Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Bogdán Zsolt-Miklós
133516 tétel
2017. november 11.

Intelmek fiataloknak
A kedd délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban bemutatott, Fiatalok, még itt vagyunk! című kötet minden sorából, de a könyv ötletgazdája és megvalósítója, Péter Sándor minden szavából is a fiatalok sorsa, nemzetünk jövője iránti aggodalom sugárzik: kiadványával az volt a célja, hogy az elődök példáját középpontba állítva, azok megszívlelésére késztesse a jövő nemzedékeket.
Tizennyolc sepsiszentgyörgyi személyiség vall életéről, életútjáról, a városhoz való kötődéséről, a fiatalokkal való viszonyáról a kötetben Péter Sándor tanár felkérésére, az önéletírásokból olyan kor- és kórkép alakul ki, ami sok tanulsággal szolgálna a fiatalok számára – fogalmazta meg a könyv szerkesztője. Kiemelte a korosodó emberek tisztánlátását, és hogy sokuknak még lenne mondanivalója a város alakulásával, az itt történendőkkel kapcsolatban, felhíva a figyelmet arra, hogy a sepsiszentgyörgyi közérzet alakításában fontos lehetne az öregektől tanácsot kérni. Ha valaki fölött eljárt az idő, nem jelenti azt, hogy munkaképtelen, hogy véleményére nincs szükség, tapasztalatuk, álmaik, amelyek negyven-ötven éve megfogalmazódtak, épp oly fontosak, mint a mai fiatalok álmai – jelentette ki. Ha a ma álmodozók belelátnának a korosodók álmaiba, az övék nem volna üresjárat, mondta Péter Sándor, aki úgy véli – és ezt tapasztalata is alátámasztja –, hogy sok fiatalnál a tartalom nélküli álmok a hangadók – ezeknek a nagy tanulsága, hogy tudás nélkül nincs hatalom, ha üres vagy, üres marad az életed, vonta le a következtetést. A kötetben intelmek is megfogalmazódnak, így az is, hogy akkor érvényesülhet a mai fiatal, ha többet tud, mint aki mellette van, és más nyelven beszél; ezeknek a tanácsoknak el kéne jutniuk valahogy a fiatalokhoz, mondta, hozzátéve, a könyvből egy példányt letett a polgármester asztalára is, mert neki is szól.
A telt házas könyvbemutatón felszólalt néhány interjúalany is. Botos Ferenc tanár életútját ismertette röviden, majd hangot adott nagy fájdalmának, amit a város legrégebbi, 350 éves múltú szemerjai iskolája bezárása miatt érez. Incze Sándor nyugalmazott esperes felhívta a figyelmet, sok bírálat érte az ifjúságot, de kérdés, mi mennyit foglalkoztunk gyerekeinkkel, unokáinkkal, mert nevelésük kérdése rajtunk is múlik. Ő személy szerint nem annyira borúlátó, a múlt héten zajlott középiskolás történelmi vetélkedő példája számára azt jelenti, van remény, fogalmazta meg. Szász-Fejér Gyöngyvér tanár szintén a fiatalok védelmében foglalt állást, a könyv Juhász Gyula Még maradok! verse első sorára utaló címét ekként értelmezve: fiatalok, mi is itt vagyunk.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 11.
Elszámoltatnák az RMDSZ-t
Petíciót indított az Átlátszó Erdély oknyomozó blog Transzparens erdélyi magyar érdekképviseletet! címmel, és ahhoz kéri a támogatók aláírását, hogy az RMDSZ számoljon el a román kormánytól kapott éves támogatással.
Az aláírók konkrétan azt kérik, hogy az RMDSZ „az EMNP-hez és más romániai politikai szereplőkhöz és közhasznú szervezetekhez hasonlóan alávesse magát a közérdekű adatokhoz való hozzáférésről szóló törvény előírásainak”, és válaszoljon az arra vonatkozó adatigénylésekre, hogy mire költi el az általa kezelt, évi mintegy 4,5–5 millió eurónyi (kb. 22 millió lej) közpénzt, melyet a román kormány folyósít az erdélyi magyarságnak. A kétnyelvű, magyarul és románul közzétett petíció szerint, ahogy a többségi társadalom tagjait megilleti, hogy megtudják: az őket képviselő pártok miként költik el a közpénzt, az erdélyi magyarok is jogosultak erre.
Az Átlátszó Erdély 2016 tavaszán publikálta azokat a beszámolókat, melyeket az RMDSZ az erdélyi magyarságnak járó éves kormánytámogatás kezelőjeként az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalához 2009 óta benyújtott, ezek azonban nagyon szűkszavúak. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök megígérte, hogy a szövetség közzéteszi a részletes gazdálkodási adatokat, és ez meg is történt, de az Átlátszó Erdély szerint a kimutatásokból hiányzott több fontos konkrét adat. Ezeket megpróbálták közérdekű adatigényléssel kikérni, de a szövetség megtagadta a választ. Erre az Átlátszó Erdély panaszt tett, a bíróság azonban arra hivatkozva utasította el a kérést, hogy az RMDSZ nem közintézmény vagy állami vállalat, hanem egyesület, így az 2001/544-es törvény rá nem vonatkozik. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 11.
Katalónia ürügyén riogatnak a románok Székelyfölddel
A román sajtó és nacionalista politikusok a katalóniai függetlenedési folyamat kapcsán párhuzamot vonnak a székelyföldi autonómiamozgalom és a katalán helyzet között. Arról nem beszélnek, ami nyilvánvaló, hogy hasonlóság létezik, éspedig Erdély és Katalónia között.
A hasonlóság pedig onnan ered, hogy Erdélyt is, mint Katalóniát, egy szomszédos hatalom elfoglalta, a jelenlegi gazdasági helyzete is hasonló: a megtermelt javak többsége Erdélyben születik, ahogyan az Katalónia esetében történik. Egyelőre még az erdélyi transzilvanista mozgalom nem olyan erős, hogy a Romániát vezető árnyékhatalom érdemesnek tartaná az emlegetésre. Egymás után jelennek meg azok az írások, melyek riogatják a románokat, miszerint előbb-utóbb biza elveszik tőlük Erdélyt.
Bogdan Chirieac külpolitikai elemző a bukaresti Dcnews.ro portál hasábjain megjelent vezércikkében – párhuzamot vonva a katalán népszavazás és a székely önrendelkezési igény között – nem kevesebbet állít, mint hogy a „Berlin–Budapest–Moszkva-tengely mentén politizáló” Orbán Viktor magyar miniszterelnök befolyása révén 2018-ban népszavazást fognak rendezni Romániában Székelyföld autonómiájáról. De a szerző szerint az is megtörténhet, hogy a tömbmagyar régió függetlenségéről tartanak majd referendumot. Miközben Chirieac szerint „tudományos szempontból” Székelyföld nem létezik, az általa vizionált referendum időpontját március 15-ére, az összmagyarság ünnepére tűzhetik ki. Hasonló eszmefuttatás látott napvilágot a legnagyobb példányszámban megjelenő központi napilap, az Adevărul honlapján Lulea Marius Dorin tollából. Az építőmérnökként tevékenykedő publicista szerint az autonómia – ahogy azt szerinte éppen Katalónia esete bizonyítja – az első lépést jelenti a függetlenség kinyilvánítása felé. „A katalán helyzet világosan mutatja, hogy Romániában miért nem fogadható el semmilyen autonómiakövetelés, mert az végül alkotmánysértéshez fog vezetni” – vonja le a következtetést a nem mellesleg Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülését szorgalmazó aktivistaként ismert Dorin. Amúgy a román kormány képviselői – a magyar hatóságokhoz hasonlóan – csupán arra szorítkoznak a katalán helyzet kapcsán, hogy spanyol belügynek nevezik a történteket. Miközben elismerik, hogy Székelyföld számára nagy vonalakban azt az autonómiát akarják, amivel Katalónia jelenleg rendelkezik, romániai magyar politikusok szerint kizárólag egyetlen vonatkozásban, az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglaltak mentén lehet csak párhuzamot vonni a két régió között: miszerint minden népnek joga van szabadon élni és szabadon dönteni a sorsáról. – Aki olvasott életében, az tudja, hogy Székelyföld esetében nem függetlenségről, hanem területi és kulturális önrendelkezésről van szó, aminek semmi köze például a határmódosításhoz – szögezte le kérdésünkre Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő. Az erdélyi Magyar Polgári Párt alelnöke – aki a tavalyi választásokon a Romániai Magyar Demokrata Szövetség listáján szerzett törvényhozói mandátumot – valótlanságnak nevezte, hogy a székely önrendelkezés a függetlenség „előszobája” lenne. Szerinte a románok ürügyként állítják ezt a valótlanságot, hogy ne is tárgyaljanak az autonómiáról, mivel szándékukban sem áll megadni Székelyföldnek ezt a jogot. A székelyföldi politikus úgy véli, a székelyeknek a Katalóniában zajló eseményektől függetlenül harcolniuk kell a jogaikért, egyedül azt kell figyelembe venniük, hogy az önrendelkezés jár a tömbmagyar régiónak, és nem szabad hagyniuk, hogy egyesek arról győzködjék őket, miszerint a katalán helyzet miatt „csendben kell maradniuk”. Kulcsár-Terza hozzátette: a magyarok nem kérnek mást, mint az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlésen elfogadott, az összes együtt élő népnek teljes nemzeti szabadságot ígérő nyilatkozat betartását, ami szerinte Székelyföld viszonylatában területi autonómiát jelent. A politikus arra is felhívta a figyelmet, hogy ha bekövetkeznék a bukaresti és chișinăui revizionisták álma, Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülése, akkor a moldovai gagauzok önrendelkezése révén precedens teremtődne Románia területén egy területi autonómiára. Kulcsár-Terza kérdésünkre elmondta, alakulata még ebben az évben be fogja terjeszteni a bukaresti parlamentben az RMDSZ-szel közösen kidolgozott, a székelyföldi területi autonómiát célzó törvénytervezetet, amely nem mellesleg nem Katalóniát, hanem a dél-tiroli autonómiát veszi mintának. A politikus szerint a statútum előterjesztésével nem szabad megvárni 2018-at, az egyesülés centenáriumának apropóján ugyanis a románok provokációnak tekinthetik a kezdeményezést. Rostás Szabolcs / MNO; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 11.
Hogyan szítsunk románveszélyt Észak-Bukovinában és magyarveszélyt Erdélyben (Ahogy az ukránok bánnak a románokkal Ukrajnában, úgy bánnak a románok a magyarokkal Erdélyben)
Belefáradtam, hogy a többetnikumú régiókban zajló rituális és ostoba nacionalizmusról és egyéb szocio-/etnopata megnyilvánulásokról írjak – de egy friss csarnócai (Cernăuţi/Csernyivci)/észak-bukovinai eset újra lelket öntött belém –, mert részletesen dokumentálja, hogy a román nacionalisták erdélyi magyarokkal szembeni vádjai azonosak azokkal, melyekkel az észak-bukovinai románokat illetik az ukrán nacionalisták. Már a legelején előrevetítem és kiemelem az elkövetkező – déjà vu ízű – nevetséges történet pozitív aspektusát: a romániai románoknak az ukrajnai román nemzettársaik helyzetébe helyezve magukat lehetőségük volna – belülről – megérteni a romániai magyarok helyzetét.
Vegyük sorra: Ukrajnában a kijevi Rada/Parlament 2017. szeptember 5-én elfogadta az oktatási törvény módosítását, melynek 7. cikkelye a jövőben korlátozni fogja a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatást az óvodákban és az elemi oktatásban. A visszalépés óriási és aggasztó – főleg a nemzeti kisebbség 2014 előtti nyelvi helyzetéhez képest, amely akkoriban egyértelműen kedvezőbb volt a romániainál! Kétségtelen, hogy valóságos nacionalista puccsal és a nemzeti kisebbségek jövőjével szembeni merénylettel van dolgunk a szomszédos országban. Ukrajna elnöke, Petro Porosenko – a (nemzeti/nemzetközi) tiltakozások ellenére – 2017. szeptember 5-én kihirdette a törvényt, zavartalanul kijelentve, hogy Ukrajna ezzel az „európai standardokhoz” zárkózik fel, és éppenséggel mintául szolgálhatna a szomszédos országok számára. Nevetséges és nyíltan sértő, nem igaz? Főleg, hogy a törvény nyilvánvalóan ellentétes a kisebbségi és regionális nyelvek chartájával – az ezen a téren jelenleg létező (és sok országban sajnos nem nagyon alkalmazott) európai standarddal. De íme, mennyire torzítva vagy manipuláló/uszító módon számol be egy vállaltan nacionalista ukrán újságíró/politikus egy 2017. október 19-i cikkében a bukovinai románok oktatási törvény elleni tüntetéséről. Ismertetem aszerint, amennyit az eredeti szövegből, valamint Gugel tolmács úr segítségével sikerült megértenem, a Csarnócai Regionális Tanács (Chernivetska Oblasna Rada) előtti, nagyjából 200 fős tüntetésről írottakat: 1. állítólag a moszkvai patriarchátus (román) pópái is részt vettek (mintha ez önmagában gond lenne) 2. állítólag többször is azt skandálták, hogy „Szégyen!” („Ganba!”), amikor a regionális hatóságok egyik képviselője (Okszana Palijcsuk) azt magyarázta a tüntetőknek, hogy szerinte mennyire „kedvező” az oktatási törvény a kisebbségekre nézve, akiknek kötelességük annak az államnak a nyelvét is megtanulni, ahol élnek, nemcsak az anyanyelvüket(!)
3. a románok jelen lévő egyes képviselői (Vaszil Teritzanu = Vasile Tarateanu és Aurica Bojescu) állítólag a Régiók Pártjának voltak a tagjai, mely szervezet 2014-ben állítólag Donbasz régió kiválását váltotta ki
4. több tüntető állítólag letámadta a riportert, hogy „Miért nem beszél románul?”
5. több tüntető állítólag „agresszív” és ismételt módon kijelentette a riporternek, hogy „Itt Románia volt, van és lesz!”
6. több tüntető állítólag közölte, hogy a bukoviniai ukránok „megszállók”
7. a donbaszi háború állítólag ugyanilyen típusú tüntetésekkel, orosz pópák jelenlétével, valamint az anyanyelv használatával kapcsolatos szlogenekkel és (hamis) elégedetlenségekkel kezdődött… 8. az ukrán politikusok ahelyett, hogy a szarvánál fogva megragadták volna a bikát („szembeszállnának” a román tüntetőkkel), gyáván viselkedtek, elmenekülve a felelősség elől
9. a tüntetők állítólag egyáltalán nem fogadták kedvezően azt az Okszana Palicsuk? (eltérő névírás az eredeti szövegben – a szerk.) által ajánlott „jogos” „megoldást”, hogy egyaránt zárják be az ukrajnai román és a romániai ukrán iskolákat is 10. következésképpen a tüntetés „szeparatista” jellegű volt!
U. i.: Egy másik forrásból származó információk szerint, a román tüntetők környékén állítólag néhány buszban egy ukrán szélsőséges szervezet tagjai várakoztak, készen arra, hogy mesterséges konfrontációt és konfliktusos helyzetet „produkáljanak” a románokkal…
A cikk komor perspektívával („Mióta számítanak megszállóknak az ukránok Ukrajnában? Hova jutunk?”) és egy, az elégedetlenkedő románoknak címzett nyílt fenyegetéssel („Meggyűlik a bajotok, ha nem hagyjátok abba az ilyenfajta megnyilvánulásokat!”) zárul. Valójában a tüntetés résztvevői csak elégedetlenségüket fejezték ki békés módon egy egyértelműen diszkriminatív és asszimilációs célú törvénnyel szemben, ukrán(!), román és angol nyelven skandált és írott szlogenekkel, Ukrajna (!) és Románia zászlójának kíséretében. Vagyis minden törvényesen, tisztességesen, demokratikusan, helyesen zajlott – és így is kellett volna bemutatni azt a médiában, az újságíró politikai irányultságától függetlenül. Most pedig térjünk vissza Romániába/Erdélybe, és a fenti szövegben álljon román helyett magyar, ukrán helyett román, Bukovina helyett Erdély, Donbasz helyett Székelyföld, Cernăuţi/Csernyivci helyett Marosvásárhely, Régiók Pártja helyett RMDSZ – az újságíró/politikus esetében pedig Petro Kobevko helyett Bogdan Diaconu, Dan Tanasă, vagy Ionuţ Ţene. Ahaj! TÖKÉLETESEN áthelyezhetjük magunkat a 2017-es Ukrajnából a 2017-es Romániába, az itteni magyarok jogos követeléseire vonatkozó mesterséges, szuperfelfújt „botrány” és az ellenük irányuló szekusjellegű, tettetetten hazafiaskodó manipulálás és uszítás kellős közepébe, melynek már hónapok, évek, évtizedek óta tanúi vagyunk! Azt hiszem, nem kell részletesen bizonyítani, hogy a nagyobb létszámú, szervezett, „potens” kisebbségeket nálunk is „veszélynek” tartják, jogos követeléseiket „szeparatizmusnak”, a média pedig „orosz” szerepvállalást sejtet a „kisebbségi” ügyekben, a nacionalista közvélemény paternalista módon az „államnyelv megtanulását” követeli a kisebbségektől és végső soron azoknak a „kiváltságoknak” a felszámolását, melyekkel az „örökké elégedetlen” kisebbség állítólag máris rendelkezik. Ha pedig az ország területén élő etnoellenségek nem térnek észhez, akkor meg kell őket fegyelmezni, vagy erőszakkal ki kell kergetni őket az országból. Ahogy az észak-bukovinai példa is mutatja, az ukrajnai és romániai (és máshonnani!) etatista nacionalizmus célja – lényegében véve – egy és ugyanaz: a nemzeti kisebbségek legitim jogainak megsértése és zaklatásuk, hogy asszimilálják és/vagy eltávolítsák őket az országból, bizonyos történelmileg többetnikumú/többnyelvű, magukat a többnemzetűségre vonatkozó tények dacára „nemzetinek” nevező, viszonylag fiatal államokhoz (más hatalmak által!) csatolt régiók etnikai-nyelvi megtisztítása/homogenizálása céljából. Bonyolultnak/zavarosnak hangzik, de banálisan egyszerű – és nagyban és nyíltan gyakorolják ezt számos európai, ázsiai, afrikai államban. Nem mondok példákat, nyugodtan választhatnak találomra ilyeneket a széles e világon jelenleg zajló konfliktusokról szóló tévéhírekből. Ha pedig a valamely nemzeti csoport létezését biztosító jogok előre megfontolt megsértése közepette még szeparatista megnyilvánulások/„momentumok” is megjelennek egyes kisebbségiek (általában egyének vagy egy szűk csoport részéről és zömmel csak nyilatkozatok szintjén) részéről, akkor többé ne tegyünk úgy, mintha nem látnánk ellenségességük és elégedetlenkedéseik VALÓDI okait. Bukovinai románok = erdélyi magyarok. Tanulság: A Bukovina Ukrajna vagy Besszarábia Románia típusú szlogeneket az Ukrajna Románia jelmondattal kellene kiegészíteni! Mert nacionalista-etatista gyakorlataik szinte azonosak – csak enyhe időbeli eltéréssel. Türelmetlenül várom, hogy Romániában a villanyoszlopokon megjelenjenek az első ilyen üzenetet hordozó matricák, vagy a falakon, illetve országutak és autópályák hídjai alatt méteres betűkből álló graffitik! Igen: UKRAJNA ROMÁNIA! Az alábbi fényképről: NEM a zászló színe vagy a hordozóik jelentik a gondot – hanem az ilyenfajta nemzeti jelképekkel közvetíteni kívánt üzenet és cél. (A fényképen helyettesítsék – ízlés szerint – a román zászlót magyarral, székellyel, vagy ukránnal – és elvileg ez NEM lenne ok semmilyen botrányra!) A fénykép akár Csarnócán is készülhetett volna, a bukoviniai románok nyelvi jogok védelmében tartott tüntetésén, de nincs így. A fényképen „bárhonnani” románok menetelése látható, akiket pont Kézdivásárhelyre hoztak – őshonos helyi román lakosság hiányában – felvonulni 2015. december 1-jére. A Román Hírszerző Szolgálat/Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Igazgatóság 2015. december 1-jén ugyanebben a városban „robbantotta” a rendkívül nevetséges „petárdiádát”, mely ugyanolyan lelepleződött magyarellenes diverzió volt, mint az udvarhelyi Kauflandnál a hideg sütőrácson kipukkadt „miccsiádia”. Tehát: a gond az üzenettel van – még akkor is, ha azt „szentségesen szentnek” tartott nemzeti jelképekkel közvetíted, remélve, hogy ezáltal elfojthatod vagy hiteltelenítheted a provokatív üzenettel szembeni bírálatokat. Azok a románok, akik 2017. december 1-jén is folytatni akarják a trikolór többetnikumú vagy zömmel nem román régiókban való tüntető körbehordozásának gyakorlatát, csatlakozhatnak Mihai Tirnoveanu csoportjához – azzal a javaslatommal, hogy a buszaikkal menjenek egyenesen Csarnócára/Cernăuţi-ba/Csernyivcibe. Újabban közvetlen vonatjáratok is vannak Szűcsvásárról (Suceava)! Úgy láttam, hogy az ottani román nemzettársaknak támogatásra van szükségük, és erőszakos asszimiláció fenyegeti őket – nem úgy, mint a román állam által kiváltságosan kezelt székelyföldi románokat. A bukovinai románok pedig elmagyarázhatják majd a romániai turistáknak, hogy ők, bukovinai románok, nagyon hasonló helyzetben vannak, mint az erdélyi/székelyföldi magyarok!
