"A ma Svédországban élő és tevékenykedő Barozda együttes 1976 őszén Erdélyben, Csíkszeredában alakult meg. Bokor Imre (hegedű, ének), Györfi Erzsébet (ének), Pávai István (kontra, ének) és Simó József (bőgő, ének, pengetős és fúvós hangszerek) alapító tagok, az erdélyi táncházmuzsikálás úttörői, a székelyföldi táncházmozgalom kezdeményezői és vezetőegyéniségei voltak. A táncházakban való muzsikálás mellett változatos koncert-tevékenységük biztosít kiemelkedő helyet az erdélyi kultúréletben. A magyar nyelvű rádió és televízió gyakori vendégei, a Kaláka és Táncháztalálkozó népszerű műsorok állandó résztvevői. 1980-ban megjelent első hanglemezük, a Barozda, majd ezt egy néhány, más zenekarral közösen készített lemez követte. Közben gyűjtötték Erdély tájegységeinek zenéjét. Bejárták Erdély kisebb és nagyobb városait. Régizenével is foglalkoztak, a csíkszeredai, immár hagyományossá vált Régizene Fesztivál állandó és nagysikerű résztvevői voltak. Legtermékenyebb éveik: 1982-1986. Közben a Barozda túllépve a kisegyüttes kereteit, egyre inkább mozgalom, kulturális részvénytársaság jelleget öltött. Eljutottak Magyarországra is. A Securitate felfigyelt rájuk, 1985-86-ban sorozatos zaklatások követték egymást. Műsoraikat betiltották. Ezután Simó József, Bokor Imre és Toró Lajos egymás után távoztak az országból, hogy Svédországban találkozzanak újra. Néhány év alatt már ismertek lettek a svédországi szakmai körökben, műsoraikkal bejárták széltében-hosszában az országot, lemezen és iskolaturnékon népszerűsítették a magyar táncházmuzsikát. A jászberényi táncháztábor gyakori vendégei. 1997-ben a kolozsvári táncháztalálkozón gyűlt össze a csapat. A Barozda ma Svédország szakma és közönség által egyaránt nyilvántartott és kedvelt nemzetiségi népzeneegyüttese. /Simó József: Egy kis Barozda-történet. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 26./"

Dr. Bokor Imre nyílt levelet intézett Tamás Gáspár Miklóshoz, miután a tévéhíradóban hallgatta a Moszkva téri nyilatkozatát, miszerint: „Nem kíván fajüldöző országban élni”! Bokor Imre javasolta, TGM engedjen az érzelmeinek, és távozzon onnan, ahol jelenleg él. Viszont körültekintően kell kiválasztania, hogy hol telepedik le, mert számos olyan ország van, ahol fajüldözők vannak. Ha például magyar nemzetiségű, akkor nem ajánlja neki Romániát, Szerbiát, Szlovákiát vagy Ukrajnát, ha zsidónak vallja magát, akkor nem proponálja az arab államokat, ha töröknek, akkor kerülje el a kurdokat, ha orosznak, akkor eszébe ne jusson Groznijban gyökeret ereszteni. Bokor arra nem is mer gondolni, hogy „hazánkra aggatta ezt a rendkívül súlyos vádnak minősülő címkét, mert ebben az esetben azt ajánlanám, hogy sürgősen fáradjon el elmeorvosi vizsgálatra”. /Prof. Dr. Bokor Imre: Tisztelt Tamás Gáspár Miklós Úr! = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 24./ A szerkesztőség megjegyzése: Amikor kiderült, hogy a tettes is roma, TGM elnézést kért, azt mondta, pardon, tévedett. Miben? Nem kellett volna beállni a Moszkva téri tüntetők közé, vagy alaptalanul fajgyűlölőzte le az országot?

