok kórusmű, színpadi zene jelzi, hogy a filharmóniánál töltött esztendők alatt az alkotóművész sem pihent. Olvasom, hogy műveidet 12 európai és Európán kívüli országban játszták, Romániában minden nagyváros zenekara előadta darabjaidat.
– Nem tartozom a könnyen alkotó szerzők közé, sokszor demoralizál a nagyok óriási opusszáma, talán a magammal szembeni éberség teszi ezt, s talán, mert attól félek leginkább, hogy az előadók vagy a közönség bőbeszédűnek tart. Egy jelenkori szerző megítélésében a legfontosabb tényező az, hogy van-e egyéni hangja, amiről őt fel lehet ismerni, és vannak-e eszközei, amelyekkel hatni tud a hallgatóságra. Elég későn éreztem azt, hogy talán közel kerültem ehhez, hogy kiműveltem saját stílusomat, amikor, vagy húsz éve, a Magyar Rádió kórusa adta elő egy Balassi-versre írt darabomat.
– Zeneszerzőként ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindig éreztem, de most már tudom, hogy Bartók. Nyilván teljesen más eszközökkel írok, de zenéjének kristályos tisztaságát, lényegmondását, robusztus erejét nem kerülhettem el, és beletörődtem, hogy a mélyből nézem őt. Másrészt vokális műveimben központi problémám a magyar nyelv és a zene bonyolult, titokzatos viszonya, a zenei prozódia végtelen lehetőségei, emellett a magyar népzene zenei anyanyelvvé válása majd minden darabomban tetten érhető.
– Viszonyod az előadókkal?
– A szerző ül a teremben, hallgat és izzad, "nem is én voltam", nagy ritkán kihúzza magát és körülnéz, figyelve a hatást.
– Feleséged, Csíky Ágnes elismert textilművész, a lakásotoknak is különleges hangulatot adnak az alkotásai, két nagyon tehetséges, szép gyermeked van, akik szintén a zenei karriert választották. A fiad bel- és külföldön elismert zongoraművész, egyetemi tanár rengeteg tanítvánnyal, a lányod csellistaként tehetséges, intelligens, sokoldalú muzsikus, az Erdély TV Visszhang című adását is vezeti. Gondolom, nagyon boldog ember vagy.
– Erősen izgalmas dolog ez a boldogság. Amikor kiállítnak, kiállnak a színpadra, ugyanazt a feszült emóciót érzem, mint mindig saját szerepléseimnél. Lehetek bármilyen edzett profi, ez az izgalom mindig átjár.
– Rendkívül meglepődtem, amikor egy rendezvényen érdeklődésemre a feleséged, Ágnes azt mondta, hogy érdekes, egyéni ékszereit te készítetted. Az ötvösséget, ami a művészi fantázia mellett kemény manuális igénybevételt jelent, sehogyan sem tudom összeegyeztetni a zongorázással, ami a kéz kímélését is feltételezi.
– Régóta izgatott, hogy régi horgász barátom, Hunyadi László szobrászművész amorf tárgyakból, egy ezüstkanálból például, ékszereket tud készíteni. Tűrte, hogy a nyakán üljek, és ellessem a mesterséget. Aztán megpróbáltam én is, kezdetben egyszerűbb, majd jobb darabok születtek, a mester is mondta, hogy: na.
Kérésemre mutatja a női nyakékeket, fülbevalókat, egyebeket. Formájukat, színösszeállításukat tekintve számomra különlegesen szép valamennyi. Ennél jobban a műhely láttán csodálkozom el, ahol szerszámok garmadája szolgálja ezt az egészen más típusú alkotómunkát.
Úgy köszönök el, hogy a beszélgetést még folytatjuk, hiszen sok mindenről nem esett szó, amit szerettem volna megkérdezni, és amiről Csíky Boldizsár is szívesen beszélt volna.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Úrjaéleszteni a hagyományokat
Házszentelés a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceumban
Hatvannyolc év után először volt házszentelés a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceumban január 11-én, délelőtt 11 órától. A házszentelés szertartását az iskolalelkész, Obermájer Ervin végezte, és nyolc öregdiák ministrált. Az öregdiákok nyolcvan év felettiek voltak, ők még 1948, az államosítás előtt végeztek a katolikus líceumban. A szertartás után megszentelték az iskola termeit, a tanári szobát, az irodákat, a titkárságot, a laboratóriumot, a tornatermet, majd sorra minden osztályt, ahol a katolikus diákok keresztcsókjával zárult a házszentelés. Ezután átmentek a Bolyai Farkas Elméleti Líceumba, ahol szintén van három osztályuk, és azokat is megszentelték.
Tamási Zsolt, az iskola igazgatója elmondta, 68 éve nem volt lehetőség ilyen eseményre, de céljuk a régi hagyományokat újra bevezetni, életre kelteni s ápolni. Így a házszentelést minden évben megtartják majd, miután a diákok visszajöttek a téli vakációról.
Gál Katalin. Vasárnap (Kolozsvár)

Építészként áll helyt New Yorkban a vásárhelyi lány
Csegzi Kamilla marosvásárhelyi származású, jelenleg New Yorkban élő és dolgozó építész, a Columbia Egyetem tanára. Vallja, hogy az utóbbi tíz év alatt a határok átértelmeződtek és a lehetőségek megsokszorozódtak. Ebben az ötletkavalkádban a legnagyobb kihívás talán egy sajátos érdeklődési kör és irányvonal megválasztása.
iskorában építész nagybátyjai albumai, folyóiratai keltették fel az érdeklődését a japán és az amerikai kortárs térszemlélet, a különböző kultúrák építészeti megnyilvánulásai iránt. Ez inspirálta a pályaválasztásban, ugyanakkor mindig is szeretett rajzolgatni, foglalkoztatta az ábrázoló geometria, és a kreatív feladatok jelentették a legizgalmasabb kihívást számára, úgyhogy a döntés viszonylag egyértelmű volt – vallott a Székelyhonnak a fiatal építész.
Nyitottságot, sokszínűséget vitt munkájába
A Bolyai Farkas Gimnáziumban érettségizett 2004-ben. Szülővárosának, bevallása szerint elsősorban a művészi és tudományos szellemet köszönheti, a kifogyhatatlan kíváncsiságot, a zene és természet iránti szeretetet, a csütörtök esti koncerteket, a stabilitást, a gyerekkori kalandokat, a még mindig virágzó barátságokat, de mindenek felett szülei odaadását és humorát. Érettségi után építészetet tanult a Bukaresti Ion Mincu Egyetemen, majd egy évet ösztöndíjjal Párizsban az Ecole Nationale Superieure d’Architecture Paris Val de Seine egyetemen töltött. Pár éves nemzetközi szakmai tapasztalat után tavaly mesterizett a New York-i Columbia Egyetemen, ahol azóta tanít is. A ballagáskor úgy jelentették be Csegzi Kamillát, mint a világ legjobbjai közt a legjobbat. Kiválóságát a William Were és Saul Kaplan által alapított díjjal ismerték el. Időnként különböző nemzetközi workshopokon is részt vesz, általában a londoni Architectural Association szervezésében.
Eredményt hoz a pozitív hozzáállás
Arra a kérdésünkre, hogy a hivatás kiteljesítésében, illetve a karrier-építésben van-e szerepe a szerencsének, Kamilla úgy fogalmazott: a legnagyobb szerencse az, ha valakinek ösztönösen pozitív a hozzáállása, mert az mindig segít a kitartásban. Ugyanakkor fontos az is, hogy milyen kapcsolatot alakít ki a szakmájával. „Az építészet számomra nem karrier, hanem inkább életforma, hivatás és gondolkodásmód, ami magába foglalja nemcsak a konkrét terveket, ötleteket, de a barátokat, kapcsolatokat, beszélgetéseket, helyeket és eseményeket is egyaránt. Ez egyfajta viszonyulási mód a körülöttem lévő világgal szemben, és amíg ez a viszony önzetlen, odaadó és célszerű, addig a környezetem is szerencsével viszonoz” – vallotta.
Megvalósult tervekről
Számos pályázat csak ötletterv szintjén létezik, viszont pár közülük az utóbbi években megvalósult – számolt be Csegzi Kamilla eddigi szakmai sikereiről. Elmondta, hogy Párizsban (Ateliers Jean Nouvel) a brüsszeli vasútállomás tervén dolgozott, ami jelenleg építkezés alatt áll. A pekingi munkássága során (Spark Architects) felépült egy multifunkcionális komplexum két toronyépülettel és egy bevásárlóközponttal. Szingapúrban (Brewin Design Office) részt vett egy Hong Kong-i galéria megtervezésében és kivitelezésében. Az utóbbi évben kisebb léptékű interaktív installációkon dolgozott New Yorkban. A megvalósult tervei közé sorolja a különböző nyomtatványokat is, amelyek valamilyen építészeti jelenséget mérlegelnek, vizualizálnak, megkérdőjelezik jelenlegi életterünket, és valamilyen formában megválaszolni próbálják azokat. „Például Pekingben érdekelt a bevásárlóközpontok szerepe és sorsa a kínai kultúra és városok fejlődésének kontextusában” – tette hozzá. Az érdekelte, hogy a „mall”, ami eredetileg egy amerikai épülettípus, milyen funkciót kell betöltsön, és milyen formát kell felvegyen ahhoz, hogy beilleszkedjen az organikusan terjeszkedő kínai városszövetbe? Ezen kérdéskör kapcsán különböző stratégiákat és épülettípusokat találtak ki, amiket egy kiadványban összesítettek a munkatársaival.  
