Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Bogdan, Mircea
2 tétel
2014. november 20.
Nyelvében él a nemzet – a képernyőn is
Negyvenöt évvel ezelőtt indult első útjára, huszonöt éve pedig folytatta útját a Román Televízió magyar adása. Évtizedeken át a romániai magyar családok ezrei számára hétfő délutáni főprogramnak számított, míg a diktatúra meg nem szüntette a műsort. A rendszerváltás után feltámasztott adás ma már több órában és három csatornán szól magyarul a közszolgálati televízió nézőihez.
A 20. század hatvanas éveinek végén a kommunista diktatúra még enyhébben szorongatta az embereket Romániában. Nicolae Ceauşescu a romániai magyarság szemében attól lett még népszerű, hogy 1969 végén engedélyezte a Román Televízió magyar adásának beindítását.
A történet előzményei egy évvel korábbra nyúlnak vissza: 1968 nyarán Ceauşescu és a kormány legfontosabb emberei előtt a romániai magyar értelmiség összehívott képviselői a magyarság elvárásai között egy magyar nyelvű televíziós műsor beindításának igényét is tolmácsolták. Ha több kérésüket nem is vették figyelembe, 1969. november 23-án végre elindult a Román Televízió bukaresti magyar adása. Műsorideje először mindössze 20-25 perc volt, majd heti három órára bővült. Az első felelős vezető Molnár Vilmos és Kónya Anna volt. 1970 áprilisától 1979 szeptemberéig Bodor Pál irányította a nemzetiségi műsorokat, míg 1980-tól 1985-ig újra Molnár Vilmos felelt értük. Az első szerkesztők nagyobbrészt a bukaresti rádió magyar adásának munkatársai voltak. Az alapító szerkesztőség tagjai: Tomcsányi Tibor, Labancz Frida, Kónya Anna, Molnár Vilmos, Birta József, Tóthfalussy Béla, Öllerer József, Ilya Ehrenkrantz.
A bukaresti magyar adás munkatársai közé tartozott a kezdetektől fogva a pedagógusi és filozófusi végzettséggel rendelkező Tomcsányi Mária, valamint a zenész Boros Zoltán, aki később a magyar szerkesztőség főszerkesztője lett.
Sorsdöntő találkozások
Boros Zoltán 1971-ben kapcsolódott be a szerkesztőség munkájába: „Dzsessz és könnyűzene muzsikusként iratkoztam be a Zeneakadémiára. Az egyetemi évek alatt együttesem volt, a kolozsvári Egyetemiek Háza dzsesszkvartettje. Az egyetem elvégzése után egy éven át szabadúszó zenész voltam, majd 1969-ben karmesternek szerződtem a nagyváradi színházhoz. Az első Siculus-fesztiválon mi is felléptünk, ahol jelen volt Bodor Pál, a magyar adás főszerkesztője, neki nagyon tetszett a produkciónk. Közben egyre inkább mocorgott már bennem a vágy, hogy alapvetően zenével foglalkozzam, lehetőleg egy szakmailag színvonalas helyen, a média közelében. 1970 őszén felmentem Bukarestbe, és megkerestem Bodort, elmondtam neki, hogy szoktam nézni a magyar adást, és úgy vettem észre, hogy nincs zenei szerkesztő, én pedig szívesen vállalnám. Bodornak – úgy láttam – jól jött az ajánlat, mivel nagy emberhiánnyal küszködött. Az 1971-es nyári színházi szünetben aztán megkaptam az értesítést, hogy az átigazolást jóváhagyták. Persze attól, hogy a magyar adáshoz kerültem, még nem lettem tévés. A mesterséget menet közben kellett megtanulni. A szerkesztőségnek szakmailag jól képzett operatőrei és vágói voltak, sokat tanultam Aradits Lukács Zsuzsannától és attól a két operatőrtől, Emil Lungutól és Mircea Bogdantól, akikkel az első filmemet a Muzsikáló várost készítettem, Csíky Ibolyával.”
