Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. augusztus 25.
Jubileumi templombúcsú Torontálkeresztesen
Jubileumi templombúcsút tartottak 2016. augusztus 20-án Torontálkereszetesen, ahol kerek száz esztendővel ezelőtt szentelték fel a falu római katolikus templomát. A magyarság első szent királyának az ünnepén, aki a falunak védőszentje, 1916-ban szentelték fel a torontálkeresztesi római katolikus templomot. Az első világháború kitörésével, a falu férfilakosságának a nagy részét a frontra vitték, de mégis az itthonmAradottak közel két év alatt, ft. Ranko Lajos módosi esperes kezdeményezésére, Isten dicsőségére és Isten általi szeretetből felépítették a templomot, mely a falu minden fontos eseményének a tanúja, hisz itt keresztelkedtek, esküdtek, és harangjai szóltak az eltávozókért is. Amikor száz évvel ezelőtt a templom felépült, közel ezer magyar nemzetiségű római katolikus élt Torontálkeresztesen, manapság sajnos negyedére csökkent a számuk.
A szombati ünnepi szentmisén részt vettek e templom egykori plébánosai, ft. Kóbor György kanonok és ft.Turi László nagypréprost, akik ünnepi beszédükben visszaemlékeztek az itt töltött évekre, és megköszönték a helybeli híveknek az akkori segítséget. Ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, Temesvári józsefvárosi plébános ünnepi szentbeszéde során elmondta, hogy minden templom egy kőbe vésett prédikáció, amely szavak nélkül is mesél a múltról, majd visszaemlékezett Boldog Bogdánffy Szilárdra, aki ebben a faluban töltötte gyerekkorát.
Ft. Heinrich József esperes köszönetet mondott a szép ünnepért a közel százötven résztvevőnek és mindenkinek, aki valami módon részt vesz a százéves templom életében. Külön megköszönte a három önkéntes hölgynek áldozatos munkájukat, akik nap mint nap gondozzák a templomot, ünnepekre virágokkal feldiszitik, és a jubileumi templombúcsúra is méltóképpen előkészítették az Isten házát.
Molnár Géza tudósítása
Nyugati Jelen (Arad)
Jubileumi templombúcsút tartottak 2016. augusztus 20-án Torontálkereszetesen, ahol kerek száz esztendővel ezelőtt szentelték fel a falu római katolikus templomát. A magyarság első szent királyának az ünnepén, aki a falunak védőszentje, 1916-ban szentelték fel a torontálkeresztesi római katolikus templomot. Az első világháború kitörésével, a falu férfilakosságának a nagy részét a frontra vitték, de mégis az itthonmAradottak közel két év alatt, ft. Ranko Lajos módosi esperes kezdeményezésére, Isten dicsőségére és Isten általi szeretetből felépítették a templomot, mely a falu minden fontos eseményének a tanúja, hisz itt keresztelkedtek, esküdtek, és harangjai szóltak az eltávozókért is. Amikor száz évvel ezelőtt a templom felépült, közel ezer magyar nemzetiségű római katolikus élt Torontálkeresztesen, manapság sajnos negyedére csökkent a számuk.
A szombati ünnepi szentmisén részt vettek e templom egykori plébánosai, ft. Kóbor György kanonok és ft.Turi László nagypréprost, akik ünnepi beszédükben visszaemlékeztek az itt töltött évekre, és megköszönték a helybeli híveknek az akkori segítséget. Ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, Temesvári józsefvárosi plébános ünnepi szentbeszéde során elmondta, hogy minden templom egy kőbe vésett prédikáció, amely szavak nélkül is mesél a múltról, majd visszaemlékezett Boldog Bogdánffy Szilárdra, aki ebben a faluban töltötte gyerekkorát.
Ft. Heinrich József esperes köszönetet mondott a szép ünnepért a közel százötven résztvevőnek és mindenkinek, aki valami módon részt vesz a százéves templom életében. Külön megköszönte a három önkéntes hölgynek áldozatos munkájukat, akik nap mint nap gondozzák a templomot, ünnepekre virágokkal feldiszitik, és a jubileumi templombúcsúra is méltóképpen előkészítették az Isten házát.
Molnár Géza tudósítása
Nyugati Jelen (Arad)
2016. szeptember 10.
„A hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – Pacha Ágoston püspök és társai Bukaresti pere
Segélykiáltás
„Nagy vatikáni kémpernek” nevezte el a kommunista propaganda azt a koholt vádakon alapuló eljárást, amelyet hatvanöt évvel ezelőtt kezdett tárgyalni a Bukaresti katonai törvényszék. A romániai katolikus főpapok és társaik ellen hozott ítéleteket 1997-ig nem érvénytelenítették, sőt a hivatalos propaganda továbbra is bűnösségüket hirdette.
Ha ezt felolvassuk, főtisztelendőségedet azonnal letartóztatják – fordult a nyolcvanesztendős Pacha Ágoston Temesvári püspökhöz 1950. június 4-én, Szentháromság vasárnapján az egyik kanonok közvetlenül a szertartás előtt a sekrestyében. A püspök talán érezte, hogy utoljára mond ünnepi misét a székesegyházban.
– Nem baj – felelte. – Akkor is föl kell olvasni. Vállalom minden sorát.
A Vatikán által jóváhagyott szöveg a romániai katolikus egyházat ért atrocitások ellen tiltakozott; az evangélium után három nyelven – magyarul, németül és románul – ismertették a hívekkel. A római katolikus püspökök között ő volt a rangidős, s tegyük hozzá, az egyedüli, akit még megtűrt a román állam hivatalában. Márton Áront 1949 júniusában a Securitate csellel fogságba ejtette, majd két évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A Bukaresti érsek, Alexandru Cisar állami nyomásra lemondott, Scheffler János szatmár–Nagyváradi püspököt pedig másfél héttel korábban a körösbányai ferences kolostorba internálták. (A közelmúltban boldoggá avatott Scheffler püspök 1952-ben a hírhedt jilavai börtön föld alatti – megsemmisítő – részlegében halt mártírhalált.)
Feszült csönd keletkezett, a hívek megdöbbentek a nyilatkozat kendőzetlen őszinteségétől: „Öreg püspök atyátok lelkiismereti kötelességének tartja, hogy katolikus anyaszentegyházunk súlyos óráiban hozzátok szóljon. Noha az állam már nem ismer el tényleges püspöknek, mégis meg kell ezt tennem több püspöktársam nevében is, akik valamennyien már nincsenek személyes szabadságuk birtokában: hadd lássátok tisztán egyházunk helyzetét, melyért nem minket terhel a felelősség.” Aznap este a Vatikáni Rádió is nyilvánosságra hozta a segélykiáltásnak beillő szöveget.
A romániai – a protestánsokat, a görögkatolikusokat, kisebb részben a pravoszlávokat is érintő – egyházüldözés Mihály király 1947. december 30-i lemondatása, a népköztársaság kikiáltása után, a kiteljesedő bolsevik hatalomátvétel hatására fokozatosan erősödött, olyannyira, hogy idővel a vallásgyakorlás alapjait fenyegette. 1948 nyarán államosították a felekezeti iskolákat, majd Bukarest felmondta a Vatikánnal kötött, az egyház autonómiáját garantáló 1927-es konkordátumot. A Gyulafehérvárit és a Bukarestit nem számítva az összes katolikus püspökséget felszámolták, egy kivételével pedig bezárták a papnevelő intézeteket. Az államilag megszüntetett egyházmegyék püspökeit lemondásra szólították fel, ám ennek a főpapok vonakodtak eleget tenni. Elkobozták a vallásoktatást szolgáló épületeket, a kántor- és tanítói lakásokat, elvették az 1921-es romániai földreform által meghagyott, az önfenntartást biztosító birtokokat, sőt 1950-ben az egyházi anyakönyvi nyilvántartások beszolgáltatását is elrendelték.
A kultuszminisztérium közben megíratta az egyházakkal a működési szabályzatukat – akkori szóhasználattal statútumukat –, amelyet meghátráló jellege miatt a reformátusok és az unitáriusok esetében rögtön el is fogadtak. (A protestáns felekezeteket együttműködési készségüket látva a katolikushoz képest valamelyest kevésbé üldözték. A megígért kivételezések azonban elmAradtak: történelmi hírű kollégiumaikat elvették, sőt 1952-ben 12 református lelkészt és egy teológiai professzort bírósági ítélet nélkül kényszermunkára hurcoltak a Duna–Fekete-tenger-csatornához.)
A katolikusok benyújtott működési szabályzatát az állam három pont kivételével visszautasította, és a későbbi tárgyalások sem vezettek eredményre.
Az egyre nehezebb körülmények között a püspökök tisztában voltak helyzetükkel, készültek a letartóztatásra. Hogy a hatalom senkit ne ültethessen a helyükre, 1948-tól kezdve – legtöbbször a területenkívüliséget élvező és ezért biztonságosnak tartott Bukaresti nunciatúra kápolnájában – új, titkos püspököket szenteltek fel. Emellett az egyházmegyét távollétükben irányító, szintén titkos ordináriusokat neveztek ki, akik utóbb a gyónási titkok terhe mellett fedték fel kilétüket a plébánosok előtt, s adtak nekik utasításokat. (Az ordináriusok nagy részét a konspiráció ellenére előbb-utóbb letartóztatták, feltehetően papi ügynökök jelentése alapján.)
Másfél hónappal a Temesvári nyilatkozat felolvasását követően O’Hara vatikáni nunciust kiutasították Romániából, az utolsó szabadlábon lévő püspököt, Pacha Ágostont pedig július 19-én letartóztatták, előbb Temesváron, majd Bukarestben őrizték, ám bíróság elé – a nagy vatikáni kémpernek titulált monstre eljárás elsőrendű vádlottjaként – csupán 1951-ben állították. Ekkor már sorozatban zajlottak az autodaféra emlékeztető tárgyalások a főpapok ellen. A szomszédos Magyarországon a nyár elején kezdődött Grősz József kalocsai érsek „ügyében” a koholt per, július–augusztusban pedig Bukarestben rendezték meg Márton Áron és „összeesküvő társai” – köztük a kommunista Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének – bírósági tárgyalását.
Alig hangzott el a Gyulafehérvári püspök ellen hozott ítélet, a Bukaresti katonai törvényszék máris belevágott a „nagy vatikáni kémperbe”. A vádlottak padján kilenc, többnyire egyházi személy ült – köztük az elsőrendű terhelt, Pacha Ágoston. A vádakban – némi malíciával azt is mondhatnánk, fantáziátlanul – szinte a korabeli egyházellenes kirakatperek összes kliséjét felvonultatták. A Romániai Magyar Szó korabeli beszámolója szerint a bíróság előtt „a papi palásttal álcázott összeesküvők és hazaárulók maguk tesznek tanúvallomást arról, hogy a Vatikán, az amerikai imperializmusnak ez a kémügynöksége legfőbb feladatának nem az egyház és nem a hívek szolgálatát jelölte meg, hanem a kémtevékenységet”.
A nyilvánosság számára be kellett bizonyítani azt is, hogy a reakciós papok – akiknek „a hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – erkölcsileg züllött, korrupt emberek voltak, akiket tetteik méltatlanná tettek főpapi feladataikra is. Például „Pacha dollárért tartott miséket, és saját bevallása szerint akkor kapta meg püspöki kinevezését, amikor 1923-ban a vatikáni kémközpont szolgálatába lépett. A püspöki süveg a kémkedés díja volt.” Az emberélet kioltásának szándéka sem állt messze tőlük, hiszen, mint a Szabad Nép megjegyzi, „céljuk a rendszer megdöntése mellett a Román Népköztársaság vezetőinek és a Román Munkáspárt aktivistáinak meggyilkolása volt”. A nácikkal való cimborálás vádját (a sváb Pacha „tisztelgő látogatást tett Hitlernél”) különös tény támasztotta alá: Pacha Ágoston ugyanis 1934 februárjában valóban járt a német kancellárnál. Merényi-Metzger Gábor történész szerint azért, hogy szóvá tegye: nemzetiszocialista ágensek a hatalomátvétel óta egyre hangosabban uszítják a Bánságban élő svábokat az egyház ellen. Mint a tárgyaláson tett vallomásából kitűnik, és ez egészen más fénytörésben mutatja a Hitlerrel való beszélgetést, a látogatáshoz engedélyt kért a berlini nunciustól, és egyeztette vele mondandóját is.
Egy hét elég volt az eljárás befejezéséhez; az ügy konstruálóinak cinizmusát jól mutatják a szeptember 17-én kihirdetett bírósági döntések. A 81 esztendős Pacha Ágoston 18 évi nehéz börtönt kapott, az utódjává és helyettesévé tett Boros Béla titkos püspököt életfogytiglani kényszermunkára, Schubert József titkos Bukaresti segédpüspököt életfogytiglani nehéz börtönre, Gatti Kelemen olasz állampolgárságú ferences szerzetest 15 évi nehéz börtönre, Waltner József püspöki irodaigazgatót 15 évi, Héber János püspöki titkárt pedig 12 évi kényszermunkára ítélték.
Az eljárás célja – túl a megfélemlítésen, a lefogottak és általában a Vatikán és a főpapok lejáratásán, a katolikus hierarchia megsemmisítésén – a Rómatól elszakított és ezért a kommunista államnak teljesen alárendelődő „nemzeti katolikus egyház” létrehozása volt. Hasonló törekvések a többi szocialista országban – köztük Magyarországon – is megfigyelhetők; az ambiciózus és merész elképzelés megvalósítása azonban csupán egyetlen helyen, a Kínai Népköztársaságban járt sikerrel.
Első lépésként a minden szándék ellenére is meglehetősen sovány békepapi mozgalmat hozták létre félig-meddig erőszakkal Marosvásárhelyen – a megalakult Katolikus Akcióbizottság tagjait a pápa válaszul azonnal kiközösítette. Az Erdélyben egyetlen, államilag is elismert Gyulafehérvári püspökség irányítására pedig Márton Áron távollétében, kommunista sugallatra, Adorján Károly kanonok, káptalani helynök puccsszerűen és persze törvénytelenül életre hívta az Egyházmegyei Tanács időközi bizottságát, és a tanács nevében megkezdte az együttműködésre hajlandó papok kulcspozícióba helyezését. (Az egyházmegye vezetésében korábban szerepet játszó tanácsot Márton Áron közvetlenül a lefogása előtt feloszlatta, nehogy a katolikusok megosztására használja az állam.) A kinevezéseket kezdettől fogva nehezítették a letartóztatásuk miatt sorban egymást váltó titkos ordináriusok, akik folyamatosan nyilvánították érvénytelenné a rendelkezéseket. Kapóra jött viszont az államnak, hogy az egyik letartóztatott ordinárius megtört, és – egyébként szintén az egyházi törvényekkel szembemenve – átruházta korábbi hatalmát Adorjánra. (Utóbb a kiszabaduló Márton Áron tett rendet, feloszlatva az Egyházmegyei Tanácsot, érvénytelenítve a kinevezéseket.)
