Az 1954. jan. 4-én a börtönben éhen halt dr. Szász Pálra emlékezett Vita Zsigmond. Dr. Szász Pál 1933-tól 1948-ig a nagyenyedi Bethlen Kollégium főgondnoka, emellett 1936-1949 között az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke volt. Teljesen újjászervezte az EMGE munkásságát, Csombordon téli gazdasági iskolát indított. Nagy szerepe volt abban, hogy 1941-ben megindult az Erdélyi Gazda folyóirat. 1950-ben ítélték el egy nagy koncepciós perben Márton Áronnal, Venczel Józseffel, Kurkó Gyárfással, Korparich Edével, Lakatos Istvánnal, Teleki Ádámmal és Bodor Bertalannal együtt. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 29-30./

"1948-ban Romániában is megkezdődött a tisztogatás a baloldal berkeiben is. Ahhoz, hogy a Magyar Népi Szövetségben is tisztogatást kezdjenek, szükség volt Kurkó Gyárfás és híveinek eltávolítására. Az MNSZ balos szárnya segédkezett a "népfrontiak" félreállításában. Kurkót már az 1947-es MNSZ-kongresszuson leváltották elnöki tisztségéből. December 10-én Kolozsvárott tartották a szövetség utolsó kongresszusát. Ezúttal végképp eltávolították a Kurkó köréhez tartozókat. 1949. novemberében letartóztatták a félreállított MNSZ-vezetőket, Kurkó Gyárfást, Balogh Edgárt, Méliusz Józsefet, Csőgör Lajost, Demeter Jánost. Ugyanakkor vettek őrizetbe néhány, az MNSZ-szel szemben álló magyar közéleti személyiséget, Szász Pált, az EMGE volt elnökét és Antal Dániel alelnököt is, illetve Korparich Edét, a Hangya Szövetkezet elnökét. 1950-ben folytatódott a sor a magyar szociáldemokraták legismertebbjeivel, Lakatos Istvánnal, Pásztai Gézával. Ezután Venczel József, Teleki Ádám, Bodor Bertalan kerültek sorra. Gondosan készítették elő a kirakatper minden mozzanatát. Elsőként a rendszer legfőbb ellenségének tekintett Márton Áron püspököt vették őrizetbe, őt követték az MNSZ-vezetők. A tervezett nagy perből végül kettő lett: a memorandisták és az autonomisták pere. A memorandista per fővádlottja Márton Áron püspök volt. Ide sorolták be Kurkó Gyárfást is, akinek semmi köze nem volt ahhoz a memorandumhoz, amelyet a püspök és köre megszerkesztett és bátran vállalt is. Balogh Edgárnak, Csőgör Lajosnak, Demeter Jánosnak és az időközben letartóztatott Jordáky Lajosnak azért kellett fizetniük, mert 1944 őszén létrehozták és működőképessé tették az észak-erdélyi autonómiát. /(gál): 50 éve történt. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./"

Bodor Ádám Kossuth- és József Attila-díjas író 70 éves /sz. Kolozsvár, 1936. febr. 22./. Apja, Bodor Bertalan banktisztviselő volt. 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni perben őt is bíróság elé állították, s koholt vádak alapján öt év börtönre ítélték. Bodor Ádám a kolozsvári Református Kollégium növendéke volt, de 1952-ben, 16 éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári politikai börtönben tartották fogva két évig. Szabadulása után egy évig gyári munkásként dolgozott, 1955-től 1960-ig a Kolozsvári Református Teológia hallgatója volt. A diploma megszerzése után nem vállalt lelkészi szolgálatot, a kolozsvári egyházkerületi levéltárban helyezkedett el, s 1964-től négy éven keresztül egy fordító-másoló irodában dolgozott. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk című lapban, majd négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel. 1982-ben települt át Magyarországra. Novellistaként indult, s Erdélyben az egyik legtehetségesebb fiatal magyar íróként tartották számon. 