A Párizs környéki békék és Erdély
LUCIAN BOIA történész egyik új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll. Szokásához híven azokat a mitológiává előlépett értelmezéseket vitatja, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságként találkozhatott. Ilyen a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése című esszéje is, melynek egyetlen célja: valós megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat, mint az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Miként a szerző kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy szerinte az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Az első világháború előtt rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint maga az elnyúló háború, melyben a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. Boia nem fél az erős párhuzamoktól sem. Szerinte a monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. A szerző értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban „a nacionalizmus a zenitjén állt”. A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A Schlieffen-terv katonai szempontból logikus, politikai és erkölcsi szempontból katasztrofális. A háborút azonban meg kell nyerni. Mit ér a jó híred, ha elveszítetted a háborút? A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. Ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy „a számos emberélettel járó esemény feldolgozása is lehetséges, miként tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is.”
Németország, Románia és a németbarátok
A könyv következő részében arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha magától értődő. Például 1917-ben még úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már teljesen átrajzolta az erőviszonyokat. Miként az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott, hogy uralhassa, gazdasági háttérországként használhassa a térséget. Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha azok nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadba lépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak – megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakossága ugyan román, de nemcsak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések lajstromára kerül, hasonlóan a többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. „Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra” – idézi Petre C. Carpot.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amely nagyrészt kizárta, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, mely a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszosításán dolgozott. Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér a szerző. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választaniuk, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.
A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a román közbeszédben egy másik olyan kérdés, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt a térség rendezője. Franciaország annyira el volt foglalva saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi: „A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója.
A lakosság felét tehát nem kérdezték meg, akar-e Románia határai közé kerülni” – fogalmaz Lucian Boia. A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlíti, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Pruton túli részeiről. „Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén” – fogalmaz a történész. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európa „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. Felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak megalakulásuk után, egészen a nacionálkommunizmus időszakáig. (Súlyos tapasztalataink szerint még hangsúlyosabban tovább – Háromszék megj.) Csak így történhetett meg, így lehetséges, hogy míg 1918-ban 70 százalék körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90 százalék körülire növekedett. Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig – Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értetődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. E tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
FŐCZE JÁNOS (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Álom az államban?
Magam is reménykedtem többször a Bálványosi, illetve a Tusnádfürdői Szabadegyetem hasznosságában. Ma is. Mire ezek a sorok megjelennek, talán már elhangzik sokadszor a felhívás és a kötelező reménytetés „az építő jellegű magyar–román barátságra”. Naponta föltehetném a kérdést, vajon fölkészültünk-e mi az újabb parlamenti választásokra, az azzal járó és már bejáratott totális, magyarság ellenes támadásokra minden fronton Romániában? Marosvásárhelyen ugyanis a román sajtó már napi adagokban küldözgeti mérgezett nyilait szanaszét. És hiszi, hiszi ám a vezérkar, hogy haszonnal. Most olvasom Gheorghe Giurgiu elvadult írását az autonómia gondolata, szerinte rémálma ellen (Cuvântul Liber, 2016. júl. 21.), melyben nem kisebbet állít, mint azt, hogy az autonómia a nemzeti államok ellen szól, Európában sehol nincs „állam az államban”, és az autonómia csak a magyar nacionalizmus álma a „szabad, független, egységes román nemzeti államban”, s mi több, alkotmányellenes. Nem sorolom.
Ám megütötte a fülünket az a mondat is, hogy „a 13 Aradi vértanúnak semmi köze a román történelemhez”. – Mondanám bizony az ötödik osztályos Déneskének, magyarázd meg, fiam, a bácsinak, mi köze… De inkább az Európai Unió belső törvényeire figyelmeztetném, na, nem Déneskét, mert ő tudja, mi közünk milliós rendekben nekünk a magyar autonómiákhoz szanaszét. Az se lenne közömbös hatású, ha a történelemgyurmázó, megélhetési, mezei történészecskéknek előadást tartana, mondjuk Sabin Gherman például vagy Lucian Boia.
Hát uraim és vezéreink, föl vagyunk-e készülve amúgy istenigazából a hasonló össztüzekre ezekben a Marosvásárhelyi, Tusnádfürdői Isonzókban? És Tusványoson és százfelé föl vagyunk-e készülve éjszakai mészárlásokra, olyanokra, amelyeknek elszenvedői és túlélői voltunk éppen száz évvel ezelőtt, 1916-ban? Vagy ahhoz a magyarmészárláshoz sincs semmi köze a román hatalomnak, oda és vissza? Van felelősség és fejetlenség. Van állítólag barátság és gyűlöletbeszéd. Utóbbinak már kortárs szobrai is vannak magyar tájakon, idegen anyagból összegyúrva. Nem rémítgetek, de jogom és kötelességem is bizony figyelmeztetni, számonkérőleg is akár. Küldetésem is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Száz éves a huszadik század legnagyobb, egyben legdilettánsabb hitszegése
1916 augusztus 27-én éjjel a Kárpátok szorosainak csendjét éktelen fegyverropogás és ágyúdörgés törte meg. A Román Királyi Hadsereg megtámadta az Osztrák-Magyar Monarchiát. A románok esküszegést követtek el, végigdúlták Erdély délkeleti részét – de legalább még bénák is voltak. Száz esztendős a huszadik század legnagyobb, egyben legdilettánsabb hitszegése.
A román politikai elitnek lényegében az ország 1877-es megalakulása óta (sőt, igazából már jóval korábban is) dédelgetett álma volt, hogy Havasalföld és Moldva után a „harmadik román államot” Erdélyt is bevonják a „nagy egyesülésbe". Ennek akkor még persze semmilyen reális esélye nem volt, ráadásul Románia az orosz katonai segítség mellett Bécs diplomáciai támogatásával nyerte el függetlenségét az Oszmán Birodalomtól. 1883-ban katonai szövetségre is léptek a Monarchiával, mely szerint a két ország köteles hadba lépni egymás mellett, ha valamelyiküket támadás éri. Az egyezményt ötévente megújították, utoljára 1913-ban fogadtak barátságot – hogy aztán három esztendővel később Románia hátba támadja a három fronton harcoló Monarchiát.
A fordulatot az I. világháború kitörése hozta meg – igaz Tisza István már 1914 nyarán is biztosra vette, hogy Bukarestre nem lehet számítani. Sőt, egyik legfontosabb érve az volt Szerbia megtámadása és a világégés kirobbantása ellen, hogy a Kárpátok védtelenül mAradnak. A miniszterelnök aggodalmait nem olyan soká igazolta az idő. A háború elején mindkét hadviselő fél megpróbálta a maga oldalára állítani az országot. A Központi hatalmak az akkor már négy évtizede orosz megszállás alatt álló Besszarábia visszaadását ígérték - ám a románok inkább a jóval kecsegtetőbb ajánlattal előálló Antant mellett döntöttek. Ők ugyanis nekik ígérték az évszázados álmot: Erdélyt – sőt, még annál is többet. Az 1916. augusztus 17-én aláírt Bukaresti titkos szerződés szerint ugyanis Románia Erdélyen, a Partiumon és a Bánságon kívül majdnem a Tiszáig megkapta volna az Alföld keleti részét.
Bukarest nem pazarolta az időt, 10 nappal később már meg is indultak a román csapatok, hogy birtokba vegyék a zsákmányt. Több mint 650.000 katonával indítottak támadást a Kárpátok összes járható szorosán.
Ezzel a magyar oldalon mindössze 34.000 ember és összesen 76 löveg nézett farkasszemet.
Hiába figyelmeztetett Tisza hónapokkal korábban több memorandumban is a határ közelében történt gyanús csapatösszevonásokra, a három fronton lekötött, az oroszokkal és olaszokkal szemben véres élet-halál harcot vívó Monarchia hadvezetése nem volt hajlandó (talán nem is tudott volna) komolyabb erőket összepontosítani Erdélybe. Hiába tudott a készülő támadásról a hírszerzés és a kormány - Erdélyt derült égből villámcsapásként érte. Kézdivásárhelyen a magyar és román vámtisztek délután még közösen uzsonnáztak – pár órával később már egymás vérét ontották. A 600 kilométeres határ szinte mindenhol teljesen védtelen volt. Augusztus 27-e pokoli éjjelén csendőrök, vámosok, vasutasok, és sok helyütt egyszerű helyi lakosok vetették magukat az idegen áradat elé. Nagy többségük hősi halált halt, vagy hadifogságba került – ahonnan aztán szintén rengetegen nem tértek vissza.
A román előrenyomulás azonban így is lassú és akadozó volt. Szeptember közepéig mindössze Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak el. Holott az eredeti terv szerint néhány nap alatt el kellett volna érjék a Marost. A nehézkes offenzíva oka elsősorban a haditerv átgondolatlansága volt. Elsőre jó ötletnek tűnt, hogy minden hágón, az egész határ vonalán egyszerre támadjanak, ám így erejük szétforgácsolódott nem is tudtak kialakítani sehol egy olyan súlypontot, ahol nagy erőkkel áttörhettek volna. Komoly problémát jelentett a román katonák alacsony harci morálja, és a katasztrofális fegyelmezetlensége. A koldusszegény, szinte írástudatlan regáti parasztfiúkat elvakították a Kárpátok túloldalán tapasztalt, az otthonihoz képest mesés jólétnek számító állapotok.
Vad rablásba, és fosztogatásba kezdtek, a kormány által terjesztett gyűlöletpropaganda pedig sok helyütt embertelen gaztettekre, vérengzésekre, kínzásokra sarkallta őket.
Kommandón például nem csak az összes csendőrt, de a laktanya közelében élő civileket - köztük számos asszonyt - is lemészárolták. Kifosztották Brassót, porig égették Csíkszeredát.
A kétségbe esett lakosság fejvesztve menekült a megvadult balkáni horda elől – méghozzá nemzetiségre való tekintet nélkül.
A román katonák sokszor ugyanúgy elhajtották a román parasztok állatait is, s, ha magyart, vagy szászt nem találtak, megerőszakolták a román asszonyokat is. Hódítókként érkeztek, és a szemükben mindenki meghódított alattvaló volt. Akadtak persze olyan helyi románok, akik hitték, hinni akarták, hogy „felszabadítóik” érkeztek el. A leggátlástalanabb és legelvakultabb kollaboránsokon kívül azonban hamarosan ők is keservesen csalódtak. A legtöbben azonban már eleve értetlenül fogadták, mit akarnak tőlük hegyen túlról érkező szegény, rongyos, és minden mozdítható dolgot ellopó „testvérek”. Ferdinánd román király csalódottan jegyezte meg, hogy „az erdélyi románok ellenségként fogadták testvéreiket”.
Nicolae Iorga Bukaresti képviselő pedig így panaszkodott: „Egyetlen üdvözlet sem hangzott el a helyi románok szájából, amikor csapataink átlépték a határt.”
Az offenzíva szeptember közepén végleg kifulladt. Ebben a szívós magyar ellenálláson túl komoly szerepe volt az ősz elején meginduló, Mackensen tábornok vezette német-bolgár-török támadásnak a Balkánon. Hamarosan Erdélybe is megérkezett az osztrák-magyar és német erősítés. S így Falkenhayn tábornok vezényletével megindulhatott az ellencsapás.
A döntő fordulat napra pontosan egy hónappal a betörés után érkezett el: szeptember 26 és 29 között, Nagyszeben mellett, négy napos, öldöklően kemény ütközetben szétverték az 1. román hadsereget. A 2. hadsereg délen gyorsan visszavonulóra fogta, de a persányi-hágónál október 5-én utolérték, és megsemmisítő vereséget mértek rájuk is. Az utolsó felvonás Brassó felszabadítása volt október 7-én. Két nappal később már egy román megszálló se mAradt Erdély földjén.
Az ellenség üldözése a határ túloldalán is folytatódott. December hatodikán a Mikulás már Bukarestben tehette be ajándékait a magyar és német katonák bakancsába.
Lucian Boia történész szerint Magyarország 1916-os megtámadása "őrültség" volt, amelyért a felelőtlen Bukaresti politikai elit a felelős. A professzor tavaly megjelent "Vesztesek és győztesek" című munkájában azt írja, Románia csak a történelem példátlan kegyének köszönheti, hogy a háború végén végül mégis sikerült birtokba vennie Erdélyt. Az akkori román vezetők nevével ma minden nagyobb romániai városban találkozhatunk, ám Boia leszögezi: ha rajta múlna, ő bizony egy utcát se nevezne el egy ilyen kudarcot vallott garnitúráról.
Ám az 1920 utáni román történetírás hőstörténetet faragott a csúfos vereségből, s ma az ország dagadó kebellel ünnepli a hetek alatt összeomló offenzíva századik évfordulóját.
Balogh Gábor
[Forrás: Alfahír]
itthon.ma

Az elfelejtett múlt
 Nem érdekes, hanem szomorú, hogy a román értelmiségi elit időről időre (szerintem örökké, de a nemzetközi helyzet miatt olykor elhallgat) nagynemzeti szólamokat ereget. Már-már fasisztoid elméleteket hangoztat. Nem is csoda, mert a valahai légiós gárda – Emil Cioran, Mircea Eliade, Petre Ţuţea – emlőin növekedtek –, olyannyira, hogy az egyik tanítvány, Gabriel Liiceanu doktori dolgozata sokak szerint Ţuţea-plágium. Olykor hallhatjuk azt, hogy az említettek fiatalkori botlásait, sőt, egész életüket kritikai elemzésnek kell alávetni, de ez évről évre, évtizedről évtizedre elmarad. Vissza-visszaköszön azonban egy-egy nacionalista felhangú szólamuk, mint aranymondás.
A napokban Ana Blandiana költőnő a kolozsvári egyetemen mondott „hazafiságtól” igencsak túlfűtött beszédet. A Temesváron született, de Maroskarna nevét felvevő Otilia Doina Coman a román nemzet mindenekfelettiségét hangoztatta, hangsúlyozva az ortodoxiával való személyes kapcsolatát. Mircea Toma, a sajtómonitorizálási ügynökség elnöke szerint is kijelentéseit nyugodtan nevezhetjük legionárisnak. Maroskarna a Blandiana nevet csak 1920-tól viseli, azelőtt Cârna volt. Akkor kezdték sűrűbben emlegetni, hogy itt római légiók állomásoztak, jól jött írói álnévnek. De nem is itt a bibi, hanem abban, amit Ana Blandiana a nemzetről és a nacionalizmusról állít. 
Nem akarok megint Lucian Boia történésszel előhozakodni, hogy az első világégés után milyen – a mai migránsokhoz hasonló – utat tett meg a románság. Mi, erdélyi magyarok tudjuk, mit jelent, ha egy nép lassan egy másikra telepszik, és nem veszi át se életmódját, se vallását, se nyelvét. Nem kell nagyon éles szemmel körbenézzünk Erdélyben, hogy észrevegyük: ami értéket a múltban építettek, létrehoztak, az nem a román néphez kötődik.
Samuel P. Huntington a Kárpátok mentén húzta meg a katolicizmus és az ortodoxia közötti határvonalat a civilizációk összecsapásáról szóló művében. Valahonnan távolabbról jönnek a muzulmánok. Ezért furcsa a múltra, az örökségre hivatkozni, amint Ana Blandiana tette.  Ideje már a legendákat, hazugságokat félretenni, és az emberek mai érdekeiről beszélni, az életminőségét javítani. Ez a közös ügy, amiről tárgyalni nem csak lehet, hanem kell is.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Moldománia
FOLYTATÁS OKTÓBER 11-I LAPSZÁMUNKBÓL
A kitalált kollektív emlékezet
A kollektív emlékezet nem azonos a történelmi múlttal. A történelmi eseményeket interpretálják a közösségek a jelen érdekeinek alávetve, s így lesznek részei a kollektív emlékezetnek. „A kollektív emlékezet esetében tehát bizonyos fokig tudatosan alakul a múlt szemlélete. Itt fogható meg a történelmi múlt és a kollektív emlékezet közötti legfontosabb különbség: a kollektív emlékezetet a csoport saját identitásának megerősítésére, újraalkotására használja fel, annak érdekében, hogy a jelen kihívásaira megfelelő válaszokat tudjon adni. Míg a történelem, illetve a történész feladata a múlt aprólékos tudományos alaposságú feltárása, addig a kollektív emlékezet esetén nem követelmény sem a tudományos alaposság, sem az objektivitásra törekvés.” (Vékony Dániel:Muszlim kisebbégek Nagy-Britanniában, In: Kisebbség Kutatás, 25. Évfolyam 2016/2).
A modernkori román történelemírás – mint azt Lucian Boia említett művében (Mit şi istorie în conştiinţa românească, Editura Humanitas, 1997)  is kiválóan bemutatja – nagyon is rugalmasan igazodott a politikumhoz, a politika által megszabott célokat legitimálta. A román országgyarapítás programja, illetve ezek későbbi legitimálása mint egy vezérfonal jelenik meg ebben, ennek volt/van alárendelve a történelmi emlékezet, a mai hivatalos történetírás is. Ma is visszamenőleg közös nemzeti identitásról, összetartozástudatról, mindenkori erdélyi román többségről, stb. szól a mainstream történetírás és a román kollektív tudás. A romániai románoknak a Moldova történelméről szóló tudásuk, az egyesüléshez való hozzáállásuk is iskolapéldája ezeknek a megállapításoknak. 
Számos sebből vérzik a dákó-román elmélet is: ha például a rómaiak és a dákok leszármazottai és nem vándoroltak, mint ahogy ma a történészek túlnyomó része szajkózza, akkor miért lennének a moldovaiak is románok? Ez ellentmond a dákóromán kontinuitás és a szedentáris életmód elvének, a rómaiak ugyanis sosem hódították meg, nem jártak a mai Moldova területén. Tehát akkor ott más népességből más nép alakulhatott ki. De mivel ma nagyjából ugyanazt a románnak nevezett nyelvet beszélik Moldovában – még a mesterséges latinizálás ellenére is, – akkor vagy a római-dák eredet sántít, vagy mégiscsak vándoroltak a mai területre. A római-dák változatban viszont éppen a római eredet a biztos, így hát marad a vándorlás elmélete. De ha esik a szedentarista életmód és Moldovába mégiscsak vándoroltak a románok, akkor minden bizonnyal Erdélybe is vándorolhattak. De ez már ellentmondana az úton-útfélen hangoztatott magyarokkal szembeni elsőbbségüknek. Mert a politikum nem elégszik meg Erdély Romániához csatolásának a demográfiai legitimációjával, hanem igényt tart a „történelmi juss” általi legitimációjára is, aminek a „mi voltunk itt előbb” retorika az alapja.
Herédi Zsolt
FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár)

Moldománia
A kitalált közös emlékezet
FOLYTATÁS OKTÓBER 12-I LAPSZÁMUNKBÓL
A kollektív emlékezet nem azonos a történelmi múlttal. A történelmi eseményeket interpretálják a közösségek a jelen érdekeinek alávetve, s így lesznek részei a kollektív emlékezetnek. „A kollektív emlékezet esetében tehát bizonyos fokig tudatosan alakul a múlt szemlélete. Itt fogható meg a történelmi múlt és a kollektív emlékezet közötti legfontosabb különbség: a kollektív emlékezetet a csoport saját identitásának megerősítésére, újraalkotására használja fel, annak érdekében, hogy a jelen kihívásaira megfelelő válaszokat tudjon adni. Míg a történelem, illetve a történész feladata a múlt aprólékos tudományos alaposságú feltárása, addig a kollektív emlékezet esetén nem követelmény sem a tudományos alaposság, sem az objektivitásra törekvés.” (Vékony Dániel: Muszlim kisebbégek Nagy-Britanniában, In: Kisebbségkutatás, 25. Évfolyam 2016/2).
A modernkori román történelemírás – mint azt Lucian Boia említett művében (Mit şi istorie în conştiinţa românească, Editura Humanitas, 1997) is kiválóan bemutatja – nagyon is rugalmasan igazodott a politikumhoz, a politika által megszabott célokat legitimálta. A román országgyarapítás programja, illetve ezek későbbi legitimálása mint egy vezérfonal jelenik meg ebben, ennek volt/van alárendelve a történelmi emlékezet, a mai hivatalos történetírás is. Ma is visszamenőleg közös nemzeti identitásról, összetartozástudatról, mindenkori erdélyi román többségről, stb. szól a mainstream történetírás és a román kollektív tudás. A romániai románoknak a Moldova történelméről szóló tudásuk, az egyesüléshez való hozzáállásuk is iskolapéldája ezeknek a megállapításoknak.
Számos sebből vérzik a dákó-román elmélet is: ha például a rómaiak és a dákok leszármazottai és nem vándoroltak, mint ahogy ma a történészek túlnyomó része szajkózza, akkor miért lennének a moldovaiak is románok? Ez ellentmond a dákóromán kontinuitás és a szedentáris életmód elvének, a rómaiak ugyanis sosem hódították meg, nem jártak a mai Moldova területén. Tehát akkor ott más népességből más nép alakulhatott ki. De mivel ma nagyjából ugyanazt a románnak nevezett nyelvet beszélik Moldovában – még a mesterséges latinizálás ellenére is, – akkor vagy a római-dák eredet sántít, vagy mégiscsak vándoroltak a mai területre. A római-dák változatban viszont éppen a római eredet a biztos, így hát marad a vándorlás elmélete. De ha esik a szedentarista életmód és Moldovába mégiscsak vándoroltak a románok, akkor minden bizonnyal Erdélybe is vándorolhattak. De ez már ellentmondana az úton-útfélen hangoztatott magyarokkal szembeni elsőbbségüknek. Mert a politikum nem elégszik meg Erdély Romániához csatolásának a demográfiai legitimációjával, hanem igényt tart a „történelmi juss” általi legitimációjára is, aminek a „mi voltunk itt előbb” retorika az alapja.
Marad tehát az ingatag lábakon álló, ellentmondásokat tartalmazó dákó-román elmélet, mint a szedentarista életmódot folytató, mindig itt élt egységes román nemzet mítosza. Úgy hülyeség, ahogy van, de legalább dicső identitást, azaz előkelő eredetet lehet kreálni vele, amivel a mában nagyobb tiszteletet lehet követelni, valamint a köztudatban legitimálja az erdélyi jelenlétet, etnopolitikát. Az egyesülési mánia pedig nemcsak visszamenőleg is legitimálja az egyesüléseket, hanem továbbra is biztosítja a csoport egységét és integráltságát, és jövőbe mutató politikai projektet is nyújt.
Kimarad a történetírásból, ami nem tetszik. A Havasalföld és Moldova közti háborús viszonyok, érdekellentétek, csaták, a különállások, az eltérő civilizációs térbe tartozás mind nem képezik részét a történelmi ismereteknek. A mai román kollektív emlékezet szerint az ottlakók mind románok voltak (még a mai, modern nemzeti identitás megjelenése, azaz a francia forradalom előtt is), s mindnek az volt az évezredes hőn óhajtott vágya, hogy egyesüljenek. Csak a gaz, megszálló idegenek miatt nem lehetett kivitelezni ezt a csodálatos politikai projektet. S persze ugyanez a helyzet a harmadik „román fejedelemséggel”, Erdéllyel is, amellyel csak a magyar urak miatt került a másik kettő olykor konfliktusba. Akik úgy általában is minden rossznak az okozói voltak itt a történelem során. Az utóbbi pár évtizedes sikeres agymosás hatására ezt ma szinte mindenki, aki megszólal a román nyilvános szférában, így fújja. Az internetes kommentelőtől a tévék műsorvezetőin át, az általuk meghívott történészig vagy politikusig.
A romániai unionisták nagy része számára felfoghatatlan, hogy sok moldvai mégsem akarja élvezni ezt a felkínált akolmeleget. Hogy egyesek ellennének úgy, külön államként, ahogy évszázadokig megvoltak..
HERÉDI ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

