Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Bokor Katalin
6 tétel
1998. október 19.
Az 1995-ben elindított Szociálpolitikai útkeresés című program folytatásaként rendezték meg okt. 9-11-e között Nagyenyeden, a katolikus plébánia szervezésében és a Mocsáry Lajos Alapítvány, valamint a Szociális és Családügyi Minisztérium támogatásával a Családvédelem határon innen és túl című tanácskozást. A megbeszélés fő célja az információcsere és az együttműködési lehetőségek keresése. A megnyitón Nagyenyed részéről dr. Csávossy György, a minisztérium részéről pedig maga Harrach Péter miniszter köszöntötte a hallgatóságot. A romániai helyzetről Bokor Katalin /Babes-Bolyai Tudományegyetem/, a magyarországiról Lakner Zoltán szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkár tartott előadást. Bányász József a gyulafehérvári Caritas, dr. Valeanu Erzsébet a kolozsvári Gondviselés Egyesület tevékenységét ismertette. Több előadás hangzott még el, így Papp Adolf sepsiszentgyörgyi CSSK vezető és Lázár Sarolta a családsegítés erdélyi kereteiről, Vízi Ildikó /Babes-Bolyai Tudományegyetem/ a fogyatékosok helyzetéről, Berszán Lídia /Babes-Bolyai Tudományegyetem/ a szociális munkáról beszélt. A megjelentek látogatást tettek Nagyenyeden a Szociális Stációnál, a Máltai Háznál és a Béthel Gyógyszertárnál. /Győrfi Dénes: Családvédelem határon innen és túl. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 19./
2000. április 14.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a csíkszeredai Nyelv- és Irodalomtanítási Társulat 1995-től évente közösen szervezik az alternatív irodalmi versenyt, hogy elősegítsék a tantervben előírtnál átfogóbb humán kultúra megalapozását. Az idei, április 7-9. között tartott, hatodik országos verseny résztvevői kolozsvári, székelyudvarhelyi, gyergyószentmiklósi, maroshévízi, csíkszeredai iskolákból, valamint az Áprily Lajos Középiskolából érkeztek. /Bokor Katalin: Alternatív irodalmi verseny Szovátán. = Brassói Lapok (Brassó), ápr. 14./
2005. július 22.
Jogi személlyé alakulása céljából július 9-én gyűlést tartott Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság. Azokat várták, akiket az 1956-os forradalom miatt meghurcoltak. A megjelent küldöttek elfogadták az új alapszabályzatot, tájékoztatott Puskás Attila, a háromszéki Volt Politikai Foglyok Szövetségének alelnöke. A tisztújítás során újraválasztották az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság elnökét, Józsa Árpád Csabát, titkárrá választották Váncsa Istvánt. Kovászna megyét Puskás Attila képviseli. A társaság együttműködési szerződést írt alá a magyarországi Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének elnökével, Vasvári Vilmossal. A Kovászna megyei volt politikai foglyok száma háromezer körül van. Nemrég meghalt Lőrincz Károly, akit a Szoboszlay-perben ítéltek el. Lőrincz Károlyt Ordán temették el. /Bokor Katalin: Jogi személlyé alakul az ’56-os Társaság. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), júl. 22./
2006. szeptember 12.
Székelyzsombor kulturális kapcsolatteremtő táborában a budapesti Berzsenyi Dániel és a brassói Áprily Lajos Főgimnázium néhány nemzedéknyi diákja közösen építi a Zólya-portát. A Mikó András Alapítvány tulajdonában lévő, a két iskola közös céljait szolgáló épület felújítása immár tizedik éve tart. Szeretnék mihamarabb befejezni az építkezést – de ez az anyagiak függvénye. Amikor elkészül, akkor a legkülönbözőbb szaktáborok kapnának helyet benne: képzőművésztábor, biológustábor, színjátszó tábor, irodalmi tábor stb. A testvériskolai program része az is, hogy a budapesti gimnázium egy osztálya egy hetet a faluban tölt, családoknál lakik, segít az őket fogadó házigazdáknak. /Bokor Katalin: Zólya-porta, erődtemplom. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 12./
2017. szeptember 14.