Egyedülálló és páratlan pedagógiai tapasztalat lenne ez a túlságosan sovén érzelmekkel rendelkező személyek számára. Egyfajta „Iskola másként” – amin szeretném, ha részt venne egy Dan Tanasă, Ioan Vasile Ţene és Bogdan Diaconu is. Ha szükséges, akár adományokat is gyűjteni fogunk, hogy kifizethessük az útjukat! Hans Hedrich / Neuerweg.ro; Eurocom.wordpress.com; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 11.
Ilia Mihály: Háromszéki orvosok
Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos legújabb könyvének a tárgya ez, a címe más: Emlékezés orvosainkra (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017). Dr. Nagy Lajos különleges orvos, aki megírta szülőfaluja, Nagyernye történetét, szerzője Réty község történetének, írt Réty jeles alakjairól, orvos kortársairól.
Állandó szerzője a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilapnak és más periodikáknak; orvostörténet, művelődéstörténet és irodalom egyaránt tárgya írásainak. Majd félszázadnyi időt töltött Rétyen, Háromszék egyik kis falujában, és az orvoslás mellett az írást állandóan művelte. Ehhez számítsuk hozzá, hogy intenzív kapcsolatban van azzal az írógárdával, amelyik a hatvanas évek végén települt Sepsiszentgyörgyre, de irodalmi kapcsolatai Nagy László költőtől a Kilencek költői csoportjáig terjednek. Nagy Lajos doktor nem egészen a mostani világ jelensége, inkább a 19. századi mindentudók fajtájába tartozik, orvostörténeti és művelődéstörténeti írásai különlegesek. De hát Erdélyben ma is vannak különlegességek. Új könyvében, mely a Háromszék Kaláka Könyvek sorozatában jelent meg, azokra az orvosokra emlékezik, akik a sepsiszentgyörgyi kórház meghatározó alakjai voltak, bár pályafutásuk messziről kanyarodott oda; majdnem mind, az 54 magyar és két román orvos pályája hellyel-közzel kálvária volt. Az első ilyen érvényesülési akadály a háború, van közülük olyan is, aki mindkét világháborút megérte és megélte, pályájukat erősen befolyásolták ezek az események. A határváltozások, a hadifogság, az államhatalmi változások, az államnyelv gyenge tudása, a nemzetiségi megkülönböztetés majdnem mindegyik szereplő sorsát igazgatta – nem jó irányba. A könyvben szereplő orvosok nagyobbik hányada a Marosvásárhelyre telepített Kolozsvári Egyetem magyar orvosi karának tanítványa volt, az egyetem nagy tanáregyéniségeinek a neve fölbukkan több életrajzban (Dóczi Pál, Csőgör Lajos, Miskolczy Dezső). Szinte mindegyik fejezetben érezhető, hogy a mostoha körülmények között működő magyar orvosok erősen ragaszkodnak magyar kultúrájukhoz, nyelvükhöz, orvosi munkájukhoz, s közben ebben példaadók voltak. A nemzetiségi értelmiségi szerep, föladat nem szólam, nem formális – mindennapi, és egyéniségük része. Nagy Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy ezek az orvosok milyen komolyan veszik a kultúra befogadását, művelését: van énekkar szervezője és szereplője, más táncos és táncegyüttes tanítója, remek versmondó, művészetpártoló, de van, aki régészetben vállal szerepet, más festményt, műalkotásokat gyűjt, sőt maga is művelője valamelyik művészeti ágnak, és művész körökben inspiráló egyéniség. Annak az irodalmi és orvosköri kapcsolatnak, ami Sepsiszentgyörgyön (általában Háromszéken) a hatvanas évek végétől kialakult, nem nagyon találni párját máshol. Nagy Lajos persze nem idealizálja ezt a helyzetet, a körülmények a háborúk után, a szegénység, a „kommunizmus” idején hatalmas erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez az orvosi réteg ellássa a feladatát. A technikai szegénység, a gyógyszerhiány, a szegényes körülmények ellenére ez az orvosi gárda a hivatása magaslatán állt, önfeláldozó munkát végzett, némelyikük betegsége, halála ezeknek a körülményeknek a következménye. Nagy Lajos kitért arra is, hogy a mostoha viszonyok ellenére is az egykori sepsiszentgyörgyi orvosok leszármazottjai közül sokan folytatták szüleik szakmáját, munkáját. És azt sem hallgatja el, hogy a folytatók között már nagy a hiány, mert elhagyják Erdélyt. Megható, ahogyan egy-egy fejezet azzal fejeződik be, hogy az elhalt orvosok hol nyugszanak, kik ápolják az emléküket. Nagy Lajos megemlékezik dr. Oprea Petru rajoni főorvosról, akinek ellenőrzési területe volt Réty is. Az Aldobolyban született román orvos – írja Nagy Lajos – mindig magyarul beszélt magyar orvos kollégáival, még akkor is, ha azok románul szóltak hozzá. A nemzetiségi létben – annyi megalázó gesztus után és mellett – az ilyen emberi cselekedet, ha ritka is, de szép. Végül e sorsok írója hadd kérkedjen el azzal, hogy a könyv szerzője mellett a könyvben szereplők közül hármat személyesen ismert: dr. Dávid György gyermekorvost, aki a művelt orvosok között a legműveltebb volt, akit megismerhettem. Amikor meglátogattam, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Szegedről. Odavezetett a könyvespolcához és rámutatott több Dugonics András-kötetre, eredeti kiadásokra, és nekem ajándékozott egyet. Angyali jóságú ember volt. A másik, akit ismerhettem: dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos, nagy színházrajongó (az egyik lánya, Éva, akit a színház világában Samuként ismertek, színésznő lett). Darkó Zsigmond nemcsak azért szerette a színházat, mert színésznők játszottak benne, hanem értette is, drámákból idézett hosszasan. Tagja volt annak az irodalmi asztaltársaságnak, amelyik Sepsiszentgyörgyön a Sugás nevű vendéglőben „ülésezett”, sőt, amikor ott jártam, úgy éreztem, hogy ő volt az asztalfő. A vendéglő szász pincérét Hanzlinak hívták, Darkó csak németül beszélt vele. Végül jól ismertem dr. Márkó Imre fogorvost, a remek színésznő, Krizsovánszky Szidónia férjét, aki novellákat írt, több kötete is jelent meg, ő már e második „foglakozása” kapcsán is a sepsiszentgyörgyi írók társaságába tartozott.
Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Tiszatáj folyóirat egykori legendás szerkesztője, aki a napokban töltötte 83. életévét, s kit korunk Kazinczyjának tartanak, több mint ötven esztendeje követi gondoskodó figyelemmel a magyar szellemi életet. Lapunk régi olvasójaként a Bárka folyóiratban reagált dr. Nagy Lajos legújabb könyvére. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 11.
Az óvatosság és a lázadás szellemének birkózása (Beszélgetés Szilágyi Júlia esszéíró-irodalomkritikussal)
Azt mondja, az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettek, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója. Szilágyi Júliával írói stílusbravúrokról, zsidó érzékenységről és kommunista „vallásosságról” egyaránt beszélgettünk.
– Tengernyi könyv, még annál is több emlék, tapasztalat veszi körül. Jó közöttük élni?
– Nincs rá egyértelmű válasz. Az utolsó, még életben lévők közé számítok a nemzedékemből. Márpedig a generációmmal együtt lezárult egy korszak, amelynek irodalmát jórészt nem irodalmi szempontok határozták meg. De csinálnunk kellett valamit, és ez folyamatosan rákényszerített, hogy nyelven belüli kommunikációs lehetőségek után keresgéljünk. Egyféle bújócska volt ez: miként tudjunk kimondani dolgokat úgy, hogy közben a cenzúra éberségét is megkerüljük. Persze ez aztán hol sikerült, hol nem. A Korunk történetében volt például olyan lapszám, amelyből huszonhárom anyagot emelt ki a cenzor. Kántor Lajossal és Csép Sándorral bementünk Rácz Győzőhöz, a lap akkori főszerkesztőjéhez, és azt mondtuk, ilyen körülmények között képtelenség lapot csinálni. Nem voltunk túl jó viszonyban Ráczcal, ennek ellenére ő rögtön vette a telefont, és megkérdezte az illetékes hivataltól, hogy most mi legyen? Az első repülővel meg is érkezett Kolozsvárra Pezderka elvtárs, aki nem volt rosszindulatú ember, de iskolázatlansága, korlátoltsága miatt hihetetlenül nehéz volt tárgyalni vele. Sándor nap volt, amikor megérkezett, Csép Sanyi neki is töltött egy pohár pálinkát, Pezderka elvtárs pedig azt mondta nekem: az elvtársnő haragszik rám. Tudja, válaszoltam, apámnak volt egy mondása: valahányszor bocsánatot kértem tőle valamiért, azt mondta, nem haragszom, fiam, csak mérges vagyok. Pezderka elvtárs pedig erre a következő nagyon nagy dolgot válaszolta: az elvtársnő biztosan tudja, hogy a pártvonalat nem én találtam ki. Talán még a szerkesztőségben felszerelt „poloskák” is megfagytak.
– A sorok közötti üzengetés, a kettős beszéd már-már tökélyre fejlesztése mellett a folyamatos öncenzúra késztetése is ott kísérthetett. Létezik ennél nagyobb veszély egy íróember számára?
– Valóban, akaratlanul is valamilyen kollaborálás alakult ki, valahányszor leültünk az íróasztalhoz, kénytelenek voltunk bizonyos igényekre is gondolni. De ahhoz is ez segített hozzá, hogy megtaláljuk a nyelvi formát, azt a stílusravaszkodást, ami üzenetként eljut az olvasóhoz, és remélhetőleg megkerüli a cenzori éberséget. Emlékszem olyan mondatra, amelynek leírása előtt bennem is megszólalt a vészcsengő, párhuzamosan azonban más is működött: a megalázottság és szégyen érzése. Ez pedig folyamatosan a mozgástér állandó tágítására késztetett, arra gondoltam, meg kell próbálni leírni azt a mondatot, ellenkező esetben sosem derül ki, hogy belefért volna-e, vagy sem. Az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettünk, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója, zsarolhatóak voltunk, megfélemlíthetők. Az óvatosság és a lázadás szelleme birkózott bennünk egymással.
– A zsidó identitás milyen mértékben befolyásolta az esszéírót, szerkesztőt? Egy korábbi vezércikkemben korjellemző szándékkal használtam a „nagyanyám korának zsidó boltosa” képet, amire ön azonnal reagált...
– Valószínűleg a zsidóság túlzott érzékenysége szólalt meg bennem, egyfajta előítélet ellen hadakoztam. A zsidóság szociális összetételét erőteljesen meghatározták bizonyos történelmi korlátok, tiltások, például hogy milyen mesterségeket gyakorolhatott egy zsidó, és mit nem.
Aligha vitatható, hogy a zsidóságnak volt múltja, tapasztalata, talán hajlama is a kereskedésre, ugyanakkor itt belső és külső tényezők egyaránt találkoztak. A külső pedig az volt, hogy bizonyos mesterségektől, megélhetési formáktól hosszú ideig eltiltották a zsidóságot. Ezért érezhettem akkoriban károsan általánosítónak azt a megállapítást.
– A „túlzott” érzékenységet valóban túlzónak tartja?
– Messzibbről kanyarodnék a válaszra. Nyolcévesen Erdélyben semmi esélyem nem volt az életben maradásra – a nyolcvanhat éves anyai nagyapám gázkamrában végezte az életét –, ezért a család Romániába menekült. Nem mintha ott tárt karokkal vártak volna, csak a gyökeresen más mentalitás miatt ott egyszerűen mindent el lehetett intézni, mint ahogy most is, csak meg kell találni a módját. És ahogy a nagybátyám meg is találta, miután a szomszédok beárultak bennünket. Behívta a Siguranţa emberét a dolgozószobájába, a zsebében akadt néhány „érv”, amely átvándorolt a titkosrendőr zsebébe, s ezzel az ügy el volt intézve. Mindez a magát jogállamnak tartó Magyarországon elképzelhetetlen volt. Persze tudok olyan csendőrről is, aki a deportálandó családnak azt mondta, adják oda neki az értékeiket, mert így legalább egy becsületes magyar család fog jobban élni.
– Ez így nem számít általánosító „ügykezelésnek”?
– Nézze, nemrég bűntudatosan beszélgettem Visky Andrással. Nem tudom, hogy Viskyék tudták-e, annak idején mi történt tizenhatezer kolozsvári zsidóval, de előfordulhat, hogy nem, mert én sem tudtam, mi történik a Visky családdal. A körülmények jobb ismeretében, illetve ha az emberben van morális érzék, ezek a „nemtudások” utólag bűntudattá alakulnak át. Kialakul egy kollektív emlékanyag, ami azt észleli, hogy egy társadalom közeli tagjai tétlenül nézik, amint embereket elkülönítenek és elpusztítanak. Ez halmozódott fel az életben maradt zsidóság tagjaiban. Az én korosztályom nem maradt életben, hazatérésünk után egy ideig én voltam az egyetlen zsidó gyermek Kolozsváron. Emlékszem, elmentünk megnézni az életét szintén a gázkamrában végző apai nagyanyám lakását. Az udvaron egy kislány biciklizett az én kabátomban, az én biciklimen. Sírni kezdtem, természetesen mindent vissza akartam kapni, a másik, hozzám hasonlóan kilencéves körüli kislány pedig nem akarta visszaadni, hiszen neki is kellett. Két igény szembesült egy speciális történelmi helyzetben. Kiszaladt az anyja, kezdte lerángatni kislányáról a kabátot, az én anyám meg nyugtatgatta, hogy hagyja. Nem vagyunk mi tolvajok, ezeket így kaptuk, hajtogatta az asszony. Valószínűleg azonban soha nem jutott eszükbe, hogy azok a tárgyak valamikor valakié voltak. Sírva mentem az anyámmal hazafelé, és csak útközben jutott eszembe: de hol van Vilma nagymama? Hasonló emlékek táplálják azt a bizonyos érzékenységet, amely talán a magával folytatott vitában is megnyilatkozott.
– Korosztályának tekintélyes része – ön is – egy ideig a kommunista „fényes szelekben” fürdött. Ma hogyan magyarázná azokat az időket?
– Meggyőződéses baloldali voltam, kommunista. Baloldali szellemiségű családba születtem, egy kommunista nagynéném és egy illegalista szociáldemokrata nagybátyám volt. A Szilágyi nagybácsi és sokan az ő nemzedékéből a két háború közötti válság éveiben, a kor igazságtalan társadalmában balra tolódtak. A háború által szétvert világban pedig sodort magával bennünket egy eszme, hátha létezik szebb jövő, részt akartunk venni valamiben, ami igazságos, becsületes. Vallásos hittel egyenrangú volt az a lelkesedés, amellyel én elfogadtam és vallottam azt az ideológiát. Érettségi előtt álltam, ifjú kommunistaként lehetőségem kínálkozott, hogy a Szovjetunióba menjek egyetemre, ám az államvizsgára készülő udvarlóm egy nap arra ébredt, hogy a fejére olvassák: székelyföldi nagyapjának volt néhány hektárnyi kaszálója, amit eltitkolt, ami nem szerepel az egyetemi életrajzában. Ezért minden iskolai végzettségét törlik egészen az elemi osztályokig. Kétségbe volt esve, kihallgatást akart kérni az egyetem akkori rektorától, Nagy Istvántól. Én akkortájt már kezdtem eszméletre ébredni, hiába próbálkozik, mondtam, kettejük szempontja sehol nem találkozik. Annyira közel robbant hozzám a bomba, hogy az eset teljes átértékelésre kényszerített. És akkor kijelentettem: nem akarok a Szovjetunióba menni. Magánúton érettségiztem, magyar szakra jelentkeztem az egyetemre, és feleségül mentem az „osztályellenséghez.” Hogy később elváltunk, annak már semmi köze nem volt a politikához. De a családom többi tagja is fokozatosan „kijózanodott”, főleg miután nagybátyámat kizárták a pártból, mert biztosan áruló, megvásárolta valamivel az életét. Ő ugyanis onnan szabadult, ahol Józsa Béla azóta is tisztázatlan körülmények között meghalt.
– Második férje, Gáll Ernő is meggyőződéses kommunista volt. Egyszerűen csak vak a szerelem?
