Beszélgetés dr. Bodonea Izabellával
„Ez nem szakma, ez hivatás”
Dr. Bodonea Izabella azon ritka és értékes emberek közé tartozik, akik megízlelték a magyarországi életet, és karnyújtásnyira voltak a nyugati karriertől, mégis visszatértek. Szeptemberben fogta magát, és, ahogyan ő is fogalmazott, „hazajött.” Magánéletében nem tudott azonosulni az ottani környezettel. Bár szakmai szempontból nem lett volna szabad eljönnie onnan, mégis megtette. Külön megkért, hogy hangsúlyozzam: ő kisiratosi. Nem aradi, nem partiumi vagy bánsági. Ő kisiratosi és magyar. Ezt beszélgetés közben is elmondta – és rögtön az elején megkért, hogy tegeződjünk. 
– Hol végezted tanulmányaidat?
–  Aradon, a Vasile Goldiș Tudományegyetemen végeztem, 2002-ben államvizsgáztam. 2005-ben kerültem ki Magyarországra, Orosházára, ahol elkezdtem nőgyógyászként dolgozni, először mint osztályos orvos. Aztán felvételit nyertem a rezidensképzésre Szegedre. Végül Budapesten, a Semmelweis Egyetemen adtam le a szakvizsgámat. Ez 2011-ben történt.
– Miért választottad a nőgyógyászatot?
– Mint az orvos hallgatókban általában, bennem is kavarogtak a gondolatok, hogy mi lenne az a szakterület, ami nekem legjobban feküdne. Egy dologban voltam biztos, már gyermekkorom óta: orvos akartam lenni! Már általános iskolás koromban valami miatt vonzódtam ahhoz, hogy emberekkel foglalkozzam, embereket gyógyítsak. Már a középiskolát is úgy végeztem el, hogy különórákat vettem. Az egyetemen ötödévben, mikor elkezdtük a nőgyógyászatot, akkor valami megfogant bennem. Nem is tudom megfogalmazni, micsoda. Azt láttam, hogy ez nekem tetszik, és hogy én ezt szeretném csinálni.
– Vannak olyan személyek, akik kiemelkedő mértékben hozzájárultak sorsodhoz?
– Szeretném kiemelni dr. Furău György főorvos úr nevét, akihez gyakorlatra kerültem. Ő erősítette meg bennem, hogy jól választottam szakterületet, és még jobban megszerettette velem a nőgyógyászatot. Amikor befejeztem az egyetemet, és szakvizsgára készültem, már céltudatosan azt mondtam: ha nem nőgyógyászat, akkor semmi más! Várnom is kellett rá két évet… Amikor végül kikerültem Orosházára, akkor biztos voltam benne, hogy más szóba se jöhet.
Orosházán egy kicsi kórház van. De olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik megtanították nekem, hogy az orvosi pálya nem szakma, hanem hivatás. Volt egy idős kollégám, főorvos, dr. Felek Csanád. Az ő neve szintén nagyon fontos részévé vált az életemnek. Nagyon komolyan vette a nőgyógyászatot, de nem látta a nőknek a helyét ebben a szakmában. Azt mondta, hogy 65 évesen az első pozitív csalódás voltam az életében. Én voltam az első női nőgyógyász náluk! Felek Csanád főorvos úr három hónap múlva ezt mondta nekem: „Mindent, amit tudok, Izabella, én át szeretném neked adni. Ha te akarod, ezt megtanulod.” Én természetesen akartam. Apám helyett apám és tanárom volt, és egy egész élet tapasztalatát megpróbálta nekem átadni. Én pedig, amit csak tudtam, eltanultam tőle.
– Hogyan látod saját karrieredet, hogy alakul?
