A mi 20. századunk
Korunk, 2010. április
"Egy hosszú és/vagy rövid – esetleg akár keresztbe metszett – századról szól a lapszám, amelyet az olvasó a kezében tart: a magyarság 20. századáról, amely – nemzetünk tekintetében egyértelműen – az ismétlődő kényszerhelyzetek és gyakorta beszűkülő mozgásterek okán szinte állandósult törések és többnyire egymást tagadó, folytonos újrakezdések időszakaként is körülírható" – olvasható a Kovács Kiss Gyöngy által jegyzett bevezetőben. A lapszám tematikus tömbjét öt neves magyarországi szerző tanulmányai alkotják: Romsics Ignác, aki a koordinációs és szerkesztési munkába is bekapcsolódott, a huszadik századi magyar politikai rendszereket vizsgálja, Gyáni Gábor a század társadalmait, Tomka Béla a gazdasági élet alakulását elemzi írásában. Pritz Pál tanulmányának témája a 20. századi magyar külpolitika, míg Szarka Lászlóé a kisebbségi helyzetben élő Kárpát-medencei magyarság.
A lapszámban az olvasó találkozik Karácsonyi Zsolt és Vaszilij Bogdanov verseivel, illetve a rovatokban – többek között – K. Horváth Zsolt, Ungvári Zrínyi Ildikó, Balázs Imre József, Kemecsi Lajos, Borsodi L. László írásaival. A grafikai anyag Tettamanti Béla budapesti képzőművész munkája.
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföldi jelképektől végzetes versekig (Mentor kiadói est a könyvtárban)
Erdély – tény és fikció címmel tart író-olvasó találkozót a  marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó csütörtökön 18 órától Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A szerzők közül jelen lesz Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Sebestyén Mihály történész, író, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár nyugalmazott igazgatója és Bogdán László költő, író, publicista, a Háromszék főmunkatársa. Beszélgetőtársuk Káli Király István író, a Mentor Könyvkiadó vezetője. Házigazda: Szonda Szabolcs könyvtárigazgató. Négy könyvet mutatnak be, de a  rendezvényen a Mentor Kiadó további kötetei is kedvezményesen megvásárolhatók.
A bemutatott kötetek:
* Pál-Antal Sándor: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek (2014). A hiánypótló, összefoglaló kézikönyv a székelyföldi pecséthasználatot mutatja be. Részletesen tárgyalja a székely „nemzet”, a székely székek, városok, községek helyhatósági, intézményi, egyházi, iskolai, céhes és ipartestületi pecsétjeit. Nyomon követi a fontosabb intézmények pecséthasználati gyakorlatát, azok bevezetésének és használatának folyamatát a kezdetektől 1918-ig, az impériumváltásig, külön figyelve a pecséteken megjelenő jelképekre. Pál-Antal Sándor 850 pecsétet mutat be képileg és közli azok leírását.
* Sebestyén Mihály: Időtár IV. – Marosvásárhely történeti kronológiája, 1945–1989 (2014). Az 1945-tel kezdődő nagy változások és nagy csalódások korát követi nyomon az összeállítás abban a formában, ahogyan az olvasó, a felhasználó megszokhatta az előző három kötetben. Marosvásárhelynek a jelzett 45 évéről szóló, teljességre törekvő feltárása érdekfeszítő olvasmány. * Vaszilij Bogdanov (Bogdán László): A végzet kirakós játékai (versek, 2013). Bogdán László sziporkázó fantáziájára, de egyben tényismeretére is vall az a csodálatra méltó változatosság, ahogyan egy 20. század eleji orosz költő tudatából, érzelemvilágából kiszólva ábrázolja mindazt, ami egy időben az orosz korszellemre és Európa nyitottabb világára is jellemző. * Váradi B. László: Emlős-viselkedéstani jegyzetek (2013). Az 1946-ban született, idén elhunyt szerző novellái látszólag állattörténetek, ám leginkább az állatokra vadászó vagy az állatokat védelmező emberek kerülnek előtérbe. Az a típusú próza ez, amely a világ és az ember harcában a világ pártján áll, mert a világot tartja az ember édes hazájának.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tény és fikció (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Kezd hagyománnyá válni a marosvásárhelyi Mentor Kiadó író-olvasó találkozója ilyenkor, karácsony előtt – nyitotta meg Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója a Gábor Áron Teremben tartott Erdély – tény és fikció című rendezvényt. Káli Király István, a kiadó igazgatója sikeres sorozataikról beszélt, majd két-két történelmi munkát és szépirodalmi kötetet mutattak be.
Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja idén megjelent Történelmi szimbólumaink – Székelyföldi pecsétek című munkáját Spielmann Mihály – írói nevén Sebestyén Mihály – történész, író, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár nyugalmazott igazgatója méltatta. A kötetben feldolgozott 850 pecsétről a könyv szaklektora, Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus tartott vetített képes előadást. A szerző elmondta, pecséttani kutatásainak szintézisét tette le az asztalra.
A Sebestyén Mihály által összeállított Időtár című sorozat legfrissebb, Marosvásárhely történeti kronológiája 1945–1989 című,  negyedik kötetét  Pál-Antal Sándor méltatta. Elmondta, a szerző a teljességre törekedett, ám az csak akkor következhet be, ha majd a titkosított iratok is kutathatóvá válnak. Sebestyén Mihály értékelésében Marosvásárhely elveszítette személyiségét, vonzereje a nullára csökkent, az emberek elvándoroltak vagy belső emigrációba vonultak. Az egykori székely kisváros, majd közép-erdélyi nagyváros mára inkább románul beszélő várossá vált, a magyar városlakók száműzik magukat a központból.
A tények után következett az áttérés a fikcióba. Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő, publicista Vaszilij Bogdanov néven írt A végzet kirakós játékai című verseskötetéről Káli Király István elmondta, ebben csúcsosodik ki Bogdán László Bogdán László­sága. A költő elmondta, igazából csak a Kovács András Ferenc által kitalált orosz név alatt tudta megírni biografikus ciklusát. A nemrég elhunyt Váradi B. László Emlős-viselkedéstani jegyzetek című novelláskötetét Bogdán László ismertette.
Madarasi István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnepi könyvhét erdélyi szemmel
A Romániai Magyar Könyves Céh (RMKC) 21. alkalommal vett részt a Budapesti Ünnepi Könyvhéten, ahol az idén öt sátorban kínálták az erdélyi írott kultúrát. Az eseményt Káli Király István, az RMKC elnöke értékelte szerkesztőségünknek.
Az erdélyi magyar könyvkiadóknak ott kell lenniük a budapesti könyvvásáron, kapcsolatokat kell ápolniuk, folyamatosan képviselniük a romániai magyar kultúrát, még akkor is, ha csak a tudatos vásárlók és kultúrafogyasztók érdeklődnek irántunk – fogalmazta meg Káli Király István annak a lényegét, hogy miért járnak évek óta – egyetlen egy alkalmat sem hagyva ki – a könyvvásárokra, a tavaszi nemzetközire és a júniusi Ünnepi Könyvhétre.
Az idén az egyik sátorban a kolozsvári kiadók termékei voltak kaphatók, egy másikban a marosvásárhelyi és csíkszeredai, a harmadikban az Irodalmi Jelen, a negyedikben a Guttenberg és Pallas Akadémia, valamint a sepsiszentgyörgyi Kulturális Központ és a háromszéki kiadók képviseltették magukat az ötödik sátorban. Általában az ünnepi könyvhéten megérte részt venni, mert 20-30 százalékkal nagyobb szokott lenni a forgalom, mint például az áprilisi Nemzetközi Könyvfesztiválon. Ezúttal a látogatottsága volt összehasonlíthatatlanul kisebb az Ünnepi Könyvhétnek az előző évekhez képest. „Meglepő volt, hogy például szombaton, amikor más alkalmakkor tele a tér, most éppen csak lézengtek az emberek. A forgalom is fele volt annak, ami 2013-ban és hatvan százaléka annak, ami 2014-ben. Volt olyan két-három óra, ami úgy telt el, hogy egyetlen könyvet sem adtunk el” – vázolta a sajátos helyzetet Káli.