1991-ben megnyerte a Holmi című folyóirat novellapályázatát az 1992-ben megjelenő Sinistra körzet című regényének egyik történetével. A Sinistra körzet, ez a sajátos irodalmi műfajú, regényszerű novellaciklus nagy sikert aratott külföldön is, tucatnyi nyelvre lefordították. A közelmúltban játszódó regény a totalitárius rendszer világát ábrázolja. E regénytől kezdve Bodor Ádámot a magyar próza élvonalában tartják számon, kötetei közül nem egy már a sokadik kiadásnál tart. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a szintén kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről, a börtönben töltött időszakról, a 60-as, 70-es évek kolozsvári irodalmi, szellemi és politikai mindennapokról. /Bodor Ádám 70 éves. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 25./

Az ötvenes évek elején állandóan a sikeres kollektivizálásáról, az élmunkásokról kellett írni. A sajtó egy szót sem írt a bukaresti törvényszék 1950. augusztus eleji ítéleteiről, melyekben Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspököt életfogytiglani börtönre ítélték. Csoportos koncepciós pert kreáltak, belekeverve Korparich Ede Hangya elnököt, Lakatos István szociáldemokrata képviselőt, a Szövetség szövetkezeti központ elnökét, dr. Szász Pált, az EMGE utolsó választott elnökét, akit tíz évre, míg Kurkó Gyárfás MNSZ elnököt huszonöt évre ítélték. Belekeverték az ügybe Teleki Ádám grófot, a baloldali szimpatizáns agrárpolitikust, Venczel Józsefet, a Bolyai Egyetem statisztika professzorát, Bodor Bertalan bankigazgatót. Az ítéletekről pontosan nem tudott senki semmit, csak mendemondák kerültek ki, pl. Kurkóról, aki tiltakozásul, felháborodva, ráborította az asztalt a bíróság elnökére. Az EMGE éléről a Magyar Népi Szövetség távolította el Szász Pált, és ekkor vette át a vezetést Vass Márton, Antal Dániellel együtt. Szász Pál 1945 után az erdélyi kisgazdaságok jövőjéről tartott előadást, és azt fejtette ki, hogy az olyan nagyüzemi gazdaságok, mint a kolhozok, Erdélyben nem válhatnak be, mert nem alakíthatóak ki olyan nagytáblás üzemformák, melyeket mezőgazdasági nagygépekkel gazdaságosan lehet művelni. Tamási Áron hazahívását Kurkó Gyárfás helyeselte és támogatta, pedig tudta, hogy Nagy István tüzet fújt az „áruló” Tamási ellen. Mert akkor az volt az erdélyi baloldal véleménye, hogy Tamási elárulta az 1937-es Vásárhelyi Találkozó eszméit. A később időben, ahányszor Kurkó sorsa szóba került, Sütő András mindig megjegyezte: „támogatta, hogy Erdélyt Romániához csatolják, a román állam hálából ezért becsukta. ” Kurkóék és Márton Áron sorsa sokáig foglalkoztatta az embereket, mert hivatalosan nem jelent meg a perükről semmi. Az emlékeit közlő Katona Szabó István erre is kitért. Marosfőn nyaralt 1950-ben, ahol szóba hozták a kérdést, miért tartóztatták le őket, és Bányai László kommunista vezető fia, Bányai Péter, aki éppen ott nyaralt, kategorikusan felelte: a Rajkkal való kapcsolatuk miatt. A Bányai-fióka alig tízéves lehetett, biztosan az apjától hallotta ezt a véleményt. Katona Szabó István ezután figyelmesen kereste a Rajk-perről megjelent kék könyvben, de Rajknak semmilyen erdélyi vonatkozását nem találta a részletes periratban. Arról sem írtak az újságok, hogy a szerzeteseket deportálták, de csak a katolikusokat, mert az ortodox kolostorokban a nagyszakállú szerzetesek zavartalanul élték életüket. A sajtó foglalkozott a nagy „Vatikáni-kémperrel”, melynek során még szabadlábon lévő katolikus püspököket ítéltek el. Az sem kapott publicitást, hogy a Bolyai Tudományegyetemből kiszakították a jog és közgazdasági kart. A jogi kar kétnyelvű tagozatúvá vált, azután pár év múlva megszűnt. Ez volt az első kísérlet az önálló Bolyai Egyetem felszámolására. /Katona Szabó István: A felszámolások folytatódnak. Részlet A nagy hazugságok kora című önéletírásból. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 9./