A tervezés szépségei
„Minden mozzanatnak megvan a maga varázsa, érdekessége, és szép addig, amíg egy színes és kreatív társasággal dolgozhatom együtt” – fogalmazott Kamilla. Szerinte egy építészeti megoldás akkor igazán koherens, ha az alapötlet végigvezethető a tervnek minden fokozatán: kezdve, hogy az épület hogyan viszonyul a fizikai, gazdasági és kulturális kontextushoz, a kivitelezés legalaposabb részletéig és a későbbiekben megnyilvánuló eseményekig. Ezen felül az építészet nemcsak épülettervezés, hanem egy tér, egy város, egy közösség vagy intézmény arculatának a megfogalmazása és kialakítása is. „A legérdekesebb számomra az interdiszciplináris együttműködés, amely a tervezés egész folyamata során alakul ki” – tette hozzá.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Évtizedek óta várt előrelépés a Bolyai líceum épülete ügyében
Az egyház nekifog a javításnak
Amennyiben sikerül megszerezni a szükséges engedélyeket, a nyáron az ingatlan tulajdonosa, a Református Egyház hozzáfog a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és Református Kollégium épületének a javításához.
A jó szándék és ezúttal a szükséges anyagi keret is megvan, viszont a folyamatot nehezíti, hogy A kategóriás műemlék épületről lévén szó, a sürgősségi beavatkozásokhoz is műemlékvédelmi dokumentáció és engedélyek sora szükséges. Az ezen a téren tapasztalt bürokrácia pedig jelentősen hátráltatja az egyházat az előrelépésben.
A Bolyai Farkas Líceumnak és Református Kollégiumnak otthont adó épület állaga évről évre romlik, úgymond "tűzoltásként" rendszeresen végeznek ugyan apróbb javításokat, viszont tény, hogy az ingatlan régóta megérett már egy átfogó felújításra. Az ország magyar középiskolái között az élvonalban álló intézmény diákjai, akik hazai és nemzetközi versenyeken nyernek díjakat, megérdemlik, hogy korszerű körülmények között tanuljanak. Dr. Bálint István, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója elmondta, a tetőzet meg van gyengülve, helyenként beázik, ebből a szempontból a bentlakási rész van rosszabb állapotban. Az épület alapja salétromos, a díszterem tetőzete meg van repedve, a homlokzatról pedig mállik a vakolat – sorolta a megoldásra váró gondokat az intézmény vezetője.
Mindemellett biztonsági szempontból talán a legégetőbb probléma a fűtésrendszer korszerűsítése, ugyanis az épületben több mint harmincéves csempekályhákkal melegítenek, ezeken évente végeznek ugyan biztonsági javításokat, viszont a szülők robbanásveszélytől tartanak.
Műemlék épület esetében bonyolódik az eljárás
Lapunk megkeresésére Ballai Zoltán, az Erdélyi Református Egyházkerület Püspökségének gazdasági tanácsosa kifejtette, az egyház két éve elkészítette az ingatlan teljes felújítására vonatkozó tervet. A két igazgató, Benedek Zsolt és Bálint István jelezte, hogy gond van az infrastruktúrával, a csatornákkal, a kályhák régiek, a vakolat is mállik a homlokzatról, az egyház pedig ígéretet tett, hogy elvégzik a szükséges javításokat, első lépésben a legégetőbb gondokat orvosolnák. Viszont amióta elindították a folyamatot, akadályok sorozatába ütköztek. Ahhoz, hogy megszerezzék a szükséges engedélyeket, néhány, telekkönyvvel kapcsolatos kérdést kellett aktualizáljanak, ezért a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalhoz fordultak tavaly februárban. A kért bizonylatot azonban csak november végén kapták meg.
– Az épület A kategóriás műemlék, és egy ilyen ingatlanon nem lehet egyik napról a másikra gyors beavatkozást eszközölni a megfelelő engedélyek hiányában. Jelenleg ott tartunk, hogy szerettük volna kérni ezt az engedélyt a teljes tető-, csatornarendszer-, illetve homlokzatjavításra. Ugyanis ez a sürgős, ez jelent potenciális veszélyforrást. De a folyamat már másfél hónapja zajlik, holott a törvény azt mondja, hogy gyors beavatkozás esetén akár 3-6 nap alatt is ki lehet adni ezt az engedélyt egy megfelelő hatástanulmány, dokumentáció alapján. Ezek megvannak, benyújtottuk, de a vásárhelyi hivatalnál, ahová műemlékvédelmi kérdésekben fordulni kell, azt mondták, nem elegendő, teljes felújítási terv szükséges. Mindezek hátráltatnak abban, hogy gyors beavatkozást végezzünk az épületen. Mindenképpen a mi tervünk, a merész és nagy álmunk, hogy idén nekifogunk az épület teljes felújításához. Hiába várunk arra, hogy uniós alapokra pályázhassunk, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal nem akar ebben partner lenni, ezért úgy döntöttünk, elkezdjük önerőből a javítást, ami óriási összeg, 7-8 millió eurós beruházás. A forrásokat megtaláltuk, ha nem is a nyolcmillió eurót, úgy néz ki, hogy ennek közel felét elő tudjuk teremteni forrásokból, pályázati lehetőségekből, valamint támogatók révén, csak engedjék, hogy tegyük a dolgunkat – fogalmazta meg az egyház álláspontját a gazdasági tanácsadó.
Mint mondta, amennyiben sikerül megszerezni a szükséges engedélyeket, a nyári vakációban elkezdik a munkát, és szeptemberig újra tudnák födni az épületet, talán az ablakok cseréjére is sor kerülhetne, bár ez is elhúzódó folyamat, mivel több száz ablakról van szó, és műemlék épületre nem lehet bármilyen nyílászárót tenni. Ezek lennének a gyors beavatkozás címen végzendő legsürgősebb teendők. A továbbiakban pedig sor kerülne a fűtésrendszer korszerűsítésére, felszámolnák a régi csempekályhákat és központifűtés-rendszert építenének ki, ugyanakkor teljesen felújítanák a mosdókat, a bentlakási részt, a szobákat korszerűsítenék.
A bérből származó jövedelemre nem számíthatnak
Mint ismeretes, a Bolyai líceum ügyében évek óta fennálló patthelyzetet az okozta, hogy az egyház arra hivatkozott, nincs amiből javításokat végezzen, mert a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal nem fizeti a bért, az önkormányzat pedig azzal mentegetőzött, miért fizetne, ha az egyház nem javít a körülményeken. Érdeklődésünkre, hogy jelenleg napirenden van-e a város a bérfizetéssel, illetve van-e érvényes bérleti szerződés a két fél között, Ballai Zoltán nemmel válaszolt.
– A polgármesteri hivatal tavaly óta fizeti a bért, viszont azt megelőzően öt évig nem fizetett, így nincs napirenden, nagy elmaradások vannak. Nem szeretnék most összeget említeni, de abba a helyzetbe hoztak, hogy büntetőkamatot számláztunk ki, és ha azt kifizetnék, már abból meg lehetne oldani a gyors beavatkozásokat, ki lehetne cserélni a tetőzetet, de talán még az ablakokat is. Nincsen felújítva a bérleti szerződés, van egy régi szerződés, és azzal, hogy mi számlázunk és a hivatal elfogadja, úgymond éltetjük a szerződést. Minden alkalommal elmondtuk, az iskola sorsa közügy, a vásárhelyiek javát szolgálja, és a célunk az, hogy ebben az épületben az elkövetkező száz évben is iskola legyen. A szülőktől azt kérjük, legyenek türelemmel, mert nem rajtunk múlik. Nekünk is nagyon fontos, hogy gyermekeink a modern kornak megfelelő körülmények között tanuljanak – nyilatkozta lapunknak a püspökség gazdasági tanácsadója.
Menyhárt Borbála. Népújság (Marosvásárhely)

Lélekkalandok
Világpolgár és életművész, otthon van Európában, de közben erdélyi gyökereiről sem akar megfeledkezni. Egyforma magabiztossággal mozog a kultúra és az üzlet világában. Filmrendező és üzletember, névjegykártyája szerint jelenleg az Első Európai Befektetési és Fejlesztési Zrt. vezérigazgatója. Tolvaly Ferenc írt verseket, tanulmánykötetet, trilógiát életrajzi vonatkozásokkal. Ifjúkori álmát megvalósítva bejárta a nagy világvallások meghatározó helyszíneit, s az ott szerzett élményeiről öt regényben számolt be. A sorozat bemutatására érkezett szülővárosába, Marosvásárhelyre. Vendéglátója Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, a marosvásárhelyi rendház vezetője volt, akivel a Kultúrpalota kistermében folytatott hangulatos eszmecserét. Ezt megelőzően életéről, hitéről, világjáró útjairól és a szülőföld iránti szeretetéről beszélgettünk.
– Lélek-kalandregényeknek nevezi könyvsorozatát – a szerző szemszögéből mit fed ez a szokatlan szóösszetétel?
– Az öt világvallást felölelő regényfolyam, mondhatni kvintológia, egy keresztény zarándokúton indul, és a célba érkezés regényével (Lélekhez a kulcs) Granadában ér véget. Az első regény főszereplője a híres Szent Jakab zarándokúton (El Camino) a franciaországi Saint Jean Pied de Port-ban indul el, és Észak-Spanyolországon át jut el Santiago de Compostelába. A második kötetben körbejárja a keleti vallások szent hegyét, a Kailászát Tibetben. Ezt követően felkeresi az iszlám szent helyeit, majd az indiai Benáreszben, a Gangesz partján egy pillanatra úgy érzi magát, mintha a lélek kapujában állna, és végül megérkezik Granadába, ahonnan szefárd őseit elűzték.
– Az öt regénynek ugyanaz a személy a főhőse?
– Az El Camino – Az Út főszereplője egy Münchenben élő erdélyi származású marketingszakember, a Tibetben a Lélek című köteté egy erdélyi származású magyar borász, a Boszporusz felett a híd főszereplője egy erdélyi származású, Németországban élő agykutató, a Benáresz a kapu főhőse egy Münchenben élő, erdélyi származású magyar fényképész, a Lélekhez a kulcsé egy Magyarországon élő, erdélyi származású üzletember.