Az erdélyi könyveknek van egy adott célközönsége, egy tábora, amely keresi az erdélyi kiadványokat, érdeklődik az újdonságok iránt, adott témában keresgél. „Akik nem tudatosan jöttek erdélyi könyvet vásárolni, azok felnéztek, látták, hogy erdélyi, és tovább haladtak” – fogalmazott az RMKC elnöke, aki azt tartotta elkeserítőnek, hogy a tényleges vásárlóknak alig a 20 százaléka volt 35 év alatti, tehát inkább a közép- és idősebb korúak érdeklődtek az írott kultúra iránt. Akik az erdélyi könyvekbe lapoztak bele, vagy azokból vásároltak, bár az eladó nem kérdezhet rá, mert nem illik, nagy részük szokta jelezni a kommunikáció valamely eszközével, hogy kötődik Erdélyhez, vagy mert valamelyik őse innen ered, vagy mert van valamilyen kapcsolata, tehát mindenképpen van erdélyi kötődése – tudtuk meg Káli Király Istvántól.
A múlt heti budapesti Ünnepi Könyvhéten a romániai magyar könyvkiadók standjain a legnépszerűbb kiadványnak a Pro Print által napvilágot látott Gergely Éva Erdélyi ízek című szakácskönyve bizonyult, valamint a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent Tófalvi Zoltán: Erdély – pergőtüzben című kötete. Viszonylag jól fogyott Dimény Lóránt Ha elhal című új novellás kötete is, amely a Lector kiadónál jelent meg, illetve Fodor Sándor Fülöpke beszámolói és a Wass Albert által sajtó alá rendezett Erdélyi mondák. A marosvásárhelyiek standjánál Tófalvi Zoltán, Ady András és Dimény Lóránt dedikált. A Mentor Könyvek Kiadó erre az alkalomra három új könyvvel készült: Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg, Tófalvi Zoltán: Erdély – pergőtűzben, Ady András: Pygmalion – léleknapló című kötetekkel.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Új kulturális folyóirata van Szatmárnémetinek
A Szatmár Megyei Tanács és az Identitas Alapítvány támogatásával jelenik meg a Sugárút.
Szombaton mutatták be Szatmár megye új, magyar nyelvű kulturális folyóiratát, a Sugárutat. Szatmárnak szüksége van egy magyar nyelvű kulturális folyóiratra, és meg is érdemli azt - vallják a kiadvány készítői. Ez egyébként a már megszűnt Szatmári Magyar Hírlap ingyenes kulturális mellékletének, a Szamosnak a szellemi örököse lett. A szerkesztők - azaz a szatmári kulturális műhely tagjai - is többségében olyan személyiségek, akik állandó szerzői voltak a Szamosnak.
A negyedévente megjelenő kiadvány felelős szerkesztője és az irodalomtörténet rovat vezetője Végh Balázs Béla. Jánk Károly irányítja a szépirodalom és műfordítás, Kereskényi Sándor a kritika, Muhi Sándor pedig a képzőművészeti rovatot. Szőcs Péter Levente a történelem-rovat vezetője, Veres István olvasószerkesztőként, Végh Balázs pedig tördelőszerkesztőként működik közre a folyóirat létrejöttében.
Az első lapszámban Demény Péter, Láng Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Vaszilij Bogdanov, Antal Balázs, Nagy Zsuka, Vida Gábor, Markó Béla, Kántor Lajos, Bertha Zoltán, Végh Balázs Béla, Józsa T. István, Muhi Sándor, Megyeri Tamás Róbert, Pál Judit, Németh Péter, Szőcs Péter Levente, Hajdu Tibor, Jeszenszky Géza, Szarka László és Elek György írásai olvashatók.
A Sugárút bemutatóján szóba került, hogy a tartalmas és értékes írásokat tartalmazó kiadvány terjesztésére kell az elkövetkezőkben nagyobb figyelmet fordítani, hogy az minél szélesebb körhöz eljuthasson, nem csak a megyében, hanem az országban és Magyarország területén is. szatmar.ro

Alkalmi versek, időszerű prózák (Bogdán László kettős könyvbemutatója)
Egyszerre megjelent verses- és prózakötetét mutatta be tegnap Bogdán László, a Háromszék főmunkatársa – rendhagyó helyen, rendhagyó időpontban, rendhagyó módon. A kettős könyvbemutató helyszínéül ugyanis a Sugás vendéglőbeli törzsasztalát választotta déli egy órakor, és könyveit – ő, aki az évtizedek során számtalan könyv bemutatását vállalta – maga ismertette.
