A 107-es, Magyarlóna–Brév közötti megyei út mentén levő négy falut vette célba a kutatás: a polgárosultabb Tordaszentlászlót, mint községközpontot, a hajdani (1930) Torda-Aranyos vármegye egyik legrégibb művelődési központját, a Kolozsvár külvárosához közelebb eső Magyarfenest, valamint két román falut: a kollektivizált Jára- vagy Oláhrákost, illetve a kollektivizálatlan Hesdátot. Tordaszentlászló változatos gasztronómiai kínálatán kívül, kalotaszegi látnivalókat biztosít az idelátogatóknak /Tordaszentlászlói Kalotaszegi Tájmúzeum, Jósika–Mikes–Széchen barokk stílusú kastély és dentrológiai park, a református templom és berendezése, a több mint 400 esztendős magyar iskola és tablógyűjteménye, Szent László király szobra és a királyhoz fűződő hagyományok (Szent-László kútja), a Tordai-hasadék, a Szent László-napi magyar kórustalálkozó, művészi kopjafa a falu alapításának és fontosabb történelmi eseményeinek évszámával, a millenniumi Kiserdő a honvéd emlékoszloppal, a Szentlászlói Kórus és Fúvószenekar, két hagyományőrző tánccsoport, gazdag községi könyvtár, színjátszó csoport/. Magyarfenesen a felújított árpádkori magyar római katolikus templom, a református templom szép népi varrottasaival, a kolozsvári Heltai Alapítvány által évente megrendezett Szent István-napi néptáncfesztivállal, valamint vendéglőjével vonzza a turistákat. A kutatói terepmunkát és felméréseket 41 kutató és egyetemi hallgató végezte, melynek során több mint 100 fénykép, 200 órányi hangos felvétel és 20 órányi videofelvételt készítettek a négy faluban. Tordaszentlászlón Tötszegi Tekla és Gazda Klára tanároknak a népi szűcshímzés, a női mellrevaló készítésének munkafolyamatát, szakszókincsét, ornamentikáját sikerült rögzíteniük, Magyarfenesről egy asszonyöltözetet, Hesdátról juhászati eszközöket vásároltak meg. A kutatás és felmérés teljes szintézisét Kolozs Megye Tanácsa román nyelvű dokumentumkötetben adja ki. De miért csak román nyelven? Meddig tart még ez az etnikai elfogultság? /Boldizsár Zeyk Imre: Hagyományozás – Híradás a készülő észak-erdélyi autópálya menti négy faluban végzett kutatások eredményeiről. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 7./

A magyar kultúra napját ünnepelték Tordaszentlászlón a részben felújított Művelődési Házban és a hozzáépített új konferenciateremben, többek között a Thamó Gyula Közművelődési Egyesület szervezésben. Fellépett a Tordaszentlászlói Kórus, a fúvószenekar, a műkedvelő színtársulat és a hagyományőrző tánccsoport. Boldizsár Zeyk Zoltán magyar–angol szakos tanár vetítettképes előadást tartott a Szent Koronáról és a Szent Korona tanról. Tamás Gebe András, a község polgármestere bemutatta a Kárpát-medence öt magyar településének Ezeréves kötelék című programját is, amelyet a magyarországi Hejce és testvértelepülése, a szlovákiai Debrőd kezdeményezett – közülük Hejce ezeréves fennállását ünnepeli az idén. Ebbe a programba bevonták Tordaszentlászlót, továbbá a horvátországi Dályhegy, a szlovéniai Hodos településeket, valamint ezek környékét. A kétéves program pénzügyi támogatója az Európai Unió. A projekt a kárpát-medencei régiók és kultúrák kölcsönös megismerését és megismertetését segíti elő. /Boldizsár Zeyk Imre: Tordaszentlászló – Ezeréves kötelék. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 6./

Húsz énekkar vett részt Tordaszentlászlón a huszadik alkalommal megrendezett hagyományos, Szent László-napi kórustalálkozón a hét végén. Adorjáni László, Kolozsvár-alsóvárosi református lelkész igehirdetésének központi gondolata az volt: aki Istennek énekel, az keresztény másságát vállalja. ”Az eltelt húsz év azt bizonyította, hogy a kórustalálkozó megszervezése életképes kezdeményezés volt”, hangsúlyozta Balázs Attila, jelenleg Tordaszentlászlón szolgáló lelkész. Boldizsár Zeyk Imre, a helyi RMDSZ elnöke elmondta: ez a magyar kulturális kezdeményezés nemes mozgalommá vált, s kiterjedt szinte az egész magyar nyelvterületre. „Huszadik alkalommal zarándokolnak el Tordaszentlászlóra a kórusok. Minden látogatás arra szolgál, hogy hitben megerősítsen és lélekben felfrissítsen. Mostanra már Kárpát-medencei méretekben érezzük az együvé tartozást” közölte Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök. Tóth-Guttman Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke levezényelte a közös éneklésre szánt két kórusművet. /Nagy-Hintós Diana: Kórustalálkozó Apáczai és Kazinczy emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 30./

Az emberek jóléte Európában címmel konferenciát szerveztek Tordaszentlászlón az Ezeréves kötelék nevű projekten belül. A község 2008 decemberétől partnerként részt vesz egy kétéves lefutású, Ezeréves kötelék című nemzetközi projektben, amelynek keretén belül a magyarországi Hejce, a szlovákiai Debrőd, a horvátországi Dályhegy, valamint a szlovéniai Hodos települések tartanak egymással kapcsolatot. – Ismerkedni szeretnénk, tartalmasabb és hatékonyabb, stratégiailag strukturált együttműködést biztosítani e települések mikrorégiói között – mondta el Szabó Ferenc, a projektet menedzselő VITEA Alapítvány képviselője. Az Európai Unió finanszírozza a partnerségben lévő települések programjait. A két évig tartó projekt során az öt ország, öt települése különböző rendezvényeket tart majd az országokban: lakossági találkozókat, szakmai konferenciákat, megszervezi a helyi települések, térségek és országok kulturális, történelmi hagyományainak megismerését és az ezeréves kötelékek kutatását. Szilágyi Mátyás, kolozsvári magyar főkonzul elmondta, hogy feladatának érzi a politikai háttér biztosítását. Magyarország minden téren segíti a Kárpát-medencei magyar településeket, jelentette ki. Tordaszentlászlót és környékét Boldizsár Zeyk Imre tanár mutatta be a jelenlévőknek, majd bemutatkoztak a környékbeli és külföldi települések is. /J. J. : Tordaszentlászló. Az Ezeréves Kötelék tagja a község. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 19./

A kultúra lovagjai
A Falvak Kultúrájáért Alapítvány a magyar államiság millenniuma alkalmából alapított Kultúra Lovagja cím adományozására meghirdetett pályázatra társadalmi szervezetektől, alapítványoktól, önkormányzatoktól, intézményektől érkezett jelölések, valamint a Kultúra Lovagrendje tanácsadó testülete javaslata alapján az Egyetemes Kultúra Lovagja, a Magyar Kultúra Lovagja, illetve posztumusz Magyar Kultúra Lovagja elismeréseket adományoz idén is. A díjátadó gálát január 22- én, vasárnap tartják a budapesti Corinthia Hotelben. Bemutatják a díszvendég Ausztrália kulturális műsorát, Örökség serleget adnak a példamutató ifjúsági közösségeknek, majd a kultúra lovagjainak járó díjakat nyújtják át. Az Egyetemes Kultúra Lovagja címet kapja Doncsev Toso szociológus, író, műfordító, a szófiai Magyar Kulturális Intézet igazgatója, Németh Miklós államférfi, Syrokhman Mykhaylo ungvári egyetemi tanár, prof. dr. Antalóczy Zoltán budapesti orvos és sokan mások. A kultúra erdélyi lovagjai: dr. Barabás László néprajzkutató, tanár, a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola igazgatója, Simó Béla székelykeresztúri földrajztanár és Boldizsár Zeyk Imre tordaszentlászlói iskolaigazgató, művelődésszervező. Posztumusz díjban részesítik irodalmi életművéért gróf czegei Wass Albert (1908–1998) írót.
b.d.