– Az én kommunista világnézetem 1956 után dőlt romokba. Rettenetesen összetört, hogy néhány egyetemi évfolyamtársamat letartóztatták, elfogadhatatlannak tartottam a leszámolásokat. Kezdetben abba kapaszkodtam, hogy a párt ezt nem akarhatja, biztosan személyi hibák idézték elő ezeket a szörnyűségeket. De egy világ dőlt össze bennem, és Gáll Ernő volt, aki meg tudta magyarázni nekem, mi is történt ’56-ban. Sokáig igyekezett megőrizni magában a hitet, amely őt, a gazdag polgári család sarját a munkásmozgalom felé terelte, a kamasz lélek eszmények utáni keresgélését táplálta. A családját deportálták, ő egyszerűen túlélte Buchenwaldot. Úgy éreztem, hogy egy ilyen emberhez hozzá tudnám kötni az életem.
– Egyáltalán nem érdekelte az 1989-es rendszerváltás utáni közéleti szerepvállalás?
– Akkoriban betegeskedni kezdtem, és úgy éreztem, nincs energiám mindenre. Elsősorban írni, olvasni, gondolkodni akartam, azt meg már a korábbi rendszerben elhatároztam, hogy semmiféle politikai-közéleti szerepet nem vállalok. Többször is „megkínáltak” vele, de nem fogadtam el, éreztem, hogy csapda: láttam rendes embereket eltorzulni abban, hogy előbb megszerezzék a hatalmat, majd minden eszközzel megtartsák. Az én lelki beállítottságom pedig nem engedte, hogy megfizessem ezt az árat.
Szilágyi Júlia
Esszéíró, irodalomkritikus, nyugalmazott egyetemi oktató. 1936 augusztus elsején született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott 1960-ban, magyar nyelv és irodalom szakon szerzett tanári oklevelet. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain, aztán a Dolgozó Nő művelődési rovatát vezette, majd 1991-ig a Korunk szerkesztőségének belső munkatársaként tevékenykedett. 1994–2006 között a kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén volt megbízott előadótanár. Önálló kötetei: Jonathan Swift és a huszadik század (kismonográfia, 1968); René Fallet: Egy félnótás Párizsban (regényfordítás, 1969); A helyszín hatalma (esszék, tanulmányok, 1989); Mit olvas, Hamlet herceg? (esszék, tanulmányok, 1993); Versenymű égő zongorára (esszék, tanulmányok, 2002); Le­het-e esszét tanítani? (2007); Feljegyzések az akváriumból (esszék, jegyzetek, 2010); Álmatlan könyv (memoárkötet, 2014). Díjak, elismerések: a Bethlen Gábor Alapítvány díja (Marius Tabacuval megosztva, 1990), Látó-nívódíj (1996, 2015), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2007), Az Év Könyve díja (2008). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 11.
Sminkszoba
Kortárs szerző színművében lép fel Balázs Éva, Farkas Ibolya és Szász Enikő
Ősbemutatóra készül a marosvásárhelyi Yorick Stúdió. A Mészárosok bástyájában székelő zsebszínház immár a város kulturális életének szerves része lett, olyannyira, hogy az elmúlt több mint egy évtizedben korszakalkotó és igen sikeres előadások fűződnek a nevéhez: elég, ha csak a Bánya darabokat, avagy a Marót említjük. A Yorick emellett több, régi hagyományokra visszatekintő projektet is futtat, ezek egyike az Interkulturális párbeszéd a kortárs dráma tükrében címet viseli, és lényege, hogy minden évben az éppen aktuális produkcióra toborzott társulat előad egy magyar és egy román kortárs drámát. Az említett ősbemutató is ezen projekt keretében kerül színpadra, a szöveg marosvásárhelyi szerző – Láng Zsolt, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője – műve, az előadást Patkó Éva rendezi. A részletekről csütörtök délelőtt sajtótájékoztatón értesülhettünk, amelyen Sebestyén Aba színművész, rendező, a Yorick Stúdió alapítója és vezetője üdvözölte a megjelenteket.
– Elérkeztünk az Interkulturális párbeszéd a kortárs dráma tükrében című projektünk kilencedik kiadásához. Árgus szemekkel keressük a jó kortárs darabokat, idén Láng Zsolt Sminkszoba című színművét és (november végén) Elise Wilk Egy csütörtökön történt című drámáját mutatjuk be, utóbbit én rendezem. Láng Zsolt szerzőként sem ismeretlen a Yorick köreiben, már játsztuk a Télikert című darabját. A Sminkszoba háromszereplős előadás, három nagyszerű, de az utóbbi években ritkán fellépő színművésznő játszik benne: Farkas Ibolya, Balázs Éva és Szász Enikő – ez a csapat először lép fel a Yorick keretein belül. Nagyon érdekes lesz, mert Balázs Éva és Farkas Ibolya sokunk tanára volt a színművészeti egyetemen, Szász Enikővel egyetemben annak idején az erdélyi színpadok sztárfellépőinek számítottak, de kicsit elfelejtették őket, holott nyugdíjazásuk után is tele vannak kreativitással, életerővel. Farkas Ibolyával sokszor játsztam együtt, 1998-ban az Uniter díjat az ő partnereként kaptam meg, és neki is köszönhetem. Ami a produkcióink utóéletét illeti, nagyon nehéz összehozni a sorozatos előadásokat, mert nincsenek saját alkalmazottaink, mindenkinek megvan a maga társulata. Ezért kellett befejeznünk a Bánya-darabok előadását is, holott azokat átvette a Tompa Miklós Társulat, de még úgy is nehéz volt összehangolni a dolgokat.
– A szöveg az Éva ötlete volt: írni egy darabot a nem játszó, kissé mellőzött színésznőknek – tette hozzá Láng Zsolt. – Eredetileg négy színésznőre írtam, de végül három szereplő maradt. Egy sminkszobáról van szó, ahova belép három dáma, egykoron a legarchaikusabb foglalkozás űzői. Több emlék is megihletett a szöveg írásakor: az egyik, amikor Koós Anna behívott a stúdiójába, és először a sminkszobába léptünk be. Ez nagyon megmaradt bennem. Berlinben pedig egy kupleráj mellett laktunk, és a gyerekeim mindennap találkoztak a ,,bugyis nénivel”, a hölggyel, aki napközben a kirakatban álldogált. Meleg, bensőséges kapcsolat alakult ki közöttük, civilben, bevásárláskor például megállt és beszélgetett velük. Ez is meghatározó élmény volt. Az előadás tulajdonképpen antisminkszoba: azért teszed föl a sminket, hogy az előadás alatt fokozatosan levedd azt.
– Amikor Temesváron dolgoztam először, elkezdett érdekelni, hogy hogyan bánunk az időseinkkel, akikre felnézünk – mondta Patkó Éva. – Gondoltam, jó volna egy darabot találni olyan színésznőknek, akik tele vannak energiával, de már nem kerülnek annyira a látótérbe, mint húsz ével ezelőtt. Ebből kiindulva született meg a Sminkszoba. Rá egy évre elkezdődött a valóságos kivitelezés, és szerencsére sikerült Szász Enikőt, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színművészét is becsempészni. Aba nagyon fölkarolta a projektet, sok helyen tudtunk pályázni, most pedig a bemutató előtt állunk. A próbafolyamat zajlik, most a ritmussal, a feszültségekkel dolgozunk. A koncepció szerint a színművészek csinálnak mindent, egyszerű színpadterünk lesz – ami minket érdekel, az a test és tér közötti kapcsolat, ők alkotják itt a teret. Ez a színházi tér nagyon dinamikus, a feszültség egy igazi színpadi, nagybetűs Találkozás következménye. Ebben a sminkszobában az ősi mesterségek három nyugdíjas korú képviselője találkozik, ez pedig nagyon éles helyzeteket szül. A kerettörténet szerint amúgy egy tévéműsorba hívják őket, de hamarosan nagyon más irányt vesz a történet.
– Nagyon örülök a felkérésnek, izgalmasnak találtam a szöveget – árulta el Szász Enikő. – Az én értelmezésemben a sminkszobának kettős jelentése van: egy konkrét, ahol sminkelnek, majd lesminkelnek, és egy szimbolikus, hiszen egy lelki lemeztelenedésről van szó – a smink mögül nagyon sok minden előbukkan, a szereplők múltja, személyisége, azok a történetek, amelyeket magukban hordoznak. Nagyon érdekesnek találtam ezt a leutazást a ,,lelkünk fenekébe”. Itt nem csak az álarc felviteléről van szó, sokkal inkább az álarc lebontásáról, ami által kiderül, hogy egy ilyen mesterség mögött is létezhet igaz ember és olyan lelki mélység, amely csak akkor jön elő, ha ezt a sminket lekaparjuk. Ami a nyugdíjas mivoltot illeti, a temesvári színházban késő időskorig engedik dolgozni a színészeket, nem küldenek nyugdíjba, sőt, kérik, hogy maradjunk. Engem elengedtek ide, köszönet érte.
– A színházat, az érzelmi azonosulást fiatalító eszközként is lehet használni – tette hozzá Farkas Ibolya. – A szöveget nagyon szerettem, a darabbal elég rég találkoztam, és jó néven vettem, amikor kiderült, hogy színpadra kerül. Amikor megtudtam, hogy kik lesznek a partnereim, nagyon megörvendtem. Lehetőséget láttam ebben a színdarabban, lehet belőle nagyon jó előadást csinálni, és nagyon meg lehet vele bukni. Reméljük, hogy nem az utóbbi következik be, mert igen jó szövegről, és a téma ellenére nem a jó ízlést sértő előadásról van szó. Nagyon tisztelem Patkó Évát, mert fiatalsága ellenére igen pontosan tudja, hogy mit szeretne kezdeni ezzel a szöveggel, és ezáltal a kételyeink szépen elmúltak, közös erővel tényleg megtaláltuk azt, amit kerestünk. Ilyen szereppel a pályám során nem találkoztam, és nagyon szeretném, ha a közönség nem is gondolna arra, amikor belépek, hogy ez Farkas Ibolya.
– Ezzel a darabbal én is először több mint egy éve találkoztam. Nekem izgalmasnak tűnt és nagyon örültem, hogy játszhatok annyi év félretettség után. De amikor belegondoltam, megijedtem, hogy nagyon nehéz lesz a visszatérés… Az tett vissza a színpadra, hogy eszembe jutott az egykori szentgyörgyi prostituált, Bubulina, aki folyamatosan a színház körül lógott, és vállalta, hogy vigyáz a gyerekeinkre. Nagyon szép volt, ápolt és tiszta, nekünk pedig eszünkbe sem jutott, hogy a gyerekeknek bántódásuk eshet – hiszen ő volt a legkiszolgáltatottabb közülünk. Akkor jöttem rá, hogy aki kiszolgáltatott, annak csak jó szíve lehet – mondta Balázs Éva.
A Sminkszoba bemutatójára november 12-én, vasárnap este 7 órától kerül sor a Yorick Stúdió székhelyén, a marosvásárhelyi várban lévő Mészárosok bástyájában. A produkció látványtervezője Czirják Beatrix, rendezőasszisztense Bilibók Anita e.h., rendezője Patkó Éva. További előadások: november 13-a, hétfő 19 óra, november 14-e, kedd 19 óra. Jegyfoglalás a 0756-332-608-os telefonszámon lehetséges, egy jegy ára 25 lej, nyugdíjasoknak és diákoknak 15 lej. Az előadást – ahogyan a Yorick összes produkcióját – román nyelven feliratozzák. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)
2017. november 11.
„Ezt az életet csak akkor, csak ott és csak úgy lehetett megélni”
Születésnapi beszélgetés a 65 éves Ötvös József református lelkésszel, egyházi íróval
– „Kis Bécsben”, azaz a mezőségi Pókában született. Miért nevezték így a falut? Kérem, meséljen szülőföldjéről.
– A szülőföld igazi nagy értéke a jellemformálás és az örök menedék. Általában csak később – vagy sosem – vesszük észre, mekkora szellemi és lelki kincset örököltünk a szülőföldtől: szokást, nyelvjárást, viselkedést és magatartást kialakító példaképeket, s mindez legtöbbször nem is tudatos. Meglettebb koromban boldogan fedeztem fel életfelfogásomban pókai gyermekkori hatásokat, amelyek fél évszázaddal azelőtt észrevétlenül épültek be egyéniségembe. Életem nagy részét úgy éltem meg, mint akinek három szülőföldje van. Meglehet, minderre azért is volt szükségem, mert mindhárom szülőföld kisebbségi létre predesztinált. Nekem Erdély a szülőföldem, mert így bennem él egy ország, egy haza, egy semmi mással össze nem téveszthető szép világ. Második szülőföldem – mondhatnám – szűkebb: az erdélyi Mezőség. Gyermekkoromban talán lekicsinylőnek, pejoratívnak hallottam a szomszédos Székelyföld vagy a büszke Maros mente mellett. Fel kellett fedezni, meg kellett ismerni és meg kellett találni benne az igazi, egyedi szépségét, sajátos világát, s jobban megismerve le mertem írni a következő mondatot: „itt még a sár is szebb, mint más tájékán a világnak”. Pontos szülőföldem az erdélyi, mezőségi Póka, amelynek „Kis Bécs” elnevezését édesapámtól hallottam először. Emlékeim szerint Szőcs István író a Hét évkönyv egyik cikkében azzal magyarázza ezt a furcsa, nagyon kedvemre való megnevezést: Kis Bécs, hogy ott az egy főre eső kisnemes igen nagy számban volt jelen falunk lakosságához képest.
– Milyen volt a gyermekkora, mivel foglalkozott otthon, amíg nem került felsőbb iskolába?
– A múlt század hatvanas éveiben előnyös volt pókai tanárnak lenni, hiszen találó volt az autóbuszjárat a naponkénti 25 km-es távolsághoz. Így a kolozsvári egyetemen frissen végzett marosvásárhelyi tanárok szívesen választották Pókát, ha csak rövidebb időre is. Öt-hatodikos koromban az a Deé Nagy Anikó volt a magyartanárnőm, aki később a Teleki Téka igazgatója lett.
– Lelkésznek készült, de sohasem környékezte meg a versírás, a próza, vagy a publicisztika, amivel általában már a gimnáziumi években szokott „találkozni” a tehetséges tollforgató?
– Első irodalmi próbálkozásom éppen olvasmányaim alapján született. Az ember tragédiája után Benedek Elek meséi kerültek a kezembe, s el is határoztam, én megírom abban a tiszta, érthető és egyszerű stílusban a pókai ember tragédiáját. Mondanom sem kell, egy oldal után elfogyott a mondanivalóm… A versírás 18 évesen ihletett meg először… és utoljára. Az akkori divat szerint én is elküldtem az Utunkhoz Losonczy Levente álnév alatt. Akkor még azt gondoltam, az a név hangzatosabb az enyémnél, de volt ifjúságomnak ennél nagyobb tévedése is… A félelmetesen szigorú K. Jakab Antal „költői termékemről” azt nyilatkozta, hogy nagyon érződik rajtuk a középiskolás anyag hatása. Ismerve a szókimondó kritikust, ez ma is átmenő jegynek számít, de verset többet nem írtam.
– Szintén mezőségiként, otthonról tudom: a mezőségi embernek megtartó pillére a templom, az egyház, a lelki közösség – a tiszteletes úr pedig támasza, szinte azt kell mondjam, hogy védőszentje egy kis közösségnek. Ön hogyan emlékszik vissza ezekre a pókai viszonyokra?
– Sokévi távollét, erdélyi és Kárpát-medencei tapasztalat alapján értettem meg a pókai református templom szimbolikus és valóságos értékét, jelentőségét. A magyar, túlnyomórészt református faluban az új ideológia, a politikai hatalom háttérbe szorította az addig példát, szellemi nevelést és kultúrát adó kisnemeseket. Az így „lefejezett falunak” szüksége volt egy új, tiszta erkölcsű és értéket jelentő példaképre. A második világháború után az útkereső falu együtt építette fel új, harmadik református templomát, s akarva-akaratlanul ez lett az értéke, jelképe Pókának. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt a templom, még a falusi bajnokság hivatalos labdarúgó-mérkőzéseinek kezdő időpontját is ahhoz kellett igazítani, mert a legények először templomba mentek, s csak utána a futballpályára. Mintha történelmi küldetésének gyönyörűséges terhére érzett volna rá az a falu: míg tőlünk északra a nagy múltú Nagyercsében teljesen elfogyott a magyarság, Toldalagon és Unokán megszűnőben van a magyar közösség, a templom jelképes őrállóként áll és él.
– Mi következett az otthon elvégzett 8 osztály után?
– Említettem, szerencsés pókai nemzedék tagjának vallom magunkat, még akkor is, ha taníttatásunk, tanulásunk következményeként elhagytuk a falut, és ma lefelé menő, kiöregedő település. Mint földműves szülők gyermeke, belenőttem a kaszálásba és az állatok gondozásába. Még ma is kézi kaszával kaszálom le az udvaron a füvet, meg tudom verni a kaszát. Mezőgazdasági szakközépiskolába készültem nyolcadikos koromban, de tavaszszal egykori magyar- és matematikatanárom eljött hozzánk és szüleimet meggyőzték: küldjenek a Bolyai Farkas Líceumba tanulni. Igen, akkor még ilyen felelősséget éreztek és hordoztak magukban nemzetünk napszámosai. Édesapám azt kérdezte: egy egyszerű pókai fiú megbírja-e a Bolyai iskolát? Próbaidőre bevittek a Bolyaiba, beültettek a nyolcadik osztályosok közé, és ugyanúgy feleltettek, mintha ott jártam volna az 1–8. osztályt. Aztán pár nap múlva kiértékelték, s csak a romántudásom nem felelt meg, s javasoltak felvételi előtt néhány románórás felkészítőt. Ez nem az én érdemem volt, hanem annak a nevelő, tanári karnak a dicsérete, akik felelősséggel végezték munkájukat egy mezőségi falusi iskolában.
– Milyen volt a Bolyai szellemisége a hatvanas években, kik voltak azok a tanárok, akikre ma is szívesen emlékszik vissza?
– Az 1960-as évek végén épült a marosvásárhelyi tanítóképző épülete, s azokban az években a tanítóképző osztályai a Bolyai Farkas Líceum épületében voltak. Csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani, ezért is felvételiztem sportosztályba, s végeztem el a középiskolát. A bentlakásnak volt egy áldásos hangulata. Külön világ volt az, hiszen vidéki fiúk laktunk együtt, s az adott egyfajta belbiztonságot a városi elit gyerekeivel szemben. Legnagyobb áldás a nevelőnk, dr. Kiss Géza bácsi, az akkori marosvásárhelyi élet egyik legismertebb személyisége volt. Igazi nevelőként formálta ifjú életünket. Igazán mély nyomot nem a tanári kar hagyott bennem, hanem a tanulók átlagintelligenciája. Majdnem két éven át éreztem azt a szellemi, kulturális lemaradást, amit a bábszínház, színház, városi kulturális intézmények látogatásának hiánya jelent. Hogy mennyire magas szintű volt abban az időben a Bolyai Farkas Líceumban az iskolai követelmény, annak legjobb igazolása teológiai hallgatóként való teljesítésem. Úgymond középgőzzel kerültem a jeles tanulók közé, mert akkorra már jól beérett a bolyais oktatás színvonala. Úgy gondolom, nem is a tanári gárda volt olyan nagyszerű akkor, sőt nagyon heterogén volt a tanári kar, kezdve a politikailag megfelelni akaró igazgatótól a csendben, szorgalmasan tanító jó tanárokig. Az ott tanuló ifjúság volt igazán erős és az iskola értéke, mert az a nemzedék megállta helyét Bukaresttől Párizsig.