A rideg szobrok vetése
Eszünkbe juthat ma is számos román történészprofesszor, a maiak közül többek között Lucian Boia; a kitalált és nyugat felé és itthon is kitálalt román történelmi mítoszokat szedte rendbe-ráncba több könyvében is. A hazugság mégis burjánzik tovább. Most ismét, és ki tudja, hányadszor avatták nemzeti hőssé Avram Iancu (1824–1872) tömeggyilkost, aki az 1848-49-es Habsburg-ellenes magyar forradalmat és szabadságharcot támadta hátba hatalmas bécsi pénzösszegekért.
A román képviselőház elfogadta a nemzeti hős megnevezést, és óhatatlanul fölvillan előttünk a tömegmészárlás levezénylése Nagyenyeden 1849 januárjában, majd Nagylakon, Hariban, Járán és még tizenhárom magyar településen, többezernyi civil, asszony, gyermek legyilkolása Zalatnán. Zárán ugyanez történt. A kommunista meg a mostani áldemokráciákban Erdélyt elárasztották Avram Iancu szobrai, akár a Vitéz Mihályé (Mihai Viteazul), aki maga sem tudta, hogy 1599-ben „három román országot egyesített”, szintén hatalmas Habsburg császári pénzen, az erdélyi lázadó magyarok ellenében.
Ezért nem véletlen számomra sem a román megalázásokban élvén elviselőként, hogy eszembe ötlött azonnal az igazmondó román tudósok, professzorok, történészek sora, akik a nemzeti mítoszok, hazugsághalmazok haszonélvezői ellenében elmondták már Avram Iancu viselt dolgait is, el a Mihály Vitéz vajda mesés, fellegjáró „egyesítgetését” is a jelennek. Lám, kampányoltatják mégis Avram Iancut a román politikusok a magyarok és a történelem ellenében. Nem először. A fiatal jogász 24 éves korában kezdte jogi meg „nemzeti hősi” pályafutását, bele is tébolyodott a történésekbe, a partizánharcokba, a népgyilkolásba, és legfőképpen abba, hogy rájött: Ferenc József császár nemcsak a magyarokat büntette iszonyúan, hanem a románságot is megalázta, vissza a jobbágyságba, minden ígérgetései ellenére.
A holtak nem nyilatkoznak Nagyenyeden, Nagylakon, Zalatnán és annyi meg annyi magyar településen. Barcaföldváron sem. Mind magyarok, akikre emlékeznünk szobrok nélkül is nagyon nehéz. A nemzeti fájdalmat nem lehet kiheverni. A román nemzeti szobrok csak árnyékot vetnek, gabonát nem.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Nagy Egyesülés pszichológiája: ünnepeljen-e Erdélyben a magyar?
Beszélgetés Romsics Ignác akadémikussal
A romániai közvéleményt felkorbácsolta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének november 6-i kampánynyitóján elhangzott nyilatkozata, amelyben Erdély 1918-as egyesülését a Román Királysággal „veszteségként” értelmezte, amelyet száz év alatt sem lehet teljesen feldolgozni, ellenben hangsúlyozta a Kós Károly féle belenyugvás és cselekvés, tenni akarás politikáját. Liviu Dragnea, a PSD elnöke azonnal reagált az erdélyi magyar politikus nyilatkozatára, amelyben szerencsétlennek nevezte a kijelentést és kifejtette, hogy bízik abban, hogy román állampolgárként Kelemen Hunor és az erdélyi magyarok is büszkén tudnak majd lenni az 1918-as eseményekre és a Nagy Egyesülést örömünnepként tudják majd értelmezni.
A szópárbaj ugyan most egy rövid ideig tartó politikai kampány része, ám a két év múlva esedékes centenáriumi ünnep előzményeként is értelmezhető. A történészi szakmában ugyan nyomokban már megjelentek az 1918-as Nagy Egyesülés és 1920-as trianoni békeszerződés traumájának, mondhatni szindrómájának dekonstrukciója és historiográfiai szemszögből történő elemzése, a hétköznapi valóságban – különösen a külhoni magyarok körében – ez a két esemény továbbra is traumaként él tovább. Mindezt erősíti az előbb idézett politikusok nyilatkozatai és az egyre népszerűsödő szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom is. A jelenségről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk dr. Romsics Ignác történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával, aki a korszak egyik szakavatott szakértőjeként immár évek óta intenzíven részt vesz a BBTE Magyar Történeti Intézetében folyó történész-oktatásban is.
- Az 1920-as trianoni békeszerződéshez külön csatlakozó kisebbségi szerződésben külön kiemelték, hogy „Románia hozzájárul az erdélyi szász és székely közösségek helyi autonómiájához iskolai és vallási ügyekben a román állam ellenőrzése alatt”. Ezt a sort úgy az erdélyi magyar politikai elit, mint a szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom előszeretettel idézi, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a trianoni békeszerződést és annak kisebbségvédelmi szerződéseit felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés. Milyen módon változott a trianoni szerződés 1947-ben és van-e még bármiféle létjogosultsága az 1918-as vagy 1920-as jogi döntésekre történő szüntelen hivatkozásnak?
- Az I. és a II. világháború utáni rendezés kisebbségvédelmi szempontjai alapvetően különböztek. 1919-20-ban a győztesek az egy államon belüli többség és kisebbség tartós együttélésének a kívánalmából indultak ki, s megpróbálták a gyengébb felet nemzetközileg garantált védelemben részesíteni. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak az általános szabadságjogokat kívánták biztosítani számukra, hanem egyes esetekben a kisebbségeknek mint kollektívumoknak a csoportjogait is kodifikálták. Ilyennek tekinthető a Csehszlovákiával kötött szerződés, amely a kárpátaljai ruszin kisebbségnek saját törvényhozó testülettel is rendelkező széles körű területi, politikai és kulturális autonómiát ígért, továbbá a Romániával kötött és 1919. december 9-én aláírt szerződés, amelyben az Ön által idézett passzus is olvasható. A kárpátaljai autonómia felemás módon ugyan, de megvalósult. Az erdélyi magyaroknak azonban önkormányzati jogok helyett különféle diszkriminációkban lett részük, s ezért nem alaptalanul érezték magukat „másodosztályú” állampolgároknak a centralizációra törekvő román nemzetállamon belül. Így nem meglepő, hogy az 1918. december 1-i gyulafehérvári gyűlés egyesülési határozatára sem tudnak vágyaik beteljesüléseként gondolni.
A II. világháború előtti és alatti tapasztalatok alapján az 1945-1947-es „békecsinálók” ezzel szemben azt feltételezték, hogy a nemzeti államok és nemzeti kisebbségek érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, s ez az antagonizmus a kisebbségek anyanemzeteikkel való politikai egyesítésével vagy asszimilációjukkal szüntethető meg. E feltevés alapján támogatták a lakosságcseréket, sőt az egyoldalú kitelepítéseket is, és kollektív kisebbségi jogokról sokáig hallani sem akartak. Ebből következett, hogy az akkori békeszerződések csupán az általános emberi jogok fontosságát hangsúlyozták, az önigazgatás és az önkormányzatiság lehetőségét nem. A különböző nemzetközi szervezetek, például az ENSZ megközelítését ugyanez az attitűd jellemezte. Ennek látszólag ellentmond az 1952 és 1960 közötti romániai Magyar Autonóm Tartomány léte, amely azonban kifejezetten szovjet nyomásra jött létre.
"Ha azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen."
A kisebbségi kérdés nemzetközi kezelésében az 1975-ös Helsinki Egyezmény hozott változást. Ennek záróokmánya kimondta, hogy minden aláíró állam tiszteletben tartja a területén élő „nemzeti kisebbségek” jogait „a törvény előtti egyenlőségre”, és „maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit”. A rendszerváltás időszakában és azóta ezt a formulát több alkalommal pontosították, illetve bővítették. Az 1990 és 1992 közötti ún. helsinki utókonferenciákon elfogadott elvek tartalmazzák, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos ügyek nem tekinthetők kizárólagosan az adott állam belügyének, s hogy olyan decentralizált kormányzati formákat – beleértve a területi alapon szerveződő autonómiákat is, s ahol ez nem lehetséges, ott kulturális jellegű autonómiákat – kívánatos bevezetni, amelyek hatékonyan hozzájárulhatnak a kisebbségek önazonosságának megőrzéséhez és részvételükhöz az állami döntéshozatal folyamatában. Ezek az elvek, s ezt fontos tudni, azonban nem jogilag kötelező normák, hanem ajánlások. Ugyanez a helyzet más nemzetközi szervezetek, például az ENSZ vagy az Európa Tanács azóta elfogadott határozataival is. Így összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi szervezetek jelenleg érvényes kisebbségvédelmi normája bünteti a népirtást; tiltja (de nem bünteti) az erőszakos asszimilációt és a kisebbségellenes diszkriminációk minden más brutális formáját; nem bátorítja, sőt kivételes esetektől eltekintve ellenzi a lakosság ki- vagy áttelepítését és a politikai határok megváltoztatását; elvárja a kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi-kulturális jogainak tiszteletben tartását; s végül ajánlja, vagy legalábbis lehetségesnek tartja a kisebbségek különböző szintű és formájú önigazgatását. Ezek azok a nemzetközileg elfogadott elvek, s nem az 1919-es szerződések, amelyekből kiindulva az egyes nemzeti kisebbségek jogaikért ma kiállhatnak, azokért küzdhetnek, s azok elérése érdekében segítséget kérhetnek.
- A trianoni szindrómához és traumához hasonló megosztó történelmi eseményekben bővelkedett Európa számos más országa is. Ezek ellenére, a legtöbb nyugati országban sikerült a régmúlt sebeit gyógyítani tudatos együttműködés, közös történelmi bizottságok, tankönyvek és szervezett programok révén. Bár a témát számos magyar és román történész, így Lucian Boia is igyekszik dekonstruálni, munkájuk nem talál hívekre sem a magyar, sem a román lakosság többségénél. Miért nem sikerült ez Románia és Magyarország esetén és lát –e megoldást vagy járható utat a jövőben ezeknek a mitizált nemzeti traumáknak a feloldására?
- Az 1920-as magyar terület- és lakosságvesztés jóval nagyobb méretű volt, mint Németországé akár az I., akár a II. világháború után. Ezért feldolgozása is nehezebb. Mindazonáltal törekedni kell rá, s én látok is erre utaló jeleket. Az RMDSZ például kifejezetten a román államon belül, a transzilvanizmus legjobb hagyományaira építve törekszik együttélésre, s a magyar államtól is távol áll mindenféle irredentizmus. Ez óriási változás a két világháború közötti időszakhoz képest. Ha Románia több megértést mutatna, valószínűleg előbbre lehetnénk. Bizonyosan közelebb vinne bennünket a megbékéléshez az Európai Unió föderalizmus irányába történő fejlődése is, amiben nagyon bízom. Ha mégsem ez történik, hanem azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, nos, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen.
T. Szabó Csaba

Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (Megjelent)
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. (...) Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elöl ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 640 ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemre méltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történelmi siker. (Lucian Boia történész)
Lapunk részleteket közölt a Magyar Bukarestből, folytatásával olvasóink a könyvben találkozhatnak. Mától megvásárolható a H–Press elárusítóhelyein. A Magyar Napló és a Hármas Alapítvány közös kiadásában megjelent 360 oldalas könyv ára 45 lej. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi, hol, mikor?
MegjelentHencz Hilda: Magyar Bukarest. Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagymértékben „nem román” eredetű.
Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elöl ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 640 ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai rétege képviseletében. Komoly dokumentálással, figyelemre méltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker. (Lucian Boia történész, akadémikus, a Bukaresti Egyetem tanára)A Magyar Napló és a Hármas Alapítvány közös kiadásában megjelent 360 oldalas könyv ára 45 lej, megvásárolható a H–Press elárusítóhelyein. ÉLŐ VÍZFORRÁS. A kézdivásárhelyi Boldog Özséb római katolikus plébánia havilapjának januári számából: az első oldalon dr. Kerekes László plébános és Hajlák Attila István segédlelkész írása olvasható Hozzám jöttél? Nekem adod? címmel; a második oldalon a Szűzanya ünnepeinkről olvashatunk, majd a decemberi és januári plébániai programok részleteiről és a házszentelések beosztásáról is tudomást szerezhetünk. Lelki olvasmányt kínálnak a következő rovatok: Poklaink – mennyország, Boldogok és szentek, Kritikus, Cserkész: Szállást keres a Szent család. A hívek kérdéseire dr. Kerkes László plébános válaszol, a Csermelykében mesét olvashatnak a szeretetről. Honlap: www.boldogozseb.ro.ERDÉLYI NAPLÓ, 1. SZÁM. Egyre több hír kering arról, hogy a közösségi oldalakra felkerülő személyes adatok, fényképek, írott tartalmak illetéktelenek kezébe kerülhetnek. Az utóbbi időben a Facebook és a hozzá hasonló oldalak ellenőrzésére, illetve cenzúrázására egyre több kísérlet születik, ami legalább olyan aggasztó, mint az adathalászattal járó veszélyek. Személyes adataink biztonsága érdekében tehát körültekintéssel használjuk a közösségi oldalakat. Az Erdélyi Napló e heti összeállításában utánajárt a legnépszerűbb közösségi oldal működési hátterének, hogy megmutassa, mire érdemes figyelni a Facebook használatakor. Az írás címe: A Facebook minden lát. l A lap portréinterjúja Benyhe István magyar diplomatát mutatja be, aki jó ideje Madridban teljesít szolgálatot. A Kereszténydemokrata Néppárt politikusának több kötete is megjelent a Trianon utáni magyar külpolitikáról. l Százéves a Csárdáskirálynő. Kálmán Imre világszerte legismertebb operettje ma is tömegeket vonz, sok országban hetekkel a vendégelőadások előtt elfogynak a jegyek.
KönyvbemutatóKovásznán a Városi Művelődési Ház Ignácz Rózsa Termében a Fábián Ernő Népfőiskola szervezésében hétfőn 17 órától Csinta Samu újságíró bemutatja Arisztokraták honfoglalása című könyvét. A rendezvény házigazdája Balogh Zoltán  lelkipásztor.
SzínházM STÚDIÓ. A sepsiszentgyörgyi mozgásszínház ma 19 órától a Háromszék Táncstúdióban Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozat (rendező: Andrea Gavriliu), január 8-án, vasárnap 19 órától Háromszék Táncstúdióban A Jó, a Rossz és a K**va anyád  (rendező-koreográfus: Fehér Ferenc) című előadást játssza. Az előadásokra érvényesek az Ábel-bérletek, helyet foglalni, jegyet vásárolni a kulturális szervezőirodában (telefon: 0267 312 104) és a www.biletmaster.ro oldalon lehet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Románra fordított magyar művek a román kultúra napján
A Studium–Prospero Alapítvány harmadik alkalommal szervezett felolvasómaratont a román kultúra napja tiszteletére. Az idén a 12 óra alatt hatvanan olvastak fel, vagyis kevesebben, mint a legutóbbi alkalommal, – igaz fele annyi idő alatt, – tette hozzá Kali István szervező.
A román nemzetiségűek mellett számos magyar is jelentkezett a Zanza kávézóban szervezett január 15-i felolvasómaratonra. A feltétel az volt, hogy marosvásárhelyi, vagy Marosvásárhelyhez kötődő szerzők műveiből olvassanak fel, illetve azoktól a román íróktól, akiknek valamilyen évfordulóját ünneplik az idén, illetve a teljes magyar irodalom román nyelvre átültetett alkotásaiból.
A felolvasók – újságírók, színészek, orvosok, tanárok, gimnazisták és egyetemisták, irodalmárok – közül a román szerzők közül legtöbben Eminescu-műveket olvastak fel, illetve Ion Creangă, Alexandru Cistelecan, Lucian Boia, Laurențiu Blaga, Petru Istrate, Romeo Soare, Romulus Guga, vagy a néhány éve fiatalon elhunyt, rádiós újságíró Sorina Bota írásaiból hangzottak el részletek.
A román nyelvre lefordított magyar irodalomból Jókai MórAranyember című regényéből, Ady Endre Minden titkok könyve című kötetéből, Petőfi Sándor verseiből, Fodor Sándor Csipike, az óriás törpe című meseregényéből, Dragomán György Máglya című regényéből olvastak fel, valamint Marius Tabacu fordításában Bodor Ádám Sinistra körzet című regényéből hangzott el részlet, ahogyan Bartis Attila Nyugalom című művéből Anamaria Pop fordítotásában, vagy az Adela Sălăgianu által fordított Székely János Soó Péter bánata című művéből. A magyar írók közül Márai Sándor bizonyult a legnépszerűbbnek A gyertyák csonkig égnek kötetével.
A vasárnapi felolvasás délben 12 órakor kezdődött és éjfélkor ért véget, eltérően az eddigiektől, amelyek 24 órát tartottak. Délután kerekasztal-beszélgetésre is sor került, ahol a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulatának művészeti vezetői és színészei, illetve újságírók, magyar színészek, közéleti személyiségek beszélgettek a kortárs művészetekről és színházról, illetve közéleti témákról.
A szervezők elégedettek a rendezvénnyel, amelyet több ezren követtek élőben az interneten. Máris készülnek a január 22-i, magyar kultúra napi felolvasómaratonra, ahol hasonlóképpen Marosvásárhelyi szerzők műveit, illetve évfordulós magyar írók, költők alkotásaiból várják, hogy felolvassanak a jelentkezők. Az olvasást ez alkalommal is élőben lehet követni az esemény Facebook-oldalán.
Antal Erika
maszol.ro

Egy új Erdély története – román szemmel
Történészként az ember sok könyvbemutatón megfordul. Legtöbbször az ilyen eseményeken a bemutatandó kötet szerzője, családja, barátai, kollégái és egy szűkebb, a sajtóból értesülő értelmiségi csoport vesz részt. Néhány tucat ember általában, akik az adott téma iránt különös érdeklődést tanúsítanak. Ellenben január végén a Néprajzi Múzeum impozáns nagytermében mintegy négyszáz résztvevő gyűlt össze egyetlen kötet miatt: Ioan Aurel Pop történész, akadémikus és Ioan Bolovan rektorhelyettes a Scoala Ardeleana (Erdélyi Iskola) kiadónál megjelent Erdély története című legújabb, bővített és javított kiadását mutatták be. Nemcsak a kötet, de az esemény maga is eléggé érdekes volt ahhoz, hogy ezzel egy kicsit részletesebben foglalkozzunk.
Erdély története – a kötet címe értelemszerűen nagyon fülbemászó és a téma monumentalitásához illően nagy tömegekhez szól. Az elsősorban történelmi könyvek kiadására szakosodott román kiadó honlapján talán pont ezért jelenik meg ez a kötet úgy, mint „bestseller”. A sikere borítékolható. Ez nemcsak azért szükséges, mert a Román Tudományos Akadémia és a Banca Transilvania által támogatott kötet költségei az egeket verik (színes fotók, krétalap, keményfedeles kötés), de a két szerző neve már eleve biztosíték a sikerhez. Ioan Aurel Pop az elmúlt években a román sajtóban egyre gyakrabban a Lucian Boia-féle kritikai történetírás és nemzetmítoszokat romboló historiográfia legnagyobb élharcosaként jelenik meg. Nemcsak kiváló rétori tehetsége, de címei és akadémiai státusza is legitimálja őt arra, hogy egy újfajta román történetírást vezessen be. Ez a történetírás a 19. századi buzgó romantikus nacionalizmus és a Lucian Boia-féle nehezen megfogható, negatív és nemegyszer olcsó mítoszromboló historiográfia közzé helyezhető. Az új Erdély története előtt már Pop tavaly kiadta az Erdély, öntudati állapotunk (Transilvania, starea noastra de veghe), enyhén patetikusra sikeredett című kötetét, amelyben megelőlegezte a jelenlegi kötet ideológiai hátterét. Ugyancsak érzékelhető a Ioan Aurel Pop-féle történetírás szelleme a Lucian Boiának írt válaszkötetében, ahol élesen bírálja a bukaresti történészt és a nemzetromboló gondolatok  helyett a nemzeti identitás megerősítését, az „egészséges” románságtudatot népszerűsíti.
Ez a jelenség volt érzékelhető a hétvégi könyvbemutatón is. Volt ott román pópa, polgármester, egy sor akadémikus is és olyan óriási tömeg, amelyhez hasonlót magyar nyelvű könyv bemutatóján jómagam még nem láttam. A jászvásári egyetem rektorhelyettese által tartott könyvbemutatón is kiderült, hogy a Nagy Egyesülés közeledte új fordulatot fog hozni a hivatalos román történetírásban. Óriási hangsúlyt fog kapni a román nemzeti öntudat, nemzeti büszkeség fiatalos lendületű megerősítése és egy új nemzetprojekt kidolgozása, melynek legfőbb célja az, hogy a románok ne szégyenkezve éljék meg kulturális és nemzeti identitásukat itthon és különösen külföldön, hanem büszkeséggel és öntudattal. Ez a jelenség jól illeszkedik az Európában és a tengerentúlon is jelentkező újfajta nacionalizmus hullámához is, ahol az értékvesztett, dekadens, ultraliberálisnak mondott, önön vesztébe rohanó Nyugat-Európa morálja kerül kissé megerőszakolt kontrasztba a tradicionális, régi elveire büszke és saját identitását, nemzeti múltját újrafelfedező társadalmakkal.
Ioan Aurel Pop rövid, de szép beszédében kiemelte, hogy ő nem képes másképp, csakis románként megírni Erdély történetét. A kötetben a románság szemszögéből láttatja azt az európai régiót, amelyet ma egy mini-Európának is tekinthetünk. Hangsúlyozta, hogy bár a két szerző igyekezett „objektív történetírásra”, ez egy ilyen téma esetén aligha érhető el. Ellensúlyként ajánlotta a néhány éve megjelent háromkötetes, 1600 oldalas Erdély történetét, amelyet német és magyar szerzőkkel együtt szerkesztettek és írtak, és amelyik sokkal részletesebb, árnyaltabb, az objektív történetíráshoz közelebb álló művet ad az olvasók kezébe.
Az, hogy egy történész elismeri, nem tud objektív történetírást írni még nem is túl nagy baj. Persze, akkor kérdés, hogy miért kell olyan hevesen bírálni az ugyancsak elfogultságáról ismert Lucian Boiát. Az már kevésbé örömteli azonban, hogy az eseményen egyetlen magyar történész sem vett részt, és ahogy ez lenni szokott, a párhuzamos történetírás úgy tűnik, továbbra is létezik Erdélyben.  A kötet tehát a Nagy Egyesülés centenáriumának egyik előszavaként jelent meg és egy újfajta román történetírás mintapéldányaként, amelyre érdemes lesz majd az elkövetkezőben jobban figyelni. Az esemény pozitív jellegéről talán annyi emelendő ki, hogy az internetes médiák és a jó marketing valóban képes ma is több száz embert vasárnap délben is egy könyvbemutatóra vonzani. A kötetben a magyarok, szászok és zsidók története is viszonylag objektív arányban jelenik meg. A gazdagon illusztrált kötetben ott találjuk a magyar királyok és erdélyi fejedelmek portréi mellett az erdélyi magyar kultúra nagy alakjait is, Brassaitól, Szilágyi Sándor történészen át egészen Bartók Béláig, aki legfeljebb gyűjtései és koncertjei révén kötődik a történelmi Erdélyhez.
Csak reménykedni tudunk abban, hogy az 1986-os monumentális, három kötetes Erdély története és az annak rövidebb, egykötetes 1989-es és 1993-as Erdély rövid története után megjelenik majd magyarul is egy új szintézis Erdélyről, lehetőleg román és magyar történészek közreműködésével. A nemrég megjelent monumentális Székelyföld története ugyan visszhangra talált a magyar értelmiség körében, az továbbra is kérdés, milyen fogadtatása lesz a román történészek és érdeklődő nagyközönség körében. Az a magyar történetírás szerepe is lenne, hogy a román kollegákkal összefogva az „új nemzet-projekt” fogalmába és az új történetírás ideológiájába megfelelő helyett biztosítsanak az erdélyi magyarság, szászság, zsidóság vagy örménység történetének és múltjának is.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Akadémikusok, mint fossziliák
Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy híres egyetemi professzor leszek, aki az ókori történelmet fogja oktatni az egyik egyetemen. Azt is elképzeltem, hogy a sok titulus között, ami az öreg professzoroknak ugyebár jár, ott lesz az akadémikus is. Azóta a naivitás felhőiből a tudományos élet csínytevései felébresztettek, kicsit felnőttem, elkezdtem enyhén őszülni és rájöttem, hogy elég nagy az esélyem, hogy soha nem leszek akadémikus – és most már nem is akarok az lenni. Olyanokkal kellene ugyanis egy bársonyszéken osztozni, akik jelenleg Romániában a legsötétebb idők nacionalizmusának retorikáját és konzervativizmusát ontják elénk az ország felébredésének és naiv vágyálmainak legélesebb pillanatában.
Felháborodásomnak oka – amelyhez megnyugtatóan mondhatom, hogy több tucatnyi értelmiségi és kutató-társam is társult a szociális hálón kifejtett véleményük révén – a Román Tudományos Akadémia azon nyilatkozata, amelyet 84 neves akadémikus aláírásával a napokban közöltek. A kiáltvány az „Identitás, szuverenitás és nemzeti egység” címet viseli. A „nemzet egységét” másfél évszázada szolgáló legfőbb tudományos fórumként öndefiniált akadémia feladatának érzi, hogy egy olyan nyilatkozatot adjon ki, amelyben hangot ad azon aggodalmának, amelyet a kortárs nemzetközi és hazai helyzet teremtett. Úgy vélik, hogy a globalista tendenciák, a politikai korrektségből fakadó tevékenységek, a történelmi mítoszrombolás, az ország természeti erőforrásainak kisajátítása, a korrupció, az alkotmányellenes autonómia-törekvések és a nemzeti identitást és szimbólumokat sértő jelenségek sem gazdaságilag, sem kulturálisan nem hasznosak a régiónak. A Victor Voicu gyógyszerész, Ioan Aurel Pop történész és Gheorghe Păun matematikus által kezdeményezett kiáltványt 81 további akadémikus írta alá. Az aláírók között számos, konzervativizmusáról ismert akadémikus, így Kolozsvár díszpolgára, Emil Burzo fizikus vagy Dan Berindei történész is ott van, de sajnos több meglepetésként ható név, így az akadémia volt elnöke, Ionel Haiduc kémikus vagy Alexandru Zub történész is ott szerepel a szégyenletes listán. Az egésznek a legfurcsább abszurduma már csak az, hogy a Román Tudományos Akadémia kevés magyar származású tagjainak egyike, Vékás László Miklós fizikus, az akadémia levelező tagja is aláírta a kiáltványt. Talán ez is egy lépés a teljes tagság felé – bólogathatnánk sztoikusan.
A kiáltvány – bár felháborító és elfogadhatatlan, amellyel szemben az erdélyi magyar és a liberális, európai elveket való román értelmiségieknek vehemensen állást kellene foglalnia – nem jött váratlan villámcsapásként. Közeledik a Nagy Egyesülés centenáriuma, így érthető, hogy az ehhez hasonló böszmeségek elharapóznak majd értelmiségi körökben is. A kiáltvány több pontjának patetikus szólamai mögött jól kivehető jelenségek szerepelnek: Lucian Boia és társainak mítoszromboló történetírása, a székelyek autonómia-törekvése, a hagyományos családot egyesek szerint fenyegető gender és LGBT mozgalom romániai térnyerése, a romániai erdőirtások és Verespatak ügye. A Román Tudományos Akadémia mindegyik ügyben állást foglalt már az elmúlt időszakban, így érthető, hogy most ismét egy egységes fórumként léptek föl. Fontos azért megjegyezni, hogy a 168 levelező és rendes tagnak csak a fele írta alá a kiáltványt.
Az akadémiák mindig is a konzervativizmus, időtlen tudományosság legszentebb, már – már szakrális fórumai voltak. Raffaello híres festménye a platóni akadémiáról is egy idealizált, a görög tudományosság legjavát tömörítő tudományos fórumot jelenít meg az európai kereszténység egyik központjában, a Vatikánban.  Az egyik legrégebbi modellje a mai európai akadémiáknak, a Francia Akadémia „hallhatatlannak” nevezett tagjai immár évszázadok óta az egyetemes francia kultúra és nyelv szakrális, méregzöldbe öltözött őrzői. Őket Jean Sévillia az értelmiség terrorizmusával is vádolta már, hisz évtizedek óta – különösen az igen forrongó 1960-as években – monopolizálták tudományos narratíváikkal és közéleti szereplésükkel a francia politikát és gazdaságot is. Mindehhez legitimitást akadémiai pozíciójuk adott. Érdekes konfliktust láthatott a magyar értelmiség, amikor Szilágyi János Györgyöt, a magyar ókortudomány és klasszika-filológia nemrég elhunyt doyenjét a Magyar Tudományos Akadémia két alkalommal is elutasította tagfelvételét. Azt a tudóst nem kívánták maguk közzé emelni, akinek már 1947-ben Devecseri Gábor nem kevesebbet, mint a világirodalom egyik legnagyobb gyöngyszemét, az Odüsszeiának a magyar fordítását ajánlotta fel. Ez is jól jelezte, hogy a magyar akadémia is furcsa és sokszor túlságosan szubjektív, a tudományosság szenvtelenségétől és személyességtől független állapotától távol lévő attitűddel működik. Ezt tapasztaljuk most a Román Tudományos Akadémia kiáltványában is, amely sajnos 2017-ben, a XXI. század második évtizedének küszöbén elavultnak, régiesnek és tragikomikusnak hat. Csak bízni tudunk abban, hogy néhány évtized múlva olyan idős tudósokat látunk majd a parnasszusi tudomány magaslatain, akik nemcsak szakmai eredményeikkel, de ideológiai elveikkel is a kitárt szárnyú sas szabadságát vagy Minerva emberi gyarlóságok feletti szentségét, szűziességét tudja képviselni – ahogy a román, vagy magyar akadémiák szimbólumai sugallnák.
T. Szabó Csaba
 
Szabadság (Kolozsvár)