Népújság (Marosvásárhely)

Kelemen Hunor: az erdélyi magyar közélet elképzelhetetlen az EMKE nélkül
Közgyűlés, tisztújítás és díjátadás a közművelődési egyesületnél
Évi közgyűlést, vezetőségválasztást és díjátadást szervezett szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. A köszöntő beszédek után a jelenlévő EMKE-tagok elfogadták Dáné Tibor Kálmán elnök beszámolóját, a pénzügyi és a cenzori jelentést. Dávid Gyula tiszteletbeli elnök bonyolította le rendkívül gyorsan az új elnökség megválasztási eljárását. Kevés kivételtől eltekintve az eddigi EMKE-elnökség tagjainak szavazott bizalmat a közgyűlés. Kora délután kezdődött a már szokásos díjosztási ünnepség, amelynek keretében 13 díjat és díszokleveleket adtak át.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök köszöntő szavai után Hegedüs Csilla, Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter tanácsosa a tárcavezető üzenetét olvasta fel. A miniszteri beszéd alapgondolata az erdélyi magyar értelmiségnek a közös jövő kialakításában játszott szerepe volt. Hangsúlyozta: az erdélyi magyar közélet mindennapjai elképzelhetetlenek az 1885-ben létesült EMKE nélkül.
Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár szavait Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja tolmácsolta. – Az EMKE alapítói 127 évvel ezelőtt az anyanyelvi oktatás és a műveltség, a magyar nyelv és öntudat erősítése, közös örökségünk iránti felelősség mellett tettek hitet. Ugyanezt valljuk ma is – hangzott az üzenet. A főkonzul arról is biztosította a jelenlevőket, hogy az EMKE, mint nemzeti jelentőségű intézmény, továbbra is számíthat a magyar kormány támogatására.
Dáné Tibor beszámolt a kulturális autonómia-szigetként működő romániai Magyar Házak Hálózatának (MHH) kiépítéséről, amely 2009-ben kezdődött. A kezdeményezést mind az RMDSZ, mind a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztériuma támogatta. Megtudtuk: Erdélyben az elmúlt években több mint harminc magyar házat hozott létre az EMKE. Példaként említette a Balázsfalva melletti Tűr településen a kö­zeljövőben létesítendő Magyar Házat, amely Kémenes Lóránt plébános lelkiismeretes munkájának köszönhető. A romániai MHH kialakításában 2010 óta szakmai segítséget kapnak a sárospataki művelődési szakemberektől, Csatlósné Komáromi Katalintól és Bordás Istvántól, a Sárospataki Képtár vezetőjétől. Az EMKE-elnök beszámolt arról is, hogy új, a Magyar Házak állapotára vonatkozó felmérést kezdeményeznének. Idén, szeptember végén pedig Kolozsváron rendeznék meg a Magyar Házak második találkozóját.
Dáné Tibor Kálmán beszámolt arról is, hogy EMKE-elnökként meghívták a Magyarországon a közelmúltban létesült Civil Egyeztető Tanács (CET) ülésére, amelynek keretében részt vett a kulturális és honismereti szekció programjának kidolgozásában. Zárszóként Dáné Tibor Kálmán megköszönte a bel- és külföldi támogatóknak az anyagi segítséget, a sajtónak – és ezen belül elsősorban lapunknak, a Szabadságnak – az EMKE-eseményeken való jelenlétet és érdeklődést. Ács Zsolt, az EMKE munkatársa a pénzügyi, míg László Edit a cenzori jelentést olvasta fel, amelyet a közgyűlés el is fogadott.
Egyed Péter egyetemi oktató, filozófus az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság és az EMKE közötti harmonikus együttműködésről, Guttman Mihály elnökségi tag a zenei anyanyelv fontosságáról értekezett. Csatlósné Komáromi Katalin, a sárospataki Művelődési Ház igazgatója az EMKÉ-vel közös programok fontosságát ecsetelte. Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási-ház helyzetéről számolt be. Tamási Áron lánytestvérének, Ágnes asszonynak a háza eredetileg az EMKE tulajdonát képezte, ám tavaly átkerült az önkormányzat tulajdonába, így elkezdődhettek a leromlott állagú ingatlan felújítási munkálatai
Dávid Gyula tiszteletbeli elnök az elnökségi választás lebonyolítása előtt kifejtette: még ha a mostani romániai magyar politikai élet „szét is veri a magyarságot”, az új elnökségnek továbbra is a magyarság egységéért, a megmaradásért kell munkálkodnia.
Az EMKE új vezetősége: Dáné Tibor Kálmán (elnök), Kötő József (főtanácsos). Régiós alelnökök: Matekovits Mária (Bánság), Széman Péter (Partium), Ábrám Zoltán (Közép-Erdély). Társadalmi kapcsolatokért felelős alelnök: Szép Gyula. További elnökségi tagok: Guttman Mihály (Kolozsvár), Muzsnay Árpád (Szatmárnémeti), Házy Bakó Eszter (Brassó), Beder Tibor (Csíkszereda), Ferencz Angéla (Hargita megye), Imreh-Marton István (Kovászna megye).
A választásokat követően Bordás István, a sárospataki képtár vezetője, azaz az EMKE Észak-magyarországi Képviseletének vezetője elmondta: arra törekszik, hogy a magyarországi kulturális élet munkatársai közül minél többen megismerhessék az erdélyi kultúrát. Ezért kidolgozott egy továbbképzési programot, amely a magyar szaktárca által megtörtént akkreditálás után újabb lehetőséget biztosít a fentebbi célkitűzés eléréséhez. A további hozzászólók között volt Dumitriu Anna, aki az Aranyos-vidéki Népfőiskola tevékenységéről számolt be; Kerekes Hajnal, a nagyenyedi dr. Szász Pál Egyesület alelnökeként, illetve a Magyar Közösségi Ház vezetőjeként a Fehér megyei kulturális tevékenységeket ismertette. Ferencz Angéla a Hargita megyei, míg Imreh-Marton István a Kovászna megyei Kulturális Központ és az EMKE közötti lehetséges együttműködésről értekezett, megköszönve, hogy bekerültek az elnökség tagjai közé. Deák Gyula, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke a közeljövőben a pedagógusok számára megszervezendő néptánctanfolyamra, Boldizsár Zeyk Imre, az RMDSZ tordaszentlászlói szervezetének elnöke pedig a június végi Szent László napi énektalálkozóra hívta fel a jelenlevők figyelmét.
Délután 2 órakor kezdődött az EMKE-díjak és díszoklevelek átadása. A 13 szobor Venczel Árpád, a díszoklevelek pedig Venczel Attila alkotása.
Életműdíjat kapott a marosvásárhelyi Marosi Ildikó irodalomtörténész, aki betegsége miatt nem lehetett jelen. Horváth Andor egyetemi oktató szerint Marosi Ildikó érdeme, hogy évtizedeken át gyűjtötte majdani köteteinek anyagát, hogy aztán az 1989-es rendszerváltás után megvalósíthassa álmait, és a „felkutatott kincsek jó gondozójává vált”. Spectator-díjban részesült Cseke Péter Tamás újságíró (Bukarest). Kós Katalin, a Györkös Mányi Albert Emlékház ügyvezetője olvasta fel Kántor Lajos laudációját, amelyben Cseke Péter Tamás publicisztikai tevékenységét kiegyensúlyozottnak, higgadtnak és körültekintőnek nevezte.
Kacsó András-díjat kapott Both Zsuzsa és Both József (Kolozsvár). Dáné Tibor Kálmán méltatásában kiemelte: a Both-házaspár a népi kultúra áthagyományozását jelentős empátiával végzi. Bányai János-díjban részesült Vajda András (Marosvásárhely) néprajzkutató, akit a laudáló Keszeg Vilmos egyetemi oktató elkötelezett, bölcs, megfontolt kutatónak nevezett. Kun Kocsárd-díjat adományoztak Fülöp Júliának (Szászváros). Winkler Gyula európai parlamenti képviselő videóüzenetben laudálta a közösségszervezés aktív résztvevőjét, aki sokat tett a szászvárosi magyarságért. Fülöp Júlia megjegyezte: Kun Kocsárd emléke még mindig elevenen él a szászvárosi magyarok között. Nagy István-díjat kapott Dulányi B. Aladár (Sepsiszentgyörgy). László Attila karnagy laudációjában arra összpontosított, hogy a díjazott három évtizeden át kitartó szervezője, irányítója volt a város művelődési életének.