A rendszer végül kudarcot vallott a Rómatól független katolikus felekezet létrehozásával, annak ellenére, hogy a vallásüldözés jóval keményebb volt, mint a szomszédos Magyarországon. A testi-lelki kínzások nemcsak az eljárás időszakát jellemezték, de olykor a börtönben is folytatódtak a legszigorúbb módon. A nagy vatikáni kémper ügyében lefogott, ám végül az eljárásba be nem vont és ítélet nélkül őrzött görögkatolikus apácától, Maria Ionela Cotoitól orvosi utasításra (!) hetekre megvonták az ételt és az italt, azt vizsgálva, hogy segít-e rajta Isten. (A Krisztus sebeit hordozó nővér valóságos csodaként túlélte a megpróbáltatást, 1954-ben szabadon engedték, majd az ötvenes évek végén újabb hat év fogság várt rá.) A börtönben halt meg a titkos ordináriusok közül Bogdánffy Szilárd és Boga Alajos. Boros Fortunát ferences rendfőnököt két héttel a nagy vatikáni kémper kezdete előtt vitték el kényszermunkára a Duna-csatornához. Amikor kezeletlen cukorbetegsége elhatalmasodott rajta, és tüdőgyulladást is kapott, mint munkára alkalmatlant egy vaslapáttal agyonverték.
Pacha Ágoston gyomorrákja a több pappal, köztük Márton Áronnal közös börtöncellában alakult ki. Vizsgálni és kezelni nem engedték, a főpap éjszakánként összeszorított foggal zokogott a fájdalomtól. 1954 tavaszán a hatóságok megígérték a nagybeteg embernek, hogy visszamehet Temesvárra, ha az állam iránt lojálisan viselkedik. Pacha beleegyezett, ám az együttműködésre már nem jutott idő. A püspök nem tudta ellátni feladatát, fél év múlva, 1954. november 4-én a Temesvári kórházban meghalt.
Mint William Totok román történész megállapítja, a Pacha Ágostonnal folytatott tárgyalások szolgáltak mintául később a szabaduló Márton Áron esetében, aki viszont kitért a kompromisszum elől. Furcsa, ám korunkat jól jellemző tény, hogy a nagy vatikáni kémper elítéltjeit csupán 1997-ben rehabilitálta a román állam. Totok arra is figyelmeztet, hogy az igazságtétel szinte a nyilvánosság teljes kizárásával történt. Sőt, a propaganda tovább folyt a korábbi elítéltek ellen, igaz, jóval körmönfontabban. Nagy publicitást kapott például a kémelhárítás volt főnöke, Neagu Cosma, aki minden ellenvetés nélkül hangoztathatta nem sokkal az ezredforduló előtt megjelent könyveiben, hogy a per jogos volt, igazságos ítélet született.
Pethő Tibor
Magyar Nemzet
Segélykiáltás
„Nagy vatikáni kémpernek” nevezte el a kommunista propaganda azt a koholt vádakon alapuló eljárást, amelyet hatvanöt évvel ezelőtt kezdett tárgyalni a Bukaresti katonai törvényszék. A romániai katolikus főpapok és társaik ellen hozott ítéleteket 1997-ig nem érvénytelenítették, sőt a hivatalos propaganda továbbra is bűnösségüket hirdette.
Ha ezt felolvassuk, főtisztelendőségedet azonnal letartóztatják – fordult a nyolcvanesztendős Pacha Ágoston Temesvári püspökhöz 1950. június 4-én, Szentháromság vasárnapján az egyik kanonok közvetlenül a szertartás előtt a sekrestyében. A püspök talán érezte, hogy utoljára mond ünnepi misét a székesegyházban.
– Nem baj – felelte. – Akkor is föl kell olvasni. Vállalom minden sorát.
A Vatikán által jóváhagyott szöveg a romániai katolikus egyházat ért atrocitások ellen tiltakozott; az evangélium után három nyelven – magyarul, németül és románul – ismertették a hívekkel. A római katolikus püspökök között ő volt a rangidős, s tegyük hozzá, az egyedüli, akit még megtűrt a román állam hivatalában. Márton Áront 1949 júniusában a Securitate csellel fogságba ejtette, majd két évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A Bukaresti érsek, Alexandru Cisar állami nyomásra lemondott, Scheffler János szatmár–Nagyváradi püspököt pedig másfél héttel korábban a körösbányai ferences kolostorba internálták. (A közelmúltban boldoggá avatott Scheffler püspök 1952-ben a hírhedt jilavai börtön föld alatti – megsemmisítő – részlegében halt mártírhalált.)
Feszült csönd keletkezett, a hívek megdöbbentek a nyilatkozat kendőzetlen őszinteségétől: „Öreg püspök atyátok lelkiismereti kötelességének tartja, hogy katolikus anyaszentegyházunk súlyos óráiban hozzátok szóljon. Noha az állam már nem ismer el tényleges püspöknek, mégis meg kell ezt tennem több püspöktársam nevében is, akik valamennyien már nincsenek személyes szabadságuk birtokában: hadd lássátok tisztán egyházunk helyzetét, melyért nem minket terhel a felelősség.” Aznap este a Vatikáni Rádió is nyilvánosságra hozta a segélykiáltásnak beillő szöveget.
A romániai – a protestánsokat, a görögkatolikusokat, kisebb részben a pravoszlávokat is érintő – egyházüldözés Mihály király 1947. december 30-i lemondatása, a népköztársaság kikiáltása után, a kiteljesedő bolsevik hatalomátvétel hatására fokozatosan erősödött, olyannyira, hogy idővel a vallásgyakorlás alapjait fenyegette. 1948 nyarán államosították a felekezeti iskolákat, majd Bukarest felmondta a Vatikánnal kötött, az egyház autonómiáját garantáló 1927-es konkordátumot. A Gyulafehérvárit és a Bukarestit nem számítva az összes katolikus püspökséget felszámolták, egy kivételével pedig bezárták a papnevelő intézeteket. Az államilag megszüntetett egyházmegyék püspökeit lemondásra szólították fel, ám ennek a főpapok vonakodtak eleget tenni. Elkobozták a vallásoktatást szolgáló épületeket, a kántor- és tanítói lakásokat, elvették az 1921-es romániai földreform által meghagyott, az önfenntartást biztosító birtokokat, sőt 1950-ben az egyházi anyakönyvi nyilvántartások beszolgáltatását is elrendelték.
A kultuszminisztérium közben megíratta az egyházakkal a működési szabályzatukat – akkori szóhasználattal statútumukat –, amelyet meghátráló jellege miatt a reformátusok és az unitáriusok esetében rögtön el is fogadtak. (A protestáns felekezeteket együttműködési készségüket látva a katolikushoz képest valamelyest kevésbé üldözték. A megígért kivételezések azonban elmAradtak: történelmi hírű kollégiumaikat elvették, sőt 1952-ben 12 református lelkészt és egy teológiai professzort bírósági ítélet nélkül kényszermunkára hurcoltak a Duna–Fekete-tenger-csatornához.)
A katolikusok benyújtott működési szabályzatát az állam három pont kivételével visszautasította, és a későbbi tárgyalások sem vezettek eredményre.
Az egyre nehezebb körülmények között a püspökök tisztában voltak helyzetükkel, készültek a letartóztatásra. Hogy a hatalom senkit ne ültethessen a helyükre, 1948-tól kezdve – legtöbbször a területenkívüliséget élvező és ezért biztonságosnak tartott Bukaresti nunciatúra kápolnájában – új, titkos püspököket szenteltek fel. Emellett az egyházmegyét távollétükben irányító, szintén titkos ordináriusokat neveztek ki, akik utóbb a gyónási titkok terhe mellett fedték fel kilétüket a plébánosok előtt, s adtak nekik utasításokat. (Az ordináriusok nagy részét a konspiráció ellenére előbb-utóbb letartóztatták, feltehetően papi ügynökök jelentése alapján.)
Másfél hónappal a Temesvári nyilatkozat felolvasását követően O’Hara vatikáni nunciust kiutasították Romániából, az utolsó szabadlábon lévő püspököt, Pacha Ágostont pedig július 19-én letartóztatták, előbb Temesváron, majd Bukarestben őrizték, ám bíróság elé – a nagy vatikáni kémpernek titulált monstre eljárás elsőrendű vádlottjaként – csupán 1951-ben állították. Ekkor már sorozatban zajlottak az autodaféra emlékeztető tárgyalások a főpapok ellen. A szomszédos Magyarországon a nyár elején kezdődött Grősz József kalocsai érsek „ügyében” a koholt per, július–augusztusban pedig Bukarestben rendezték meg Márton Áron és „összeesküvő társai” – köztük a kommunista Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének – bírósági tárgyalását.
Alig hangzott el a Gyulafehérvári püspök ellen hozott ítélet, a Bukaresti katonai törvényszék máris belevágott a „nagy vatikáni kémperbe”. A vádlottak padján kilenc, többnyire egyházi személy ült – köztük az elsőrendű terhelt, Pacha Ágoston. A vádakban – némi malíciával azt is mondhatnánk, fantáziátlanul – szinte a korabeli egyházellenes kirakatperek összes kliséjét felvonultatták. A Romániai Magyar Szó korabeli beszámolója szerint a bíróság előtt „a papi palásttal álcázott összeesküvők és hazaárulók maguk tesznek tanúvallomást arról, hogy a Vatikán, az amerikai imperializmusnak ez a kémügynöksége legfőbb feladatának nem az egyház és nem a hívek szolgálatát jelölte meg, hanem a kémtevékenységet”.
A nyilvánosság számára be kellett bizonyítani azt is, hogy a reakciós papok – akiknek „a hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – erkölcsileg züllött, korrupt emberek voltak, akiket tetteik méltatlanná tettek főpapi feladataikra is. Például „Pacha dollárért tartott miséket, és saját bevallása szerint akkor kapta meg püspöki kinevezését, amikor 1923-ban a vatikáni kémközpont szolgálatába lépett. A püspöki süveg a kémkedés díja volt.” Az emberélet kioltásának szándéka sem állt messze tőlük, hiszen, mint a Szabad Nép megjegyzi, „céljuk a rendszer megdöntése mellett a Román Népköztársaság vezetőinek és a Román Munkáspárt aktivistáinak meggyilkolása volt”. A nácikkal való cimborálás vádját (a sváb Pacha „tisztelgő látogatást tett Hitlernél”) különös tény támasztotta alá: Pacha Ágoston ugyanis 1934 februárjában valóban járt a német kancellárnál. Merényi-Metzger Gábor történész szerint azért, hogy szóvá tegye: nemzetiszocialista ágensek a hatalomátvétel óta egyre hangosabban uszítják a Bánságban élő svábokat az egyház ellen. Mint a tárgyaláson tett vallomásából kitűnik, és ez egészen más fénytörésben mutatja a Hitlerrel való beszélgetést, a látogatáshoz engedélyt kért a berlini nunciustól, és egyeztette vele mondandóját is.
Egy hét elég volt az eljárás befejezéséhez; az ügy konstruálóinak cinizmusát jól mutatják a szeptember 17-én kihirdetett bírósági döntések. A 81 esztendős Pacha Ágoston 18 évi nehéz börtönt kapott, az utódjává és helyettesévé tett Boros Béla titkos püspököt életfogytiglani kényszermunkára, Schubert József titkos Bukaresti segédpüspököt életfogytiglani nehéz börtönre, Gatti Kelemen olasz állampolgárságú ferences szerzetest 15 évi nehéz börtönre, Waltner József püspöki irodaigazgatót 15 évi, Héber János püspöki titkárt pedig 12 évi kényszermunkára ítélték.
Az eljárás célja – túl a megfélemlítésen, a lefogottak és általában a Vatikán és a főpapok lejáratásán, a katolikus hierarchia megsemmisítésén – a Rómatól elszakított és ezért a kommunista államnak teljesen alárendelődő „nemzeti katolikus egyház” létrehozása volt. Hasonló törekvések a többi szocialista országban – köztük Magyarországon – is megfigyelhetők; az ambiciózus és merész elképzelés megvalósítása azonban csupán egyetlen helyen, a Kínai Népköztársaságban járt sikerrel.
Első lépésként a minden szándék ellenére is meglehetősen sovány békepapi mozgalmat hozták létre félig-meddig erőszakkal Marosvásárhelyen – a megalakult Katolikus Akcióbizottság tagjait a pápa válaszul azonnal kiközösítette. Az Erdélyben egyetlen, államilag is elismert Gyulafehérvári püspökség irányítására pedig Márton Áron távollétében, kommunista sugallatra, Adorján Károly kanonok, káptalani helynök puccsszerűen és persze törvénytelenül életre hívta az Egyházmegyei Tanács időközi bizottságát, és a tanács nevében megkezdte az együttműködésre hajlandó papok kulcspozícióba helyezését. (Az egyházmegye vezetésében korábban szerepet játszó tanácsot Márton Áron közvetlenül a lefogása előtt feloszlatta, nehogy a katolikusok megosztására használja az állam.) A kinevezéseket kezdettől fogva nehezítették a letartóztatásuk miatt sorban egymást váltó titkos ordináriusok, akik folyamatosan nyilvánították érvénytelenné a rendelkezéseket. Kapóra jött viszont az államnak, hogy az egyik letartóztatott ordinárius megtört, és – egyébként szintén az egyházi törvényekkel szembemenve – átruházta korábbi hatalmát Adorjánra. (Utóbb a kiszabaduló Márton Áron tett rendet, feloszlatva az Egyházmegyei Tanácsot, érvénytelenítve a kinevezéseket.)
A rendszer végül kudarcot vallott a Rómatól független katolikus felekezet létrehozásával, annak ellenére, hogy a vallásüldözés jóval keményebb volt, mint a szomszédos Magyarországon. A testi-lelki kínzások nemcsak az eljárás időszakát jellemezték, de olykor a börtönben is folytatódtak a legszigorúbb módon. A nagy vatikáni kémper ügyében lefogott, ám végül az eljárásba be nem vont és ítélet nélkül őrzött görögkatolikus apácától, Maria Ionela Cotoitól orvosi utasításra (!) hetekre megvonták az ételt és az italt, azt vizsgálva, hogy segít-e rajta Isten. (A Krisztus sebeit hordozó nővér valóságos csodaként túlélte a megpróbáltatást, 1954-ben szabadon engedték, majd az ötvenes évek végén újabb hat év fogság várt rá.) A börtönben halt meg a titkos ordináriusok közül Bogdánffy Szilárd és Boga Alajos. Boros Fortunát ferences rendfőnököt két héttel a nagy vatikáni kémper kezdete előtt vitték el kényszermunkára a Duna-csatornához. Amikor kezeletlen cukorbetegsége elhatalmasodott rajta, és tüdőgyulladást is kapott, mint munkára alkalmatlant egy vaslapáttal agyonverték.