Történelmi elégtétel, adósságtörlesztés a XX. század egyik legnagyobb magyarja előtt, hogy február 28-án Kolozsváron a Szent Mihály-templom mellett felavatták Márton Áron püspök szobrát, Bocskay Vince szovátai művész alkotását, melyen mintegy 1000–1500 személy vett részt. Az ünnepi hálaadó szentmisét Jakubinyi György érsek celebrálta a Szent Mihály-templomban. Ezt követően Kovács Sándor főesperes és László Attila alpolgármester leleplezte a templomkertben Márton Áron szobrát. A szobor elhelyezésének kezdeményezése Czirják Árpád pápai prelátus nevéhez fűződik. A Szent Mihály-templom plébániája 2001-ben hirdette meg a szoborállításra a versenytárgyalást, a 2006-ra elkészült műalkotás elhelyezése azonban építkezési engedély hiányában sokáig váratott magára. Jakubinyi György érsek felhívta a figyelmet arra, hogy Márton Áron püspök mindig kiállt a társadalmi igazság mellett, legyen szó akár népéről, akár egyházáról, akár más nemzetiségű és felekezetű emberről, ugyanakkor egész életében gyakorolta a keresztény szeretetet. Florentin Crihalmeanu, kolozsvári és szamosújvári görög katolikus püspök beszédében Márton Áront méltatta, ugyanakkor a „szeretet és a fény forrásának” nevezte a szobrot. „Van mire büszkék legyünk. Népünknek szüksége van mindarra, amit Márton Áron megálmodott és követett. Most már Mátyás király és Márton Áron együtt vigyázzák igazunkat, becsületünket és lelkünket”, fejtette ki László Attila alpolgármester. Vekov Károly történész előadásában hangsúlyozta: „A birtokomban levő nyolckötetes anyag csak töredék, amelyhez 2000–2004 közti képviselőségem alatt jutottam hozzá.” A perről elmondta: „A kihallgatási anyag sem teljes. A perről rendkívül keveset tudunk, s a tényleges peranyag ma sincs a kezünkben. Nem tudjuk azt sem, volt-e egyáltalán védőügyvédje Márton Áronnak. A Márton Áron-pernek a püspökön kívül még hét fővádlottja volt – Szász Pál, Korparich Ede, Kurkó Gyárfás, gróf Teleki Ádám, Venczel József, Bodor Bertalan és Lakatos István –, akiket több koholt vádponttal – például rendszerellenes tevékenységgel, hazaárulással, a rendszer megbuktatásával – illettek.” majd felolvasta azt az 1946-ban kelt dokumentumot, amelyet Márton Áron és követői írtak, s amelyben azt kérték: a magyar kormány kövessen el mindent, hogy az erdélyi magyarság véleménye a folyamatban levő béketárgyaláson meghallgatásra találjon. Ezen dokumentum eredetije sem most, sem a per lefolytatása alatt nem volt meg Magyarországon. /Nagy-Hintós Diana: Zavartalanul zajlott Márton Áron szobrának felavatása Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 2./

A zárkában kitáruló világ – Beszélgetés Bodor Ádámmal
„A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt” – beszélgetés Bodor Ádám íróval szabadságról, képzeletbeli terekről.
– A kolozsvári Református Kollégium diákjaként 1952-ben letartóztatták államellenes szervezkedésért. A családban nem az első hasonló „vétség”, édesapja 1955-ben, ön egy évvel korábban szabadult. Hogyan érintette mindez zsenge, 17 éves korban?
– A legérzékenyebb koromban kerültem a rács mögé, amikor rádöbbentem, hol élek, és az elkövetkező évtizedekben mire számíthatok. Ennyi. Paradox módon a zárka magányában kitárult előttem a világ, és a saját életem távlatai. Utólag hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt. Nem adnám semmiért azt a két évet, amit a világtól elzárva töltöttem.