Bánffy Miklós-díjban részesült Dukász Péter színész (Temesvár), aki egyéb elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen az eseményen. Szekernyés János laudációja alapján gazdag színészi pálya bontakozott ki. A díjat Kövesdy István rendező vette át.
Poór Lili-díjat kapott Albert Júlia színművész (Kolozsvár). Laudált Köllő Katalin színikritikus, szerkesztő, aki szerint a sikeres művészi és oktatói pálya mögött lélek, tehetség és kitartás lakozik. Kovács György-díjban részesült Bányai Kelemen Barna (Marosvásárhely). Kövesdy István a fiatal, sokoldalú színész ötéves pályafutását értékelte. Tompa Miklós-díjjal tüntették ki Uray Pétert. (Sepsiszentgyörgy–Budapest). Kötő József színháztörténész laudációját Vincze László, az EMKE munkatársa olvasta fel. Megtudtuk: Uray honosította meg Erdélyben a mozgásszínházat, de ezt megelőzően több művészi ágban (például a zenében) is bizonyított. Szolnay Sándor-díjat kapott Köllő Margit (Marosvásárhely), aki egészségügyi okok miatt nem lehetett jelen. Laudált Németh Júlia műkritikus, aki a művész kitűnő rajzkészségét, színérzékét méltatta. A díjat Wiesler Zsuzsa vette át.
Monoki István-díjat adományoztak Kosz Orsolyának (Csíkszereda). Kopacz Katalin laudációjából lelkiismeretes, megalapozott szakmai tudással rendelkező több évtizedes könyvtárosi tevékenység rajzolódott ki. Kőváry László-díjban részesült Zsigmond Ilka középiskolai tanár és az általa irányított műemlékpedagógiai kiadványsorozat szerkesztőbizottsága. Vincze Zoltán nyugalmazott tanár laudációjában azt értékelte, hogy a fentebbi kiadványok épp a serdülő korosztály számára íródtak, akiktől „a Guttenberg-galaxis egyre jobban távolodik”. Gróf Mikó Imre-díjat adományoztak Bartha Bálint (Kolozsvár) vállalkozónak. Székely Tibor laudációjában a díjazott szerénységét és nagylelkűségét emelte ki.
Tiszteletbeli taggá nevezték ki Hajnal Jenőt, a vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatóját és a kolozsvári származású, ám évek óta Németországban élő Kelemen Péter koncerttechnikust.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

A magyar dal és a falu ünnepe
A Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD), az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) június 30-án rendezte meg Tordaszentlászlón a XIII. Szent László-napi kórustalálkozót. A református templomban megtartott reggeli istentiszteleten Sikó Csabáné Győrfi Piroska kolozsi lelkipásztor hirdetett igét. Majd a kórusok kivonultak a templomkertbe, ahol a helyi fúvószenekar eljátszotta a székely himnuszt. Az ünnepi beszédek után az énekkarok koszorút helyezhettek el a templomkertben ezelőtt húsz évvel felállított Szent László-szobornál. A Tóth Guttman Emese dalosszövetségi elnök által vezényelt közös éneklés után az énekkarok végigjárták a községközpontot, majd a helyi kultúrotthonban 19 énekkar lépett fel.
Gyönyörű napos idő fogadta a XXIII. Szent László-napi kórustalálkozó résztvevőit Tordaszentlászlón, június 30-án. Sikó Csabáné Győrfi Piroska vendég lelkipásztor igehirdeté- sének középpontjában a 147. zsoltár állt. – Ajándék minden olyan nap, amelyet Isten házában kezdhetünk őt dicsérve énekkel és imával – mondta a lelkipásztor. Balázs Attila helybéli református pap is arra kérte a jelenlevő kórustagokat, hogy azon a napon is Istent dicsőítsék énekükkel. Szőke Zoltán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) helyi elnöke azt kívánta: a dalostestvérek énekléskor érezzék az Istentől kapott szeretetet, amely összeköt és megerősít.
Az istentisztelet után a jelenlevők a templomkertbe ezelőtt húsz évvel felállított Szent László-szobor köré gyűltek. A Gombár Levente által dirigált helyi fúvószenekar játéka után Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke, parlamenti képviselő beszédében azt kívánta: a kórusok énekét hassa át a szeretet és az egység. Ezt követően Gebe Szilárd Arany János-verset szavalt.
Dáné Tibor Kálmán országos EMKE-elnök beszédében Kodály Zoltánt idézte, miszerint újjáépítéskor mindig ragaszkodjunk hagyományainkhoz. – Kisebbségi létünkben gyakran kell újjáépíteni a nemzetet, identitásunkat. Ezért számunkra létkérdés a hagyományok megőrzése, tiszteletben tartása. A közös éneklés csodákat művel – figyelmeztetett Dáné, majd csodának nevezte azt, hogy Tordaszentlászlón már huszonharmadik alkalommal szervezik meg a kórustalálkozót.
Boldizsár-Zeyk Imre, az RMDSZ helyi elnöke arra emlékeztette a jelenlevőket, hogy a falu névadóját 820 évvel ezelőtt, 1112. június 27-én avatta szentté III. Celestin pápa. Szent László mellszobrát (Sánta Csaba alkotását) pedig pontosan húsz évvel ezelőtt, 1992. júniusában avatták fel a templomkertben.
Ünnep van tehát, a magyar dal és a falu ünnepe. A kórustalálkozó alkalmával egy napra a magyar nyelvterület 19 kórusa áll a szép magyar ének, zenei anyanyelvünk, továbbá a nemzeti és az egyetemes kultúra szolgálatában – hangsúlyozta Boldizsár-Zeyk Imre, majd köszönetet mondott Tordaszentlászló, Magyarfenes és Magyarléta polgárainak azért, hogy az elkövetkező négy esztendőben is magyar polgármestere és alpolgámestere lesz a községnek, amelynek tanácsában megmaradt a magyar többség.
Tóth-Guttman Emese, a dalosszövetség elnöke dirigálásával a kórusok előadták a Szózatot, majd a hagyományhoz hűen végigjárták a falut, ezt követően pedig a helyi művelődési házban léptek fel.
Először a házigazda énekkar lépett színpadra (karnagy: Balázs Ágnes), majd a tordai Magyar Dalkör (karnagy: Balázs Győző Balázs), a székelykeresztúri református egyházközség énekkara (karnagy: Kis Vilmos), a nagyenyedi református egyház vegyeskara (karnagy: Basa Annamária), a nagyenyedi egyházmegye lelkészkórusa (karnagy: Fórika Éva), a buzásbesenyői és kerelőszentpáli vegyeskar (karnagy: Szakács Zoltán), az Alla Breve székelyudvarhelyi vegyeskar (karnagy: Kovács László, zongorán kísért Tifán Etelka), az aranyosegerbegyi gyermekkar (karnagy: Balázs Győző Balázs), a magyarfenesi vegyeskar (karnagy: Tóth-Guttman Emese), a marosújvári vegyeskar (karnagy: Fórika Éva), a nagybányai óvárosi református egyházközség vegyeskara (karnagy: Nagy-Dali Emese), a székelykocsárdi Kochárda nőikar (karnagy: Basa Annamária), a magyarlapádi református egyházközség kórusa (karnagy: Borbándi András), a kolozsvári Bethlen Gábor Református Földész dalkör (karnagy: Adorjáni Júlia Katalin), az aranyosegerbegyi Árvalányhaj vegyeskar (karnagy: Balázs Győző Balázs), Kolozsvár-Alsóvárosi református vegyeskar (karnagy: Bak Éva és Adorjáni Júlia Katalin), a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa (karnagy: Bedő Ágnes), a koltói kamarakórus és a nagybányai Teleki Magyar Ház kórusa (karnagy: Fülöp Gábor).