– Az öt közül melyik azonos a szerzővel?
– Mind az öt. Marosvásárhelyen születtem, 1974- ig, 17 éves koromig itt éltem. Legszebb éveimet a Bolyai Farkas középiskolában töltöttem. Sportosztályba jártam, Fülöp György, a briliáns tanár, edző volt az osztályfőnökünk, aki előtt ma is fejet hajtok. Nagyszerű tanáraim, kitűnő osztálytársaim voltak, öröm volt iskolába járni. A tizedik osztály utáni nyári szünidőben hagytuk el Erdélyt. Szüleimmel és húgommal "át- telepedtünk" Németországba. A kastli kolostor gimnáziumában érettségiztem, ahol Ulrich atya is tanult. A történelem és a magyar irodalom kivételével a legtöbb tantárgyat már németül oktatták. A középiskola elvégzése után az erlangen-nürnbergi egyetemen közgazdaságtant, filozófiát és teológiát hallgattam. Végül a Müncheni Filmakadémia filmrendező és forgatókönyvíró szakát végeztem. Dokumentumfilmeket, reklámfilmeket, játékfilmeket gyártottunk, írtam forgatókönyvet, rendeztem filmeket. 1989-ben a Gondviselés Magyarországra vezetett, ahol keletnémet menekültekről készítettünk dokumentumfilmet Otthonról hazafelé címmel, amelyet minden évben vetítenek a német közszolgálati televíziók. Már abban az évben létrehoztunk egy reklámügynökséget, s Münchenből a film- és televízióműsorok produkcióját is oda irányítottuk. Alapítója és vezérigazgatója voltam az első kereskedelmi televíziónak, a TV2-nek. Mindeközben írtam, és nagy álmomat, hogy az öt világvallásról regény- és filmsorozatot készítsek, soha nem adtam fel.
– A könyvek itt vannak; elkészültek a filmek is?
– Hármat láthatott már a közönség, a negyediken és ötödiken még dolgozom. Az 1984-ben megfogalmazott elképzeléstől számítva több mint harmincéves munka végére értem, ezért is hívott meg Ulrich atya, akit évtizedek óta tisztelek és barátomnak tartok.
– Mikor indult el az első zarándokútra?
– 2004-ben, a szent évben, 31 napi gyaloglás után, nagypénteken érkeztem meg Santiago de Compostelába. Az El Camino lényege azonban nem a megtett kilométerekben rejlik, hanem az a spirituális töltet a fontos, ami egyre mélyebben megérinti a zarándokot. Ha valaki az utolsó kilométereken rájön, hogy nem az út nehéz, a nehézség maga az út, már eljutott addig a pontig, ahol talán el tud indulni mélyen önmagába. Ha a Szent Jakab-katedrálisban ez valóban bekövetkezik, akkor próbálkozása sikerrel járt. Ha csak a vízhólyagok kezelésére összpontosít, akkor nem volt érdemes útra kelni. Indulás előtt barátaim azt tanácsolták, hogy vegyek egy pár jó cipőt, s naponta gyalogoljak benne egy-két kilométert. Egy másik jó barát viszont azt ajánlotta, hogy a keresztény misztikusokat olvassam, ami többet segít a megtett kilométereknél. Igaza volt. Ha az ember lélekben nem készül fel egy ilyen útra, azt a mély spirituális élményt, ami a zarándoklat lényege, nem tudja megtapasztalni.
– Miért vállalta a hosszú, kimerítő gyaloglást?
– Napjainkban az ember akkor fordul leginkább Istenhez, amikor valami baja van. Ha bármilyen kicsinység megzavarja a megszokott életét, akkor elkezd imádkozni, és néha még a templomba is betéved, remélve, hogy Isten megsegíti. A zarándokútra egy megrázkódtatás miatt indultam el, túl későn, hiszen már 1984-ben terveztem, hogy felkeresem az öt világvallás meghatározó helyszíneit. Arra voltam kíváncsi, ami összeköti őket. Az átjárás a vallások között szerintem észérvekkel nem feltárható, ez csak spirituális úton közelíthető meg. Végül azért indultam el, mert úgy éreztem, hogy elszakadtam önmagamtól. Fel kellett állnom vezérigazgatói székemből, és elgondolkodnom azon: hol is tartok életemben. Erre a számvetésre nyújtott lehetőséget a zarándokút, amelynek a végén úgy éreztem, hogy megérkeztem önmagamhoz.
– Az út könnyebbé tette-e, hogy lényeges változásokról dönteni tudjon?
– Természetesen az ember úgy tér haza, hogy átrendezi az életét. A reggeli kávé helyett teát fog inni, kevesebbet nézi a televíziót és többet olvas, gyakrabban jár templomba, mindennap részt vesz a reggeli vagy az esti misén. Csak néhányat említettem, de ezek is szinte kivitelezhetetlennek tűntek. Emlékszem, egyszer Ulrich atyát azzal kerestem fel, nincs elég időm arra, hogy naponta 30 percet imádkozzam. Érdeklődtem, hogy mit tegyek. Azt válaszolta: – Nem baj, Feri, akkor imádkozzál egy órát. Javaslata ellentmondásnak tűnik ugyan, de mégis segített. Az El Caminón sok szempontból terveztem átalakítani hétköznapjaimat, de a legnagyobb változás ott ment végbe, ahol nem is gondoltam. Az emberi kapcsolataimban. Fél éven belül elmaradtak azok a barátok, akikkel korábban szórakozni, sörözni jártam. A zarándokút után már nem voltam képes felületes fecsegésre pazarolni az időmet. Emiatt csak azok tartanak ki mellettem, akik valóban szeretnek, és akikkel mélyebb kapcsolatban álltam. Idővel ebben a lélekközösségben sokkal jobban éreztem magam, jobban tudtam a barátokra összpontosítani. A napi ima, a kétszer harminc perc is terhes volt eleinte, de lassan rájöttem, hogy milyen hatalmas kincs van a birtokomban. Az egész napot másképpen indítottam és fejeztem be, mint korábban.
A kincs, amit egy zarándokút után hazavisz az ember, egyszer csak elkezd saját életet élni, s a lelkünkben megfogant új ember egyre inkább kiszorítja a régit.
– És mégis egy keményebb próbatételre vállalkozott.
– Az El Caminónál sokkal nehezebb tibeti, 52 kilométeres zarándoklat 4500 méteren indul. Az út során körbejárjuk a Kailaszát, a keleti vallások szent helyét. A spirituális cél, a Halál Kapuja 6000 méter magasságban van. Valószínűleg azért, mert nincs levegő, nincs oxigén, az ember egy idő után azt sem érzékeli, hogy ki van körülötte. Már az út kezdetén is örültem, ha 10-12 lépést meg tudtam tenni, majd megálltam és megpróbáltam "összegyűjteni" a környezetemben levő oxigénmolekulákat, hogy tovább haladhassak. A saját vizemet sem bírtam vinni. Egy kolostorban kértünk segítséget. 16 éves szerzetes cipelte a teljes poggyászunkat, ami több mint 25 kiló volt, mert közben filmet is forgattunk. A felszerelésünkkel úgy elszaladt, hogy csak a Halál Kapujában találkoztunk. Szerencsénkre a kamera nem merült le, és nem kellett kazettát sem cserélni közben. Négy nap alatt tettük meg az utat, az utolsó kilenc kilométeres szakasz öt-hat órát vett igénybe. Érkezéskor a fiatal szerzetest imáiba merülve találtuk. Amikor magamhoz tértem, ő pedig abbahagyta a meditációt, ma sem tudom, hogy miért, azt kértem tőle, hogy tanítson meg imádkozni. A világ végén élő 16 éves gyermek, aki soha nem hagyta el a kolostort és környékét, rám csodálkozott, és azt válaszolta: – Én nem tudlak téged megtanítani, neked ott kell megtanulnod imádkozni, ahol születtél és felnőttél. Csak abban segíthetek, hogy elmélyítsd azokat az imákat, amelyeket a szüleidtől tanultál. Megdöbbentett, hogy mennyire kézenfekvő, amit mondott, és amit Nyugat- és Közép-Európában kezdünk elfelejteni. Megpróbálunk különböző vallásokat felvenni, és eltávolodunk attól a lelkiségtől, amibe generációkon keresztül gyökeret eresztettünk. Már nem akarjuk megtanulni saját imáinkat, nem akarunk elmenni a saját szertartásainkra, eltaszítjuk magunktól azt a megtartó erőt, amiből a közösség, amihez tartozunk, nemzedékeken át táplálkozott. És azt hangoztatjuk, hogy hiszünk, de a magunk módján, elfogadva azt, amit jónak tartunk, és kidobva a többit. A fiatal szerzetes egyszerű mélységgel megfogalmazott szavai olyan élményt jelentettek számomra, ami a további útjaimon végig elkísért.
– Ilyen tapasztalatok után mi hajtotta tovább? A kíváncsiság vagy a megértés vágya volt az erősebb?
– Ha elindulunk egy befelé vezető úton, már nem lehet megállni. Talán rákényszerítheti az ember magát, de nem érdemes. Innen már csak egy lépés volt a Kék mecset Isztambulban. Egy pénteki szertartás alatt a mecset udvarán imába mélyülő több ezer hívő láttán jöttem rá, hogy aki kifelé néz, csak álmodik, aki befelé pillant, az viszont felébred. A Boszporusz felett a híd című könyvem főszereplője szinte dokumentarista hitelességgel vesz részt a mekkai zarándoklaton, ami keresztények számára tilos. Én is csak Rijadig jutottam el, ahol rengeteg interjút készítettem azokkal, akik a zarándokútról jöttek vagy oda tartottak. A más vallásúnak nemcsak konvertálnia kell, egy közösségtől zarándoklevelet is kell kapnia ahhoz, hogy eljusson Mekkába, egyébként halálbüntetésre számíthat. A közel száz interjúból gyűjtöttem össze azt a hiteles belső erőt, amit a muszlimok számára a mekkai zarándoklat jelent. Még így is a tibeti zarándoklat után egy újabb mély spirituális élménnyel gazdagodtam.