A szűk körű könyvbemutatón felvezetőben Kopacz Attila a Tinta Kiadó képviseletében elmondta, a Ha mégis visszamennék verses- és Az önpusztítás módozatai prózakötet a kiadónak a sepsiszentgyörgyi szerzők műveit megjelentető elkötelezettsége révén kerülhet az olvasó kezébe. Utalva a nemrég véget ért Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra, hozzátette, a könyvterjesztés jobb megoldásán dolgozik, és ismertette azt is, hogy közelebbről a kiadó által megjelentetett könyvek elektronikus változatban is megvásárolhatóak lesznek.
A Ha mégis visszamennék kötet „alkalmi” verseket tartalmaz – mondta el Bogdán László. Az utóbbi években ugyanis Vaszilij Bogdanov „költőtársa” verseit „fordította” leginkább, de közben saját néven is írt verseket – olyan témájúakat, amelyek azt a hiányt pótolják, amelyek az orosz költő maszkjában nem tűnnek fel. És hogy pesszimista kicsengésűek lennének versei? Egyik olvasója felvetésére azt válaszolta: az irónia távol tartja a pesszimizmust. Az önpusztítás módozatai negyven év prózaköteteiből és kötetekben meg nem jelent írásaiból készült válogatás, összegyűjtésüket és kiadásukat többek közt az indokolja, hogy most időszerűbbek, mint mikor írta őket, mondta Bogdán László, hozzátéve: mindenik elbeszélésben – mint egész életében is – arra keresi a választ: mi a valóság tulajdonképpen.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A valóság keresése
Törzsasztalnál, saját kezűleg
Szűk, mondhatni baráti körben és rendhagyó módon a Sugás vendéglőbeli törzsasztalánál saját maga mutatta be Az önpusztítás módozatai címet viselő próza- és Ha mégis visszamennék című verskötetét Bogdán László péntek délben Sepsiszentgyörgyön.
A szerzőtől megtudhattuk, hogy az elmúlt időszakban azért nem adott ki a saját neve alatt versesköteteket, mert Vaszilij Bogdanov nevű, méltatlanul mellőzött, majd elfelejtett orosz költőtársa műveinek a fordításával volt elfoglalva. Hébe-hóba azért ő maga is írogatott egy-egy költeményt, azonban a most megjelent kötetben túlnyomórészt azok találhatók, melyek az eddigiekből valamilyen oknál fogva kimaradtak.
Kiderült továbbá, hogy a prózakötet negyven év termésének zömében már megjelent alkotásait tartalmazza, de olyanok is akadnak közöttük, melyek még nem láttak nyomdafestéket. Közös jellemzőjük viszont, hogy ma talán – sajnos – időszerűbbek, mint a megírásuk pillanatában, ahogy erre az 1989-ben született címadó alkotás Bogdán által történt felolvasása közben mi magunk is rádöbbenhettünk. Van közöttük novella, átirat és esszé, viszont műfajuktól függetlenül mindenik arra keresi a választ, hogy tulajdonképpen mi a valóság, és egyáltalán miként írható le.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A promenád átfestett padjai
Beszélgetés Bogdán László költő-íróval a végső látomásról
szülővárosa, élettere, Sepsiszentgyörgy egyre inkább képzeletbelivé válik benne. Egyébként is mindig máshol szeretett volna lenni, bárhová is érkezett. Bogdán Lászlót arról is kérdeztem, milyen viszonyban van Vaszilij Bogdanovval.
– Milyen Sepsiszentgyörgy él önben? A fiatalban, a sikeres költőben-íróban, a mai Bogdán Lászlóban? – Sokat kerestem erre választ, ennek megfelelően sokat is írtam róla. Ahogy telik az idő, egyre erősödik bennem egy képzeletbeli Szentgyörgy képe. Ez a város nyilvánvalóan már nem a kamaszkoromé, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol bármennyire is bornírt és félnótás volt a városlakók nagy része, mégiscsak érződött valami otthonosság. Megnőtt, már nem az a patriarchális kisváros, amely az én fiatalkoromban volt.
