Bodó Levente műtermében, Szentegyházán Gábor Áron és Mikó Imre portréi után II. Rákóczi Ferenc mellszobrát készíti. A szobrot a Julianus Alapítvány rendelte meg, a Beszterce-Naszód megyei Vicén fogják felállítani nov. 13-án. /Ferencz Imre: Szobor készül. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 29./

Nov. 13-án Vice községben II. Rákóczi Ferenc mellszobrát, Bodó Levente /Szentkeresztbánya/ alkotását avatták a római katolikus templom udvarán. Az ünnepség református istentisztelettel kezdődött, ahol Tőkés László püspök hirdetett igét, majd a katolikus templomban volt mise. Ezen a napon tudományos tanácskozás folyt, Magyari András, Benkő Samu és Budapestről Köpeczi Béla tartott előadást. Az avatóbeszédek sorát Beder Tibor, a Julianus Alapítvány elnöke nyitotta meg. Gergely István csíksomlyói plébános leplezte le a szobrot. /Guther M: Ilona: Lopva kiragasztott plakát után szobor. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 17./

Székelyudvarhelyen okt. 30-án a Haáz Rezső Múzeum udvarán fölavatták a névadó múzeumalapító szobrát, Bodó Levente szentegyházi művész alkotását. Az avatással egyidőben bemutatták a Múzeumi Füzetek 10. számát, amely Haáz Rezső cikkeinek válogatását tartalmazza, majd a múzeumalapító unokája, Haáz Sándor által vezetett szentegyházi gyermekkórus adott műsort. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 4./

"Kisebbség a kisebbségben: szórványsors, írta Beke György. A Mezőségen, Fogaras, Nagyszeben, Déva, Gyulafehérvár környékén magyar csonkafalvak százai vannak. Az író példának a mezőségi Somkeréket hozta. Temploma műemlék. Első formájában 1227-1233 között épült. 1661-ben tiszta magyar település volt. Az 1721 után ismétlődő tatár betörések áldozatait az akkor már állandósult román betelepülések pótolták. Még igen sokáig a felerésznyi magyarság a somkeréki gazdasági és művelődési élet meghatározó tényezője. 1790-ben magyar iskola létesült. Trianon után a román főhatalom elkobozta a helyi iskolát. Somkerék magyarságának ekkor még mindig volt annyi ereje, hogy önálló református magyar iskolát emelt gyermekeinek. Somkerék lakossága az 1992-es népszámlálás szerint 1043 fő volt. Ebből 738 román, 264 magyar, 27 cigány, 12 ukrán, 1 szerb és 1 "más nemzetiségű". 1945 után évtizedekig fennállott a népiskola, kisebb magyar tagozattal. Aztán az is megszűnt. Ez az egész Mezőségre jellemző állapot. Somkeréken a helyi református lelkészt a felbőszített falusiak el akarták űzni, mert magyar óvodát merészelt létesíteni! "Trianon maga tűzte napirendre az anyaország felelősségét a magyar szórványokért. Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, a Délvidéken, mindenütt a szórványok jellemzik a magyar kisebbséget." jegyezte meg Beke György. Az utóbbi esztendőkben az anyaország igyekszik támaszává lenni a kisebbségi magyarságnak, ezeken belül a szórványoknak. Az erdélyi szórványokkal való foglalkozást a Csíkszeredában alakult Julianus Alapítvány akarja felvállalni, élén Beder Tibor, Hargita megye főtanfelügyelőjével. Beder gyalogszerrel jutott el az egyik nyári vakációján - Anatólia déli szegélyére, hogy ott egy négyszázötven esztendős "magyar falut", Madzsarköjbét meglátogassa. Az ott lakók nem tudnak már magyarul, de az egykor elhurcoltak leszármazottai őrzik magyar eredetük tudatát. Beder Tibort főtanfelügyelő visszaállította a magyar iskolákat - ami Marosvásárhelyen nem sikerült -, a minisztérium örökös rosszallása dacára, de eddig még leváltani nem sikerült. Jó küzdőtársa a Julianus Alapítvány vezetésében Gergely István csíksomlyói plébános. Melléjük sorakozott fel Hargita megye igen sok felelősséget érző értelmisége. A Julianus Alapítvány minden második esztendőben Csíkszeredában megrendezi a Lármafa-találkozókat. Szórványokból csapatostól jönnek "magányos magyarok", akiket székely családok látnak vendégül. Esztendőnként száz erdélyi magyar gyermeket "utaztatnak" Magyarországra. Gyermektalálkozókat rendeznek, ezeket Fodor Sándor kitűnő erdélyi író Csipike nevű mesehőséről nevezték el. - Majdnem minden tájnak van olyan magyar emléke, amely az öntudat forrása lehetne. Elsőnek egy Beszterce-Naszód megyei kicsi faluban, Vicén szobrot állítottak (Bodó Levente alkotását) II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek. A Julianus Alapítvány évente díjat oszt ki. 1995-ben két "iskolaalapító" is részesült a kitüntetésben. Sebestyén Ottó zernyesti katolikus plébános magyar iskolát állított fel újra a Brassó megyei kicsiny magyar szórványban. Deáky András az 1950-ben Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükkön három évtizede harcol a magyar iskoláért. Díjat kapott a mezőségi szórványok krónikása, Kövesdi Kis Ferenc nyugalmazott marosvásárhelyi tanár. /Beke György: Julianus a szórványokban. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 27./"