Pacha Ágoston gyomorrákja a több pappal, köztük Márton Áronnal közös börtöncellában alakult ki. Vizsgálni és kezelni nem engedték, a főpap éjszakánként összeszorított foggal zokogott a fájdalomtól. 1954 tavaszán a hatóságok megígérték a nagybeteg embernek, hogy visszamehet Temesvárra, ha az állam iránt lojálisan viselkedik. Pacha beleegyezett, ám az együttműködésre már nem jutott idő. A püspök nem tudta ellátni feladatát, fél év múlva, 1954. november 4-én a Temesvári kórházban meghalt.
Mint William Totok román történész megállapítja, a Pacha Ágostonnal folytatott tárgyalások szolgáltak mintául később a szabaduló Márton Áron esetében, aki viszont kitért a kompromisszum elől. Furcsa, ám korunkat jól jellemző tény, hogy a nagy vatikáni kémper elítéltjeit csupán 1997-ben rehabilitálta a román állam. Totok arra is figyelmeztet, hogy az igazságtétel szinte a nyilvánosság teljes kizárásával történt. Sőt, a propaganda tovább folyt a korábbi elítéltek ellen, igaz, jóval körmönfontabban. Nagy publicitást kapott például a kémelhárítás volt főnöke, Neagu Cosma, aki minden ellenvetés nélkül hangoztathatta nem sokkal az ezredforduló előtt megjelent könyveiben, hogy a per jogos volt, igazságos ítélet született.
Pethő Tibor
Magyar Nemzet
2016. december 3.
A Bethlen Gábor-szoborpályázat nyertese
A marosvásárhelyi Bethlen Gábor-szobor kezdeményezői immár hivatalosan is bejelentették, hogy a pályaműveket elbíráló szakmai szoborbizottság döntése alapján Harmath István terve kerül kivitelezésre. A város főterére tervezett egész alakos alkotás gipszmodelljét a fejedelem reális méretűre nagyított portréjával együtt a Maros Megyei Múzeum székhelyén fotóztuk az októberi zsűrizés idején. Azóta az emlékmű kivitelezése már folyamatban lehet a művész bajai műtermé- ben, hiszen az a cél, hogy Bethlen Gábor bronz szobormása mihamarabb ott álljon Marosvásárhely központjában. Az alkotóról a helybeliek keveset tudnak, olvasóink bizonyára szí- vesen fogadnak róla néhány fontosabb adatot. Harmath István Székelyudvarhelyen született 1974-ben. Jelenleg magyarországi testvérvárosunkban, Baján él, tanár és az ottani művészélet egyik legaktívabb tagja. Rendkívül termékeny, sikeres szobrászművész, számos köztéri szoborpályázatot megnyert. Alig múlt negyvenéves, de máris elmondhatja magáról, hogy számos magyarországi és erdélyi emlékmű és térplasztika megvalósítója. Sepsiszentgyörgyön a Szent György-kompozíció, Nagyváradon Boldog Bogdánffy Szilárd, illetve Pázmány Péter szobra, Baján Wass Albert, Zsuffa István, II. János Pál pápa, Mészáros Lázár mellszobra, dr. Belon Gellért emléktáblája, Budapesten a Lobogás című jelképes emlékmű és mindmáig legnépszerűbb munkája, a gróf Tisza Istvánról készített egész alakos szobormás mutatja fel alkotói erényeit, tehetségét, tudását. Jelenleg nemcsak a vásárhelyi pályázat nyertese, Sepsiszentgyörgyön is újabb köztéri mű megalkotása vár rá. Az 1848-as forradalmi kormánybiztos, Berde Mózsa szobrát az ő megmintázásában tervezik felavatni 2017. március 15-én. Remélhetőleg Marosvásárhely sem marad le Bethlen Gábor szobrának olyantájt várható felavatásával. (nk) Népújság (Marosvásárhely)
A marosvásárhelyi Bethlen Gábor-szobor kezdeményezői immár hivatalosan is bejelentették, hogy a pályaműveket elbíráló szakmai szoborbizottság döntése alapján Harmath István terve kerül kivitelezésre. A város főterére tervezett egész alakos alkotás gipszmodelljét a fejedelem reális méretűre nagyított portréjával együtt a Maros Megyei Múzeum székhelyén fotóztuk az októberi zsűrizés idején. Azóta az emlékmű kivitelezése már folyamatban lehet a művész bajai műtermé- ben, hiszen az a cél, hogy Bethlen Gábor bronz szobormása mihamarabb ott álljon Marosvásárhely központjában. Az alkotóról a helybeliek keveset tudnak, olvasóink bizonyára szí- vesen fogadnak róla néhány fontosabb adatot. Harmath István Székelyudvarhelyen született 1974-ben. Jelenleg magyarországi testvérvárosunkban, Baján él, tanár és az ottani művészélet egyik legaktívabb tagja. Rendkívül termékeny, sikeres szobrászművész, számos köztéri szoborpályázatot megnyert. Alig múlt negyvenéves, de máris elmondhatja magáról, hogy számos magyarországi és erdélyi emlékmű és térplasztika megvalósítója. Sepsiszentgyörgyön a Szent György-kompozíció, Nagyváradon Boldog Bogdánffy Szilárd, illetve Pázmány Péter szobra, Baján Wass Albert, Zsuffa István, II. János Pál pápa, Mészáros Lázár mellszobra, dr. Belon Gellért emléktáblája, Budapesten a Lobogás című jelképes emlékmű és mindmáig legnépszerűbb munkája, a gróf Tisza Istvánról készített egész alakos szobormás mutatja fel alkotói erényeit, tehetségét, tudását. Jelenleg nemcsak a vásárhelyi pályázat nyertese, Sepsiszentgyörgyön is újabb köztéri mű megalkotása vár rá. Az 1848-as forradalmi kormánybiztos, Berde Mózsa szobrát az ő megmintázásában tervezik felavatni 2017. március 15-én. Remélhetőleg Marosvásárhely sem marad le Bethlen Gábor szobrának olyantájt várható felavatásával. (nk) Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 12.
Bogdánffy Szilárd Ignác vértanú (1911–1953)
Az egyik házkutatás során a római katolikus püspöknél „szegeket és különféle csavarokat tartalmazó készletet találtak; a börtönparancsnokhoz vitték, ahonnan piros arccal tért vissza, vagyis felpofozták.”
Bogdánffy Szilárd Ignác 1911. február 21-én született, a Torontál vármegyei Feketetón (ma Crna Bara, Szerbia). Elemi iskoláit Temesváron végezte, az állami iskolában, majd tanulmányait, a IV. osztálytól, 1929-ig, a temesvári Piarista Főgimnáziumban folytatta. Érettségi után előbb a műszaki egyetemre jelentkezett, majd ugyanazon év őszén felvételét kérte a nagyváradi teológiára, ahol már az első két évben kivívta a szeminárium tanári karának osztatlan elismerését.[1] Teológiai tanulmányait később a Budapesti Központi Papnevelő Intézetben folytatta. 1934 nyarán hazatért Nagyváradra, ahol, június 29-én, az újonnan épített várad-őssi Lisieux-i Szent Teréz plébániatemplomban, Fiedler István püspök pappá szentelte.[2] Életének következő másfél évtizedét a katolikus ifjúság oktatásának és lelki nevelésének szentelte. Felszentelésének évében püspöke a szatmári papneveldébe helyezte helyettes tanárnak és tanulmányi felügyelőnek. Egy évvel később hittanári kinevezést kapott a nagyváradi Gozsdu-líceumba, egyidejűleg pedig a helyi püspöki konviktus, a Szent József Intézet tanulmányi felügyelője és lelki vezetője lett. Három évvel később az Orsolya-rend Tanítóképző Intézetének hittanári és lelkészi teendőit is elvállalta. Ezzel gyakorlatilag a nagyváradi katolikus diákság zömének szellemi és lelki gyarapodását irányította, beleértve a város területén szétszórtan tanuló és a Szent József Intézetben elhelyezett váradi kisszeminaristákat is.[3] 1939 végétől, kilenc hónapon át, Magyarországon, a Ranolder Intézet hitoktatójaként és spirituálisaként működött, majd 1940 szeptemberétől 1943. augusztus 31-ig a Hittudomány Főiskola tanára és lelki igazgatója volt Nagyváradon.[4] Mindeközben 1936 és 1943 között több alkalommal is szigorlatot tett a budapesti Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karán, majd 1943-ban megvédte A szinoptikus apokalipszis című doktori értekezését.
A második világháború vége fele, a szemináriumi katedrája mellett, Bogdánffy Szilárd a nagyváradi katolikus középiskolai oktatás újraindításán dolgozott. Részt vett a Premontrei Gimnázium és az Orsolya-rendi leánygimnázium újjászervezésében. A háborúban elhurcolt tanárok helyett, 1945 és 1947 között, nemcsak hittant, de szükség esetén latint, franciát és matematikát is tanított. 1945 őszén, az Orsolya-rend lelki vezető nélkül maradt növendékei számára, pápai jóváhagyással megalapította a Merici Szent Angéla harmadrendet.[5]
Scheffler János püspök kérésére, 1947 tavaszán, tanári működését félbeszakítva, Szatmárra költözött, ahol tanácsosi és püspöki titkári minőségben a püspöki aula sokoldalú és nélkülözhetetlen tagja lett. A papneveldék 1948. évi államosítását követően, a papi utánpótlás biztosítására, Felsőbányán és Színfaluban titkos szemináriumot szervezett. 1947 áprilisától püspöki vikárius volt, 1949 elején (február 14-én) pedig Nagyvárad-Szatmár titkos segédpüspökévé szentelték.
A hatóságok gyanakodtak rá, hogy részt vett az Erdélyi Önvédelmi Szervezet[6] tevékenységében, ezért első alkalommal 1939 októberében tartóztatták le, és a Kolozsvári Börtönben tartották fogva. 1939. december 21-én, a román állampolgárságának megvonása után Magyarországra száműzték, ahonnan 1940 szeptemberében, Észak-Erdélynek a második bécsi döntéssel történt visszacsatolása után tért vissza.[7]
A második világháború utáni, 1949. április 5-én bekövetkezett letartóztatásakor, Bogdánffy Szilárdot azzal vádolták, hogy „tudomása volt Scheffler János püspöknek a Vatikán javára végzett kémtevékenységéről, és e célból segítette őt”.[8] Egyes tanúvallomások szerint, a vonatról szedték le, Nagyvárad előtt, miközben egyik kárpátaljai papnak az ottani egyházüldözésekről szóló jelentését vitte Bukarestbe, a nunciatúrára. Amikor észrevette, hogy követik, megpróbálta összetépni a levelet, de ez nem sikerült neki. Ezért csak kidobta az ablakon. A legközelebbi állomáson aztán leszállították, és visszamentek a bűnjelet megkeresni.[9] Ezt mások is így vélték, hozzáfűzve azt, hogy Bogdánffy püspököt régóta figyelhették már, és a kárpátaljai pap jelentésén kívül más fontos iratok is lehettek nála. E tanúságok szerint, amikor észrevette, hogy követik, összetépte a dokumentumokat, és kidobta azokat az ablakon. Nagyváradon pedig leszállt, bement a kanonoksorra, és ott tartóztatták le.[10]
A Nagyváradi Szekuritáté fogdájában töltött nyolc hónapnyi vizsgálati fogság után, 1949. december 14-én, a bukaresti belügyminisztérium (Ministerul Afacerilor Interne – M. A. I.) fogdájába költöztették.[11] Onnan pedig, 1950. október 26-án, a Máramarosszigeti Börtönbe szállították.[12] Vasile Ciolpan, a szigeti börtön igazgatója, 1950. október 26-án, a szekuritáté vezérigazgatóságának (Direcția Generală a Securității Poporului –D. G. S. P.) jelentette az újabb katolikus elöljáróból és papból álló csoport fogadását, amelynek tagjai Ioan Suciu, Rafael Haag, Ion Ploscaru, Ion Raţă-Tarcisius és Constantin Bogdanfi (értsd: Bogdánffy Szilárd) voltak.[13] Ioan Ploscaru püspök ekképpen írta le a Szigetre történő átszállítás pillanatát: „Adott pillanatban bejön egy milicista, aki vakszemüveget viselő reverendás papot ráncigált maga után. Amikor a szemüvegét levették, megismertem a balázsfalvi Ioan Suciu püspököt. Bőröndjei voltak és több holmija, mert a lágerből hozták ide. Vele tisztelettudóbban bántak. Meghagyták a reverendáját, és a mellén viselt keresztjét. A motozás végén bilincsbe vertek, és kettesével egymáshoz kötöttek bennünket. Egyedül Suciu püspök maradt bilincs nélkül. Terepjárókba ültettek, és az Északi Pályaudvarra szállítottak. Itt a vasútállomás milíciájára vittek. Az állomásban tartottak mindaddig, amíg a szatmári személyvonat betolatott. Miután valamennyi utas beszállt, bennünket is elvittek a számunkra fenntartott másodosztályú fülkébe. Szatmárnémetibe 1950. október 26-án este érkeztünk meg. Itt a szekuritátéra vittek, s másnap reggelig mindegyikünket külön cellában helyeztek el. A helyi szekuritáté lefoglalt egy tehergépkocsit, arra pakoltak fel bennünket. A gépkocsit ponyvával letakarták, így tehát a sötétben ültünk. Ioan Suciu püspök urat is megbilincselték. Őt nem láncolták a többiekhez, hanem két kezén hordta a bilincset. A kamion számunkra ismeretlen úti céllal elindult. Egy idő után éreztük, hogy a hideg a csontjainkig hatol. Már a máramarosi erdős vidéken jártunk. Amint Máramarosszigetre érkeztünk, szintén a szekuritáténál hagytak bennünket. Egy garázsban, vigyázban állva vártunk néhány órát, amíg besötétedett. Este elvittek a börtönbe. Kíséretünk megkapta az átadási-átvételi aláírásokat, és eltávozott. Bennünket, valamennyiünket együtt, a bejárattól balra nyíló második szobába vittek. Itt saját matracaink és ágyaink voltak. Másnap elvittek a ruharaktárba. Egyenként engedtek be, hogy leadjuk civil ruháinkat, és felöltsük a csíkos rabruhát.”[14]
Úgy tűnik, hogy Bogdánffy Szilárdot Máramarosszigetről Szatmárnémetibe vitték, a püspöki levéltár archívumában tartott házkutatás idejére, hogy a terhelő okiratok megtalálásában, lefordításában és megfejtésében segédkezzen. A bukaresti hatósági emberek egész éjszaka azzal foglalatoskodtak, hogy az archívum anyagának egy részét átnézzék, és ezáltal a Bogdánffy küszöbön álló peréhez anyagot keressenek.[15]
Kilenc hónappal később, 1951. július 31-én, személyes tárgyai is Máramarosszigetre érkeztek: „egy 5686 lejes CEC (takarékpénztári) letéti jegy, egy Omega márkájú zsebóra és egy bőrtárca különféle iratokkal”.[16] Egykori szigeti cellatársa, Ioan Ploscaru görög katolikus püspök, így jellemezte: „Mindannyiunk közül ő volt a legtestesebb. Emiatt őt vitték a nehezebb robotmunkára. Mindent összegyűjtött, amit talált: cigarettacsikkeket, bár ő maga nem dohányzott, de odaadta másoknak; egy szeget, egy ceruzát. Szelíd és alázatos ember volt. Kiváló lélek volt, ám úgy tűnik, óvatlanságából sok baja származott”.[17] 1951. november 19-én átszállították a D. G. S. S. (a D. G. S. P. 1951. március 30-án kapott új nevet: Direcția Generală a Securității Statului – D. G. S. S.) fogdájába kivizsgálásra,[18] majd 1952. április 11-én a Zsilávai Börtönbe küldték.[19] A nyomozás lezárása után,[20] 1952. augusztus 15-i keltezésű jelentésében, Matusei Andreescu szekuritáté őrnagy „a Vatikán javára végzett kémtevékenység” miatti perbe fogását javasolta.[21]
1953. február 24-én, az előzetes letartóztatottak közé helyezték át, a Nagyváradi Tartományi Katonai Bíróság pedig, „hazaárulás vádjával”, kiállította nevére a 44/953. számú letartóztatási parancsot.[22] A Nagyváradi Katonai Bíróság 1953. április 8-án kérte a Zsilávai Börtöntől a katolikus elöljárónak az áthelyezését a Nagyváradi Börtönbe.[23] A Scheffler János püspök ellen indított perben, érintettként, 1953. április 24-én, 12 évnyi kényszermunkára ítélték, „hazaárulás bűntettében elkövetett részesség” miatt.[24] Április 30-án visszafogadták Zsilavára, majd május 12-én áthelyezték Capul Midiára.[25] A Duna‒Fekete-tenger Csatorna munkálatainak 1953 nyarán történt felfüggesztésekor, 1953. július 20-án, Nagyenyedre helyezték át, és ott hunyt el, 1953. október 1-jén, 42 éves korában, „tüdőgyulladásban”.[26]
A Szentté Avatási Ügyek Kongregációja 2010. március 27-én kapta meg XVI. Benedek pápa jóváhagyását Bogdánffy Szilárd püspök mártíromságára vonatkozó rendelet kihirdetésére. A Romániai Római Katolikus Egyház mártíromságot szenvedett első egyházi személyének boldoggá avatására 2010. október 30-án került sor.