– Sőt nem egyszer jelezte, hogy valamelyest utólag is hiányzott a börtön. Mi kelt ilyesfajta hiányérzetet egy fiatalemberben?
– Az élmény, amely amennyire megrázó, ugyanannyira fölemelő. Egész idő alatt úgy éreztem odabent, hogy itt valami rendkívül fontos dolog történik velem, és hogy az életem során ennek sok hasznát fogom venni. Első novelláskötetemen, A tanún Hemingway hatását vélték felfedezni a kritikusok. Kétségtelen, rövid írásai rendkívül tanulságosak, ellentétben a giccs határát súroló regényeivel. Technikailag nagyon sokat tanultam tőle, és tulajdonképpen bátorítást kaptam. A prózának olyan területét nyitotta meg, ahová előtte kevesen merészkedtek be. Az oroszoktól is tanultam, azt hiszem, de a legtöbbet – bár talán illetlenség ilyet mondani – saját tapasztalataimból tanultam.
– Az igazi áttörést a Sinistra körzet megjelenése jelentette. Az írás műfaji behatároltsága mai napig vitatéma az irodalomtörténészek között, Márton László szerint például „az egész könyv egyetlen lebegés novella és regény között.” Ön szerint?
– Tekintettel arra, hogy azonos helyszínen, azonos szereplőkkel zajlik a cselekmény, természetesen regény. A töredezettsége és tagoltsága novellaciklust is sugallhat. Számomra regény mégis. Vitathatatlanul az, mert van kezdete és vége. A viták az olvasó és a kritikus szabadságát tükrözik. A megírás alatt én az író szabadságával éltem, az olvasó meg tekintse annak, aminek akarja: utópiának, negatív utópiának. Ezzel én nem foglalkoztam, az utópia szó például eszembe sem jutott a könyv megírása alatt.
– Engem Az utolsó szénégetők tárcakötete ragadott meg leginkább, annak is a címadó története, amelyben Kopf, a szénégetők vezetője pakol – a távcsövét, a Barcsay-féle Művészeti anatómiát –, és hazatér a családjához. Írásainak általánosan nyomasztó világában csöppnyi oázis ez...
– Nézze, én történeteket írok, ha rövideket, akkor is. És nem törekszem, hogy a végén feloldozzam a történetek komor felét, vagy lezárulatlanul hagyjam. A történet sugallja mindig a befejezést – ez művészi elképzelés kérdése. Ilyenkor a saját elvárásaimnak teszek eleget, úgy zárom le, ahogy én a legszívesebben olvasnám a történetet.
– Korábban úgy fogalmazott, hogy a novella nemesebb műfaj a regénynél, az utóbbi évtizedekben mégsem ír rövidprózát. Ha meg ír, miért álltak azok össze regénnyé – három alkalommal is?
– Annak idején kifejezetten anyagi okokból írtam tárcákat, szabadúszóként kellett ugyanis az életemben a betevő falat biztonsága. A kor kolozsvári irodalmi hetilapjának, az Utunknak írtam hetente, kéthetente tárcákat, ennek ellenére nem tartom magam tárcaíró alkatnak. Az viszont igaz, hogy ha prózáról van szó – akár regényről is –, eleve novellában, a novella ökonomikus szerkezetében, szigorú esztétikájában gondolkodom.
Írás közben elsősorban a részlet látványa érdekel annak formai kritériumaival, ez a határozza meg az előadásmódot, terjedelmet, mindent. A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt.
A történet kimenetele iránti izgalom pedig meghatározza az írás formáját is. Ha ez az izgalom elvész írás közben, elvész az egésznek az értelme is. Akkor ér valamit az egész, ha engem is folyamatosan nyugtalanít, hogy a továbbiakban mi történik. Ez a türelmetlenség pedig nem tűri, hogy körülményesen közelítsem, kerülgessem a fordulatot, amit magam is már alig várok.
– Munkásságában nyilvánvaló Erdély meghatározó szerepe, amiről soha nem mulaszt el beszélni. Miért nem, hiszen több mint harminc éve Magyarországon él?