"Csíkszeredában júl. 6-án a csíksomlyói kegytemplom szomszédságában felavatták a moldvai csángók kutatójának, Domokos Pál Péternek a mellszobrát, Bodó Levente /Szentegyháza/ szobrászművész alkotását. Az egész alakos szobor csak távlati terv maradt. Beszédet mondott Tabajdi Csaba politikai államtitkár, aki a romániai magyarság legnagyobb erőforrásainak az autonóm személyiségek közösségépítő szerepét nevezte, Csoóri Sándor, az MVSZ elnöke, Kötő József, az EMKE elnöke, Csedő Csaba, Csíkszereda polgármestere és a csíksomlyói születésű Fodor Imre, Marosvásárhely új polgármestere és Ősz Erőss Péter, a Csángó Szövetség vezetője, aki arról próbálta meggyőzni a magyar kormány illetékeseit, hogy a pápa magyarországi látogatásakor járjanak közbe: részesülhessenek a moldvai csángók is magyar nyelvű szentmisében. Délután a városban tartották a magyar népviseletek seregszemléjét, Borbély Ernő, a Csíki RMDSZ elnöke üdvözölte az erdélyi, az Ausztriából, Magyarországról, Felvidékről és más magyarlakta területekről érkezetteket, a Magyarok Világszövetsége, a magyar kormány, az RMDSZ vezetősége, alapítványok, egyházak képviseletében megjelent meghívottakat. Másnap a millecentenáriumi rendezvény Csíkszerdán az Ezerszáz Székely Leány Napjával folytatódott. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 8., /Népújság (Marosvásárhely), júl. 9./ Csoóri Sándor beszédében méltatta Domokos Pál Péter nagyságát: "azzal, hogy eltávozott közülünk, csupán csak a munkáját szakította meg, de életművét nem fejezte be, mivelhogy ennek az életműnek az egész magyarság folyton alakuló szellemi életében kell kiteljesednie." Életművét nem ismeri az emberek többsége, sem Erdélyben, sem Magyarországon. Kevesen tudják, hogy mit tett a moldvai csángókért. "Nekem ő Juliánusz barát egyetlen, méltó utóda s megtestesülése, aki hétszáz év elmúltával nemcsak a leszakadt magyarokat keresi föl, hanem a történelmünkből kivált és elfelejtett történelmet is kihantolja." /Magyar Nemzet, júl. 6. - a szoboravatáson elhangzó beszédének szövegét előre közölték/"

Bodó Levente elmondta, hogy Domokos Pál Péter egész alakos szobrát készítette el, azonban az öntés nem sikerült. A mostani szoboravatáson csak ideiglenes megoldásként került a szobor felső része a talapzatra. Amikor majd sikerül az öntés, felállítják az egész alakos szobrot. /Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 9./

Idén is megtartották Csíksomlyón az Ezer Székely Leány napját. A találkozó júl. 5-én a kegytemplomban szentmisével kezdődött. Ezután a népviseletbe öltözött résztvevők műsort mutattak be. A műsor keretében leleplezték az Ezer Székely Leány ünnep egykori kezdeményezőjének, Domokos Pál Péternek az egész alakos szobrát, Bodó Levente alkotását. E szoborral cserélik fel a kegytemplommal szemben álló mellszobrot, amelyet a moldvai csángók kapnak meg. /Hírek rovat. = Vasárnap (Kolozsvár), júl. 19./ A mellszobrot 1996. júl. 6-án leplezték le. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1996. júl. 8./