– Az iszlám világ után mi következett? És milyen felismeréssel zárult?
– Egy erdélyi származású, Münchenben élő fényképész története. Őt is nagy tragédia éri. Az El Camino – Az Út című kötetben a sikeres müncheni topmenedzsert a bikafuttatás során egy hatszáz kilós bika temeti maga alá. Olyan esemény, amelyen Pamplonában többször is részt vettem, és szerencsére túléltem. A Boszporusz felett a híd agykutató főszereplője elveszíti a feleségét és azt követően a fiát is. Fiának a halálos ágyán jön rá, hogy nem is tudja, ki az a fiatalember, aki őt az apjának nevezi. A Tibetben a lélek főszereplője egy borász, aki egy korttyal többet ivott a kelleténél, és egy spanyolországi szerpentinen elveszíti az uralmát a gépkocsi fölött, felesége és lánya meghal a balesetben. Egy tibeti kolostorban próbálja megtalálni lelki nyugalmát, és a keleti vallások szent hegyénél kerül annyira közel Jézushoz, hogy a segítségével tovább tud lépni.
– Térjünk vissza a fényképész történetéhez.
– Egy este egy cédulát talál a párnáján: "ne várj", áll rajta. Egy zárkózott ember veszíti el a feleségét. Nincsen kihez fordulnia. Különösen megnehezíti a sorsát, hogy felesége az egyetlen barátjával hagyta el. Ebben a helyzetben kapva kap az ajánlaton, hogy egy kész szöveghez fotókat készítsen Indiában. Ott óhatatlanul elmerül a hindu világban, és megtalálja a saját hitét. Benáreszben, a Gangesz partján, a hinduk szent helyén érez rá arra, hogy az ima segítségével a világmindenség részévé válhat.
A sorozatot a Lélekhez a kulcs című kötet zárja. A sikeres üzletemberre, akinek fogalma sincs arról, hogy családjának milyen gyökerei vannak, édesapja egy Bibliát és egy kulcsot hagy. A Bibliában lapozgatva tűnnek fel az ismeretlen írásjelek, amelyeket egy rabbiiskolát végzett nő segítségével sikerül megfejtenie. Rájön, hogy apja és nagyapja az Ószövetséget Tóraként használta, s lassan felfejti saját családja gyökereit. Isztambulon, Thesszalonikén és Velencén keresztül jut el Granadába, ahonnan a családja származik. Az 1492-es Alhambra Edictummal a keresztény királyok távozásra kényszerítették az Ibériai-félsziget mór és szefárd zsidó lakosságát. A főszereplő ősei Velencén keresztül jutottak el Isztambulig, ahonnan a török csapatokkal érkeztek Erdélybe, Gyulafehérvárra.
– Regényhőseivel különleges utat járt be; milyen érzés volt elérkezni a sorozat végére?
– A célba érkezés nem egy statikus állapot, onnan újra lehet építkezni. Lelkünkben újra be lehet rendezni az életünket. Egy ilyen hosszú úton az ember nem lesz sem buddhista, sem hindu, és muszlim sem, hanem a saját hitében, önazonosságában erősödik meg. Amikor elindultam, már alig emlékeztem arra fiatalemberre, aki szülőföldje elhagyása előtt érezte a frissen vágott fű illatát, és a fenyvesek sóhajából következtetni tudott a másnap reggeli időjárásra, aki a természettel összhangban élt abban a világban, amit Erdélynek nevezünk. Ezt az elfelejtett fiatalembert kellett megtalálnom, ami már az első úton sikerült, de újra meg újra fel kellett töltődnöm, hogy megőrizzem.
– Merre indul el, mit tervez mostanában?
– Jelenleg a Zsolnay család történetéből készülök regényt írni. A Zsolnay-gyár alkotásainak Marosvásárhelyen is gyönyörű példáját láthatjuk. A Kultúrpalota épületkerámiái a pécsi Zsolnay-gyárban készültek.
– Dokumentumregénynek készül, vagy ebben is jelen lesz a fikció?
– Rengeteg dokumentumot tekintettem át, a család tagjain kívül én láthattam először azt a német nyelvű családtörténetet, amelyet a gyáralapító Zsolnay Vilmos lánya, Teréz írt gót betűkkel. 1854–1944 között élt, 90 éves korában halt meg, és szinte az utolsó percig dolgozott a családtörténeten.
– Német származásúak voltak?
– Nem, és mégis németül beszéltek a családban. Zsolnay Vilmos nagyságát abban látom, hogy olyan helyen, ahol sem infrastruktúra, sem nyersanyag, sem szakember nem volt, létrehozott egy világcsodát. Ezért tartom érdemesnek ezzel a témával foglalkozni, no és a Teréz személyisége miatt is, akinek az írásaiból elénk tárul egy emancipált nő, ami a XIX. század második felében európai viszonylatban is ritkaság volt.
– Várjuk a regényt!
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Újabb iskolával bővült a konzorcium
BOREKA
A Közoktatási Minisztérium vonatkozó rendelete értelmében január 15-16-ig kellett bejelenteni a megyei tanfelügyelőségeken az iskolák közötti konzorciumok megalapítását vagy megszüntetését. A Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Marosvásárhelyi Református Kollégium között meglévő együttműködés idén januártól egy újabb partnerrel, a Római Katolikus Teológiai Líceummal bővült. Első közös rendezvényük a Nemzeti Színházban megtartott szalagavató ünnepség volt.
– Hogyan képzelik, mit várnak a három magyar középiskola közötti együttműködéstől? – erről kérdeztük a három intézmény vezetőjét.
Bálint István, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója:
– Fontosnak tartjuk a konzorcium megalakítását, amiről a három iskola vezetősége döntött, s tartalmilag a három magyar nyelvű középfokú tanintézmény közötti szerződést jelenti, ami nemcsak arról szól, hogy a személyzeti problémákat egymás között meg tudjuk oldani, hanem arról is, hogy közös tevékenységeket tudunk szervezni, ami erősíti az oktatás minőségét. Közösen lehet pályázni, és ezenkívül nagyon sok lehetőséget rejt még a partnerkapcsolat. Azt is nagyon jónak tartom, hogy a három iskola három különböző irányzatot képvisel: az önállóságuk megőrzése mellett a Bolyai a világi, a másik két intézmény a felekezeti irányultságot. Az eredmények máris megmutatkoztak a kádermozgás terén, tanárainknak a három iskolában sikerült a szükséges óraszámot biztosítanunk.
A szerződés azt is leszögezi, hogy az egyes iskolák használhatják egymás felszerelését.
Tervezzük az egyetemekkel való együttműködési szerződések megkötését is. Régen megfogalmazódott a gondolat, hogy a Bolyai iskola tehetséggondozó központtá kellene váljon, ami lehetővé tenné, hogy az egyetemi hallgatók iskolánkban végezzék a pedagógiai gyakorlatot. Cserébe azt kérnénk, hogy segítsenek diákjainknak a különböző versenyekre való felkészülésben, mi pedig vállaljuk a partner egyetemek népszerűsítését diákjaink körében.
Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója:
– A konzorcium először a Bolyai Farkas középiskolával közösen jött létre. Bár a római katolikus líceum még csak alakulóban volt, vezetőségi határozatot hoztunk arról, hogy abban az esetben, ha igénylik, a partnerségbe ők is betársulhatnak. Nagyon örülünk annak, hogy immár három magyar tannyelvű iskola van, amelyek egymást segítik, egymás szellemiségét kiegészítik. A partnerkapcsolat mind a diákok, mind a tanerők számára fontos.
Tamási Zsolt, a Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója:
– Bár a múlt évben megszületett már a BOREKA konzorcium ötlete, akkor nem tudtunk belépni, mert a jogi személyiségünk nem volt teljes, így egy kiegészítő irattal az idén váltunk a konzorcium tagjává. A partnerség lehetőséget biztosít, hogy közösen hirdessünk meg tanári állásokat, amire egy vagy két iskolában nem lenne elég óra. Lehetővé teszi, hogy a könyvtárakat, a laboratóriumi és egyéb felszerelést közösen használjuk, ami az intézmények működése szempontjából fontos lehetőség. Mivel ez a három magyar nyelvű önálló középiskola van Marosvásárhelyen, indokolt, hogy egy közös konzorciumban végezzük a munkánkat. Ebbe beletartozik, hogy közösen pályázzunk, közös projektekben vegyünk részt, amit a soros elnökségnek kell megszerveznie. Az elnökséget felváltva látjuk el, a 2015/16-os tanévben a Bolyai, a következő tanévben a református kollégium, majd harmadikként a katolikus líceum kerül sorra. A konzorcium öt évre szól, azt követően egy újabb kiegészítő irattal meghosszabbítható, és valószínűleg meg is fogjuk tenni az elképzelt gyümölcsöző együttműködés után is.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Faragókör Marosszentgyörgyön
Bandi Dezső nyomdokain
A tavaly a marosszentgyörgyi római katolikus plébánia egyik gyülekezeti termében V–VIII. osztályos diákokból állófaragókör indult a nagyernyei Török László fafaragó vezetésével.
– Birtalan István, Marosszentgyörgy alpolgármestere keresett meg azzal az ötlettel, hogy indítsunk faragókört, mert lenne érdeklődő. Elvállaltam, a toborzás könnyen ment, a felvételi is egyszerű volt. A gyerekeknek geometriai formák közül kellett kiválasztaniuk a számukra legkedvesebbet. Mindenki a párhuzamos hullámos vonalat választotta, ami kreativitásra utal. Mindenkiben lakozik valamilyen tehetség, alkotói hajlam, nekünk az a kötelességünk, hogy ezt felszínre hozzuk és ápoljuk. Mi sem könnyebb, mint ezen a téren, ahol tulajdonképpen a kezük munkájával a magyar kultúra értékeit ápolhatjuk – mondta a körvezető.