Tomcsányi Mária is egy Bodor Pállal való találkozás nyomán került a tévébe. Másodéves volt a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán, amikor elment Bukarestbe meglátogatni egyik barátnőjét. Együtt mentek fel Bodor Pálékhoz egy pohár hűsítőre: „Bekérezkedtem a fürdőszobába, és mit ad isten, Bodor Pál éppen ott tett-vett. A látogatás hosszú beszélgetéssel folytatódott, Pali akkoriban másról sem beszélt, mint a televízióról. Azt szerette volna, hogy Bukarestben folytassam az egyetemet, de erre akkor még nem voltam hajlandó. Viszont kipróbált, forgatócsoportot küldött Kolozsvárra, velük riporterkedtem.”
Tomcsányi Mária rövidesen mégis otthagyta Kolozsvárt, és Bukarestbe költözött. Négy és fél éven át a román rádió magyar adásának volt külső munkatársa, de már a tévé magyar adásának is dolgozott. Végül 1977-ben megkapta a szerkesztői állást: „Amolyan mindenes lettem, mert minden műfaj érdekelt. Még sportriportot is készítettem, de elsősorban azért a színház érdekelt. A mai napig ez a nagy szerelmem...”
Bodor Pál és a kommunista rokon
Természetesen a cenzúra akkoriban mindenbe beleszólt. Tomcsányi Mária szerint a magyar adásnak Bodor Pál főszerkesztővel volt szerencséje, aki különleges státust élvezett: „Palinak volt hátországa és tekintélye is: nem politikai, hanem írói, szakemberi tekintélye. A román kollégák is nagyon tisztelték szakmai tudását. Ezen kívül sógora, Gere Mihály a kommunista párt központi bizottságának tagja volt, ami politikailag is jelentős hátországot biztosított. Bodor hihetetlenül okosan tudta kijátszani a hatalmi utasításokat és a cenzúrát, egy Ceauşescu-idézettel képes volt elaltatni az éberségüket. Minden aktuális utasításról tudott, így képes volt védekezni ellenük. Voltak anyagok, amelyeket minden pártutasítás ellenére valósággal bedumált az adásba. Nagyon okosan tette a dolgát” – emlékezik Tomcsányi Mária. 1980-tól kezdve azonban fokozatosan csökkentették az adásidőt: az eredeti három órából kettő, majd egy, legutoljára már csak egy negyedóra maradt. 1985-ben a műsor már nagyon hanyatlott: ekkor szüntették meg a közszolgálati televízió 2-es csatornáját, a kolozsvári rádiótelevíziót, a többi rádióstúdiót, és az RTV 1-es csatornáján is mindössze két óra román nyelvű műsort engedélyeztek.
Hidegzuhany és újjászületés
Tomcsányi Mária 1985-ben családi okokból átkérte magát néhány hónapra a kolozsvári rádióhoz. A hír, hogy megszűnt az adás, és ezzel az állása, teljesen váratlanul érte: „Reggel bementünk dolgozni, és szóltak: nincs adás. Hirtelen azt hittük, a magyar adást szüntették meg, de kiderült, hogy az egész stúdiót lekapcsolták. Így történt Bukarestben is a televíziónál: reggel bementek dolgozni, és kiderült, nincs többé magyar adás. Egyébként engem addigra áthelyezetek a rádióhoz. Valami feljelentés alapján – a mai napig nem tudom, ki tette – úgy döntöttek a tévé vezetői, hogy el kell engem tüntetni a képernyőről. Harminc éve történt, ma már nem is érdekel, kinek voltam az útjában.”
