Ötvenedik életévét töltötte dr. Székely Árpád, a Kolozsvári Református Kollégium igazgatója, a kollégium kórusának karvezetője. A Torda melletti Szentmihályon /régi nevén Alsófelsőszentmihályon/ nevelkedett. Tehetségkutatás révén figyelt fel rá Demény Piroska jeles kolozsvári zenepedagógus. Elvégezte a Zeneakadémiát. Petrozsényba helyeztek ki zenetanárnak, 1982-től ‘90-ig élt a bányavidéken. Különböző kórusokat vezetett. 1990-ben jött vissza Kolozsvárra, az újrainduló Református Kollégiumnak lett az igazgatója. A kórusban bízott a legjobban, rövid időn belül elismert kórussá váltak. Külföldi fellépések követték egymást. Vannak szólisták, operaénekesek, akiket mondhatni ő indított. Szilágyi János, Gáspár Enikő, Széll Emőke, Varvari Gabriella, Pataki Adorján, Maneszes Márton, Rigmányi István, Boldizsár István, Nagy Zoltán neve ismerős az operáért rajongók körében. Tavaly a kollégium elnyerte a Magyar Örökség-díjat, talán ez a legnagyobb elégtétel számára. Végre sikerült megszerezni az engedélyt az 1. és 5. osztály indítására. /Kovács Hont Imre: Ha van hit és bizalom, akkor jön az erő és a kitartás is. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 25./

Tessitori Nóra a képzőművészetben
Tessitori Nóra hangját – aki az elszálló szó, a szavalás művészetének legnagyobb erdélyi művelője volt a húszas-harmincas években – nem őrzi sem lemez, sem magnószalag. Az első világháborút követő két évtizedben – amelyeket ő maga visszaemlékezéseiben „termékeny művészi időszakának” nevez – nem is igen álmodhatott erről vers-előadóművész.
Amikor a gépi kultúra még nem tette „halhatatlanná az emberi hangot”, amikor még nem kezdték gyűjteni a diszkotékák „aranylapjait”, a toll, az ecset és a véső művészei örökítették meg szonettekben, ódai szárnyalású méltatásokban, festményeken, metszeten és szoborban Tessitori Nóra szavalóművészetének az emberi lélekben vert hullámait, megjelenésének olaszos varázsát, Ghirlandaio festményeit idéző alakját.
Kötetnyi terjedelmet kívánna, ha idézni akarnánk Juhász Gyula, Kuncz Aladár, Dsida Jenő, Tabéry Géza, Molter Károly, Szentimrei Jenő vagy Áprily Lajos írásait – hogy csak néhányat említsünk nagy és hálás kortársai közül – Tessitori Nóráról. Molter Károly péládul egyik szavalóestje bevezető előadásában a következőket mondta: „Tessitori Nóra nem szavalt, csak nagy és szép versek igazát hozta felszínre. Csak a művészet hatalmát éreztette az eluralkodó gyengeség idején, csak ritmust beszélt a dallamtalanságban… több is talán ez a művésznő a szép tolmácsánál, mert búvára ő a rejtett kincseknek, a küszöb alatt maradt költői sejtelmek felkutatója ő, az alkotás félálmának lázbeszélője, akire hallgatni kísérteties öröm, a lélek titkának meglesése, áhítat és jólesés, kielégülés és boldogság... akik hallgatói voltunk többször már, sietve sietünk újra hatása alá”. 
De a képzőművészek közül sem ihletett kisebbeket. Hadd mutassunk be néhány alkotást azok közül, amelyeket alkotóik a művésznőnek ajándékoztak, és ma is birtokában vannak mint legféltettebb, legszeretettebb emlékei.
A húszas években Nagy István is készített róla színes krétarajzot Kolozsváron, a Békásban. A zöldben örökítette meg a nedvzöld görögös ruhában ülő Tessitori Nórát (a képet tudomása szerint ma a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzik). 
A nagybányai festőiskola sok művésze rajzolt plakátot szavalóestjeihez, Mikola András, Boldizsár István és mások is, de a régi plakátok közül csak egyet őriz otthonában. Ezt Dóczyné Berde Amál tervezte, aki a segesvári Petőfi centenáriumi ünnepségeken a szabadtéri pódiumon szavaló Tessitori Nóra alakját örökítette meg. Talán éppen ez a szereplése és a zilahi Ady-ünnepségek jelentették pályafutása csúcsát.
Több ízben szavalt Nagybányán is. 1925-ben a Ferenczy család vendége volt, akik közül Noémi többször lerajzolta, Valér a Tessitori Nóra feliratú rézkarcot készítette, Béni pedig egy terrakotta szoborportrét. E két utóbbit a művésznőnek ajándékozták.
De a legszebb ajándékot mégis Thorma Jánostól, a nagybányai festőiskola mesterétől kapta 1921-es szavalóestélyén. A kolozsvári Újság 1921. november 27-én így számol be erről:
„... Tessitori Nóra nagybányai estélye előtt, amikor a művésznő ki akart lépni a pódiumra, a Mester (Thorma János) egy krisztusi pillanatában, egy szűkebb körű környezetben és nem a teremben hullámzó tömeg előtt – mert feltűnéstől irtózó lelke így találta szebbnek és egyszerűbbnek – meghatott hangon és nagy, nemes egyszerűséggel így üdvözölte: »Asszonyom, engedje meg, hogy magának, mint verselőadó művésznőnek, aki a magyar költészetnek s ezáltal a magyar művészetnek annyi szolgálatot tett, az erdélyi írók és költők nevében, akiket maga interpretál és akiknek a kultúráját terjeszti: a magáról festett portrét ajándékul és fáradozásának jutalmául felajánljam!«.”
M. I. (Új Élet, 1969/7.)
[Marosi Ildikó]
Népújság (Marosvásárhely)