– Miért választotta a lelkészi pályát akkor, amikor azonkívül, hogy igen kevés jelentkezőt vettek fel, a lelkészeket is figyelte a szocialista-kommunista rendszer?
– A lelkipásztori szolgálat hivatás, amelyet hivatástudat nélkül nem lehet és nem is szabad végezni. A hivatás mögött mindig van, kell legyen egy elhívás. Ez nem csak teológiai okfejtés. Először építészmérnökire készültem, mivel a reáltudományok volt az erősségem. Utolsó középiskolás vakációm alkalmával egy kaszálási ebédszünetben édesapám javasolta, legyek pap. Mélyen hívő református férfiú volt. Akkor hirtelen azt válaszoltam: én merek temetni… Édesapám tudomásul vette, és elfogadta döntésemet. Lelkipásztori szolgálatom ideje alatt legszimpatikusabbnak a temetési szolgálatot tartottam, mivel az a közösség a legfegyelmezettebb, és nem egy általános, hanem konkrét igehirdetést igényel. Tizenkettedikes koromban már kezdett divatba jönni a felvételi tantárgyakból való magánóra. Én is kerestem egy főiskolai román nyelvű tanárt, akivel a második találkozás után román–magyar kérdésben nagyon csúnyán összevesztünk. Elmenetelemkor odavetettem neki: olyan egyetemre megyek, ahol magyarul tanulhatok! Mire ő kárörömmel reagált: ilyen Erdélyben nem létezik. Abban a pillanatban beugrott a teológia. Ma már tudom, ez volt az én isteni elhívásom, elhívatásom furcsa története.
– Meséljen a kolozsvári teológiai évekről, a nagynevű professzorokról, művelődési viszonyokról – Kolozsvárról mint Erdély legnagyobb magyar szellemi központjáról.
– Az élet egyik legszebb időszaka az egyetemi évek ideje. Azokban az években a kolozsvári teológián az élet különösen szép volt. Huszonévesen nyáron dolgoztunk, nagy ünnepeken legációkban szolgáltunk, és így nem voltunk szegény diákok. A főiskola, a bentlakás, a hatalmas könyvtár ott volt a város szívében a Bocskai téren (mi akkor is így hívtuk), s így otthonunk, közösségünk egy zárt magyar világ volt. Akkor láthattam a Sütő-drámák ősbemutatóit Harag György rendezésében, minden operát és operettet megnéztünk, ma is emlékszem Ferencsik János világhírű karmesterre, aki Kolozsváron Beethoven Egmont nyitányát vezényelte. A „kakasülőn” ülve nem hittem a szememnek, hogy ő ezt kotta nélkül dirigálja. Hetente vásároltuk az új Kriterion-könyveket, és olvastuk a Horizont meg a Téka-sorozat legjobb kiadványait. Egyszerűen részei lettünk a legnagyobb erdélyi magyar város kulturális-művelődési életének. Számomra ez természetes is volt: egy egyetemi világváros ilyen kell legyen. Mi akkor annak a városközponti zárt magyar világnak a biztonságában nem éreztük a románság súlyát vagy éppen túlsúlyát. Olyan erős, nívós, széles körű kulturális élet volt akkor Kolozsváron, hogy a négyéves egyetemi idő alatt teljes jogú magyar emberként éltünk, észre sem vettük, hogy semmiféle kapcsolatunk nem volt a románsággal.
– Tudták, érezték, hogy általában figyelik a teológiai hallgatókat, mi több, azon „mesterkedtek”, hogy minél többet beszervezzenek, akiktől fontos adatok kerültek birtokukba a leendő lelkészkollégákról, s később fel is tudták használni ellenük.
– Tizenkilenc évesen kerültem Kolozsvárra. Elindultam egy mezőségi kis falu közösségéből, majd egy erős középiskola sportosztályából kolozsvári egyetemista lettem biztonságos anyagi háttérrel: számíthattam szüleim áldozatkészségére, ha szükségem volt. Annyira szép, szabad élet volt, hogy eszembe sem jutott a lehallgatás vagy követés. Egyébként nem voltam feltűnő jelenség, számba sem vettem a titkosrendőrség létét. Én élni akartam egy szép egyetemista életet, talán felelőtlen voltam, de nem érdekelt a rendőrség léte. Aztán harmadéven történt egy emlékezetes eset. Megszervezték a Marosvásárhelyen érettségizett, majd a kolozsvári egyetemen tanuló ifjak találkozását a Metropol vendéglőben, ahol másfél százan találkoztunk, s – állítólag – elhangzott a Hargitai fecskemadár kezdetű műdal. A Mezőségen, legalábbis mifelénk akkor még ismeretlen volt ez a nóta, s nem is emlékszem arra, hogy énekelték volna. Különben sincs jó zenei hallásom és nem vagyok jó énekes, de a titkosrendőrség felgöngyölítette azt a találkozót, és az egyetem rektorán keresztül behívattak a szekuritátéra. Ott elém tettek egy papírt, rám szóltak, írjam le, mit énekeltünk ott a Metropolban, és kik voltak még ott. Majd rám zárták az ajtót, és négy óra múlva jött vissza a vallató rendőrtiszt az eredményért. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egészet, s egyetlen sort sem írtam le, csakhogy a személyazonosságimat magánál tartotta, s így minden kedden délután 6 órakor kellett jelentkezzek. Amikor már harmadik-negyedik esetben ültem 4 órát egyedül a rendőrség zárt pinceszobájában, eszembe jutott, akár el is tehetnek láb alól, s szüleim meg sem tudják soha, mi történt egyetlen gyermekükkel. Akkor nagyon megijedtem, s elkezdődött egy olyan huzavona, egyezkedés, írogatás, tagadás, aminek az lett a vége, hogy leírtam fogyatékos romántudásommal néhány, általam ismert magyar nóta szövegét, ami elhangzott vagy el sem hangzott ott. Egyikre mai napig emlékszem, mert a Rácsos kapu, rácsos ablak kezdetű nótát így fordítottam le: „Poarta cu plasa, fereastra cu plasa”. Bentlakó szobatársaim egész éjjel röhögtek romántudásomon. Közben elkerültem a nagyszebeni teológiára, és kihallgatásom megszűnt. Furcsa módon, amikor esperesekként kikértük a titkosrendőrség irattárából iratgyűjtőinket, az enyémben erről a pár hónapos ügyről egyetlen sort sem találtam.
– A ’89-es változás lehetővé tette, hogy a németországi Göttingenben legyen peregrinus. Milyen emlékei vannak az ott töltött egy évről, s hol tudta később hasznát venni e neves egyházi intézményben tanultaknak?
– 1989 előtt nem sikerült ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezni, így 1991-ben éltem a lehetőséggel, és egy évet az alsószászországi Göttingenben tanultam peregrinusként. Akkor már negyvenéves, kétgyerekes apa voltam, s az ott eltöltött egy év már nem lett ugyanaz, mintha közvetlenül az egyetemi évek után lehetett volna továbbtanulni. Mégis szép emlékeket hordozok magamban, hiszen éppen akkor voltam ott, amikor a Kurze Strasse egyik házának bejáratához feltették Wolfgang Bolyai (így!) márványtábláját, aki ott tanult 1796–99 között. Naponta elsétáltam a Weender Strassén, és olvastam egyik épület emeleti ablakai között: Alexander Csoma de Kőrös 1816–1818. Erdélyi büszkeséggel állapítottam meg, a híres Göttingenben mi, erdélyiek képviseljük a magyar nemzetet, hiszen a közel 200 emléktáblán három magyar név olvasható, és mindhárman erdélyiek: Bolyai Farkas, Gyarmathy Sámuel és Kőrösi Csoma Sándor.
– Hová szólt a kihelyezése, és milyen körülmények között igyekeztek eljuttatni Isten Igéjét a magyar lelkekhez?
– Görgényszentimrére, amely áldott hely volt, és szép életszakasz épült fel belőle hat és fél év alatt. Az igazi gyakorlati, lelki felkészítést egy ötéves elméleti oktatás után ott találtam meg. Egy nagy múltú magyar polgári falu utolsó éveit élte a még látható várromjával, Bornemissza-kastélyával – amelyben erdészeti szakközépiskola működött –, és egy alig százlelkes, idősödő református közösséggel. Odatartozott Görgényüvegcsűr, amely alig volt 200 éves település, soknemzetiségű őslakosságából – olasz, sváb, bajor, cseh, román és magyar – erős magyar katolikus közösséggé formálódott, ahova házasság révén került egypár református. Majd odacsatolták az egykori szász falut, Alsóidecset, ahol egyetlen templomban tartottuk egymás után románul, németül és magyarul az ortodox, az evangélikus, majd a református istentiszteleteket. Utolsó évben hollandiai segítséggel épült egy református imaház, amelyet mai napig használnak. Mivel elég sok időm volt, akkor még foglalkoztam tudományos teológiai kutatással, bejártam kéthetente a Teleki Tékába.
– Mikor érezte úgy, hogy – Isten akarata szerint – egy másik közösségben kell szolgálnia, hogyan alakultak a következő évek?
– Valóban, az első gyülekezetváltás látványosan Isten akarata szerint történt. Marosvásárhely mellett, Jedden közel negyvenévi szolgálat után nyugdíjba vonult Ady József lelkipásztor. Jedd egy teljesen más munkaterület, ahol sok-sok lehetőség nyílt egy úgynevezett vidéki értelmiségi pályához. Természetesen sok mindent nem lehetett elvégezni. Mivel 11 évig éltem a faluban, megismerhettem az ősi székely település ezredvégi arcát, belső világát. Hat évet a ’89-es változás előtt és öt évet a változás után szolgáltam, éltem ott, el is terveztem, földolgozom a faluban lévő családszerkezeteket, lakossági összetételt, névhasználatot a változás előtti évtizedből és a változás utáni évtizedből. Sajnos, a felgyorsult közéleti és közegyházi tevékenység miatt erre már nem volt időm, de örök adósságként hordozom magamban, hiszen éppen ez alatt a két évtized alatt átalakult egy ősi székely közösség szerkezete, felépült és félig-meddig beleépült egy egészen új falu. Közben a Jeddhez tartozó Marosagárdon építettünk egy új református templomot, amely egész Erdélyben egyedi, hiszen szobrászművész által faragott belső bútorzata van. Kebelében már akkor beindult egy új templom építése, ami később valósult meg. Jedd kitörölhetetlenül él életem emlékeiben, hisz sok-sok minden történt 11 év alatt; ott alapítottam családot, ott született első két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla, és az ottani megpróbáló, ám mégis szép szolgálat készített fel a későbbi egyházi, közéleti és médiabeli tevékenységemre.
– Mit jelentett ’89 előtt egy falusi, egyáltalán egy erdélyi református gyülekezet lelkipásztorának lenni?
– A mostani visszatekintésben is ugyanazt a vallomást vállalom fel, mint ami akkor megfogalmazódott bennem: a vidéken élő erdélyi magyar értelmiségből legjobb helyzetben a pap, a lelkipásztor volt. Általában szép szolgálati lakással szép családi életet élhetett. Nem befolyásolta őt a közlekedés időpontjához való alkalmazkodás, és volt egy egyedi, sajátos, népszerű élethelyzete. Családlátogatások során majdnem minden titkot és érzést, véleményt és felfogást megismert, mert mind az örömet, mind a fájdalmat valakinek el kellett mondani. Együtt álltunk sorba a kiporciózott cukorért, sőt tőlünk is elkérte a néptanács az évi 15 kg húskvótát. Ezért nagyon egymáshoz tartozónak érzett a falu. Vasárnap két méterrel magasabb helyről, a szószékről biztattam, intettem és erősítettem őket, s így elöljárójukként tiszteltek. A heti vallásórákon és ifjúsági összejöveteleken máshol már el nem mondott erdélyi történelemről és magyarságunkról tanítottuk őket, s ezért lelki, szellemi vezetőjüknek tartottak minket. Az 1948-ban beszüntetett kántortanító tevékenysége után egyre inkább a lelkipásztor, a pap maradt egy-egy falu egyedüli felelős értelmiségi őrállója. Ez nemcsak felelősséget, kötelezettséget jelentett, hanem tiszteletet, hálát és szeretetet is. Közel két évtizedes falusi lelkipásztori szolgálatom alatt, és még utána legalább két évtizedig számtalan jelét mutatták meg szeretetüknek és hálájuknak a Görgény-völgyiek és a jeddiek egyaránt. Hadd említsek meg egyetlen megható történetet. A Tudor negyedbeli tömbházrengeteg közötti cserealjai templomban szolgáltam már, és éveken át lóháton, lószekeren énekelve, székely népviseletben felöltözve bejöttek a jeddi fiatalok meghívni a szüreti bálba. Sokszor még a rendőri tiltás ellenére is vállalták a városi úton a lóhátas hívogatást. Mondjam azt, már csak ennyi is megérte értük, velük dolgozni!
– Miért döntött úgy, hogy 1994-ben a jeddi gyülekezetet felváltja a cserealjival?
– Lényegében három olyan motiváció volt a szolgálati hely változtatásához, amelyek személyi vagy családi vonatkozásúak. Korosztályunk nagy része úgy látta, jó az, ha egy lelkipásztor nem ül kevesebbet, mint 6-7 évet egy helyen, de 10-nél többet sem. Tizenegy évi jeddi szolgálat után jó volt váltani, változást keresni. Negyven és ötven év között voltam, és ez az életkor, amikor még egy lelkipásztort meghívnak, megválasztanak a gyülekezetbe, utána már túl öreg. A mi életpályánkban ez a kihívás is megjelenik. Ezek mellett egy jó másfél évtizedes lelkipásztori gyakorlattal a hátam mögött, egy németországi peregrinus év után úgy éreztem, egyházi és közéleti tevékenységben többet tehetek, s így indult el a médiával való együttműködésem, a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorába való bedolgozásom, a megyei lappal való jó kapcsolatom, majd pedig egyházi tisztségviselőként esperesi és generális direktori megválasztásom, megbízatásom. És volt mindennek családi vonatkozása is: nagyobbik fiunk már a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanult, feleségem a filharmónia énekkarában énekelt, én a kántor-tanítóképző főiskolán tanítottam. Lehet, hogy ezek prózai érvek, de a lelkipásztor is teljes családi életet él, a gyermekei iránti felelősséggel és lehetőséggel. Időnként ez akár feszültséget is jelenthet egy-egy papi család életében, hogy melyiket tartsa elsőbbrendűnek. Hála istennek, mi mindezt egyensúlyban tudtuk tartani.
– 2002-től a Vártemplom lelkésze, ami nemcsak nagy megtiszteltetést jelentett, hatalmas munkával is járt. Mit jelentett az Ön számára az a megbízatás, hogy egy olyan lelkész helyébe léphetett, mint Fülöp G. Dénes, a neves intézményvezető, -alapító, szellemi közösségépítő?
– Vártemplomi lelkipásztornak lenni – legalábbis kívülről úgy látszik – státusszimbólum, hiszen nagy elődök sorába kell lépni, egy nagyon gazdag ötödfél évszázados múltat is ápolni kell. De az Erdély bármely gyülekezetében való szolgálat ugyanolyan értékes és fontos, legfeljebb nincs annyira rivaldafényben. Nem volt nehéz Fülöp G. Dénes utóda lenni, mert ismertem őt jól, és tudtam, nem az ő munkáját kell lemásolni vagy továbbvinni. Egyébként gyorsan változó világunkban az egyházi élet is változik, máskülönben igen konzervatív marad, s elveszíti az ifjúságot. Egész konkrétan: megtartottuk és tovább működtettük a Fülöp G. Dénes által elindított intézményeket, a kántor-tanítóképző főiskolát, működik a Calepinus nyelviskola, az általa 2000-ben elindított Új Kezdet megünnepelte múlt évben a 200. számát. Közben megjavítottuk a Vártemplom több mint kétszáz éves műemlék orgonáját, Németországból ajándékként hoztunk egy százéves koncertorgonát, s mindez azért érdekes, mert a Vártemplom ma az egyedüli templom, ahol két koncertorgona működik, és van, amikor egyszerre, együtt szólal meg a két hangszer. Azt hiszem, ez Erdélyi unikum.
– Milyen a lelkipásztor családi élete: áldás vagy terhes elkötelezettség?
– Van egy régi mondás: a lelkipásztor lakásának fala üvegből van, és ez nem is rossz. Hosszú időn keresztül a papi család élete példa volt egy-egy faluban, s ezért el is várták a papgyerekek erkölcsösebb viselkedését. Ez a fajta példaadás változott, de még mindig van egyfajta elvárás a lelkipásztori család életvitelét, viselkedését illetően. Ritkán beszélnek arról, hogy legnehezebb a lelkipásztor feleségének, hiszen ott kell élnie falun, vidéki környezetben akkor is, ha városon nőtt fel, vagy éppen kolozsvári egyetem végzettje. A papi családnak más az „időbeosztása”, mert szombat-vasárnap a lelkipásztor szolgál, s így nincsenek szabad hétvégi közös kirándulások.
– Több könyve is megjelent, s rendszeresen kiadják a Vártemplom egyházi lapját, az Új Kezdetet.
– Eddig két könyvem jelent meg. Az első Kolozsváron, 2004-ben: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címen. Rádióban elhangzott, valamint világi és egyházi újságokban megjelent elmélkedések, emlékezések gyűjteménye. Alcíme szerint református publicisztikai írások Erdélyből. Másik könyvem már egy világi kiadónál jelent meg Kolozsváron, a Fehér Holló sorozatban, és 33 egyházi riportot tartalmaz, címe: Ahol még magyarul szól a zsoltár.
A Vártemplom gyülekezeti lapját Fülöp G. Dénes lelkipásztor és Adamovits Sándor presbiter, MÚRE-tag alapította. Sikerként könyveljük el, hogy 18 év után is megjelenik minden hónapban 20 oldalon, színes borítóval, s benne vallásos témájú írások mellett történelmi, képzőművészeti, irodalmi beszámolók, elmélkedések olvashatók. Már az első számtól kezdve a második oldalon egy vers jelenik meg, s így eddig legalább 200 – nagyrészt vallásos – verset közöltünk. Remélem, nemsokára könyv formájában is napvilágot lát az általam 14 hónapon át szerkesztett reformációs sorozat, amely minden szerdán jelent meg a Népújságban 500 éves a reformáció címmel a protestáns Marosvásárhelyről. Öt évvel ezelőtt elakadtam az Őszinte vallomás a besúgásról című emlékezésemen. A megírt 35 fejezethez még jön(ne) hat fejezet, de nehéz újrakezdeni egy leállt, félbeszakadt munkát. Talán a Nyelvleckék címen, szintén a Népújságban kéthetente megjelenő sorozatból is lesz egy könyv, hiszen már kb. 70-80 között van a számuk, és gyakoriak a visszajelzések. Feleségemnek megígértem, hogy a Vártemplomban elmondott prédikációkból összeállítok egy kötetre valót.