– Életem nagyobbik részét mégiscsak Erdélyben töltöttem, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket. Másrészt ez jobbára alkati kérdés is: úgy látszik, az én érzékenységeim erre a kelet-európai élményre fogékonyak. Engem a vegyes etnikai és változatos, varázslatos földrajzi táj, a labilitás és kiszolgáltatottság, valamint ennek az egésznek a virtuális erkölcse ragad meg. Ha prózáról van szó, kimeríthetetlen tartalékaival ez izgat a mai napig.
– Budapest például miért nem készteti írásra?
– Budapesttel nincs mit kezdenem: művészi hozamát tekintve ez a környezet számomra kimondottan közömbös, minden ihlető erő nélkül. Elképzelhető, ha Budapesten látom meg a napvilágot, itt töltöm ifjú éveimet, soha nem lesz belőlem író. A mai Budapest és általában a mostani társadalmi környezet felé hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát.
Ha ez a kötelék kialakult már valahol, nem valószínű, hogy hasonló intenzitással képes megjelenni másutt is. Ez már kicsit könnyűvérűség, könnyed elmozdulás lenne a prostitúció felé. Nem is kedvelem a túl rutinos, sokoldalú iparos mesterember írókat, akik könnyed otthonossággal lépnek át egyik területről a másikra. Ennek rendszerint a művészi és érzelmi hitelesség látja kárát.
– Sokak, erdélyiek számára is állandó kérdés, hol játszódnak Bodor Ádám művei, például a legutóbbi, a Verhovina madarai. Képzeletbeli terek mellett számos utalás szerepel a szövegben létező földrajzi területekre, helységekre, olyan multikulturális világokra, amelyek Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros vidékére lokalizálhatók. Miért éppen abból a régióból táplálkozik?
– Egyszerű a magyarázat: természetjárásaim során ez volt az a vidék, amelyik először megragadott látványával, domborzatával, Erdély többi részétől némileg eltérő sejtelmes táji jellegzetességével. Ez a kicsi, félmegyényi terület a Tisza forrásvidéke és felső folyása mentén talán egész Románia etnikailag legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indulnak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán magukat függetlenítve megvetették a későbbi fejedelemség alapjait.
Kezdettől jelen volt egy szláv eredetű ruszin lakosság is, nyugatról bevándorolva itt telepedtek meg a német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A megye déli, ma Romániához tartozó részén a magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. A hegyekkel körülzárt gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt: Máramarossziget utcáin még a hatvanas-hetvenes években is magyar, román, német, jiddis, ukrán szót egyaránt lehetett hallani, a nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt fölszítani.
Amikor én a későbbiekben modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, nyilván ennek a tájnak az elemei döntő módon meghatározták az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keressük térképeken, nincs sehol, de Verhovina – a szó felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, amit ma Kárpátaljaként ismerünk, Ukrajna része. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve is és helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Hogy hol van mégis Sinistra és Verhovina? Egészen közel: bennünk, együtt minden fenyegetésével.
Zsók Enikő
Bodor Ádám
A Kossuth-díjas író Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben.
1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott.
1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt. A Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja.
Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011). Krónika (Kolozsvár)

Emlékek a nemzetiségi türelem földjéről ( Beszélgetés Bodor Ádám íróval)
Sinistra és Verhovina bennünk él, a természet pedig elpusztíthatatlan. Bodor Ádám íróval felhővonulásról, generációs „tombolásokról”, börtönévekről és arról is beszélgettünk, miért nem került annak idején Sepsiszentgyörgyre.
– Élete visszatérő motívumai a Madarasi Hargita és a Radnai-havasok, évente több hetet tölt e két helyszínen. Változtak-e az idők folyamán a hegyek? 
– Szemlélet kérdése. Attól függ, mit keres ezeken a helyeken az ember: a saját emlékeit, önmagát, vagy átengedi magát egy érzelmi kapcsolatnak? Mert hogy igazából arról van szó. Kétségtelen, ezek a helyek is rengeteget változtak, bizonyos szempontból teljesen megváltozott az arcuk, nem úgy néznek ki, mint amiért annak idején először felkerestem őket. Ezt egyrészt tudomásul kell venni, ugyanakkor ha az ember visszatér egy helyre, az, amiért rendre visszatér, nem változik olyan mértékben, hogy elveszítse varázsát. Tisztázatlan dolgok ezek, most, hogy megkérdezte, el kell gondolkodnom, mi is hív vissza ugyanoda.