Vizsgafilm egy tanya mindennapjáról
Elveszett emberek
A vargyasi Bokor Katalin, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió karának végzős diákja nemrég a baróti Tortoma Önképző Kör előadásán mutatta be az Elveszett ember című dokumentumfilmjét, melyet vizsgamunka gyanánt készített egy másik erdővidéki fiatal, Szőcs Szilárd segítségével.
A húszperces rövidfilm több szempontból is érdekes és különleges. Egy, a helybéliek által is alig ismert tanyavilágra kalauzolja a nézőt, a Vargyas-szorostól nem messze található Háta mege nevű helyre, ahol három ember, idős Vásárhelyi Ábrahám, valamint fiai, ifjabb Vásárhelyi Ábrahám és Vásárhelyi Ferenc állattartással foglalkozva tengetik életüket, egy olyan világ láthatatlan falaival körülzárva, melyben mintha megállt volna az idő.
A filmkockákon ezen tanyasi emberek egyik napja elevenedik meg: a tanyán nincs villanyáram, egyáltalán talán semmi nincs, ami a XXI. századra emlékeztetne, csak állatok, melyeket ők naponta ellátnak. A lehető legegyszerűbb körülmények között élnek, ám az asszonykéz hiánya szembetűnő – a három férfiember érezhetően már beletörődött abba, hogy a rend nem úr a háznál, egy pohár pálinka mellett olykor nosztalgiázva, olykor szomorkás tekintettel mesélnek múltról és jelenről; a sorsról mely nekik adatott, s melyen immár változtatni aligha fognak tudni.
A nézőt lebilincseli a film, köszönhetően a két operatőrnek is, akik hagyják, hogy „peregjenek” az események, nem szólnak semmibe bele, de mindent megmutatnak, a szemlélőre bízva, hogy ítélkezzen arról, milyen is az élet az erdőn, mit tettek jól, vagy mit nem tettek ezek az emberek életük során. Hogy vajon a tanyai életnek ezt a formáját még fenntartásra érdemesnek találja-e az utókor, vagy pedig hagyja majd eltűnni a ma még ott élő emberekkel együtt.
A film készítője elmondta, a választott téma magától adódott: nem volt kétséges, hogy emberi sorsokat fog bemutatni vizsgafilmje, hiszen ezt szereti: megmutatni, kutatni az emberi lét sokszínűségét. A Vásárhelyi családot nem ismerte, csak látásból, mikor néha bejöttek a faluba, de miután meglátogatta őket a tanyán, ahol szeretettel fogadták, rájuk esett a választása.
A film elismerésre érdemes, az egybehangzó nézői vélemények is ezt sugallták – többek között azért is, mert rávilágít arra, hogy az „elveszett ember” valójában nem is annyira a film főszereplője, mint inkább a mai társadalom azon egyéne, akinek semmitmondó a bemutatott élet keménysége, a munkára ösztönzés, a természet, a háziállatok szeretete – az a világ, melyben egykor nagyszüleink még annyira feltalálták magukat.
Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Elveszett emberek
A vargyasi Bokor Katalin, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió karának végzős diákja nemrég a baróti Tortoma Önképző Kör előadásán mutatta be az Elveszett ember című dokumentumfilmjét, melyet vizsgamunka gyanánt készített egy másik erdővidéki fiatal, Szőcs Szilárd segítségével.
A húszperces rövidfilm több szempontból is érdekes és különleges. Egy, a helybéliek által is alig ismert tanyavilágra kalauzolja a nézőt, a Vargyas-szorostól nem messze található Háta mege nevű helyre, ahol három ember, idős Vásárhelyi Ábrahám, valamint fiai, ifjabb Vásárhelyi Ábrahám és Vásárhelyi Ferenc állattartással foglalkozva tengetik életüket, egy olyan világ láthatatlan falaival körülzárva, melyben mintha megállt volna az idő.