– Ez sima nosztalgia, vagy egyszerűen ma is a régi várost szereti?
– Kérdéses, hogy szeretem-e, vagy én is háborúban állok vele, mint Csiki László barátom, aki írt is egy Háborúk című vallomást. Tény, hogy fiatalkorom regényeinek színtere Sepsiszentgyörgy, azóta viszont elköltöztem erről a promenádról. Más vidékre, más vizekre.
– Miért? Átfestették a promenád padjait?
– Úgy éreztem, hogy már az 1981-ben elkezdett, 1989-ben befejezett Promenád című regénytrilógiám, később pedig azok a részei is – Az agitátorok éjszaka és A szoros délben –, amelyek a nyolcvanas években nem jelenthettek meg, részben már elmennek más terepre. A kilenc történet részben Bukarestben játszódik, a Fekete-tenger partján egy hajón. Részben pedig egy álomvilágban, ami azt a kérdést is felveti, hogy milyen mértékben volt reális az a város, amiről én írok. Létezett-e egyáltalán, vagy csak bennem volt meg? De ezek a kérdések már nem foglalkoztatnak. A kilencvenes években írt, Az ördög Háromszéken című regényemmel bizonyos mértékig még a Promenád világát folytatom, de már másként, előtérbe kerülnek a mellékszereplők, főként Hutera Béla, egyik visszatérő hősöm. Az ő élettörténete folytatódott a Drakula egyik fejezetében, de ezekben épp csak feldereng Szentgyörgy.
– Soha nem tartott tőle, hogy egyszer csak szembejön az utcán Hutera Béla vagy másik hőse?
– Nem, mivel bármennyire is életszerűnek tűnő történetek szereplői, ezek a történések fikciók. Mi a fikció, és mi az élet? – mostanában ez kezdett foglalkoztatni. Igaza lehet a vak argentin látnoknak, miszerint a valóság tulajdonképpen illúzió. Viszont azt is jelezte, hogy amit egyszer leírt egy könyvben, bármikor valóságossá is válhat. Ezekkel nem szabad játszani, és mégis játszunk, mert rá vagyunk szorulva.
– Fiatalkorában ön is rászorult erre a veszélyes játékra?
– Én akkoriban nem írtam, hanem olyan emberek között éltem, akik vagy írtak, mint Csiki László, vagy verseket mondtak, titokban, mint Visky Árpád. Ültünk egyszer nála, és megkérdezték tőlem: te is írsz? Persze, mondtam, majd hazamentem, és kínomban megírtam az első úgynevezett versemet, a Halotti beszédet. Aztán írtam egy elbeszélést Talán az ördög címmel, amelyet elküldtem az Ifjúmunkásnak, s azzal felfedeztek. Az Igaz Szóban Székely János költő-szerkesztő A selejt lázadása címmel írt egy amerikai beatköltőket elutasító pamfletet az akkoriban megjelent Üvöltés című antológia kapcsán. Ugyanakkor közölte névtelenül egy jobb sorsra érdemes szentgyörgyi fiatalember versét, ez volt a Halotti beszéd. Az írás és a névtelenül megjelentetett vers nagy visszhangot váltott ki, reagált rá Gál Ernő, Sütő András, Szilágyi Domokos és Lázár László is, nevetségesnek tartva, hogy 1967-ben egy szentgyörgyi fiatalt tesz felelőssé Amerika állapotáért. Ennek következtében kiutaltak viszont a versért egy 200 lejes honoráriumot, épp sorkatona voltam, a pénzből meghívtam az egész szakaszt. Ez volt az első nagy írói sikerem, a botrány pedig arra is jó volt, hogy így kapcsolatba kerültem az említett írókkal.