– Hullámzóan! Ez a legjobb megfogalmazás, de alapból optimista ember vagyok, és most már pozitívan látom a dolgokat. Amikor kikerültem Magyarországra, nem karriert kerestem, hanem hogy ezt a hivatást elsajátítsam. Szakmai karrier szempontjából Magyarországon 34 évesen már olyan szintre jutottam, amiről álmodni sem mertem. Én ott egy külföldről jött magyar voltam – mert én magyar vagyok, és ragaszkodom ahhoz, hogy ezt mindenki értse is meg –, de nem az övéké. Külföldiként nem könnyű olyan szintre elérni, de elértem! És valamilyen szinten büszke vagyok rá, mert nem szántak meg. Nem azért haladtam előre a ranglétrán, mert szegény külföldi nő voltam a szemükben, hanem azért, ahogyan a munkámat végeztem. Két évvel ezelőtt az orosházi kórház minőségbiztosításának átvettem a vezetését. Egy uniós pályázatnak lettem a vezetője. És a szakterületen belül: hat nőgyógyász volt a kórházban, én voltam köztük a legfiatalabb, de beteglétszám és műtét szerint a harmadik helyen álltam. Ezért sokat kellett dolgozni, de én örültem, hogy csinálhattam. Mikor visszajöttem Romániába, akkor nem tudtam, hogy fog alakulni az életem ebből a szempontból, de mivel nem karrierfüggő vagyok, nekem az volt a lényeg, hogy ugyanazt csinálhassam, mint ott. Nehezebben indult, de nagyon jól alakul az egész. Egyre több helyen keresnek meg, és egyre többen keresnek fel. Nem országtól függ, hogy az ember milyen szintre fejlődik fel.
– És miért döntöttél úgy, hogy visszajössz Romániába? Milyen volt hazatérni?
– Nem mondhatom, hogy szakmai dolog miatt – abból a szempontból nem lett volna szabad visszajönnöm. Maximálisan jól éreztem magam a betegeimmel, a kollégákkal, mint orvos. De mint magánember, nem találtam a helyem. Egy embernek nemcsak dolgoznia kell, hanem élnie is, én pedig nem tudtam beilleszkedni az ottani társadalomba. Én tíz évet dolgoztam Magyarországon, és egyszer sem éltem Magyarországon. Nekem, mikor lehetőségem adódott, beültem az autóba és hazajöttem. A kollégák is megjegyezték, hogy én soha nem mondtam, hogy Dorobáncra megyek, vagy Kisiratosra megyek, vagy Aradra megyek. Én mindig azt mondtam, hogy haza megyek. Amikor Orosházára mentem, munkába mentem. Elértem egy kort, amikor azt mondtam, hogy a hivatásomat ugyanúgy tudom végezni itt is, de itthon vagyok. Hazatérni nem volt könnyű, mert szerettek az emberek, szerettek a betegek, szerettek a kollégák, mégsem találtam meg kórházon kívül a boldogságomat. Meg kellett érteniük, mint embert. Itt megvan a magánéletem, megvan a szakmám, és otthon érzem magam. Ennyire egyszerű a válasz.
– Mikor a munkádról beszélünk, mi elégtétel számodra?
– Szász százalékosan meggyógyítani egy beteget. Egy olyan mondat, hogy „köszönöm szépen, doktornő” többet ér, mint bármilyen anyagi haszon. Nincs olyan dolog (pénz, autó, ház, vagyon vagy más), ami egy kézfogást vagy egy hálás tekintetet pótolni tud. Szívvel-lélekkel végzem a hivatásomat és kiélem magam benne. Mikor egy beteg elégedett, és látom rajta, hogy mennyire örül annak, hogy én kezeltem, én voltam az orvosa… Ennél többet semmi nem tud nyújtani. Azért lettem orvos, hogy ezeket megkapjam.
– Csinálnál valamit másképp? Szerintem már eldőlt, hogy erre negatív választ adsz, azért megkérdezem. De azzal együtt, hogy mit szeretnél elmondani még?
– Akkor azzal kezdem, hogy nem változtatnék semmin. Örülök, hogy Magyarországon végeztem a szakorvosit, rendkívül felkészült emberektől tanulhattam. A tíz évet sem sajnálom. Nem bántam meg, hogy visszajöttem. Beilleszkedni kicsit nehéz, mert más társadalomban éltem 10 éven keresztül, de nem bántam meg, hogy visszajöttem. Az életben semmi nem könnyű.
Én magánklinikákon dolgozom. A magánklinikák ugyanis vannak olyan szinten Aradon is, mint azokon a helyeken, ahol én végeztem és tanultam. Azért vagyok úgymond rákényszerülve erre, mert az állami kórházakban, még ha akarja sem tudja az ember megfelelően végezni a munkáját. Nem örülök neki, hogy a betegek fizetik a társadalombiztosítást (mert rá vannak kényszerülve, hogy fizessék), és egyszerűen nem tudnak nekik megfelelő szintű szolgáltatást nyújtani. Magyarországon ennek az ellenkezőjét szoktam meg. Jelen pillanatban tehát nincs jobb megoldás a magánkórházaknál.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én is köszönöm szépen!
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)