A kórusok repertoárján főleg XX. századi magyar (erdélyi és anyaországi) szerzők vallásos és világi tárgyú művei szerepeltek, de hallottunk az egyetemes zeneirodalom alkotóinak kórusaiból és a könnyűzene műfajához közel álló ismertebb darabokat is.
A több mint öt órán át tartó kórushangverseny után Guttman Mihály, a dalosszövetség tiszteletbeli elnöke beszédében Kodályt idézte: – Az emberiség boldogabb lesz, ha megtanul a zenével méltóképp élni. Eképpen elmondhatjuk, hogy nem éltünk hiába. Örömmel tölt el az, hogy 23 év után is minden évben új kórusok jönnek el erre a találkozóra – mondta.
Szőke Zoltán, EMKE-elnöki minőségében a színpadra szólította a fellépő énekkarok karmestereit és zászlótartóit, akiknek emléklapot, zászlószalagot és Szenczi Molnár Albertet ábrázoló emlékplakettet (Suba László tordai szobrász alkotása) adott át.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Mócvidéki magyar örökség
A Kalotaszeg és a Mócvidék határán levő falvakban Máté István református szórványlelkésszel tett látogatásunk meggyőzött: a mócvidéki magyarság eltűnése összetett folyamat, amely ott is a végéhez közeledik, ahol ötven éve még a lakosság fele magyar volt. Közben olyan magyar emberekkel is találkoztam, akik szeretik a mócokat. A múlt begyógyíthatatlannak tűnő sebeire, úgy tűnik, gyógyírt talált a történelem.
Alsójára és Járavize Kalotaszeg délkeleti peremvidéke és egyben a Mócvidékről immár végérvényesen kiszoruló magyar nyelvterület határa is. Verespatakot leszámítva a többi mócvidéki városban – Topánfalván, Abrudbányán, Brádon, Aranyosbányán és Zalatnán – ma már mutatóban is alig akad magyar. Verespatak és Jára története annyiban közös, hogy jó száz évvel ezelőtt a magyarság részaránya az összlakosság fele volt, mára azonban az öt százalékot sem éri el. Az „eredendő bűn”, az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc idején elharapódzott mészárlás nemcsak a mócvidéki városokból űzte el a magyarságot, hanem a Mócvidék peremvidékéről is. Ilyen szempontból Alsójára szerencsés kivétel, hiszen a forradalom után itt még talpra tudott állni a magyarság: néhány jeles történelmi magyar családnak köszönhetően a román impériumváltás utáni évtizedekben is jelentős erőt képviselt.
Vigasztalásélmény
Miközben Máté István református szórványlelkésszel araszolgatunk úttalan utakon Járavize felé – ahol parányi gyülekezete várja alkalmi istentiszteletre –, kiderül: az Alsójárával szomszédos községközpont, Járavize négy-öt magyarja Alsójárába jár istentiszteletre. A festői környezetben meghúzódó, erdőkitermelésből élő, 650 lelkes községközpontban mindig is kevés magyar élt, a harmincas évekbeli 40 magyarhoz képest azonban a mostani hat idős ember annyira kevés, hogy a lelkigondozásukat vállaló három felekezet, az unitárius, a római-katolikus és a református egyház lelkészei jó ideje már nem járnak ki a faluba. Ha időnként mégis ellátogat hozzájuk egy-egy lelkész, az ökumenizmus szellemében mind a négy-öt ember összegyűl közös imára és istentiszteletre valamelyikük lakásán.
„Nem tematizálom a szórványhelyzetet, mert amúgy is nyilvánvaló. Igehirdetéseimben, lelkészi munkámban nem szoktam erről szót ejteni, hogy ne keserítsem őket még inkább. Úgy próbálok velük beszélni, mintha minden rendben volna, pedig hát lelkünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy itt már nincs folytatás” – magyarázza a Magyarlétáról beszolgáló lelkész. Szerinte azért is nehéz szórványlelkésznek lenni, mert nincs sikerélménye az embernek. Vigasztalásélményről lehet szó, amikor a hívekkel közösen tartják egymásban a lelket. Az állandó fogyással, az anyagi és lelki gondokkal való szembesülés visszahat a lelkészi munkára, Máté mégis úgy látja, hogy a nagy gyülekezetben való szolgálatához sokszor a szórványgyülekezetből gyűjti az erőt. „Egy aprócska gyülekezet, amely a vesztét érzi, minden egyházi alkalommal sokkal jobban él, mint a nagy gyülekezetek.”
Kocsmából kivert bozgorozó
A házi istentisztelet után megismerkedem a móc tengerben élő néhány magyar emberrel. Kiderül, mindannyian Alsójárából kerültek ide. A Sándor és a Boros család férfitagjai kaptak itt munkát még a hatvanas években az erdőkitermelő vállalatnál, az átlagosnál jobb fizetés és egyéb kedvezmények miatt pedig itt ragadtak. Az őket követő pedagógusfeleségeknek sok választásuk nem volt, mindketten román iskolában tanítottak egész életükben.
Ritkán hallottam magyar embert ilyen szépen beszélni a mócokról, mint őket. Sándor Julianna tanítónő és Boros Ibolya romántanárnő szerint az elmúlt évtizedekben annyi szeretet kaptak ezektől az egyszerű emberektől, hogy az minden egyébért kárpótolta őket. Sándor Ferenc arról mesél, egyszer fordult elő, hogy egy falubelije részegen a kocsmában elkezdte bozgorozni, mire a többi móc az ő védelmében nekiesett a férfinak, s kitették a szűrét. Gyerekeik román iskolába jártak ugyan, de a szülők szerint a családban ma is a magyar az élő nyelv. Boros Ibolya öt unokája rendre érkezik nyári vakációra hozzájuk, az éppen itt tartózkodó kolozsvári kislány, Andi olyan szépen beszél magyarul, mint a nagyanyja. A három lányból az egyik románhoz, a másik szászhoz, a harmadik magyarhoz ment férjhez, a vegyes házasságokból származó gyerekek magyar tudására leginkább mégis a román tengerben élő nagyszülők vigyáznak. „Nincs hová mennünk. Egy időben eljátszottunk a gondolattal, hogy nyugdíjas éveinkre leköltöznénk Alsójárába, de már ott is kihaltak a barátok, ismerősök, rokonok. Hetvenévesen megmaradunk az utolsó magyar mohikánoknak Járavizén” – mondja a 48 éve itt élő Boros Ibolya.
Ortodoxszá lett magyarok
Az abszolút kisebbségi létbe belenyugodott parányi magyar közösséget hátrahagyva indulunk Alsójárába. A 13 faluból álló község központjáról Boldizsár Zeyk Imre tordaszentlászlói nyugalmazott tanár, helytörténész azt írja, hogy még a harmincas években is nagyjából ugyanannyi magyart élt itt, mint román, azaz 900 lélek. Kolozsvár és Torda után Alsójárában alakult meg az 1700-as években Erdély harmadik unitárius gyülekezete, a következő évszázadokban ez maradt a legerősebb helyi történelmi magyar egyház, utána következik a római katolikus és a számbelileg legkisebb református gyülekezet.
A két világháború közötti magyar életerő még a kommunizmus kezdeti évtizedeiben is megmaradt, a szomszédos macskási bányába a hetvenes évek végétől történt masszív moldvai betelepítés azonban teljesen átrendezte a lakosság számarányát. A nyolcvanas évek elején szűnt meg az I-IV. osztályos magyar oktatás, ez pedig megpecsételte az itteni magyarság jövőjét. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint mintegy 90 magyar ember él Alsójárában, az 1800 lelket számláló községközpont lakosságának mintegy 5 százaléka.