– Újságírói utazgatásokkal és íróasztal melletti munkával, no meg a Sugás, majd a Kripta vendéglő értelmiségi törzsasztalánál teltek a következő évek. Milyen volt az akkori Románia-képe? – Dali Sándor főszerkesztő 1971-ben egyéves bukaresti fejtágítóra küldött, akkor ismerkedtem meg a főváros kulturális életével, tele hatalmas egyéniségekkel, akiket a kommunista hatalom már igyekezett kiszorítani az országból. Megismerkedtem a nagy román írók műveivel, a székely falvak világa mellett ekkor kezdett érdekelni a Balkán is, ez a furcsa, jellegzetes katyvasz, amelybe mi, magyarok úgy csöppentünk bele, mint légy a tejbe. Ám miközben a két világ párhuzamosan kezdett hatni rám, már egyikben sem éreztem magam igazán otthon.
– Volt, ahol mégis otthonosan érezte magát?
– Útközben. Ha elmentem, visszavágytam, ha itthon voltam, máshol szerettem volna lenni, sehol nem volt otthonosság-érzésem. Utazni akartam, meg akartam ismerni a világot. Igazából nem is törekedtem arra, hogy valahol megállapodjam. Szerencsére, teszem hozzá. Azért is írok, hogy valahová eljussak végre. Az egyik Vaszilij Bogdanov-versben kérdésként fogalmaztam meg: a végső látomásig. Ha van ilyen. Amint lehetett, nekiindultam a világnak, de nemcsak Bécs irányába, egy ösztöndíjjal több hetet töltöttem például Oroszországban. Aztán egy társasággal hajóztam az Adrián, régi vágyam volt hajóról nézni a csillagokat, mint hajdanán a rómaiak, mint egyik kedvenc íróm, Marcus Aurelius. 1990 után azt folytattam, amit korábban elkezdtem, a regényeim immár sminkeletlenül jelenhettek meg. Egyre bonyolultabb lett azonban minden, jöttek meglévő művek átiratai, majd a szerepek, először a Csáth Géza-ciklusban, majd Az erdélyi Madonnában, aztán a Ricardo Reisben, aki Pesoa egyik alakmása. Végül pedig jött Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc „találmánya”, aki Asztrov doktor, a kitalált költő, KAF orosz alakmása verseit írva az egyiket nekem, Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta. 2007-től kezdtem írni a Vaszilij Bogdanov-verseket, négy könyv már megjelent.
– Egyfajta mágikus realizmus bontakozik ki ennek a „rekonstruált” költőnek az életművében?
– Miért ne? Mindig is a kiszolgáltatottságról akartam írni, az autentikus létezés esélyei érdekeltek, és úgy éreztem, arról a kiszolgáltatottságról, amelyben a huszadik század költői voltak, mégiscsak egy orosz-szovjet költő jelmezében tudok leginkább írni. Előbb megalkottam Bogdanov életrajzát – fiatalkorában Párizsban élt, 1925-ben hazatért, és rázárult a Szovjetunió kriptafedele –, majd a biografikus verseit, ami azt jelenti, hogy a versei levezethetők az életrajzából. Egész jó viszonyban vagyunk egymással, időnként az az érzésem, hogy ténylegesen él, vele álmodom. Tíz éve betölti a mindennapjaimat.
– Az 1990-et megelőző időkben írt regényei hőseinek nagy részét különösebb zökkenő nélkül átköltöztethette az új világba. Ennyire a jövőbe látott?
– Nem, a kommunista időkben úgy éreztem, hogy amúgy is az íróasztal fiókjának írok, s ezért kikapcsoltam az öncenzúrát. A cenzúra meg, gondoltam, amúgy is azért van, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kivágja. A Helyszínkeresések forgatáshoz című regényemmel például a magam ámokfutó, dilettáns módján Bukarestben elkezdtem keresni valamit, s a mai szent napig azt folytatom. A négy, hősök és helyszínek megidézése tekintetében részben összefüggő regénnyel – Az ördög Háromszéken, Drakula megjelenik, Bűbájosok és Hutera Béla utolsó utazása – azonban lezártam annak a világnak a megidézését. A Tatjánával, a Ricardo Reisszel és Vaszilij Bogdanovval másik korszak kezdődött, amikor kiléptem a világba. A Tatjána-trilógiában ugyan rengeteg erdélyi részlet van, de egy hajón játszódik, és esetenként már nem lehet tudni, hogy elképzeli-e a szerző, vagy játszanak vele a földönkívüli halhatatlanok.