Török László elárulta, hogy az első vésőnyomokat Bandi Dezső irányítása alatt ejtette a megszépítésre szánt deszkán. Dezső bácsi valamikor 1998-ban a Bolyai Farkas Líceumban vezetett faragókört, ahol nemcsak a vésés technikáját adta át a gyerekeknek, hanem a népi motívumok szimbólumrengetegében is eligazítást nyújtott. Tanítványa a maga módján továbbadja a tudást annak a 12 diáknak, akik örömet lelnek az alkotásban.
Azt is megtudtuk, hogy mindamellett, hogy az egyház helyiséget biztosít számukra, egy marosszentgyörgyi műbútorasztalos cég felvállalta a költségeket, talán azzal a gondolattal, hogy azok a diákok, akik kedvet kapnak a fafaragáshoz, lehet, hogy majd a cégnél kamatoztatják tudásukat. A szerszámokat, a megmunkálandó anyagot a körvezető biztosítja saját műhelyéből.
S hogy a szabadjára engedett fantázia, kreativitás miként ölt formát, igazolja Csiszér Bernát Roland ötödikes tanuló is, aki ottjártunkkor egy saját "találmányának" díszítésén dolgozott: fából mobiltelefon-tartót készített, amelynek hátlapját majd kifaragja ide illő motívummal, abban a reményben, hogy talán az őket támogató cég erre a munkára is felfigyel. Mi több, Rolandtól megtudtuk, hogy nem véletlenül került a faragókörbe. Édesanyja, Csiszér Judit Ildikó a ’80-as évek végén szintén a Bandi Dezső faragókörében tevékenykedett. S igazolásként máris egy gyönyörűen elkészített sulykolót tesznek elém.
(vajda) Népújság (Marosvásárhely)

A Tóth Árpád Irodalmi Kör havi ülése
Erdély neves iskolái
Kedden délután került sor az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör havi munkaülésére, melyen ez alkalommal Matekovits Mihály, az RMPSZ Arad Megyei Szervezetének tiszteletbeli elnöke tartott előadást, bemutatva Erdély néhány neves iskoláját. Szó esett a Kolozsvári Báthori István, a Nagyenyedi Bethlen Gábor, a Csíkszeredai Márton Áron, a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó, a Székelykeresztúri Berde Mózes, a Nagyváradi Ady Endre, a Brassói Áprily Lajos, a Zilahi Wesselényi, a Kolozsvári János Zsigmond, a Székelyudvarhelyi Tamási Áron, a Kolozsvári Apáczai Csere János, a Szatmárnémeti Református Gimnázium és a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas iskolákról.
Matekovits Mihály olyan személyeket is bevont az előadásba, akik a fenti iskolák valamelyikébe jártak, így a Nagyenyedi Bethlen Gábort Kiss Anna, a Székelykeresztúri Berde Mózest Hadnagy Dénes, míg a Brassói Ápriliy Lajost Matekovits Mária mutatta be. Az intézményekben végzett híres költőktől vagy neves személyiségektől származó idézeteket Gál Zoltán, a Nyugati Jelen ifjú újságírója és a kör rendszeres részvevője olvasta fel.
Rögtön az est kezdetén a jelenlévők megemlékeztek Balázs Katalinról, a Vörös Lobogó, később Nyugati Jelen egykori szerkesztőjéről, akinek halála óta egy év telt el, valamint a nemrégiben elhunyt Katona Béláról. Ahogy Regéczy Szabina Perle, a kör elnöke fogalmazott, „jó szavalót és vidám, jókedvű barátot” veszítettek el, és az ő emlékére Lucian Emandi Feltámadás/Înviere című verséből idézett.
L. N. Nyugati Jelen (Arad)

Új alelnöke van az RMPSZ megyei szervezetének
Régi-új elnöke és új alelnöke van az RMPSZ, azaz a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Szatmár megyei szervezetének. A csütörtöki tisztújító küldöttgyűlésen megjelenők egyhangúlag választották vissza Baranyai Tibor elnököt és nevezték ki alelnöknek Gál Gyöngyit.
Gál Gyöngyi főtanfelügyelő-helyettes Szász Piroska korábbi főtanfelügyelő-helyettestől „örökölte meg" az alelnöki tisztséget: a 10-es Számú Általános Iskola jelenlegi igazgatója nem kívánta továbbra is betölteni az alelnökséget.
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kirendeltségének épületében megtartott ülésen a régi-új elnök azon véleményének adott hangot, hogy „sikeresen ki tudtuk használni a tanfelügyelőségi pozíciókat", célként pedig „jövőbelátó oktatás" megvalósítását tűzte ki. Gál arra az aggasztó folyamatra hívta fel a figyelmet, mely szerint „a magyar oktatás egyre több diákot veszít a VIII. osztály után. Ezek a gyerekek sem az elméleti, sem a szakiskolákban nem folytatják a tanulást". Elmondta továbbá, hogy márciusban speciális képzést szerveznek a román tanároknak, mert a gyerekek sajnos továbbra sem tanulnak meg rendesen románul az iskolákban.
A gyűlésen tiszteletét tette Pataki Csaba RMDSZ-es szenátor, aki gratulált az elért eredményekhez és további korrekt partnerséget ígért. Meggyőződésének adott hangot, hogy jobb kommunikációra van szükség és kiemelte a tanárok, pedagógusok továbbképzésének fontosságát. „Egyensúlyt kell létrehoznunk a többi kisebbséggel, mert a rivalizálás egyikünknek sem használ", hívta fel a figyelmet.
Gindele Imre, a nagykárolyi Simion Barnutiu Szakiskola igazgatója emlékeztetett arra, hogy a magyar kormány a tavalyi évet a határon túli szakképzés évének nyilvánította, melynek keretén belül az RMPSZ stratégiát dolgozott ki, amely könyv formájában is testet öltött. Az általa vezetett intézmény öt millió forintos támogatást is megnyert, amiből két lakatosműhelyt alakítottak ki és szereltek fel.
Kóczinger Éva dióhéjban leltárt készített a szatmári diákok és pedagógusok által tavaly elnyert RMPSZ-díjakról. Ezek szerint a tavaly Ezüstgyopár-életműdíjat kapott három pedagógus, Doloczky Márta, Nevelits Gyöngyvér és Mészáros Lőrincz, Bolyai Farkas-díjat Schefler Barna és Schefler Gergő, Koós Károly-díjat Kovács Péter, Mákvirág-díjat pedig a két Schefler-testvér továbbá Baranyai István Dávid és Heidenhoffer Erhard.
Baranayi Tünde az RMPSZ szatmári szervezete által szervezett tanfolyamokról ejtett néhány szót, csalódottságának adva hangot, hogy több is az érdeklődés hiánya miatt maradt el.
A beszámolókból kiderült továbbá, hogy tavaly a szintén magyar kormánytámogatással működő Erzsébet-tábor program keretein belül húsz, 8-12 éves szatmári diák táborozott a Balaton-parti Zánkán és ugyancsak húsz 12-18 év közötti gyerek a székelyföldi Ivóban.
Végezetül döntés született arról is, hogy a Szatmár megyei szervezetet Baranyai Tibor elnök, Gál Gyöngyi alelnök, Miclaus Judit programfelelős, Gnándt Zoltán és Muhi Sándor képviseli majd az országos közgyűlésen. szatmar.ro

Püspöki vizitációt tartottak a marosvásárhelyi városházán
A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalba látogatott szerdán az Erdélyi Református Egyházkerület generális vizitációs bizottsága, Kató Béla püspökkel az élen. A találkozón a 36.300 marosvásárhelyi református fő kérdéseiről, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyzetéről, a remeteszegi temető bővítéséről, a Tulipán utcai gyülekezet templom építésének lehetőségeiről, a Református Kollégium és óvoda helyzetéről, valamint a Kapa utcai felújításról egyeztettek.
A püspökség Peti Andrást kérte meg, hogy szervezze meg a találkozót a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban, hogy a reformátusok legfontosabb problémáiról beszélgessenek a polgármesterrel, illetve az alpolgármesterrel. Az alpolgármester a Maszol érdeklődésére elmondta, Marosvásárhelyen a legnagyobb felekezeti közösség a reformátusoké, a legutóbbi népszámláláskor több, mint 36 ezer vallotta magát református felekezetűnek.
A legfontosabb kérdés, amit sürgősen meg kell oldani, az a Bolyai Farkas Elméleti Líceum telekönyvezése. Az iskolát utoljára több mint száz évvel ezelőtt, még a 20. század elején telekönyvezték, amikor még néhány deszkabódé állt a mostani főépület helyén – mondta Peti András. Az azóta felépített iskolaépületnek nincs telekkönyve, amihez előbb a topográfiai felmérést kell elvégezni. Minderre azért van sürgősen szükség, – magyarázta Peti András, – mert a református egyház elkezdené az iskola felújítását, az ehhez szükséges anyagi alap ugyanis a rendelkezésére áll.
A Tulipán utcai református gyülekezet egy évtizednél is több, hogy szeretne templomot építeni. A tegnapi tanácskozáson ennek a lehetőségeit is megbeszélték. Felmerült egy olyan megoldás, hogy a Gloriei utcai, használaton kívüli, üres kazánházat az egyház rendelkezésére bocsátaná a város, hogy azt templommá átépíthessék. Ennek keresik a jogi lehetőségeit – tette hozzá az alpolgármester. Remeteszegen a temető bővítésének érdekében egy 49 évre szóló megállapodást köt a városháza az egyházzal, amely a város rendelkezésére bocsát másfél hektárnyi területet.
Jövőben ünneplik a reformáció 500-ik évfordulóját, amelybe Marosvásárhely is bekapcsolódik. Felmerült annak is a lehetősége, hogy Kálvin Jánosról nevezzenek el utcát a városban – számolt be Peti.