Az alábbiakban korabeli dokumentumok fordítását közöljük.
NAGYENYED VÁROS NÉPTANÁCSÁNAK
VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGA Csak az állami szervek használatára.
NAGYENYED RAJON, KOLOZS TARTOMÁNY
145. sz. HALOTTI KIVONAT
Családneve BOGDANFI Keresztneve CONSTANTIN
Apja család- és keresztneve BOGDANFI IGNAT
Születési helye és időpontja JUGOSZLÁVIA, TARNA-VARA, 1911. február 21.
Életkora 42 év Neme férfi
Halálának időpontja 1953. év október hó 1. nap
Halálának oka TÜDŐGYULLADÁS Utolsó lakhelye SZATMÁRNÉMETI I. C. FRIMU utca 2. szám
A halálesetet bejegyezték a NAGYENYEDI anyakönyvi hivatal nyilvántartásába, 145. számmal
1953. év október hó 3. napon
Haláleset helyszíne: a NAGYENYEDI börtönben
Augusztus 23. utca 7. szám
Kiállítva ma, 1961. szeptember 30-án, 1299. számmal
MEGJEGYZÉSEK
(nincsenek)
Tanúsítjuk jelen kivonat pontosságát
Anyakönyvi hivatal megbízottja,
M. Curdoș, pecsét, aláírás
-
JELENTÉS
Dr. Bogdánfy szatmárnémeti pap, akit a Szekuritáté megfigyelt és el is fogott a vonaton, miközben kereste a pénzt, amit állítólag segélyként kapott olaszországi közvetítéssel az angloamerikaiaktól, de a Szekuritáté által keresett pénzösszeg nem került elő, ugyanis a pénz egy másik papnál volt a vonaton, éppen a szóban forgó vonaton.
Nevezett pap nagyváradi illetőségű, kapcsolatai vannak Szatmárnémetiben más személyekkel is, akik állítólag államellenes és kémszervezet tagjai, s akik az angloamerikaiak javára, Olaszországon keresztül, kémkednek. /NEMECSEK plébános Nagyváradról/
(géppel áthúzott szöveg)
RNK [Román Népköztársaság]
TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK 236/1953. sz. üi.
NAGYVÁRAD
RNK [Román Népköztársaság]
TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK 236/1953. sz. üi.
NAGYVÁRAD
259/1953. sz. ÍTÉLET
Ma, 1953. április 24-én, a NAGYVÁRADI TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK, amelynek tagjai:
ELNÖK: LAZAR TUDORACE igazságügyi százados
TAGOK: KASZA STEFAN főhadnagy
COLCERIU SIMION hadnagy
KATONAI ÜGYÉSZ: MARCEL OLTEANU igazságügyi hadnagy
JEGYZŐ: ELENA SPIRIDON
Nyilvános ülésre összegyűltek, a katonai törvénykönyv (C. J. M.) 253. cikkelyének előírásai szerint, az esküjüket is a törvényben meghatározott formában tették le, az alábbi vádlottak ügyének tárgyalása céljából:
1/ BOGDANFI CONSTANTIN, született 1911. február 21-én Târnabara községben, Jugoszláviában, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség volt titkára, vagyontalan, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, román állampolgárságú, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet.
2/ SZEMES FRANCISC, született 1908. december 19-én, Csanáloson (Urziceni), Nagykároly rajonban, Nagybánya tartományban, Francisc és Emma fia, román állampolgár, magyar nemzetiségű, nőtlen, szakmáját tekintve római katolikus pap, társadalmi származása szerint kispolgár, vagyontalan, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, 1949-ben 4 /négy/ hónap szabadságvesztésre ítélték tiltott határátlépési kísérlet miatt, utolsó lakhelye Máramarossziget, Libertății [Szabadság] tér 19. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet.
3/ SIPOS FRANCISC, született 1916. október 8-án, Ioan és Emilia fia, társadalmi származását tekintve szegény földműves, szakmáját tekintve római katolikus pap, román állampolgár, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Máramarossziget, I. C. Frimu utca 2. sz., az ellene felhozott vád feljelentés elmulasztása, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 228. cikkelye ír elő és büntet, a Btk. 1. cikkelyének alkalmazásával.
4/ STRAFCIK ALEXANDRU, született 1902. október 26-án, Gheorghe és Sofia fia, szakmáját tekintve könyvelő, társadalmi származását tekintve kispolgár, magyar nemzetiségű, román állampolgár, büntetlen előéletű, politikailag nem elkötelezett, utolsó lakhelye Máramarossziget, Gh. Doja [Dózsa György] utca 49. sz., az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 123. cikkelyével kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet, a Btk. 191. cikkelyéhez viszonyítva.
5/ SCHEFFLER IOAN, született 1887. október 29-én, Mihai és Elena fia, szakmáját tekintve római katolikus püspök, társadalmi származását tekintve szegény földműves, vagyontalan, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Körösbánya, Brád rajon, Vajdahunyad tartomány, az ellene felhozott vád hazaárulás, amelyet a Büntető Törvénykönyv 191. cikkelye ír elő és büntet (...)
(…) a Szocialista Állam védelmének szükségességéből a forradalomellenes bűncselekményekkel szemben, ami lehetővé tette és teszi, hogy Népi Demokratikus Államunk fellépjen az osztályharc új formáiból született bűncselekmények ellen, lehetőséget biztosítva a bíróságoknak arra, hogy teljes szigorral alkalmazzák a büntető törvényeket az országunk proletáriátusa által kiharcolt forradalmi megvalósítások fejlesztése és megszilárdítása érdekében.
Mivel a vádlott tudomással bírt Scheffler János vádlott forradalomellenes tevékenységéről, a Vatikán szolgálatába állított kémhálózat létrehozói és működtetői minőségéről, amelyhez passzívan viszonyult, és mivel a főbűn magas veszélyességi fokú, a törvényhozó úgy látta jónak, hogy azokat is megbüntesse, akik ilyen magatartást tanúsítanak, a Törvényszék úgy ítéli meg, hogy e vádlott javára semmilyen enyhítő körülmény nem szól.
Következésképpen:
A TÖRVÉNYSZÉK
A NÉP NEVÉBEN
ELHATÁROZZA:
Egyhangúlag és az enyhítő körülmények figyelembe vételével elítéli a vádlottakat:
1/ BOGDANFI CONSTANTIN [Bogdánffy Szilárd – ford. megj.], aki született 1911. február 21-én, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, vagyontalan, politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz.
‒ 12 /tizenkét/ év kényszermunkára hazaárulásban való bűnrészesség miatt, amelyet bü
Az egyik házkutatás során a római katolikus püspöknél „szegeket és különféle csavarokat tartalmazó készletet találtak; a börtönparancsnokhoz vitték, ahonnan piros arccal tért vissza, vagyis felpofozták.”
Bogdánffy Szilárd Ignác 1911. február 21-én született, a Torontál vármegyei Feketetón (ma Crna Bara, Szerbia). Elemi iskoláit Temesváron végezte, az állami iskolában, majd tanulmányait, a IV. osztálytól, 1929-ig, a temesvári Piarista Főgimnáziumban folytatta. Érettségi után előbb a műszaki egyetemre jelentkezett, majd ugyanazon év őszén felvételét kérte a nagyváradi teológiára, ahol már az első két évben kivívta a szeminárium tanári karának osztatlan elismerését.[1] Teológiai tanulmányait később a Budapesti Központi Papnevelő Intézetben folytatta. 1934 nyarán hazatért Nagyváradra, ahol, június 29-én, az újonnan épített várad-őssi Lisieux-i Szent Teréz plébániatemplomban, Fiedler István püspök pappá szentelte.[2] Életének következő másfél évtizedét a katolikus ifjúság oktatásának és lelki nevelésének szentelte. Felszentelésének évében püspöke a szatmári papneveldébe helyezte helyettes tanárnak és tanulmányi felügyelőnek. Egy évvel később hittanári kinevezést kapott a nagyváradi Gozsdu-líceumba, egyidejűleg pedig a helyi püspöki konviktus, a Szent József Intézet tanulmányi felügyelője és lelki vezetője lett. Három évvel később az Orsolya-rend Tanítóképző Intézetének hittanári és lelkészi teendőit is elvállalta. Ezzel gyakorlatilag a nagyváradi katolikus diákság zömének szellemi és lelki gyarapodását irányította, beleértve a város területén szétszórtan tanuló és a Szent József Intézetben elhelyezett váradi kisszeminaristákat is.[3] 1939 végétől, kilenc hónapon át, Magyarországon, a Ranolder Intézet hitoktatójaként és spirituálisaként működött, majd 1940 szeptemberétől 1943. augusztus 31-ig a Hittudomány Főiskola tanára és lelki igazgatója volt Nagyváradon.[4] Mindeközben 1936 és 1943 között több alkalommal is szigorlatot tett a budapesti Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karán, majd 1943-ban megvédte A szinoptikus apokalipszis című doktori értekezését.
A második világháború vége fele, a szemináriumi katedrája mellett, Bogdánffy Szilárd a nagyváradi katolikus középiskolai oktatás újraindításán dolgozott. Részt vett a Premontrei Gimnázium és az Orsolya-rendi leánygimnázium újjászervezésében. A háborúban elhurcolt tanárok helyett, 1945 és 1947 között, nemcsak hittant, de szükség esetén latint, franciát és matematikát is tanított. 1945 őszén, az Orsolya-rend lelki vezető nélkül maradt növendékei számára, pápai jóváhagyással megalapította a Merici Szent Angéla harmadrendet.[5]
Scheffler János püspök kérésére, 1947 tavaszán, tanári működését félbeszakítva, Szatmárra költözött, ahol tanácsosi és püspöki titkári minőségben a püspöki aula sokoldalú és nélkülözhetetlen tagja lett. A papneveldék 1948. évi államosítását követően, a papi utánpótlás biztosítására, Felsőbányán és Színfaluban titkos szemináriumot szervezett. 1947 áprilisától püspöki vikárius volt, 1949 elején (február 14-én) pedig Nagyvárad-Szatmár titkos segédpüspökévé szentelték.