Székelyudvarhelyen a mezőgazdasági szaklíceum ünnepség keretében Eötvös József Mezőgazdasági Szakközépiskola nevet vette fel. A névadó szobrát, Bodó Levente /Szentegyháza/ szobrászművész alkotását is ekkor avatták fel. /Világi és egyházi ünnep. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 30./

Csíkszeredában jún. 24-én leleplezték Mailáth Gusztáv Károly püspök mellszobrát a Márton Áron Gimnázium előtt. Az egykori csíksomlyói gimnázium Csíkszeredába költöztetésének gondolata a néhai püspöktől származik. A szobor Bodó Levente szentegyházi képzőművész alkotása, és az Ausztriában élő Ambrus Zoltán és felesége adományából készült. /Szobor az Alma Maternak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./

Jún. 25-én Csíksomlyóban, a Domokos Pál Péter Gyermekotthonban ünnepség keretében emlékeztek meg az intézet névadójáról, akinek mellszobrát az iskola folyosóján leplezték le. A szoboravatás szentmisével kezdődött a kegytemplomban, majd az iskolában Bálint István igazgató foglalta össze az intézmény több évszázados múltját. Petres Mária tanárnő Domokos Pál Péter életútját méltatta, a tudósét, akinek nevét 1995-ben vette fel a gyermekotthon. Dr. Csedő Csaba polgármester és Proca Ioan, a Gyermekvédelmi Igazgatóság igazgatója leplezte le a szobrot, amelyet P. Bartók Albert áldott meg. Hegyi István református lelkész a Domokos Pál Péterrel, az ő szellemiségével való találkozásait elevenítette fel, és adta tovább az üzenetet: Domokos Pál Péter szellemétől indítva vegyük észre, figyeljünk testvéreinkre itthon és a nagyvilágban egyaránt. A gyermekotthonban most felavatott szobrot Bodó Levente szentegyházai szobrászművész készítette, tulajdonképpen az eredetileg a kegytemplom mellett felállított mellszobor másolataként. Az anyagi költségeket Gergely István plébános állta. /Szoboravatás a gyermekotthonban. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 26./

Júl. 20-án Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza előtt ünnepélyes keretek között felavatták a névadó, a nagy erdélyi tudós professzor mellszobrát, Bodó Levente szobrászművész alkotását. A Bolyai Nyári Akadémia megnyitójához kapcsolódó rendezvényen részt vettek a megyei és helyi önkormányzat képviselői, a magyar és román oktatási minisztérium képviselői, Hargita megyei szenátorok és képviselők és a történelmi egyházak lelkipásztorai. Burus Siklódi Botond, a Pedagógusok Háza igazgatója, az RMPSZ főtitkára Apáczai alakját idézte. Az ünnepi szónokok, Dézsi Zoltán prefektus, dr. Csedő Csaba polgármester, dr. Kötő József államtitkár, Beder Tibor főtanfelügyelő az anyanyelvű oktatás fontosságát hangsúlyozták. Szabó K. Attila és Busuioc Stelian Apáczai Csere János életpályáját tekintették át magyar, illetve román nyelven, majd leleplezték a szobrot. Az ünnepség résztvevői megtekintették a Pedagógusok Házában berendezett Apáczai-emlékszobát és Moser Zoltán fotókiállítását, melyet Apáczai szülőföldjének tájai ihlettek. /Apáczai-szobrot avattak. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 21./

Okt. 8-án Szentegyházán felavatják a város most elkészült zászlóját, és ezzel kezdetét veszi a Szentegyházai Napok rendezvénysorozat. A zászlóavatás után az alsó katolikus templom melletti világháborús emlékműnél helyezik el a kegyelet koszorúit, majd autóbuszok szállítják a résztvevőket a felső templomhoz. Az ottani emlékmű megkoszorúzása után az aradi vértanúkra emlékeznek. Megnyitják Bodó Levente képzőművész kiállítását, helyi népművészeti kiállítás is nyílik szőtt, illetve faragott tárgyakból. Okt. 9-én a városi könyvtár 50 éves évfordulóját ünneplik a könyvtárban, ahol Gellért Géza Orbán Balázsról készült szobrát leplezik le. Lesz vetélkedő diákok részvételével, dr. Vofkori László tart előadást, és fellép a Haáz Sándor vezette Gyermekfilharmónia. /Mától ünnepel Szentegyháza. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 8./ Szentegyházán okt. 8-án megnyílt Bodó Levente szobrászművész kiállítása. Az ötvenedik életévét az idén betöltött alkotó szobrait, grafikáit mutatta be, a különböző pályázatokon szereplő műveket (a nagyszalontai pályázaton szereplő egész alakos Bocskai-szobor makettjét), elkészült emléktáblák gipszváltozatait (a székelyudvarhelyi Nyírő-emléktáblát, a Tamási-emléktáblát, a csíktaplocai iskola számára készült Xántus János-emléktáblát), a tavaly készült báró Eötvös József-mellszobor gipszváltozatát, portrékat, valamint monotípiákat és tollrajzokat. /Bodó Levente kiállítása. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 11./

"Hargita megye kultúráját két alapvető összetevő - a népművészet és a képzőművészet - határozza meg. Vitathatatlan, hogy a vidék huszadik századi csúcseredményeit leginkább a képzőművészet eredményezte állapította meg Szatmári László. A Barabás Miklós Céhen kívül Erdélyben jelenleg csupán néhány hivatalos formában működő, bejegyzett művészcsoportosulás létezik: a székelyudvarhelyi Udvar, amely Bíró Gábor festőművész kezdeményezésére jött létre; a Csíkszeredában bejegyzett Grund 2000 Művészeti Alapítvány és az 1999-ben megalakított Hargita Visual Art, a Hargita megyében élő, tevékenykedő képző- és iparművészek egyesülete. Ez utóbbi szándékai között szerepel a középfokú művészeti oktatás támogatása, a szakmai kapcsolattartás a romániai, anyaországi és külföldi egyesületekkel, megyei jellegű, illetve időszakos csoportos, egyéni és vendégtárlatok rendezése és kortárs képzőművészeti gyűjtemény létrehozása. Csíkszereda Városi Tanácsa a Hargita Visual Art Egyesület használatára engedte át a csíkszeredai Virág utcai galériát. Példamutató Siklódy Ferenc fiatal grafikus kezdeményezése, aki a székelyföldi képzőművészeti múlt közismert és kevésbé ismert alakjainak rajzolt és írott portréival egy majdani erdélyi képzőművészeti lexikon alapjait veti meg. A közel 300 nevet felölelő listából több mint száz portré el is készült. - Az erdélyi magyar művészet legújabb kori történetében a szobrászat a lassú, csendes változások terepe volt. Elég említeni a Szervátiuszék farkaslaki Tamási-emlékművét, Kulcsár Béla (és Hunyadi László meg Kiss Levente) agyagfalvi szoboregyüttesét, Márkos András székelykeresztúri Petőfijét, a gyergyószárhegyi szoborpark néhány ténylegesen kiemelkedő alkotását, vagy a jelenben Hunyadi László, Bodó Levente, Székely József, Burján Gál Emil munkáit. Csíkszereda nem foglal el tekintélyes helyet a köztéri szobrok lelőhelyeinek lajstromán. (Elkészült viszont Nagy Ödön alkotása, Gál Sándor honvédezredes mellszobra; felállították Vetró Andrásnak Zsögödi Nagy Imrét mintázó szobrát, s a közelmúltban Nagy Ödön és Ercsei Ferenc közös művét, Petőfi Sándor mellszobrát.) És milyen köztéri szobrok vannak még Csíkszeredában? A Felszabadító román katona emlékszobor (Marius Butunoiu alkotása), a Mikó-vár előtt a Petőfi- (Szobotka András műve) és Balcescu-szobor (Doru Popovici műve), a Jégpalota előtti Hokizók (Tőrös Gábor alkotása), Bodó Levente Márton Áron-mellszobra, Nagy Ödönnek egy térplasztikája. - Szatmári hangsúlyozta, hogy a köztéri szobrászat megakadt valahol negyven-ötven évvel ezelőtt. Szobrokat erdélyi magyar művészektől alig (vagy egyáltalán nem) rendelt a közület, s ha 1990-től a tiltás oka megszűnt, a közigazgatási intézmények vagy az ún. civil szférához tartozó közületek, egyesületek, alapítványok stb. elsősorban emlékszobrokat rendelnek a szobrászoktól, ezeket is hagyományos formában, kívánják. - Ideje lenne a képzőművészet működéséhez és kibontakozásához nélkülözhetetlen stratégiát megtervezni. Kezdetben az ezen a vidéken élő/tevékenykedő alkotók munkásságát kellene bemutatni (katalógusok, tanulmánykötetek, bibliográfiák készítése, vándorkiállítások szervezése). Közületi támogatással kell feltárni a vidékről elszármazott jeles képzőművészek életműveit. Szatmári kifejtette, hogy szükséges az előttünk járó alkotók habitusának, képzőművészeti attitűdjének a megismerése, "hiszen csak akkor számolhatunk biztos jövővel, ha múltunkat ismerjük és megbecsüljük. Ideje volna már elkészíteni az erdélyi képzőművészeti lexikont, melyben a székelyföldi alkotóknak élenjáró szerep jutna." /Szatmári László: Vidékünk képzőművészetének szubjektív megközelítése. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 21./ A Székelyföld 2000 konferencián elhangzott előadás rövidített változata"

Gyimesközéplok általános iskolája 1991-ben felvette az iskolaépítő püspök, Mailáth G. Károly nevét. Jún. 24-én emlékplakettet lepleztek le az iskolaépítő püspök tiszteletére. A bronz dombormű Bodó Levente szentkeresztbányai művész alkotása. Az ünnepségen Szőcs János csíkszeredai muzeológus-történész saját kutatásai alapján ismertette a gyimesi, főleg középloki iskola születését. /Tankó Gyula, Gyimesközéplok: Emlékplakett felszentelése Gyimesközéplokon. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 28./

"Húsz esztendeje, 1980. szeptember 29-én hunyt el Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, jelentős hitszónok, egyházi és neveléstudományi író. Életrajzírója, székely földije, Domokos Pál Péter Erdély történelmi nagyjai közé sorolja: "Kivételes nehéz időkben került magas méltóságba - írja -, megpróbáltatás, meghurcolás lett osztályrésze. Püspöksége idején tizenhat esztendőt töltött tömlöcben és házi őrizetben, s mégis, az elzártságból, elszigeteltségből is sugárzó erővel hatott szilárdsága, tántorítatlan hite. A nevével eggyé vált emberi és egyházfői nagyság tartást és erőt adott és ad máig minden magyar embernek." Márton Áron alakját Venczel Árpád és Szervátiusz Tibor kisplasztikában, Nagy Imre számos ceruzarajzban örökítette meg; 1990 után több szobrát is felállították - elsősorban Székelyföldön. Ezekből most két csíkszeredai alkotást mutatunk be; a nevét viselő gimnázium homlokzata előtt álló mellszobrot (készítette Bodó Levente 1997-ben) és a csíkszeredai római katolikus plébánia utcai homlokzatán levő emléktábla portréját (Pálffy Árpád készítette 1996-ban). A gimnázium előtti mellszobor talapzatán kis réztábla említi a szobor egyik fő támogatójának nevét: Iskolámnak köszönettel, édesanyám tiszteletére 1997. Dr. Gaál Zakariás. Az emléktábla portréja alatt pedig az alábbi szöveg olvasható: Csíki híveit látogatva többször e plébánián szállt meg Márton Áron püspök. Emlékezetül születése 100. évfordulóján. Csíkszeredai hívei. 1996. /Márton Áron püspök csíkszeredai szobrai. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 29./"

Szentegyháza város tanácsa határozatban fogadta el, hogy minden évben október 6., 7. és 8-át, tisztelegve az aradi vértanúk, valamint a magyar nép minden mártírja előtt, a település ünnepévé nyilvánítja - jelentette ki Herceg Ferenc, a városi RMDSZ elnöke okt. 7-én, a millenniumi emlékmű avatása alkalmából mondott ünnepi beszédében. A templomudvarban kapott helyet a millenniumi emlékmű. Bodó Levente alkotásának legszembetűnőbb elemei: a Szent Korona stilizált körvonala, Szent István, a település védőszentjének dombormű-portréja. Eseménydúsan teltek a Szentegyházai Napok, fellépett a helyi színjátszókör is, voltak sportvetélkedők. A gálaműsorból nem maradt ki Szentegyháza híressége, a Gyermekfilharmónia előadása sem. /Orbán Ferenc: Városnapok a mártírok emlékére. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 9./

Bodó Levente /Szentegyháza/ az egyik legtermékenyebb erdélyi szobrász: 36 köztéri szobra és domborműve készült el különböző közületek megrendelésére. Szentegyháza testvérvárosa, a Somogy megyei Balatonlelle önkormányzatának felkérésére már hat esztendeje, minden év augusztusában elkészít egy reliefet történelmünk és irodalmunk kiemelkedő személyiségeiről. Eddig Arany János, Rippl-Rónai József, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Deák Ferenc és Örkény István domborműve látható Lellén. Legközelebb Erkel Ferenc, József Attila, Ady Endre, Petőfi Sándor és Zrínyi Miklós domborműve is a fentiek mellé kerül. Jelenleg egy újabb millenniumi reliefen, a Baróti angyalon dolgozik, melyet november 10-én lepleznek le az erdővidéki városban. /Kristó Tibor: Bodó Levente domborművei. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 2./

"Bokor Tibor, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke kifejtette: hamarosan új emlékművel gazdagodik Kézdivásárhely. Szeptember 13-án neves vendégek jelenlétében kerül sor az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, az első és második világháború kézdivásárhelyi hősi halottai és áldozatai emlékművének felavatására. Az emlékmű létrehozásával a város lakóinak régi óhaja teljesül, hiszen korábban ilyen emlék állítására nem került sor. 1996-ban döntötték el, hogy felállítják az emlékművet. 1997. márciusában meghívásos pályázatot hirdettek, amelyre 9 szobrászművész (Baróthi Ádám, Bocskai Vincze, Bodó Levente, Dóczi András, Jecza Péter, Miholcsa József, Petrovics István, Vargha Mihály és Vetró András) küldött pályamunkát. A város lakói szavazatukkal Bocskai Vince tervét választották ki. Az induláshoz Jeszenszky Géza washingtoni nagykövet, egykori külügyminiszter adományozott 700 USD-t, majd Tamás Sándor képviselő úr külföldi kapcsolatai és hathatós lobbizása eredményeképpen a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 1,5 millió forinttal támogatta az elképzelést. A hiányzó összeg jó részét pedig a helyi tanács adta. /Interjú Bokor Tiborral, az RMDSZ helyi szervezetének elnökével. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), aug. 30./"

"Okt. 5-6-án rendezték meg az idei Szentegyházi Napokat. Az eseményen jelen volt Szarvas és Balatonlelle testvértelepülések küldöttsége is. Volt zenés ébresztő, kerékpárverseny, fogathajtóverseny, termékkiállítás. Megnyílt Márton Árpád festőművész kiállítása, a helyi műkedvelő színjátszó csoport bemutatta a Néma levente című színművet. Fellépett a Hagyományőrző Huszár Egyesület, majd leleplezték Bodó Levente szobrászművész Kossuth-domborművét, amelyet a Művelődési Ház homlokzatán helyeztek el. Átadták a Pro Urbe-díjat Haáz Sándor tanárnak, a szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetőjének, valamint apjuk tevékenysége elismeréséül néhai Barabás Lajos tanító gyermekeinek. /Fekete B. Zoltán: Szentegyházi Napok. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 9./"

"Szárnyakat formázó térplasztikát avattak okt. 4-én a Hargita megyei Szentegyháza Kápolnás felőli bejáratánál, Bodó Levente szobrász alkotását. Előzően a művelődési házban helyi vállalkozók termékeiből nyílt kiállítás, az eseményen fellépett a szentegyházi Gyermekfilharmónia. A művelődési házban ugyanakkor a települést bemutató fotótárlat tekinthető meg. A városnapok okt. 3-án kezdődtek zenés táncmulatsággal, másnap a helyi amatőr színtársulat előadása következett. A zárónapon, okt. 5-én, vasárnap kiosztották a szentegyházi Pro Urbe Díjakat. Idén az egyik díjat Sükösdné dr. Laczkó Angi Mária és néhai dr. Sükösd József kapta, a másikat pedig Kádár Levente, a helyi Mártonffi János Általános Iskola igazgatója. /Zilahi Imre: Fából készült szárnyak. = Krónika (Kolozsvár), okt. 6./"

Máj. 31-én emlékeztek Nagybaconban Nagybaczoni Nagy Vilmosra, volt honvédelmi miniszterre. Bardocz Csaba, Bacon község polgármestere a vezérezredes életútjának főbb állomásait felsorolva emberi tartásáról emlékezett. Dr. Csikány Tamás hadtörténész kiemelte, nem szabad megfeledkezni azokról, akik nem harci tetteikkel, hanem emberségükkel szolgálták a nemzetet. Leleplezték Bodó Levente szentegyházi művész (kezének nyomát őrzi Erdővidéken Baróti Szabó Dávid és Gaál Mózes mellszobra, illetve a tejgyár falán elhelyezett, a Beke család ’48-as hőseinek emléket állító plakett és a millenniumi emlékmű) alkotását, a volt honvédelmi minisztert ábrázoló domborművet, az emlékplakettet. A délutáni tudományos ülésszakon Nagybaczoni Nagy Vilmos életútjáról dr. Csikány Tamás, Horváth Csaba, Illésfalvi Péter, Szani Ferenc budapesti hadtörténészek értekeztek, Kónya Ádám tanár Találkozásaim Nagybaczoni Nagy Vilmossal címmel tartott előadást, illetve Szabó János József hadtörténész, egyetemi tanár bemutatta Ivas István Az utolsó székely határőrök, 1944 című könyvét. /Hecser László: Nagybaczoni Nagy Vilmos-emléktáblát avattak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 1./

Szentegyházán készül az az életnagyságú Mária-szobor, melyet az amerikai kontinens Princeton nevű városának templomában szentelnek fel. Az egyetemi központ lelkes magyar gyülekezete – Gergely István tiszteletes közbenjárásával – Bodó Levente szobrászművészt bízta meg a szobor elkészítésével. Az említett városban az ott élő magyarok október 10-én ünneplik templomuk megépítésének 10. évfordulóját, s ebből az alkalomból kerül felavatásra a szobor is. – A múlt év végén kértek fel, hogy fából olyan szobrot faragjak, mely ősmagyar viseletben, mosolygó leányka-Máriát ábrázol – mondta a művész. /Kristó Tibor: Mária-szobor Amerikának. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 20./

Kápolnásfaluban tájház létesült, ez régi álma volt a Kriza János Iskola Alapítványnak. Az avatásnál Kápolnásért Érdeméremmel tüntették ki Balázs Irén nyugdíjas tanítónőt a tárgyi javak összegyűjtéséért és megőrzéséért, valamint Both Rákhel nyugdíjas tanítónőt az évtizedeken át végzett kulturális tevékenységéért. Az érem Bodó Levente szobrászművész alkotása. /Tájház Kápolnásfaluban. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 19./

Szentegyházán a Gábor Áron Gimnázium többéves álma valósult meg október 8-án, szombaton: az 1992-ben felavatott Gábor Áron-kőszobor helyébe az iskola névadójának bronzba öntött szoborportréja került. Mindkét alkotás Bodó Levente szobrászművész-tanár alkotása; ez az új bronzszobor első darabja egy Szentegyházára tervezett szoborparknak, amely az 1848-as szabadságharc legjobbjaihoz kötődik. Ugyanakkor felavatták az iskola néprajzi gyűjteménye új részlegét, megnyitották a Kis-Homoród menti népi kismesterségek gyűjteményét. /Nagy Eszter: Szoborállító ünnep Szentegyházán. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 12./

Szentegyházán a Tamási Áron Általános Iskola névadójának plakettje, Bodó Levente szobrászművész alkotása eltűnt az iskolakertből. Az intézmény portása március 20-án vette észre, hogy hiányzik a dombormű a kőállványról. Március 24-én a dombormű megkerült. Az iskola egyik tanítványának édesapja talált rá az iskolakert mellett. A tettesek kiléte továbbra sem ismeretes. A domborművet vissza fogják helyezni. /Kristó Tibor: Helyére fog kerülni a dombormű. Megkerült a Tamási-plakett. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 25./