Rettenetes évnek nevezte Bayer Zsolt újságíró a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök hazugság-beszéde óta eltelt egy évet azon a tüntetésen, melyet szeptember 15-én tartottak a Budai Vár Szent György terén. Bayer beszédében kijelentette: – Eladták hazánkat, tönkretették az egészségügyet, az oktatást, a kultúrát, nyolc százalékkal nőtt a csecsemőhalandóság. Cserébe nyolc százalékkal kevesebb lett a nyugdíja azoknak, akik idén mennek nyugdíjba. Nincs külpolitikánk, s mindenkinek azt mondunk, amit hallani szeretne. A miniszterelnök személyes utasítására brutálisan megverték és megalázták a fél országot. Ismét feltették a régi lemezt és kérlelhetetlen antifasiszta harcot vívnak a nem létező fasizmussal. A zsúfolásig megtelt Szent György téren felszólalt többek között Murányi László újságíró, a tüntetés műsorvezetője, továbbá Baranyi Károly pedagógus, Bokor Imre, a hadtudományok professzora, Morvai Krisztina jogász, Melocco Miklós szobrászművész, Eperjes Károly színművész, Papp Lajos és Csókay András professzorok. /Frigyesy Ágnes: „Legyünk tüske a gazemberek körme alatt” Gyurcsány-ellenes tüntetés a Várban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), szept. 19./

Kék nyíl lett a székely gőzösből
Először járt Székelyudvarhely és Segesvár között csütörtökön délelőtt a Kék nyíl elnevezésű vonat, amely a tervek szerint péntektől utasokat is szállít az említett szakaszon. A helyi állomás személyzete elégedett volt a szerelvény állapotával.
A vonat negyed tizenegykor érkezett az udvarhelyi vasútállomásra, majd húsz percen belül távozott is – tudtuk meg Bokor Imrétől, a helyi állomás vasúti forgalmista tisztjétől, aki kifejtette, a személyszállító próbaúton volt a Székelyudvarhely és Segesvár közti síneken. Mint mondta, az illetékesek azt vizsgálták, van-e olyan tényező, amely akadályozná a péntektől menetrendszerűen induló szerelvény közlekedését. Mindent rendben találtak. A próbaútnak ugyanakkor az is célja volt, hogy „az új mozdonyvezetők”, akik még sosem jártak erre, megismerjék a szakaszt. Egyébként az udvarhelyen dolgozó személyzet szemügyre is vette a Kék nyíl vonatot, mint elmondták, meg voltak elégedve, hiszen jóval korszerűbb elődjénél: van benne légkondicionáló berendezés, illetve ajtói gombnyomásra nyílnak.
Bokor Imre úgy tudja, javulnak a feltételek a helyi vasútállomáson, hiszen ki fog egészülni a személyzet: külön kasszást fognak alkalmazni, aki információkkal is ellátja majd az utasokat. Ez utóbbi lényeges változást jelent, hiszen így a vonat érkezésekor nyugodt szívvel elmehet a vasúti tiszt leengedni a sorompót, anélkül hogy üresen hagyná az állomást. Mint kiderült, egyelőre egyetlen szerelvény közlekedik majd, azonban nem kizárt, hogy december közepétől egy újabb vonatot is ide irányítanak. Egyébként a mostani menetrend is csak az említett dátumig lesz érvényes, akkor viszont újragondolva, a lehetőségek függvényében megpróbálják az utasok igényeihez alakítani.
Szintén csütörtökön a vasútvonalon egy olyan munkagép is áthaladt, amely lenyírta a sínek fölé benőtt ágakat, illetve a túlnőtt növényzetet, ugyanakkor a szakemberek feljavították, néhol kicserélték a vasútforgalmi táblákat.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Barozda-koncerttel startol csütörtökön A 700 éves Kolozsvár zenéje rendezvénysorozat
A Barozda együttes koncertjével kezdődik A 700 éves Kolozsvár zenéje című rendezvénysorozat, amelyet október 6-a és november 3-a között szervez a Kolozsvári Magyar Opera. A koncertre október 6-án, csütörtökön este 7 órától várják az érdeklődőket az intézmény nagytermébe. Megalakulásuk 40. évfordulója alkalmából Állapotomat jelentem címmel Erdély régi századainak dalaival, táncaival, és azok ma is hallható népi változataival kedveskednek a közönségnek az együttes tagjai.
A Barozda 1976 őszén alakult Csíkszeredában, a kolozsvári zenekonzervatóriumban frissen végzett zenetanárok – Pávai István és Simó József – kezdeményezésére, akik egyetemi tanáraik, Szenik Ilona és Jagamas János hatására és irányításával fordultak a rockzenétől a népzene felé. Bokor Imrével való találkozásuk – aki gyimesközéploki születésű lévén már gyerekként Zerkula Jánostól tanult hegedülni – tette végül lehetővé a háromtagú, széki típusú banda megalakulását. Hozzájuk csatlakozott Györfi Erzsébet, így az együttesnek már állandó énekesnője is lett. Ettől kezdve meghatározóvá vált tevékenységük az erdélyi táncházmozgalom kibontakozásában, fejlődésében. Nevükhöz fűződnek rádió- és tévéfelvételek, a bukaresti román televízió magyar adása által készített Kaláka című műsor számos epizódja, az első romániai „táncházas” lemez, valamint koncertek sora Erdély-szerte. A csíkszeredai táncház elindítása mellett több erdélyi városban segédkeztek a hasonló szándék megvalósításában, igyekezve minél szélesebb bázist teremteni a táncházmozgalomnak. Szabadság (Kolozsvár)

Jubileumi koncertet tart a Barozda zenekar Csíkszeredában
Fennállásának negyven éves évfordulóját ünnepli a Barozda zenekar, ebből az alkalomból az Én is vótam mikor vótam címmel koncerteznek szombaton 19 órától a Csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában. Simó Józsefet, a zenekar egyik alapítóját kértük meg, elevenítse fel olvasóinknak az elmúlt évtizedeket.
– Hogyan alakult meg ezelőtt negyven évvel a Barozda zenekar?
– 1976 őszén Pávai Istvánnal együtt a kolozsvári zenekonzervatóriumból friss végzettként Csíkszeredába kerültünk. Itt a zeneiskolában találkoztunk a gyimesi születésű Bokor Imrével, aki zenetanárként tevékenykedett. Kiderült róla, hogy Zerkula Jánosnál tanult gyerekkorában hegedülni. Mivel Kolozsváron a tanáraink irányítása alatt kapcsolatba kerültünk az élő, hiteles népzenével, így az érdeklődésünk már fel volt csigázva, és már ott próbálkoztunk valamilyen népzenei zenekar felállításával. Amikor Csíkszeredába kerültünk, akkor egyből felmerült a lehetősége annak, hogy tudunk egy népi bandát alapítani, és elkezdeni művelni a hiteles népzenét abban a formában, ahogy azt még mindig lehetett gyűjteni, hallani, megfigyelni. Mivel Bokor Imre is ráharapott, ez el is indult. Nem sokkal később találkoztunk Györfi Erzsikével, akit valamilyen vetélkedőn ismertünk meg diáklány korában, és megkérdeztük, hogy nincs-e kedve eredeti népzenével foglalkozni, természetesen igent mondott, és akkor már el is indult a zenekar. Erre felfigyelt Demény Piroska, a Kolozsvári Rádió egyik szerkesztője, ő is sokat járt falura, gyűjtött különböző tájegységeken. Amikor meghallotta, hogy mi mivel foglalkozunk, és mennyire új dolog ez, hogy városi fiatalok azt a zenélt próbálják elsajátítani és művelni, amit akkor még csak falun lehetett megtalálni, rögtön eljött, riportot készített, a rádiók elkezdték a zenéinket sugározni, tehát egyfajta figyelem terelődött erre a dologra. Én egy év tanítás után az Ifjúsági Klub igazgatója lettem, és a kultúrtevékenységek felelőse is. A fiataloknak kellett szervezzek különböző tevékenységeket, volt színjátszócsportunk, tánccsoportunk, énekkar és rockzenekarunk, és falusi mintára elkezdtük szervezni a táncházakat is.
– Miként bontakozott ki ebből a táncházmozgalom?
– A cél az volt, hogy elindítsuk a városi fiatalság körében az ilyenfajta kultúrának a megismerését, és lehetőleg a gyakorlatát is. Tehát ismerjék meg, szeressék meg és éljenek vele. Mi magunk is ezt próbáltuk csinálni. Az Ifjúsági Klubban kedden esténként hét órától volt a táncház, mi zenéltünk. A kezdetekkor nem volt ez túlságosan népszerű, de egy páran elkezdtek rendszeresen járni. Egy idő után sikerült meggyőzni a csíkszeredai gimnázium tanárai közül néhányat, akik aztán a bentlakó diákokat egy időben szervezetten hozták a táncházba, ami nagy szó volt akkor, mert hiszen ezt a tevékenységet nem nézte jó szemmel mindenki. Szerencsénk volt, mert a klub a városi és megyei KISZ szervezethez tartozott, és az akkori vezetőség ráérzett ennek a fontosságára, jelentőségére, szépségére, és támogatta. Ez nagyon sokat jelentett az elején, és sokat jelentett ez később is, amikor az akkori hatalom részéről óriási kérdőjelek vetítődtek erre a tevékenységre. Alakult egy táncházas mag, amelyik aztán hűségesen követte és segítette a tevékenységünket. Átmentünk Udvarhelyre, ott is próbáltuk elindítani, segítettünk az akkor még frissen erre a tevékenységre ráharapó fiataloknak, jártunk Kézdivásárhelyen, Brassóban. Próbáltuk ezt az egészet egy tömegalapú tevékenységgé kifejleszteni. Ebben nagy szerepe volt aztán az akkori televízió magyar adásának, akik szintén megérezték ennek a fajta kultúrának, tevékenységnek a jelentőségét. Indítottak is egy Kaláka néven futó sorozatot, aminek a lényege az volt, hogy erdélyi magyar,  vidékeket bejárni, megismerni, és felmutatni az ott lévő magyar népi kultúrát. Így aztán lassan-lassan a táncházmozgalom kibontakozott, kivirágzott. Kolozsváron szintén elindították ezt a tevékenységet, és lassan-lassan Erdély több pontján megalakultak kis csoportok, akik ezt művelték. Mi megpróbáltunk mindenhová eljutni Erdélyben, hogy ezt beindítsuk, segítsünk ott ahol kell. Ez egyfajta nemzeti kulturális mozgalom lett, anélkül, hogy ezt valaki valaha propagálta, kijelentette volna. Ez automatikusan beivódott mindenkibe, aki kapcsolatba került ezzel a fajta zenével.
– Az akkori hatalom milyen módszerekkel próbálta gáncsolni a tevékenységüket?
– Nekünk soha semmilyen gondolatunk nem volt arról, hogy bármilyen forradalmat vagy akármit is indítsunk, vagy bárkinek is a kárára, vagy ellenére tegyünk ezzel a tevékenységgel. Mi csak a magunk szórakoztatására, művelésére, saját nemzetünk épülésére szántuk ezt a dolgot. Minden más csak kitaláció volt a hatalom részéről. 1983-tól egyre érezhetőbb volt a megfigyelés, a lehallgatás, a követés, a számonkérés. Egy idő után kitiltottak minket más megyékből, tehát nem tudtunk koncertezni ott, vagy más kulturális tevékenységeket folytatni. A Hargita táncegyüttes kapcsán még eljutottunk Erdély különböző vidékeire, mi az együttest mint zenekar kísértük. De volt, hogy az egyik szatmári turné után nyolcezer lejre – négy havi fizetésnek felelt meg akkor – büntettek meg, mert nem játszottunk elég román muzsikát. Voltak személyes zaklatások is, például leszedtek a vonatról, átvizsgáltak, amikor mentem Magyarországra, vagy bementek a lakásomba, átkutatták. Többször felhívattak kihallgatásra az akkori belügyiesekhez. Ha valamilyen programot be akartunk mutatni, akkor Bukarestbe kellett benyújtani a javasolt programunkat, és ott kellett azt jóváhagyják. Ezután pedig kiszállt egy bukaresti bizottság, behívattak, kihallgattak. Kérdezték, hogy mi ez a Barozda név, tán határt jelent, és mit akarunk mi ezzel? És hogy Kájonit miért nem Căianunak hívjuk? Ehhez hasonló kérdések sorozatát szegezték nekünk, a vége pedig az lett, hogy a tevékenységünket letiltották. Ugyanakkor 1980-ban volt egy Kájoni emlékhangverseny, aminek kapcsán kipattant az ötlet, hogy ebből akár egy régizene fesztivált is lehetne csinálni. Ezt tett is követte, így indult el a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek minden évben részei, zenei szakértői, rendezői voltunk. Ezt is '83-ban két-három nappal a kezdés előtt betiltották. Aztán a forradalom után újra meg lehetett szervezni.
– Mi történt a zenekar tagjaival?
– Miután minket is és a fesztivált is letiltottak, egyértelmű jelzést kaptunk arra, hogy nemkívánatos személyek vagyunk. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor beadtuk az útlevelekre a kérvényt, egy hónap leforgása alatt mindannyian megkaptuk. Akkor amikor nehezen lehetett útlevélhez jutni, közülünk mindenki kimehetett külföldre, amit aztán meg is tett a társaság. A szerencsétlenségben is az volt a szerencsénk, hogy a zenekar magja mind Svédországba került, ahol aztán mintha mi sem történt volna, folytattuk azt, amit addig is, csak nyilván más körülmények között. Ha tudnám, visszatekerném az idő kerekét, vagy ha vissza tudnám tekerni, és látnám, hogy még három év és megpukkasztják a diktátorunkat, akkor kibírtuk volna talán még a jég hátán is. Ha akkor tudjuk, hogy három év múlva ekkora változás áll be, akkor valószínűleg senki se mozdul. Szerencsésnek mondhatjuk még akkor is magunkat abban, hogy egy helyre kerültünk, mi meg tudtuk őrizni kultúránkat, nyelvünket, a gyerekeinket tovább tudtuk a magyar kultúrában nevelni, az unokáinkat megpróbáljuk ugyanebbe a szellemben nevelni.  Hiányérzetünk a táj miatt volt, a földrajzi hovatartozás miatt, tevékenységben tovább műveltük a táncházzenét, magyarok maradtunk, ugyan más feladatunk lett. Nyugaton terjesztettük, népszerűsítettük az eredeti magyar népzenét, kultúrát. Ez is egy nemes feladat.
– Mivel készülnek a jubileumi ünnepségre?
– Negyven év sok idő, sok társunk különböző okok miatt nem tud részt venni az ünnepi koncertünkön. A nagyja megmaradt a társaságnak, ott lesz Györfi Erzsike, Toró Lajos, jómagam, Pap István Gázsa, és a folyamatosság jegyében a fiam, aki közben felnőtt Svédországban, és észrevétlenül elleste a táncházzenét, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián járt népzene szakra, és most vele folytatjuk. A koncerten megpróbálunk visszatekinteni az elmúlt negyven évre mind zenében, mind aktív emlékekben. Szeretnénk találkozni a régi közönségünkkel, jól érezni magunkat, újra megszólaltatni azokat a dallamokat, énekeket, dalokat, amelyeket annyi éven keresztül énekeltünk a táncházasokkal, vendégeinkkel, közönségünkkel.
Péter Beáta Székelyhon.ro