A filmkockákon ezen tanyasi emberek egyik napja elevenedik meg: a tanyán nincs villanyáram, egyáltalán talán semmi nincs, ami a XXI. századra emlékeztetne, csak állatok, melyeket ők naponta ellátnak. A lehető legegyszerűbb körülmények között élnek, ám az asszonykéz hiánya szembetűnő – a három férfiember érezhetően már beletörődött abba, hogy a rend nem úr a háznál, egy pohár pálinka mellett olykor nosztalgiázva, olykor szomorkás tekintettel mesélnek múltról és jelenről; a sorsról mely nekik adatott, s melyen immár változtatni aligha fognak tudni.
A nézőt lebilincseli a film, köszönhetően a két operatőrnek is, akik hagyják, hogy „peregjenek” az események, nem szólnak semmibe bele, de mindent megmutatnak, a szemlélőre bízva, hogy ítélkezzen arról, milyen is az élet az erdőn, mit tettek jól, vagy mit nem tettek ezek az emberek életük során. Hogy vajon a tanyai életnek ezt a formáját még fenntartásra érdemesnek találja-e az utókor, vagy pedig hagyja majd eltűnni a ma még ott élő emberekkel együtt.
A film készítője elmondta, a választott téma magától adódott: nem volt kétséges, hogy emberi sorsokat fog bemutatni vizsgafilmje, hiszen ezt szereti: megmutatni, kutatni az emberi lét sokszínűségét. A Vásárhelyi családot nem ismerte, csak látásból, mikor néha bejöttek a faluba, de miután meglátogatta őket a tanyán, ahol szeretettel fogadták, rájuk esett a választása.
A film elismerésre érdemes, az egybehangzó nézői vélemények is ezt sugallták – többek között azért is, mert rávilágít arra, hogy az „elveszett ember” valójában nem is annyira a film főszereplője, mint inkább a mai társadalom azon egyéne, akinek semmitmondó a bemutatott élet keménysége, a munkára ösztönzés, a természet, a háziállatok szeretete – az a világ, melyben egykor nagyszüleink még annyira feltalálták magukat.
Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. szeptember 26.
Vitorla-ének
Minálunk tavasztól télig csak úgy potyognak az ünnepek. Most nem magamba fordulok ezzel az irodalmi évfordulóval, hiszen én még nem írtam akkor, amikor a könyv összeállt nagy politikai vajúdások közepette. 1967-et írtunk akkor, ragyogott a VITORLA-ÉNEK nevű antológia. Egek. Huszonnyolc erdélyi, magyar s fiatal költő.
A könyv hatalmas sikert aratott, nagy feltűnést keltett. Még a sorra is emlékszem, amelyben türelmesen várt sorára Salamon Ferenc, Antal Miklós és megannyi tanár úr, fiatal civilek és nagydiákok, szövőnők és színészek. Jelenség volt, esemény. Mert úgy vagyunk az ágas-bogas történelmi korokkal, hogy elkövetkezik óhatatlanul, minden szekuritáté és pártdiktatúra idején is egy időpont, amikor már nem lehet a jogi, a szellemi s anyagi nyomort véka alá rejteni. Kibúvik a szög s a vers a zsákból.
Remek költői réteg állott össze. Bizalomkeltő versek és nevek. Hogy nem mindenkiből lett koszorús-koronás, egész életet az irodalomnak szentelő? Mindig is így volt e világi élet. Az akkor már jó hírű, maga is fiatal költő Lászlóffy Aladár, a szerkesztő mindenkit magához ölelt volna, aki mert szólni ama romániai világban a világról. Már ahogy lehetett.
1967-re már annyira rühellte az akkor még rajongva olvasó közönség az egész párthozsannát, hogy ama fiatalokat istenítve állta a sarat s a sorokat a könyvért. És abban a 190 oldalas kis gyűjteményben egyetlen párt-ima nincs; ama 28-ak azokat kirekesztették a szívükből, szellemükből. Ötven esztendővel ezelőtt ők huszonévesekként, a mennyekbe vivő létra alsó fokán. Apáthy Géza, Aradi József, Balázs András, Balla Zsófia, Bokor Katalin, Bordy Margit, Cseke Gábor, Cseke Péter, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Hodos László, Kenéz Ferenc, Király László, Komán János, Komzsik István, Krizsán Zoltán, Magyari Lajos, Mandics György, Máté Imre, Miklós László, Molnos Lajos, Mózes Huba, Paizs Tibor, Soós László, Szabó Barna, D. Szabó Lajos, Tatár György, Vásárhelyi Géza.
Számomra és a megmaradottak számára ma már ünnepes ez a versgyűjtemény. Vitorla-ének. Bevitorláztak ötven éve a magyar irodalomtörténetbe. Éltesse őket a jelen s a jövő, illesse őket tisztelet.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Minálunk tavasztól télig csak úgy potyognak az ünnepek. Most nem magamba fordulok ezzel az irodalmi évfordulóval, hiszen én még nem írtam akkor, amikor a könyv összeállt nagy politikai vajúdások közepette. 1967-et írtunk akkor, ragyogott a VITORLA-ÉNEK nevű antológia. Egek. Huszonnyolc erdélyi, magyar s fiatal költő.
A könyv hatalmas sikert aratott, nagy feltűnést keltett. Még a sorra is emlékszem, amelyben türelmesen várt sorára Salamon Ferenc, Antal Miklós és megannyi tanár úr, fiatal civilek és nagydiákok, szövőnők és színészek. Jelenség volt, esemény. Mert úgy vagyunk az ágas-bogas történelmi korokkal, hogy elkövetkezik óhatatlanul, minden szekuritáté és pártdiktatúra idején is egy időpont, amikor már nem lehet a jogi, a szellemi s anyagi nyomort véka alá rejteni. Kibúvik a szög s a vers a zsákból.
Remek költői réteg állott össze. Bizalomkeltő versek és nevek. Hogy nem mindenkiből lett koszorús-koronás, egész életet az irodalomnak szentelő? Mindig is így volt e világi élet. Az akkor már jó hírű, maga is fiatal költő Lászlóffy Aladár, a szerkesztő mindenkit magához ölelt volna, aki mert szólni ama romániai világban a világról. Már ahogy lehetett.
1967-re már annyira rühellte az akkor még rajongva olvasó közönség az egész párthozsannát, hogy ama fiatalokat istenítve állta a sarat s a sorokat a könyvért. És abban a 190 oldalas kis gyűjteményben egyetlen párt-ima nincs; ama 28-ak azokat kirekesztették a szívükből, szellemükből. Ötven esztendővel ezelőtt ők huszonévesekként, a mennyekbe vivő létra alsó fokán. Apáthy Géza, Aradi József, Balázs András, Balla Zsófia, Bokor Katalin, Bordy Margit, Cseke Gábor, Cseke Péter, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Hodos László, Kenéz Ferenc, Király László, Komán János, Komzsik István, Krizsán Zoltán, Magyari Lajos, Mandics György, Máté Imre, Miklós László, Molnos Lajos, Mózes Huba, Paizs Tibor, Soós László, Szabó Barna, D. Szabó Lajos, Tatár György, Vásárhelyi Géza.
Számomra és a megmaradottak számára ma már ünnepes ez a versgyűjtemény. Vitorla-ének. Bevitorláztak ötven éve a magyar irodalomtörténetbe. Éltesse őket a jelen s a jövő, illesse őket tisztelet.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)