A központ három magyar temploma és a lerobbant egykori magyar kúriák azonban más múltról regélnek. Olyan múltról, amelyet a jelek szerint a község mai vezetése szeretne elfelejteni. A református gondnokné, Boros Ibolya szerint a magyar egyházak kérvényeit hosszú évek óta figyelemre sem méltatja a polgármesteri hivatal, pedig nem nagy összeget, 500, legfeljebb 1000 lejt szoktak évi rendszerességgel kérni. Ma már esély sincs arra, hogy magyar képviselő jusson be a helyi önkormányzatba. „Az igazi baj, hogy sok magyar nem vállalja a magyarságát. A fiatalabbak teljesen beolvadtak, vegyes házasságok nyomán átkeresztelkedtek ortodoxnak. Néhány magyart leszámítva teljesen feladtuk a gyökereinket” – panaszkodik. A 42 éves asszony egy vegyeskereskedésben elárusító a központban, s mint mondja, rendszeresen rászól azokra a magyarokra, akik már vele sem akarnak magyarul beszélni.
Hadak útján
Máté István arról beszél, hogy ünnepek idején a 26 tagú helyi református gyülekezetnek valamennyi tagja eljön istentiszteletre, sőt, a más vidékről hazatértekkel együtt még többen is. Aki magyarnak vallja magát, őrzi magyarságát, azokkal van baj, akik rég lemondtak gyökereikről. Pedig valamikor a falu románsága is folyékonyan beszélt magyarul, a vegyes lakosságú falvaknak ez a sajátossága Alsójárára is érvényes volt.
A hetvenes évek elejétől megüresedő papilakban még fiatalon, négy gyerekkel, özvegyen meghúzódó papfeleség, Boros Ilona maga is megjárta a hadak útját. Miután férje 43 évesen hunyt el egy mezőségi faluban, az egyházi felsővezetés jóváhagyásával költözhetett haza szülőfaluja üresen álló papilakába. Az addig több faluban óvónőként dolgozó Boros Ilona a szászfenesi csirkevágóhíd munkásaként nevelte gyerekeit. Mint mondja, azon szerencsés kivételek közé tartozik, akiknek gyerekei itthon vagy a környéken maradtak, és megőrizték magyarságukat. Az öröm így sem felhőtlen, mert egyik unokája házasság révén tért át az ortodox vallásra. Boros Ilona ezt idős fejjel is képtelen elfogadni.
1848 áldozatai
Kívülről szemlélem a történelmi magyar egyházak templomait. A református templomba ugyan bekísérne a felújítás alatt álló papilak lakója, Boros Ilona, de kiderül: a zár nagyon nehezen nyílik, ki kellene cserélni. A lelkész azon gondolkodik, hogy a tágas egyházi porta egyik terméből hozzon össze gyülekezeti házat, azt mégis lehetne télen fűteni, a maroknyi embernek ez jobban megfelelne, mint a sokkal nagyobb közösségre tervezett templom. A szomszédos unitárius templom cintermében még megpillanthatom azt a porló műemléket, amelyet az 1800-as évek végén emelt a helyi magyar közösség az 1848-as móc mészárlások emlékére. A későbbi román hatalom figyelmét valamiért elkerülte, így nem jutott a hasonló magyar műemlékek sorsára. Bordizsár Zeyk Imre adatai alapán az 1849. januári mészárlásnak 60 alsójárai magyar esett áldozatul. A helytörténész szerint Simion Balint verespataki ortodox lelkész „hada” kirabolta a falu magyar részét, a házakat földig égette, és akinek nem sikerült elmenekülnie, lemészárolták. A pusztítás hírére néhány nap múlva megérkező tordai magyar csapatok Balint hátramaradt embereit mészárolták le, és felégették a falu román részét. A szabadságharc utáni években egész Alsójárát újra kellett építeni.
A magyar és a román közösség egymás mellett élése mégis fátylat borított a múltra: a többi mócvidéki településektől eltérően – Alsójára magyar közössége zömében helyben maradt. A három magyar templom és a romokban heverő két főúri kastély – a Kemény bárók és a Teleki grófok öröksége – egy letűnt kor mementói, amelynek cserépdarabjait – akárcsak az egykoron híres alsójárai fazekasság örökségét – immár nincs, aki összerakja.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar honvédek a közösségi emlékezetben
Mintegy 2500 hősi halott és több ezer sebesült a 70 éve lezajlott tordai csata magyar veszteségeinek mérlege. A második világháború legnagyobb magyar hadműveletének történései – képünkön a csatában odaveszett két erdélyi honvéd a frontra indulás előtt – ma is élénken élnek a környező falvak emlékezetében. Az újjáéledő erdélyi hadisír-gondozás felidézi a múltat.
Az Aranyosszékre vezető műúton közelítünk Boldizsár Zeyk Imre nyugalmazott tanárral, kalotaszegi helytörténésszel a Kisbányai szorosba. Hetven évvel ezelőtt, 1944. szeptember 5-én ezen az útvonalon hatolt be Dél-Erdélybe a 2. királyi honvéd hadsereg. A Kolozsvárról és Gyalu irányából érkező több tízezres had Magyarlónánál lépte át az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó román–magyar határt. A II. bécsi döntés alkalmával Romániához csatolt négy legdélibb kalotaszegi magyar falut – Magyarfenest, Tordaszentlászlót, Magyarlétát és Alsójárát – felszabadítva, a honvédség az Aranyos völgyén ereszkedett le az aranyosszéki magyar falvakba, a Maros vonaláig. Ekkor került magyar fennhatóság alá Torda is.
Az 1944. szeptember 13. és október 8-a között lezajlott tordai csata első helyszínén, a Kisbányai szorosban állunk meg. A helytörténész nemcsak történelemkönyvekből és levéltári adatokból ismeri a 70 évvel ezelőtti eseményeket, hanem tizenéves fejjel maga is átélte azokat. Pontosít, amikor arról beszél, hogy a magyar honvédség első ütközetére, illetve emberveszteségeire nem a híressé vált tordai csata kitörésének dátumán, azaz szeptember közepén került sor, hanem legalább egy héttel korábban, szeptember 5-én, illetve 6-án, amikor báró Aczél Ede vezetésével magyar előcsapat érkezett Magyarfenesre és Tordaszentlászlóra. A magyar falvak lakossága kitörő örömmel fogadta őket, hiszen a Romániához csatolt, határ menti falvakban a román vasgárdistákból verbuválódott helyhatóság minden elképzelhető módon terrorizálta a magyarságot. Az 1940 és 1944 közötti négy év a dél-erdélyi magyarság legnehezebb időszaka volt Trianon után. Ezt változtatta pokollá az 1944. augusztus 23-i román átállás. Az aggastyánok kivételével minden férfit kényszermunkára hajtottak el Románia különböző vidékeire, az otthon maradt tizenéves gyerekeket erdőkitermelésre, és a fa elszállítására fogták a megmaradt családi fogatokkal. A határmenti falvakban igen szigorú kijárási tilalmat vezettek be, és aki ezt megszegte, az súlyos retorziókat szenvedett.
„Szeptember 4-én, éjszaka arra ébredtünk, hogy megbolydult az 1940-ben Tordaszentlászlóra telepített önkormányzat, határőrség, csendőrség és a posta román alkalmazotti gárdája. Ki biciklin, ki taligán, ki a magyar gazdáktól elkötött lovakkal, marhákkal és szekerekkel menekült, amikor hírét vették, hogy bejönnek a magyar csapatok. Pár óra alatt – igaz, csak rövid időre, de – vége lett a négy éves terrornak” – magyarázza Boldizsár Zeyk Imre.
Orvtámadás a szorosban
Később derült ki, hogy a magyar falvakból elfutott, zömében román vasgárdisták – családjaikat Tordára vagy más, biztonságosnak ítélt helyre menekítve – állig felfegyverkezett partizáncsoportokban, lesben várták a magyar csapatokat. A másnap délután megérkező előcsapat katonáinak többsége a Tordaszentlászlótól mintegy 10 km-re fekvő, szűk Kisbányai szorosban a rájuk zúduló golyózáportól esett el.
A szorosból kifele tartva, egy út menti kis tisztáson állunk meg. Boldizsár a főútról letérő mellékútra mutat, arra a kis útkereszteződésre, amely alatt tömegsír található: itt hantolták el a harcokban elesett magyar katonákat. Az egy hónapig tartó magyar felségterületet október derekán már szovjet csapatok vették uralmuk alá, a vidék mozgó front áldozata lett, a tömegsír jeltelen helyként maradt meg a közösségi emlékezetben.