– Hogyan látja a protestáns gyülekezetek következő 500 esztendejét, és mennyire kell az Istenbe vetett hit a megmaradáshoz, az állandóan fenyegető, fejünk fölött „ingadozó” világkatasztrófa elkerüléséhez?
– Szerintem egy 500 éves nagy, kerek évfordulós visszatekintés igazi értéke a megtett út eredményeinek felmutatása. Ez a jövőt is építi! Amint a protestáns Marosvásárhely múltjáról szóló cikksorozatot szerkesztettem, azalatt ismertem fel, mekkora erőt és értéket, kultúrát és közösségi összetartást jelentett az egyház, a hit megélése. Csak egyetlen kézzelfogható igazolást említek: amikor Trianonban kimondták az elszakadást, Marosvásárhelyen két református, egy unitárius és egy evangélikus templom volt. Amikor beindult a kommunista fejmosás, ebben a városban három református templom volt, egy unitárius és egy evangélikus. 2017-ben van tíz református templom, két unitárius, egy evangélikus és egy baptista. Negyvenéves lelkipásztori és tizenkét éves esperesi tapasztalatom alapján állapítottam meg: az erdélyi magyarság közösségi léte, szeretetszolgálata, sokszor nemzeti megemlékezése és megélése a templomokhoz kötődik. Túl sokat csalódtunk politikai pártokban vagy éppen nemzeti intézményeinkben; az egyház maradt közösségi létünk utolsó mentsvára. Ennek szép jele és élő bizonyítéka: ma Erdélyben állandóan renoválják, szépítik templomainkat, sőt még mindig épülnek új templomok, holott öregedik, apad az erdélyi magyarság. 500 év nagy idő, de legalább 100 évre merek ígérni: ha az egyház állandó megújulásában megtalálja továbbra is helyét az erdélyi társadalomban, az emberek pedig újból és újból felismerik e változó, mulandó világban az örök értékeket, akkor a reformáció 600. esztendejében is lesz ünnepi felvonulás Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön.
– Gyakran látjuk írásait, szerkesztett anyagait a Népújságban, s már évek óta Ön szerkeszti a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorát is.
– A Népújsággal van egyfajta hivatalos és egy személyes kötődésem. Egy nagy múltú megyei lap, amely még mindig a legolvasottabb Maros megyében, s helyet kell adjon annak a lelki-szellemi szolgálatnak, amelyet az egyház tölt be. A Marosvásárhelyi Rádióval való kapcsolatom már két évtizedes. Alig indította el Kelemen Ferenc a Hitvilág műsort, nemsokára református részének szerkesztéséhez hívott, s egy kicsit egy időben ott is ragadtam. Később – egyházkerületi és egyházmegyei elfoglaltságom miatt – ritkábban hallottak, ma már más adásokban is igénybe veszik az egyház, a lelkipásztor által megjelenített tevékenységet, szolgálatot.
– Mint friss nyugdíjas, mivel telnek napjai?
– Elég gyakran igénybe veszik szolgálatomat. Van egy négy és fél éves unokám, aki hetente egy nap a nagyszülőké, érkezik a kislány unoka is, és végre felújíthatom Pókában az egykori hagyományos gyümölcsöst. Merész álmom visszahonosítani azokat a gyümölcsfákat, virágokat és díszfákat, amelyek egykor sajátossá, egyedivé tették régiónkat…
– Szeret utazni? Hol járt a nagyvilágban?
– Nem vagyok világutazó, habár voltam Brazíliában és Litvániában, vagy éppen Görögországban. Legmeghatóbb utazási élményem az volt, amikor a munkácsi várnál megállapíthattam: mindenik elszakított területen imádkozhattam. Délvidéken még akkor prédikáltam – 1997-ben –, amikor éjszaka jól lehetett hallani a lövöldözéseket. Szlovéniában olyan istentiszteleten vettem részt, ahol egyik éneket szlovénül, a másikat pedig magyarul énekelték, mert már annyira vegyes volt a magyar evangélikus közösség. Horvátországban ottjártunkkor javították a félig lebombázott szentlászlói református templomot, Felvidéken még leégése előtt megcsodálhattam, belülről is, Krasznahorka büszke várát. Németország jelentett számomra sok szép élményt, de ugyanolyan öröm egy-egy hazai kirándulás a Szászföldön, Dél-Erdélyben, Kalotaszegen vagy a Mezőségen. A harinai evangélikus vagy a somkeréki református templom, a lassan eltűnő szentbenedeki Kornis-kastély, a mezőségi tóvilág nádas, vadrucás hangulata ugyanolyan öröm és élmény, mint Prága vagy Krakkó zsúfolt főtere. Én ezt a másságot, egyediséget, Erdély csodálatos tájait szeretném ezután jobban megismerni. Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)
2017. november 11.
Puskel Péter legújabb könyvének bemutatója
Aradon éltek
Ötven-valahányan, az utánuk következőkre immár csak a halálon túli létből (ha van ilyen) visszatekintő tanár, művész, orvos, képzőművész, színész, sportedző, irodalmár, feltaláló (meg más kategóriákba is sorolhatók is) szerepelnek Puskel Péternek az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában legújabban, pár napja megjelent kötetében(Aradon éltek). Az alanyok közös vonása, hogy egy ideig valóban Aradon éltek, s még akkor is, ha nem itt születtek, de életük, munkásságuk itt teljesedett ki, itt dolgoztak a közösség javára, és emlékezetük méltán maradt meg nemcsak a szerző, de még élő kortársaik emlékezetében is.
Ám mi lesz akkor, ha a még emlékező, a kötetben szereplőket ismerő
kortársak is az örökkévalóságba lépnek?
A hagyományos, mintegy félezer éves technikával készült könyv megmarad, s az utódok, a mai szülők unokái, déd- és ükunokái elővehetik és fellapozhatják – ha akkor még egyáltalán olvasnak majd nyomtatott könyvet, és olvasnak majd magyarul...
De hát ez már a jövő nemzedékeinek ügye, bennünket csak elméletileg izgathat.
Aminek most örülhetünk, hogy ez a könyv megszületett és van, a „közelmúlt” aradi magyar társadalma néhány kiemelkedő személyiségének (vázlatos) portréjával. Akad néhány nem magyar szereplője is: a kiváló festőművész, egyebek között a Városháza lépcsőházának négy évszakot ábrázoló remek ablakfestményeit tervező Sever Frenţiu, például, aki, tudomásom szerint, csak azt a pár szót értette és használta alkalomadtán magyarul, ami itteni magyar kollégáitól ráragadt. Ioan Popoviciu (lehet-e ennél románosabb név?), a kiváló sportövő-edző (mellesleg neves modellező) viszont nem hogy jól, hanem választékosan beszélt magyarul.
Ha Puskel Péter mégis főleg az aradi magyarokat választotta könyvvé alakult újságcikk-sorozatának hőseivé, az teljesen érthető: a más nemzetiségű kutatók, helytörténészek végezzék csak el a maguk dolgát hasonló téren, a maguk körében egy ilyen, sok nemzetiséget felölelő környezetben, mint Arad és Arad megye.
Puskel Péter, mondta a könyv ismertetője, már régóta (aktív újságíróként is) „kitalált magának” egy-egy (helytörténeti, kultúrtörténeti) sorozatot, amelyet aztán végigvitt, amíg a témából futotta, vagy rá nem unt, és újabbat el nem indított. Az Aradon éltek egy eredetileg 25 részesre tervezett, a Nyugati Jelenben az utóbbi egy-két évben közölt (végül a tervezettnél, az olvasók unszolására jóval terjedelmesebbé vált sorozat) cikkeiből született meg. Akár folytatni is lehetett volna.
Jelen cikk szerzője pedig (a bemutató során és után) arra gondolt: a sors bölcsen elrendezte, hogy egy ilyen – számbelileg, sajnos, rohamosan zsugorodó – magyar közösségben akadjanak olyanok, akik, nem kis munkával, erőfeszítéssel, képesek rögzíteni (helyenként, esetleg, kicsiny túlzással és teljesen érthető elfogultsággal – a halottakról jót vagy semmit elv alapján) a közelmúlt tényeit, embereinek vonásait.
Jó és minden dicséretre méltó könyvet kapott az olvasó kézhez, ráadásul a szponzorok (Arad Municípium Kulturális Központja, Pro Presens Arad Alapítvány) jóvoltából ingyenesen.
Olvassák el és adják tovább a jövő nemzedékeinek is! Nyugati Jelen (Arad)
2017. november 11.
Máért – Orbán: erkölcsileg helyes és igazságos a választási rendszer
Az elmúlt időszak a nemzetegyesítésről szólt, a következő évek pedig a nemzetépítésről fognak szólni – mondta Orbán Viktor miniszterelnök pénteken a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) XVI. plenáris ülésén, Budapesten, a Várkert Bazárban. Döntöttek a következő tematikus évről is, 2018-ban a külhoni magyar családok kerülnek a középpontba. A zárónyilatkozat elfogadásával véget ért tanácskozáson bemutatták a Minority SavePack elnevezésű kezdeményezést, amely új esély a nemzeti kisebbségek védelmére az EU-ban.
A magyar kormányfő felidézte közelmúltbeli kolozsvári szavait, miszerint „a Kárpát-medencében a jövőt magyar nyelven írják”. Hangsúlyozta, ez egy kormányzati szándékot kifejező mondat, a Kárpát-medencére ugyanis úgy tekintenek, mint a magyar nemzet és kultúra kiteljesedésének tere.
„Nem egyszerűen meg kell védeni a jogainkat és közösségeinket, hanem hozzá kell járulnunk a Kárpát-medence jövőjéről szóló gondolatokhoz, elképzelésekhez, tervekhez a saját magyar logikánk, észjárásunk és érdekeink szerint” – mondta.
Orbán Viktor kitért az új ukrán oktatási törvényre, amelyről közölte: a magyar kormány nem fog kihátrálni abból az álláspontból, amely szerint a kisebbségi jogokból nem lehet visszalépni. Azt kérik, hogy ezt az ukrán fél is lássa be, ha ugyanis nem fogadja el az alapvető normákat, akkor a Kijev és az EU közötti együttműködésnek más lesz a minősége – jelezte.
A kormányfő beszédében örömét fejezte ki amiatt, hogy – mint mondta – konszenzus jött létre olyan fontos kérdésekben, mint a külhoni magyarok állampolgársága, szavazati joga és autonómiatörekvései. Megjegyezte ugyanakkor, hogy van egy vita, amelyben helyes, ha a kormány is kifejti véleményét, ugyanis a külhoni magyarság szavazati jogáról kialakult konszenzuson most „hajszálrepedés” keletkezett. Ezzel kapcsolatban a jelenlegi választási rendszert erkölcsileg helyesnek és igazságosnak nevezte.
A magyarországi magyarok szempontjából a mostani elrendezés helyes és igazságos, jól képezi le a valóságot: „egy nemzethez tartozunk, de különböző helyzetben vagyunk” – mondta. Hozzátette: ezért választották azt a megoldást, hogy a magyarországi magyarok két szavazatot adnak le, a határon túliak pedig egyet. Hangsúlyozta: ezen nem kívánnak változtatni, s aki ezt támadja, számíthat arra, hogy visszautasítják. Arra biztatta a külhoni magyarságot, hogy minél többen vetessék fel magukat a választói névjegyzékbe, és vegyenek részt a szavazáson. Egyúttal azt kérte a külhoni magyarság politikai vezetőitől, biztassák erre közösségüket.
Azt is kérte, támogassák teljes mellszélességgel az RMDSZ közreműködésével indított Minority SafePack kezdeményezést, amelynek lényege, hogy Brüsszel foglalkozzon az őshonos európai kisebbségekkel. Ez nem pártkérdés, ez nemzeti kérdés – rögzítette.
A magyar gazdaság állapotát úgy értékelte: „most kell igazán szerénynek lenni, mert most van mire szerénynek lenni”, az eredményekre mindenki büszke lehet, „Magyarországnak sikerült összeszednie magá”. Egy jegybanki tanulmányra hivatkozva közölte: az elmúlt hét évben 50 olyan reformértékű intézkedést hoztak, amivel sikerült új pályára állítani a magyar gazdaságot.
A magyar nemzeti érdek az – folytatta a miniszterelnök –, hogy legyen erős Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovákia és Ukrajna, és velük Magyarország szintén erős országként gyümölcsöző kapcsolatot alakítson ki. Szólt arról is, hogy a környező országokban – vérmérséklettől függően – be-, illetve elfogadták a határon átnyúló gazdasági fejlesztési programokat.
A demográfiáról szólva is megismételte: Magyarország növekvő számú magyar gyermekekkel, nem pedig növekvő számú bevándorlóval akarja orvosolni a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat. Emlékeztetett, 2018 a külhonban is a családok éve lesz.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes elmondta: a magyar nemzet akkor tud fennmaradni, ha minden nemzetrésze fennmarad. Ezért a nemzetpolitika területén átgondolt kereteket és bejáratott, cizellált intézményrendszert dolgoztak ki az elmúlt években. Úgy fogalmazott: mindent megtettek, ami szükséges és lehetséges volt. Semjén Zsolt kitért arra, hogy a külhoni magyarság megerősítéséhez szükség van az identitás megerősítésére, amelynek egyik legfontosabb eleme az oktatás támogatása. Szólt arról, hogy soha nem látott gazdasági fejlesztések indultak a külhoni területeken, és megvalósult a nemzet közjogi egyesítése, megvan az egymilliomodik új magyar állampolgár.
Az ülésen a parlamenti ellenzéki pártok közül az MSZP-t Mesterházy Attila országgyűlési képviselő, a Jobbikot Vona Gábor pártelnök és Szávay István képviselő, az LMP-t Szél Bernadett társelnök képviselte.
Kelemen: mi tartjuk ma össze Romániát
Az Európai Unió változni fog, változnia kell, mi azt mondjuk, hogy Európának annak az 50 millió embernek a jogaira is oda kell figyelnie, aki valamely őshonos kisebbséghez tartozik. Oda kell tennünk a csontot: mi 250 ezer aláírást vállaltunk a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés kapcsán, de az sem mindegy, hogy ezt a kezdeményezést hányan támogatják Magyarországról – hangsúlyozta a Máért ülésén Kelemen Hunor szövetségi elnök.
Kelemen Hunor beszédében a tavalyt óta eltelt egy évet is elemezte. Szerinte a romániai választásokat követő időszak sok tanulsággal is járt, amelyek sokszor nagyon is terhesek, nem mindig biztatóak, sok optimizmusra tehát nem lehet ok. „A következő időszakban a parlamenti együttműködés lehetőségének kiaknázását látjuk valós pályának, elsősorban a PSD-ALDE-koalícióval, ám az általunk javasolt párbeszéd érvényes mindenki számára” – nyomatékosított az RMDSZ elnöke. Úgy véli: ahogy a nemzet nem lehet ellenzékben, egy nemzeti közösség, nemzeti kisebbség sem lehet érdekelt a teljes politikai elszigetelődésben, így az RMDSZ sem: „mi azt gondoljuk, hogy ezekben az években az lenne a legnagyobb kockázata a parlamenti politizálásnak, ha ez megtörténik.”
Az RMDSZ-nek ebben az esztendőben volt néhány olyan kezdeményezése, amely az anyanyelv-használat kiterjesztésére vonatkozott, bár egyik sem bukott meg végérvényesen, azt tapasztalni, hogy ezek kapcsán néhány pillanat alatt magyarellenes hisztériát lehet kelteni. Gyakran azok is meggondolják magukat egy-egy ilyen tervezet támogatása kapcsán, akikre az első pillanatban még partnerként lehetett tekinteni. „A centenárium kapcsán az egyik legszomorúbb tapasztalatunk az, hogy nagyon gyorsan lehet magyarellenes hangulatot kelteni. Románia ebben a pillanatban céltalanul hánykolódik, nincs egy olyan nagy cél, amely összetartaná, egy irányba vinné az országot. Ha nagyon cinikusan akarunk fogalmazni, elmondható: mi, erdélyi magyarok vagyunk azok, akik összetartják ma Romániát, hiszen egy-egy percig mindenki együtt szavaz a magyarok ellen” – fejtette ki Kelemen Hunor.
A Demokratikus Koalíció (DK) szerint a kormány szavazók „toboroztatására” használja azt a 325 millió forintot, amelyet egy kormányhatározat biztosít egyes határon túli magyar szervezetek honosítási programjainak támogatására. A párt szóvivője pénteki budapesti sajtótájékoztatóján azt mondta, a pénzből százmillió forintot az Erdélyben működő Eurotrans alapítvány kap. A politikus szerint ennél is nagyobb a baj, hogy a pénzt a költségvetés rendkívüli kormányzati intézkedésekre szolgáló tartalékból csoportosítják át. Arra a kérdésre, hogy a Máért ülésén Orbán Viktor a jelenlegi választási rendszert erkölcsileg helyesnek és igazságosnak nevezte, a DK-szóvivő azt mondta, a miniszterelnök napok óta magyarázkodik az ügyben. Nem véletlen, hogy a magyarok háromnegyede, a Fidesz-szavazók több mint fele nem ért egyet azzal, hogy azok is szavazhassanak, akik soha nem éltek Magyarországon – jelentette ki. MTI; Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 11.
Az Erdély-zászló kolozsvári lobogtatásáért kirótt valamennyi bírságot érvénytelenítette a bíróság
A Kolozsvári Bíróság első fokon valamennyi esetben érvénytelenítette azt a bírságot, amelyet a csendőrség rótt ki azokra, akik Erdély-zászlót lengettek az RMDSZ által szervezett március 15-i kolozsvári felvonuláson.
Az utolsó, Vincze Zoltán nevére kiállított bírságolási jegyzőkönyvet pénteken semmisítette meg a bíróság. Korábban a Soós Sándorra, Luka Lehelre és Fancsali Ernőre kirótt bírságot érvénytelenítették. Soós és Luka ügyében a csendőrség nem élt a fellebbezés lehetőségével, így ezek az ítéletek már jogerőssé váltak. Fancsali Ernő ítéletének esetében még nem járt le a fellebbezés határideje.
Vincze Zoltán ügyében kétszer is elhalasztották az ítélethirdetést. Amint korábban Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kolozsvári szervezetének elnöke az MTI-nek elmondta, ez azzal állhatott összefüggésben, hogy a Vincze Zoltán nevére kiállított jegyzőkönyv különbözött a másik háromtól. Ez említést tett az Erdély-zászló lobogtatásáról, a másik három bíróság elé került jegyzőkönyv pedig nem. Ezt azzal magyarázta, hogy Vincze volt az egyedüli az Erdély-zászlót lobogtatók közül, aki a helyszínen aláírta a bírságolási jegyzőkönyvet. Fancsali szerint a március 15-i felvonuláson a nevére is olyan jegyzőkönyvet állítottak ki, amelyben hivatkoztak az Erdély-zászlóra, de ő megtagadta a jegyzőkönyv aláírását, és a csendőrség később olyan okmányt postázott, amelyben már csak azzal vádolta, hogy nem vetette alá magát a rendezvényszervezők felszólításának.