Az 1989-es romániai változások után a magyar adás néhány régi munkatársa – Aradits László, Lukács Zsuzsanna, Boros Zoltán, Feczkó Zoltán, Miklós-Pataki Georgina, Rostás Emília, Simonffy Katalin, Todan Ildikó, Öllerer József – kihasználva az új politikai konjunktúrát 1990. január 8-án műszaki háttér és szerkesztőségi szobák nélkül, amatőr videósok és fiatal műszaki értelmiségiek (Győrffy György, Kacsó Sándor) segítségével saját kezdeményezésből újraindították a magyar nyelvű műsort. Vezetőjüknek Boros Zoltánt választották, akit később hivatalosan is kineveztek főszerkesztőnek. A magyar adás munkatársi gárdája önálló főszerkesztőség lett.
Boros Zoltán ma is nagyon jól emlékszik azokra a napokra: „1989 decembere a szerkesztőség régi tagjait a világ minden tájára szétszórva találta. Bemondónőnk, Józsa Erika Ausztráliában, Fischer István rendező Németországban, a volt főszerkesztő, Bodor Pál, valamint Csáky Zoltán, Vári Attila Magyarországon telepedett le. Jómagam zenei rendező lettem a televízió zenei stúdiójában, ismét felléptem dzsesszmuzsikusként a hazai fesztiválok színpadain. A televízió élőben közvetítette a román forradalmat. Otthon, a tévékészülék előtt hárman, Simonffy Kati, Veronka, a feleségem és jómagam néztük, mi történik. Mi is kimentünk az utcára, akkor támadt az ötletem, hogy menjünk a rádióhoz. Hazarohantunk, Trabantba vágtuk magunkat, majd tülkölve, nyitott kocsiablakokkal, üvöltözve „vágtattunk be” a televízió udvarára. Egy héten keresztül csak aludni jártunk haza, hol nappal, hol éjszaka, Simonffy Katalinnal váltottuk egymást a négyes stúdióban. A négyes stúdiót, ahonnan az adást sugározták, a Híradó szerkesztősége uralta, bennünket, régi tévéseket ismertek, és mivel az első napokban boldog-boldogtalan megszólalhatott a képernyőn, nem volt akadálya, hogy Simonffy Katalinnal mi is megjelenjünk. Arról beszéltünk, hogy a magyarság is együtt érez a forradalmárokkal, támogatja a demokratikus változásokat. Bejátszottunk egy részletet a Mondod-e még? című filmből, és megjelent a cím előtti szöveg is: a Román Televízió Magyar szerkesztősége bemutatja. Az emberek másnap már azt rebesgették: újraindult a magyar adás. Karácsonykor ismét beültem a stúdióba, magyarul is boldog karácsonyi ünnepet kívántam. A román kolindák mellett megszólalt a Mennyből az angyal és az Oh, Tannenbaum is. A román közszolgálati televízió létrejötte óta nem sugárzott karácsonyi dalokat.”
„Én főleg a színházzal foglalkoztam az új időkben, de érdekeltek a társadalomban lezajló folyamatok, sok riportot készítettem ’90 után. Noha korkedvezménnyel viszonylag korán mentem nyugdíjba, a rádióba rendszeresen bejártam híradózni, sőt egy ideig rovatom is volt. A rádióban kezdtem, és ott is fejeztem be a pályámat, de a tévézést nagyon szerettem” – eleveníti fel emlékeit Tomcsányi Mária, a magyar adás egykori szerkesztője.
Könyvbemutatóval és könnyűzenekoncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása Marosvásárhelyen. A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika – a magyar adás múltjának felidézése könyv formájában az ő ötlete volt –, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária által szerkesztett vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor a szerkesztők nekiláttak a hatalmas feladatnak, még munkacímnek szánták, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált. Elvégre az 1969-es indulástól az 1985-ös betiltásig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. Nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Negyvenöt évvel ezelőtt indult első útjára, huszonöt éve pedig folytatta útját a Román Televízió magyar adása. Évtizedeken át a romániai magyar családok ezrei számára hétfő délutáni főprogramnak számított, míg a diktatúra meg nem szüntette a műsort. A rendszerváltás után feltámasztott adás ma már több órában és három csatornán szól magyarul a közszolgálati televízió nézőihez.