A tordai csatában elesett honvédek sírjainak felkutatásával foglalkozó Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, az idén januárban elhunyt Pataki József Boldizsár Zeyk Imrével többször is járt a helyszínen, de a román önkormányzattal nem sikerült megegyezni a tömegsír megjelölésében. Az itt nyugvó honvédek azonosítása, és esetleges exhumálása immár a közeljövő feladata.
Az előcsapat tragikus sorsa után a vidéket átfésülő magyar hadsereg a vasgárdisták kis részét tudta csak elfogni. Többségük a magyar csapatok egy hónap múlva történő visszavonulása után vette ismét birtokba a völgy magyar falvait, aminek kis híján tragikus vége lett. Boldizsár így emlékezik: „Két hétig tartott itt a front. A magyar falvakat elfoglaló román csapatok október 18-án kiparancsolták a pincékben megbúvó asszonyokat és gyerekeket, és egy átalvetőnyi holmival vagy jobb esetben egy-egy marhafogattal indították útnak őket Alsójára fele. Magyarfenes azért menekült meg, mert románul Vlahanak hívják, és a más vidékről érkezett román katonákat a név megtévesztette. Tordaszentlászló és Magyarléta megmaradt magyar lakossága hosszú sorokban elindult felfele a völgyön: Alsójárában a felfegyverkezett vasgárdista fészekalj várta őket. Tömegmészárlás lett volna, ha időközben nem érkezik meg egy szovjet járőr csapat. Mivel az orosz parancsnokság részéről semmilyen lakossági kiürítés nem volt elrendelve, az orosz katonák rögtön átlátták a helyzetet, és a vasgárdistákat a helyszínen letartóztatták. A falvakba visszaparancsolt magyarság így menekült meg.
A Kiserdő újratemetett katonái
Tordaszentlászlón meglátogatjuk a kiserdei honvédtemetőt, ahol a faluban 1944 őszén berendezett magyar hadikórház elhunyt sebesültjei nyugszanak. Tordaszentlászlóra kerültek a tordai csata különböző helyszínein – Csürülye, Kékbükk, Peterd, Tordai hasadék, illetve Hagymás – megsebesült magyar és német katonái, közülük 21 honvédet az egykori tüdőszanatórium parkjában temettek el. 1946-ban Boldizsár Zeyk Imrét más helybéli tizenévesekkel kivezényelték, hogy a két évvel azelőtt eltemetett katonák maradványait ássák ki. Egyházi szertartás szerint mind a 21 honvédet újratemették a szanatórium kiserdei temetőjében. Az erdélyi honvédtemetők ötvenes évekbeli közös sorsa következett Tordaszentlászlón is: a szomszédos román falu, Kisfenes erdésze buldózerrel egyengette el a sírhantokat, és helyükbe fenyőt ültetett. 2004-ben sikerült a tordaszentlászlói magyar önkormányzatnak az egykori honvédsírok helyét megtisztítani, és fekete márványtáblába vésetni minden elhantolt katona nevét. Alig egy kilométerrel odébb, Kisfenes bejáratánál tömegsírban fekszik több tíz magyar, román és szovjet katona. Az önkormányzat által emelt emlékoszlopra románul, magyarul, oroszul és németül vésették be az emléktáblákat, a többségi „tolerancia” azonban csak a románt tűrte meg: a felavatás után néhány héttel csak a román nyelvű tábla maradt, ismeretlen tettesek a többit lefeszítették.
Boldizsár szerint a román falvakban – ahol az önkormányzat, de gyakran a lakosság sem partner a számukra idegen, elhunyt katonák iránti kegyeletben –, nehéz megjelölni a jeltelen honvédsírokat. Példaként a színromán lakosságú Pusztaszentkirály esetét említi: itt 1944 októberében keresett menedéket a falu egyik gazdátlan szénapadlásán az a magyar katonaraj, amely a Tordai hasadék védelmével volt megbízva, de leszakadt a visszavonuló magyar hadseregtől. Reggelre vasgárdisták vették körbe a csűrt, a magyar katonákat lefegyverezték, és egy szalmakazal köré felsorakoztatva összekötötték a kezüket, majd rájuk gyújtották a szalmakazlat. A mintegy húsz honvéd megmaradt csontjait a falu hídja mellé földelték el jeltelen tömegsírban. A korabeli időkben is példátlan kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosság híre a faluban dolgozó tordaszentlászlói építőmunkások révén derült ki. Boldizsár Zeyk Imre felkereste a helyszínt, és a budapesti Honvédelmi Minisztériummal folytatott levelezése során derült ki az eltűnt katonák kiléte. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság számára a pusztaszentkirályi tömegsír megjelölése is a következő időszak egyik nagy kihívása.
Tordán már hiába is keresném az erdélyi honvédsírok feltárásának és gondozásának nagy öregjét, a mindig életerősnek és fiatalnak látszó Pataki Józsefet. Az idén januárban 83 éves korában elhunyt, a magyar állam által többször kitüntetett aranyosszéki származású egyesületi elnök maga is olyan családból érkezett, ahol gyerekkorában megtapasztalta a poklok poklát: édesapját, a várfalvai unitárius lelkészt gyerekei és felesége szeme láttára lőtték agyon az orosz katonák, majd holttestét megcsúfolva, végighurcolták a falun, mintegy ízelítőt nyújtva abból a „felszabadításból”, amit a Szovjetunió hozott Erdélybe. Az üveggyári technikusként, atlétaedzőként és fafaragóként dolgozó tordai férfi a rendszerváltás után RMDSZ-elnök és önkormányzati képviselő volt a tordai helyi tanácsban. Ő akadt rá az unitárius egyházközség levéltárában a tordai csatában elesett katonák egy részének nevére és rangjára, akiket közvetlenül a front elvonulása után a város magyar lakossága ásott ki négy tömegsírból, és Torda magyar temetőjébe helyezte őket örök nyugalomra. A kommunizmus évtizedeiben csak sejtések voltak az egykori honvéd sírkert pontos helyéről. A rendszerváltás után – amint a temető visszakerült a három történelmi magyar egyház tulajdonába – letakarították a jeltelen honvédsírokat, és elkezdődhetett a tervezgetés.
Józsa Lajos tordai unitárius lelkésszel megyünk ki a belvároshoz közeli magyar temetőbe. Pataki József honvédsírgondozói öröksége most az ő vállán nyugszik. Ő ismerte legjobban az egykori elnök munkáját, törekvését, nyilvántartásait, így ennek folytatását rátestálták.
A kilencvenes évek elején rendbe tett sírkert mai formáját a kétezres évek elején nyerte el. „Pataki József kapcsolatba lépett a budapesti Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozó irodájával, egyeztette a nyilvántartásunkban szereplő elhunyt katonák lajstromát, és ezzel kezdetét vette az a több, mint 15 éves erdélyi hadisírgondozó munkássága, amelynek során mintegy hatvan észak-erdélyi helyszínen sikerült megjelölni a magyar hősök sírját” – összegzi dióhéjban Pataki József kiemelkedő munkásságának történetét Józsa Lajos. A tordai honvéd sírkert mai kialakítása a támfalba bevésett 221 magyar, 15 szovjet és 14 német katona nevével és rangjával a tordai csata 60 éves évfordulójára, 2004-ben készült el. A gyászszertartással egybekötött eseményre számos magyarországi és a világ különböző részeire elszármazott hozzátartozó jött el, akik közül többen is pénzadománnyal támogatták a sírkert kialakítását. A front elvonulása után elhantolt 249 katona nyughelye nemrég egészült ki a 250. honvéddel, akinek maradványaira a szindi bányában bukkantak. Pataki József annak idején a Duna tévének adott interjúban mesélte el, hogy Bialkó János honvéd rokonai is eljöttek a tordai temetésre, többek között egykori menyasszonya, aki arról érdeklődött, nem találták-e meg volt vőlegénye személyes dolgai között pecsétgyűrűjét? A kolozsvári polgárőrség által feltárt és a temetésre átadott magyar katona sírjából előkerült személyes dolgait átadták a magyarországi hozzátartozóknak.