A hatóságok gyanakodtak rá, hogy részt vett az Erdélyi Önvédelmi Szervezet[6] tevékenységében, ezért első alkalommal 1939 októberében tartóztatták le, és a Kolozsvári Börtönben tartották fogva. 1939. december 21-én, a román állampolgárságának megvonása után Magyarországra száműzték, ahonnan 1940 szeptemberében, Észak-Erdélynek a második bécsi döntéssel történt visszacsatolása után tért vissza.[7]
A második világháború utáni, 1949. április 5-én bekövetkezett letartóztatásakor, Bogdánffy Szilárdot azzal vádolták, hogy „tudomása volt Scheffler János püspöknek a Vatikán javára végzett kémtevékenységéről, és e célból segítette őt”.[8] Egyes tanúvallomások szerint, a vonatról szedték le, Nagyvárad előtt, miközben egyik kárpátaljai papnak az ottani egyházüldözésekről szóló jelentését vitte Bukarestbe, a nunciatúrára. Amikor észrevette, hogy követik, megpróbálta összetépni a levelet, de ez nem sikerült neki. Ezért csak kidobta az ablakon. A legközelebbi állomáson aztán leszállították, és visszamentek a bűnjelet megkeresni.[9] Ezt mások is így vélték, hozzáfűzve azt, hogy Bogdánffy püspököt régóta figyelhették már, és a kárpátaljai pap jelentésén kívül más fontos iratok is lehettek nála. E tanúságok szerint, amikor észrevette, hogy követik, összetépte a dokumentumokat, és kidobta azokat az ablakon. Nagyváradon pedig leszállt, bement a kanonoksorra, és ott tartóztatták le.[10]
A Nagyváradi Szekuritáté fogdájában töltött nyolc hónapnyi vizsgálati fogság után, 1949. december 14-én, a bukaresti belügyminisztérium (Ministerul Afacerilor Interne – M. A. I.) fogdájába költöztették.[11] Onnan pedig, 1950. október 26-án, a Máramarosszigeti Börtönbe szállították.[12] Vasile Ciolpan, a szigeti börtön igazgatója, 1950. október 26-án, a szekuritáté vezérigazgatóságának (Direcția Generală a Securității Poporului –D. G. S. P.) jelentette az újabb katolikus elöljáróból és papból álló csoport fogadását, amelynek tagjai Ioan Suciu, Rafael Haag, Ion Ploscaru, Ion Raţă-Tarcisius és Constantin Bogdanfi (értsd: Bogdánffy Szilárd) voltak.[13] Ioan Ploscaru püspök ekképpen írta le a Szigetre történő átszállítás pillanatát: „Adott pillanatban bejön egy milicista, aki vakszemüveget viselő reverendás papot ráncigált maga után. Amikor a szemüvegét levették, megismertem a balázsfalvi Ioan Suciu püspököt. Bőröndjei voltak és több holmija, mert a lágerből hozták ide. Vele tisztelettudóbban bántak. Meghagyták a reverendáját, és a mellén viselt keresztjét. A motozás végén bilincsbe vertek, és kettesével egymáshoz kötöttek bennünket. Egyedül Suciu püspök maradt bilincs nélkül. Terepjárókba ültettek, és az Északi Pályaudvarra szállítottak. Itt a vasútállomás milíciájára vittek. Az állomásban tartottak mindaddig, amíg a szatmári személyvonat betolatott. Miután valamennyi utas beszállt, bennünket is elvittek a számunkra fenntartott másodosztályú fülkébe. Szatmárnémetibe 1950. október 26-án este érkeztünk meg. Itt a szekuritátéra vittek, s másnap reggelig mindegyikünket külön cellában helyeztek el. A helyi szekuritáté lefoglalt egy tehergépkocsit, arra pakoltak fel bennünket. A gépkocsit ponyvával letakarták, így tehát a sötétben ültünk. Ioan Suciu püspök urat is megbilincselték. Őt nem láncolták a többiekhez, hanem két kezén hordta a bilincset. A kamion számunkra ismeretlen úti céllal elindult. Egy idő után éreztük, hogy a hideg a csontjainkig hatol. Már a máramarosi erdős vidéken jártunk. Amint Máramarosszigetre érkeztünk, szintén a szekuritáténál hagytak bennünket. Egy garázsban, vigyázban állva vártunk néhány órát, amíg besötétedett. Este elvittek a börtönbe. Kíséretünk megkapta az átadási-átvételi aláírásokat, és eltávozott. Bennünket, valamennyiünket együtt, a bejárattól balra nyíló második szobába vittek. Itt saját matracaink és ágyaink voltak. Másnap elvittek a ruharaktárba. Egyenként engedtek be, hogy leadjuk civil ruháinkat, és felöltsük a csíkos rabruhát.”[14]
Úgy tűnik, hogy Bogdánffy Szilárdot Máramarosszigetről Szatmárnémetibe vitték, a püspöki levéltár archívumában tartott házkutatás idejére, hogy a terhelő okiratok megtalálásában, lefordításában és megfejtésében segédkezzen. A bukaresti hatósági emberek egész éjszaka azzal foglalatoskodtak, hogy az archívum anyagának egy részét átnézzék, és ezáltal a Bogdánffy küszöbön álló peréhez anyagot keressenek.[15]
Kilenc hónappal később, 1951. július 31-én, személyes tárgyai is Máramarosszigetre érkeztek: „egy 5686 lejes CEC (takarékpénztári) letéti jegy, egy Omega márkájú zsebóra és egy bőrtárca különféle iratokkal”.[16] Egykori szigeti cellatársa, Ioan Ploscaru görög katolikus püspök, így jellemezte: „Mindannyiunk közül ő volt a legtestesebb. Emiatt őt vitték a nehezebb robotmunkára. Mindent összegyűjtött, amit talált: cigarettacsikkeket, bár ő maga nem dohányzott, de odaadta másoknak; egy szeget, egy ceruzát. Szelíd és alázatos ember volt. Kiváló lélek volt, ám úgy tűnik, óvatlanságából sok baja származott”.[17] 1951. november 19-én átszállították a D. G. S. S. (a D. G. S. P. 1951. március 30-án kapott új nevet: Direcția Generală a Securității Statului – D. G. S. S.) fogdájába kivizsgálásra,[18] majd 1952. április 11-én a Zsilávai Börtönbe küldték.[19] A nyomozás lezárása után,[20] 1952. augusztus 15-i keltezésű jelentésében, Matusei Andreescu szekuritáté őrnagy „a Vatikán javára végzett kémtevékenység” miatti perbe fogását javasolta.[21]
1953. február 24-én, az előzetes letartóztatottak közé helyezték át, a Nagyváradi Tartományi Katonai Bíróság pedig, „hazaárulás vádjával”, kiállította nevére a 44/953. számú letartóztatási parancsot.[22] A Nagyváradi Katonai Bíróság 1953. április 8-án kérte a Zsilávai Börtöntől a katolikus elöljárónak az áthelyezését a Nagyváradi Börtönbe.[23] A Scheffler János püspök ellen indított perben, érintettként, 1953. április 24-én, 12 évnyi kényszermunkára ítélték, „hazaárulás bűntettében elkövetett részesség” miatt.[24] Április 30-án visszafogadták Zsilavára, majd május 12-én áthelyezték Capul Midiára.[25] A Duna‒Fekete-tenger Csatorna munkálatainak 1953 nyarán történt felfüggesztésekor, 1953. július 20-án, Nagyenyedre helyezték át, és ott hunyt el, 1953. október 1-jén, 42 éves korában, „tüdőgyulladásban”.[26]
A Szentté Avatási Ügyek Kongregációja 2010. március 27-én kapta meg XVI. Benedek pápa jóváhagyását Bogdánffy Szilárd püspök mártíromságára vonatkozó rendelet kihirdetésére. A Romániai Római Katolikus Egyház mártíromságot szenvedett első egyházi személyének boldoggá avatására 2010. október 30-án került sor.
Az alábbiakban korabeli dokumentumok fordítását közöljük.
NAGYENYED VÁROS NÉPTANÁCSÁNAK
VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGA Csak az állami szervek használatára.
NAGYENYED RAJON, KOLOZS TARTOMÁNY
145. sz. HALOTTI KIVONAT
Családneve BOGDANFI Keresztneve CONSTANTIN
Apja család- és keresztneve BOGDANFI IGNAT
Születési helye és időpontja JUGOSZLÁVIA, TARNA-VARA, 1911. február 21.
Életkora 42 év Neme férfi
Halálának időpontja 1953. év október hó 1. nap
Halálának oka TÜDŐGYULLADÁS Utolsó lakhelye SZATMÁRNÉMETI I. C. FRIMU utca 2. szám
A halálesetet bejegyezték a NAGYENYEDI anyakönyvi hivatal nyilvántartásába, 145. számmal
1953. év október hó 3. napon
Haláleset helyszíne: a NAGYENYEDI börtönben
Augusztus 23. utca 7. szám
Kiállítva ma, 1961. szeptember 30-án, 1299. számmal
MEGJEGYZÉSEK
(nincsenek)
Tanúsítjuk jelen kivonat pontosságát
Anyakönyvi hivatal megbízottja,
M. Curdoș, pecsét, aláírás
-
JELENTÉS
Dr. Bogdánfy szatmárnémeti pap, akit a Szekuritáté megfigyelt és el is fogott a vonaton, miközben kereste a pénzt, amit állítólag segélyként kapott olaszországi közvetítéssel az angloamerikaiaktól, de a Szekuritáté által keresett pénzösszeg nem került elő, ugyanis a pénz egy másik papnál volt a vonaton, éppen a szóban forgó vonaton.
Nevezett pap nagyváradi illetőségű, kapcsolatai vannak Szatmárnémetiben más személyekkel is, akik állítólag államellenes és kémszervezet tagjai, s akik az angloamerikaiak javára, Olaszországon keresztül, kémkednek. /NEMECSEK plébános Nagyváradról/
(géppel áthúzott szöveg)
RNK [Román Népköztársaság]
TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK 236/1953. sz. üi.
NAGYVÁRAD
RNK [Román Népköztársaság]
TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK 236/1953. sz. üi.
NAGYVÁRAD
259/1953. sz. ÍTÉLET
Ma, 1953. április 24-én, a NAGYVÁRADI TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK, amelynek tagjai:
ELNÖK: LAZAR TUDORACE igazságügyi százados
TAGOK: KASZA STEFAN főhadnagy
COLCERIU SIMION hadnagy
KATONAI ÜGYÉSZ: MARCEL OLTEANU igazságügyi hadnagy
JEGYZŐ: ELENA SPIRIDON
Nyilvános ülésre összegyűltek, a katonai törvénykönyv (C. J. M.) 253. cikkelyének előírásai szerint, az esküjüket is a törvényben meghatározott formában tették le, az alábbi vádlottak ügyének tárgyalása céljából:
1/ BOGDANFI CONSTANTIN, született 1911. február 21-én Târnabara községben, Jugoszláviában, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség volt titkára, vagyontalan, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, román állampolgárságú, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet.
2/ SZEMES FRANCISC, született 1908. december 19-én, Csanáloson (Urziceni), Nagykároly rajonban, Nagybánya tartományban, Francisc és Emma fia, román állampolgár, magyar nemzetiségű, nőtlen, szakmáját tekintve római katolikus pap, társadalmi származása szerint kispolgár, vagyontalan, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, 1949-ben 4 /négy/ hónap szabadságvesztésre ítélték tiltott határátlépési kísérlet miatt, utolsó lakhelye Máramarossziget, Libertății [Szabadság] tér 19. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet.
3/ SIPOS FRANCISC, született 1916. október 8-án, Ioan és Emilia fia, társadalmi származását tekintve szegény földműves, szakmáját tekintve római katolikus pap, román állampolgár, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Máramarossziget, I. C. Frimu utca 2. sz., az ellene felhozott vád feljelentés elmulasztása, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 228. cikkelye ír elő és büntet, a Btk. 1. cikkelyének alkalmazásával.
4/ STRAFCIK ALEXANDRU, született 1902. október 26-án, Gheorghe és Sofia fia, szakmáját tekintve könyvelő, társadalmi származását tekintve kispolgár, magyar nemzetiségű, román állampolgár, büntetlen előéletű, politikailag nem elkötelezett, utolsó lakhelye Máramarossziget, Gh. Doja [Dózsa György] utca 49. sz., az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 123. cikkelyével kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet, a Btk. 191. cikkelyéhez viszonyítva.
5/ SCHEFFLER IOAN, született 1887. október 29-én, Mihai és Elena fia, szakmáját tekintve római katolikus püspök, társadalmi származását tekintve szegény földműves, vagyontalan, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Körösbánya, Brád rajon, Vajdahunyad tartomány, az ellene felhozott vád hazaárulás, amelyet a Büntető Törvénykönyv 191. cikkelye ír elő és büntet (...)
(…) a Szocialista Állam védelmének szükségességéből a forradalomellenes bűncselekményekkel szemben, ami lehetővé tette és teszi, hogy Népi Demokratikus Államunk fellépjen az osztályharc új formáiból született bűncselekmények ellen, lehetőséget biztosítva a bíróságoknak arra, hogy teljes szigorral alkalmazzák a büntető törvényeket az országunk proletáriátusa által kiharcolt forradalmi megvalósítások fejlesztése és megszilárdítása érdekében.
Mivel a vádlott tudomással bírt Scheffler János vádlott forradalomellenes tevékenységéről, a Vatikán szolgálatába állított kémhálózat létrehozói és működtetői minőségéről, amelyhez passzívan viszonyult, és mivel a főbűn magas veszélyességi fokú, a törvényhozó úgy látta jónak, hogy azokat is megbüntesse, akik ilyen magatartást tanúsítanak, a Törvényszék úgy ítéli meg, hogy e vádlott javára semmilyen enyhítő körülmény nem szól.
Következésképpen:
A TÖRVÉNYSZÉK
A NÉP NEVÉBEN
ELHATÁROZZA:
Egyhangúlag és az enyhítő körülmények figyelembe vételével elítéli a vádlottakat:
1/ BOGDANFI CONSTANTIN [Bogdánffy Szilárd – ford. megj.], aki született 1911. február 21-én, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, vagyontalan, politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz.
‒ 12 /tizenkét/ év kényszermunkára hazaárulásban való bűnrészesség miatt, amelyet bü
2017. augusztus 4.
Nyolcvannyolc esztendő a közjó szolgálatában
Nemrég ünnepelte 88. születésnapját Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke. Aki ismeri őt, tudja: egy olyan személyiség, akinek polihisztori sokoldalúsága már a diákéveiben megmutatkozott, hogy aztán később egyre inkább kibontakozzék
A nyolcvannyolc ugyan nem egy kerek szám, de azért tiszteletre méltó, különösen ha életévekben számítjuk, és egy olyan gazdag életút, pályafutás van mögötte, mint a Pásztai Ottóé. Olyannyira változatos és sokrétű tevékenység, hogy szinte bajban van e sorok szerzője, hogy akkor mit is emeljen ki ezek közül: beszéljek arról, hogy már a diákéveiben a Premontrei Gimnázium számos egyesületében jeleskedett, mint jegyző a Mária Kongregációban, őrsvezető-helyettes a cserkészeknél, vidéki Regös-táborok aktív résztvevője (felejthetetlen előadásokkal, tábortűzzel, énektanulási lehetőségekkel), többszőrös aranyjelvényes a Diákkaptárban, az iskolai énekkar lelkes tagja, számtalan ünnepély s több színházi szereplés fellépője? Vagy inkább azt domborítsam ki, hogy 1945-1948 között az Önképzőkör elnöke és a Sportkör (kosárlabda, foci, kardvívás, úszás, pingpong, céllövészet, röplabda, korcsolya, úszás, futás stb.- összesen 18 sportágat próbált ki, még ojna-bajnokságot is nyert) igen eredményes versenyzője volt? És a felsorolásban még csak a múlt század negyvenes éveiben tartunk…
– Az édesanyám jószerivel már az első pillanatól kezdve, vagyis amikor még csak elemi iskolás lettem, kijelentette, hogy te márpedig a premontreibe fogsz gimnáziumba járni. Ez történt valamikor 1936 tájékán. Mit ad Isten, Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, és 1940 októberében elkezdtem tanulmányaimat az újraindult Premontrei Gimnáziumban, melynek aztán végig, vagyis 1948-ig a növendéke voltam. Mindig mi nyitottunk meg egy újabb évfolyamot, és voltunk az elsők, akik leérettségiztünk. Jóformán azonban meg se száradt a diplomán a tinta, amikor megszületett az a törvény, mellyel megszüntették az egyházi iskolákat is.