A 20. század hatvanas éveinek végén a kommunista diktatúra még enyhébben szorongatta az embereket Romániában. Nicolae Ceauşescu a romániai magyarság szemében attól lett még népszerű, hogy 1969 végén engedélyezte a Román Televízió magyar adásának beindítását.
A történet előzményei egy évvel korábbra nyúlnak vissza: 1968 nyarán Ceauşescu és a kormány legfontosabb emberei előtt a romániai magyar értelmiség összehívott képviselői a magyarság elvárásai között egy magyar nyelvű televíziós műsor beindításának igényét is tolmácsolták. Ha több kérésüket nem is vették figyelembe, 1969. november 23-án végre elindult a Román Televízió bukaresti magyar adása. Műsorideje először mindössze 20-25 perc volt, majd heti három órára bővült. Az első felelős vezető Molnár Vilmos és Kónya Anna volt. 1970 áprilisától 1979 szeptemberéig Bodor Pál irányította a nemzetiségi műsorokat, míg 1980-tól 1985-ig újra Molnár Vilmos felelt értük. Az első szerkesztők nagyobbrészt a bukaresti rádió magyar adásának munkatársai voltak. Az alapító szerkesztőség tagjai: Tomcsányi Tibor, Labancz Frida, Kónya Anna, Molnár Vilmos, Birta József, Tóthfalussy Béla, Öllerer József, Ilya Ehrenkrantz.
A bukaresti magyar adás munkatársai közé tartozott a kezdetektől fogva a pedagógusi és filozófusi végzettséggel rendelkező Tomcsányi Mária, valamint a zenész Boros Zoltán, aki később a magyar szerkesztőség főszerkesztője lett.
Sorsdöntő találkozások
Boros Zoltán 1971-ben kapcsolódott be a szerkesztőség munkájába: „Dzsessz és könnyűzene muzsikusként iratkoztam be a Zeneakadémiára. Az egyetemi évek alatt együttesem volt, a kolozsvári Egyetemiek Háza dzsesszkvartettje. Az egyetem elvégzése után egy éven át szabadúszó zenész voltam, majd 1969-ben karmesternek szerződtem a nagyváradi színházhoz. Az első Siculus-fesztiválon mi is felléptünk, ahol jelen volt Bodor Pál, a magyar adás főszerkesztője, neki nagyon tetszett a produkciónk. Közben egyre inkább mocorgott már bennem a vágy, hogy alapvetően zenével foglalkozzam, lehetőleg egy szakmailag színvonalas helyen, a média közelében. 1970 őszén felmentem Bukarestbe, és megkerestem Bodort, elmondtam neki, hogy szoktam nézni a magyar adást, és úgy vettem észre, hogy nincs zenei szerkesztő, én pedig szívesen vállalnám. Bodornak – úgy láttam – jól jött az ajánlat, mivel nagy emberhiánnyal küszködött. Az 1971-es nyári színházi szünetben aztán megkaptam az értesítést, hogy az átigazolást jóváhagyták. Persze attól, hogy a magyar adáshoz kerültem, még nem lettem tévés. A mesterséget menet közben kellett megtanulni. A szerkesztőségnek szakmailag jól képzett operatőrei és vágói voltak, sokat tanultam Aradits Lukács Zsuzsannától és attól a két operatőrtől, Emil Lungutól és Mircea Bogdantól, akikkel az első filmemet a Muzsikáló várost készítettem, Csíky Ibolyával.”
Tomcsányi Mária is egy Bodor Pállal való találkozás nyomán került a tévébe. Másodéves volt a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán, amikor elment Bukarestbe meglátogatni egyik barátnőjét. Együtt mentek fel Bodor Pálékhoz egy pohár hűsítőre: „Bekérezkedtem a fürdőszobába, és mit ad isten, Bodor Pál éppen ott tett-vett. A látogatás hosszú beszélgetéssel folytatódott, Pali akkoriban másról sem beszélt, mint a televízióról. Azt szerette volna, hogy Bukarestben folytassam az egyetemet, de erre akkor még nem voltam hajlandó. Viszont kipróbált, forgatócsoportot küldött Kolozsvárra, velük riporterkedtem.”