Málenkij robot: fele nem tért haza
A tordai papilakban vendéglátómmal számítógépen vesszük számba a mintegy 60 helyen kialakított honvéd sírkertek lajstromát. Van, ahol csupán néhány elesett katona hantjához kellett jelet tenni, de van, ahol tömegsírok márványlapjai hirdetik a mészárlás emlékeit. Nagyenyeden az oroszok 234 magyar hadifoglyot öltek meg: az áldozatok emlékére 2007-ben avattak emlékművet. Eddig összesen 2471 elhunyt magyar katonát sikerült azonosítani Kolozs, Fehér, Maros, Szilágy és Bihar megyében. Kolozsváron például 251 honvéd nyugszik a Házsongárdi temetőben, Aranyosegerbegyen 60, Alsó- és Felsőszentmihályon 70, Bonchidán 109, Detrehemtelepen 60, Gyulafehérváron 65, és a sort hosszan lehetne folytatni. Józsa Lajos arról is beszél, hogy színromán településen is sikerült emlékművet avatni. Az aranyosszéki Székelyhidason egyedi jelenségnek lehettek tanúi: egy idős román tanítónő hosszú évek óta gondozza 12 magyar honvéd sírját a falu temetőjében. Ő vezette oda a tordai hagyományőrzőket, és az elkészült emlékművet a helyi görög katolikus pappal közösen avatta fel a tordai unitárius lelkész. A kérdésre, hogy a román tanítónő miért gondozta magyar katonák sírját, azt válaszolta: bátyja román katonaként a Tátrában hunyt el, és abban reménykedett, hogy a messzi távolban valaki az ő sírját is gondozza.
A beazonosított Torda környéki sírokban a tordai csata különböző helyszínein történő hadműveletekben elhunyt honvédek nyugszanak, de a visszavonuló magyar hadsereg későbbi veszteségei is előkerülnek Erdély különböző helyszínein. A tordai csata vesztesége nagyobb volt, mint amennyi elhunyt katonát sikerült az elmúlt 15 évben a környéken beazonosítani. A 2008-ban megkötött magyar–román hadisír-gondozási egyezménynek meg kellett volna könnyítenie a folyamatot, valójában mégsem tapasztalható lényegi elmozdulás az egyezmény előtti időszakhoz képest. A román Honvédelmi Minisztérium hadisír-gondozással foglalkozó főosztályának honlapja számos orosz, német vagy más nemzetiségű, államilag fenntartott temetőről tájékoztat, de a felsorolásban egyetlen magyar temető sem szerepel. Többek között ezt is meg szerettük volna kérdezni a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadisír-gondozási Irodájának vezetőjétől, de az előzetes egyeztetés ellenére az interjútól mégis elzárkózott. Így a hivatalos magyarországi álláspont hiányában csak találgatni tudjuk, hogy milyen jövő vár az erdélyi magyar hadisír-gondozásra. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság lelkes önkénteseinek, illetve az Erdély-szerte fellelhető magyar önkéntesek munkájának köszönhetően további többszáz erdélyi honvédsír vár beazonosításra.
Tordán újabb nagyszabású megemlékezéssel készülnek október 4-én a tordai csata 70 éves évfordulójára. A malenkij robotra elhurcolt 417, és ebből 204 elhunyt tordai és Torda környéki magyar férfi emlékére avatnak önerőből egy új emlékművet a temető előterében.
A tordai csata története
„1944. augusztus 23-án Románia kivált a tengelyhatalmak közül, és megpróbált kapcsolatot teremteni a szovjet hadvezetéssel, aminek áldozata lett a hadszíntéren küzdő román haderő egy része. Magyarországon a kiválás nem merült fel olyan fajsúlyosan, mint Romániában, ezért a magyar politikai és katonai vezetés már augusztus végén Erdély katonai védelmének megszervezésében ügyködött. Tisztában voltak azzal, hogy a szovjet csapatok dél-erdélyi feltartóztatása nélkül Észak-Erdélyt lehetetlen megvédeni” – magyarázza Nagy József székelyföldi hadtörténész a tordai csata előzményeit.
Az Árpád-vonal kiépítése csak a Keleti Kárpátok területére vonatkozott, ezért a déli hágók védelmének szükségessége elengedhetetlenné vált. A németek többször is ígéretet tettek a haderő jelentős átcsoportosítására, de ez nem történt meg, ezért a magyar politikai vezetés elhatározta, hogy a honvédség önállóan valósítja meg. Az erdélyi 9. hadtestparancsnokság átszervezésével, és a 2. honvéd hadtest Erdélybe irányításával április 29-én Dálnoki Veress Lajos parancsnoksága alatt ismét létrehozták a 2. királyi honvéd hadsereget.
A szovjet vörös hadsereg szeptember 13-ra bevonul Dél-Erdélybe, és ez megpecsételi a dél-erdélyi magyar katonai tervek kivitelezését. A magyar hadsereg visszavonul a Maros, illetve az Aranyos vonalára. A szeptember 13-án harckocsikból álló orosz támadás Aranyos-parti, véres küzdelembe torkolt, a tordai csata három szakaszban október 8-ig tartott.
A harci események a Tordát övező régióban zajlottak, de Marosvásárhely irányában, a Maros vonalán és a Gyalui havasokban is harcok dúltak. „Először két hídfő volt: Tordánál a nagyváradi 25. gyalogezred és Aranyosegerbegynél a 26. kolozsvári gyalogezred. Szeptember 22-ig, a csata első szakaszában, a túlsúlyban levő szovjet haderő – a fokozatosan felzárkózó, újjászervezett román haderővel közösen – próbált teret nyerni. Ekkor még betöréseiket a magyar ellentámadás fel tudta számolni. Legtöbbször a 2. királyi páncélos hadosztály mentett magyar életet. Szeptember 19-én bontakozott ki a legjelentősebb magyar ellentámadás a Sósfürdő és a Szentjános völgyében. Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyaloghadosztály 25. gyalogezredének és Torda városának katonai parancsnoka a tordai Sósfürdő temetőben, közel szülei sírjához esett el, mert egy tapodtat sem akart hátrálni szülővárosa védelmében” – fogalmaz Nagy József.
A 2. szakaszban, szeptember 22. és 30. között különböző völgyekben hullámzottak a harcok. Szeptember 23-án a 23. német páncélos hadosztály ellentámadása emelhető ki: ez felszabadítja Aranyosegerbegyet, majd 24-én a Gyalui havasokban is egy erősebb harc bontakozik ki. A harmadik szakasz szeptember 30-a után kezdődik, és lényegében az október 8-i teljes visszavonulásig tart. A magyar hadsereg október 4-én üríti ki Tordát. Sikák László, a 26. gyalogezred egyik parancsnoka felügyeli a kiürítést, és zászlóalja utolsóként, már túl későn hagyja el a várost: az orosz túlerővel szemben folytatott harcban a hátvéd magyar katonák kétharmada elesik. Az október 8-i visszavonulással kezdődik Észak-Erdély kiürítése. A hadtörténész szerint a sokszoros szovjet túlerő ellenére a tordai csata a magyar királyi honvédség legnagyobb önállóan tervezett és vezetett hadművelete volt a 2. világháborúban. A tordai csata akadályozta meg azt, hogy a szovjet csapatok előre törhessenek Nagyvárad-Debrecen irányba. A magyar hadsereg egy hónapig tartóztatta fel az orosz csapatokat, amíg a magyar haderő, és a teljes magyar közigazgatás elhagyhatta Észak-Erdélyt.
A Torda környéki harcok magyar veszteségeiről pontos kimutatások nincsenek: becslések szerint tízezerre tehető a sebesült, az eltűnt és a meghalt katonák száma, és összesen mintegy 2500 honvéd vesztette életét.
Makkay József , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015 – Tél – Bánffyhunyad
Boldizsár Zeyk Imre A második bécsi döntés következményei Dél-Erdélyben 1940–45 című írását, Eplényi Anna A településszerkezet és a falukép tájkaraktert befolyásoló szerepe Kalotaszegen című cikkét is tartalmazza a Kalotaszeg téli kiadása, de Péntek Tímea is értekezik a körösfői ragadvány- és csúfnevekről, Sebestyén Kálmán pedig Nyilas Miksáné, Aumüller Jozefáról cikkezik, aki Gyarmathy Zsigánét oktatta kézimunkázásra.