Az elemi osztályok tiszta tízessel való elvégzése némiképp előrevetítette a sikeres folytatást: ahogyan várható volt, a premontrei gimnáziumban töltött évei eredményei miatt sem kell szégyenkeznie. Megfogadva az igazgató tanácsát, még nagyobb energiát fektetett a tanulásba, de azért némiképp csalódásként vagy traumaként élte meg, hogy ezt az érintett kevésbé értékelte. Különösen ha arra gondolunk, hogy az évek folyamán amúgy körülbelül tíz tanítványa is volt, így fogalmat lehet alkotni arról, hogy mennyire ismerte a tananyagot.
Iskolai évek
– Az 1944/45-ös tanévben, tekintettel arra, hogy a gimnáziumot előbb német, majd orosz hadikórháznak foglalták le, az Orsolya-gimnázium befogadott bennünket. Először történt meg, hogy koedukált oktatásban vettünk részt. Boldog dr. Bogdánffy Szilárd volt az osztályfőnökünk. Ami szépet és jót fel lehet sorolni, ővele kapcsolatban elmondható. Tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, szégyenlős volt még a jónép. Azt mondja Bogdánffy: az úgy nincs rendben, hogy külön a fiúk és külön a lányok, úgy kell, hogy egy fiú- egy lány a padokban. Erre fel, volt egy osztálytársam, olyan volt mint egy filmsztár, jóképű, hullámos hajjal, tizenhárom lány rohant mellé. El lehet képzelni, végül sorsolni kellett…
Persze nem csak humoros dolgok történtek. A premontrei paptanárokkal nem is volt különösebb baj, inkább az apácáknak volt szokatlan az új helyzet. A fiúk természetükből eredően hangosabbak, így nem nagyon nyerték el a szerzetesnővérek tetszését. Az oroszok elvonulása után aztán visszaadták a premontrei gimnáziumot, leírhatatlanul rossz, leromlott állapotban. A körülbelül 37-38 ezer kötetes, több őspéldányt is tartalmazó komoly könyvtárnak nyomát se találták, a bőrkötéses kiadványok az ócskapiacon képezték adásvétel tárgyát.
– Már akkor kezdődött a térhódítása a kommunistáknak, akiknek nagyon csípte az orrát az egyházi iskola. Diáktanácsok kellett alakuljanak, én a második csoportban voltam, a sportkapcsolatok, az önkéntesmunkák koordinálása tartozott a feladataink közé. A plakátolás egy eléggé úgymond pikáns dolog volt, általában mindig balhé volt abból, hogy ha az utca egyik végében mi magyarok voltunk vagy öten-hatan, az utca másik végében pedig tíz-tizenkét román diák.
Ezzel együtt a sportban normális volt a viszonyuk. Akkor már működött a Gojdu, a Kolozsvári úton az Alexandria, a Gépipari, a Kereskedelmi és az Állami Gimnázium, a Premontreivel együtt tehát körülbelül hat középiskolának a diákjai vettek részt a sportmegmérettetéseken.
– Egy vasárnap délelőtt a színházban Mécs László tartott egy körülbelül másfél órás előadást, ő mondta a verseket. Másnap, hétfőn bemutatta nekünk őt az igazgató. Mécs megkérdezte: ki hallott rólam? Voltunk vagy tizenöt-tizenhatan. Ki olvasott tőlem legalább egy verset? Maradtunk nyolcan. Ki tud egy verset elmondani? Maradtam én. Végül nem egy, hanem három költeményt szavaltam el. Mivel elhozta magával azt a számozott példányt, melyből egy nappal korábban felolvasott, ezt az osztálynak adta ajándékba.
Van miről tehát mesélni, amire emlékezni. Egy érdekes történet a Kapucinus utcában egykor üzemelt vendéglőhöz, a Kék Macskához kötődik, ahol egy cigány prímás közreműködésével született meg a diákinduló. Vagy egy másik sztori: hetedikesek lehettek, huszonketten voltak egy osztályban, amikor valaki javasolta: mivel különböző vérmérsékletűek, sorsolás útján mindenki tartson úgymond egy rövid beszédet, hogy akik esetleg izgulnak, idővel számukra se okozzon ez gondot. Mondanunk se kell, másfél év múltával, mikor az érettségire került sor, még a legstresszesebbeknek se okozott problémát a nyilvános szereplés, illetve szövegelmondás.
– Az érettségi után édesapám kijelentette: tudom, hogy egyetemre akarsz menni, de előtte inkább menj el dolgozni egy évet, hogy biztosítsd magadnak az anyagi hátteret, tudjál felöltözni rendesen. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nagy hozsannázással, lelkesedéssel fogadtam ezt a hírt, de hát tökéletesen igazat kellett, hogy adjak neki, mert alacsony fizetések voltak akkor is. Bekerültem a szőrmegyárba lévén, hogy ott is kosaraztam, ahol előbb a gépi kasszánál voltam köszörűs.
Vegyipar
1949-ben aztán következhettek az egyetemi évek. 1954-ben szerzett diplomát a kolozsvári Bolyai Egyetem kémia karán. Vegyészi diplomával a kezében a váradi Transilvania festékgyárban nyert állást, ahol 1954-1969 között részlegvezető, később a minőségi ellenőrző osztály vezetője, majd az üzem termelési felelőse. A váradi vegyipari gyárak összevonása után, 1969-1988 között a Sinteza vegyipari kombináltban dolgozott, egészen a nyugdíjba vonulásáig. Itt volt a tervosztály vezetője, főmérnök helyettes, valamint technikai szaktanácsadó. A számok ezekben az évtizedekben is önmagukért beszélnek: 1963-ban létrehozta az üzem kitűnően felszerelt szakkönyvtárát körülbelül 3600 kötettel, hatnyelvű folyóiratokkal. Hét szabadalma s közel 100 elfogadott újítási javaslata volt. 1971-ben a romániai vegyipar részéről mint szerződéskötő és piacfelmérő járt olyan közel-keleti országokban, mint Libanon, Szíria és Irak.
E szakmai tevékenység mellett, aktívan részt vett a város társadalmi életében. Többek közt 34 évig volt a Kémiai Sportkör elnöke. Nagy hozzáértéssel és szeretettel foglalkozott a fiatal sportolókkal. Atlétikában több városi bajnokot nevelt, köztük válogatott kerettagokat is. Asztaliteniszezőket, súlyemelőket, tekézőket és sakkozókat is felkészített, 23 évig volt a városi, illetve a megyei sakkbizottság elnöke. Legnagyobb dédelgetett sikerének tekinti, hogy 33 év alatt 306 kirándulást szervezett több mint 12 ezer résztvevővel az üzem dolgozóinak.
1988-ban vonult nyugdíjba, de nem nyugalomba, hiszen a nyugdíjas évek az ő életében valójában a második fiatalságot jelentik. Nagy lendülettel vesz részt közösségi tevékenységekben, szolgálja a közjót, lelkes műemlékvédő és helytörténész, s egyben irodalmi munkásságát is kiteljesíti.
Premontrei Öregdiákok
– 1994. május 4-én, mintegy 50 egykori premontrei diák részvételével - Budai Márton akkori várad-hegyfoki prépost, Vesselényi Tibor és Fekete Attila öregdiákok kezdeményezésére - a premontrei templomban találkozót tartottunk, ahol felolvastuk a gödöllői Szent Norbert-napi ünnepségre szóló meghívást. A júniusi összejövetelen egy 30 fős küldöttség vett részt, s a látottakon és hallottakon felbuzdulva, tanulmányozva a Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének szabályzatát, Váradra hazatérve 1994. június 29-én 44 öregdiák részvételével megalapítottuk a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületét, melynek a hivatalos bejegyzése októberben történt meg. Szükség van itt az erőnkre, a gondolatainkra, a helytállásunkra! Ezen a földön mi itthon vagyunk! Nagyvárad civil közössége jól ismeri a tevékenységeinket, hiszen sok mindent letettünk magyar közösségünk asztalára. Úgy érzem, nem tűntek el nyomtalanul az évek. A különböző díjak, oklevelek, köszönetnyilvánítások, emléklapok azt bizonyítják, hogy városunk polgárai elismeréssel figyelnek ránk, mi pedig joggal elmondhatjuk, hogy igazi közösségé forrtunk, s nagyon sokat teszünk azért, hogy kallódó értékeinket minél nagyobb mértékben megmentsünk az utókor számára.
Hát igen, ez így igaz, elég ha arra gondolunk, hogy számos emlékünnepélyt, könyvbemutatókat szerveztek- a kiadott kötetek száma alulról súrolja a 25-öt-, versenyeket rendeztek középiskolásoknak, emléktáblákat avattak, félévente Hírlevelet adnak ki. Sokoldalú tevékenysége miatt számos elismerésben részesült, 2014-ben méltán érdemelt Életmű-díjat.
Mindeközben természetesen úgymond privát életét is élte. 1962-ban kötött házasságot szeretett feleségével, Katalinnal, egy lánynak, Gabriellának és egy fiúgyermeknek, Ottó Zsoltnak a boldog szülei. Kedves nejével az EKE ’91 keretében évekig tartott vetített képes előadásokat kirándulásaikról, utazásaikról. A család ugyanakkor több mint 50 éve bemutató bérletes a színházban, rendszeres látogatója a filharmónia hangversenyeinek. A família tagjainak összetartását jelzi, hogy kétévente meglátogatják a tengerentúl élő lányukat, illetve annak családját, de ez egy külön fejezetet érdemelne. Persze sok minden egyébről is lehetne mesélni, de helyszűke miatt ez nem lehetséges, ezért inkább azt kívánjuk, ezentúl is ugyanezzel a lelkesedéssel és lendülettel szolgálja továbbra is a közjót Pásztai Ottó, erőben, egészségben, hiszen magyar közösségünknek szüksége van a hozzá hasonló személyiségekre!
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Nemrég ünnepelte 88. születésnapját Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke. Aki ismeri őt, tudja: egy olyan személyiség, akinek polihisztori sokoldalúsága már a diákéveiben megmutatkozott, hogy aztán később egyre inkább kibontakozzék
A nyolcvannyolc ugyan nem egy kerek szám, de azért tiszteletre méltó, különösen ha életévekben számítjuk, és egy olyan gazdag életút, pályafutás van mögötte, mint a Pásztai Ottóé. Olyannyira változatos és sokrétű tevékenység, hogy szinte bajban van e sorok szerzője, hogy akkor mit is emeljen ki ezek közül: beszéljek arról, hogy már a diákéveiben a Premontrei Gimnázium számos egyesületében jeleskedett, mint jegyző a Mária Kongregációban, őrsvezető-helyettes a cserkészeknél, vidéki Regös-táborok aktív résztvevője (felejthetetlen előadásokkal, tábortűzzel, énektanulási lehetőségekkel), többszőrös aranyjelvényes a Diákkaptárban, az iskolai énekkar lelkes tagja, számtalan ünnepély s több színházi szereplés fellépője? Vagy inkább azt domborítsam ki, hogy 1945-1948 között az Önképzőkör elnöke és a Sportkör (kosárlabda, foci, kardvívás, úszás, pingpong, céllövészet, röplabda, korcsolya, úszás, futás stb.- összesen 18 sportágat próbált ki, még ojna-bajnokságot is nyert) igen eredményes versenyzője volt? És a felsorolásban még csak a múlt század negyvenes éveiben tartunk…
– Az édesanyám jószerivel már az első pillanatól kezdve, vagyis amikor még csak elemi iskolás lettem, kijelentette, hogy te márpedig a premontreibe fogsz gimnáziumba járni. Ez történt valamikor 1936 tájékán. Mit ad Isten, Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, és 1940 októberében elkezdtem tanulmányaimat az újraindult Premontrei Gimnáziumban, melynek aztán végig, vagyis 1948-ig a növendéke voltam. Mindig mi nyitottunk meg egy újabb évfolyamot, és voltunk az elsők, akik leérettségiztünk. Jóformán azonban meg se száradt a diplomán a tinta, amikor megszületett az a törvény, mellyel megszüntették az egyházi iskolákat is.
Az elemi osztályok tiszta tízessel való elvégzése némiképp előrevetítette a sikeres folytatást: ahogyan várható volt, a premontrei gimnáziumban töltött évei eredményei miatt sem kell szégyenkeznie. Megfogadva az igazgató tanácsát, még nagyobb energiát fektetett a tanulásba, de azért némiképp csalódásként vagy traumaként élte meg, hogy ezt az érintett kevésbé értékelte. Különösen ha arra gondolunk, hogy az évek folyamán amúgy körülbelül tíz tanítványa is volt, így fogalmat lehet alkotni arról, hogy mennyire ismerte a tananyagot.
Iskolai évek
– Az 1944/45-ös tanévben, tekintettel arra, hogy a gimnáziumot előbb német, majd orosz hadikórháznak foglalták le, az Orsolya-gimnázium befogadott bennünket. Először történt meg, hogy koedukált oktatásban vettünk részt. Boldog dr. Bogdánffy Szilárd volt az osztályfőnökünk. Ami szépet és jót fel lehet sorolni, ővele kapcsolatban elmondható. Tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, szégyenlős volt még a jónép. Azt mondja Bogdánffy: az úgy nincs rendben, hogy külön a fiúk és külön a lányok, úgy kell, hogy egy fiú- egy lány a padokban. Erre fel, volt egy osztálytársam, olyan volt mint egy filmsztár, jóképű, hullámos hajjal, tizenhárom lány rohant mellé. El lehet képzelni, végül sorsolni kellett…
Persze nem csak humoros dolgok történtek. A premontrei paptanárokkal nem is volt különösebb baj, inkább az apácáknak volt szokatlan az új helyzet. A fiúk természetükből eredően hangosabbak, így nem nagyon nyerték el a szerzetesnővérek tetszését. Az oroszok elvonulása után aztán visszaadták a premontrei gimnáziumot, leírhatatlanul rossz, leromlott állapotban. A körülbelül 37-38 ezer kötetes, több őspéldányt is tartalmazó komoly könyvtárnak nyomát se találták, a bőrkötéses kiadványok az ócskapiacon képezték adásvétel tárgyát.