Tomcsányi Mária rövidesen mégis otthagyta Kolozsvárt, és Bukarestbe költözött. Négy és fél éven át a román rádió magyar adásának volt külső munkatársa, de már a tévé magyar adásának is dolgozott. Végül 1977-ben megkapta a szerkesztői állást: „Amolyan mindenes lettem, mert minden műfaj érdekelt. Még sportriportot is készítettem, de elsősorban azért a színház érdekelt. A mai napig ez a nagy szerelmem...”
Bodor Pál és a kommunista rokon
Természetesen a cenzúra akkoriban mindenbe beleszólt. Tomcsányi Mária szerint a magyar adásnak Bodor Pál főszerkesztővel volt szerencséje, aki különleges státust élvezett: „Palinak volt hátországa és tekintélye is: nem politikai, hanem írói, szakemberi tekintélye. A román kollégák is nagyon tisztelték szakmai tudását. Ezen kívül sógora, Gere Mihály a kommunista párt központi bizottságának tagja volt, ami politikailag is jelentős hátországot biztosított. Bodor hihetetlenül okosan tudta kijátszani a hatalmi utasításokat és a cenzúrát, egy Ceauşescu-idézettel képes volt elaltatni az éberségüket. Minden aktuális utasításról tudott, így képes volt védekezni ellenük. Voltak anyagok, amelyeket minden pártutasítás ellenére valósággal bedumált az adásba. Nagyon okosan tette a dolgát” – emlékezik Tomcsányi Mária. 1980-tól kezdve azonban fokozatosan csökkentették az adásidőt: az eredeti három órából kettő, majd egy, legutoljára már csak egy negyedóra maradt. 1985-ben a műsor már nagyon hanyatlott: ekkor szüntették meg a közszolgálati televízió 2-es csatornáját, a kolozsvári rádiótelevíziót, a többi rádióstúdiót, és az RTV 1-es csatornáján is mindössze két óra román nyelvű műsort engedélyeztek.
Hidegzuhany és újjászületés
Tomcsányi Mária 1985-ben családi okokból átkérte magát néhány hónapra a kolozsvári rádióhoz. A hír, hogy megszűnt az adás, és ezzel az állása, teljesen váratlanul érte: „Reggel bementünk dolgozni, és szóltak: nincs adás. Hirtelen azt hittük, a magyar adást szüntették meg, de kiderült, hogy az egész stúdiót lekapcsolták. Így történt Bukarestben is a televíziónál: reggel bementek dolgozni, és kiderült, nincs többé magyar adás. Egyébként engem addigra áthelyezetek a rádióhoz. Valami feljelentés alapján – a mai napig nem tudom, ki tette – úgy döntöttek a tévé vezetői, hogy el kell engem tüntetni a képernyőről. Harminc éve történt, ma már nem is érdekel, kinek voltam az útjában.”
Az 1989-es romániai változások után a magyar adás néhány régi munkatársa – Aradits László, Lukács Zsuzsanna, Boros Zoltán, Feczkó Zoltán, Miklós-Pataki Georgina, Rostás Emília, Simonffy Katalin, Todan Ildikó, Öllerer József – kihasználva az új politikai konjunktúrát 1990. január 8-án műszaki háttér és szerkesztőségi szobák nélkül, amatőr videósok és fiatal műszaki értelmiségiek (Győrffy György, Kacsó Sándor) segítségével saját kezdeményezésből újraindították a magyar nyelvű műsort. Vezetőjüknek Boros Zoltánt választották, akit később hivatalosan is kineveztek főszerkesztőnek. A magyar adás munkatársi gárdája önálló főszerkesztőség lett.