– A tizenéves ifjúnak biztosan mást mesélt a hegy, mint egy nyolcvanesztendős embernek. Jelentenek-e ma bármilyen inspirációs forrást? „Elvárja-e” tőlük, hogy újabb megírnivalókat gerjesszenek önben?
– Aligha. Azt hiszem, mindez megtörtént már ötven-hatvan évvel ezelőtt. Aki azt hiszi, hogy a természetet meg lehet változtatni, tönkre lehet tenni, téved. Sebeket lehet ejteni rajta, de azok begyógyulnak, és a természet időléptéke egészen más, mint az emberé. Amikor kiülök a hegyoldalba, és nézem a szirtek fölött elvonuló felhőket, az jut eszembe, hogy egymillió évvel ezelőtt is így nézhettek ki, és már régen nem lesz ember a földön, de a felhők akkor is így fognak itt elvonulni. A természet igazi varázsa számomra az, hogy ember nélkül, a maga entitásában tudom szemlélni és érezni. 
– A „megtörtént” dimenziója egész írógenerációkra érvényesnek tűnik. Sokan vannak, akik 1989 előtt „kitombolták” magukat, sokat, szépet alkottak, azóta viszont legfeljebb szórványosan jelentkeznek. Mit gondol, miért történt ez így?
– Bizonyára nagyon sok függ a rutintól, attól is, hogy milyen szerepet játszik az írás az ember életében, hogy a külső körülmények mennyiben módosítják az írás értelmét és szándékát. Nehéz erre valóban igazat mondani…
– Írásai többségét ön is ebben a megelőző időszakban alkotta. Az azóta megjelent kötetei szerkesztése során rácsodálkozott korábbi írásaira, vagy ma is ugyanúgy írná meg ezeket a regényeket, novellákat?
– Biztosan nem, de igent sem mondanék, mert honnan is tudhatnám, hogyan vetném papírra most, amit egyszer már megírtam. Amúgy némi kettősséggel tekintek a korábbi írásaimra. Egyrészt annyira eltávolodtak és elraktározódtak, hogy kicsit talán el is idegenedtek, ezért aztán úgy tudom olvasni, mintha más írta volna őket. Tárgyilagosabban, és kicsit talán kritikusabban is. De nem bántom őket. Ahhoz sem ragaszkodom, hogy elém tárják a könyveimről megjelent kritikákat. Azt hiszem, az ember korával is összefügg, de egy idő után nem kezdi érdekelni könyvei utóélete. Ahogy öregszik az ember, a hiúsága is megfakul. Tragikus alkat, aki állandóan a kritikákon csüng, netán bosszankodik.
– Kevés utalás érezhető a gyermekkora, a teológián töltött évekre, a hittel való viszonyára. Csak úgy átsuhantak?
– Fontosnak tekintem a teológiai éveimet anélkül, hogy egyetlen pillanatig is lelkészi pályára készültem volna, vagy az egyházon belül kívántam volna tevékenykedni. Nagyon hasznos évek voltak, belekóstolhattam a kultúra egyik fontos szeletébe, ami nélkül furcsa lenne tisztán látni a világban. Nem annyira tudásfelhalmozás szempontjából, inkább az emberiség világhoz való viszonyulása tekintetében értettem meg nagyon sokat. Még előtte, tizenévesen, életem egyik legfogékonyabb korában éveket töltöttem a szamosújvári börtönben, és azt mondom, egyenesen örültem azoknak a hatásoknak, amelyek akkor és ott értek. Végig azt éreztem, hogy valami nagyon fontos történik velem, olyan dolgokat tudok meg, amihez más nem férhet hozzá. Tudtam, hogy sorsformáló értelemben alapvetően döntő esemény történik velem, és ez átsegített a nehézségeken. Ezeknek az éveknek az emléke nem csak a Börtön szagában lelhető fel, rengeteg más helyen is jelen van. Igazából az egész életszemléletemben.