– Már akkor kezdődött a térhódítása a kommunistáknak, akiknek nagyon csípte az orrát az egyházi iskola. Diáktanácsok kellett alakuljanak, én a második csoportban voltam, a sportkapcsolatok, az önkéntesmunkák koordinálása tartozott a feladataink közé. A plakátolás egy eléggé úgymond pikáns dolog volt, általában mindig balhé volt abból, hogy ha az utca egyik végében mi magyarok voltunk vagy öten-hatan, az utca másik végében pedig tíz-tizenkét román diák.
Ezzel együtt a sportban normális volt a viszonyuk. Akkor már működött a Gojdu, a Kolozsvári úton az Alexandria, a Gépipari, a Kereskedelmi és az Állami Gimnázium, a Premontreivel együtt tehát körülbelül hat középiskolának a diákjai vettek részt a sportmegmérettetéseken.
– Egy vasárnap délelőtt a színházban Mécs László tartott egy körülbelül másfél órás előadást, ő mondta a verseket. Másnap, hétfőn bemutatta nekünk őt az igazgató. Mécs megkérdezte: ki hallott rólam? Voltunk vagy tizenöt-tizenhatan. Ki olvasott tőlem legalább egy verset? Maradtunk nyolcan. Ki tud egy verset elmondani? Maradtam én. Végül nem egy, hanem három költeményt szavaltam el. Mivel elhozta magával azt a számozott példányt, melyből egy nappal korábban felolvasott, ezt az osztálynak adta ajándékba.
Van miről tehát mesélni, amire emlékezni. Egy érdekes történet a Kapucinus utcában egykor üzemelt vendéglőhöz, a Kék Macskához kötődik, ahol egy cigány prímás közreműködésével született meg a diákinduló. Vagy egy másik sztori: hetedikesek lehettek, huszonketten voltak egy osztályban, amikor valaki javasolta: mivel különböző vérmérsékletűek, sorsolás útján mindenki tartson úgymond egy rövid beszédet, hogy akik esetleg izgulnak, idővel számukra se okozzon ez gondot. Mondanunk se kell, másfél év múltával, mikor az érettségire került sor, még a legstresszesebbeknek se okozott problémát a nyilvános szereplés, illetve szövegelmondás.
– Az érettségi után édesapám kijelentette: tudom, hogy egyetemre akarsz menni, de előtte inkább menj el dolgozni egy évet, hogy biztosítsd magadnak az anyagi hátteret, tudjál felöltözni rendesen. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nagy hozsannázással, lelkesedéssel fogadtam ezt a hírt, de hát tökéletesen igazat kellett, hogy adjak neki, mert alacsony fizetések voltak akkor is. Bekerültem a szőrmegyárba lévén, hogy ott is kosaraztam, ahol előbb a gépi kasszánál voltam köszörűs.
Vegyipar
1949-ben aztán következhettek az egyetemi évek. 1954-ben szerzett diplomát a kolozsvári Bolyai Egyetem kémia karán. Vegyészi diplomával a kezében a váradi Transilvania festékgyárban nyert állást, ahol 1954-1969 között részlegvezető, később a minőségi ellenőrző osztály vezetője, majd az üzem termelési felelőse. A váradi vegyipari gyárak összevonása után, 1969-1988 között a Sinteza vegyipari kombináltban dolgozott, egészen a nyugdíjba vonulásáig. Itt volt a tervosztály vezetője, főmérnök helyettes, valamint technikai szaktanácsadó. A számok ezekben az évtizedekben is önmagukért beszélnek: 1963-ban létrehozta az üzem kitűnően felszerelt szakkönyvtárát körülbelül 3600 kötettel, hatnyelvű folyóiratokkal. Hét szabadalma s közel 100 elfogadott újítási javaslata volt. 1971-ben a romániai vegyipar részéről mint szerződéskötő és piacfelmérő járt olyan közel-keleti országokban, mint Libanon, Szíria és Irak.
E szakmai tevékenység mellett, aktívan részt vett a város társadalmi életében. Többek közt 34 évig volt a Kémiai Sportkör elnöke. Nagy hozzáértéssel és szeretettel foglalkozott a fiatal sportolókkal. Atlétikában több városi bajnokot nevelt, köztük válogatott kerettagokat is. Asztaliteniszezőket, súlyemelőket, tekézőket és sakkozókat is felkészített, 23 évig volt a városi, illetve a megyei sakkbizottság elnöke. Legnagyobb dédelgetett sikerének tekinti, hogy 33 év alatt 306 kirándulást szervezett több mint 12 ezer résztvevővel az üzem dolgozóinak.
1988-ban vonult nyugdíjba, de nem nyugalomba, hiszen a nyugdíjas évek az ő életében valójában a második fiatalságot jelentik. Nagy lendülettel vesz részt közösségi tevékenységekben, szolgálja a közjót, lelkes műemlékvédő és helytörténész, s egyben irodalmi munkásságát is kiteljesíti.
Premontrei Öregdiákok
– 1994. május 4-én, mintegy 50 egykori premontrei diák részvételével - Budai Márton akkori várad-hegyfoki prépost, Vesselényi Tibor és Fekete Attila öregdiákok kezdeményezésére - a premontrei templomban találkozót tartottunk, ahol felolvastuk a gödöllői Szent Norbert-napi ünnepségre szóló meghívást. A júniusi összejövetelen egy 30 fős küldöttség vett részt, s a látottakon és hallottakon felbuzdulva, tanulmányozva a Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének szabályzatát, Váradra hazatérve 1994. június 29-én 44 öregdiák részvételével megalapítottuk a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületét, melynek a hivatalos bejegyzése októberben történt meg. Szükség van itt az erőnkre, a gondolatainkra, a helytállásunkra! Ezen a földön mi itthon vagyunk! Nagyvárad civil közössége jól ismeri a tevékenységeinket, hiszen sok mindent letettünk magyar közösségünk asztalára. Úgy érzem, nem tűntek el nyomtalanul az évek. A különböző díjak, oklevelek, köszönetnyilvánítások, emléklapok azt bizonyítják, hogy városunk polgárai elismeréssel figyelnek ránk, mi pedig joggal elmondhatjuk, hogy igazi közösségé forrtunk, s nagyon sokat teszünk azért, hogy kallódó értékeinket minél nagyobb mértékben megmentsünk az utókor számára.
Hát igen, ez így igaz, elég ha arra gondolunk, hogy számos emlékünnepélyt, könyvbemutatókat szerveztek- a kiadott kötetek száma alulról súrolja a 25-öt-, versenyeket rendeztek középiskolásoknak, emléktáblákat avattak, félévente Hírlevelet adnak ki. Sokoldalú tevékenysége miatt számos elismerésben részesült, 2014-ben méltán érdemelt Életmű-díjat.
Mindeközben természetesen úgymond privát életét is élte. 1962-ban kötött házasságot szeretett feleségével, Katalinnal, egy lánynak, Gabriellának és egy fiúgyermeknek, Ottó Zsoltnak a boldog szülei. Kedves nejével az EKE ’91 keretében évekig tartott vetített képes előadásokat kirándulásaikról, utazásaikról. A család ugyanakkor több mint 50 éve bemutató bérletes a színházban, rendszeres látogatója a filharmónia hangversenyeinek. A família tagjainak összetartását jelzi, hogy kétévente meglátogatják a tengerentúl élő lányukat, illetve annak családját, de ez egy külön fejezetet érdemelne. Persze sok minden egyébről is lehetne mesélni, de helyszűke miatt ez nem lehetséges, ezért inkább azt kívánjuk, ezentúl is ugyanezzel a lelkesedéssel és lendülettel szolgálja továbbra is a közjót Pásztai Ottó, erőben, egészségben, hiszen magyar közösségünknek szüksége van a hozzá hasonló személyiségekre!
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. október 4.
Bogdánffy Szilárd mindig felfelé nézett
Október 3-án, kedd este, Boldog Bogdánffy Szilárd ünnepén Exc. Böcskei László megyés püspök szentmisét mutatott be a nagyváradi Székesegyházban. Prédikációjában hangsúlyozta: a vértanúhalált halt főpásztor egyenes ember volt, kitartóan haladt a cél felé.
A bevezető részben Böcskei László megyés püspök arra hívta fel a figyelmet: amikor a történelem folyását szemléljük, általában korokról szoktunk beszélni, attól függően, hogy milyen személyeket, szemléletet, berendezkedést határozunk meg, akarunk leírni, jellemezni. Vannak kiemelkedő, fényes periódusok, amelyek a fejlődés jeleit hordozzák, és vannak hanyatló korok is, amikor azt tapasztaljuk, hogy elszabadult az igazságtalanság és a gonoszság. Akárhogy nézzük azonban a dolgokat, azt láthatjuk, hogy mindig léteznek olyanok, akikről nem mondható el, hogy fent vagy lent voltak, ugyanis ők egyenesek voltak, kitartóan haladtak egy nemes cél felé, akár áldozatok árán is. Ilyen volt Bogdánffy Szilárd is: egyenesen állt, kitartóan követte Krisztust, amikor pedig rá emlékezünk, nem csak a közbenjárását kérjük, hanem azt is, hogy mi is olyan célratörő, kereső emberek legyünk, mint ő.
Az evangéliumi részlet Szent Máté könyvéből szólt. Homíliájában az egyházmegye főpásztora felidézte, hogy Bogdánffy Szilárd 1911. február 21-én született és 1934. június 29-én szentelték pappá. Ezután egy tevékenységekben gazdag időszak következett az életében, főleg tanárként és nevelőként, de lelki vezetőként is szolgált egyházi intézményekben, iskolákban, illetve közben püspöki titkár, tanácsadó is volt. Egy olyan korszakban teljesített szolgálatot, amikor az egyház hagyományos struktúrái megpróbáltatásoknak voltak kitéve a regnáló hatalom részéről, mely szét akarta verni mindazt, ami évszázadokon keresztül megszilárdult, de nem illett bele az új ateista rendbe. És a váradi egyházmegye is egy ilyen szálka volt a kommunisták szemében. 1948-ban XII. Piusz pápa életre sújtó, az egyház javát biztosító döntést hozott azt látva, hogy sötét fellegek közelednek: első lépésként helyettes ordináriusokat nevezett ki, majd 1948 és 1950 novembere közt püspökök lettek titokban felszentelve. Bogdánffy Szilárdot 1949. február 14-én volt titokban püspökké szentelve a bukaresti nunciatúra kápolnájában, és hamarosan, április 6-án már le is tartóztatták őt. Innen kezdődik saját kálváriája, melyen keresztül meghozta a végső áldozatot. 1953 októberéig Nagyváradon, Máramarosszigeten, Bukarestben, Zsilaván, Capu Midián és Nagyenyeden raboskodott. A sok bántalmazás, nélkülözés, éhezés, embertelen bánásmód felőrölte az egészségét. Emiatt és az elégtelen orvosi kezelésnek betudhatóan 1953. október 1-jén vértanúhalált halt. 2010. október 30-án iktatták a boldogok sorába a nagyváradi Székesegyházban. Ő volt az első azok közül, akik a hazai kommunista hatalom áldozatai, és boldoggá lettek avatva: dr. Scheffler János Szatmárnémetiben, Vladimir Ghika Bukarestben és Anton Durcovici Jászvásáron.
Kell egy kulcs
Arról is beszélt Böcskei László: napjainkban sajnos olyan világban élünk, amikor az én és a most, a nekem és az itt, az értem és az azonnal a fontos, amikor a jövő, az értékek kerülnek szóba. Ilyen helyzetben különösen lényeges, hogy igazodjunk valakihez, vagy valamihez, kell egy kulcs, mely megnyitja a kaput abba az irányba, mely az emberiség javát szolgálja. Hívő emberként pedig nem kesereghetünk, hiszen van kitől tanulnunk. Nem azoktól, akik saját okoskodásuk miatt gondolták azt magukról, hogy naggyá lettek, hanem akik a Krisztushoz való igazodásuk folytán váltak valóban azzá. És ilyen volt Bogdánffy Szilárd is, egy olyan kor embere, melyet sokan legszívesebben kitörölnének az emlékezetükről, nem beszélnének róla, a vértanú püspökről pedig azt mondják, hogy túl brutális üzenetet közvetít, a magatartása pedig radikalizmust sugall. Hozzánk azonban közel áll Bogdánffy Szilárd, hiszen mi sem élünk egy megpróbáltatásoktól mentes világban, nem vagyunk megkímélve a küzdelmektől és megpróbáltatásoktól, miközben tudnunk kell nekünk is, hogy igazán értékes dolgokat csak áldozatok árán lehet elérni, és nem céltalanul bolyongunk, hanem küldetésünk van. Ezért kell igazodnunk őhozzá, aki dr. Boros Béla érsekhez hasonlóan mindig felfelé nézett, és a kipróbált hit ikonjaként nem görbült meg, mert tudta: kicsinek lenni, szinte megsemmisülni a világ előtt – ez emel fel igazán és teszi jelszerűvé az életünket. És ez nem egy olcsó reklám, hanem kipróbált életminta, ami célhoz vezeti mindazokat, akik Istennel, Istenre hagyatkozva építenek. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro
Október 3-án, kedd este, Boldog Bogdánffy Szilárd ünnepén Exc. Böcskei László megyés püspök szentmisét mutatott be a nagyváradi Székesegyházban. Prédikációjában hangsúlyozta: a vértanúhalált halt főpásztor egyenes ember volt, kitartóan haladt a cél felé.
A bevezető részben Böcskei László megyés püspök arra hívta fel a figyelmet: amikor a történelem folyását szemléljük, általában korokról szoktunk beszélni, attól függően, hogy milyen személyeket, szemléletet, berendezkedést határozunk meg, akarunk leírni, jellemezni. Vannak kiemelkedő, fényes periódusok, amelyek a fejlődés jeleit hordozzák, és vannak hanyatló korok is, amikor azt tapasztaljuk, hogy elszabadult az igazságtalanság és a gonoszság. Akárhogy nézzük azonban a dolgokat, azt láthatjuk, hogy mindig léteznek olyanok, akikről nem mondható el, hogy fent vagy lent voltak, ugyanis ők egyenesek voltak, kitartóan haladtak egy nemes cél felé, akár áldozatok árán is. Ilyen volt Bogdánffy Szilárd is: egyenesen állt, kitartóan követte Krisztust, amikor pedig rá emlékezünk, nem csak a közbenjárását kérjük, hanem azt is, hogy mi is olyan célratörő, kereső emberek legyünk, mint ő.