Március 15-én a csendőrség megbírságolt négy az EMNP-hez kötődő személyt, akik a történelmi Erdély nem hivatalos zászlajával vonultak a tömegben. A csendőrség előbb a felvonulás RMDSZ-es szervezőit szólította fel, hogy távolítsák el az Erdély-zászlókat a tömegből, majd amikor az Erdély-zászlóval vonulók elutasították a távozást, a csendőrség összesen 1500 lej értékben rótt ki rájuk bírságot. A hatóság később közleményben tudatta: nem azért bírságoltak, mert egyesek Erdély-zászlót lengettek, hanem azért, mert az érintettek nem hagyták el a tömegrendezvény helyszínét, amikor erre a szervezők felszólították őket. Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 11.
Középkori régészet Erdélyben
Beszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával
Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész.
– Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?
– Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.
Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt).
– Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
– Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.
Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.
A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 11.
1945: egy kíméletlen thriller Erdélyben
Török Ferenc 1945 című, 13 nemzetközi filmfesztiválon díjazott alkotásának lesz díszbemutatója Kolozsváron szombaton, november 11-én este fél 8-tól a Győzelem moziban. A vetítésen részt vesz Török Ferenc rendező és Szántó T. Gábor forgatókönyvíró. A filmnek további három romániai városban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Bukarestben is lesz díszbemutatója november 10. és 13. között, a romániai mozikban november 10-től kezdik forgalmazni a produkciót, áll a Filmtett szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében.
„A Szántó T. Gábor novellája alapján készült filmdráma története 1945 augusztusának egyetlen napján játszódik, egy kelet-magyarországi faluban, ahol mindenki a jegyző fiának az esküvőjére készült. A téma a második világháború utáni újrakezdés a vidéki Magyarországon.”, olvasható a beharangozóban.
Török Ferenc filmje a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Panoráma szekciójában mutatkozott be idén tavasszal, ahol elnyerte a közönségdíjat. Összesen 13 fesztiválon díjazták, további 19 filmfesztivál versenyprogramjába hívták meg, bemutatták már New Yorban és Torontóban is, november folyamán további 25 országban kerül a mozikba, a hónap végén pedig Los Angelesben debütál. Az 1945 című alkotás a BBC Tíz film, amit meg kell nézni novemberben elnevezésű listáján is szerepel.
A Berlinálén Török Ferenc rendező elmondta, 12 évébe telt elkészíteni a filmet, amely western elemekkel, állandó feszültségre építő fekete ballada. Szántó T. Gábor forgatókönyvíró szerint a film azért rendkívül népszerű olyan országokban is, ahol nem ismerik a magyar történelmet, mert a téma „a világ minden pontján ugyanazt jelenti, ezért arat mindenütt sikert”.
A film forgatókönyvét Szántó T. Gábor és Török Ferenc közösen írta, operatőre a világhírű Ragályi Elemér, látványtervező Rajk László, zeneszerző Szemző Tibor, hangmester Zányi Tamás, vágó Barsi Béla. A fontosabb szerepeket Rudolf Péter, Tasnádi Bence, Szabó Kimmel Tamás, Sztarenki Dóra, Angelus Iván, Nagy Marcell, Szirtes Ági, Szarvas József, Znamenák István és Nagy-Kálózy Eszter alakítja. Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 11.
Előttünk az elődeink – könyv a 225 éves kolozsvári zenés színjátszásról
Hogyan fogadták Kolozsváron a XIX. század második felében Liszt Ferencet? Hányféle elnevezéssel illették Mozart Don Giovanni című operáját? Többek között ezekről is tudomást szerezhetünk a kolozsvári magyar zenés színjátszás 225 évét összefoglaló, Előttünk az elődeink. 225 év a kolozsvári magyar zenés színjátszás történetéből című kiadványból, amelyet csütörtök este mutattak be a Kolozsvári Magyar Operában az ünnepi gálaműsor előtt.
Benkő Judit és Fekete Adél muzikológus, illetve Laskay Adrienne karnagy, zenei szakíró foglalta össze egy-egy tanulmányban a 225 évet. A kötetben Angi István zeneesztéta, Selmeczi György karmester, rendező és Oláh Emese alpolgármester köszöntője is helyet kapott, a szép kivitelezésű kiadványt az Idea Plus nyomda jelentette meg.
– A Kolozsvári Operabarátok Köre sikeresen pályázatának köszönhetően jelenhetett meg a kolozsvári magyar zenész színjátszás 225 évét összefoglaló kötet. A tudományos értékkel rendelkező és olvasmányos tanulmányokat három képzett és tájékozott munkatárs írta meg. Figyelemfelkeltő az értékes képanyag is. A könyvet elolvasva rálátásunk lesz, honnan indult a zenés színjátszás Kolozsváron, mit örököltünk, milyen a társulatunk, mit építhetünk erre a múltra. Van kellő alapunk arra nézve, hogy a jövőt biztatónak képzeljük el – mondta az az 500 példányban megjelent kötetről Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója.
– Meghatódottan olvastam a Hunyadi téri új színház megnyitása előtti és annak kapcsán megjelent beszámolókat. Fantasztikus élményt jelentett a régi plakátok megtekintése is, a mód, ahogyan Kolozsvár és lakosai pénzt áldoztak az új színházra, ugyanakkor nagy tisztelettel búcsúztak el a Farkas utcai kőszínháztól. Akkor a kolozsváriak szeretettel, elkötelezettséggel pártolták a színházat – vélte Benkő Judit muzikológus, a Kolozsvári Rádió komolyzenei műsorainak szerkesztője, aki az 1792-től 1900-ig, pontosabban a Hunyadi téri új színház felavatásáig tartó időszakról írt tanulmányt.
Laskay Adrienne karnagy, zenei szakíró 1900-tól 1990-ig foglalta össze a zenés színjátszás történetét. – Nagy kihívás volt ilyen rövid idő alatt elkészíteni a tanulmányt. Az 1940–44 közötti korszakról például hatalmas anyag gyűlt össze, amit jó lenne egy bővített kiadványban újra közölni – jegyezte meg Laskay Adrienne.
Fekete Adél muzikológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karának oktatója megtiszteltetésnak tartja, hogy őt kérték fel az 1990–2017-es időszak feltérképezésére, illetve a könyv szerkesztésére. Ez utóbbi feladatot Szép Gyula igazgatóval együtt végezték el, derült ki a könyvbemutatón. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 11.
„A tisztség eszköz” – Zatykó Gyula EMNP-alelnök lett a váradi polgármester tanácsadója
A tisztség nem cél, hanem eszköz – jelentette ki a Krónikának Zatykó Gyula, Ilie Bolojan nagyváradi polgármester magyar ügyekért is felelős újdonsült tanácsadója. Reméli, hogy jelenléte révén sikerül előrelépni a magyar közösség számára fontos kérdésekben, de lényegesnek tartja az intézmények politikamentesítését és a magyar–román határ menti együttműködés erősítését is.
Zatykó Gyulát, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) országos alelnökét, a Szent László Napok főszervezőjét nevezte ki tanácsadójának az RMDSZ-szel „harcban álló” Ilie Bolojan nagyváradi polgármester. A mérnöki és menedzseri végzettséggel rendelkező néppárti politikus gazdasági és infrastrukturális ügyekben is tanácsot ad az elöljárónak, de a tanácsadók között egyedüli magyarként közvetíti számára a magyar közösség igényeit, magyarázta a Krónikának. „A többi tanácsos mellett – akik nem érzik át a magyar közösség lelkületét – a magyar ügyekkel fokozottabban én foglalkozom” – fogalmazott Zatykó Gyula, aki már el is foglalta irodáját a nagyváradi városházán. Mint mondta, elsősorban a magyar tannyelvű iskolákért, a magyar közösség számára szervezett rendezvényekért felel, de a magyarság „régi vágyait” is közvetítené az elöljáró felé. A tervek között szerepel az anyanyelvi ügyintézés, a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése és a köztéri Szent László-szobor felállítása. A kétnyelvű utcanévtáblák kapcsán – amelyek kihelyezésére az Országos Diszkriminációellenes Tanács jogerős döntése is kötelezi a polgármesteri hivatalt – azt szeretnék, hogy tükörfordítások helyett a történelmi utcanevek jelenjenek meg a házfalakon.
A Szent László-szobor felállítása nem kérdés, ennek érdekében aláírásgyűjtés is zajlott, majd a római katolikus egyház és az RMDSZ is felkarolta az ügyet, így a terv elkészült, és közadakozás is indult, de a költséges szakasz, a lovas szobor kiöntése még hátravan. Ahhoz, hogy felállítsák, a városháza engedélye szükséges, Ilie Bolojan pedig korábban úgy nyilatkozott, nem látja akadályát annak, hogy a városalapító király szobra a felújított várban kapjon helyet. Zatykó szerint a kihelyezésről akkor lesz értelme egyeztetni, ha már elkészült a szobor.
Kérdésünkre, hogy nem tart-e attól, hogy az RMDSZ-szel rossz viszonyt ápoló Bolojan csupán a szövetségnek szánt fricskának szánta kinevezését, Zatykó nemleges választ adott. „Ha így állunk hozzá, akkor itt nem lesz magyar a város vezetésében. Nekem ez a pozíció nem cél, hanem eszköz” – mondta a politikus, aki szerint a kinevezésnek akkor van értelme, ha általa sikerül előrelépést elérni a magyar ügyekben. „A polgármester felbecsülte, hogy egy olyan várost, ahol 25 százalék magyar él, elég nehéz vezetni úgy, hogy nincs aki foglalkozzon a magyar közösség igényeivel. Úgy érzem, ez lesz az én feladatom. Amennyiben ezt nem fogom tudni teljesíteni, le tudok mondani” – fogalmazott Zatykó.
Hangsúlyozta, kinevezéséből nem szabad pártpolitikai ügyet kreálni, hisz célja politikamentesíteni az intézményeket, amelyeket Nagyváradon különösen átitatott a politika.
„Itt igazából a közösség érdekében kell dolgozni. Ha az ember nem ezt teszi, akkor rossz úton jár. Ami jó a közösségnek – mindegy, hogy az RMDSZ-es vagy nem –, azt meg kell tenni” – foglalta össze feladata lényegét Zatykó Gyula. Úgy vélte, a városházán nincs helye bosszúnak, hogy ne engedélyezzenek rendezvényeket azért, mert azt az RMDSZ szervezi” – amire korábban a szövetség részéről volt példa.
Hozzátette, feladatai közé tartozik a testvérvárosi kapcsolatok fellendítése is – ezek ugyanis magyar alpolgármester hiányában megbicsaklottak az utóbbi időben –, a felső szintű kommunikáció előlendítése elsősorban a közeli Debrecennel. Mivel a hajdú-bihari megyeszékhely 2023-ra megpályázta az Európa Kulturális Fővárosa címet, Nagyvárad is közreműködne a projektben, de az együttműködés elsősorban a határon átívelő HU – RO-projektek, az uniós pénzek lehívása szempontjából életbe vágó a városvezetés számára, tette hozzá Zatykó Gyula. Hangsúlyozta, hogy tanácsadói jogköre a gazdasági, infrastrukturális beruházások véleményezésére is kiterjed, és a határ menti együttműködés erősítése az egész régió fejlődése szempontjából fontos.
Mint ismeretes, a 2016-os önkormányzati választásokon az RMDSZ eddigi legnagyobb vereségét szenvedte el Nagyváradon, és csupán négy képviselőt sikerült bejuttatnia a városi közgyűlésbe. A 1989-es rendszerváltás után a városvezetésben alpolgármesteri szinten részt vevő szövetség azt követően került ellenzékbe, hogy nem volt hajlandó átengedni a Bihar megyei önkormányzat elnöki tisztségét a Nemzeti Liberális Pártnak (PNL), és megyei szinten a PSD–ALDE-szövetséggel lépett koalícióra. A nagy többséggel polgármesterré választott liberális párti Ilie Bolojan így többé nem tartott igényt az RMDSZ-re, és a magyar közösséget érintő ügyekben az EMNP politikusainak kérte ki a véleményét. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
2017. november 11.
A MÁV stratégiáját dicséri a román államvasutak magyar igazgatója
A vasútnak juttatott állami és uniós támogatások növelését tartja szükségesnek egyebek között a román államvasutak személyszállítási vállalata, a CFR Călători vezérigazgatója a Vasutas magazinnak adott interjújában, amelyben jó példaként tekint a magyar vasúti személyszállítási rendszerre.
Szentes József székelyföldi származású mérnök, aki 2014 óta vezeti a 13 ezer alkalmazottat foglalkoztató CFR Călători-t, a lapnak elmondta: a cég több mint 2200 vagonra rúgó, de elöregedett járműparkjából alig 870-et közlekedtetnek, feleannyit, mint amennyivel a MÁV-START tesz eleget közszolgáltatási szerződésének. Megjegyezte: a magyar vállalat nagyobb állami támogatásban is részesül, hiszen járatai évente 80 millió vonatkilométert összesítenek, míg a román államvasutak személyszállítási részlegének szerelvényei évente csak 53 millió kilométert futnak. Szentes elmondása szerint a CFR több mint 400 kocsija óránként akár 200 kilométeres sebességgel is közlekedhetne, de Románia lemaradt a pályafelújítással. Egyedül a fővárost a Fekete-tenger partvidékével összekötő Bukarest–Konstanca-pálya alkalmas az óránként 160 kilométeres sebességű közlekedésre. Szentes József közolte, a CFR Călători átlagsebessége az óránként 50 kilométert sem éri el, Bukaresttől a magyar határig csaknem 13 óra alatt jut el a vonat. Ez is az oka annak, hogy a nemzetközi vonatok kihasználtsága alig 25-30 százalékos.
„Irigy vagyok a magyar állammal kötött, tíz évre szóló pályaműködtetési, illetve személyszállítási közszolgáltatási szerződéseikre is: a költségkiegészítés olyan stabilitást jelent a hosszú távú üzleti tervezésben, amire már nyugodtan lehet építeni” – fogalmazott a CFR vezetője. Irigylésre méltónak nevezte az IC+ vagonok gyártásának elindítását is, ami járműállomány cseréjében hoz kiszámíthatóságot.
„A magyar vasúttársaságnál hosszú távon terveznek, okosan gondolkodnak” – állapította meg Szentes József.
Emlékeztetett arra, hogy a CFR Călători gyártási kapacitásait, járműjavító üzemeit többnyire eladták vagy felszámolták, újak létrehozása pedig tízszer annyiba kerülne, mint amekkora megtakarítást hozott az értékesítés vagy a leépítés.
Elmondása szerint Aradon remek vagongyár működik, de 2011 óta a román állam nem támogatja a vasút járműbeszerzéseit, emiatt a CFR Călători tetemes adósságot halmozott fel. Bár a vállalat az elmúlt három évet pozitív szaldóval zárta, a megtermelt profitot mindaddig nem tudja visszaforgatni fejlesztésekre, amíg nem dolgozta le 1,8 milliárd lejes adósságát. Szentes József azt reméli: előbb-utóbb Románia is növeli a vasútnak juttatott állami és uniós támogatásokat. Románia a közlekedésfejlesztési stratégiában előirányzott 49 milliárd euró harmadát (17 milliárdot) szánná a vasútra. Az európai átlag 50 százalék.
A CFR Călători részesedése a romániai vasúti személyszállításban 85 százalékos. Romániában négy vasúti magánvállalkozás végez még személyszállítást, és további kettő készül belépni a piacra, egyikük az aradi vagongyár. MTI; Krónika (Kolozsvár)
2017. november 11.
Agrárminiszter: de hát miért ne lőnénk ki a veszélyes medvéket?
A vadállatok számának csökkentésében látja a megoldást Petre Daea mezőgazdasági miniszter az elmúlt időszakban elszaporodott vadkárok és -támadások megfékezésére. A tárcavezető szerint elsődleges az ember védelme, ezért le kell vadászni a veszélyes ragadozókat.
Petre Daea agárminiszter a medvék által okozott károkra vonatkozó kérdésre szombaton Ploiești-en úgy nyilatkozott, hogy erről már egyeztetéseket folytatott a kormány többi tagjával, és „gyorsan rendezni fogják a kérdést”. A tárcavezető úgy vélekedett, nem szabad választani az ember és az állat között, szerinte a vadállatnak a saját élőhelyén, életterében kell megmaradnia, bizonyos állománysűrűségben, az embereket pedig védelmezni kell. „De hát miért ne lőnénk ki őket? Mindenekelőtt az ember védelme a fontos.
Nem jutottunk el oda, hogy választanunk kell az ember és az állat között, ez legyen világos! Bennünket az ember érdekel, őt szolgáljuk, és valamennyi döntéshozóval közösen hozzuk meg a szükséges intézkedéseket” – jelentette ki a sok esetben zavaros és megmosolyogtató filozófiai eszmefuttatásairól elhíresült Daea.
Arra a kérdésre, hogy tárgyalt-e a témában a környezetvédelmi minisztérium illetékeseivel, az agrártárca vezetője úgy nyilatkozott: a vadállatok okozta károk esetében az jelent megoldást, ha a döntéseket gyakorlatba ültetik, szerinte ugyanis a „valóság nyilvánvaló, amit nem lehet megkerülni”.
Mint ismert, az országban azóta sokasodtak meg a medvetámadások, hogy a környezetvédelmi minisztérium tavaly a populációt szabályozó vadászatot is betiltotta a nagyragadozó esetében. Korábban a tárca évente több mint ötszáz medve kilövésére adott engedélyt a vadásztársaságoknak. A székelyföldi károsultak tiltakozásai nyomán szeptember elején a minisztérium 140 veszélyesnek talált medve és 97 farkas kilövését vagy áttelepítését tette lehetővé, de minden egyes kilövési vagy áttelepítési kérelmet a minisztériumnak kell jóváhagynia. Nemrég a tárca az MTI kérdésére azt közölte, hogy eddig 23 medve kilövését hagyta jóvá, tízet Kovászna megyében és hetet Hargita megyében, ezt azonban az érintett lakosság kevésnek tartja.
Ráadásul immár nem telik el nap a nagyragadozók által elkövetett támadásokról, károkról szóló híradások nélkül. Legutóbb az okozott riadalmat, hogy szerdára virradóra a Prahova folyó völgyében, a Bucsecs-hegység lábánál fekvő Bușteni üdülővárosban egyetlen éjszaka leforgása alatt több mint tíz medvét kellett visszakergetniük az erdőbe a csendőröknek. Péntek este betörte az ajtót és behatolt egy medve a Brassó közeli Keresztényhavason működő Postăvarul menedékházba. Ciprian Aldea százados, a Brassó Megyei Csendőr-főkapitányság szóvivője szerint a vadállatot elkergette a menedékház személyzete és az ott állandó szolgálatot teljesítő csendőr, ám magával vitt egy zacskó cukrot és egy doboz cukorkát. A csendőrségi illetékes szerint a medve ugyanaz az állat volt, amelyik az elmúlt napokban kétszer is sikertelenül próbálkozott bejutni a menedékházba. Krónika (Kolozsvár)
2017. november 11.