A Maszol kérdésére, hogy a Református Kollégiumba tervezett szakoktatásról esett-e szó, az alpolgármester elmondta, csupán érintőlegesen beszéltek erről. “A szakoktatás jelentőségéről szó esett, de konkrétan a tervezett szakosztályok létesítéséről nem, az ugyanis nem a polgármesteri hivatal hatáskörébe tartozik” – mondta Peti András. Az alpolgármester szükségesnek és hasznosnak minősítette a találkozót.
A megbeszélésen ismertették a Református Kollégiumhoz tartozó elemi iskola, illetve a cserealji óvoda helyzetét is, amelyek közköltségét, bérleti díját a városháza fizeti. Szó esett a remeteszegi református egyházközség és a polgármesteri hivatal közötti partnerségi szerződéskötésről is, amely értelmében a temető bővítésére bocsátja az egyház a területet 49 évre. A meggyesfalvi gyülekezet Kapa utcai bejáró felújítását kérték az egyházfők, amire ígéretet is kaptak, illetve elmondták, mennyire hátrányosan érinti az egyházat az új adótörvény, amely arra kötelezi, hogy helyi adót fizessenek a parókiák, gyülekezeti házak és más, az egyház tulajdonát képező ingatlanok után. Jövőre 500 éves évfordulóját ünnepli a református egyház, ebben be szeretne kapcsolódni Marosvásárhely is, illetve felmerült annak is a lehetősége, hogy utcát nevezzenek el Kálvin Jánosról. maszol.ro

Több helyszínen, de közösen ünnepelnének Marosvásárhelyen
Marosvásárhelyen eljött az idő, hogy a nemzedékek összefogjanak és közösen ünnepeljék meg a magyar szabadságharcot – olvasható Soós Zoltán magyar polgármesterjelölt marosvásárhelyiekhez címzett nyílt levelében, amelyben közös ünneplésre hívja a város lakóit.
Portik Vilmos Facebook-oldalán jelezte, hogy elfogadja a meghívást, részt vesz az RMDSZ központi rendezvényén, és arra kérte Soós Zoltánt, ő is tisztelje meg jelenlétével a Petőfi-szobornál tartandó EMNT-ünnepséget.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének tiszteletére március 15-én, kedden 14 órától tart megemlékezést a Petőfi-szobornál. Az ünnepségen fellép a marosvásárhelyi Református Kollégium kórusa (karvezető Enyedi Márton Csaba lelkész-tanár ), Csíki Hajnal színművész, valamint Domahidi Anna, a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium diákja. Műsorvezető Kilyén László. A rendezvényt megtiszteli jelenlétével Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviselete.
Az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezete a Maros Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanáccsal közösen az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc 168. évfordulójának alkalmából egész napos rendezvénysorozatot szervez kedden. 12 órakor koszorúzás lesz a Bernády téren, 16 órától kezdődik az ünnepi megemlékezés a Székely vértanúk emlékművénél. 19 órakor a Könyv és Gyertya Gálaestre kerül sor a Kultúrpalota nagytermében, majd 21 órától Fehér Március címmel slam poetry estre várják az ünneplőket a Köpeczi-Teleki Házba.
A Református Kollégium – Bolyai Farkas Gimnázium Öregdiákok Baráti Köre március 16-án, szerdán 13 órától emlékezik meg és tiszteleg Lukinics József honvédszázados sírjánál a marosvásárhelyi római katolikus temetőben.
Simon Virág. Székelyhon.ro

Csütörtökön, április 14-én 17 órától könyvbemutató a Jelen Ház nagytermében
Kiss Székely Zoltán: Az anyanyelv keresztje
De ki is a szerző, Kiss Székely Zoltán?
"Erdélyi magyar értelmiségi vagyok. Tanárember. Sem több, sem kevesebb.
***
Születtem 1951. január 3-án Marosvásárhelyen.
Az egykori Székelységben közlő Paál Elek festő keresztapám pallérozta első verseimet még a '60-as évek derekán. Aztán a'60-as évek végén Kapusi Ildikó tanárnőm bíztatott a Bolyai Farkas Középiskolában. Ott érettségiztem 1970-ben.
1974-ben biológus diplomát szereztem Kolozsvárt. Azóta tanítok. Vándortanár vagyok; tucatnyi iskolában tanítottam: Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Diákjaim négy ország nyolc egyetemén szereztek diplomát. 1975-től botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytatok. És publikálok szak- és tudománynépszerűsítő írásokat két ország napi-, heti és havilapjaiban, tudományos folyóirataiban. Számuk félezerhez közelít. 2012-től Természet kalendáriuma címmel tudománynépszerűsítő sorozatot – amolyan Odobescu-féle Pseudokinegeticost – írok heti rendszerességgel a marosvásárhelyi Népújságban.
1977-től a Marosvásárhelyi Rádió külső munkatársaként is dolgoztam, ahova Gáspár Sándor hívott egykoron. A tudománynépszerűsítő adás, a Mikroenciklopédia, biológiai szakcikkeit jegyeztem. S küldtem verseimet az Igaz Szóhoz, Székely János biztatgatott. Ugyanez évben jelentek meg első verseim az Ifjúmunkásban. Cseke Gábor és Lázár László próbált felfedezni. Miután én is a Szülőföld, haza, testvériség pályázat győztesei között voltam, úgy tűnt kötettel indítanak minket, akkori fiatalokat. Aztán semmi sem lett belőle. Jómagam meg arra jutottam, hogy hagyom a szépirodalmat másnak. Hiába bíztatott Lőrinc József tanár-költő barátom az illyési intéssel, miszerint ki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba, sokáig nem írtam verseket. Ez volt a hosszú hallgatás kezdete.
***
1989 decemberében az újrainduló Marosvásárhelyi Rádiónál a Mikroenciklopédia felelős szerkesztője lettem. 1990 áprilisától Magyarországon élek családommal. 1999-től a Szentendrei Református Gimnázium tanára vagyok. S néha megleptem-meglepem magam egy-egy verssel.
1997-ben a Névtelen írók antológiájába bekerült egy háromsorosom.
E tájt érett meg bennem, hogy amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(soma)t nem hagyhatom másra.
Hiszem, hogy az igaz vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket.
***
2008 óta több-kevesebb rendszerességgel jelentek meg verseim a marosvásárhelyi Népújság Múzsa mellékletében. 2010-től a székelyudvarhelyi Vers és az Erdélyi Toll, az Erdőszentgyörgyi Figyelő és a debreceni Tisztás hozta-hozza le rendszeresen verseimet. 2013-tól a PoLíSz, Turcsány Péter bizalmát és biztatását birtokolva, több alkalommal közölte versszövegeimet. Csíki Andrásnak, az EJKE elnökének köszönhetem, hogy most kötetté állt össze verseim egy része.
Amikor a Népújságban a Múzsa rendszeresen közölni kezdett, írtam volt le ezt a mondatot: Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás.
Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe mindmáig. Hiszem, hogy versbéli megszólalásommal is jobbá tehetem világunkat."

Nyugati Jelen (Arad)

Disputából az élen
A hét végén, április 8–10-én került megszervezésre Debrecenben a XXXIII. magyar országos és Kárpát-medencei disputavetélkedő, amelyen kilenc településről három korcsoportban, 34 csapatban 102 diák vett részt. A részt vevő debreceni, kecskeméti, pécsi, budapesti, miskolci, hajdúböszörményi, szarvasi és verőcei csapatok mellett Erdélyből egyedül a marosvásárhelyi disputázók képviselték a határon túli versenyzőket, két korosztályban. A legnagyobb, 3-as korosztályban (10-12. osztály) a Laczkó Emese Éva tanárnő által felkészített, többéves disputás gyakorlattal rendelkező csapat (Czyklon) diákjai a Bolyai Farkas Elméleti Líceumból (Boni Zsuzsanna és Fazakas Pálma) és a Református Kollégiumból (Szabó Blanka) érkeztek. A dr. Tamási Zsolt által vezetett, az első korosztályban (4-6. osztály) induló két csapat közül a hatodikosok (Cirkuszi kapibarák) vegyes csapata képviselte a 7-es Számú Általános Iskolát (Szabó Zoltán és Nagy Szilárd), illetve a Római Katolikus Teológiai Líceumot (Jitianu Rosemarie). A Római Katolikus Teológiai Líceum ötödikes diákjaiból (György Katalin, Nagy Kincső és Tamási András) álló csapat (Anonymus) első alkalommal vett részt ilyen típusú tevékenységen. A vetélkedőre történő kiutazást hagyományosan a Communitas Alapítvány támogatta.
A tételmondatokat (harmadik korcsoportban: A nemi szerepek kora lejárt, az első két korcsoportban: A tankönyvek kora lejárt) az elődöntők három fordulójában állítani és tagadni is kellett minden csapatnak. A három fordulóból a Czyklon és a Cirkuszi kapibarákcsapat két győzelmet szerzett, az Anonymus csapat mindhárom mérkőzését megnyerte. A harmadik korcsoportban a két győzelem a nagy mezőny miatt nem volt elegendő a döntőbe jutáshoz, viszont így is sikerült megszerezni a negyedik helyezést, illetve az egyéni pontszámok terén a Bolyai Farkas Elméleti Líceumból Boni Zsuzsanna a második díjat vehette át. Az első korcsoportban a két előselejtezős győzelem segítségével a Cirkuszi kapibarák viszont bejuthatott a döntőbe, együtt a mindhárom alkalommal győzelmet szerző Anonymus csapattal. Ez tette lehetővé, hogy a többéves marosvásárhelyi disputázás történetében első alkalommal az országos és Kárpát-medencei döntőben mindkét csapat erdélyi, marosvásárhelyi volt. A kiegyensúlyozott vita eredményeként a három bíró közül egy az Anonymus, kettő pedig a Cirkuszi kapibarák javára döntött, így a dobogó első helyét a hatodikos, a második helyét az ötödikes csapat foglalhatta el. A csapathelyezéshez hasonló kiemelkedő eredményt sikerült az egyéni teljesítmények terén is elérni a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak. A hatodikos Jitianu Rosemarie az egyéni második s az ötödikes György Katalin az egyéni első díjat hozhatta haza.