Az evangéliumi részlet Szent Máté könyvéből szólt. Homíliájában az egyházmegye főpásztora felidézte, hogy Bogdánffy Szilárd 1911. február 21-én született és 1934. június 29-én szentelték pappá. Ezután egy tevékenységekben gazdag időszak következett az életében, főleg tanárként és nevelőként, de lelki vezetőként is szolgált egyházi intézményekben, iskolákban, illetve közben püspöki titkár, tanácsadó is volt. Egy olyan korszakban teljesített szolgálatot, amikor az egyház hagyományos struktúrái megpróbáltatásoknak voltak kitéve a regnáló hatalom részéről, mely szét akarta verni mindazt, ami évszázadokon keresztül megszilárdult, de nem illett bele az új ateista rendbe. És a váradi egyházmegye is egy ilyen szálka volt a kommunisták szemében. 1948-ban XII. Piusz pápa életre sújtó, az egyház javát biztosító döntést hozott azt látva, hogy sötét fellegek közelednek: első lépésként helyettes ordináriusokat nevezett ki, majd 1948 és 1950 novembere közt püspökök lettek titokban felszentelve. Bogdánffy Szilárdot 1949. február 14-én volt titokban püspökké szentelve a bukaresti nunciatúra kápolnájában, és hamarosan, április 6-án már le is tartóztatták őt. Innen kezdődik saját kálváriája, melyen keresztül meghozta a végső áldozatot. 1953 októberéig Nagyváradon, Máramarosszigeten, Bukarestben, Zsilaván, Capu Midián és Nagyenyeden raboskodott. A sok bántalmazás, nélkülözés, éhezés, embertelen bánásmód felőrölte az egészségét. Emiatt és az elégtelen orvosi kezelésnek betudhatóan 1953. október 1-jén vértanúhalált halt. 2010. október 30-án iktatták a boldogok sorába a nagyváradi Székesegyházban. Ő volt az első azok közül, akik a hazai kommunista hatalom áldozatai, és boldoggá lettek avatva: dr. Scheffler János Szatmárnémetiben, Vladimir Ghika Bukarestben és Anton Durcovici Jászvásáron.
Kell egy kulcs
Arról is beszélt Böcskei László: napjainkban sajnos olyan világban élünk, amikor az én és a most, a nekem és az itt, az értem és az azonnal a fontos, amikor a jövő, az értékek kerülnek szóba. Ilyen helyzetben különösen lényeges, hogy igazodjunk valakihez, vagy valamihez, kell egy kulcs, mely megnyitja a kaput abba az irányba, mely az emberiség javát szolgálja. Hívő emberként pedig nem kesereghetünk, hiszen van kitől tanulnunk. Nem azoktól, akik saját okoskodásuk miatt gondolták azt magukról, hogy naggyá lettek, hanem akik a Krisztushoz való igazodásuk folytán váltak valóban azzá. És ilyen volt Bogdánffy Szilárd is, egy olyan kor embere, melyet sokan legszívesebben kitörölnének az emlékezetükről, nem beszélnének róla, a vértanú püspökről pedig azt mondják, hogy túl brutális üzenetet közvetít, a magatartása pedig radikalizmust sugall. Hozzánk azonban közel áll Bogdánffy Szilárd, hiszen mi sem élünk egy megpróbáltatásoktól mentes világban, nem vagyunk megkímélve a küzdelmektől és megpróbáltatásoktól, miközben tudnunk kell nekünk is, hogy igazán értékes dolgokat csak áldozatok árán lehet elérni, és nem céltalanul bolyongunk, hanem küldetésünk van. Ezért kell igazodnunk őhozzá, aki dr. Boros Béla érsekhez hasonlóan mindig felfelé nézett, és a kipróbált hit ikonjaként nem görbült meg, mert tudta: kicsinek lenni, szinte megsemmisülni a világ előtt – ez emel fel igazán és teszi jelszerűvé az életünket. És ez nem egy olcsó reklám, hanem kipróbált életminta, ami célhoz vezeti mindazokat, akik Istennel, Istenre hagyatkozva építenek. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro
2017. október 19.
Díjátadó ünnepség volt a katolikus püspökségen
A 2017-es Szent László Jubileumi Év alkalmából kiadott Szent László-emlékérem aranyozott változatával és oklevéllel ismerte el Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök a Bihari Napló közössége és Rais W. István főszerkesztő munkáját is.
Az október 18-án, szerda délután az Athleta Patriae – Válogatás a kun legyőzésének erdélyi falkép ábrázolásaiból című kiállítás megnyitója előtt a Püspöki Palota dísztermében zajlott gálán az egyházmegye főpásztora nagyrabecsülését fejezte ki azon személyek és intézmények felé, akik/amelyek sokak véleménye szerint kitartóan munkálkodnak Szent László örökségének megőrzése és továbbadása terén.
Beszédében Böcskei László megyés püspök hangsúlyozta: egy sajátságos, személyesebb jellegű momentuma ez a Szent László-évnek, és természetesen kötődik azokhoz az eseményekhez, melyek az elmúlt hónapokban sokakat megszólítottak, megérintettek, és amikre később szívesen emlékezünk majd vissza, hogy erőt merítsünk, táplálkozhassunk ezekből. Sokféle rendezvényekkel próbálta ugyanis a püspökség a figyelem központjába helyezni Szent László vonásait, erényeit, kiválóságait annak érdekében, hogy tanuljunk tőle, és felvállaljunk valamit mindabból, amiben az élen járt. Ebben az összefüggésben ugyanakkor közben említésre kerültek olyan emberek és intézmények is, akik/amelyek ilyen vagy olyan formában őrzik az örökséget, illetve az elmúlt időszakban partnerként közreműködtek. A csúcspont az egyházmegyei zarándoklati nap volt, amikor sok protokollvendég is tiszteletét tette Szent László városában, hogy a gyökereknél való megújulás jegyében közösen és méltóképpen ünnepeljen, ami sikerült is. Itt voltak a magyar kormány jeles képviselői, több ország püspökkari konferenciáinak méltóságai, a polgármesteri hivatal és kulturális intézmények vezetői, reprezentánsai, akiknek a megfelelő időben már kinyilvánították a köszönetüket a támogatásukért, a helyt- és kiállásukért.
Ez az ünnepség most viszont egy olyan lehetőségre ad alkalmat, hogy azok odaadó tevékenységét is elismerjék, akik mindezidáig nem kerültek említésre, reflektorfénybe, de szükség van erre, hiszen az elmúlt években, évtizedekben ők is jeleskedtek abban, hozzájárultak a munkájukkal ahhoz, hogy Szent László mint példakép álljon előttünk. Így született meg az a gondolat, hogy egy őket tartalmazó névsor is legyen összeállítva, mindazokról a személyiségekről és közösségekről, akik az élet különböző területein dolgozva szintén fontosnak tartják, hogy Szent László öröksége vonzó és követhető legyen. Ezzel tulajdonképpen nem csak az egyházat szolgálják, hanem a várost és a régiót is, s ezen teljesítményüket mások is értékelik, hiszen ez a valóság.
A kitüntetettek
Huszonegyen vehettek át a Szent László-év alkalmából kiadott jubileumi emlékérem aranyozott változatát, és az ehhez kapcsolódó oklevelet, a laudációkat Lakatos Attila, a püspökség kulturális referense olvasta fel.
Íme a lista: H. Kolba Judit régész, muzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főosztályvezetője, Balogh Mihály, a nagyváradi Székesegyház nyugalmazott karnagya, Emődi János régész, helytörténész, Pásztai Ottó premontrei öregdiák, vegyészmérnök, dr. Boka László irodalmár, irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója, Péter I. Zoltán helytörténész, megyei tanácsos, dr. Fleisz János történész, egyetemi tanár, Dukrét Géza helytörténész, nyugalmazott tanár, műemlékvédő, Voiticsek Árpád és Ilona nyomdászok, vállalkozók, Raáb Rudolf fogtechnikus, műgyűjtő, dr. Budaházy István főgyógyszerész, gyógyszerészet-történész, Ovi D. Pop fotóművész, dr. Ramona Novicov műkritikus, művészettörtész, a Tibor Ernő Galéria alkotóközössége, a Nagyváradi Ifjúsági Fúvószenekar Deé Róbert tanár vezetésével, a Bihari Napló és Rais W. István főszerkesztő, az Erdélyi Mária Rádió Szatmári Ferenc elnök vezetésével, a Reggeli Újság napilap, Benedek Ramóna hitoktató, módszertanos, a Partiumi Háló Egyesület Konrád Katalin vezetésével, Erdei János szilágysomlyói történelemtanár.
Mellettük külön elismerésben részesült a püspök részéről (egyházmegyei érdemérem bronz fokozata kitűzővel) Zalder Éva magyartanárnő, volt igazgatónő a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum ügyéért végzett szolgálatáért.
Három kitűző
A rendezvényen a zenei momentumokról Oláh Gabriella és Székely Boglárka (hegedű) gondoskodtak. Az együttműködés jegyében kitűzőt és Boldog Bogdánffy Szilárd vértanú püspök életéről szóló DVD-t vehetett át Angela Lupşea (Vár- és Várostörténeti Múzeum), dr. Aurel Chiriac (Körösvidéki Múzeum) és Mihai Jurca (Nagyvárad Önkormányzata, A Régió és a Város Turizmusát Népszerűsítő Egyesület – APTOR). Szót kapott még Pásztai Ottó, aki köszönetet mondott a püspöknek, premontrei öregdiáktársainak és a feleségének. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro
A 2017-es Szent László Jubileumi Év alkalmából kiadott Szent László-emlékérem aranyozott változatával és oklevéllel ismerte el Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök a Bihari Napló közössége és Rais W. István főszerkesztő munkáját is.
Az október 18-án, szerda délután az Athleta Patriae – Válogatás a kun legyőzésének erdélyi falkép ábrázolásaiból című kiállítás megnyitója előtt a Püspöki Palota dísztermében zajlott gálán az egyházmegye főpásztora nagyrabecsülését fejezte ki azon személyek és intézmények felé, akik/amelyek sokak véleménye szerint kitartóan munkálkodnak Szent László örökségének megőrzése és továbbadása terén.
Beszédében Böcskei László megyés püspök hangsúlyozta: egy sajátságos, személyesebb jellegű momentuma ez a Szent László-évnek, és természetesen kötődik azokhoz az eseményekhez, melyek az elmúlt hónapokban sokakat megszólítottak, megérintettek, és amikre később szívesen emlékezünk majd vissza, hogy erőt merítsünk, táplálkozhassunk ezekből. Sokféle rendezvényekkel próbálta ugyanis a püspökség a figyelem központjába helyezni Szent László vonásait, erényeit, kiválóságait annak érdekében, hogy tanuljunk tőle, és felvállaljunk valamit mindabból, amiben az élen járt. Ebben az összefüggésben ugyanakkor közben említésre kerültek olyan emberek és intézmények is, akik/amelyek ilyen vagy olyan formában őrzik az örökséget, illetve az elmúlt időszakban partnerként közreműködtek. A csúcspont az egyházmegyei zarándoklati nap volt, amikor sok protokollvendég is tiszteletét tette Szent László városában, hogy a gyökereknél való megújulás jegyében közösen és méltóképpen ünnepeljen, ami sikerült is. Itt voltak a magyar kormány jeles képviselői, több ország püspökkari konferenciáinak méltóságai, a polgármesteri hivatal és kulturális intézmények vezetői, reprezentánsai, akiknek a megfelelő időben már kinyilvánították a köszönetüket a támogatásukért, a helyt- és kiállásukért.
Ez az ünnepség most viszont egy olyan lehetőségre ad alkalmat, hogy azok odaadó tevékenységét is elismerjék, akik mindezidáig nem kerültek említésre, reflektorfénybe, de szükség van erre, hiszen az elmúlt években, évtizedekben ők is jeleskedtek abban, hozzájárultak a munkájukkal ahhoz, hogy Szent László mint példakép álljon előttünk. Így született meg az a gondolat, hogy egy őket tartalmazó névsor is legyen összeállítva, mindazokról a személyiségekről és közösségekről, akik az élet különböző területein dolgozva szintén fontosnak tartják, hogy Szent László öröksége vonzó és követhető legyen. Ezzel tulajdonképpen nem csak az egyházat szolgálják, hanem a várost és a régiót is, s ezen teljesítményüket mások is értékelik, hiszen ez a valóság.
A kitüntetettek
Huszonegyen vehettek át a Szent László-év alkalmából kiadott jubileumi emlékérem aranyozott változatát, és az ehhez kapcsolódó oklevelet, a laudációkat Lakatos Attila, a püspökség kulturális referense olvasta fel.
Íme a lista: H. Kolba Judit régész, muzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főosztályvezetője, Balogh Mihály, a nagyváradi Székesegyház nyugalmazott karnagya, Emődi János régész, helytörténész, Pásztai Ottó premontrei öregdiák, vegyészmérnök, dr. Boka László irodalmár, irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója, Péter I. Zoltán helytörténész, megyei tanácsos, dr. Fleisz János történész, egyetemi tanár, Dukrét Géza helytörténész, nyugalmazott tanár, műemlékvédő, Voiticsek Árpád és Ilona nyomdászok, vállalkozók, Raáb Rudolf fogtechnikus, műgyűjtő, dr. Budaházy István főgyógyszerész, gyógyszerészet-történész, Ovi D. Pop fotóművész, dr. Ramona Novicov műkritikus, művészettörtész, a Tibor Ernő Galéria alkotóközössége, a Nagyváradi Ifjúsági Fúvószenekar Deé Róbert tanár vezetésével, a Bihari Napló és Rais W. István főszerkesztő, az Erdélyi Mária Rádió Szatmári Ferenc elnök vezetésével, a Reggeli Újság napilap, Benedek Ramóna hitoktató, módszertanos, a Partiumi Háló Egyesület Konrád Katalin vezetésével, Erdei János szilágysomlyói történelemtanár.
Mellettük külön elismerésben részesült a püspök részéről (egyházmegyei érdemérem bronz fokozata kitűzővel) Zalder Éva magyartanárnő, volt igazgatónő a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum ügyéért végzett szolgálatáért.
Három kitűző
A rendezvényen a zenei momentumokról Oláh Gabriella és Székely Boglárka (hegedű) gondoskodtak. Az együttműködés jegyében kitűzőt és Boldog Bogdánffy Szilárd vértanú püspök életéről szóló DVD-t vehetett át Angela Lupşea (Vár- és Várostörténeti Múzeum), dr. Aurel Chiriac (Körösvidéki Múzeum) és Mihai Jurca (Nagyvárad Önkormányzata, A Régió és a Város Turizmusát Népszerűsítő Egyesület – APTOR). Szót kapott még Pásztai Ottó, aki köszönetet mondott a püspöknek, premontrei öregdiáktársainak és a feleségének. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro