Az utolsó moldvai magyarul szolgáló kántor
A moldvai csángó-magyar falvakban a római katolikus egyház, a Vatikán, a keleti terjeszkedése reményében egyedül a román nyelvet ismerte el a templomi szertartás nyelveként. 120 évvel ezelőtt, már 1893-ban rendelettel, büntetés terhe mellett tiltották meg a magyar nyelv használatát a prédikációkban, a templomi éneklésben és imában. A mélyen vallásos, magyar anyanyelvű, csángó falvakban így a legnagyobb tekintéllyel bíró személy, a pap – elenyésző kivételtől eltekintve – kizárólag román nyelven végzett minden szertartást. Ennek ellenére számtalan magyar nyelvű imádság, egyházi ének, népének maradt fent. Hogyan lehetséges ez?
Többek közt erre a kérdésre keresi a választ a Csángó Guzsalyos műsora.
Az utolsó magyar nyelven szolgáló moldvai kántor (vagy, ahogy Moldvában mondják: deák), Bogdán Rafael 13 évvel ezelőtt halt meg. A műsorban Bogdán Rafael lánya, Bogdán Szilvia – férjezett nevén: Ládás Józsefné – mondja el nekünk emlékeit.
Érdekes időutazás ez! Az elaprózott csángó falvakban egy-egy papnak általában több falut kellett ellátni, így nem kis számmal akadtak olyan helyek, ahova a pap havonta egyszer jutott el. Ilyen helyeken a mise levezetése, a hétköznapok egyházi feladata (de olykor még a temetés, keresztelés, házasságkötés is) a kántorra hárult, aki a helyi közösség tagja volt, és éppen úgy magyarul beszélt, mint a falu népe. Bogdán Rafael még az 1805-ben kiadott imádságos és énekes könyvekből is tanította a híveket!
A helyzet mára már nagyon megváltozott. A templomi szertartásokból teljesen kiveszett a magyar szó, és talán még Magyarfaluban sem tudja mindenki, hogy a falu védőszentje Bogdán Rafael kántor idejében Szent István volt...
Kopnak az emlékek, de fogynak a tárgyi emlékek is: a Moldvába látogatók, a csángókkal foglalkozó „kutatók" sok mindent magukkal visznek. Érdemes felidézni egy gondolatot a műsorból:
Bogdán Szilvia:
- „Épp máma elészedtem egy pár képet, mert voltak nekem ilyen otthoni, öreg-öreg képek, csak az a baj, hogy ezek a kutatók mindig jöttek ugye, elkérni, hogy csinálnak róla képet, s visszakapom; hát, nem kaptam én vissza még a felét se..." Riporter: - „Hát, ez nagyon szomorú, és nem a legjobb befejezés. Kedves kutatók, kedves csángókat kutatók, akik kölcsönkérték a fényképeket, és nem tartották meg ígéretüket, mert nem vitték vissza azokat, nos, kedves kutatók, önök tisztességes dolognak minősítik ezt az eljárást? Önök szerint emberséges dolog eltulajdonítani mások féltve őrzött családi emlékeit? Mivel már több helyről hallottam hasonló kutatókról, akik egyszerűen elvisznek különböző tárgyakat, fényképeket, megismételem kérdésemet: Önök szerint, tisztelt kutatók, emberséges dolog eltulajdonítani mások féltve őrzött családi emlékeit?"
csangoradio.ro
Erdély.ma.