KISEBBSÉGBEN: Két új könyv a bukaresti magyarokról
A Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg Hencz Hilda Magyar Bukarest c. könyve. A szerző, átdolgozott és kibővített Bucureștiul Maghiar c. könyvét, János András fordította magyarra.
Kutatásai során Hencz Hilda a bukaresti magyarokról nagy számú, eddig új és ismeretlen adatot tárt fel és más szerzők hibás adatait is kijavította. Egyúttal újabb képet festett a magyarokról, egy a köztudatban létező felfogással szemben, miszerint a bukaresti magyarok csak szolgálók és kisiparosok voltak. Rámutatott arra, hogy az ezernyolszázas években Bukarestben létezett egy orvosokból, állatorvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, sőt bankárokból összeállt magyar elit. A kommunizmus idején pedig Bukarestben a magyar tudományos kutatók, egyetemi tanárok, kultúr emberek, újságírók, képzőművészek száma elérte a tetőfokát. Tehát a fővárosi magyarok tetemesen járultak hozzá úgy Bukarest, valamint Románia fejlődéséhez.
A harmincas években
Összegezve kutatásaink eredményeit megállapíthatjuk, hogy a harmincas években Bukarestben legalább 70 magyar orvos dolgozott, mindenféle szakterületen: gyermekorvos, belgyógyász, ideggyógyász, szemész, fül-orr-gégész, nőgyógyász, belgyógyász, fogorvos stb. Volt két sebész is, egy radiológus és egy bőrgyógyász professzor dr. Veress Ferenc személyében. Arról nincs adatunk, hogy dr. Veress tanított volna az orvosi karon. Őt a református közösség 1940-es választói listáján fedeztük föl. Egy másik orvos, Kovács F., aki Bécsben szakosodott, orvosi kozmetikai intézetet tartott fenn. Két másik orvosnak orvosi laboratóriuma volt.
Azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük bukaresti, Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. /…/
Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868—1946) budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett budapesti után.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest. Fokusz Egyesület, Magyar Napló, Hármas Alapítvány – Kaláka Könyvek, Budapest, Sepsiszentgyörgy, 2016; 194.
Az idők folyamán a bukaresti magyarok nagy számú épületet, templomokat, iskolákat hoztak létre közösségük számára. Az első világháború küszöbén mintegy harmincezer magyar élt ebben a sok nemzetiségű és multikulturális városban. Hencz Hilda könyvéről, referense, Dr. prof. Lucian Boia azt állapítja meg, hogy az történeti siker.
Változatos etnikai paletta
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagy mértékben „nem román” eredetű. Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elől ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 64o ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemreméltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről-lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker.
Lucian Boia,
Magyar Bukarest, a hátsó borítón
A román nyelvű, PERSONA NON GRATA c. könyvében Hencz Hilda végig vezeti az olvasót azon a tüskés úton, amelyet egy írónak napjainkban végig kell járnia, hogy írása nyomtatásban megjelenjék. A legértékesebb irodalmi művek szerzői is számtalanszor ütköznek a közömbösség, érdektelenség, szakmai féltékenység, sőt rosszakarat betonfalába. Hencz Hilda sikeresen vette fel a harcot a betonfal állítóival és vált nem óhajtott személyiséggé egyesek szemében. A Persona non grata az ötödik könyve a bukaresti magyarokról.
Nadia Comăneci - magyar volt és …
Romániában már sok magyarnak román neve van, és hallani sem akarnak elődjeikről, hogy ne akadályozzák az karrierjüket. Sok mást pedig nem is érdekli az eredete. Néhány személyiség származása kérdéseket vet fel, mint a Nadia Comăneci-é. Szökése a kommunista paradicsomból, 1989 novemberében, hatalmas visszhangot váltott ki a külföldi sajtóban. Először a svéd lapok és a svéd televízió mutatta be őt magyar származásúként, lévén, hogy az igazi neve Kemenes Ilona. Két, magyaroktól származó vallomás megerősíti ezt az információt. Így a Kossuth Rádió Károlyi Bélát, Nadia volt edzőjét idézte, aki azt állítja, hogy a tornásznő neve Nadia Kemenes. Ugyanez az adó párbeszédet sugárzott Csáki Zoltánnal, aki 18 évig a Román Televízió alkalmazottja volt, s az interjúban azt állítja Nadiáról: „Ő onești-i csángó. Azt mondják, hogy a nagyszülei magyarok voltak”. Én is hallottam a magyar elődjeiről még a kommunizmus idején, munkahelyemen a kolléganőmtől, aki megtartotta orosz állampolgárságát; akkoriban ez képtelenségnek tűnt, annál is inkább, mert Nadia Comăneci keresztneve és családneve inkább szláv eredetűnek tűnt, mintsem magyarnak.
Hencz Hilda: Persona non grata. Pro Universitaria, Bukarest, 2o16; 152—153.
Az Addenda c. fejezetben a szerző újabb adatokkal gyarapította a bukaresti magyarok történetét. Az utolsó fejezetben számba veszi a 2015-ben és 2016-ban elhunyt kiemelkedő bukaresti magyar személyeket, ugyankkor ismerteti azok tevékenységeit is.
Árvay Zsolt
maszol.ro

Hencz Hilda: Persona non grata (vagy a Magyar Bukarest, és ami mögötte van)
Ritkán kerül a kezünkbe olyan könyv, amely egy másik könyv kiadásának történetét meséli el. Hencz Hilda nem eléggé elismert, nem eléggé népszerűsített, sőt, mondhatni elhallgatott, hiánypótló kötetéről (Magyar Bukarest) van szó, amely számtalan eddig ismeretlen adalékkal szolgál a bukaresti magyarság 19–21. századi történetéről.
Íróját többször méltánytalanul lekezelő megállapításokkal, véleményekkel illették, bevallott vegyes identitása miatt kerülték. (Anyja révén református magyar család sarja, csak 1948-tól, anyjának román férfival való házassága után változott környezete románná, aki aztán román iskolába is kényszerítette fogadott lányát.) Sietek megjegyezni, a fentiek nem érvényesek vidékünkre, hisz a Hármas (a Háromszéki Magyar Sajtóért) Alapítvány elnöke, Farkas Árpád kezdeményezésének köszönhetően a múlt év végén a Kaláka-sorozatban végre megjelenhetett a Magyar Bukarest magyar fordítása, s a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld folyóirat mellett a Háromszék negyven száma is érdekes részleteket közölt a kötetből. Hogy honnan veszem a fenti megállapításokat? Nos, a Pro Universitaria Kiadó gondozásában a múlt év végén megjelent Hencz Hilda Persona non grata – vagy hogyan sikerült megírnom a bukaresti magyarság történetét című könyve, amelyben keserű felhanggal, már-már lemondó rezignáltsággal végigvezet könyvei – Magyarok román világban (Maghiari în universul românesc); Bukaresti magyar időszaki kiadványok, 1860–2010 (Publicațiile periodice maghiare din București) – megjelenésének rögös útján, az elébe gördített számos akadály sikeres vagy sikertelen elhárításán. E folyamatban a legfájóbb az, hogy ezeket a lekicsinyléseket, semmibevevéseket, elfordulásokat, intellektuális eltulajdonítási próbálkozásokat nemcsak román, de több esetben a jelenlegi bukaresti magyar értelmiségi réteg azon, nem egyszer a hierarchia csúcsához közel álló képviselői követték el vagy próbálták elkövetni, akikhez az író segítségért fordult kutatásai s könyve megjelenésének érdekében. A könyv címe magától beszél: írója, miközben a bukaresti magyarság történetét kutatta, írta, nemegyszer tapasztalta, hogy többen, akikhez segítségért, támogatásért fordult, nem kívánt személynek tekintették. E megállapítása természetesen az írónő alkalmankénti túlzott érzékenységének is betudható, témájának fontossága talán túlfűtött optimizmussal, gyors sikerek elérésének reményével kecsegtette, s akadályokra nem számítva indult el kutatásai útján. Számos esetben meglepetéssel tapasztalta, hogy az egyházaknál, könyvtárakban vizsgált dokumentumokból a magyarságra vonatkozó adatokat eltávolították. A Bărăția (Barátok) római katolikus templom (épült 1666-ban) közelmúltig szolgáló román lelkésze nemcsak hogy elferdített és téves egyháztörténeti adatokat közölt az egyház lapjában, de Hencz észrevételezésére az RMDSZ részéről kémkedéssel is megvádolta. A bukaresti állami könyvtár számos esetben tagadta le a tanulmányozásra kért dokumentumok létét. Amikor az egyik kiadó tulajdonosa megtudta, hogy a Bucureștiul maghiar című könyvének egyik tudományos referense Lucian Boia történész, úgy nyilatkozott róla, ő a román történelem megcsúfolója. Fekete József A levegő hőseinek emlékművét szánta könyve első kiadásának borítójára. Közelharcot kellett vívnia a kiadóval, hogy a szobrász nevét ne Iosif Negruleáként írják le. Több alkalommal magyar szakemberektől, lelkészektől, a művelődési vagy politikai élet magyar korifeusaitól sem kapta meg a kért támogatást. Ígértek mindent, hogy aztán keserűen tapasztalja, csak azzal maradt. Mikrofilmek beszerzésével, más városokban, például Budapesten – ahová kutatni ment – szállás ígéretével biztatták, nyugdíjba vonulása után állással a magyar kulturális központnál, befolyásos, ismert szakembereknek adta át vagy küldte el véleményezésre kutatásai eredményeit, többen közülük válaszra sem méltatták vagy kitértek előle, mi több, olyan is akadt, aki Hencz eredményeit sajátjaként próbálta felhasználni. A kiadókkal, szerkesztőkkel, fordítókkal sem járt jobban, bár itt is volt része ígéretekben. Nem volt szívesen látott vendége a Petőfi Háznak és a Petőfi Egyesületnek, az Ady Endre Líceum igazgatósága, a Bukaresti Egyetem Hungarológia Fakultásának jeles személyiségei, a bukaresti magyar egyházak lelkészei próbáltak szabadulni kilincselései elől. Könyve Petőfi Társaságnál történt bemutatójáról teljességgel hiányoztak a magyar kulturális élet képviselői. Mi több, ez alkalommal számos jelentős magyar személyiségnek is küldött tiszteletpéldányt, ezek is visszhang nélkül maradtak. A szerencsés végkifejlet: főként két román szakembernek (egy történésznek és egy építésznek), román kiadónak köszönhetően jelenhettek meg könyvei. Mindeközben tovább dolgozott, kutatott, újabb és újabb magyar származású bukaresti személyiségeket fedezett fel, többek között olyanokat is, akik az évek során lemondtak magyar identitásukról, elrománosítva nevüket, vagy elnézve, hogy már a 19. század elejétől mások tették ezt. (Ez történt családja nevével is a két világháború között. A Petőfi Egyesületnek felrótta, hogy egyik román nyelven írt közleményében a Zsolt név Joltként, a Csaba Ciabaként, a Gyárfás Gherasimként jelent meg.) Újabb felfedezéseiről a Persona non grata című könyvének Addenda fejezetében olvashatunk. Csak példaként: a román állatorvosi iskola megteremtője Wolfgang Lucaci, azaz Lukács Farkas, az első román nyelven írt állatorvosi könyv szerzője pedig Ioan Huboți – Hubossy János volt (1842). Bizonyítja Nadia Comăneci magyar eredetét, akinek nagyszülei a Kémenes nevet viselték, vagy hogy a neves román színészek, Mircea Albulescu és Carmen Stănescu édesanyja is magyar volt. Számos magyar vonatkozású 17–19. századi történelmi adalékkal is gazdagodhatunk e fejezet olvasása közben. A könyv utolsó fejezete az utóbbi két évben eltávozottakról emlékezik (köztük Koczka György, Bács Lajos, Balázs Jolán vagy dr. Kovács Albert, Mircea Dinescu apósa, illetve Silvia Kerim írónő, aki csak idős korában vallotta be magyar anyanyelvét). Végül keserűen állapítja meg, hogy a regáti magyarság beolvadásában igaznak bizonyult Ürmösy unitárius lelkész 1843-ban Bukarestben tett észrevétele, miszerint az oda érkezett magyarok egy része épp az esetleges feléjük irányuló gyűlölet miatt vonakodott felfedni nemzetiségét, s ez a félelem napjainkban is megmutatkozik. A románság pedig soha nem fogja bánni, megérezni azoknak a magyaroknak az eltávozását, akiknek őseihez több tíz jelentős bukaresti középület, templom, műemlék, tudományos és művészeti vonatkozású, jelentős úttörő munka fűződik. Ettől függetlenül „továbbra is harsogni fog nemcsak a rádióban és a televízióban, de a közterületeken is a miccsek zenei sercegése által kísért manele” – fejezi be könyvét.
József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Klúzs-napokai káposzta
Melyik a helyes: Cluj vagy Cluj-Napoca? Alaposan gondolják végig, mielőtt válaszolnak. Helytelen válasszal azt kockáztatják, hogy megkérdőjelezik a hazafiságukat, vagy egyszerűen nemzet- és hazaárulóvá minősítik önöket. Jó, ha tudják, hogy a várost a kommunizmus éveiben keresztelték át Clujról Cluj-Napocára, és maga Nicolae Ceauşescu volt a keresztapa, ha hallottak róla. Tehát, egy kis tiszteletet!
Valójában mi volt a gond Cluj-zsal? Túl magyarul hangzott? Nem mondhatnám. A nem magyar, hanem latin nyelven íródott középkori dokumentumokban a Clus formával lehet találkozni. A román Cluj alapjában véve közelebb áll ehhez a – mondjuk úgy, semleges – elnevezéshez, mint a magyar Kolozsvár. És akkor? Lehet, hogy nem annyira a név volt zavaró, mint inkább általában véve a Cluj által képviselt történelmi és kulturális állapot, vagyis, hogy nem olyan rég még inkább magyar város volt, mint román. Az első világháború környékén több mint 40.000 magyar nyelvű személy szerepelt a kolozsvári nyilvántartásban, az alig 6.000 románnal szemben. A magyarok a két világháború között is többségben maradtak. A számarány a kommunizmus éveiben fordult meg, mára pedig a románok egyértelmű többségbe kerültek. De ugyanarról a városról van szó? Cluj hivatalosan már nem létezik, Cluj-Napoca vette át a helyét.
Természetes dolog, ha felmerül bennünk, hogy mire szolgál a Napoca toldalék. Nem nehéz megfejteni: egy olyan történelmi pálya felvázolására szolgál, mely jóval túlmutat a magyar dominancia évszázadain. A magyarok beözönlésekor Clujnak, pontosabban Napocának már hosszú történelme volt. Dák, majd dák-római, vagyis végső soron román település volt, hiszen a dákok, mint közismert, egyfajta románok voltak. A magyarok egy olyan városba szivárogtak be, mely egyáltalán nem volt az övék. Nem csodálkoznék, ha egyes honfitársaink azt képzelnék, hogy ennek a városnak a legrégibb időktől mostanáig megszakítás nélkül ez volt a neve: jó érv ez a dák-római kontinuitás mellett.
Minthogy Ceauşescu nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy bármilyen magyarellenes szándék húzódna a név ezen „kiegészítése” mögött, egy másik, nagyon is román várost vetettek alá hasonló beavatkozásnak. Szörényvár (Turnu-Severin) egyik napról a másikra Dobreta-Turnu-Severin lett. A művelet még sikeresebbnek bizonyult, mint Kolozsvár esetében. Mivel egy három elemből álló városnév kicsit hosszabb volt és a Drobeta az élére került, vannak románok, akik lemondtak ennyi név felsorolásáról (az idő mégiscsak értékes, más dolgunk is van), és megelégednek az egyszerű Drobetával. Szörényvár ezáltal teljes mértékben visszatér az ókori nevéhez. A „Drobetába megyek” elfogadhatóbbnak tűnik a „Napocára megyek”-nél. Akkor lesz minden tökéletes, ha a városlakók mind büszkén „drobetaiaknak” nevezik majd magukat.
Arra lehetett volna számítani, hogy egymás után az összes román város kettős elnevezést kap. Vagy még jobb, egyszerűen megkettőzünk mindent, például így: „A hölgy a feleségem nejem.”. „Ő pedig a férjem férfiam.” Sajnos, nem tudom miért, az átkeresztelési kampány itt véget ért. Annak ellenére, hogy 1975-ben Craiován ünnepelték, Ceauşescu jelenlétében, természetesen, Pelendava (egyfajta craiovai „Napoca”) géta-dák település első írásos említésének 1750. évfordulóját. Egyáltalán nem hangzott volna rosszul a Craiova-Pelendava. Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) Craiova-Pelendava-i bán lett volna mielőtt Munténia (plusz Olténia)
Valachia Havasalföld fejedelmévé és Erdély Transzszilvánia meghódítójává vált volna,
dicsőségesen bevonulva Apulum Gyulafehérvárra… Tényleg, mit kezdjünk Gyulafehérvárral? Ki kellene egészítenünk a nevét Apulummal, de a régi (ószláv eredetű) Bălgraddal (mai nyelven „fehér város”) is. Ebből Apulum–Bălgrad–Alba-Iulia lenne, kicsit hosszú, de történelmi szempontból egyértelmű. Az ország másik végén, Dobrudzsában, akarom mondani Dobrogea-Scythia Minorban adná magát a Tomis-Constanţa és a Mangalia-Callatis. Persze, ezt azért gondoljuk végig, mert túlságosan görögösen hangzik. Nem tudom, mi legyen Bukaresttel, hiszen a történelem nem nyújt másik, ókori vagy középkori nevet. Akkor nevezzük egyszerűen Bucureşti–Bucureşti-nek.
Ne aggódjanak, az országra is sor kerül.
Dacia-România, vagy România-Dacia lesz belőle.
Bár egyes „dákosok” Ceauşescu idejében még radikálisabbak voltak, a név Daciára cserélését támogatták, Románia nélkül. Miért tisztelnénk meg a román névvel Dácia meghódítóit, amikor mi egyszerűen dákok vagyunk és szigorúan csak egy terminológiai gondatlanságból lettünk románok. Így hát ez még eldöntetlen: Dacia-România, vagy egyszerűen Dacia. Miközben Románia csak 1859 óta létezik, Dacián keresztül Boirebisztásszal (Burebista) fogunk kezet, és minden esélyünk megvan arra, hogy mi legyünk Európa legrégebbi országa. Igaz, kétezer éves megszakítással, de történelmi léptékben mit számít két évezred?
Visszatérve Kolozsvárhoz, akarom mondani Cluj-Napocához, azt hiszem, a dolgokat itt végig kellene vinni. Először is nem méltányos, hogy míg a megyeszékhelynek Cluj-Napoca a neve, addig a megye csak Cluj, mert így mintha hiányozna belőle valami. Végül is a megye lakói is ugyanolyan dáko-rómaiak, mint a clujiak. „Clujit” mondtam? Tényleg, hogyan kellene őket nevezni? „Cluj-napocaiaknak”, jól értem? Hihetetlen, először hallok ilyesmit. Jobb lenne egyszerűen „napocait” mondani és kész. De azért furcsa, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy „cluj”-iaknak nevezzék magukat, mint hajdanán. Egyértelmű, hogy inkább clujiaknak érzik magukat, mint napocaiaknak. És akkor jogos a kérdés, hogy mire jó a Napoca. Csak azért, hogy még mindig megőrizzünk valamint Ceauşescu szellemi örökségéből és történelmi elképzeléseiből? Van egy ötletem, talán túl merész, szinte utópisztikus: mi lenne, ha újra átkeresztelnénk a várost és Cluj-Napocából Cluj lenne?
Lucian Boia / Főtér; itthon.ma/szerintunk

A BBTE rektora beszólt Lucian Boiának a kolozsvári káposzta miatt
A Szamos menti városban elutasítással fogadták Lucian Boia történész javaslatát, hogy (Kolozsvár román megnevezésében – a szerk.) Cluj-Napoca megyei jogú várost változtassák vissza Clujra. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel-Pop azt állítja, hogy ez olyan lenne, mintha „Bălcescut eltávolítanák a történelemből, mert a kommunisták feltették az arcképét a 100 lejes bankjegyre”.
Lucian Boia történész a Klúzs-napokai káposzta című véleménycikkében felveti, hogy a városnak vissza kellene térnie a Nicolae Ceauşescu által a 70-es évek elején módosított régi nevéhez – a Clujhoz.
„Valójában mi volt a gond Cluj-zsal? Túl magyarul hangzott? Nem mondhatnám. A nem magyar, hanem latin nyelven íródott középkori dokumentumokban a Clus formával lehet találkozni. A román Cluj alapjában véve közelebb áll ehhez a – mondjuk úgy, semleges – elnevezéshez, mint a magyar Kolozsvár. És akkor? Lehet, hogy nem annyira a név volt zavaró, mint inkább általában véve a Cluj által képviselt történelmi és kulturális állapot, vagyis, hogy nem olyan rég még inkább magyar város volt, mint román. Az első világháború környékén több mint 40.000 magyarnyelvű személy szerepelt a kolozsvári nyilvántartásban, az alig 6.000 románnal szemben. A magyarok a két világháború között is többségben maradnak. A számarány a kommunizmus éveiben fordult meg, mára pedig a románok egyértelmű többségbe kerültek. De ugyanarról a városról van szó? Cluj hivatalosan már nem létezik, Cluj-Napoca vette át a helyét”, állítja Boia.
A Napoca toldalék szerepére is magyarázatot ad: „Nem nehéz megfejteni: egy olyan történelmi pálya felvázolására szolgál, mely jóval túlmutat a magyar dominancia évszázadain.
A magyarok beözönlésekor Clujnak, pontosabban Napocának már hosszú történelme volt. Dák, majd dák-római, vagyis végső soron román település volt, hiszen a dákok, mint közismert, egyfajta románok voltak. A magyarok egy olyan városba szivárogtak be, mely egyáltalán nem volt az övék.”
A történész úgy véli, hogy redundáns ez a kettős megnevezés, melyet már a Drobeta-Turnu-Severinné változtatott Szörényvár esetében is alkalmaztak. Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy „’A hölgy a feleségem nejem’. ’Ő pedig a férjem férfiam’”, véli Boia, példákat sorolva fel, hogy mit jelentett volna ez a változtatás más romániai városok esetében: Craiova-Pelendava (Királyi – a szerk.), Apulum Alba Iulia (Gyulafehérvár – a szerk.), Tomis-Constanţa (Konstanca – a szerk.), vagy Mangalia-Callatis, az ország nevét pedig Dacia-Româniára, vagy România-Daciára kellett volna változtatni. „És akkor jogos a kérdés, hogy mire jó a Napoca. Csak azért, hogy még mindig megőrizzünk valamit Ceauşescu szellemi örökségéből és történelmi elképzeléseiből? Van egy ötletem, talán túl merész, szinte utopisztikus: mi lenne, ha újra átkeresztelnénk a várost és Cluj-Napocából Cluj lenne?”, szögezi le a történész a contributors.ro portálon megjelent cikkében.
A BBTE rektora: „Nem jó ötlet”
Ioan Aurel-Pop kolozsvári történész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora ellenzi a kezdeményezést. „Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, még a gyakorlati aspektuson túlmenően sem. Mi, románok, állandóan meg akarjuk változtatni a dolgokat. Mi lenne, ha most nekiállnák lecserélni a személyi igazolványokat és minden olyan dokumentumot, melyben szerepel a város neve. Ez nem egy égető kérdés. Másrészt a városnak két évezredes történelme van, Románia legrégebbi adatolt megyei jogú városa, már jóval Kr. u. 124 előtt megkapta a municípium címet. A jelenlegi, Cluj-Napoca elnevezés egy 2000 éves történelmet tükröz: Napoca a létezés első évezredére utal, míg Cluj a második évezredet tükrözi.” A történész azt állítja, hogy Németországban jártában sokfelé látott olyan „településeket, melyeknek a hivatalos nevében ugyan nem szerepelt a latin elnevezés, de a város be- és kijáratainál jelezték azt. Nem hiszem, hogy bárkit is sértene a latin eredet gondozása. A magyar nemesség számára is az ólatin volt a hivatalos nyelv, Erdély az a térsége volt Európának, ahol a latin nyelv a legkésőbb vesztette el hivatalos nyelvi jellegét. A Napoca elnevezés a városbeli románok és magyarok számára a település régiségét jelzi”.
Bălcescu és a 100 lejes bankjegy
„Azért megváltoztatni a szóban forgó város nevét, mert a döntést Ceauşescu hozta meg, olyan, mint azt mondani, hogy vegyük ki Nicolae Bălcescut a történelemkönyvekből, mert a kommunisták feltették az arcképét a 100 lejes bankjegyre. A Napoca névnek nincs semmi köze Ceauşescuhoz, a város történelméhez kapcsolódik. Nem a város hibája, hogy Ceauşescu meghozta ezt a döntést”, magyarázza Pop.
Ami a város nevében szereplő két elnevezés jelentését illeti, a BBTE rektora megjegyezte: „A Cluj a latin claususból, clususból származik, ami dombok közzé zárt helyet jelent, ez megfelel annak, hogy a város egy kis medencében található. A kifejezés megfelel a német clusnak, ami zárt helyet jelent. IV. Béla magyar király 1260-ban németeket hozott a városba”, magyarázza a történész.
A Napoca a régi dák Napuca településből származik, ebből lett az Aelium Napocense municípium.
„Önkényes és vitákat kiváltó változtatás”
Tudor Sălăgean történész, az Erdélyi Néprajzi Múzeum igazgatója elismeri, hogy Kolozsvár hivatalos nevének megváltoztatása „önkényes és vitákat kiváltó volt”. „Az 1974-ben Cluj-Napocává vált hivatalos Cluj név kommunista hatóságok kezdeményezésére történt megváltoztatása önkényes és vitákat kiváltó volt. A város sok lakóját megdöbbentette ez a változás, mely az akkor felerősödőben lévő nemzetikommunizmus megnyilvánulása volt. De el kell mondanunk, hogy ezt a változtatást, még akkor is, ha arról Nicolae Ceauşescu döntött, a kolozsvári akadémiai-egyetemi körök egyes képviselőinek kezdeményezésére hajtották végre, akik szintén olyan ötleteket melegítettek fel, melyek már a két világháború között megjelentek. Tehát hiba lenne azt állítani, hogy a Cluj-Napoca kifejezés csak úgy megérkezett Bukarestből. Ellenkezőleg, az elnevezés melletti érveket kolozsvári történészek szolgáltatták.”
Az elnevezést csak népszavazással lehetne megváltoztatni
„A kolozsváriakat nem kérdezték meg erről a változtatásról és így ezt a döntéshozók szűk köre által meghozott döntést önkényesnek lehet tekinteni. Ez annak ellenére is így van, hogy a város megnevezésének megváltoztatását maga Ceauşescu jelentette be a Széchenyi (Mihai Viteazul) téren tartott nagygyűlésen, a kolozsváriak pedig, a kor szellemének megfelelően, ovációval és éljenezve fogadták, még akkor is, ha sokuk – valószínűleg – értetlenséggel vagy nemtetszéssel tekintett erre a változásra”, magyarázza Sălăgean.
Arra a kérdésre, hogy „Vissza lehet térni a város régi nevéhez?”, a történész a következőt válaszolja: „Elméletileg igen, azzal a feltétellel, hogy a város többsége egy népszavazás keretében a Napoca elhagyása és a régi, Cluj névhez való visszatérés mellett teszi le a voksát és a Parlament törvénybe iktatja a változást. Becslésem szerint a város mai lakóinak többsége azonban inkább a Cluj-Napoca név megtartása mellett szavazna, még akkor is, ha kétségtelenül számos támogatója van a Cluj névhez visszatérésnek is. De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most népszavazást kezdeményezni ebben az ügyben, mert ez olyan feszültségeket és konfrontációkat szülhetne, melyek a nacionalista áramlatokat erősítenék fel.”
Emil Boc: soha nem fogok ilyesmit kezdeményezni
Másrészt Emil Boc polgármester vehemensen ellenzi az ötletet: „Cluj-Napoca a megyei jogú városunk helyes elnevezése, a tudományosan igazolt történelmi dimenziót tükrözi. Soha nem fogok kezdeményezni vagy támogatni olyan lépést, mely az elnevezés megváltoztatására vonatkozna.” A városháza éppen most dolgozott ki egy háromnyelvű táblákra vonatkozó tervet, melyeken latinul, németül és magyarul (és románul – a szerk.) jeleznék a város határát a bevezető utak mentén.. A latin elnevezés: „Mvnicipium Ælivm Napocense”.
Főtér; Adevărul; itthon.ma/erdelyorszag

Andrei Luca Popescu: Oroszországot és Magyarországot fordított távcsővel nézik Bukarestből
A Román Akadémia létrehozta az „információs háborút” elemző boszorkánykonyháját. Sikerült kifőznie – többek között –, hogy hát persze, Erdély kell a magyaroknak.
A Román Akadémia szerdán indította útjára az Információs Hadviselést Elemző és Stratégiai Kommunikációs Laboratóriumot (LARICS), amelynek keretében egy Dan Dungaciu professzor által koordinált és a nemzetbiztonsági és kommunikációs területekhez közel álló több szakértőt is maguk között tudó kutatókból álló csoport fogja megvizsgálni azokat az üzeneteket és propagandastratégiákat, amelyeket Oroszország és – ahogy Ioan Aurel Pop akadémikus rámutatott – Magyarország is alkalmaz a román és az európai térségben. A Román Akadémián tartott bemutatón felszólaló akadémikusok és szakértők Moszkvát tartják az információs hadviselés fő mozgatójának, míg Budapestet olyan közvetítőnek, amely ugyanazokat a taktikákat használja Erdélyre vonatkozó céljai érvényesítésére. Rámutattak, hogy Románia mintha figyelmen kívül hagyná a tényt, hogy a propagandát egyre gyakrabban alkalmazzák háborús fegyverként, amely a legjobban olyan terepen működik, ahol a lakosság már nem bízik a vezetőkben és az intézményekben. A LARICS nem kíván szigorúan csak az álhírforrásokra (ami amúgy még túl homályos és nehezen meghatározható fogalom) vagy az agresszív propagandára összpontosítani, hanem a „bizalmatlanság geopolitikáját” elemezné – azokat a társadalmi környezeteket, ahol ezek a leginkább meggyökeresedhetnek, és ahol akut bizalmi és értékválság van – magyarázta Dan Dungaciu. Ezzel összefüggésben a Román Akadémia főtitkára, Victor Voicu akadémikus nyíltan a „putyini Oroszország” propagandájának agressziójáról beszélt, de az egészet összezagyválta, amikor nekiállt megvédeni az akadémikusok nagy vitát kiváltó nacionalista lépését, amelyet pont ő kezdeményezett az elmúlt télen lezajlott kormányellenes tüntetések idején, majd egy állítólagos „román–román háborúra” hivatkozott, amely az Oroszország által gyakorolt információs hadviseléshez hasonlóan a Román Ortodox Egyház, az akadémia, a hagyományos család, a román értékek vagy akár Eminescu ellen is irányul. De az akadémikus nem magyarázta el, hogy ki állhat e „belső hibrid háború” mögött, csak annyit sugallt, hogy ez Oroszországnak használna, és így beleillik a kontextusba. A Román Akadémia létrehozta tehát az Információs Hadviselést Elemző és Stratégiai Kommunikációs Laboratóriumot, amely az intézmény Dan Dungaciu professzor által vezetett Ion I. C. Brătianu Politikatudományi és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének koordinálásával működik. A bevont kutatók és szakértők a Románia és az Európai Unió ellen elsősorban Oroszország és Magyarország által folytatott információs hadviselésben használt módszerek és stratégiák elemzésével foglalkoznak majd, azokra a térségekre és környezetekre összpontosítva, ahol ezek a Romániát destabilizálni képes propagandaüzenetek a leginkább gyökeret verhetnek, vagyis ahol a legalacsonyabb az intézményekbe és a vezetőkbe vetett bizalom – magyarázta Dan Dungaciu. Dungaciu arról beszélt a Román Akadémia aulájában, hogy a LARICS kezdetben nem a propagandacélokra felhasználható álhírekre összpontosít, ahogy azt már sok más szervezet teszi az egész világon, mégpedig azért nem, mert ez a fogalom egyelőre túlságosan ködös: „Két lépésben közelítenénk az információs hadviseléshez. Elsősorban nem az álhírekkel foglalkoznánk, főleg azért, mert egyelőre nem tudjuk, hogy mit is fed a fogalom. Ha szó szerint vesszük, akkor több millió ember – muzulmánok, zsidók és sokan mások – számára Jézus születése is álhír. Ez annyira bonyolult kérdés, hogy inkább bele sem megyünk. Majd oda is eljutunk, de nem ezzel kezdjük.” A LARICS kezdetben a társadalmi környezetek és az intézményekkel és vezetőkkel szembeni bizalmatlanság mechanizmusaira fog összpontosítani, amelyek alapján az információs hadviselés nemcsak Romániában, de az EU-ban is sikeres. „Amivel kezdeni akarunk, az a társadalmak – a nemzeti vagy az európai közösség – iránti bizalom. Thomas elmélete szerint egy valóságosnak tekintett hamis valóság a következményei révén valóságossá válik. És ezt egy híressé vált példával ábrázolta – ha egy közösség megtudja, hogy egy bank csődbe megy, és ez a hír hamis, de siet kivenni a megtakarításait a bankból, akkor a hír a következmények révén igazzá válik abban az értelemben, hogy a bank valóban csődbe megy. Az információs hadviselésben a társadalmon belül terjedő hamis információk következményekkel járnak. Ez a Thomas elméletében szereplő hír, ha egy szilárd bankrendszerre vonatkozóan jelenik meg, amelyben az emberek bíznak, akkor nem fogják másnap gyorsan kivenni a pénzüket a bankokból. Léteznie kell egy előzetes bizalmatlanságnak a pénzügyi rendszerrel szemben, hogy egy ilyen szóbeszédnek hatása legyen. És ezzel kapcsolatosan kétfajta elemzés létezik: egyeseket az érdekli, hogy ki indította útjára a pénzügyi rendszer válságáról szóló hírt, bennünket viszont az a társadalmi környezet, amely megbízik a bankokban, vagy nem. Két síkot kell lefednünk, a túlzásba esés pedig káros: ha szigorúan csak a hamis híreket elindítókkal foglalkozunk, de nem értjük meg azt a környezetet, amelyben elindítják a hírt, akkor lemaradunk a teljes kép legalább feléről, és valószínűleg a fontosabb feléről. Ezért az intézményekkel szemben a kérdéses közösség társadalmi szövetén belül kialakult bizalmatlanság érdekel bennünket. Az intézményi bizalmatlanság egyenesen arányos az információs hadviselés hatékonyságával” – magyarázta Dan Dungaciu. A Román Akadémia által a LARICS-ba bevont szakértők a nemzetbiztonsághoz, a kommunikációhoz közeli területekről származnak, de az akadémiai körökből és a sajtóból is. A bemutatkozó lap szerint a LARICS tagjai között van Cristian Diaconescu és Sergiu Celac volt külügyminiszter, Dan Dungaciu professzor, Iulian Chifu professzor (volt nemzetbiztonsági ügyekért felelős elnöki tanácsadó), Antonia Colibăşanu elemző (a Stratfor elemzőügynökség volt alkalmazottja), Dan Dima (volt nemzetbiztonsági ügyekért felelős elnöki tanácsadó), Mihaela Nicola (a The Group kommunikációs ügynökség alapítója, amely egy bizonyos arculatváltás folyamatában a Román Hírszerző Szolgálattal is együttműködött), Bogdan Ficeac, Ion M. Ioniţă, George Damian, Marcela Tuscă és Valentin Buda újságírók (az utóbbi kettő Moldova Köztársaságból), George Scarlat volt diplomata és újságíró, Petrişor Peiu tanácsadó, de Darie Cristea, Tatiana Cojocari és Lucian Dumitrescu kutató is. „Jónak tartom azt az elgondolást, hogy a Román Akadémián belül legyen egy ilyen laboratórium. Mert a világszinten tudatosult és egyértelművé tett információs hadviselést Romániában politikai szempontból nem tartom elfogadottnak. Az ilyenfajta információs hadviselés finanszírozása, az abban való részvétel a politikai vektorra tartozik. Romániában a politikum hallgat ezzel kapcsolatban. E passzivitásra két magyarázat van: vagy a romániai politikumban nem tudatosul a veszély és a hosszú távú sebezhetőség, vagy megvannak az okai a hallgatásának, ami rendkívül érdekes és bonyolult ügy lenne. Az egyik amerikai jégkorongozótól megkérdezték, miként tud folyamatosan formában maradni. A következőt válaszolta: a többi jégkorongozóval ellentétben, akik állandóan oda szaladnak, ahol a korong van, én oda szaladok, ahol lesz a korong. Az információs hadviselés nagyon is kidolgozott, rugalmas, egyszerű és olcsó eszközökkel folytatott agressziós forma, amelyhez a polgárok, az intézmények, a kormányok is hozzáférhetnek” – magyarázta Cristian Diaconescu volt külügyminiszter, LARICS-tag is. A Román Akadémia főtitkára: a putyini Oroszország információs hadviselésétől a Román Ortodox Egyház, az akadémia és Eminescu elleni „román–román” háborúig. Victor Voicu akadémikus, az akadémia főtitkára nyíltan beszélt arról a fenyegetésről, amit Oroszország jelent Romániára és az EU-ra nézve, amelyet az információs hadviselés fegyvereivel és az orosz titkosszolgálat által koordinált kremli „trollhadseregen” keresztül folytat, s amelybe Oroszország hétmillió dollárt fektetett be. „Egyes szomszédaink részéről megnyilvánuló agresszivitás potenciális veszélyt jelent mind Romániára, mind az EU nagylelkű projektjére. Naivak is lennénk – de nem vagyunk azok –, ha azt hinnénk, hogy ezek a szomszédaink nem az európai család szétesését akarják, hogy elérjék politikai és expanziós céljaikat – nem feltétlenül területi terjeszkedésről beszélünk. Még akkor is, ha ezeknek a szomszédoknak a primitívsége – itt Putyin Oroszországára utalok – a történelmi hagyománynak megfelelően még csak nem is álcázza diplomácia mögé fegyveres fenyegetését. Egy leplezett, jól szervezett, európai és globális terjesztésű és lefedettségű propagandáról van szó, amelynek keretében álhírekkel, rágalmazásokkal, Putyin nagyságáról szóló propagandával manipulálják polgárok nagy tömegeit, támogatnak egyes jelölteket” – magyarázta Victor Voicu akadémikus (az eredeti szöveg rendkívül rossz, értelmiségihez méltatlan fogalmazású, a fordítás ezt csak részben tudja kijavítani – a szerk.). Voicu arra is kitért, hogy miként ismertette, torzította el az orosz propaganda az elmúlt télen lezajlott romániai kormányellenes tüntetéseket: „Az orosz sajtó a Győzelem (Victoriei) téren zajlott tüntetésekkel kapcsolatosan, az orosz Külügyminisztérium rövid üzenetét átvéve kialakította azokat a célpontokat, amelyekkel illusztrálható, hogy mi történik abban az országban, amely arról álmodott, hogy egyesül a szomszédos Moldovával. Az orosz propaganda jól irányzott és célzott volt. A kialakított célpontok: e tüntetések erőszakossága (ami nem igaz), az ország megosztottsága (nem igaz), a román Majdan, a gazdasági helyzet, az oroszellenes érzelmek, az EU nem támogatja Romániát, az a veszély, amit Románia jelent Oroszországra nézve. Nyilvánvaló a különbség az események valósága és az orosz propaganda között.” Victor Voicu akadémikus nem szalasztotta el az alkalmat, hogy elítélje a Román Akadémia ellen a 2017 februárjában, a Grindeanu-kormány elleni nagyszabású tüntetések kellős közepén közzétett „kiáltvány” alkalmával indított támadást, amely kiáltványt nacionalistának és kormánypártinak értelmeztek, mert a tüntetéseket összefüggésbe hozta Románia és a jogállamiság destabilizálásának veszélyével. Különben utólag több aláíró és akadémikus elhatárolódott ettől a „kiáltványtól”. Voicu azonban szerdán egy „román–román háború” egyik epizódjának minősítette, amelynek állítólag a Román Ortodox Egyház vagy a hagyományos család a célpontja, de nem pontosította, hogy ki állhatna egy ilyenfajta „háború” mögött – ugyanis a fentiek általában nem tartoznak Oroszország kedvenc célpontjai közzé, éppen ellenkezőleg. „Figyelembe kellene vennünk a belső, román–román hibrid háborút is. Szeretnék szóba hozni néhány szempontot, amelyekre a média is ki szokott térni – a Román Ortodox Egyház, a Román Akadémia, a hagyományos család, a román értékek, a múltbéli vagy élő kultúremberek, például Eminescu, a román nemzeti identitás ellen irányuló kampányok a médiában és az interneten. A román akadémikusok felhívására is láttam nem megfelelő, agresszív reakciókat. Felmerül a kérdés: ezek az agresszív kampányok spontánok, vagy előzetes felkészülés alapján robbantják ki őket? Mi hajtja őket harcba? Ne feledkezzünk meg egyes pszeudo-véleményvezéreknek az akadémikusok üzenetére adott reakciójáról. Szerintük véleménybűnt követtünk el. (…) Kitartóan igyekeznek kikényszeríteni a kisebbségek dominanciáját, típusuktól vagy relevanciájuktól függetlenül, az etnikai kisebbségeket is beleértve – Székelyföld statútuma megjelent a Hivatalos Közlönyben. Nem egyenlőséget akarnak kikényszeríteni, hanem a kisebbségek dominanciáját” – vélekedett Victor Voicu akadémikus. Ioan Aurel Pop akadémikus arról beszélt, hogy Magyarország információs hadviselésben használt arzenáljával szemben az új nemzedékek tabula rasa agya áll. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel Pop akadémikus rámutatott arra, hogy miközben a világokat „az igazság kritériumai mentén építik újra” – amely igazság ma attól függ, hogy mit gondol bárki jónak vagy rossznak –, fennáll annak a veszélye, hogy olyan nemzedékek jönnek, amelyeket ismerethiányuk miatt bármilyen információval lehet bombázni: „A mai befogadó több, mint ami hajdanán a tabula rasa volt. Emlékeznek a szlogenre, hogy »nem ismeretek felhalmozására van szükség, hanem know how-ra«. Óriási lehetőséget teremt, hogy ezen a világon minden kétélű: olyan nemzedékek jönnek, amelyeket – mivel nem halmoznak fel ismereteket a jelenleg létező legjobb számítógépben, az emberi agyban – bármivel bombázni lehet. Ha a kommunikátor tudja, hogyan tegye ezt intelligensen.” Pop példaként számos olyan diskurzust és „igazságot” említett, amelyeket Magyarország egy Románia ellen folytatott igazi „kommunikációs és tájékoztatási háborúban” alkalmaz. Miközben Románia a Nagy Egyesülés 2018-as centenáriumának megünneplésére készül, Magyarország létrehozott egy állami főosztályt (valójában az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoportjáról van szó – a szerk.) a mai Magyarország határait kijelölő trianoni szerződés centenáriumának 2020-as megszervezésére. „Magyarország olyan ország, ahol egy jobboldali kormány szélsőjobbos együttműködésekkel erősíti identitását, de nem az egyetlen a térségben, amely így jár el, ugyanezt csinálják a csehek, a szlovákok, a lengyelek is. Jelenleg olyan aspektusokat használnak fel, amelyek Erdély identitására vonatkoznak – az erdélyiséget és egy új ország történelmi alapokra történő felépítésének lehetőségét, Erdély autonóm fejedelemségének létezésére hivatkozva. Ezen gondolatok közül néhány megdöbbentett”, mutatott rá Ioan Aurel Pop, aki többet is felsorolt azok közül a fogalmak közül, amelyeket Budapest egyre kitartóbban használ fel Romániával szemben ebben az „információs hadviselésben”: • Az autonómiák történelmi alappal rendelkeznek, és ezeket a nemzetállamon túlmenően kell hirdetni, de Magyarországon kívül, a történelmi Magyarország ugyanis szent föld – a másik szlogen, amely megjelent, és amelyet politikailag fel kell éleszteni. • A románok történelme új történelem, a románok a történelem nélküli népek közé tartoznak, amelyek részben a Habsburg, majd az Osztrák–Magyar Monarchia részét képezték. • A vlach kifejezés nem a román szinonimája, s gyakorlati szükségletek miatt a szomszédos Szerbia is kölcsönvette. • Erdély nem Románia, mert kevesebb mint 100 éve Románia része, míg Magyarországnak egy egész történelmen keresztül a része volt, a történelmi kapcsolatok pedig erősebbek Magyarországgal, mint Romániával. • A történelmi Magyarországon 1990 után általam figyelemmel kísért történelemtankönyvekben szereplő címek (Bevezetés általános iskolás diákok számára): A történelmi Magyarország szent földje (előszó); A magyarok, a Kárpát-medence civilizátorai (egyik fejezet). • A Iancu de Hunedoara (Hunyadi János – a szerk.) helytelen, őt Ioannak kellene nevezni (románul – a szerk.), mert Ianoş volt. Ez teljesen hamis. • A román kulturális életből egyesek az állami himnusz megváltoztatását kérik. Ezt ők (értsd: a magyarok – a szerk.) is átveszik, és azt mondják, hogy a himnuszt meg kell változtatni, mert a kultúránktól idegen személyiségekre hivatkozik, például az a részlet, hogy „Mihai, Ştefan, Corvine”. A Corvinokat kellene kivenni a himnuszból, ők pedig azt állítják, hogy ezért kell megváltoztatni a szöveget. • Cluj-Napoca (Kolozsvár – a szerk.) neve: egy bukaresti kolléga (Lucian Boia – a szerk.) egyik állásfoglalása alapján Magyarországon megjelent az az elképzelés, hogy a Napoca egy ceauşescui, 1974-ben kitalált kifejezés, és el kellene távolítani. Valójában ez több mint 2000 éves kifejezés, már abból az időből is vannak forrásaink, amikor még dák falu volt, majd Napoca lett, a legrégebbi municípium Románia területén, Hadrianus uralkodásának elején alapították, és rendben vannak a papírjai. A mi információink arzenáljából vesznek át, megcsonkítva és jól irányítva. • Végül, hogy az erdélyiek 1918-ban nem akarták az egyesülést. Ezt azonnal átvették, és több idegen nyelvre is lefordították 2018-ra készülve, amikorra a németországi, franciaországi és az angol ajkú államok közvéleményét fel kell készíteni, hogy az egyesülés aktusa az erdélyi román lakosok akarata ellenére történt. A kolozsvári rektor azt magyarázta, hogy e propagandisztikus manipulálások kivédésére egyetlen megoldás van: „Mindezek a nyilvánvaló ismerethiány, a töredékes olvasottság nyomán nyernek körvonalat. Annak érdekében, hogy válaszolni tudjunk ezekre a kihívásokra, gondoznunk kell a legfontosabb dolgot, ami rendelkezésünkre áll, nevezetesen az emberi agyat. Ehhez komoly nevelésre, a nevelésre való odafigyelésre van szükség, amivel mi, úgy tűnik, már nem rendelkezünk”. A bizalmatlanság geopolitikája. Dan Dungaciu: Miért hatásos Európában az orosz propaganda, miközben Oroszországba képtelen behatolni a nyugati narratíva. Dan Dungaciu professzor azt magyarázta, hogy a LARICS kezdetben főleg a „bizalmatlanság geopolitikájára” fog összpontosítani, vagyis azokra a területekre, ahol kismértékű a társadalom bizalma: „Ha megnézzük ezeket a területeket, azt tapasztaljuk, hogy ott nagyon is lehetséges egy hatékony információs hadviselés. A közösségek, kiterjedt területek, mint például az EU, most egyfajta válságban vannak, amelyet például abban is megnyilvánulni látunk, hogy Franciaországban a szavazók fele a szélsőségességet választotta. (…) Ez olyan kisülés, amelyen keresztül valamiképpen kitörhet egy mélyreható válság. Az európaiak már nem bíznak a saját vezetőikben, innen fakad egyesek készsége, hogy elfogadjanak bizonyos üzeneteket. Nem azért szavaznak Le Pen asszonyra, mert az oroszok fizetik, hanem az oroszok azért fizetik Le Pen asszonyt, mert ők rá szavaznak. Európában a bizalom hiánya oda vezet, hogy ez a térség nyitottá válik az ilyenfajta behatolásokra.” Dungaciu részletesen elmagyarázta, hogy Oroszország miért olyan sikeres az információs hadviselés terén Európában, de Romániában kevésbé, és miért ne lehetne Oroszország is hasonló típusú válasz célpontja Európa részéről, holott, ahogy azt Cristian Diaconescu volt külügyminiszter állította, nagyon nagy erő lenne egy ilyenfajta háborúban. „Miért nem tudjuk megérteni, hogy egy gazdagabb, erősebb, tájékozottabb Nyugat nem működik az Orosz Föderáció számára? Oroszország ma pontosan ellentéte az 1989 előtti Romániának. Milyen volt akkor, miért hallgattuk mindnyájan szinte vallásos áhítattal a Szabad Európát, hogy Romániáról kapjunk információkat? Két alapvető feltétel létezett: nem bíztunk a saját vezetőinkben, nem szerettük őket, és bíztunk a forrásban, a Nyugatban. Ez rendkívül nyitottá tett minket. A mai Orosz Föderáció nem bízik a Nyugatban, és szereti a vezetőit. Nem bízik a Nyugatban, bármit is mondana neki. És még mindig szereti a vezetőit, következésképpen bármilyen Orosz Föderáció felé küldött propagandaakció jelenleg hatástalan. (…) Amikor meginog a Putyinba vetett bizalom, akkor a lakosság nyitottabb lesz arra, hogy elfogadjon bizonyos nyugati üzeneteket. Amikor felmerül majd, hogy Putyin hibázik, vagy ezeknek a nyugatiaknak van igazuk, akkor Oroszország áthatolhatóvá válik az ilyenfajta üzenetek számára” – magyarázta Dan Dungaciu. A LARICS koordinátora rámutatott arra, hogy Románia egyszerű ok miatt képes tartani magát ebben a háborúban, bár vannak kockázatok: „Az Orosz Föderációval és a nyíltan onnan érkező üzenetekkel szembeni bizalom hiánya a magyarázata annak, hogy az Orosz Föderáció inkább csak marginálisan képes behatolni a román sajtóba. De létezik a romániai társadalmi, politikai intézményekkel szembeni bizalmatlanság. Ez nem azt jelenti, hogy nincs vagy nem lesz konfrontáció Oroszországgal. Közvetítőkön keresztül lesz. A következő években szembesülni fogunk az ilyenfajta csatával, amelyben Budapestről és Moszkvából származó üzenetek is jelen lesznek.”
Gândul; Főtér; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megírta Erdély történetét a magyar–román információs háborút vizionáló rektor
Valamivel objektívebb látószögből szemlélteti legújabb könyvében Erdély történetét Ioan Aurel Pop kolozsvári történész, a BBTE rektora, aki szerint a román és a magyar történelemírás soha nem fog azonos hullámhosszra kerülni.
Soha nem fog azonos hullámhosszra kerülni a román és a magyar történelemírás, hisz száz évvel ezelőtt Románia „kiegészült”, Magyarország pedig elveszítette területének nagy részét – jelentette ki Ioan Aurel Pop kolozsvári történész. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora Marosvásárhelyen mutatta be a Ioan Bolovan kollégájával együtt írt Istoria Transilvaniei (Erdély története) című kötetét.
Pop azoknak is válaszolt, akik ötezer éves múltat vizionálnak a román nemzetnek. Legújabb munkája a nemzeti identitást erősítő „egészséges románságtudatot” hivatott népszerűsíteni: a kiadvány a néhány éve megjelent háromkötetes, ezerhatszáz oldalas könyvének leegyszerűsített változata. Ezt a szerző ismerte el, mondván, az egyesülés 100. évfordulójára egy olyan történelmi dolgozatot szeretett volna letenni az asztalra, amely a sietős átlagolvasó számára is érthető és élvezetes. A színes nyomás, a sok-sok illusztráció és a krétapapír is a Şcoala Ardeleană Kiadónál napvilágot látott könyv „fogyaszthatóságára” utal.
„Románként írtuk”
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora ezúttal kihagyta a szerzői csapatból a magyar és német kollégáit, mindössze Ioan Bolovan rektorhelyettest kérte fel társszerzőnek. Lapunk felvetésére viszont hangsúlyozni kívánta, hogy igyekezett az ő szemléletüket is bevinni munkájába. A hétvégén bemutatott könyvében Pop valóban nem tudja le mindössze pár mondatban az erdélyi magyarok, szászok és zsidók történetét. A székelyeknek külön fejezetet szán, mert szerinte „külön nemzetet alkottak”.
Persze azt is belátta, hogy ő nem képes másképp, csakis románként megírni Erdély történetét. „Amennyire lehetett, tiszteletben tartottuk a történelmi valóságot. Nem kívántuk a rendkívül kényes, vitatott témákat feszegetni, beértük a román, illetve a magyar fél álláspontjának ismertetésével. Hogy a kettő közül melyik a helyes, és melyik a helytelen, azt csak a Fennvaló tudná megmondani. Persze attól nem tekintettünk el, hogy Erdélyben mégiscsak a románok voltak többségben, ők képezték a lakosság kétharmadát” – fejtette ki lapunknak a kolozsvári rektor.
Kiegészítés szükséges
Bár távol áll a Lucian Boia-féle mítoszromboló vagy Neagu Djuvara fájó igazságokat feltáró stílusától, Ioan Aurel Pop és Ioan Bolovan mégis objektívebb látószögből szemlélteti Erdély történelmét, mint például a mindmáig sokat idézett Constantin Daicoviciu. Popnak ki kell ábrándítania azokat, akik mindmáig úgy tudták, Románia jelenlegi területén több millió géta-dák élt. A sűrűn lakott területeken is négyzetkilométerenként legfeljebb húsz személyt tartottak számon. A dák nyelv pedig annyira hasonlított a latinra, mint például a román a németre – érzékeltette a különbségeket.
„Ha Decebal idejében itt csakugyan több millió dák élt volna, a rómaiak nem negyvenezer katonát küldenek Dacia meghódítására. Ovidius, a költő arról számolt be, hogy hat évébe telt, amíg valahogy elsajátította a dák nyelvet. Ugyanakkor azt is leírta, hogy az itt élő barbárok semmit nem értettek abból, amit ő latinul szavalt nekik. De azt sem mondhatjuk, hogy mi már ötezer éve létezünk, amikor franciák meg olaszok nem is voltak. Be kell látnunk, a mi történelmünk szegényes, részleges, és számos kiegészítésre szoruló” – jelentette ki a Ioan Aurel Pop. Amint arról beszámoltunk, az elmúlt napokban nagy port kavart az a „leleplezés”, amelyet Ioan Aurel Pop tett.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Nagy-Dobrudzsa álmodói
Van, akinek nem kell Erdély, van akinek Románia nem kell. Szilágyi Aladár írása.
Nem lehet tudni, kicsoda, milyen célból, miért éppen napjainkban, előkotort a facebook-világ mocsarából egy három esztendeje nagy visszhangot, ribilliót, majd látványos iszapbirkózást provokáló blogböffentést, bizonyos Liviu Andrei megfogalmazásában. A caracali (tehát oltyán…) szerző már nyílt levélnek szánt irománya címében: Nu mai vreau Transilvania asta jegoasă la mine-n ţară! üzeni: ennek a koszos Erdélynek nincs semmi keresnivalója az ő országában, mi több, referendumot javasol avégett, hogy ezt az ő hazájához nem illő régiót szakítsák el Romániától. Miután lefordíthatatlan szitoközönt áraszt Transzszilvánia minden ördögfattyára a cigányoktól a bozgorokig, kijelenti, hogy ott nem érzi jól magát, mert… Erdély nem Románia, kedves közvetlenséggel bejelenti, hogy veri a f…szát Erdélybe, és annak magyar történelmébe. És így tovább…
Persze annak idején mind román, mind magyar részről ez a példa nélküli böffentés hatalmas fölháborodás-lavinát indított el. De volt egy nem érdektelen mellékhatása is: román fórumozók tucatjai az ország minden sarkából – nem csak Erdélyből, hanem Bukovinából, a Bánságból és főleg Dobrudzsából – azzal vágtak vissza, hogy ők viszont Liviu Andrei Romániájához nem akarnak tartozni, autonómiát, akár Bukaresttől való teljes függetlenséget óhajtanának! Persze, ennyiből nem lehet messze menő következtetéseket levonni a közhangulatot illetően, de tény, hogy a Duna és a Fekete-tenger közötti tartományban a mai napig eleven izzik a függetlenedés parazsa…
Amidőn elkezdődött az EU-régiók kialakítása körüli huzavona, Konstanca két akkori, azóta bokros érdemei miatt sittre vágott erős embere: Radu Mazăre polgármester és Nicuşor Constantinescu, a megyei tanács elnöke, erősen ütötte a vasat, hogy Dobrudzsa két megyéje, Konstanca és Tulcea külön entitásként, „autonóm” eurórégiót alkothasson. Adott pillanatban azzal fenyegetőztek, hogy ha kell, akár megalakítják a Dobrudzsaiak Pártját, még egy eredménytelen (és törvénytelen) referendumot is kiírtak a szent ügy érdekében. A két uraságot persze, nem valamiféle történelmi fogantatású regionális identitástudat, hanem a saját pecsenyéjük minél zavartalanabb sütögethetése vezérelte. Végül nem jött össze a Mazăre (Borsó) Köztársasága-ként aposztrofált képződmény, négy környező megyével együtt gyúrták egybe az úgynevezett Második, Dél-keleti Fejlesztési Régiót. Viszont a médiában, főleg az internet világában, a mai napig eleven téma Dobrudzsa viszonylagos vagy teljes függetlenedésének a kérdése. Olyannyira, hogy az elszakadás híveinek külön honlapjuk van, s egy merész fiatalember, bizonyos Cosmin Dumitru pedig történelmi, földrajzi, gazdasági, etnikai és politikai érvek fölsorakoztatásával komolyan eljátszott a gondolattal, kereste a választ arra a kérdésre, hogy mi történne, ha Dobrudzsa függetlenné válhatna Románia többi részétől?
Az viszont talán a legpikánsabb fejleménye a dolognak, hogy Ioan Coja professzor, a Vatra Românească egyik hajdani, hírhedett alapítója, maga is Konstanca szülötte, 2014. februárjában  Autonómiát akarunk Nagy-Dobrudzsa számára! címmel cikkezett, melyből kiderül, hogy ő már egyetemista korában kérte Dobrudzsa függetlenné válását és leszakadását Romániától. Az is, hogy „Nagy-Dobrudzsát” a Bulgáriához tartozó déli részek, az úgynevezett Quadrilater megkaparintásával hozná létre, s az elárvult, konstancátlanított Romániát Besszarábiával kárpótolná, hiszen annak is van kijárata a tengerre!
Végül hadd fordítsuk komolyra a szót. Lucian Boia történész, 2015-ben napvilágot látott, Hogyan románosították Romániát? című könyvében emlékeztet arra, hogy 1878-ban, abban a pillanatban, amikor a román királyság megkapta Dobrudzsát, az a terület „Európa legfantasztikusabb etnikai-vallási mozaikját képezte”. Annyira, hogy akár Dobrotics, a román/bolgár/török/kún, avagy ki tudja, milyen gyökerű despota idejében, félezer évvel korábban, ismét független államocskává alakulhatott volna. A bolgárok, törökök, tatárok, stb. szétszórása, áttelepítése, a havasalföldi, moldvai, erdélyi románok tömeges betelepítése után, az „anyaország kebelére visszakerült” országrészben csupán a kebelreölelést követően majd négy évtizeddel, 1912-ben mert a román kormány választásokat tartani… erport.ro

„Nem sebeket feltépni, megbékélni kellene”
A trianoni kérdéskörnek nem elszakító, hanem összekötő tényezőnek kellene lennie, hiszen ez ugyanúgy a magyarság, mint a románság története – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Murádin János Kristóf történész. A Sapientia adjunktusa szerint amíg a politikusok nem hagynak fel a feszültséggeneráló üzenetekkel, amíg nem alakul ki regionális, „tegyük tisztába a dolgainkat” típusú együttműködés a magyar, román, szlovák történészek között, nem szűnnek a száz éve tartó viták.
Heves pengeváltás alakult ki az elmúlt időszakban magyar és román kormányzati illetékesek között a trianoni évforduló apropóján. Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter szerint itt az ideje, hogy Magyarország szomszédai, Európa vezetői kimondják, elismerjék, és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője. A román külügyminisztérium provokációnak nevezte a kijelentést, Bukarest szerint a budapesti hivatalosságok megkérdőjelezik a világháborúk után Európában kialakult jogrendet. Történészként meglepte, hogy ilyen adok-kapok robban ki a két fél között? – Se történészként, se magánemberként nem lepett meg a dolog. Minden józanul gondolkodó ember előtt valamilyen szinten nyilvánvaló, hogy a centenárium közeledtével fokozottabb lesz a feszültség a térségben, de nemcsak magyar–román viszonylatban, hanem magyar–szlovák vonalon is. Számítani lehetett erre most, amikor az Európai Unió gyengélkedik, az államok bizonytalanok, valahogy eltünedezett a kilencvenes évek bizonyossága, miszerint a nyugati integráció mindent megold, és általánossá vált a létbizonytalanság. Ilyenkor erőteljesen előtérbe tudnak kerülni ezek a traumák, mint amilyen a trianoni is.
Ráadásul még el sem érkeztünk a román egyesülés centenáriumát ünneplő 2018-hoz, amikor az egész évet betöltő megemlékezések közepette bizonyára fokozódik a feszültség. Mire számíthatunk e téren? – Igazság szerint a román egyesülés kapcsán a centenáriumot nem jó évfordulóhoz kötik, hiszen a trianoni békediktátumot – amelyet békeszerződésnek neveznek ugyan, de én békediktátumnak vallom, hiszen a magyar tárgyalófél érdemi szinten nem szólhatott bele a szerződés tartalmába – 1920. június 4-én írták alá. Jogerőre is csak jóval később, 1921. július 31-én emelkedett, amikor a magyar Országgyűlés elfogadta és törvénybe iktatta. Trianonról tehát igazából csak 1920-tól vagy 1921-től beszélhetünk. Az 1918-as év nem Trianonról szól, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia állami összeomlását jelenti, Nagy-Románia létrejötte pedig egy egész folyamat volt, amelynek első lépcsője 1918, amit centenáriumként akarnak ünnepelni jövőre. Ekkor ugyanis a besszarábiai térségnek a bekebelezése, Romániához csatlakozása történt meg, és az is csak azért ilyen hamar, mert 1917-ben a cári orosz állam összeomlott, az új bolsevik vezetés pedig különbékét kötött a központi hatalmakkal, így Romániának lehetősége adódott arra, hogy megszerezze a Pruton túli területeket. De ez még távol áll Trianontól, a nagy román állam létrejöttétől. Tehát végül is hamis dátumon alapszik az egyesülés centenáriuma, amit most ünnepelni fognak, és amelynek bizonyára számos tudományos, népszerűsítő program is része lesz, no meg a politikában is rengeteg visszhangot fog kiváltani. Úgy vélem, felesleges konfliktusokat gerjesztő év lesz a 2018-as centenáriumé, amelyeket el kellene kerülni, az évfordulónak nem ez kellene hogy legyen az üzenete. Olvasva a sajtóban kibontakozott magyar és román külpolitikai vitát, ismét felötlött bennem a gondolat, hogy 1918–2018-nak éppen arról kellene szólnia, ne a régi sebeknek a feltépését, hanem a megbékélést keresse a két nép. Ha már egy százéves évfordulóhoz ragaszkodunk – ami, mint mondtam, igazából legfeljebb három év múlva állja meg a helyét –, végre itt lenne az alkalom, hogy egy pozitívabb, nem pedig egy feszültséggeneráló üzenetre használják fel a mai bizonytalan világban. – Van-e arra esély ön szerint, hogy a jövőben közeledjék magyaroknak és románoknak Trianonhoz, illetve a nagy román egyesüléshez, december elsejéhez való viszonyulása, ezeknek a történelmi momentumoknak a megítélése? – Igazság szerint ennek nagy realitása szerintem nincs. Nemigen lehet ezen változtatni, hiszen ez a két dátum mindkét nép esetében beleivódott a nemzeti öntudatba, Trianon kérdésköre magyar szempontból, illetve a nagy egyesülés témaköre román szempontból egyaránt az identitás részét alkotja. Azt viszont el lehet érni, hogy felesleges, apró szurkálódásokkal ne hergeljék egymást ebben az időszakban, illetőleg hogy a két fél között egyfajta kompromisszumos megállapodás szülessen arról, miszerint az évfordulót valahogy mind a két félnek a nemzeti érzékenységeit figyelembe véve üljék meg. Magyarország, a magyarság számára persze, hogy tragédia, ami történt, ugyanakkor a román fél nem tudja megérteni azt sem, hogy a magyar oldalnak mindenképpen rossz lett volna. Valójában állandóan az a magyar tragédiának a lényege, hogy vagy nagy államként megmarad a történelmi Magyarország, de akkor nem független, mert az osztrák fél vagy bármilyen más hatalmi tényező mellett lesz kénytelen élni, vagy független, de kis állammá válik, viszont nincs meg a nemzeti egysége. Tehát a magyarság számára semmiképpen sem származott kedvező kilépési lehetőség az első világháborúból. Másik negatívuma a román félnek, hogy a politikum gerjeszti ezeket a feszültségeket, holott az egyszerű román ember pontosan tudja, nem várható el a másiktól, a magyar féltől a nagy egyesülés megünneplése, amely mégiscsak az éppen bekövetkezett tragédiát jelenti számára. Minden logikusan gondolkodó, bizonyos kérdésekhez nem rosszindulattal viszonyuló ember belátja, hogy ezt nem lehet ünnepként felfogni magyar szempontból.
Miként lehetne tekintettel lenni a másik nép érzékenységére? Hogyan oszlatható el a gyanakvás, amikor az egyik fél határrevíziós törekvéseket vél felfedezni, a másik pedig folyamatosan igyekszik cáfolni ezeket a vádakat? – A magyar félnek is tanulnia kéne abból, hogy a román érzékenységet nem kéne felesleges politikai nyilatkozatokkal sérteni, bántani. Nyitni kellene a románok felé, előtérbe helyezve a partneri kapcsolatokat, hosszú távon kellene gondolkodni. Ezek a nyilatkozatháborúk mindkét félnek csak rosszat tesznek. A december elsejei román nemzeti ünnepet – ami végül is az erdélyi románságnak volt az akaratnyilvánítása, hogy a román nemzethez tartozzék – , illetve a magyarság számára szomorú trianoni dátumot, az ezzel kapcsolatos érzékenységet egyformán tiszteletben kellene tartania mindkét félnek. Ha a politikum ezeket az érzékenységeket figyelembe véve próbálna regionális, közép-európai centenáriumi megemlékezéssorozatot – szándékosan nem mondtam ünnepséget – tartani, akkor hosszú távon közelíteni lehetne az álláspontokat, a történelemszemléletet. És el lehetne érni egy olyan minimum minimorumot, kompromisszumos megoldást, amelynek köszönhetően kialakulhatna egy békés egymás mellett élés. Mindkét oldalon nagy felelősség hárul a politikumra. A kis közép-európai országok különösen egymásra vannak utalva most, amikor az EU gyengélkedik, továbbá migránsválság, ukrán polgárháború, görög adósságválság és számos egyéb probléma felmerül. A trianoni kérdéskörnek nem elszakító, hanem összekötő tényezőnek kellene lennie, hiszen ez ugyanúgy a magyarság, mint a románság története. Az interpretációknak a közelítése nagyon fontos lenne a jövő szempontjából, és erre tökéletes alkalom lenne a 2018 és 2020 közötti többéves emlékév. Magyarországon éppen most járt le a Gulág-emlékév, a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások majdnem három évig tartó emlékéve, amelynek a programjai éppen a megbékélést, ennek a nehéz történeti kérdésnek a tisztázását szolgálták. Ezt lehetne a trianoni évforduló kapcsán is megtenni, ehhez azonban mindkét fél részéről politikai akaratra van szükség, mert nem a szakma, az értelmiség tud mozdulni, hanem a politikum.
Apropó, szakma: a történészek körében zajlik-e előremutató vita, egyeztetés Trianon, a román egyesülés kérdésében? Különös tekintettel arra, hogy például évtizedek óta létezik magyar–román történész vegyes bizottság, ám eredményekről nemigen hallani. – Léteznek ilyenek, de az az igazság, hogy ezek látszatfórumok. Az a szomorú helyzet, hogy a szakmában sincs kompromisszum. A tudomány nyilvánvalóan nem képes közvetlenül az egész néphez szólni, mint a politika, de a tudománynak, a szakmának is nagyon fontos, hogy kiegyezzen a két fél egymással. Jelenleg nem ez történik, még mindig két párhuzamos történetírás zajlik kisebb-nagyobb kivételekkel: Lucian Boia román, Romsics Ignác, Ormos Mária és mások magyar oldalon, akik megpróbálják több szempontból megvizsgálni ezt a nagyon kényes kérdést. Igazán objektív történetírás nincs, mert az ember az írásába akarva-akaratlanul belecsempész valamelyest a szubjektivitásából, és abban a pillanatban támadási felületet nyújt a másik fél számára. Addig nem lehet összhangról beszélni, ameddig egymás műveiben azt keressük, kinek a politikai nézőpontjait próbálja érvényesíteni az illető történész, és amíg nem arra törekszünk, hogy közös, kompromisszumos történelemképet sikerüljön kialakítani. Pedig nagyon fontos volna, mert a jövő nemzedékei a történelem tekintetében az iskolapadban vagy az egyetemi padsorokban mégiscsak a történészektől, a szakmabeliektől sajátítják el a múlt ismeretét, és ha nem egy megalapozott, közös nézőpont szerint, egységesen oktatott történelemszemléletként veszik át, akkor ez a száz éve tartó vita tovább fog gyűrűzni az újabb történészgenerációk között magyar és román oldalon. – Viszont nem segít az összhang, a közös nézőpont kialakításán Ioan Aurel Popnak, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorának minapi állítása, miszerint úgymond a budapesti kormány által létrehozott románellenes propaganda-főosztályként működik a Magyar Tudományos Akadémia „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoportja. Mi a véleménye az amúgy neves történészként elkönyvelt rektor félig-meddig pontosított kijelentéséről? – Ez egy zsigerileg érkezett visszajelzés, ami szerintem onnan ered, hogy a románság számára például a második bécsi döntés olyan trauma volt, amelyet a mai napig nem tudott feldolgozni. Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése mutatta meg, hogy van visszaút, van lehetőség arra, hogy a nagy román egyesülés visszarendeződjék. Ez a félelem a kommunista történetírásban oly mértékben megjelent és általánossá vált a második világháború után, hogy a dák–román nemzeti mítosz is a mostani határrendszernek a megőrzését szolgálta. A mostanihoz hasonló reakciókat vált ki bármilyen kihívás, impulzus, ami arra késztethet román történészeket, hogy egy esetleges visszarendeződés veszélyét lássák. Szerintem az amúgy híres, nagy kaliberű történésznek számító Ioan Aurel Pop sem gondolta át a mondandóját, hanem zsigerileg reagált, ami nyilván az ő szocializációs időszakából, történészi formálódási korából eredő reakciókból táplálkozott, később pedig helyesbített is. Látni kell azt is, hogy a román politikumnak olyan elvárásai vannak, miszerint az ilyen funkcióban lévő embereknek éreztetniük kell, hogy figyelik ezt a kérdést, a sértésnek vélt jelenségeket, és érzékenyen érinti őket a nemzeti tudat sértése. Ettől függetlenül nem kellett volna így reagálnia, hiszen nem kormányzati testületről van szó, a „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoport eredeti célja éppen az, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, hiszen még magyar oldalon sincs összhang. Ne feledjük, a magyar történészek között is kettős megítélése van a korszaknak. Egyik oldalon ott van a balos megítélés, miszerint a tanácsköztársaság bukása tulajdonképpen utat nyitott a Trianonhoz vezető ösvényen, a másik oldal pedig azt mondja, maga a tanácsköztársaság és annak a vezetői a felelősek azért, mert Trianon olyan lett, amilyen.
Trianon: „kéne végre egy közös terv” A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. 
A Lendület-csoportnak éppen az lenne a feladata, hogy egységes, letisztult, a történeti valósághoz minél inkább közelítő képet alkosson. Igen ám, de amint magyar történészek tudatosan, csoportba szerveződve kutatni kezdik Trianon kérdését, az a környező országokban – köztük Romániában - rögtön gyanakvást, félelmet vált ki, már csak a második bécsi döntés emléke miatt is.
Pedig attól függetlenül, hogy százéves évfordulót ülünk-e vagy sem, igazából a magyar és a román oldal számára egyaránt időszerű a kérdés, hiszen a trianoni problematika lényegében a mai napig nincs letisztázva. A magyar állam, a magyarság számára három olyan történelmi trauma van a 20. században, amin nem tudta túltenni magát, és nem sikerült tisztáznia: a trianoni békediktátum, az újabb, 1947-es párizsi békediktátum (mondhatni a második Trianon), valamint az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése.
Ezek a történelmi pillanatok nemcsak a mai magyar államra vonatkoztak, hanem az egész régióra kihatottak, éppen ezért ameddig ezekben nincs letisztult álláspont, és nem alakul ki közös regionális, „tegyük tisztába a dolgainkat” típusú együttműködés a román, szlovák, szerb, ukrán történész kollégákkal, addig ezek az évfordulók csak problémákat fognak okozni.
Murádin János Kristóf
Történész, egyetemi oktató, Marosvásárhelyen született 1980. november elsején. A kolozsvári BBTE történelem szakán jelenkoros szakosodással végzett, ugyanott mesteri, majd 2010-ben a történelemtudományok terén doktori fokozatot szerzett. 2008-tól a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Kara jogtudományi és európai tanulmányok tanszékének főállású oktatója adjunktusi beosztásban, a kolozsvári kar kancellárja. Kutatási területei: erdélyi magyar civilek deportálása a Szovjetunióba 1944 őszén, az 1944-es frontátvonulás Kolozsváron, magyar kultúrintézmények Erdélyben 1944 és 1948 között, magyar–román kapcsolatok a 20. század első felében.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)

Az erdélyi kérdés magyar szempontból
A Magyar Kisebbség nevű nemzetpolitikai szakfolyóirat 1995-ös újraindulásától kezdve egy-egy téma köré építi lapszámait. 1998-ban az első lapszám az erdélyi kérdéssel foglalkozott, a vitaindítót Molnár Gusztáv írta. Erre reflektált Borbély Imre alább olvasható, sok ponton ma is aktuális szövege.
A fontos az, hogy tudjuk, mi liberálisok és nem liberálisok: ameddig az erdélyi kérdés az ott élő népek önrendelkezési jogának érvényesítésével megnyugtatóan nem rendeződik, a magyar állam igen, de a magyar nemzet nem tekintheti és főként nem érezheti magát szuverénnek.
(Molnár Gusztáv: „Nemzeti liberalizmus”. Limes 1. évf. 1. szám)
A Magyar Kisebbség olvasói számára Erdély kérdése két okból is fontos lehet. Az egyik az univerzalista szempont. Érdekes végiggondolni, merre halad a világ és Európa. E szempontból Erdély sorsa, mint történelmileg kialakult kulturális és gazdasági entitásé ugyanannyira fontos, mint Padániáé, Skóciáé, Walesé vagy éppenséggel Korzikáé vagy Bretagne-é.
Molnár Gusztáv nagyívű tanulmánya (Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4) tetszetős módon helyezi el az erdélyi kérdést a római és bizánci kultúrkör feszültségterébe, és helyes következtetésekre jut, amikor a devolúciót jelöli meg az Erdély-kérdésre adott válaszként. A másik ok, amiért „az erdélyi kérdés” fontos lehet a Magyar Kisebbség olvasói számára, az a közvetlen érintettség, hiszen az olvasótábor jelentős hányada erdélyi és/vagy magyar. Az olvasóknak ez utóbbi minősége talán bír akkora súllyal, hogy érdemes e kérdéskomplexumot ebből a specifikusan etnikai nézőpontból is végiggondolni.
Erdély ősidőktől fogva lakott terület, melyet az utóbbi két évezredben sorra különböző kultúrájú népesség lakott, rövidebb-hosszabb ideig. Egyesek jelenléte a mai napig meghatározó, mások nem hagytak maguk után nyomot.
Valószínűleg a kelta vándorlásokat követő időszakban állandósult itt és a környező régiókban a trák jelenlét. Ezeknek a Dunától északra letelepült törzseit dákoknak nevezték. A dákokat Erdély területéről a római invázió és 160 éves uralom, valamint a rá következő harcos barbár hódítások nyomtalanul elseperték. A fegyverrel hódító és általuk tovaűzött törzsek mellett egy csendes szláv betelepedés is végbement, melynek emlékét számos földrajzi elnevezés mai napig őrzi.
A magyarok bejövetelét megelőzően Erdély avar, frank, majd bolgár fennhatóság alatt állt. A magyar hódítást követően létrejött egy, az egész Kárpát-medencét politikailag egyesítő apostoli királyság. A 12. században magyar királyok szászokat telepítettek Erdélybe. A tatárjárást követően, az elnéptelenedett királyságban, így Erdélyben is, az újabb germán telepítésekkel párhuzamban megjelenik a román etnosz is. A románok etnogenezise vitatott. Létrejöttük kulturális gyökereivel kapcsolatosan a kizárólag római és a kizárólag dák eredet között számtalan hipotézis van. Hasonló a helyzet az etnogenezis helyével kapcsolatosan is, amelyet egyesek a Dunától északra, mások a Dunától délre helyeznek, a kompromisszumos hipotézis szerint a Dunától délre és északra fekvő területek egyszerre is szóba jöhetnek. Az érvek elfogulatlan elemzése a roesleri tézisekhez közeli következtetésre vezetnek.[1] Ezek szerint a románság az i.e. 140-ben kezdődő, Thesszáliát és Macedóniát célzó több évszázadon át folytatott római betelepítések és a helyi lakosság latinizálódásának a terméke, amely magán hordozza a hosszas illír (mai albán) és szláv kohabitáció nyelvi jegyeit. A 12. században még a Dunától délre alakítottak a bolgárokkal együtt közös carátust, de lassú északra vándorlásuk a 13. században elérte Erdélyt.
A románság bevándorlása a következő évszázadokban folyamatos volt. E beszüremlés legfőképpen gazdasági motivációjú lehetett, a bevándorlók zömmel nincstelenekből állottak. Így az Erdélyben feldúsult románság csak nagyon gyér elittel rendelkezett, amely éppen kis számánál fogva, folyamatosan asszimilálódott a magyar vagy szász elithez. Ez a magyarázata annak, hogy nem létezett román elit, amely a később létrejött nemesi nemzetek uniójában részt vehetett volna. Le kell szögezni azt a tényt is, hogy a magyar, székely és szász elem nem pusztán a politikai elitet (nációt) adta, hanem döntően ők határozták meg az erdélyi civilizáció arculatát, mely ennél fogva szerves része maradt a nyugati (katolikus és protestáns) civilizációnak azután is, hogy a 18. és 19. században az ortodox románság az országban számbeli többséget ért el. A román nemzetmitológia alapját, a tényeken alapuló, imént vázolt történelmi úttal szemben, Románia mai területére vonatkoztatott, abszolút autochtónia és töretlen kontinuitás hite képezi.
A trianoni, majd párizsi békediktátumok Erdélyt és Magyarország keleti részeit az óromán királysághoz csatolta. 102 000 négyzetkilométernyi terület és csaknem kétmilliónyi magyar került a mondvacsinált történelmi jog ürügyén délromán fennhatóság alá. A békefeltételeket diktáló nagyhatalmak sok esetben figyelmen kívül hagytak saját fennen hirdetett elveik szempontjából felettébb releváns tényeket, például azt, hogy az erdélyi magyarság az önrendelkezési jog alapján 1918 decemberében a kolozsvári népgyűlésen kinyilvánította azon követelését, hogy Magyarországhoz csatoltassék. Figyelmen kívül maradt az etnikai proporcionalitás elve is.
A történelem kevés olyan szerencsés fordulatot ismer, mint amilyennel az elmaradott Ó-Romániából Nagy-Románia lett. A 80%-os analfabetizmussal, akkut korrupcióval és archaikus mezőgazdasággal küszködő balkáni országocska a területtel együtt nyugati civilizációt is nyert, olyan szász, magyar és (a 19. század második felében létrejött) erdélyi román teljesítmény-eliteket (Leistungseliten) és szakembergárdát, amelyek a világszínvonalat képviselték. A szinte hihetetlen méretű nem remélt szerencseélmény talán a mélyebb indoka annak, hogy a román politikai elitben az önfegyelmező viselkedésformák vékony rétege alatt a mai napig ott lappang az olykor hisztériába torkolló magyarellenesség. Racionális okát ennek kár is keresni, minden jel arra utal, hogy Lucian Boiának van igaza, aki a következőket írja a történelmi félelmekből fakadó s a történelmet átrajzolni igyekvő román nemzetideológiákról:
„Amennyiben nem az erő – amely mindig talál magyarázatot, beleértve a történelmieket –, hanem a jog hivatott arra, hogy döntsön, annyiban a múlt szerepének hátrálnia kell a jelen tényeivel és a választás szabad kinyilvánításával szemben. Erdélyben a román jogokat csak látszólag támasztják alá a dákok vagy a dáko-rómaiak. Viszont ténylegesen alátámasztja ezeket az a helyzet, hogy a lakosság döntő többsége román és akármikor, ha szükség lenne rá, a régió legtöbb lakosa határozottan kinyilvánítaná a Romániához való tartozás igényét. Ha Erdélyben megtörtént volna egy etnikai számaránycsere – egy olyan jelenség, amely a világ különböző részein megtörtént –, akkor a dolgok másképp állnának. Kinek lehet az az igénye, hogy több száz évvel ezelőtti határokhoz és etnikai arányokhoz térjünk vissza? Kosovo esete tanulságos: itt a szerb ősiség és kontinuitás ténye ma abba a sokkal meggyőzőbb érvbe ütközik, hogy itt egy hatalmas albán többség él. Ebből a szempontból Erdély kérdése le van tárgyalva. A magyar vagy román mitológiai gyakorlatok semmit sem változtatnak: Erdély kétségkívül román, mint ahogy megkérdőjelezhetetlen az is, hogy itt él egy magyar kisebbség, amelynek az őt illető specifikus jogait illik elismerni. Sem a kontinuitás, sem a bevándorlás nem változtathat egy fikarcnyit a probléma adatain!”[2]
Boia téziseit az igazság kedvéért azért annyiból árnyalni kell, hogy az Izrael felének megfelelő erdélyi és partiumi tömbmagyar területekre ugyanaz vonatkoztatható, mint Koszovóra. Le kell szögezni, hogy a román politikai teljesítmény- és szellemi elitek történelmi tudata, világképe (Weltanschaung) éppen azoktól a mítoszoktól van áthatva, amelyeket Boia leleplez. Az erdélyi kérdés megértéséhez éppen ezért a történelmi háttér, annak elferdült tudata a román társadalmon belül és ennek politikai-lélektani ismerete elengedhetetlenül fontos. Lucian Boia „Történelem és mítosz a román tudatban” című könyve eddig az egyedüli komoly, pártatlan, valóban tudományos munka, melynek célja a román történetírás demitizálása, nyugati alapokra helyezése. Míg Patapievici a román mitológiával itt-ott szembeszálló és azzal a szerelem-gyűlölet hangján polemizáló könyvét intenzív médiabotrány kísérte, addig Boiát agyonhallgatják.[16]
Boia felnőtt álláspontjához képest sajnos a Helsinki Bizottság bukaresti elnökének, Gabriel Andreescunak Molnár Gusztáv által idézett ajánlása az erdélyi magyarság számára nem nevezhető annak. Szerinte: „Ha az erdélyi magyarság az önrendelkezés és a különböző autonómiaformák fetisizálása helyett a versenyszellemre, a multikulturalitásra, a román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítésére helyezné a hangsúlyt, mozgásba lendíthetné Erdély egészének polgári öntudatát. Óriási fényűzés, megbocsáthatatlan mulasztás volna nem kihasználni e társadalmi mélyszerkezetben a régi Mitteleuropa civilizatórikus erejét még mindig őrző csodálatos tartomány előnyeit. Erdély ily módon modernizációs lokomotív-szerephez jutna.”
Ez sajnos felelősségáthárítás, melyet semmiféleképpen sem lehet felnőtt magatartásnak tekinteni. Milyen versenyszellemre helyezze a magyarság a hangsúlyt? (Netán a román–magyar versenyére?) A román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítését hogyan szorgalmazza a magyarság anélkül, hogy szecessziós iszonyt ébresszen a románságban? (például a szatmári magyar tömb esetében) és milyen eszközökkel? Amikor 7 évi posztkommunista és egyévi demokratikus román liberalizálás még a tömbmagyar területeken is (tehát ott, ahol a magyarok számaránya meghaladja a 75%-ot), a privatizált vagyon mindössze 15–18%-át juttatta magyar vállalkozók kezébe? Mit ért Andreescu multikulturalizmuson? Netán a magyar kultúra megőrzését, minthogy egyik hordozója a „régi Mitteleuropa civilizatórikus erejének”? Az RMDSZ egész autonómiaprogramjának nincs is más célja, sem értelme, mint éppen ez. Az autonómia az egyetlen megvalósítható, non-konfrontatív, toleráns, kompromisszumos, liberális és demokratikus, a modern integrálódó Európa paradigmájából egyenesen következtethető eszköze annak a kultúramegőrzésnek, melyből e multikulturalizmus felépülhet. Akkor miért helyezi Andreescu (s vele együtt Molnár Gusztáv) szembe az eszközt a céllal? Hogyan igényelhet az elnök a Helsinki Bizottság liberális pódiumáról egy egész közösség részéről altruizmust?! Altruizmust igényelni egyenértékű a másik eszközzé tételének szándékával, és ezért mélységesen antiliberális. A romániai politikai realitások vajon milyen magyar szerepet tesznek lehetővé a modernizációs erdélyi lokomotívon? A mozdonyvezetőét, a fűtőét, netán a fűtőanyagét?!
Nem világos, hogy Molnár Gusztáv ezt a „figyelmeztetést” miért tartja jól időzítettnek. Talán azért, hogy felhívja figyelmünket arra, hogy igenis lehetne szerepünk az erdélyi kérdés megoldásában? Ez esetben még kevésbé értelmezhető a vitaindító politológus azon megállapítása, hogy „Erdély kérdése nem magyar, hanem román kérdés.” Vajon hogyan és mennyire? Olyan mértékben, amint a többségi hatalomhoz viszonyítva nagyságrenddel kisebb Csecsenföld kérdése nem csecsenkérdés, hanem orosz, vagy amennyire Kosovo nem albán-, hanem szerbkérdés? E retorikus kérdésekre adott empirikus válasz a látszat ellenére is Molnár Gusztávnak ad igazat, hiszen Erdély kérdésében és azon belül az erdélyi magyarság kérdésében ‘89 előtt és után, az erdélyi politikai elit öngáncsoltsága és az anyaország beteg, autoimmun reflexei miatt mind a mai napig valóban csak a román nemzetstratégia érvényesült.
De a vitaindító tanulmány érvelése, felépítése és következtetései nem empirikusak, hanem elvi alapúak. Az egyik elvi premissza a Romániát átszelő kultúrhatár devolúciós ereje. Nehéz lenne elvileg vagy empirikusan ezt az erőt tagadni.
Románia északnyugati fele valóban hordozza mindazon kultúrértékeket, melyekről Andreescu vagy (az ugyancsak említett) Hurezeanu beszél. Max Weber (akit egyébként szemellenzős doktrinerek vagy kultúrvaksággal vert elrugaszkodottak éppen úgy támadnak, mint Huntingtont1) már a század elején meggyőző érvrendszerrel bizonyította, hogy a modern nyugati civilizáció előfeltétele, kovásza a protestáns etika létrejötte volt [3]. A protestáns és katolikus magyarok eleve nyugati mentalitásúak. Az erdélyi románság, habár manapság, a kommunista diktatúra erőszakos valláspolitikája következtében, zömében ortodox, valóban nyugatiasabb gondolkodású a regátinál; ez nemcsak a politikai opciókban testesül meg, hanem a munkamorálban is és olyan fontos „apróságokban”, mint az adott szó súlya, a pontosság vagy az igazmondás. A mentalitás eme építőkockái, ha nem is akkorák, mint a protestáns etikára jellemzőek, de ugyanolyan "formájúak" és ugyanúgy épülnek egymásra. Dél-Romániában más formájúak és mást eredményeznek [4, 5, 6]. Így hát a transzszilvanizmus nem pusztán a modernizáció, hanem a nyugatosítás hajtóerejévé válhat.2
Erdély pozitív szerepe viszont feltételekhez van kötve. Ahhoz, hogy a civilizációs mozdony elinduljon, először létre kell jönnie. Erdélynek el kell jutni az öndefiniálódáshoz és önrendelkezéshez. Ezt Molnár pontosan le is írja, de a megoldást – „mert Erdély román kérdés” – Romániától várja. Romániának nyújtja az alternatív jövőképet: devolúció, illetve föderáció – és akkor majd az Erdély-mozdony kihúzza az egész ország-szerelvényt a balkáni megfeneklettségéből és Nyugat felé vontatja. Vagy pedig a centralista etatizmus folytatódik, minek következtében az egész ország lecsúszik a Montenegrótól Kamcsatkáig húzódó válságövezetbe.
Nem világos Molnár Gusztáv elképzelése a devolúciós vagy föderatív modell „felajánlásáról”. Elsősorban ki az, aki a devolúció „felajánlását” megteheti? A román nép egésze? Hogyan? Plebiszcitum által? Ha félre is tennénk az ez irányú népszavazás kiírásának jogi (sőt alkotmányjogi) buktatóit – vajon eljuthatunk a kollektív bölcsesség ama fokára, hogy a horizontális transzfer (kizsákmányolás) dél- és keletromán haszonélvező tömegei a kényelmes forrásról önként lemondjanak, hogy majd a gazdaságilag önállósuló provinciák konkurenciaharcában kevesebbért többet kelljen dolgozniuk?
Ha Mancur Olson [7] fejtegetései a kollektív cselekvést illetően igazak (és annak látszanak), nem várható el, hogy a közvetlen önérdekkel szemben magasabb szintű, méghozzá hipotetikus jövőbeli haszon reményében a regáti többség "történelmileg helyesen" a devolúcióra szavazzon.
Sajnos nem tapasztalható az elsődlegesen érdekelt erdélyi románságon belül sem devolúciós tömegnyomás.
A gondolat itt-ott felbukkan, sokan helyeslik, de nem nyíltan. Vadim Tudort viszont mind többen követik, teljes nyíltsággal. Lehet, hogy a devolúciós paradigma csak egy unionista paroxizmus törvényszerű bukása után nyer majd kontúrt és tömegbázist Erdélyben.
De a tömegbázis magában nem elég. Curzio Malaparte [9] többek között az 1920-as varsói eseményeket elemezvén bizonyítja, hogy világos céllal és a megvalósítás koncepciójával felvértezett elit híján még az akut forradalmi helyzet (tehát a tömegek maximális tettrekészsége esetén) sem vezet politikai cselekedethez. 3
Erdély devolúciója tehát elsődlegesen az autochton, a decentralizációban és annak devolúciós hatalmi (államstrukturális) biztosításában érdekelt, érdekét felismerő, vállaló és önreflexióra képes elit akaratához van kötve. Sajnos e sorok írója az egyetlen erdélyi politikus, aki (parlamenti képviselőként) nyíltan síkra szállt Románia föderalizálása mellett. [11] A Parlament folyosóin folytatott magánbeszélgetések alkalmával nem egy erdélyi román képviselő jelezte egyetértését. Ezzel viszont ki is merült föderációtámogató potenciálja. Ennek a passzivitásnak nincs racionális magyarázata. Forrása a történelmileg kialakult, zsigerekben hordozott félelmekben, előítéletekben és ellenérzésekben keresendő, amelyeket a románságban az önazonosságához ragaszkodó erdélyi magyarság ébreszt.
Vilfredo Pareto [10] a történelmet kétféle politikai elit – oroszlánok és rókák – hatalmi körforgásával (cirkulációjával) magyarázza. Az oroszlánok a civilizáció értékrendjét hordozzák magukban (reziduumként), és annak megfelelően akarják a társadalmat és berendezkedéseít módosítani. Autoritásuk morális radikalizmusuknak köszönhető, és nem utolsósorban hajlamuknak az erőszak alkalmazására. Tevékenységük rendközpontú, tehát fellépnek a korrupció, spekuláció, csalás és anarchia (libertinizmus) ellen. A rókáknak nincsenek a közjóval kapcsolatos törekvéseik, igyekezetük a hatalom birtoklására és öncélú kihasználására korlátozódik. Hatalmukat éppen az oroszlánok által megvetett és üldözött módszerek bevetésére alapozzák (korrupció, libertinizmus, hedonizmus, spekuláció, csalás stb.).
Molnár is jelzi, hogy a Maniu-intermezzótól eltekintve, Nagy-Romániában a kezdetektől máig délromán érdekeltségű (és többnyire eredetű) politikai elit uralkodik. Ez az elit viszont, az első számú haszonélvezője az erős központosításnak, hiszen ez garantálja a „saját zsebre menő” újraelosztást. A kommunista hatalomgyakorlás (az ellentétes szlogenek dacára) mindenütt kontraszelekciós mechanizmusokat indított be. Ceaușescu Romániájában még inkább, mint máshol. 1989 után, Kelet-Németország és Csehország kivételével, az összes rendszerváltó országban a korábbi politikai elit átmentette hatalmát. Romániában eredményesebben, mint máshol. Ennek köszönhetően a romániai (román és magyar) politikai elitben túlsúlyba kerültek a rókák, és immáron ők diktálják az iramot. Egy olyan délromán Atatürk színrelépése, aki (a török szekularizáció kardcsapásához hasonló módon) átvágja a centralista, etatista érdekcsomót, az ország szubszidiáris, föderális alapokra helyezésével, egyelőre még várat magára.
Ha munkahipotézisként elfogadjuk Molnár Gusztáv vitaindítóban képviselt premisszáját, hogy Erdély kérdése román kérdés, akkor erre a kérdésre a következő válaszok lehetségesek:
– Erdély szecessziója
– Románia föderalizálása
– benne Erdély külön politikai entitás [11]
– Erdély feldarabolása más provinciák között
– Devolució – Erdély területére vonatkoztatott külön státus
– Egységes központosított nemzetállam
Erdély és a történelmi Magyarország egyéb Romániához csatolt területén viszont nagyszámú magyar nemzeti közösség él.4Így hát Erdély kérdése nem pusztán román kérdés – legfennebb a délromán uralkodó politikai elitet terhelő felelősség. De még e felelősség sem kizárólagos, hiszen a születő romániai demokrácia valós felelősséget ró az érintett magyar közösség politikai elitjére is (a magyarországi politikai elitnek pedig e felelősség jegyében való cselekvés egyenesen alkotmányos kötelessége).
Az Erdély körüli román–magyar disputára elvileg a következő megoldások kínálkoznak:
– a vitatott terület etnikumarányos felosztása (lakosságcserével stb.) a két ország között;
– a szecessziós megoldás (független Erdély létrejötte és a Partium visszacsatolása az anyaországhoz, ami a visszakerült területeken élő magyarság problémáját megoldaná, tehát magyar szempontból megoldást jelentene);
– a magyar nemzeti közösségek strukturális (szubszidiáris) beemelése a magyar „politikai nemzetbe”, határmódosítás nélkül (egy határokon átnyúló magyar „konföderáció” az integrált Európa paradigmáján belül);
– a magyar nemzeti közösség önkormányzatát szavatoló autonómiaformák életbeléptetése (ezen belül tömbmagyar területek devolúciós különstátusa);
– egész Erdély területére vonatkoztatott különstátus és azon belül a tömbmagyar területek önigazgatása (dél-tiroli modell);
– lassú elrománosítás, a valós megoldásokat lebegtető román politikum halogató taktikájával párhuzamban a tömbmagyar területek etnikai adottságainak mesterséges megváltoztatása és a szórvány lassú elcsángósítása (ez a megoldás van most folyamatban);
– az anyaországi magyarság fogyásával lépést tartó szervezett áttelepítés;
– a magyarok elűzése és/vagy kiirtása (az ethnic cleansing délszláv mintájára).
Ezen megoldások közül a szubszidiaritás elvén alapulók (föderáció, devolúció – a magyar közösség önkormányzatának életbeléptetésével) azok, amelyek mind magyar, mind román szempontból racionálisak és kielégítőek.5
Modernizációs szempontból (életszínvonal-növekedés) a devolúciós megoldás mind az erdélyi román, mind pedig a magyar közösség számára tagadhatatlan előnyt jelentene, hiszen az Andreescu által is jelzett kultúrértékek szabadon kibontakozhatnának és gazdasági szempontból gyümölcsözhetnének. Ennek áttételesen az óromán rész is haszonélvezője lehetne (mozdonyszerep).
Ó-Románia rövid távon a horizontális transzfer megszűntének gazdaságilag kellemetlen következményeit lenne kénytelen viselni. Közép- és hosszútávon viszont know-how átáramlás és a gazdasági kényszer hatására ott is erőteljesebbé válna a modernizáció. Következtetésképpen leszögezhető, hogy hosszútávon valamely szubszidiáris megoldás egész Románia számára előnyös: belpolitikailag gazdasági következményei folytán, külpolitikai szinten pedig az ország integrációs esélyeinek megnövelésével.
Az, hogy az erdélyi magyar kérdés megoldása a román devolúciós folyamat puszta körülménye marad-e vagy pedig egy, a magyarság számára kielégítő megoldás e devolúció feltételévé válik – már nem a román, hanem a magyar politikai elit akaratától függ.
A tranzíció éveiben meghozott döntések hosszú évtizedekre nézve meghatározóak lehetnek. A magyarság most olyan európai paradigmának megfelelő megoldást kell, hogy találjon specifikus problémájára, amely a határmódosítás kikerülésével a szubszidiaritás elvén nyugszik.
„Három és fél millió magyar, a Kárpát-medencében élő magyarság egynegyede nem integrálható sem a magyar nemzetállam, sem a környező nemzetállamok politikai rendszerébe”[12] – írja Molnár Gusztáv. Egyértelmű, hogy az ez irányú politikai cselekvés nem román, hanem magyar feladat. A nemzet sorsa iránt felelősséget érző bármilyen politikai irányzat követői számára is megszívlelendő Molnár Gusztáv nemzeti liberálisoknak szánt intelme: „Nemzeti liberális az, aki a magyar nemzet egészének, annak a bizonyos 15 milliónak a kérdésére akar liberális választ adni. Nemzeti liberális az, aki tudja, hogy a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének megteremtése, valamint állami szuverenitásunk helyreállítása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy nemzetünk életében a liberalizmus teljes és végleges győzelméről beszélhessünk. Ehhez ugyanis a teljes magyar nemzet önrendelkezési jogának maradéktalanul érvényesülnie kell.”[13]
„A nemzet […] nem lehet szabad emberek közössége, nem lehet civil társadalom, ha nem szuverén. Ez a szuverenitás nem ruházható át senkire és semmire. Ha egy állam betársul valamilyen konföderációba, vagy más államokkal együtt létrehoz egy konföderációt, a kölcsönösség és önkéntesség elve alapján lemondhat szuverenitása bizonyos ismérveiről. A nemzetre ez nem vonatkozik, a nemzet ezt semmilyen körülmények között nem teheti meg, éppen úgy, ahogy az emberi személy sem mondhat le feltétlenségéről és a civil társadalom sem a maga autonómiájáról. Ahogy a személy nem rendelhető alá semmilyen külső instanciának, és a társadalom sem a kormányzatnak, éppen úgy a nemzet sem rendelhető alá egy másik nemzetnek. Ez a nemzetek önrendelkezési jogának mélyebb – liberális – értelme.”[14]
„A liberális értelemben, tehát szabad emberek közösségeként felfogott magyar nemzet szempontjából másodlagos kérdés, hogy a nemzettestet alkotó egyes részek milyen államkeretben élnek önrendelkezési jogukkal, de életbevágó, hogy élhessenek vele, hogy az egyes nemzetrészek ne legyenek kiszolgáltatva más nemzeteknek.” [15]
Molnár Gusztávnak e régebbi okfejtéseivel maradéktalanul egyetérthetünk. Meggyőzően bizonyítják, hogy az itt élő magyarság ragaszkodása önazonosságához, valamint ősi szülőföldjéhez Erdély kérdését kiemeli az egyéb román kérdések közül és nemzetközivé teszi azt.
Az integrálódó Európa paradigmájának megfelelő választ e kérdés csak a szubszidiaritás elvének alkalmazásával nyerhet, de nem pusztán territoriális vonatkozásban, hanem etnikaiban is.
Könyvészet
[1] Robert Roesler: Romanische Studien, Untersuchungen zur elteren Geschichte Romaniens. Verlag von Duncker & Humbolt Leipzig 1871.
[2] Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta româneascã. Humanitas, Bucuresti 1997.
[3] Max Weber: Etica protestantã si spiritul capitalismului. Humanitas, Bucuresti 1993.
[4] Borbély Imre: Merre vigyük végzetünk? Az RMDSZ II. Kongresszusán (1991. május) szétosztott anyag, megjelent a Hitel 1991/13, 14-es számában.
[5] Gelu Pãteanu: Amit Romániáról tudni kell. Világszövetség I/1–2, 1992. aug. 15.
[6] Kozma Szilárd: Kultúrzóna. Beszélgetés Borbély Imrével, az RMDSZ elnökségi tagjával, Hitel 1992/8.
[7] Mancur Olson: A kollektív cselekvés logikája. Osiris, Budapest 1997.
[8] Fernand Braudel: Gramatica civilizatiilor. Meridiane, Bucuresti 1994.
[9] Curzio Malaparte: Tehnica loviturii de stat. Nemira, Bucuresti 1996.
[10] Vilfredo Pareto: Traité de sociologie generale. 1933.
[11] Horia Alexandrescu: Scopul final al minorității maghiare din România este dobândirea statului de natiune-partener – în viziunea radicalului Borbély Imre, candidat la presedentia Uniunii. Cronica românã 1995. május 12.
Az interjú föderációs vonatkozású része:
– Ebben az értelemben támogatta ön Románia föderalizálásának ötletét Bruxelles-ben?
– Én elválasztanám a föderalizálás ötletét a társnemzetétől, mivel Romániában a magyar diaszpóra nagy területeken él. Csak Székelyföldön és Biharban élnek tömbben. Egy etnikai alapú föderáció csak ez utóbbiakat érintené. Én nem hiszem, hogy a föderalizáció egyik módozata lenne az etnikai problémák megközelítésének.
– És mégis beszélt a föderalizációról; milyen értelemben?
– Olyan értelemben, hogy én azt hiszem, hogy a föderalizáció megoldás lehetne a romániai románoknak. Különben az a véleményem, hogy mindannyiunknak jobb lenne a román országok föderizációjában élni.
– Miért ?
– Bebizonyosodott, hogy a szubszidiaritás elve nagyon jó hatással van.
– Hol?
- Mindenhol. Ez azt jelenti, hogy a megoldásokat azon a szinten kell megtalálni, ahol a probléma megjelenik. A gyakorlat bebizonyította, hogy a problémák megjelenhetnek helyi szinten, gazdasági, földrajzi, történelmi régiókban, a mentalitások szintjén és országos szinten. A föderáció, úgy, ahogyan az Ausztriában, Németországban létezik, és ahogyan Spanyolországban körvonalazódik, pontosan megfelel ezeknek a szinteknek. Én azt hiszem, hogy a bánsági jelleg például nagyon jól kialakult a történelem folyamatában, eljutva az autochton mentalitás szintjére. Ugyanez a helyzet a munténiaiakkal, olténiaiakkal, moldovaiakkal is. Egyidejűleg ezek a régiók gazdasági entitások is. És a problémákat, amelyekkel szembesülnek, meg lehetne oldani helyi szinten. Egy ilyen felosztásnak feszültségoldó hatása lenne, továbbá felszabadítana bizonyos helyi energiákat, amelyek máskülönben nem érvényesülhetnek, mivel szisztematikusan vannak elhelyezve. Mindezek mellett a régiók fejlesztése a helyi sajátosságok jegyében történne.
– És, hogyan látja ön ennek a tervnek a megvalósulását?
– Romániában én a népművészetből indulnék ki e régiók körvonalazásában.
– Tehát térjünk vissza Munténiához, Moldovához…
– …Olténia, Bánság, Crisana, Belső-Erdély, Bukovina. Ha a zene a lélek tükre, akkor a helyi népművészet, amely nagyon jól elhatárolódik, egy nagyon jó vezető volna. Ez támogatná a helyiek politikai preferenciáit is. A bánsági parlament teljesen más struktúrájú lehetne, mint mondjuk a moldovai.
– Azaz minden vidék a saját parlamentjével!
– Igen, úgy, mint Németországban vagy Ausztriában. Ezeknek a parlamenteknek nem kell méretben megegyezniük a bukarestivel.
– De Németországban létezik a Bundestag is.
– Természetesen, itt is létezne egy kapcsolat. Én azonban szigorúan csak a helyi törvényhozásra és végrehajtásra gondoltam, amely csak helyi problémákkal foglalkozna.
– Igen, de kinek tartoznának ezek elszámolni?
– A helységek a régiónak vagy a tartománynak számolnának el. Például Lugos Temesvárnak számolna el, és Temesvár Bukarestnek. A szövetségi törvényeket Bukarestben hoznák. A tanügyről, honvédelemről, egészségügyről stb. van szó, amelyek általános jelleggel bírnak. A gazdasági jellegű problémákkal viszont az úgynevezett landok foglalkoznának, ahol az adókat is be lehetne szedni, melyeknek 1/3-a az illető landnál maradna, egy-egy jutna a helységeknek és a szövetségnek.
– És ha a régiót külső támadás éri, akkor ki biztosítja a védelmét?
– Hadsereg csak egy van, mint ahogy csak egy szövetségi rendőrség és egy szövetségi polgárőrség van.
– Tehát ön azt állítja, hogy ha egy vállalat sztrájkba lépne, az már nem a központban reklamálna, hanem helyi szinten.
– Igen.
– És milyen hatalmuk legyen a helyi vezetőknek? Vannak régiók és régiók?
– Leszűkítve a problémákat egy történelmileg és gazdaságilag egységes régióra könnyebben lehet megoldásokat találni. Látja, létezik két szemléletmód: liberális és egalitarista szocialista. Egyes régiók választhatnák az utóbbit anélkül, hogy ezzel más régiók fejlődését gátolnák.
– Mi történne a moldvai csángókkal? Mit csinálnának ők, mint kisebbség?
– Azt csinálnának, amit akarnak. Alávetnék magukat a helyi hatalomnak.
– Mint az erdélyi románok, nem? Már azokra a vidékekre gondolok, ahol kisebbségben vannak.
– Ott spontán módon területi autonómiák jönnének létre Erdély belsejében. Ez az én feltételezésem. A Mócok országa pl. egy egészében román entitás a maga jellegzetességeivel. Ugyanígy a Tara Momarlanilor és a Fogaras. Én azt hiszem, hogy ezen az úton logikusan eljuthatunk a múlt újraelevenítéséhez.
[12] Molnár Gusztáv: Miért kell a konfederáció? Limes 1992/7–8. 57.
[13] Molnár Gusztáv: Az igen és nem határán – a liberalizmus esélyei Közép-Európában és környékén. Limes 1991/nov.–dec. 3.
[14] Molnár Gusztáv: Nemzeti liberalizmus., Limes 1991/okt. 20.
[15] Uo. 22.
[16] H.R. Patapievici: Cine suntem. = Politice. Humanitas, Buc. 1996.
—————————————
1 Samuel P. Huntington az Eatoni Egyetem Kormányzástudományi Karának professzora és a Harvard Egyetem John M. Olin Stratégiai Kutatási Intézetének igazgatója, az ominózus „Clash of civilizations?” című tanulmányát az általa vezetett intézet „A változó biztonsági környezet és az amerikai nemzeti érdek” elnevezésű projektje keretében dolgozta ki, és a Foreign Affairs 1993 nyarán megjelent számában publikálta. A tanulmány születési körülményei már jelzik, hogy célja a valóság megközelítése, nem pedig a rózsaszínű univerzalista-liberális mainstream-konformitás támogatása volt.
2 Au faux de mieu átveszem a vitaindító terminológiáját, habár tulajdonképpen a nyugati civilizáció két síkjáról, az anyagiról („modernitás”) és szellemiről („nyugatosodás”) van szó Fernand Braudel jól megalapozott civilizációfelfogásában [8].
3 A politikai elit nélkülözhetetlenségére már korábban Vilfredo Pareto [10] is rámutatott.
4 Az 1991-es népszámlálás szerint 1,67 millió – ez a szám viszont, ha a történelmi helyzet úgy alakul, hogy egzisztenciális előnyt jelent magyarnak lenni, nagy valószínűséggel drasztikusan növekedne. Példa erre a lengyelországi és oroszországi németek számának a természetes szaporulatot nagyságrendekkel meghaladó gyarapodási üteme, amióta megnyílt számukra a németországi letelepedés lehetősége.
5 Magyar értékkonzervatív (önazonosság-őrző) szempontból a devolúciós megoldás csak az etnikai önkormányzat kíséretében nyújt hasznot, hiszen egy föderációban a liberális demokrácia és jogállamiság keretein belül is lehet "eredményesen" nemzeti asszimilációs politikát folytatni. Ez ellen csak strukturális és szubszidiáris (szuverenitástranszferrel járó) megoldások nyújtanak megnyugtató garanciát.
Megjelent a Magyar Kisebbség 1998/1-es számában. borbelyimre.blogspot.hu

Paradoxonok a román értelmiség körében
Közismert tény, hogy Mircea Eliade, a külföldön talán legismertebb és kulturális hérosszá nevelt román vallástörténész és író hírnevének apoteózisa előtt az 1970-es években súlyos, antiszemita botrányba keveredett, amikor a Nyugat számára világossá vált, hogy a harmincas években tagja volt a fasiszta Vasgárdának Romániában. A francia baloldali értelmiségi körök mintájára Párizsban, majd Chicagóban kitermelt kultúrhérosz mítosza azonnal összeomlott és külföldön a névtelenségtől csak vallástudósi nimbusza tudta megmenteni – amely azóta is mélyrepülésben van Nyugaton.
Eliade – Cioran, Brâncuşi vagy Ionesco személyéhez hasonlóan – ikonná vált az itthon maradt románság számára. Mindez annak ellenére, hogy az 1945 után emigrált román értelmiség krémje köztudottan szimpatizált a fasizmussal és a Vasgárdával. Ugyanez a jelenség érzékelhető a kommunista éra végén és különösen 1990 után heroizált Petre Ţuţea esetén, aki – bár az 1930-as évek elején még erőteljesen marxista gondolatokat írt le – az 1930-as évek végén már a Vasgárda oszlopos tagja volt. Munkái, könyvei és utolsó éveinek videófelvételei az 1990 utáni fiatal, útkereső román társadalom heroikus aforizmáivá lettek, amelyek – üres tartalmuk ellenére – sokak számára az új Románia lelkületét, a feléledő, feltámadni akaró („desteptáló”) ország szimbólumát testesíti meg mai napig.
Ugyanez a paradox helyzet jellemezte az 1990-es évek elején zajló ifjúsági mozgalmakat és a bukaresti bányászjárások idején az egyetemistákat vezető fiatalokat. Többségük – Mihai Gheorghiu vagy Marian Munteanu például – az Eliade és Ţuţea-féle szélsőjobboldali Románia-képet terjesztették, igaz, akkor még kevésbé nyílt módon. Az azóta eltelt negyed évszázad politikai sikertelenségei, a román forradalom befejezetlen jellege és blaszfemikus végkifejlete, az Iliescu-kormány és a háborús bűnökkel felérő bányászjárás az 1990-es évek vezető román értelmiségi ifjait egyre inkább eltávolították a baloldaltól, és egy átalakult, ma már ideológiailag nehezen megfogható keresztény-konzervatív, de leginkább szélsőjobboldali gondolkodás felé taszították. Így jutott el a román értelmiség döntő többsége – többek között neves kolozsvári egyetemi tanárok, rektorok, irodalmárok, esszéírók és történészek is – oda, hogy Ţuţea víziói és 1990-ben elképzelt Romániája – ami félelmetesen közel áll a dákománok őshazájának képéhez, csak épp latinul és ortodoxul beszélnek benne – követendő minta, etalon lett.
A kortárs román értelmiség egy része erősen kötődik és előképének tartja az 1930-as évek végi értelmiségi örökséget és – kapva az európai identitásválságon – kihasználja a tömegek tájékozatlanságát, új lendülettel igyekszik a korai 1990-es évekre jellemző ultranacionalista, vallási fanatizmussal kevert újfasizmust feléleszteni Romániában. Erre kiváló példa Mihai Gheorghiu Koalíció a Családért mozgalma vagy Marian Munteanu Románia Szövetségesünk új pártja. Míg utóbbinak a támogatottsága elenyésző, addig Gheorghiu mozgalma – a közös, mitikus ellenségkép (melegek, Soros-birodalom) aduászának kihasználásával – óriási sikert ért el a román társadalom körében. A radikálisan, bal és jobb, keresztény és szekuláris, Soros és nem-Soros narratívákra kettészakított Európa válságát ez a mozgalom motorként használja fel és a félig gyógyult történelmi traumákat ismét feltépi és fegyverként használja. A folyamatba – talán nem tudatos módon – a román értelmiségnek olyan vezető egyéniségei is csatlakoznak, mint a Román Akadémia bizonyos tagjai, neves történészek, akik a nacionalista történetírást igyekeznek most ismét legitimizálni intézményes eszközökkel és manifesztumokkal. Mire fellélegeznénk és azt hinnénk, hogy a hipszter-kulturhéroszok Lucian Boia, Andrei Pleşu vagy Gabriel Liiceanu még a józan és kritikailag érzékenyebb ellenpólust képviselik, enyhén csalódnunk kell: amikor etnikai kisebbségekről van szó, a nemzetállam ideájáról vagy a román „népszellem” mioritikus jellegéről, meglehetősen közel áll az ő véleményük is a Ţuţea-féle ortodox román nemzetvízióhoz.
Jogosan kérdezhetjük: mi a baj ezzel valójában? Az, hogy patrióta egy román értelmiségi? Nem. Az, hogy szereti saját nyelvét, kultúráját, múltját és foglalkoztatja népének jelene és jövője? Nem. A baj az, hogy a Ţuţea-féle 1990-es nemzetvízió csak és kizárólag egy román ortodox, vallásos emberekből álló országot képzelt el. Ott nincs helye magyaroknak, zsidóknak, melegeknek – magyarán, azoknak a kisebbségeknek, akik évszázadok óta itt élnek köztünk. A román értelmiség egy jelentős része sajnos nem tudott ettől a sarkított nemzetképtől eltávolodni és a jelenlegi bipoláris Európa-válság nem segíti őket abban, hogy Románia-víziójuk 2017-ben kissé árnyaltabb legyen, mint mondjuk 1918-ban volt.
Ez pedig elég szomorú jövőképet vetít elénk az elkövetkező évekre, évtizedekre. De talán, felemelkedőben van az új román értelmiségi réteg, akik 1990 fosszíliáit végérvényesen felváltják majd.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Információs háború Erdélyért (Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről)
Törvényszerű-e az Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulásokat övező román bizalmatlanság? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 munkacsoport munkatársával közép-európai mítoszokról is beszélgettünk.
– A közelmúlt egyik visszhangos román–magyar csörtéjéhez vezetett Ioan-Aurel Pop történészprofesszor kijelentése, miszerint a Trianon 100 kutatócsoport a magyar információs hadviselés eszköze. Esélyünk sincs kilépni a magyarok mint örökös irredenták mítoszból?
– Igazából egyfajta félreértés volt ez, amit Ioan-Aurel Pop felénk utólag tisztázott is. Úgy tűnik, nem tudta, hogy a Trianon 100 egy akadémiai kutatócsoport, nem pedig egy kormányzati testület, mint a Romániában létrehozott Centenáriumi Főosztály. A problémát inkább az okozta, hogy Pop szavai különleges kontextusban, egy nemzetbiztonsági-geopolitikai témájú konferencián hangzottak el. A média is sajátosan értelmezte őket, majd Pop eredeti előadásától elszakadva az egész önálló életre kelt. A kutatócsoport működéséről nem is beszélve. A Trianon 100 ugyanis nem egy revizionista propagandát vagy tevékenységet folytató szervezet, nem tervezi aláásni a romániai centenáriumi programokat. Történészekből, irodalomtörténészekből, szociológusokból álló munkacsoport, amely az MTA Történettudományi Intézete keretében működik, a trianoni kérdéskört kutatja. Erről amúgy bárki meggyőződhet, ha ellátogat a www.trianon100.hu honlapra, vagy Facebook-oldalunkra, ám ezt a román nyelvű média többsége szemlátomást elmulasztotta, pedig angol nyelvű tartalmat is kínálunk. Mi tagadás, meglepett bennünket ez a felhajtás, és csak némi fáziskéséssel tudtuk cáfolni a téves állításokat.
– Ezzel együtt beszélhetünk a két fél között viselt információs háborúról?
– Bizonyos értelemben megállja a helyét Pop állítása, miszerint a magyarok és a románok között egyfajta információs háború folyik Erdélyért. Ez azonban nem Trianon után kezdődött, hanem valamikor a 19. században, gyökerei pedig jóval korábbra, a 18. század második felére nyúlnak vissza. És nem „a magyar irredenták” robbantották ki. A nacionalizmus kibontakozásával, a modern nemzetek kialakulásával több területen is egyfajta rivalizálás kezdődött Erdélyért a magyar és román politikai és értelmiségi elitek között. Politikai síkon a román görög katolikus papok, az Erdélyi Iskola tudósai törekedtek az erdélyi románság politikai emancipációjára, vagyis hogy a román eliteket is vegyék be a három erdélyi rendi nemzet, a magyar nemesség, a szászok és a székelyek mellé. Történelmi síkon a románság római eredetével – vagyis őshonosságával – igyekeztek alátámasztani kérésük jogosságát, társadalmi síkon pedig azzal, hogy a románok alkotják a tartomány lakosságának nagyobb részét. A demográfiai érvek megalapozottságához nem férhet kétség, a 18. századtól már kimutatható Erdélyben a román többség. A római–román kontinuitás viszont bizonytalan elméletre épült, amelyet később sokan megkérdőjeleztek és cáfoltak – nem csak magyarok... –, a román értelmiségi és politikai elit mégis fokozatosan erre fűzte fel erdélyi igényeit, ez vált a modern román nemzeti identitás egyik pillérévé. A történelem így elválaszthatatlanul össze¬fonódott a politikával, annak egyik hadszínterévé vált. Hirtelen tétje lett a kérdésnek: ki volt itt előbb?
– Miből fakad e vita?
– A kiegyezés utáni dualista Magyarországon a román vezetők az erdélyi autonómia visszaállítását szerették volna elérni, ahol érvényesülhetett volna számbeli túlsúlyuk. Erről tanúskodik az 1892-es román Memorandum is. A magyar elitek azonban mereven elzárkóztak az autonómiától, hiszen épp az egységes, modern magyar nemzetállamot építették, ezért a vita egyre több területre terjedt ki. A politika mellett a hazai sajtóban, a történetírásban és a különféle szakmai fórumokon, de a nemzetközi nyilvánosság előtt is folyt, bekapcsolódtak külföldi értelmiségiek is. Az első világháború, majd a béketárgyalások alatt a vita propagandajellege értelemszerűen még intenzívebbé vált, igazi információs háború lett belőle. A külföldön ténykedő románok, később a magyarok is igyekeztek megnyerni a nemzetközi közvéleményt saját nemzeti ügyük támogatásának. Bár nem ez volt a döntő, hanem a különféle hatalmi érdekek és alkuk, de ez sem volt elhanyagolható tényező a háborút lezáró rendezésben. Trianon után pedig tulajdonképpen csak új fejezet kezdődött, immár a szerepek felcserélődésével. Innentől kezdve a magyarok törekedtek az új status quo felülvizsgálására, revíziójára, amelyet az egységes, modern román nemzetállamot, Nagy-Romániát építő románok minden szinten elutasítottak. És így ment ez a két világháború közötti korszakban, majd 1940–1944 között is, egészen a második világháborút követő párizsi békeszerződésig, amely a magyar revizionizmusnak is véget vetett. Azóta nem Erdély hovatartozása vagy a határok, hanem az erdélyi magyarok jogai, no meg a történelmi kérdések képezik a viták tárgyát.
– Lucian Boia mítoszrombolását szinte hazaárulásként kezeli a romániai történésztársadalom. De hogyan kezeli Boia munkásságát a magyar történészszakma?
– Magyar nyelvterületen népszerű, egymás után jelennek meg a könyvei, valószínűleg ő a legtöbbet magyarra fordított és legismertebb román történész, emellett azonban Magyarországon elsősorban azért tartják nagyra, mert a Történelem és mítosz a román köztudatban című munkájával demonstrálta: a román történetírás sem olyan reménytelenül egysíkú, mint amilyennek a Ceaușescu-rendszer végén, de még a kilencvenes években is tűnt.
Azzal ugyanis nem igazán lehetett mit kezdeni, nacionalista merevsége és dogmái nem képezhették vita tárgyát. Legalább kiderült, hogy van reális esély a magyar–román párbeszédre a történelemről, mi több, együttműködésre is. Boia erjesztő hatást gyakorolt a román közgondolkodásra is, hozzájárult ahhoz, hogy nyitottabbá, önreflexívebbé váljon, meghaladja korábbi zártságát. Alkalmasabbá tette a román nyilvánosságot a másféle – jelen esetben a magyar – szempontok ismételt bemutatására is. Hosszabb távon akár olyan ügyekben is, mint az autonómia kérdése. De rávilágított azokra az egyetemesen érvényes mechanizmusokra is, amelyek ugyanúgy működnek a magyar vagy más nemzetek történeti tudatában, mint a románban.
– Milyen közös elemek akadnak a közép-európai országok mítoszgyűjteményében?
– A nemzeti mítoszok Boia által is megfogalmazott törvényszerűségei máshol is működnek. Nemrég egy csehországi konferencián megdöbbentően hasonló jelenségekkel találkoztam lengyel–ukrán/litván/fehérorosz vonatkozásban, mint amilyenek a magyar–szomszéd viszonylatban léteznek. Azaz a múlt tendenciózus átértelmezése, gyakran egyenesen kisajátítása, a „másik” kifelejtése vagy átfestése. A nemzeti eredetmítoszok, a dicső múlt és az aranykor, a nemzeti egység vagy a nemzeti tragédiák és szenvedések, a kiválasztottság, a nemzeti hősök, megváltók és árulók mítoszai ugyanúgy jelen vannak a cseh, szlovák, lengyel, ukrán vagy bolgár történeti tudatban. Sokszor keresztezik egymást, ami oda vezet, hogy az egyik nemzet számára hős figura a másik szemében ellenség – magyar–szomszéd vonatkozásban például Kossuth Lajos és az aradi vértanúk, szemben Avram Iancuval, Ľudovít Štúrral vagy Jellasics bánnal.
– Mint ahogy Nagy-Magyarország és Nagy-Románia fogalma is kizárja a másik létét...
– A nemzeti egység, az ideális nemzeti területek nagymértékben fedik egymást, ha egymásra fektetjük az elképzelt „nagy országokat”: a „san stefanói” Bulgáriát és Nagy-Szerbiát vagy a Megali Idea Görögországát, valamint Nagy-Romániát vagy Szlovákiát és a történelmi Magyarországot, továbbá Lengyelországot és Litvániát vagy Ukrajnát. Mivel ezek a területi aspirációk csak egymás rovására érvényesülhettek, az egyik nemzet törekvéseinek maradéktalan megvalósításához vezető események a másik számára gyakran tragikusak. A térség története tele van hasonló kisebb-nagyobb „trianonokkal” és traumatikus következményeikkel. A bolgár nacionalisták számára nehezen megemészthető, hogy Makedónia és a szláv macedónok nem váltak Bulgária és a bolgár nemzet részeivé, hanem idővel létrejött a macedón nemzet, majd az önálló macedón állam. Csakúgy, mint a románoknak a moldáv/moldovai identitás kialakulása, és hogy Besszarábia a Szovjetunió felbomlása után nem igyekszik visszatérni Romániához. A szerb nacionalisták nem tudnak napirendre térni afölött, hogy a szerb magterületnek tekintett Koszovó is elveszett. Vannak olyan traumák is, amelyek ugyan többé-kevésbé begyógyultak, de nyomaik valamilyen mértékben ma is érezhetők és politikailag is hasznosíthatóak. Ilyen a szlovákok számára az első bécsi döntés, vagyis Dél-Szlovákia magyar többségű területeinek 1938-as elvesztése, a románoknak pedig a második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása 1940-ben. Ez a két esemény nagyban elbizonytalanította a két nemzet elitjeit a trianoni rendezés tartósságáról, ami hozzájárult a máig érezhető bizalmatlanság állandósulásához.
– Tovább működik tehát az a román bizalmatlanság, amely minden Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulást övez?
– Legyen az a falurombolás elleni tiltakozás, Erdély háromkötetes története, a székelyföldi autonómia ügye vagy akár egy magyar film Trianonról, egészen túlzó, hisztérikus reakciókat képes kiváltani román részről, ami – magyar szemmel nézve – esetenként aránytalannak, szinte komikusnak is tűnik. Ha viszont megnézzük a dualizmus alatti magyar nyilvánosságot, meglepően hasonló reakciókkal találkozhatunk. Akkor a magyar értelmiségiek háborogtak az erdélyi román igények miatt, és mindenhol román irredentizmust láttak.
ZAHORÁN CSABA
1977-ben született Tatán, gyermekkora jó részét Prágában töltötte. A budapesti Eötvös Loránd Egyetemen végzett történelem szakon, majd fordítóként és tolmácsként dolgozott. A Terra Recognita Alapítvány nevű civil szervezet egyik alapítója, jelenleg elnöke. 2007–2010 között doktori tanulmányokat folytatott az ELTE 19–20. századi kelet-európai történelem PhD-programja keretében, majd egy évig az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott. 2012–2015 között a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársa volt, 2016-ban védte meg doktori disszertációját a székelyföldi magyar és román nemzetépítés témájában. 2016 ősze óta a Trianon 100 kutatócsoport tagjaként az MTA BTK TTI munkatársa. Kutatási területei: magyar–román kapcsolatok a 20. században, a közép- és kelet-európai nacionalizmusok története, Trianon az emlékezetpolitikában és a történetírásban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Párhuzamos történelmek: magyar és román narratívák globális perspektívában
"A tudomány tehát a nemzetépítés eszköze (érvényes ez magyar oldalon is), ezen belül pedig a történelemtudomány különböző válfajai kiemelt szerephez jutnak".
Megjegyzések T. Szabó Csaba, Erdély és a globális történelem perspektívái című szövegéhez
Nem szükséges a különösebben alapos jártasság az erdélyi történeti témákban ahhoz, hogy feltűnjön a két meghatározó nemzeti történetírás (ti. a magyar és a román) narratíváit egyesítő, konszenzuális szemlélet szinte teljes hiánya. Oly mértékben éles a választóvonal, hogy ha egy külföldi látogatónak külön-külön felvázolják a két nézőpontot, valószínűleg hajlamos lesz azt hinni, hogy két különböző, és egymástól kulturálisan is nagyon eltérő terület történetéről van szó. Ehhez iskoláskorunk óta annyira hozzászoktunk, hogy jóformán fel sem tűnik, sőt természetesnek érezzük, ami nem is áll távol a valóságtól, hisz ez így van rendjén a nemzeti történetírás belső logikája szerint. Persze mindezt olyan formában ültetjük gyakorlatba, hogy saját nemzeti narratívánk a helyes, a túloldalé pedig hazug propaganda. Ugyanakkor ezeknek a narratíváknak van egy sajátos dinamikája, egy jól meghatározott mederben ugyan, de szinte állandóan mozgásban vannak, nem statikusak, bár néha ezt a látszatot keltik.
Ha egy egyszerű képletben próbálnánk megfogalmazni ezt a jelenséget, akkor azt mondhatnánk, hogy a nemzeti történetírás elsősorban az adott állam nemzeti programjának van alárendelve, a szakmaiság és a kritikai hozzáállás általában másodlagos. Gondoljunk csak nemrég a fennállásának 150. évfordulóját ünneplő Román Tudományos Akadémia mottójára, mely ezt az elvet kiterjesztette a tudományok teljes spektrumára: „Academia Română: 150 de ani în serviciul națiunii române.” („A Román Tudományos Akadémia: 150 éve a román nemzet szolgálatában”). A tudomány tehát a nemzetépítés eszköze (érvényes ez magyar oldalon is), ezen belül pedig a történelemtudomány különböző válfajai kiemelt szerephez jutnak. Ezt azért is fontos leszögezni, mert a nagyközönség zöme kizárólag ezzel a fajta történetírással találkozik az iskolában és a közmédiában, és ez határozza meg történelmi tudatát.
De egyelőre térjünk vissza az előző gondolathoz: miért érezzük természetesnek, sőt kizárólagosnak a nemzeti történelemszemléletek párhuzamos, gyakran egymással szembenálló létét? Először is abból a tényből kéne kiindulni, hogy Kelet-Közép-Európában számottevő, független történetírás nemigen létezik, ebből kifolyólag az alternatív szemléletek aligha érvényesülhetnek. Nem az „ideológiamentes”, „objektív”, kizárólag szakmai alapú történelmi diskurzusra gondolok, hisz ez máshol sem létezik, és jó eséllyel nem is fog soha.
„Független történetírás” alatt a központi irányítástól független, külön iskolákba ‒ általában egyetemek vagy kutatóintézetek köré ‒ szervezett, saját koncepcióval dolgozó műhelyek létezését értem. Ezek hatása a történelmi diskurzusra ideális esetben jelentős, a téziseik beszivárognak az iskolatankönyvekbe, a közszolgálati televízióba, rádióba, feltűnnek a tömegtájékoztatás különféle eszközeiben, egyszóval eljutnak a nagyközönséghez és befolyásolják a kollektív történelemfelfogást.
Kelet-Közép-Európát nem egy öngyarmatosító reflexből emeltem ki, hanem abból a megfontolásból, hogy ugyan léteznek itt is olyan műhelyek ‒ főleg egyetemeken és kutatóintézetekben ‒ melyek nem elégszenek meg a nemzeti történetírás skatulyájával, ezek hatása a nagyközönségre azonban nem mondható számottevőnek. A különbség talán az, hogy egyes nyugat-európai országokban, gyakran a több százéves múltú egyetemeken kialakuló tudományos fórumok rég lerázták az állam irányszabását.
Itt egy újabb kérdésbe ütközünk: vajon ez egy szerves fejlődésnek az eredménye, vagyis a történelmi lemaradásunknak egy újabb tünete, vagy máshol kereshetjük a magyarázatot? Pár sorral följebb utaltam a nemzetállami ideológia és történetírás szoros kapcsolatára, illetve arra, hogy az állam instrumentálisan használja a történelmi diskurzust nemzetépítési célból, ez a diskurzus pedig aszerint változik, hogy éppen melyek a nemzetépítés aktuális kihívásai. A kelet-közép-európai országoknak nem kell ilyen kihívásokért szomszédba menni, gondoljunk Jugoszláviára, Ukrajnára, a baltikumi orosz kisebbség, a macedóniai albán kisebbségre, és persze a kárpát-medencei magyar kisebbségek köré felépített etnikai feszültségekre. A listát lehetne folytatni. Továbbá fel lehet hozni az illető országok relatív fiatalságát, a létrejöttük zavaros körülményeit és ebből adódóan a határaik képlékenységét.
Románia esetében a nemzeti történetírás legfőbb célja az első világháborút követően létrejött ország egységének a konszolidációja. A hivatalos történetírás irányát a Tudományos Akadémia határozza meg, az újabb és újabb kiadásokban megjelent többkötetes akadémiai traktátushoz igazodnak többnyire az iskolai tankönyvek is. Mindeközben a légkört a „veszélyben a haza” hangulat határozza meg, bár szerencsére korántsem olyan mértékben, mint a rendszerváltást követő évtizedben.
Ezzel szemben a nyugat-európai államok, bár bőven kivették a részüket az időnként véres etnikai és társadalmi konfliktusokból (lásd a 68-as megmozdulások, az Észak-Ír konfliktus, a baszk függetlenségi törekvések, az algériaiak lázadása Franciaországban majd annak vérbefojtása, stb.), olyan szinten nem fenyegette sem a szétesés, sem a külső katonai intervenció (értsd: invázió) mint a fiatal, alig pár évtizedes kelet-közép-európai államokat. Talán ezzel magyarázható, hogy az utóbbi félszázad során jelentős mértékben lazítottak a történelmi diskurzus alakulásának az ellenőrzésén, jóformán törölve azt a nemzetállami politikai arzenálból, így a társadalomtudományok hatására (elsősorban a kulturális antropológia és a szociológia) létrejöttek új történelemtudományi szemléleteket, melyek jobbára át is vették a hagyományos nemzeti történelem szerepét. Ebben a folyamatban jelentős szerepe volt a brit és francia gyarmatbirodalmak felbomlásának, ugyanis ezek létezése alatt a gyarmatosító hatalmak kulturális felsőbbrendűségét és civilizációs küldetését szükséges volt egy erre alkalmas történelmi diskurzussal is alátámasztani.
Érdekes módon az utóbbi évek során a migrációs válság és a globális terrorveszély jelentősen felerősítette a nemzeti revizionista hullámot a történettudományokban, a római Britanniáról szóló filmecske- és a Mary Beard elleni agresszív fellépés ezzel magyarázható. Az amúgy is megromlott közhangulatra korábban rátett egy jókora lapáttal az utálatdiskurzusban és erőszakban rendkívül gazdag Brexit-kampány és persze a "nagytestvér" USA-ban Trump megválasztása. Jellemző a jelenlegi általános szellemi zűrzavarra, hogy az animáció kritikusai a PC kultúra és az ún. „kulturális marxizmus” (bármit is jelentsen ez) újabb megnyilvánulását látják a produkcióban, holott inkább arról van szó, hogy nem azt a standard képet kapták a római múltról, amit az iskolában tanultak annak idején, és amihez hozzá vannak szokva, és amely ráadásul a szigetországban szerves része az angol lakosság nemzeti identitásának. Ugyanakkor folyamatosan azt látjuk, hogy a római múltról felhalmozott friss ismeretek egyre távolabb sodornak attól a hagyományos antikvitás-képtől, amit részben az újkori gyarmatbirodalmak kölcsönös analógiájára építettek fel a múltszázadok neves német, francia és brit klasszicistái. Az olykor túlzásokba eső poszt-koloniális dekonstrukció nem lehet zökkenőmentes a jelenlegi revizionista fellángolás kontextusában. Nem tudni pontosan, hogy hova vezet ez az ellenreakció, de nehéz elképzelni, hogy visszafordítaná a már évtizedek óta tartó trendet.
Romániára visszatérve: pár bukaresti történészt leszámítva (pl. Lucian Boia és Marius Diaconescu) alig akad a szakmán belül, aki egy újfajta narratíva kidolgozásáért nyilvánosan is kiállna. A helyzetet tovább tarkítja az elmúlt években újjászülető „dákológus” protokronista irány (az első fénykorát a 70-es‒80-as években élte) mely kitűnő alkalmat nyújtott a hagyományos „dákó-román” narratívák védelmében történő erélyes fellépésekre.
Summa summarum, egy globális, egységesítő, nemzeti törésvonalakat áthidaló globális perspektíva kialakulásának első számú feltétele a nemzettörténeti narratívaalkotás politikai tétjének megszűnése. Ehhez azonban nem kevesebb kell, mint egy teljesen új nemzetközi helyzet kialakulása (lásd pl. az Európai Unió szorosabbra vonásának az elbaltázott kísérletét). Mindazonáltal építkezni lehet és kell is helyi szinten, ennek azonban a legfontosabb része egy olyan kritikus tömeg létrehozása a szakmán belül mely nyíltan felvállalja az új perspektíva propagálását.
Petruț Dávid
Előzmény: Transindex.ro, 2017. aug. 15.
Erdély és a globális történelem perspektívái
T. Szabó Csaba / Transindex.ro

Miért emilyen Románia? - a román „másmilyenség” sajátosságai
Mostanában a román politika és akadémiai diskurzus lépten-nyomon Románia kivételes jellegéről beszél, folytatva ezáltal az 1930-as évek óta folyamatossá lett nacionalista mantrát. Ez alól sajnos még Lucian Boia, a mítoszromboló román történész sem kivétel.
Vintilă Mihăilescu az egyik legnépszerűbb román szociológus, politológus aki kiváló kutatóként egyben az amerikai „public intellectual” azaz közértelmiség (közíró) szerepét is nagy sikerrel gyakorolja. Az ő gondozásában és szerkesztésében jelent meg idén az a 18 írást (könyvrecenziót, esszét, tanulmányt) tartalmazó kötet, amely Lucian Boia, a román történetírás "ügyeletes mítoszrombolójának" „Miért más Románia? 2013-ban megjelent kötetére ad vaskos választ (Vintilă Mihăilescu (szerk.), De ce este România astfel? Avatarurile exceptionalismului românesc, Iași, 2017).
Tényleg kivételes Románia?
Az excepcionalizmus jelenségéről A „Miért emilyen Románia?” kérdés frappánsan forgatja meg Boia nagy botrányt és közvitát kavart felvetését. A dekonstruktivista történész magyar nyelvre is lefordított nagyesszéjében azzal érvel, hogy Románia történelme során végig más utakat járt, a környező országok és Európa többi részéhez képest lemaradva, elkésve taktikázott és rohant az elment vonat után. Boia olyan Románia képet fest le munkájában, amely egy komplexusos, önbizalomhiányban szenvedő népléleknek aligha kedvez, sőt, tovább növeli a kollektív mentalitás szindrómáit. Vintilă Mihăilescu szerint, ezzel a nagyesszéjével Boia nem eltávolodik a hagyományos, nacionalista román történetírástól (amely mottó már a védjegyévé vált), hanem beáll a sorba és Románia kivételességéről, másmilyenségéről beszélve nem lesz jobb, mint a dákopátiát, nemzeti felsőbbrendűséget és a mindennél dicsőbb román történelmet hirdető kollégái. Mihăilescu ezt a jelenséget – egy ország, egy nemzet, nép, etnikum – másmilyenségét, kivételes jellegét hirdető eszmerendszert (excepcionalizmus) egy rég létező, az Egyesült Államok történetírásában már a XIX. század elején létrejött folyamatra vezeti vissza (American exceptionalism), amely gyökeret vert Közép-Kelet Európa kis nemzetei körében is.
Ebbe, a másmilyenség, egyedülállóság és kivételesség jegyeit hirdető eszmerendszerbe illeszkedik be a román történetírás római-latin, majd dák eredetmítosza, de ide sorolhatjuk bátran a magyar turanizmus történetét is. Ezek, mint tudjuk, nemegyszer összeesküvés-elméletekké és pszeudo-történeti mítoszokká avanzsálódnak és a románokból Japánt hódító dákok, a magyarokból szíriuszi földönkívüliek lesznek. Boia „Miért más Románia?” kötetére nemcsak Vintilă Mihăilescu irt egyébként válaszkötetet: megtették ezt már 2015-ben Voicu Bogdan és szociológus szerzőtársai is (Este România altfel? Societatea și sociologia...încotro?, Szeben, 2015). –
A Mihăilescu szerkesztette kötet első része rövid recenziókat közöl Boia 2013-as botrányt keltett kötetéről. A recenziók döntő többsége bíráló, azzal érvelnek, hogy Boia kliséket használva általánosít és sarkít amely tudománytalan módszertan miatt válhat kötetében Románia oly kivételessé, másmilyenné. Daniel Dăianu például Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff közgazdászok 2009-es kötetét hozza fel példaként, akik bebizonyították, hogy a gazdasági válság valójában nem igazán „egyedülálló” jelenség, hanem sokkal komplexebb és ismétlődő folyamat, melynek legfeljebb bizonyos szereplői másmilyenek vagy egyedülállóak (C. Reinhart- K. Rogoff, This Time Is Different: Eight Centuries of Financial Folly, New York, 2009). Ezek a példák jó iránymutatók a nacionalizmusok és közép-kelet európai történelem-képek másmilyenségének lerombolására is. Vintilă Mihăilescu ugyan birálja tehát Boia álszent mítoszrombolását, ám maga is – igaz, Boiánál sokkal tudományosabb eszközökkel – mítoszt-rombol: leépíti a román másmilyenség mítoszát.
A kötetben több esettanulmányt is találunk, amely a Boia-féle román másmilyenség néhány példáját veszi részletes elemzés alá és bizonyítja be, hogy valójában Románia nem radikálisan más, mint szomszédai vagy bizonyos tekintetben, Európa többi társadalma. Valentin Naumescu például Románia uniós integrációját veszi górcső alá és hasonlítja össze a környező országok narratíváival és gazdasági helyzetével 1990 és 2007 között. Octavian Groza tanulmányában Románia földrajzi „másmilyenségét” és kartográfiai lemaradását elemzi és a román térképtörténeten keresztül érvel arról, miért alakult ki a románok körében ez a nagyfokú „másmilyenség” érzet Európa többi részéhez képest.
Kivételesen jó tanulmány a kötetben Vintilă Mihăilescu és Mirel Bănică irása a Román Ortodox Egyház és a romániai szekularizáció és deszekularizáció viszonyáról. A bukaresti falumúzeum volt igazgatója – aki meglepően ellentétes nézeteket vall a mostani aligazgató, Mihai Gheorghiuhoz képest – a román falusi világ lassú eltűnésével és felszámolódásával magyarázza az ortodox egyház fokozatos gyengülését, amely a Colectiv tragédia idején kirobbant botrány óta fénysebességgel veszíti el híveit. Míg tíz évvel ezelőtt a román lakosság több, mint 80%-a tartotta hiteles intézménynek a BOR-t (Román Ortodox Egyház), addig 2016-ban már csak 58%-a a lakosságnak bízik az egyházban, mint intézményben. Ennek ellenére, a románság döntő többsége mélyen vallásos és istenhívő, 41%-uk pedig babonás és magán viseli a tradicionális, népi vallásosság jegyeit is. Az ortodox egyház, mint a román másmilyenség és kivételesség egyik fő hirdetője és népszerűsítője történelmi múltja miatt karolta fel ezt a narratívát, amellyel kitűnni akart a katolicizmus és a többi ortdox-keleti vallás mögül és ugyanakkor, a románság önvédelmi mechanizmusait így monopolizálta a nehéz időkben, többek között a kommunizmus idején is, amikor szövetséget kötött a diktátorral. Az egyházat megtépázó botrányok egész sora – a Colectiv tragédia idején tett elfogadhatatlan kijelentéseik, a pedofíliával vádolt papok esete vagy a Népmegváltás Katedrálisának csillagászati költségei – kiábrándították az embereket az egyházból, mint intézményből és ezzel a román másmilyenség egyik legfőbb faktora is meggyengült. A szekularizáció, mint társadalmi jelenség tehát felgyorsult, ám ez sajnos nem jár egyelőre kéz a kézben a szekularizussal, azaz egyház és politika szétválasztásával. Mi több, a Koalició a Családért és több, ehhez hasonló konzervativ mozgalmak felerősitették a deszekuarizáció folyamatát is.
Mihăilescu egy másik írásában a román paraszt excepcionalizmusának mitoszáról is ír. Sajnálatosnak tartja, hogy úgy a román parasztságot lejárató és arról negatívan értekező munkák, mint a parasztságot felmagasztaló, a románság eszenciájaként és a román identitás hordozójaként leíró narratívák elferdítik a valóságot és csak azt eredményezik, hogy a tízmilliós román parasztságot a politika elhanyagolja és nem válhat valódi, részletes elemzés és politikai, gazdasági vagy szociológiai programterv főszereplőjévé.
Emanuel Copilaș tanulmányában Boia könyvének azt a fejezetét darabolja fel, amely a Ceaușescu érát elemzi. Boia szerint az 1968 utáni „Aranykor” nacionál-kommunista narrativája sajátos, egyedülálló jelenség volt Európában és ez tette Romániát olyanná, amilyen – mássá, másmilyenné. Copilaș szerint ez sarkítás és csak részelemeiben igaz, hisz a nacionalizmusnak és excepcionalizmusnak ugyanilyen formáját és egyházzal karöltve fejlődő jelenségét látjuk a Szovjetúnióban és annak tagállamaiban is. A szerző ugyanakkor rámutatott arra is, hogy a Ceaușescu korszak történetírásának jellemzői gyakorlatilag törés nélkül folytatódnak mai napig akadémiai körökben és a politikában is nagyon sokszor. Copilaș azt is kiemelte, hogy míg a kommunizmus korát joggal, sokan elítélik, addig a tranzíció korszakát (1990-2004) sokan felmagasztalják, ami szerinte indokolatlan.
Cătălin Augustin Stoica az 1990 utáni román kapitalizmus sajátosságait elemzi és hasonlóan kollégáihoz, ő is arra a következetesre jut, hogy bár néhány aspektusában sajátos utat jár Románia a Közép-Kelet európai régióban, alapstruktúráiban nem más, mint a többi ország ezen a vidéken.
Mihăilescu kötete kiválóan végigvezeti, hogyan alakult ki a románság másmilyenségének, egyedülállóságának mítosza az elmúlt 1,5 évszázadban és hogyan él ez tovább még a mítoszrombolónak ismert történészek munkáiban is. A neves szociológus persze nem akarja Románia helyzetét leegyszerűsíteni, „globalizálni”: a tanulmányok jól mutatják, hogy nagyon sok sajátossága van persze a régió történetének, gazdaságának, de ezek még nem teszik Romániát egyedülállóvá. Ugyanez elmondható persze a magyarok másmilyenség-mítoszáról is: attól, hogy nyelvileg ugyan kakukktojások vagyunk és a IX. század óta szakadatlanul keressük utunkat Kelet és Nyugat között, a Koppány-István féle kettészakad mentalitású nép szindrómája még nem teszi a magyarokat feltétlenül egyedülállóvá Európában.
A Mihăilescu-féle munkák fontosságát felesleges lenne agyondicsérni, hisz a kiváló írások magukért beszélnek, csak el kellene olvasni legalább ugyanannyi embernek, ahányan elolvasták Boia könyvét. Csakhogy míg Boia vagy Ioan Aurel Pop sztártörténészek nagyközönségnek szánt munkáit tízezrek olvassák, addig a Mihăilescu -féle munkák legfeljebb néhány száz, talán néhány ezer emberhez jutnak el, így hatásuk minden bizonnyal elenyészőbb sajnos ami miatt a Renan-féle másfél évszázados megállapítás a nemzeti mítoszok és pszeudo-történelmek fontosságáról sajnos, tovább él és virágzik Romániában 2017-ben is. És igy lesz ez, 2018-ban is.
T. Szabó Csaba
(a szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa) Transindex.ro

Lucian Boia: Nem kötelezhetjük a magyarokat, hogy örvendjenek Trianonnak!
Lucian Boia román történész szerint nem lehet arra kötelezni a magyarokat, hogy örvendjenek a trianoni döntésnek. A mítoszromboló könyveiről híres román történész annak kapcsán adott hosszú interjút a News.ro hírportálnak, hogy a múlt hét végén mutatták be Az 1918-as nagy egyesülés körül – Nemzetek, határok, kisebbségek (În jurul Marii Uniri de la 1918. Națiuni, frontiere, minorități) című könyvét.
A történész természetesnek tartotta, hogy míg Románia az Erdéllyel való egyesülés centenáriumának a megünneplésére készül, a magyarok szomorúan emlékeznek vissza a történelem eme szakaszára. „Mit akarunk? Kötelezzük őket arra, hogy örvendjenek Trianonnak? Ez abszurdum. Természetes, hogy nekik nem tetszik Trianon. Magyarország sokat veszített, többet, mint amennyit abban az esetben veszített volna, ha megegyezéses alapon lehetett volna megrajzolni az új határokat. Legyőzött ország volt, és a dolgok így alakultak. Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk arra, hogy románokként örvendjünk 1918 december elsejének, ugyanakkor meg is értsük a magyarokat, hogy számukra, bárhol is éljenek, nem örömforrás Trianon” – jelentette ki Lucian Boia.
A történész hozzátette: ebből az ellentétből az az egyedüli kiút, hogy ha egyik nép is, másik is a múltjáról beszélve a jelenre és a jövőre koncentrál. Lucian Boia nem tartotta valószínűnek, hogy a közeljövőben román–magyar történelemkönyv szülessék. Úgy vélte: a románok és a magyarok nézetkülönbsége nehezebben rendezhető, mint korábban a németeké és a franciáké. Ezt azzal magyarázta, hogy míg a németek és a franciák történelmi, kulturális és civilizációs szempontból egyenrangúaknak érezték magukat, a románok és magyarok viszonylatában ez nem áll fenn.
„A románok fölött évszázadokon át uralkodtak a magyarok, most pedig a magyarok érzik román uralom alatt magukat. Ezek olyan frusztrációk, amelyek nehezebben gyógyulnak. (...) De nekünk is, a magyaroknak is és minden európainak a jövő a tét, nem a múlt” – jelentette ki.
Lucian Boia úgy vélte, a román történetírásnak le kellene mondania arról, hogy az ország mai állapotát visszavetíti a múltba, és az ókori dákok, vagy az 16. és 17. század fordulóján uralkodó, rövid időre Moldvát és Erdélyt is hatalma alá hajtó Mihály havasalföldi vajda példájával próbálja igazolni Erdély birtoklásának a jogosságát. Úgy vélte, erre megfelelő bizonyíték az, hogy Nagy-Románia léte tartósnak bizonyult. Míg a vele egy időben megalkotott Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlott, Románia egyben maradt.
A könyve kapcsán a történész a Mediafax hírügynökségnek is nyilatkozott. Úgy vélte, fennáll annak a kockázata, hogy a nagy román egyesülés centenáriuma a megújító kutatások serkentése helyett csupán egyes közhelyek újbóli kinyilatkoztatására korlátozódjék.
Lucian Boia bukaresti történész az elmúlt 22 évben 34 könyvet írt, amelyek némelyike igazi kasszasikernek számított Romániában. Könyvei egy részét angolra, franciára és németre is lefordították, magyarul a Történelem és mítosz a román köztudatban, a Miért más Románia? és a Románia elrománosítása jelent meg. Könyvei sikere ellenére Lucian Boia továbbra is különcnek számít a román történetírásban. MTI; itthon.ma/erdelyorszag

Vehemencia és mítoszrombolás
A minap egyik kormánypárti képviselő állásfoglalást tett közzé, amelyben arra emlékeztet, hogy Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam, nem régiók alkotják, mint más európai országokat. Az állásfoglalás tulajdonképpen az egyik magyar képviselőnek a közösségi oldalán megjelent nyilatkozatára volt válasz, amelyben a katalán függetlenedési kísérletre érkezett reakciók kapcsán azt a következtetést vonta le, hogy Európa nem támogatja ugyan az elszakadást, de az autonómiát igen, és a kisebbségek ügyét a nemzetállamoknak kell rendezniük. Megoldásnak az autonómiát nevezte, amire a romániai magyarság száz éve vár.
A PSD-s képviselő ettől borult ki, vehemensen tiltakozott, és olyan kijelentéseket tett, amelyeket a szomorú emlékű diktátor, ha felébredne, bizonyára kitörő örömmel fogadna. A képviselő szerint ugyanis székelyek nem léteznek, amint Székelyföld sem. Romániában csak különböző etnikumú román állampolgárok élnek, és nem kellene az RMDSZ-nek „mesterséges feszültséget szítania”.
Sajnos nem egyedi esetről van szó, ez csak egy epizód a szinte menetrendszerűen fel-fellángoló magyarellenes megnyilvánulások sorozatában.
Sokatmondó az is, hogy azt az RMDSZ által javasolt törvénytervezetet, amely lehetővé tenné a magyarlakta települések, valamint a megyei önkormányzatok és intézmények számára, hogy ünnepségeket szervezzenek március 15-én, és ezek költségét az általuk kezelt költségvetésből fedezzék, illetve kérésre ezen a napon szabadnapot kaphassanak a magyar alkalmazottak, kedden a felsőház közigazgatási szakbizottsága másodjára is elutasította. Annak ellenére, hogy amikor a kormánypártnak szüksége volt az RMDSZ támogatására saját kormányfője menesztéséhez, ugyanaz a szakbizottság elfogadásra javasolta.
A kormány is „mossa kezeit”. Múlt heti véleményezésében úgy értékelte, az RMDSZ tervezete „pontosításra szorul”, ugyanakkor alkotmányossági aggályt is kifejezett, mert szerinte sérülhet a jogegyenlőség, ha egyes román állampolgárok etnikai alapon részesülnek munkaszüneti napban. Ezért bízta a parlamentre a döntést.
Szerencsére, ha ritkán is, de akad higgadt, kiegyensúlyozott vélemény. Jó példa erre Lucian Boia történész, a „mítoszromboló”, aki szerint nem lehet kötelezni a magyarokat, hogy örvendjenek a trianoni döntésnek, hiszen a magyarok számára szomorú időszak volt. Érthető, hogy miközben Románia az egyesülés centenáriumának megünneplésére készül, a magyarok nem tudnak velük együtt örülni. Boia szerint az lenne az egyedüli kiút, ha a két nemzet a múltjáról beszélve a jelenre és a jövőre koncentrálna. Hiszen a jövő a tét, nem a múlt.
Disszonáns felhang, és heves nacionalista hullámokat kavar az egyre hangosabb, pátosszal teli „hazafias” keblekben. De érdemes lenne megszívlelni. Mózes Edith / Népújság (Marosvásárhely)

Politikamisztika és jelenvalóság
Miközben a kisebbségellenes politikai és médiamegnyilvánulások felmérhetetlen károkat okoznak a magyar–román együttélést rendezni kívánó törekvéseknek, legalább annyira kiismerhetetlen a „hatótávolságuk” azoknak a felvilágosító sugaraknak, amelyek forrása a kölcsönös megértés és tisztelet.
Nyilván utóbbiak nagyon ritkák, és alig-alig észrevehetően pislákolnak a pusztító villámcsapások vakító fényéhez képest, ám valahogy mégis utat törnek maguknak.
Lucian Boia a román történetírás sötét bugyrai fölé emelkedve már régen kivívta magának a szakmában a nemkívánatos különc szerepét, de a „kollégái” hiába küzdenek az általa képviselt új irányvonal ellen: történészberkekben eladási csúcsokat dönt mítoszromboló kiadványaival. Kritikusai többek között azt róják fel neki, hogy anno a Kommunista Párt tagja volt, és morálisan gyanús körülmények között járhatta be a nagyvilágot. És persze támadói azt is hangoztatják, hogy nem jó ortodox, azaz nem jó román, ugyanis olasz származású anyja révén római katolikus nevelésben részesült.
Az immár több tucat kiadványt megjelentető, 73 éves történész legutóbbi könyve Az 1918-as nagy egyesülés körül – Nemzetek, határok, kisebbségek címet kapta, egy interjúban pedig kitér a magyarság érzéseire is. „Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk arra, hogy románokként örvendjünk 1918. december elsejének, ugyanakkor meg is értsük a magyarokat, hogy számukra, bárhol is éljenek, nem örömforrás Trianon” – fogalmaz Lucian Boia. Aki természetesen számunkra evidens dolgokról beszél, ám a mai, vadnacionalista politikusok és gyűlöletbeszédből élő médiabetyárok által fenntartott ellenséges közhangulatban rendkívül üdítően hat még a nyilvánvaló kimondása is.
Mert hiába a politikai együttműködések és paktumok: semmi jót nem várhatunk egy olyan kormányzó többségtől, amelynek tagjai – hogy csak az elmúlt napokban történteket idézzük fel – még azt is tagadják, hogy léteznek székelyek, vagy még egy jelképes gesztust sem hajlandók tenni azzal, hogy támogatják március 15. hivatalos ünneppé nyilvánítását. Bizton állíthatjuk: ezek az emberek és az őket megválasztók nem olvasnak Lucian Boiát, nem akarnak megérteni és tisztelni minket. Ők azok, akik számára élhetőbb a hazug mítoszok világa, mint a romániai valóság, és bizonyára még sokáig ők lesznek többségben. Mi annyit tudunk tenni, hogy a velük való kilátástalan küzdelem közepette egyre több energiát fordítunk a Boiához hasonló források felkutatására, népszerűsítésére és kiaknázására. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Közös erdélyi dialektust a román és magyar monológok helyett – konferencia Nagyváradon
A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek a nagyváradi polgármesteri hivatal dísztermében tartott pénteki konferencia román és magyar előadói, a közelgő centenáriumi eseményekben rejlő veszélyeket és lehetőségeket is elemezve.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület által szervezett konferencia résztvevői elsősorban arra a kérdésre keresték a választ, hogy Erdély és Románia egyesülésének a küszöbönálló centenáriuma esélyt vagy veszélyt jelent-e a román-magyar kapcsolatokban. Megnyitóbeszédében Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke a párbeszéd fontosságát hangsúlyozva arra figyelmeztetett, jelenleg Romániában és Erdélyben párhuzamos román és magyar monológok zajlanak. Szerinte a mesterségesen gerjesztett romániai magyarellenességgel szemben a megbékélést és a párbeszéd lehetőségét kell keresni, s e célokat szolgálja a jelenlegi konferencia is.
„Meg kell tanulnunk a közös erdélyi dialektust, mert ez az egyedüli lehetőségünk a jövő építésére” – jelentette ki Tőkés László, aki bemutatta a magyar és angol nyelven már korábban is megjelent, idéntől románul is elérhető, Erdély – Európa tündérkertje című kiadványt. A Bálványosi Intézet gondozásában megjelent ismeretterjesztő könyv bemutatja Erdély rövid történetét, valamint gazdagon illusztrálva ismerteti a térség történelmi régióit és ezek kulturális sokszínűségét.
„Kiadványunkra a romániai modernizáció egyfajta előtanulmányként is tekinthetünk. E modernizáció lényege, hogy az európai regionalizmus szellemében, Románia közigazgatási felosztását a történelmi régióknak megfelelően kellene újragondolni, ennek részeként pedig elkerülhetetlen, hogy a székelyföldi és a partiumi autonómiatörekvésekről is beszéljünk. Mindez nem lehet tabutéma többé, erre hívja fel figyelmet mai találkozónk is, s aki mégis elzárkózik az ez irányú párbeszédtől, az nem tesz mást, mint szőnyeg alá söpör egy kétségtelenül létező problémát” – hangoztatta Tőkés. Tőkés László: a két népnek – múltjáról beszélve – a jelenre és a jövőre koncentrálnia
Lucian Boia történész gondolatait idézve az EMNT elnöke kijelentette: míg a románság a december 1-jei egyesülést ünnepli, addig az erdélyi magyarság szomorúan emlékezik a történelmi múltra. E meglévő ellentét egyedüli feloldása az lehet, ha a két nép – múltjáról beszélve – a jelenre és a jövőre koncentrál. „Megértésre, toleranciára és empátiára van szükségünk. A centenáriumhoz közeledve nem szabad provokálnunk a románságot, hanem a jövőépítés útjára kell lépnünk” – zárta beszédét Tőkés.
Köszöntötte a megjelenteket Florin Birta, Nagyvárad alpolgármestere is, aki elmondta: a jövő évi centenáriumi eseményeket Nagyváradon 100 új beruházási projekttel kívánják megünnepelni, melyek közül 20-at a nagyváradi lakosok jelölhetnek ki. „Hidak, utak és közintézmények felújítását tervezzük, mely beruházásokat az itt élő románok és magyarok egyaránt fontosnak érezhetnek. A város vezetőiként hisszük, hogy a centenáriumi események Nagyváradon nem konfliktusforrásként, hanem az együttműködés példáiként lesznek jelen életünkben” – jelentette ki Florin Birta.
Gabriel Andreescu politológus, egyetemi tanár felszólalásában elmondta: nincs olyan érdek, mely egymás ellen kívánná fordítani az erdélyi románokat és magyarokat, a meglevő dialógus pedig minden további nélkül fenntartható, ha a határok és a kisebbségi jogok stabilak.
„A kisebbségi jogok európai követelmények, és úgy kell őket betartani, ahogyan azt a kisebbségben élő népek megfogalmazzák. Én úgy hiszem, hogy amit a székely kisebbség kér, az alapvető joggá kellene váljon. A román társadalom veszélyként kezeli az autonómiatörekvéseket, noha e megközelítés teljességgel irracionális. Ideje lebontanunk a történelmi kliséket, és egy valódi demokráciában kell élnünk” – jelentette ki Gabriel Andreescu.
Dan Mașca, a Szabad Emberek Pártjának (POL) elnöke elmondta: az erdélyi románok és magyarok csak akkor lehetnek sikeresek, ha együtt, összefogva dolgoznak közös szülőföldjük felemelkedéséért. „Az év minden napján egymásra vagyunk utalva. Épp ezért nem a centenáriumban rejlő veszélyekről kell beszélnünk, hanem sokkal inkább arról a lehetőségről, hogy közösen írjuk történelmünket” – mondta a pártelnök, majd hozzátette: bár napjainkban kevés lehetőség adódik a valódi párbeszédre, a legfontosabb mégis az, hogy románok, magyarok és szászok szabadon élhessenek együtt, s úgy alakítsák sorsukat, hogy arra az elkövetkező generációk is büszkék lehessenek.
„Erdély Románia Svájca lehetett volna, most mégis utolsók vagyunk az oktatás, a gazdasági fejlődés, vagy épp az egészségügy tekintetében. Ennek legfőbb oka, hogy nincs kellő szabadságunk ahhoz, hogy a megfelelő képviselőket a megfelelő tisztségekhez juttassuk" – jelentette ki Dan Mașca. Hasonló szellemben szólalt fel Sabin Gherman kolozsvári televíziós újságíró, az „Elegem van Romániából” röpirat szerzője. Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek nem hozzák létre azt a közös pártot, amely a tartomány autonómiájáért lép fel. „Ha nem tesszük le egy olyan párt alapjait, amelyben románok, magyarok és németek ott vagyunk együtt, és amely a három erdélyi hivatalos nyelvet felvállalja, soha nem fogunk győzni” – vélte Sabin Gherman.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke felhívta a figyelmet: míg a romániai magyar diákok átfogóan tanulmányozzák a román nyelvet, kultúrát és történelmet, a román nemzetiségű diákoknak nem adatott meg a lehetőség, hogy megismerkedjenek a magyar nyelvvel és kultúrával, noha ez jelentősen hozzájárulna a magyarsággal szembeni tolerancia kialakulásához.
„Nyugodtan kijelenthetjük: 100 évvel a román egyesülés után mi, magyarok nem érezzük biztonságban magunkat Romániában. Az erdélyi német kisebbség eltűnése is azt bizonyítja, hogy kultúránk folyamatos veszélynek van kitéve.
Azon kell dolgoznunk – románok és magyarok közösen –, hogy országunkat egy biztonságos és mindenki számára élhető hellyé tegyük. Az Erdély és Bukarest közötti viszony soha nem volt problémamentes, a túlzott központosítás és a költségvetési pénzek elosztásának módja pedig arra enged következtetni, hogy a román főváros gyarmatként kezel minket" – jelentette ki a néppárt elnöke, aki szerint egy román—magyar—német együttműködés a teljes közösség felemelkedését eredményezheti.
Szilágyi szerint a románságnak tiszteletben kell tartania, hogy a magyarok nem tudnak ünnepelni a centenáriumi megemlékezések közben, de képesek tiszteletben tartani a románság ünnepét. Krónika (Kolozsvár)