Székelyek Világszövetsége: a jogi kimutatás után a románok sem mondhatják, hogy nincsenek székelyek
A Székelyek Világszövetsége szerint a székelyek honos népcsoporttá nyilvánításának lényege, hogy jogilag kimutassák a székelységet Magyarországon is.
Amint arról beszámoltunk, csütörtökön helybenhagyta a budapesti Kúria a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) határozatát, amelyben még a nyáron hitelesítették a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést, így indulhat az aláírásgyűjtés.
A Székelyek Világszövetsége pénteken közleményt juttatott el szerkesztőségünkhöz, amelyben felhívja a sajtó figyelmét a honossági beadványukkal kapcsolatosan „néhány olyan dologra, amit valószínűleg nem értettek meg”. „Az egész beadványnak a lényege jogilag kimutatni a székelységet Magyarországon is. Tehát még ha kisebbségnek is jegyezzük be, ez által semmit nem fog változni a székelyek státusa Magyarországon, mivel amellett, hogy a székelyeket kimutatjuk, magyar állampolgárok is lehetnek. Tehát ez a kisebbségi állapot semmit nem számít, viszont a jogi kimutatás igen, mivel így jogilag is létező népről beszélhetünk. Így a románok sem mondhatják, hogy székelyek nem léteznek” – áll a szervezet közleményében. A Székelyek Világszövetsége hangsúlyozza, a beadvánnyal semmi hátsó szándékuk nincs, „csupán a saját nemzettudatunkat szeretnénk kimutatni a legalább annyira fontos magyar nemzettudat mellett”. A kettő nem ütheti egymást, mert testvérnemzet vagyunk! A testvéreinknek is meg kell érteni, hogy fontos számunkra a székely nemzettudatunk erősítése és védelme. Biztosíthatjuk a magyarországi politikusokat, pártokat is, soha nem volna képes a Székelyek Világszövetsége arra, hogy megossza a nemzetet, mert tudjuk, együtt erősek vagyunk, és tudniuk kell, hogy a székely akkor lesz jó magyar, ha minél székelyebbé tud válni. Köt minket elődeink akarata is, akik a vérüket adták a nemzetért, és biztosíthatjuk a magyarságot, ezt mi mai napig is megtennénk, ha nemzetünket támadás érné” – írják a szervezet képviselői. A Székelyek Világszövetsége végül arra kéri „a magyar testvéreket, pártokat” függetlenül attól, hogy milyen politikai nézeteik vannak, támogassák honossági beadványukat.„És előlegezzék meg a bizalmukat felénk, mert ezt a székely nemzettudat erősítéséért tesszük” – zárják a közleményt. Mint ismeretes, a romániai magyar pártok és szervezetek vezetőinek többsége a javaslat hitelesítése kapcsán júliusban a Krónikának nyilatkozva természetellenesnek, meggondolatlannak és nevetségesnek nevezte a polgári kezdeményezést, miszerint a székelységnek külön népcsoportot kellene alkotnia Magyarországon. „Székely vagyok, de a magyar nemzeten belül nem vagyok kisebbség. A kezdeményezést nem támogatom” – hangsúlyozta érdeklődésünkre Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a téma kapcsán. Krónika (Kolozsvár)
2017. november 11.
Olvasmányos operatörténet: könyvet adott ki múltjáról a 225 éves kolozsvári intézmény
A kolozsvári zenés színjátszás 225 évét összefoglaló színes, olvasmányos tanulmánykötet bemutatásával és operagálával zárta jubileumi rendezvénysorozatát a Kolozsvári Magyar Opera.
Szép Gyula, a kulturális intézmény igazgatója elmodta, a Benkő Judit, Laskay Adrienne kutatók és Fekete Adél muzikológus tanulmányait, írásait tartalmazó, Előttünk az elődeink című kiadvány hiánypótló, hiszen az operának nem profilja a könyvkiadás. Mint részletezte, nem is adott ki a magyar opera évtizedek óta önmagáról jelentős kiadványt, csak azután sikerült alternatív pénzforrásokból pótolni ezt a hiányt, amióta létrehozták a Kolozsvári Magyar Operabarátok Körét.
„Három nagyon alapos, értékes alkotótársa találtam, akik felvállalták, hogy ezt a nem kis időszakot átkutatják, tanulmányozzák, és egy olvasmányos, valamennyire összefogott formában leírják” – méltatta a kötet szerzőit Szép Gyula.
Hozzáfűzte: az összefogottságot a kevés oldalszámra értette, mert ha elkezdenék a részleteket kifejteni, akkor több ezer oldalra is rúghatna a kiadvány, amelyet egyébként igyekeztek úgy megírni, hogy tudományos értékük is legyen a tanulmányoknak, de ugyanakkor olvasmányos is legyen. Mint részletezte: igyekeztek nem számokkal megtölteni a könyvet, mert akkor biztos mindenki félreteszi. „Inkább arra törekedtünk, hogy a kötet olyan érdekes történetekkel, információkkal legyen teletűzdelve, amelyet szívesen olvas az érdeklődő, ugyanakkor meg is ismeri azokat az értékeket, amelyeket az elődeink alkottak, amelyet mi örököltünk, és reméljük, hogy tovább is adunk” – magyarázta Szép Gyula. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
2017. november 11.
Előadás: A Vizsolyi Biblia nyomában
Csütörtök délután a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban havi találkozójukat tartották a premontrei öregdiákok. Dukrét Géza, a PBMET elnöke tartott vetített képes előadást.
Az egybegyűlteket Vonház Antal egyesületi titkár üdvözölte, majd Zilahi Bertalan köszöntötte a születés-, illetve névnapjukat ünneplőket, valamint Miklós Mihály felolvasott két Mécs László-költeményt.
Az e havi találkozó meghívottja Dukrét Géza ny. tanár, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke volt, aki A Vizsolyi Biblia nyomában címmel tartott tartott vetített képes előadást. (A beszámoló annak idején megjelent a Bihari Napló 2017. augusztus 10-11-i számaiban).
Többek közt elhangzott: a PBMET egy 18 tagú csapata a nyár folyamán kiránduláson vett részt a reformáció 500. éves évfordulója alkalmából. (A kirándulók közt volt a Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője, Pásztai Ottó és felesége, Katalin is). Miközben a reformáció kezdetei és a Biblia nyomában jártak, rengeteget tanultak. A rendkívüli látványok hatására elfáradva, de feltöltődve indultak a kirándulás végén hazafele annak tudatában, hogy a szerzett hatalmas mennyiségű információ feldolgozásához hosszú idő szükséges.
Az útvonal
Első útjuk Debrecenbe vezetett, a „kálvinista Rómába” vagy „magyar Genfbe”, ahol meglátogatták a református nagytemplomot, a Magyarországi Református Egyház jelképét. Innen átmentek a templom mögött levő Református Kollégiumba, mely 1538 óta áll a mostani helyén, és falai közt a kezdetektől fogva a legalacsonyabb foktól, az óvodától, a legmagasabb szintig, az egyetemig folyt az oktatói és a nevelő munka.
Az egyházművészeti kiállítás megtekintése után a kirándulás következő állomása Sárospatak volt, ahol már várta az érkezőket dr. Kiss Endre József ny. lelkipásztor, a Református Kollégium könyvtárának volt igazgatója. A programban a Rákóczi-vár, a magyarországi késő reneszánsz építészet legértékesebb alkotása, a város legjelentősebb műemléke, a Református Kollégium és a Fejedelmi Könyvtár megtekintése szerepelt. Sátoraljaújhelyen a Kazinczy-múzeumnál annak nyugalmazott igazgatója, dr. Fehér József, a Kazinczy Ferenc Társaság elnöke, a PBMET tagja fogadta a váradi csapatot. Ezután következett a szlovákiai Borsi, ahol II. Rákóczi Ferenc született, majd Széphalom.
Az utolsó állomás Vizsoly, a Református Betlehem volt, ahol Kovács Zsolt Levente lelkipásztor volt a házigazda. Természetesen nem hagyhatták ki Vizsoly 16. századi nyomdáját, Mantskovit Bálint Nyomtatástörténeti Múzeumát. Hogy minél hitelesebb legyen, a váradiak közül beöltöztették nyomdaruhába Voiticsek Árpádot – aki maga is nyomdász-, és kipróbálták a nyomdát, kinyomtatva egy ívet. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. november 12.
És még nincs itt a centenárium: nemzeti színű giccsorgia Szatmárnémetitől Bukarestig
Hogy piros-sárga-kék padok utoljára Kolozsváron voltak Funar idejében? Lári-fári. S hogy lehet még fokozni, bizonyíték rá a fellobogózott kuka vagy a nemzeti színű házfal.
Amikor Gheorghe Funar és Corneliu Vadim Tudor, valamint pártjaik, a szavazók nélkül maradt PUNR, majd a PRM oda kerültek, ahová valók, a történelem szemétdombjára, idealistán, hogy azt ne mondjam, naivan, azt hittük, egyszer s mindenkorra kikopott a közéletből a habzó szájú sovinizmus, a magamutogató álhazafiság, mint ahogy a kolozsvári utcákról, terekről is eltűntek a piros-sárga-kék oszlopok, padok, kukák.
Barátságos, simogató szelek fújtak akkoriban Európa-szerte, úgy tűnt, az integráció elvont fogalomból mindinkább kézzel fogható valósággá válik, a határok valóban légiesülnek, a világ egyre nyitottabb, befogadóbb, elfogadóbb. Az idill, sajnos, túlságosan rövid volt, a valóságra való ébredés hideglelős. A kontinens ma megosztott, zavarodott és gyanakvó, s ellenhatásaként a könyvtárszagú, elitista és dogmatikus álhumanizmusra, új erőre kapott a kirekesztő nacionalizmus és xenofóbia.
Mi, erdélyi magyarok infantilis öntudatlansággal tapsolunk a víziónak, amely szerint a jövő Európája a nemzetállamok Európája lesz, rábólintva ezzel Románia nemzetállam voltára, önmagunk, mint államalkotó közösség tagadására. S közben értetlenül, kissé riadtan kapkodjuk a fejünket, látván, hogy egy ideje sokasodnak a köztereken az erősödő román nemzeti érzület számunkra giccses, nevetséges, néha már abszurdba hajló tárgyiasult megnyilvánulásai. Íme, egy csokorra való.
Melyik a leghazafiasabb párt idehaza? Úgy tűnik, hogy a Tăriceanu vezette ALDE, feltéve, ha a központi székházat ékesítő nemzeti zászlót tekintjük a patriotizmus fokmérőjének.Nu uita că ești român!, áll nemzeti színű pántlikára pingálva, egy, két trikolórral is felékesített Monostor-negyedbeli kereszten. A kérdés csak az, hogy a felszólítás vajon az arra járóknak vagy a Megváltónak szól-e?
Pengő Zoltán maszol.ro
2017. november 12.
Temetőrongálás, vandalizmus, erőszakos cselekedetek – betelt a pohár
Egy népes, Maroshévízen az utóbbi időben megtelepedett csoport által elkövetett szabályszegésekre, kihágásokra hívják fel a helyi önkormányzat figyelmét lakossági petícióval. Fellépést sürgetnek a közbiztonság érdekében, tüntetést szerveznek.
Három nap alatt több mint kétszázan jelezték, románok és magyarok egyaránt, hogy egyetértenek az interneten közzétett petíció tartalmával, illetve további aláírások gyűlnek a városban terjesztett ívekre is. Jelzik, türelmük fogytán, és azt kérik Platon Stelu polgármestertől, hogy tegyen lépéseket a lakosság biztonsága érdekében. A maroshévízi városháza előtt tüntetést szerveznek november 16-án délután egy órától.
A temetőrongálás volt az utolsó csepp
Az aláírásgyűjtés és tüntetés kezdeményezője Csibi István, aki lényegében magánszemélyként „keveredett bele” a sokakat felháborító ügybe. Halottak napja után fényképeket osztott meg a Facebookon a Bajkó-pataki katolikus temetőről, amelyen jól látható: valakik számos sírhelyen összetörték a mécseseket, szétdobálták a virágokat. A fotók gyorsan terjedtek, számos felháborodott hozzászólás érkezett. A rongálásért a temető szomszédságában, a völgyben élő cigánytelep lakóit teszik felelőssé a hozzászólók. Igencsak felbolydult a hévízi közvélemény, voltak, akik a tavasszal, Gyergyószentmiklóson történteket idézték.
Csibi István szerint valószínűleg azért keltettek nagyobb indulatokat a most közzétett fotók, mert halottak napja környékén mindenkit érzékenyen érintenek a temetőket érintő ügyek. Ugyanis nem ez volt az első ilyen rongálás. Rendszeresen előfordul ilyesmi már évek óta.
– Amikor az alumíniumnak ment fel az ára, akkor lelopták az abból készült névtáblákat. Amikor a vasért adtak pénzt, akkor kiszedték a földből a kereszteket. De olyan is van, hogy csak rosszindulatból rongálnak, széttörnek vázákat, szétszórják a virágokat – mondta a helyszínen egy hévízi lakos. Az utóbbi időben pedig a ravatalozó kápolna is célpont lett, több alkalommal is bezúzták az ablakát. Általában olyankor, amikor temetési szertartásra készültek.
Volt, hogy virrasztás alatt dobtak követ az épületbe a gyászolók közé – mesélték, hozzátéve, hogy temetőpásztor nincs, ugyanis felmondott, mert őt is megfenyegették.
De nem csak a temetőnél történnek a hévízi közösséget zavaró esetek, az emberek lopásokat, vandalizmust, erőszakos cselekedeteket, hangoskodásokat sorolnak. Gyermekeket, időseket bántalmaznak. Ezeket felsorolják a polgármesteri hivatalnak címzett petícióban is, és azt követelik, hogy a hatóságok tegyenek intézkedéseket a maroshévízi lakosság biztonsága érdekében. Gergely Imre / Székelyhon.ro
2017. november 12.
Súlyos és fajsúlyos a szentmártoni tanulmánykötet
Tours-i Szent Márton püspök emléknapján, szombaton Homoródszentmárton névadójának és a helyi katolikus kápolna védőszentjének ünnepén előbb a búcsún, majd a településről szóló tanulmánykötet bemutatóján emlékeztek a felebarát iránt érzett szeretet és segítőkészség évezredeket átívelő példamutatójára.
A búcsús szentmisére összesereglettek a környék katolikusai. A házkápolnában a főcelebráns Gábos Zoltán málnásfürdői plébános a patrónus legkrisztusibb jellemvonásainak árörökítésére buzdította az ünneplőket. Majd a Zoltán Aladár Művelődési Házban a könyvbemutatón a község polgármestere, Jakab Attila olyan példaképként mutatott Tours-i Szent Mártonra, akit mindenkinek követnie kellene, elsősorban az egymást segítésben. A különböző korokból és vidékekről származó, Szent Mártonról szóló krónikás énekeket Sata Attila és Dáné Hedvig tolmácsolta. Both Dávid, az anyaegyházközség Homoródkarácsonyfalva plébánosa Tours-i Szent Márton életútjáról fiatalabb kortársának és tanítványának, Sulpicius Severusnak az írása nyomán beszélt. Kiemelve Mártont mint aszketikus szent remetét, a vitéz katonát, majd mint nyájának jó pásztorát, aki Istennek katonáskodott, a hitért és Krisztusért harcolt.
Tanulmányok Homoródszentmárton történetéhez című, „súlyos”, több mint ötszáz oldalas kötetnek „súlya van” a magyar- és helytörténetben is. „Három János” szerzőjét: Fehért, Pált és Gyöngyössyt Gidó Csaba történész kérdezte. A Magyarországon élő, de Abásfalvához és a Homoród mentéhez kötődő Csíky Gábor kezdeményezte – amint Gyöngyössi János fogalmazott – Szentmárton monográfiájának első kötetének létrejöttét, amely a szerzők korábbi átfogó kutatásai alapján egy év alatt állt össze. Piliscsabán jelent meg a Iosephinum Fejlesztéséért Alap kiadásában. Sajnos Csíky Gábor betegség miatt nem lehetett jelen, de családtagjai együtt örültek a kultúrháznyi résztvevővel.
Kiaknázhatatlan
Az igényes, gazdag grafikai és képanyagot tartalmazó könyv nem tud minden réteget átfogni a település gazdag történelméből, a község arculatát meghatározó családoknak avagy az unitárius templomvárnak a közösségben betöltött szerepéről. De az öt tanulmányba a szerzők belefoglalták a középkori és kora újkori írott dokumentumokat. Kiemelt jelentőségű, hogy Fehér János művészettörténésznek sikerült megszereznie Huszka Józsefnek a régi, lebontott unitárius templomról, annak falképeiről, templomi berendezéseiről készült összes rajzának publikálási jogát. Pál János helyi unitárius lelkész az egyházi élet 1920–1990 közötti gazdag történetét tette közkinccsé, benne a két világháborúnak, az impérium- és rendszerváltásoknak, illetve a kommunizmus megpróbáltatásainak helyi vonatkozásait. Gyöngyössy János történeti grafikus negyven éve foglalkozik a szentmártoni templomvárral – rekonstrukciós rajzai rálátást nyújtanak építéstörténeti korszakaira. Molnár Melinda
Pál János homoródszentmártoni unitárius lelkész, történész, Fehér János művészettörténész és Gyöngyössy János mérnök, történeti grafikus: Tanulmányok Homoródszentmárton történetéhez. Székelyhon.ro
2017. november 12.
A gazdaságélénkítő csomag létszükséglet
Bárdos Gyulát a Máérton kérdeztük benyomásairól és a felvidéki magyarok hogyan továbbjáról
Mi az, amit Bárdos Gyula, a Csemadok elnökeként az elhangzottakból a legfontosabbnak tart a felvidékiek számára?
Egyrészt magát a tényt. A Magyar Állandó Értekezlet számomra mindig egy ünnepnapot jelent, valamennyin itt voltam, tehát össze tudom hasonlítani. Ez az értékelés, amit a miniszterelnök úrtól hallottunk, magyar szempontból igen pozitív képet fest, és arra kell, hogy ösztönözzön mindenkit, bárhol él is magyarként, akár a diaszpórában, akár mi itt, a Kárpát-medencében, hogy úgy tegyük a dolgunkat, hogy azzal a nemzetet szolgáljuk. Ez a mai találkozás egy nagyszerű lehetőség, hogy beszéljünk egymással, beszéljünk egymásról, hallgassuk meg egymást, és a magunk módján tudjunk segíteni, szolidárisnak lenni, bárhol éljünk is. Ilyen szempontból nagyon örülök, hogy itt lehetek, és nagyon örülök annak is, amit hallottam. A Felvidék szempontjából biztató, ami most mögöttünk van ebben az egy esztendőben, de természetesen nagyon sok munka vár ránk ahhoz, hogy a felvidéki magyar közösségben tapasztaltakat jobb irányba fordítsuk, és a közösségi támogatottság még nagyobb legyen, mint a jelenlegi.
Most, a választások után, az eredményeknek örülve, de a hiányosságokat felmérve, talán jobban kell aktivizálni a felvidéki magyarokat?
Van fogadókészség a magyar ügyekben, és látok lehetőséget arra – ezt nem a kincstári optimizmus mondatja velem –, hogy lehet jobban mozgósítani, és ebben a szövetség is, amelynek élén állok, hogyan veheti ki jobban a részét, mert számunkra minden egyes megmérettetés, minden egyes aláírásgyűjtés, például most a Minority SafePack egy lehetőség, ahol megmutathatjuk, hogy vagyunk, hogy számíthatnak ránk, és nem adjuk fel. Nem lehet összehasonlítani a mi helyzetünket azzal a kegyelmi állapottal, ami például a Vajdaságban tapasztalható, de tennünk kell annak érdekében, hogy a lehetőségeink szerint próbáljunk úgy előbbre lépni, hogy a következő Magyar Állandó Értekezleten még többről számolhassunk be, hiszen a következő esztendőben jönnek a számunkra rendkívül fontos önkormányzati választások. Remélem, hogy akkor be tudunk számolni arról az előrelépésről, amely a mostani megyei választásokon elkezdődött.
Miért tartja kegyelmi állapotnak a vajdasági helyzetet? A kormányok közti viszony felhőtlenebb?
Tulajdonképpen, ha figyelembe vesszük, hogy mi volt korábban, a háborús borzalmak és az a politikai helyzet, ahhoz képest egyértelmű az a fejlődés, az a lehetőség, amit kihasználtak. Nem véletlen, hogy a gazdaság élénkítő csomag is ott kezdődött és ért el sikert.
Most önök, a felvidékiek következnek…
Nagyon örülök ennek, és itt szeretném megköszönni, hogy bekapcsolódhattunk mi is ebbe a folyamatba, és reméljük, hogy hasonló sikereket könyvelhetünk el ennek a gazdaságélénkítő csomagnak is köszönhetően, mint a Vajdaság.
Itteni, magyarországi magyarok azt gondolnánk, hogy egy olyan országban, amely az euroövezethez tartozik, és nagyon jók a gazdasági mutatói, talán nincs is jelentősége egy ilyen élénkítő csomagnak.
Ellenkezőleg! Nagyon is sokat jelent, sőt! A felvidéki magyarság az utolsó időszakban észlelt és nyilvántartott asszimilációs folyamata, és a csökkenés a magyar népességben egyértelműen azt mutatja, hogy nekünk ez létszükséglet, mert csak akkor tudjuk a magyar embereket ott tartani, ha gazdaságilag talpra tudunk állni. Nemcsak Pozsonyban és környékében gondolkodunk, noha én ott lakom, hanem Gömör, Bodrogköz, Ung-vidék magyarságában, azaz voltaképpen Pozsonytól Királyhelmecig végig, és minél messzebb megyünk Pozsonytól, annál nagyobb gazdasági problémáink vannak. Ebben van ennek a gazdaságélénkítő csomagnak a jelentősége, mert remélem, hogy ez a mi vállalkozóinkat, a fiatal vállalkozókat, a családjainkat hozzásegíti ahhoz, hogy felismerjék: igenis értelme van magyarnak megmaradni és a szülőföldünkön folytatni gazdasági tevékenységet, amely az egész közösség, és a velünk együtt élők javát is szolgálja. Cservenka Judit / Felvidék.ma
2017. november 12.
A magyar szórvány napja lesz szerdán a közmédiában
A szórványban élő magyarságot mutatja be sokszínű műsorokkal november 15-én a közmédia, a tematikus napon a Duna World mellett a Duna, az M1, az M5, valamint a Kossuth Rádió műsorai is foglalkoznak a témával.
A tematikus nap műsorai felölelik az összes érintett külhoni régiót – mondta el Siklósi Beatrix, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) kiemelt projektekért is felelős főszerkesztője az MTI-nek.
Az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a burgenlandi és a kárpátaljai szórványban élőket bemutató felvételek a műkedvelő színjátszástól és a pásztornaptól kezdve a gömöri népviseleten és a Petőfi-programon át a csángó iskolákkal is megismertetik az érdeklődőket.
A főszerkesztő felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar szórvány napja alkalmából exkluzív interjút ad a közmédiának Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Az interjút a közmédia több csatornáján is megtekintheti, meghallgathatja majd a közönség.
Emlékeztetett, hogy az Országgyűlés 2015 november elején nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának évfordulóját a magyar szórvány napjává. Erről a napról néhány éve az erdélyi magyarság már megemlékezik, a közmédia pedig már ezt megelőzően is tematikus adással foglalkozott a szórványmagyarsággal – hangsúlyozta.
A műsorfolyamban rövid bejátszásokban mutatnak be a szórványterületeken található településeket és olyan embereket, kezdeményezéseket, amelyek a magyarság megmaradását segítik.
Megismerkedhetnek a tévénézők a szórványban élők szokásaival, jellegzetes ételeikkel, zenéikkel, táncaikkal, viseletükkel. A műsor készítői kiemelt figyelmet szentelnek a tömbmagyarságtól leszakadó szórvány területeken élő közösségeknek, bemutatják, hogyan boldogulnak Csángóföldön, de ellátogatnak Kárpátalja vagy a Felvidék eldugott szegleteibe és megismertetik a nézőket azokkal az emberekkel is, akiknek nagyon sokat köszönhetnek a helyi magyar közösségek.
A nézők megismerhetik többek között a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványmagyarsággal foglalkozó programját, a lendvai Király Ferenc szobrászművészt, a Gyertyánligeten élő Páduai Szent Antal Karitász vezetőjét, a Romániai Falugondnokok Szövetségét és egy aknaszlatinai nyugdíjas sóbányászt. A stábok ellátogatnak egyebek mellett Zalatnára, Lévára, Viskre, Selmecbányára, Lábnyikra és Dobronakra is.
A tematikus nap két műsorvezetője Gál Emese és Kozári Réka lesz.
A közmédia harmadik alkalommal szentel tematikus napot a szórvány magyarságnak, idén a Pesti Vigadóból jelentkezve. (MTI)
2017. november 12.
Szijjártó a Fidesz-kongresszuson: maradhasson magyar, aki bárhol a világon magyarnak születik
Biztosítani kell, hogy ha valaki magyarnak születik bárhol is a világban, magyar is maradhasson - jelentette ki Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter ma a Fidesz tisztújító kongresszusán, Budapesten.
Beszédében külön támogatásról biztosította a Kárpátalján élő magyarokat.
A miniszter a magyar nemzeti érdekek és a keresztény értékek megvédését nevezte az önálló magyar külpolitika felelősségének. Riasztónak nevezte, hogy nyugat-európai fővárosokban sorra születnek olyan döntések, amelyeknek célja, hogy még több illegális bevándorló és minél kevesebb keresztény jelkép legyen.
„Egy ezeréves keresztény nemzet képviselőiként mindezt nem engedhetjük” – jelentette ki Szijjártó Péter. Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 12.
Semjén a Fidesz-kongresszuson: ha egységesek vagyunk, győzni fogunk
Kövér: meg kell védeni Magyarország szuverenitását, nemzeti jellegét
Ha egységesek vagyunk, győzni fogunk - mondta ma Semjén Zsolt magyar nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes a Fidesz tisztújító kongresszusán Budapesten.
A Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) elnöke rámutatott: a nagy tanulság, amit mindig szem előtt kell tartani, hogy 1994-ben, bár a jobboldal több szavazatot kapott, mégis a baloldalnak lett végül kétharmados mandátumtöbbsége.
Azaz, ha „mi darabokban vagyunk, ők pedig egységesek, vesztünk, ha mi egyben vagyunk, ők pedig darabokban, akkor nyerünk” – fogalmazott Semjén Zsolt.
Rámutatott: a szövetség csak akkor lehetséges, ha az egy táborban lévők elfogadják egymást és nem tekintik szavazatkonkurenciának a másikat.
A kormányfő helyettese kiemelte, hogy a Fidesz-KDNP egy nagy gyűjtőpárt és egy világnézeti párt szövetsége, amihez a politikai belátáson és filozófiai alapon túl még valami kell, az emberi minőség. Ez náluk megvan, ez egy értékrendi alapokon nyugvó, „kipróbált bajtársi közösség”, míg a baloldal olyan mint egy tál skorpió – mondta.
Jelezte: a polgári-keresztény-nemzeti világban minden szövetségesüknek saját értékgazdagságával otthona van.
Semjén Zsolt beszámolt arról is, hogy megcselekedték, amit 2010-ben vállaltak, megtörtént a nemzet közjogi egyesítése, és megvan az egymilliomodik új állampolgár.
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke kiemelte: a magyarságon belül a legnehezebb helyzetben az ő közösségük van. Hozzátette: a rendszerváltozás után a Fidesz volt az, amelyik a „fogai között tartva” átvitte a magyarságot a „túlsó partra”. Köszönjük! – mondta a külhoni magyar vezető.
Kitért arra is, hogy a többi határon túli magyar közösség is küzd helyzete javításáért. Felhívta a figyelmet a Minority SafePack kezdeményezésre.
Rámutatott: a felvidéki Magyar Közösség Pártja újra megpróbálja megteremteni a magyar érdekképviseletet, majd kiemelte Pásztor István tevékenységét a Délvidéken.
Mint mondta, harcuk nemcsak Kárpátaljáról és Magyarországról szól, hanem arról is, hogy ne engedjék, hogy újabb ordas eszmék éket verjenek közéjük, és hogyan maradhassanak meg magyarnak és kereszténynek Európában. Védjék meg Magyarországot és a Kárpát-medencei magyarságot! – hívott fel Brenzovics László.
Schmitt Pál volt köztársasági elnök azt mondta: újabb verseny, erőpróba előtt állnak, és minden tudásukra, hitükre, akaraterejükre szükségük lesz.
Hinni kell a lelkiismeretesen elvégzett munkában és hinnünk kell magukban, a választott vezetőinkben és a nemzet egységében - hangoztatta.
Kitért arra is, hogy meglett volna a gazdasági fedezete a budapesti olimpia megrendezésének, de „jött egy álomgyilkos, rossz pillanat”, és az álom szerte foszlott.
A tanácskozáson köszöntötték többek között Kelemen Hunort, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnökét, Bíró Zsoltot, a Magyar Polgári Párt elnökét, Szilágyi Zsoltot, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökét, Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács elnökét, Menyhárt Józsefet, a felvidéki Magyar Közösség Pártja elnökét, Pásztor Istvánt, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökét, Jakab Sándort, Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének elnökét, Horváth Ferencet, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnökét, valamint a diaszpóraszervezetek képviselőit.
Kövér: meg kell védeni Magyarország szuverenitását, nemzeti jellegétA 2018-as parlamenti választást is sorsdöntőnek tartja Kövér László házelnök, aki szerint a választás tétje az, hogy „megvédjük-e, ami a miénk”.
A Fidesz országos választmányának elnöke vasárnap a kormánypárt tisztújító kongresszusán, Budapesten azt mondta: meg kell védeni a rendbeszedett pénzügyeket, a tartósan növekvő jövedelmeket, a családtámogatási rendszert, a közteherviselés új rendszerét, a nemzet határokon átívelő újraegyesítésének lehetőségét, a biztonságot, a kultúrát, a hitet, a nyelvet, Magyarország szuverenitását, nemzeti jellegét. Arról is beszélt, még 1994-ben sem hitte volna el, hogy „a kommunizmus bukása után fenyegethet minket egy még aberráltabb rendszer, amely az ember társadalmi meghatározottsága után már annak biológiai meghatározottságát is vitathatóvá teszi”. Ahogyan azt sem, hogy „a nyugati média (...) az egypárti sajtónál összehasonlíthatatlanul hatékonyabban manipulálja a társadalmat” – tette hozzá. Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 13.
Sikkasztási ügy a baróti líceumnál – folyamatban a kivizsgálás
Sikkasztás gyanúja miatt folyik nyomozás és kivizsgálás a Baróti Szabó Dávid Líceumnál. A városban az ügyről a hír a múlt hét közepén röppent fel, ám érdeklődésünkre az iskola vezetősége semmilyen tájékoztatást nem adott, mondván, hogy a rendőrség kérésére egyelőre hírzárlatot rendeltek el.
Sokkal többet az ügyről nem tudtunk meg a megyei tanfelügyelőség által ezzel kapcsolatban kiadott közleményből sem. Mint az olvasható a Kiss Imre főtanfelügyelő kézjegyével ellátott közleményben, „a Kovászna megyei Baróti Szabó Dávid Technológiai Líceum egyes alkalmazottainak tevékenységét illetően pénzösszegek törvénytelen felhasználásának, illetve eltulajdonításának gyanúja merült fel, mely helyzet következményeként a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség bűnvádi feljelentést tett.”
Ugyanakkor a megyei tanfelügyelőség kérte a Baróti Szabó Dávid Líceumot, hogy az érvényben levő törvényeknek megfelelően kezdeményezze a fegyelmi eljárás elindítását is. Végül, hivatkozva az említett, folyamatban levő eljárásra és a feljelentésre, a közleményt azzal zárják, hogy egyelőre az ügyet illetően részletesebb tájékoztatással nem szolgálhatnak. Böjte Ferenc / Székely Hírmondó; Erdély.ma
2017. november 13.
Székely kisebbségi népcsoport – agyalágyult elképzelés
Agyalágyult emberek agyalágyult kezdeményezése – ekként jellemezte a székelyek magyarországi honos népcsoporttá nyilvánításáról szóló kezdeményezést Gazda Zoltán. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) sepsiszéki elnöke abban bízik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elutasítja a javaslatot.
A magyar legfelsőbb bíróság (Kúria) helybenhagyta a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) határozatát, amelyben még a nyáron hitelesítették a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést, így indulhat az aláírásgyűjtés.
Magyarországon nemzetiségnek számít minden olyan, az ország területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, és olyan összetartozástudatról tesz bizonyságot, amely ezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.
Csak „agyalágyult emberek agyalágyult elképzelése” lehet az, hogy a keleti határt évszázadokig védő székelységet most kisebbségnek nyilvánítsák Magyarországon. – A magunk részéről köszönjük, elég nekünk, hogy Romániában kisebbség vagyunk, nem szeretnénk magunknak ezt a státuszt Magyarországon is. Csak valami hátsó politikai megfontolás, önkormányzati vagy parlamenti képviselői hely megszerzése állhat egy ilyen buta elképzelés mögött – véli Gazda Zoltán.
Az SZNT sepsiszéki elnöke szerint a törvény által előírt ezer támogató aláírást valószínűleg össze tudják gyűjteni a rendelkezésre álló 120 nap alatt, ám abban bízik, hogy a véleményezési joggal rendelkező MTA nem enged át ilyen badarságot. Erdély András / Székely Hírmondó; Erdély.ma
2017. november 13.
Jól gazdálkodnak az örökséggel (XXIX. Népzene- és néptánctalálkozó)
Ha csak a vasárnapi gyermekgálát vennénk alapul, hogy megítéljük, milyen hatása van az előző huszonnyolc sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozónak, illetve a házigazda Háromszék Táncegyüttesből kinőtt oktatók munkájának, akkor is bizton állíthatnánk: ebben a néptáncműhelyben jól gazdálkodtak az örökséggel. Péntektől három napig a népzene és néptánc erdélyi fővárosává vált a háromszéki megyeközpont, és előző esztendőkhöz hasonlóan a rendezvény minden programja iránt nagy volt az érdeklődés.
Nincs olyan szeglete a Kárpát-medencének, ahol az anyaország határain kívül élő magyarság ne szembesülne gondokkal, jogfosztással, nehézségekkel – mégis, a pénteken lezajlott Magyar Állandó Értekezlet nemzetpolitikai számvetése után talán egy fokkal derűlátóbban tekinthetünk az előttünk álló kihívásokra.
Kárpátalján a sztálini időket idéző oktatási törvény borzolja a kedélyeket, Felvidéken a nyelvi jogok gyakorlatba ültetése ütközik akadályokba, a Vajdaságban ugyancsak az anyanyelvi oktatásért kell küzdeni a Máért ülésén elfogadott zárónyilatkozat tanúsága szerint. Az erdélyi gondokat pedig a magunk tapasztalataiból ismerjük: a visszaszolgáltatás leállítása, magyarellenes hisztéria gerjesztése, gyűlöletkampányok vezénylése, a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ellehetetlenítése, a párbeszéd elutasítása jogaink bővítéséről stb. Ráadásul Magyarországnak is folyamatos össztűzben kell helytállnia: a szuverenitásért folytatott harc, a keresztyén, hagyományos, nemzeti értékek melletti kiállása miatt rendszeres támadásokat indítanak ellene. S hogy ilyen körülmények között miért lehetünk mégis bizakodóak? Például azért, mert már maga a Magyar Állandó Értekezlet intézménye is erősebbé tesz. A tudat, hogy van egy fórum, ahol a Kárpát-medencében élő magyarság képviselői összeülnek és beszélnek közös gondjainkról, hiszen már ez is jelzi: nemzetben, nem pedig országokban gondolkodó vezetői vannak a magyarságnak. Reménnyel tölthet el az is, hogy a folyamatos támadások ellenére Magyarország erősödik, gazdasága növekszik, szuverenitása sértetlen, kormánya hajlandó és képes – konfliktusok árán is – kiállni a magyarság érdekeiért. Sőt, a nemzetpolitika immár nemcsak a nemzeti, kulturális identitásért folytatott küzdelemről szól, hanem egyre inkább gazdaságfejlesztésről is. Budapest egyre több olyan intézkedést, programot kezdeményez, amely a külhoni magyar családok támogatását, szülőföldön való boldogulását célozza gazdasági eszközök révén is – az Erdélyben is induló gazdaságfejlesztési program, a babakötvény, az anyasági támogatás kiterjesztése ide sorolható. Mindezeken túl örömteli, hogy a legfontosabb kérdésekben konszenzus volt a résztvevők között. Nemcsak a külhoni magyarok vezetői, de a budapesti kormány képviselői és a magyarországi ellenzéki pártok túlnyomó többsége is egyetértett a legfontosabb nemzetpolitikai célokban: az ukrajnai nyelvtörvény elleni fellépéstől kezdve a Minority SafePack uniós kisebbségvédelmi kezdeményezés támogatásáig. Figyelemre méltó továbbá, hogy a magyarországi kormánypártok és ellenzéki alakulatok is elítélték Gyurcsány Ferencnek a külhoni magyarság szavazati jogának megvonására irányuló antidemokratikus, magyarellenes, uszító, bomlasztó kezdeményezését, így aztán hinni merjük, hogy a bukott miniszterelnök akciója elszigetelt jelenség marad, amely nem árthat majd a nemzeti összetartozás ügyének. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)