Boros Zoltán ma is nagyon jól emlékszik azokra a napokra: „1989 decembere a szerkesztőség régi tagjait a világ minden tájára szétszórva találta. Bemondónőnk, Józsa Erika Ausztráliában, Fischer István rendező Németországban, a volt főszerkesztő, Bodor Pál, valamint Csáky Zoltán, Vári Attila Magyarországon telepedett le. Jómagam zenei rendező lettem a televízió zenei stúdiójában, ismét felléptem dzsesszmuzsikusként a hazai fesztiválok színpadain. A televízió élőben közvetítette a román forradalmat. Otthon, a tévékészülék előtt hárman, Simonffy Kati, Veronka, a feleségem és jómagam néztük, mi történik. Mi is kimentünk az utcára, akkor támadt az ötletem, hogy menjünk a rádióhoz. Hazarohantunk, Trabantba vágtuk magunkat, majd tülkölve, nyitott kocsiablakokkal, üvöltözve „vágtattunk be” a televízió udvarára. Egy héten keresztül csak aludni jártunk haza, hol nappal, hol éjszaka, Simonffy Katalinnal váltottuk egymást a négyes stúdióban. A négyes stúdiót, ahonnan az adást sugározták, a Híradó szerkesztősége uralta, bennünket, régi tévéseket ismertek, és mivel az első napokban boldog-boldogtalan megszólalhatott a képernyőn, nem volt akadálya, hogy Simonffy Katalinnal mi is megjelenjünk. Arról beszéltünk, hogy a magyarság is együtt érez a forradalmárokkal, támogatja a demokratikus változásokat. Bejátszottunk egy részletet a Mondod-e még? című filmből, és megjelent a cím előtti szöveg is: a Román Televízió Magyar szerkesztősége bemutatja. Az emberek másnap már azt rebesgették: újraindult a magyar adás. Karácsonykor ismét beültem a stúdióba, magyarul is boldog karácsonyi ünnepet kívántam. A román kolindák mellett megszólalt a Mennyből az angyal és az Oh, Tannenbaum is. A román közszolgálati televízió létrejötte óta nem sugárzott karácsonyi dalokat.”
„Én főleg a színházzal foglalkoztam az új időkben, de érdekeltek a társadalomban lezajló folyamatok, sok riportot készítettem ’90 után. Noha korkedvezménnyel viszonylag korán mentem nyugdíjba, a rádióba rendszeresen bejártam híradózni, sőt egy ideig rovatom is volt. A rádióban kezdtem, és ott is fejeztem be a pályámat, de a tévézést nagyon szerettem” – eleveníti fel emlékeit Tomcsányi Mária, a magyar adás egykori szerkesztője.
Könyvbemutatóval és könnyűzenekoncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása Marosvásárhelyen. A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika – a magyar adás múltjának felidézése könyv formájában az ő ötlete volt –, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária által szerkesztett vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor a szerkesztők nekiláttak a hatalmas feladatnak, még munkacímnek szánták, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált. Elvégre az 1969-es indulástól az 1985-ös betiltásig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. Nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. november 20.
A szembejövő bukaresti magyar adás
A minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi:
– Emlékszik-e még rám?
Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni.
– Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette.
– Így már igen.
A riport
A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket.
A Kaláka
„Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991:
„A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.”
Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára.
A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére.
Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba.
Bodor Pali
Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink.
Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét.
Mondod-e még?
Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt.
A Majtényi-ház
A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák.
Emlékezetes nap
1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult.
De ez már egy másik történet.
Csáky Zoltán |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi:
– Emlékszik-e még rám?
Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni.
– Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette.
– Így már igen.
A riport
A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket.
A Kaláka
„Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991:
„A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.”
Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára.
A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére.
Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba.
Bodor Pali
Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink.
Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét.
Mondod-e még?
Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt.
A Majtényi-ház
A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák.
Emlékezetes nap
1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult.
De ez már egy másik történet.
Csáky Zoltán |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)