Péter-Jani Csilla és Péter Mónika-Mária Kalotaszegi vagdalásos mintagyűjtemény című, a Magyar Néprajzi Társaság által meghirdtetett pályázatra benyújtott dolgozatát ismerteti, Pap Ákos pedig az V. Magyarvalkói Almafesztiválról számol be. Pap Ágnes a csucsai Kalotaszegi Nőszövetség találkozójának eseményeit összegzi, Laczi Levente a Járd ki lábam, járd ki most… bánffyhunyadi legényes verseny eseményeit rögzíti cikkében, de olvashatjuk Kádár Elemérnek az erdélyi táncházasok levelező listáján közzétett levelét is. Szabadság (Kolozsvár)

Kalotaszeg / 2016. nyár
Hetvenedik születésnapján Szabó Zsolt irodalomtörténészt, a Kolozsvári Művelődés Egyesület alapítóját köszönti a Kalotaszeg nyári lapszámában Buzás Pál, a folyóirat főmunkatársa. Mint megjegyzi, „írói fogékonyságát alighanem a költő, prózaíró Szentimrei Jenő nagyapjától és a néprajzi szakíró Szentimrei Judit édesanyjától örökölte”. Guttman Mihály zenetanár-karnagyra, a Romániai Magyar Dalosszövetség örökös tiszteletbeli elnökére emlékezik születésének 90. évfordulója alkalmából Boldizsár Zeyk Imre, Eplényi Anna pedig Kalotaszeg és környéke tájkarakter-zónáit mutatja be. Sebestyén Kálmán a Sebes-patak völgyébe, Péter Mónika-Mária az Ördögmalom-vízeséshez kalauzolja az olvasót, Sas Péter pedig Ónodi Veress Ferenc fényképész-műterme Kolozsvárt című kötetét (Művelődés, 2014) ismerteti.
Szabadság (Kolozsvár)

Szép énekszó múzsájának szólt a dal
Sikeres volt a XXVIII. Tordaszentlászlói Kórustalálkozó
Tizenkét együttest hallgathattunk meg a XXVIII. Tordaszentlászlói Kórustalálkozón. A jó hangulatú ünnepségen Kodály Zoltán (1882-1967) születésének 135., illetve halálának 50. évfordulója, Szent László király trónralépésének 940. és szentté avatásának 825. évfordulója, és nem utolsósorban az erdélyi származású és közel másfél évtizede Magyarországon élő zeneszerző, Birtalan József közelgő 90. születésnapja előtt tisztelegtünk. Igét hirdetett Balázs Attila tordaszentlászlói református lelkipásztor. A kultúrházban megtartott kórustalálkozón a fellépő énekkarok sok szép Kodály-kórusművet énekeltek, emellett az egyetemes és kortárs zeneirodalom alkotásai is felcsendültek. A fellépők és a szervezők örömmel hallgatták meg egymás műsorát, és azzal a jóleső érzéssel távozhattak, hogy Erdélyben még mindig vannak lelkes énekkarok és énekesek, akik éltetik a szép énekszó múzsáját.
A XXVIII. Tordaszentlászlói Kórustalálkozó a református templomban megtartott istentisztelettel kezdődött. Balázs Attila helyi református lekipásztor szerint, ha  megtapasztaljuk   Isten kegyelmét és áldását, akkor a létrejött Isten-élmény arra sarkallja az embereket, hogy Istent dicsőítsék. – Isten dicsérete alázatot is feltételez.  Isten dicsőítése énekkel is történhet, az énekléssel pedig együtt jár az öröm. Legyen a mai találkozás és együtténeklés az Isten-dicsőítés része, fejezzük ki Istennek iránta érzett hálánkat és örömünket, részesedjünk egymás örömében! – buzdított Balázs Attila református lelkipásztor. Szőke Zoltán nyugalmazott református lelkész arról szólt a jelenlevőknek, hogy a kórustalálkozók által Isten dicsőségét és embertársaink javát egyaránt szolgálják.
– Ünnep a mai nap: a nemzet, a falu, a magyar dal és kultúra ünnepe. Itt, Szent László királyunk szobra előtt állva a magyar nyelvterület tizenkét dalárdája által csendül a szép magyar ének – közölte Bodizsár Zeyk Imre nyugalmazott tanár, a kórustalálkozó egyik főszervezője, az istentisztelet után, a templomkertben, a Szent László szobor körül felsorakozott kórusoknak.
Széman Péter, az EMKE országos elnöke Erdély legjelentősebb seregszemléjének nevezte a tordaszentlászlói kórustalálkozót. – A lényeg most a találkozás és az együtténeklés. Kultúránk továbbvitele fontos feladat. Az EMKE mindig támogatta a dalárdák, kórusok megalakulását – mondta Széman. A templomkertben a közös éneklés során fellépett a helyi fúvószenekar is, és szavalt Enyedi Tamás.
A szép, napos idő lehetővé tette, hogy az énekkarok végigsétáljanak a falu utcáin, majd a helyi kultúrházban Enyedi Tamás  RMDSZ-es megyei tanácsos elmondta: már gyerekkorától kezdve bekapcsolódott a kórustalálkozó  szervezésébe. Tóth-Guttman Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) elnöke felelevenítette azt, hogy a kórustalálkozó ötletgazdája édesapja, Guttman Mihály (1926-2013) karnagy  volt.
A fellépő együttesek a következők voltak: tordaszentlászlói énekkar (karnagy: Balázs Ágnes), temesvári Új Ezredév Református Központ kórusa (karnagy: Szabó Gabriella), ma­gyar­fenesi vegyeskar (karnagy: Tóth-Guttman Emese), szilágy­perecseni református énekkar (karnagy: Józsa István), a magyarországi mezőkeresztesi kamarakórus (karnagy: Birtalan Judit), a kolozsvári földészek Bethlen Gábor Dalköre (karnagy: Adorjáni Júlia Katalin), szilágyperecseni Citera Együttes (vezető: Gáspár Attila), a Kolozsvár-Alsóvárosi refor­má­tus egyházközség ve­gyeskara (kar­nagy: Adorjáni Júlia Katalin), a Nagybánya-Óvárosi református egyházközség vegyeskara (karnagy: Nagy Emese), a nagyenyedi református egyházközség vegyeskara és a Kochárda nőikar összevont kórusa (karnagy: Basa Anna Mária),  a magyarkapusi vegyeskar (karnagy: Jenei Tünde) és a magyarországi Meglepetés énekegyüttes (vezető: Rózsa Zoltán).   A kórustalálkozó záró eseménye  az volt, amikor Szőke Zoltán nyugalmazott tiszteletestől a karnagyok átvehették a zászlószalagot, a Szent Lászlót ábrázoló agyagplakettet (Suba László tordai képzőművész alkotását) és a jelenlétet tanúsító emléklapot.
Ezt követően Kalotaszegről, a tordaszentlászlói kórusmozgalomról szóló kisebb kiadványokat ismertették.
Az együttesek többsége nagyon jól teljesített. A tiszta intonáció mellett emeljük ki a muzikális előadásmódot, a zenei dinamikai jelzések betartását, az érthető szövegmondást. A kortárs zeneszerzők alkotásait – így Birtalan József népdalfeldolgozásait – hallgatva nem csak a kórusművek esztétikai értékéről győződhettünk meg, hanem arról is, hogy milyen közérthetőek, könnyen leénekelhetőek ezek a dalok. A mezőkeresztesi énekkart – amelyet a település polgármestere, Majoros János is elkísért erdélyi kiszállására – még egyszer meghallgathattam a kórustalálkozót követő napon, vasárnap, amikor a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség templomában a délelőtti istentisztelet után léptek fel.  A kamarakórus szép teljesítménye – amely jórészt az erdélyi származású karnagynak, Birtalan Juditnak is köszönhető – még jobban megerősítette a karéneklés, azaz a  szép énekszó múzsája iránti elköteleződés fontosságát.  Szabadság (Kolozsvár)