– Reálisnak tartja a saját életét?
– Egyáltalán nem, ezen sokat gondolkoztam. Ha a hetvenes években elmegyek az országból, minden bizonnyal meg sem születik az irodalmi életművem, vagy egészen más lesz. A regényeimben amúgy alig van önéletrajziság, annál több van viszont a verseimben. A költő mindig magáról ír.
– Nemrég jelent meg a Ha mégis visszamennék című verseskötete. Ki? Hová?
– Oda, a hetvenes évekbe. A kötet részben olyan verseket tartalmaz, amelyek még nem jelentek meg a saját könyveimben, részben olyanok, amelyeket Bogdanov írása közben írtam, főleg felkérésre. Az Álarcosbál című záróciklust viszont direkt ide írtam, abban végigmegyek az alakmásaimon. – És a többiek, a kortársak, az erdélyi magyar irodalom merre tart?
– Egészen 2012-ig, nyugdíjazásomig írtam a céhnek lektori véleményeket. Az utolsóban egyszerre írhattam Márton Evelin, Potozky László és Hercza Mikola köteteiről, meg is jegyeztem: ritkán volt olyan éve az irodalmunknak, amikor három ilyen tehetség egyszerre jelentkezett. Előbbi kettő azóta ezt igazolta is, de meggyőződésem, hogy Mikola is fogja. A „régebbiek” közül nagyon szeretem KAF, Fekete Vince, Lövétei Lázár László verseit, Orbán János Dénest, Sántha Attilát, László Noémit. A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy minden elapad, vége lesz az erdélyi irodalomnak. És nem lett vége.
Csinta Samu
Bogdán László
Költő, író, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Sepsiszentgyörgyön született 1948. március 8-án. Iskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, érettségi után segédraktárnok, állategészségügyi munkás, keramikus, nevelő, művelődési aktivista, majd 1969-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt. Első verse az Ifjúmunkásban jelent meg. 1987-től A Hét című bukaresti hetilapnál dolgozott. Az 1990-es évektől a Háromszék napilapban politikai, kulturális és művelődéspolitikai cikkeket közöl. VERSESKÖTETEI: Matiné (1972), Ingaévek (1984), Az erdélyi kertmozi (1995), Átiratok múzeuma (1998), Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi Madonna (2004), P. a ketrecben (2004), Fogolyvadászat (2005), A démon női alakot ölt (2006), Szindbád a taligán (2007), Felröppenő flamingó (2009), Ricardo Reis Tahitin (2009), Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból (2012), Vaszilij Bogdanov: A végzet kirakós játékai (2013), Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg (2014), Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (2015), Ha mégis visszamennék (2016). PRÓZA: Helyszínkeresések forgatáshoz (1978), Címeremben két hattyú (1980), Luca-napi időjóslások (derűs ufós történet, 1985), Promenád, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1989), A késdobáló, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1991), Eltűnés, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1994), Agitátorok éjszaka (1996), Az ördög Háromszéken (1997), A szoros délben (2002), Drakula megjelenik (2002), Hol vagytok, ti régi játszótársak (2003), Bűbájosok (2005), Hutera Béla utolsó utazása (2007), Tatjána (A kintrekedtek I., 2008), A polinéziai útvesztő (2009), A vörös körben (A kintrekedtek II., 2010), A két boldog fénygombolyag (A kintrekedtek III., 2011). Elbeszéléskötetek: Játék, mozgó tükrökkel (1983), A bőrönd elföldelése (1986), Szentgyörgyi Demokritus (1999), Ház a kopár hegyen (2000), Öt korsó sör a Golgotában (válogatott elbeszélések, 2000), A felesleges utazás (2008), Az önpusztítás módozatai (2016), MŰFORDÍTÁS – Petre Stoica: Nyulak és évszakok (versfordítások, 1978). DÍJAK, ELISMERÉSEK: Látó-nívódíj (1992, 1998), Füst Milán-díj (1993), MÚRE-nívódíj (1995), Déry Tibor-jutalom (1999), Arany János-jutalom (2000), Márai Sándor-díj (2008), József Attila-díj (2010), a Román Írószövetség prózadíja (2000, 2010).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)