– A Budapestre való kitelepedésében mi volt a legfontosabb mozgatórúgó? Mi fogyott el, vagy mi nyílt meg?
– A levegő fogyott el Kolozsváron. Megéreztem, hogy számomra rövidesen bezárulnak a publikációs lehetőségek, és akkor nagy baj lesz. Azzal együtt, hogy korábban szinte valamennyi írásom megjelenhetett. A bőrömet mentettem. 
– A Budapest kínálta szabadság mégsem késztette írásra. Miért?
– Mert nincs mit kezdenem vele, művészi hozamát tekintve az a környezet közömbös nekem. Életem nagyobbik részét, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket Erdélyben töltöttem. Az én érzékenységem pedig elsősorban kelet-európai élményekre reagál: a vegyes etnikai és a varázslatos földrajzi tájra, a labilitásra és kiszolgáltatottságra, arra a virtuális erkölcsre, amely az egészet jellemzi. Ha Budapesten születek, itt töltöm az ifjúságomat, talán soha nem lesz belőlem író. Hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát. Ha már valahol kialakult ez a kötelék, nem valószínű, hogy másutt is hasonló intenzitással képes megjelenni. Kicsit könnyűvérűség lenne talán, könnyed elmozdulás a prostitúció felé.
– A Kossuth-díj talán okafogyottá teszi a kérdést, de befogadta a magyarországi irodalmi kánon? – Számomra mindmáig meglehetősen idegen közeg, nagyon nehéz oda betörni, burkokat áttörni, nem is nagyon igyekeztem ilyen irányba. Néhány íróval mindjárt az elején kialakult a baráti kapcsolatom, azok változatlanok maradtak. De az erdélyi íróközösségben sem nyüzsögtem túlságosan, nem hiányoztak az irodalmi rendezvények, nem is jártam ilyen helyekre. Az sem zavart, hogy emiatt sokáig elég ismeretlen maradtam.
– Az 1968-as megyésítés után jelentős erdélyi írók, költők jöttek Sepsiszentgyörgyre a frissen alakult Megyei Tükör című napilaphoz. Önben felmerült, hogy otthagyja Kolozsvárt?
– Persze, mivel igen bizonytalan anyagi körülmények között éltem, a hetvenes évek legelején jelentkeztem is Szentgyörgyön Dali Sándor főszerkesztőnél. A legnagyobb örömmel látna a csapatban, mondta, de a döntés nemcsak rajta múlik. Néhány percre átküldött a fiúkhoz, majd amikor újra jelentkezett, nem kertelt: az a helyzet, hogy engem – politikai börtönviseltségem miatt – sehol az országban nem lehet a sajtónál alkalmazni. 
– Sokakat foglalkoztató kérdés, hogy hol játszódnak Bodor Ádám művei. A szövegben felbukkanó földrajzi területekre, helységekre, multikulturális világokra való utalások leginkább Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros környékére irányítanak. Miért éppen oda? – Ez volt az a vidék, amelyik először megragadott a látványával, domborzatával, sejtelmes táji jellegzetességével. A Tisza forrásvidékének és felső folyásának ez a félmegyényi területe Románia etnikailag talán legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indultak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán lefektették a későbbi fejedelemség alapjait. Kezdettől jelen volt a ruszin lakosság is, itt telepedtek meg a nyugatról bevándorló német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. Ez a gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt. Máramarossziget utcáin még a hetvenes években is egyaránt lehetett hallani magyar, román, német, jiddis, ukrán szót. A nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt felszítani. A későbbiekben, amikor modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, e táj döntő módon meghatározta az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keresné a térképen, de Verhovina – felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, Ukrajna része, ma Kárpátaljaként ismerjük. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve és egy helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Sinistra és Verhovina egészen közel van: bennünk él minden fenyegetésével.
BODOR ÁDÁM
Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben. 1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott. 1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője, majd a Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt. Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur-hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus-díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011), Szépirodalmi Figyelő-díj (2011), Artisjus Irodalmi Nagydíj (2011), Prima-díj (2014).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)