Dr. Tamási Zsolt
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szathmári Ferenc és a tárgyi anyanyelv
A csíkszeredai Szathmári Ferencnek az élet úgy hozta, hogy szerepet vállalt az erdélyi magyar népművészeti élet szervezésében, népszerűsítésében. Így lett a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség vezetője, amelynek munkájában igen aktívan vesz részt nyugdíjas éveiben is. Azt mondja, nem elég optimistának lenni, hogy a népművészet megmarad, tenni is kell érte.
Szathmári Ferenc Mezőbándon született 1940-ben, a település számára most is a világ közepét jelenti. „Emlékszem a mezítláb járásra, az iskolai körülményekre, a szegénységre, a nyomorra, és mindez valahogy megszépült az évek során. A község 13 településből áll, 3 vasútállomása volt, ma már egy sincs, mert a kisvasutat megszüntették. Olyan emlékeim vannak, hogy amikor elemi osztályban mentünk, úgy engedett be az iskolaszolga, ha a táskánkban vittünk egy darab fát, mert kellett fűteni, és az intézmény nem tudta ezt biztosítani. A padló használt olajjal volt bekenve, büdös volt, az első osztályt palatáblával kezdtem, aztán '48-ban jött a tanügyi reform, eltűnt a vallásoktatás. Mivel akkor volt az iparosítás, a társaságból mindenki esztergályos akart lenni, én is. De édesapám valahogy bizonytalan volt ebben,és az ő közbenjárásával bekerültem a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumba. Az ottani bentlakás ellátásához a szülők terménybeszolgáltatásra voltak kötelezve, paszulyt, húst, ilyesmiket kellett vinni, és még ilyen körülmények között is kedden és pénteken reggel, délben és este puliszkát ettünk, mert kenyérre nem jutott” – elevenítette fel.
Az irodalom volt a kedvence
Az iskolában egyik kedvence volt az irodalom, mint mondta, különösen nagy hatással volt rá, hogy egyik barátja szüleinél látott egy dedikált Móricz Zsigmond-kötetet. „Az érettségiztető bizottság elnöke Balogh Edgár volt, aki akkor a magyar nyelv és irodalom szak dékánja volt Kolozsváron, az egyetemen. Tetszhetett neki a dolgozatom, behívatott az irodába, és azt mondta, fiatalember, meghívom a magyar irodalom szakra, ha Kolozsvárra jön, jöjjön fel hozzám. Tizenhét évesen én nem tudtam elfogadni, hogy valaki engem a hátsó kapun bevigyen. Ha megérdemlem, akkor igen, ha nem, nem. Elmentem az egyetemi felvételire, az írásbelim jól sikerült, bejutottam a szóbelire, ott kihúztam Horea, Cloșca és Crișant. A vizsgáztató azt mondta, ezt mindenki tudja, és kérdezte, mondjam el, melyek Kolozsvár helyipari vállalatai. Nyilván azért, hogy így a jegyet tudta befolyásolni, és be tudta vinni azokat, akiket kellett. Persze, nem tudtam. Így 8,75-ös jeggyel nem jutottam be, nagyon kiábrándultam, de továbbra is megmaradt a barátságom az irodalommal” – mesélte.
Egy könyvespolccal kezdődött
Szathmári Ferenc Sepsiszentgyörgyön szerzett könyvelői képesítést, ezután Gyulakután dolgozott főkönyvelőként, majd a család Csíkszeredába költözött. „Feleségem szülei háromszékiek, akkor alakult egy éve Hargita megye, Csíkszereda éppen középen volt, és ide jöttünk. Megtudták, hogy szövetkezeti hálózatban, kereskedelemben dolgoztam, ezért 1970-ben főkönyvelőnek neveztek ki az állami kereskedelmi vállalathoz. Soha nem kérvényeztem előléptetésemet, de a sors úgy ajánlotta fel nekem, hogy 30 évet főkönyvelő voltam, és 10 évet igazgató. Egyfajta elégedettség ez, mert feltételezhetem, hogy nem dolgoztam rosszul, mert akkor biztos nem tartottak volna meg” – mondta. A népművészettel való barátsága is itt kezdődött. „Volt egy egész életen át elkísérő szerelmem, a könyv szeretete és tisztelete. Egy adott pillanatban otthon mindenhol könyv volt, valamit ki kellett találni, és arra gondoltam, de jó lenne egy könyvespolc népi motívumokkal. Elmentem néhány emberhez itt, nem igazán tudtak rajtam segíteni, de úgymond ötletet adtam azoknak, akiket hasonló gondolat foglalkoztatott. Ennek köszönhetően alakult az elhatározás, hogy művészeti népiskolát kell létrehozni. Úgy tűnik, hogy szándékosság nélkül belecsöppentem ebbe” – említette.
Szervezeti élet
Azt mondja, nyolc éven át szorgalmasan foglalkoztatta ez a kérdés, amelynek eredményeként – bár ezt sem akarta különösebben – egy módszertani könyv született, amelynek nagy sikere volt, öt kiadást ért meg. 1989 után, amikor elkezdtek megalakulni a civil szervezetek, Csíkszeredában is létrejött a Varga Károly fafaragó egylet, amelynek tíz éven át volt alapító elnöke. Aztán átvette a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség vezetését. „Az erdélyi kulturális életet az Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) próbálta összefogni, Kötő József elnököt foglalkoztatta a gondolat, hogy tevékenységre kellene ösztönözni a szakosztályokat, hogy legyen felkészülve az erdélyi magyarság az eljövendő autonómiára, legyenek olyan emberek, akiknek tapasztalatuk van. Gyakorlati kivitelezője Bandi Dezső volt, ő hívta össze Marosvásárhelyre az erdélyi fafaragókat, magyarországi előadókat. Már ott felvetődött, hogy nem elég csak a faragókkal foglalkozni, hanem a többi művészeti ággal is kell. 1995-ben Alsócsernátonban meg is alakult a szövetség” – elevenítette fel.
Hiányzik az oktatás
Noha létezik egy adatbázis, a népművészek tudnak egymásról, és próbálják egymást segíteni, Szathmári szerint alapvetően az a gond, hogy egyrészt kevés magyar értelmiségi kapcsolódik be, másrészt, miután bekapcsolódtak az egész Kárpát-medencei civil szervezeti életbe, számot tudtak adni arról, hogy még sok a tennivaló. „Szinte teljes mértékben hiányzik az oktatás, mi ezt próbáljuk fórumokon, konferenciákon táborokban pótolni, de nem lehet. A tudást csak tanulással lehet megszerezni. A látvánnyal, a tánccal, viselettel, a dallal szemben a tárgyi népművészet hátrányban van, ezt észleljük akár pályáztatási lehetőségeknél is, azok, akik ezzel foglalkoznak, inkább a látvány felé fordulnak. Amikor a tárgyi népművészet kialakult, nem olyan céllal történt mint manapság, az élet tette szükségessé. Az embernek szüksége volt valamire, előállította, most viszont annak csak a muzsikája van bennünk, szeretnénk arra hasonlítani. Örülünk, ha valaki a magyarságtudatával, őseivel összefüggően tiszteli ezt vagy azt a tárgyat – ezt tárgyi anyanyelvünknek neveztem el. Most más az érdeklődés. Amikor én végeztem fafaragást a népiskolában, két évfolyam volt, hetvenen voltunk, és volt öt gitáros, most van hetven gitáros, és esetleg öt faragó” – érzékeltette a különbségeket.
Megtalálni a mértéket
A népművészeti alkotásokról azt mondja, fontos, hogy ne hazugságot adjunk el, hanem igazat. „A tárgy valóban a népi kultúrát tükrözze, és azok az ismérvek, amelyeket a néprajzosok megfogalmaznak imitt amott, benne legyenek abban a tárgyban. Ezt úgy lehet elérni, ha van szakember. A kopjafáknál alapgondolat, hogy ez embermagasságú legyen, de vannak 2,5–4 méteresek is. Valahogy meg kellene találni a mértéket. Javasoltam, hogy a megyei tanácsok vonjanak be szakértő tanácsadókat, és követeljék meg, hogy a székely kapu állításhoz legyen építkezési engedély, rajzolják le, mit akarnak. A szakértői bizottság eldönti, hogy az székely kapu, vagy nem. Így tanácsot lehet adni a polgármestereknek is. A szövetségnek is van saját értékelési rendszere, és azon kínlódunk, hogy a magyarországi népi iparművészeti termékek zsűrizési rendszerét behozzuk Erdélybe. A magyar állam ismerje el a magyar kultúrában tevékenykedőt az általa meghatározott elvek szerint, de a mi szakembereink, az erdélyi magyar néprajzosok, restaurátorok, szakemberek megítélése alapján, mert a helyit a helyiek jobban ismerik. Ez is egy olyan feladat, amely a szövetség nélkül nem valósulhat meg. Ilyen még nem volt, ezért nagy a jelentősége, ezért ragaszkodom ahhoz, hogy olyan személy kapcsolódjon be ebbe a munkába, aki majd továbbviszi ” – magyarázta.
Mindenki tehet valamit
Szathmári Ferenc a népi fafaragásról írt könyve után az erdélyi népművészeket mutatta be egy kötetben, legutóbb pedig Páll Ágoston korondi fazekasmester életútját. Az irodalommal való barátsága töretlen maradt, mint elmondta, ötven éves korában gépelte be először a verseit, és adta oda a családtagoknak, barátoknak, akik biztatták a folytatásra. Első önálló verseskötete 52 éves korában jelent meg, azóta ezt még több követte. „A felelősen gondolkodó embernek nem kellene feltétlenül nagy dolgokat véghezvinnie, feláldoznia az életét, egészségét, csak valamicskét hozzátenni a közösség életéhez. Én magam csak azért tudok tenni, mert nyugdíjas vagyok. Mindenki a maga tehetsége, képessége szerint tehet valamit” – összegzett Szathmári Ferenc.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

A polgármesteri hivatal is ünnepelt
Előadások a Tükörteremben – csak románul
A Bethlen Gábor által 1616. április 29-én kibocsátott adománylevél szabad királyi várossá emelte Marosvásárhelyt – az évfordulós ünnepséget múlt pénteken a Kultúrpalota Tükörtermében ünnepelte meg a polgármesteri hivatal. Az Erdély aranykorára visszatekintő előadások az üdvözlő szavak kivételével csak románul hangzottak el, bár, mint a város jelenlegi polgármestere hangsúlyozta: csakis a kölcsönös tisztelet, a toleranciára, harmóniára való törekvés jegyében fejlődhet a város.
A kölcsönös tiszteletből elégtelenre vizsgázott a polgármesteri hivatal akkor, amikor az általa szervezett rendezvényen a protokolláris üdvözlő szavakon kívül kizárólag román nyelven tartottak előadásokat arról a korszakról, amelyet a történelem Erdély aranykorának tart, a Bethlen Gábor fejedelem által kibocsátott, Marosvásárhelyt szabad királyi városi rangra emelő kiváltságlevél jelentőségéről. Chiorean Ioan, a rendezvény vezetője nemcsak az 1616. április 29-én aláírt kiváltságlevélről, hanem a vár újjáépítéséről, megerősítéséről szólt a közönséget üdvözlő beszédében, hangsúlyozva, hogy 400 év után ismét megújult a vár, amelynek ezúttal a multikulturalitás és a harmónia megőrzésében van szerepe. Majd 200 évet ugorva a történelemben, a Schola Particula jelentőségét méltatta, amely olyan fontos személyiségeket adott az országnak, mint Gheorghe Sincai és Petru Maior. Természetesen Bolyai Farkas és Bolyai János forradalmi téziseit is kiemelte, aztán ismét előrehaladva a történelmi időben, utalt arra, hogy Marosvásárhelyen átutazott Bartók és Enescu, itt történt a második szívátültetés Romániában 1999-ben, és 2015. január 15-én az első műszív beültetése. Itt alakult meg elsőként az országban a 112-es sürgősségi szolgálat, és "valószínűleg Marosvásárhelyen van napjaink legnagyobb szabadidőközpontja, a Víkendtelep, a legnagyobb állatkert, az első hivatalosan megalakult egyetemi konzorcium", az elmúlt napokban pedig a város történetének első Európa-bajnokságát is itt szervezték. Sajnálatát fejezte ki, hogy a város ünnepsége egybeesik a választási kampánnyal, miközben Dorin Florea polgármester többek közt a hallgatóságot arra kérte, hogy támogassa egy felelős városi tanács megválasztását, amely a jövőbe néz, a város fejlődéséért dolgozik és felülemelkedik minden egyéb érdeken. A városvezető szerint Marosvásárhelynek nagy fejlődési potenciálja van, és a várost nem a középszerűség, az állandó cirkusz, a konfliktus kellene jellemezze, hanem a kölcsönös tisztelet. Hangsúlyozta, a megemlékezést a várfalon elhelyezett emléktábla leleplezésével ünneplik, valamint emlékérmet adományoznak a legfontosabb intézményeknek, történelmi egyházaknak. Dorin Florea ugyanakkor kijelentette: két mellszobrot, illetve emlékművet javasol felállításra: az Erdélyi Iskola szoborcsoportot és Bethlen fejedelem szobrát.
Cornel Sigmirean egyetem tanár Erdély történelméről, Bethlen Gábor uralkodásának idejéről tartott előadást, Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, az MTA külső tagja románul és magyarul üdvözölte a hallgatóságot, majd román nyelven ismertette a Marosvásárhelyt szabad királyi városi rangra emelő kiváltságlevelet, amely biztosította a település további fejlődését. "A szabad királyi városi cím gyakorlatilag minden jogi, közigazgatási jellegű, addig elismert íratlan vagy írott jogszabályt, a korábbi kiváltságleveleket is megerősítette. Marosvásárhely mind bírósági, mind közigazgatási, mind pénzügyi szempontból egyenesen a központi hatalommal tartotta a kapcsolatot. Az adót a város a saját emberei révén a lakosság számára felosztotta és a saját embereivel szedte be. Nem idegen végrehajtók voltak a városban, akik rendszerint visszaéltek a hatalmukkal. A szabad királyi városi cím azt a jogot is jelentette, hogy a nagyjából felépített, de hivatalosan nem elismert várat be tudták fejezni, és felhatalmazást kaptak, hogy azt megfelelő hadieszközökkel is ellássák, hogy a lakosságát tudják védeni. Elég nagy területe volt a várnak, két utcával is rendelkezett, amikor már beépítették. Minden jobb módú városlakó a várban igyekezett helyet kapni magának, ahol nem léteztek nemesi kiváltságok, mindenki a város adófizetőjévé vált. Sok olyan apróság van egy ilyen kiváltságlevél megszerzése kapcsán, amit később kamatoztatni lehetett" – mondta a főlevéltáros.
Angela Magherusan Precup az emlékünnepség témájától eltérve Bernády György és Emil Dandea egykori polgármesterek koráról, a két városvezető, a "városépítő Bernády és a modern város megalapítója, a folyóiratokat létrehozó Dandea" megvalósításairól értekezett kimerítően. Az ünnepség Ioan Eugen Mannak a város urbanisztikai fejlődéséről szóló előadásával, majd az emlékérmek átadásával zárult. Az érmen a 400. évfordulót jelző szöveg latinul, illetve a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal felirat román és magyar nyelven jelenik meg, a kisebb, kabátgallérra tűzhető jelvény csak latin és román feliratú. A város jeles személyiségei – köztük Nagy Gergely Zoltán fiatal, tehetséges fotóművész, akit a legtöbb díjat nyert román fotósként méltatott Both Gyula, a marosvásárhelyi fotóklub elnöke –, valamint a közintézmények (prefektúra, megyei tanács stb.), a történelmi egyházak Dorin Floreától vették át az emlékérmet.
Az ünnepség a várban folytatódott, ahol leleplezték a Marosvásárhelyt szabad királyi városi rangra emelő kiváltságlevél kibocsátásának 400. évfordulóját jelző emléktáblát.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Hiánypótló tehetségkutató
XI. Bolyai Farkas-kupa
Az ország különböző részeiről érkezett tizenévesek mérték össze reál, illetve humán tudományokban való jártasságukat szombat délelőtt a Bolyai líceumban. A magyar tannyelvű középiskolák tizenegyedik országos tantárgyversenyén, a Bolyai Farkas-kupán nyolc megye 32 iskolájának 230 diákja vett részt.
Akárcsak tavaly, hét tantárgyból – fizikából, kémiából, biológiából, földrajzból, informatikából, társadalomtudományokból és történelemből – bizonyíthatták tudásukat, kreativitásukat a fiatalok.
A vetélkedő megnyitóján Láday Zoltán bolyais tanár arra hívta fel a figyelmet, hogy az eddigi tapasztalatok alapján évről évre egyre felkészültebbek, igényesebben felkészítettek a Bolyai-kupa résztvevői. Ezt követően Láday a zsűriző középiskolai és egyetemi tanároknak mondott köszönetet, akik a tudományos elvárások szerint értékelik a dolgozatokat. Bálint István, a Bolyai líceum igazgatója a verseny hiánypótló jellegét hangsúlyozta.
– A felsorolt tantárgyakból a nemzeti versenyeken nincsenek eredményeink. A Bolyai Farkas-kupán bizonyítani tudnak a diákok, a verseny célja ugyanis egyrészt a tehetségkutatás. Ugyanakkor ez az iskolák összefogása, a testvériség összefogása is egyben.
Markó Béla, a verseny fővédnöke arról szólt, hogy a Bolyai név meghatározza a verseny jellegét, majd a semmiből teremtett új világ gondolatánál maradva kifejtette, hogy Bolyai János híres szavait sokan rosszul értelmezik, ő ugyanis nem a szellemi sivárság közepette, magányos tudósként teremtett világra szólót, a háta mögött egy tudományra szomjas Erdély, illetve nemzet állt.
– Tudósok, művészek sora bizonyítja, hogy Jánosnak volt kire támaszkodni – tette hozzá a verseny fővédnöke, majd arra intette a diákokat, ne feledjék, hogy egy olyan fontos kultúra van mögöttük, amely feljogosítja őket arra, hogy bízzanak önmagukban és jövőjükben.
A Maros Megyei Tanfelügyelőség részéről Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes köszöntötte a diákokat, majd Peti András alpolgármester, egykori bolyais diák jövőképeket körvonalazva az itthonmaradás fontosságáról beszélt.
Oláh-Gál Róbert, a verseny elnöke a Bolyaiak életéből villantott fel pár érdekességet, és arra biztatta a jelenlevőket, hogy legyenek követői a két matematikusra vonatkozó kutatásokban. A felszólalók sorát Markó Bálint, a kolozsvári Babes- Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese zárta.
– Bolyai Farkasra mindenki úgy gondol, mint matematikusra, illetve oktatóra, de arra kevesen gondolunk, hogy a kreativitásával be tudnánk rendezni az életünket: zenét hallgathatnánk, színházba mehetnénk, kályhát építhetnénk. Rendezzétek be ti is a kreativitásotokkal az életeteket – üzente Markó Bálint a diákoknak, akik a következő percekben át is vonultak a vetélkedők helyszíneire. A dolgozatok értékelésére még aznap sor került, és az ünnepélyes díjazást is megtartották a Bolyai dísztermében.
Népújság (Marosvásárhely)