Május 24-én kezdődtek Szentegyházán a városnapok. A Bartók Béla Művelődési Házban, Suli-buli címen ifjúsági táncversenyt rendez a Tamási Áron Általános Iskola, a városi parkban pedig felállítják a honfoglalási jurtát. Samu Imre előadja Székely János Dózsa című monodrámáját. Május 27-én lesznek sportrendezvények. Este Bodó Levente szobrászművész szobor-, érem- és térplasztika-kiállítására kerül sor, majd fellép a Gyermekfilharmónia. A rendezvénysorozatot a mátészalkai Komédiás Kör előadása zárja. /Fekete B. Zoltán: Városnapok Szentegyházán. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), máj. 25./

Bodó Levente szentegyházai szobrászművész vallja, hogy kőből, fémből, fából dolgozik. Bodó Levente egyik alkotása az Amerikai Egyesült Államokban, Princetonban 2004-ben került a helyére: a teljes életnagyságban készült Mária-szobor, égerfából készült. A stációk a Balatonlelle melletti Látrány településen sorakoznak, a tizennégy darab tölgyfa dombormű helyben készült el 1995–98 között. Szobrai hírességeket, személyiségeket örökítenek meg: Gábor Áron, II. Rákóczi Ferenc, Baróti Szabó Dávid, Gaál Mózes, Domokos Pál Péter, Márton Áron, Haáz Rezső, Báró Eötvös József, Majláth Gusztáv Károly, Apáczai Csere János, Kossuth Lajos, Wass Albert mellszoborban vagy egész alakosban. Emléktáblákon, domborműveken Tompa László, Nyirő József, Tamási Áron, Gellért püspök láthatóak, és portrésorozat József Attila, Ady, Zrínyi, Erkel, Bartók, Arany, Karinthy, Örkény, Petőfi stb. vonásait mintázta. A millecentenárium, a millennium ugyancsak számos lehetőséget kínált a szobrásznak. Műtermében most monumentális festmény az újdonság: Krisztus mennybemenetele vásznon, olajfestményen. Az oltárképet június 17-én szentelik fel Kecsetkisfaludban, ahol eddig nem volt római katolikus templom, a hetven körüli hívőnek a református közösség segítségével építették meg az új templomot. /Ferencz Imre: Kőből, fémből, fából... = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 1./

A napokban került talapzatra, és áldották meg Bodó Levente szentegyházi szobrászművész andezitből készített alkotását Vicében, ahol Albert atyának állíttattak emléket öten, akiket erről a szolgálati helyéről indított a papi pályára. Bartók Barabás, P. Albert ferences szerzetes lelki nagyságát néhány fennmaradt írása töredékesen őrzi. /Molnár Melinda: Az örök derű kőbe írt üzenete. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 13./

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Idős korában sem szakadt el a katedrától
A pedagógusi munka mellett volt újságíró, néprajzi gyűjtő, művelődésszervező, kutatta az irodalmat, szakköröket irányított, versgyűjteményeket szerkesztett, tanulmányokat írt. A Csíkszeredában élő és idős korában is aktív Mirk László azonban mindenek előtt tanárnak érzi, tartja magát.
Azt mondja, soha nem voltak pályaválasztási gondjai, már ötödikes korától tanár akart lenni, és erről az útról, ha az élet közben kitérőket is hozott, nem tért le. Családja Marosvásárhelyen élt, német származású édesapja Pilisvörösváron született, és 1940-ben érkezett Marosvásárhelyre, mint katona.
„Ott ismerte meg édesanyámat, én 1944-ben születtem. Édesapám a háború után Vásárhelyre jött vissza, szüleim mindketten a könyvszakmában dolgoztak. Ott nevelkedtem fel, első osztálytól a Bolyai Farkas középiskolában tanultam, ahol rendkívül jó tanáraink voltak” – elevenítette fel. A diákoknak szervezett tudományos ülésszakokon dolgozatokkal szerepelt, hetedik osztályosként egy pályázatra megírta Marosvásárhely történetét.
„Nagyon nagy előnyömre szolgált, hogy a református temetőkert mellett laktunk, és szinte naponta jártam oda, ismertem a régi emberek sírjait, tudtam, hol van Bolyai vagy Borsos Tamás eltemetve. A megjelent munkákból kiállítást szerveztek, és olyan névsor szerint állították össze az anyagot, hogy én Molter Károly neves prózaíró mellett szerepeltem” – emlékezett vissza diákkora egyik meghatározó eseményére.
A marosvásárhelyi pedagógiai főiskolára került, ahol párhuzamosan tanultak román és magyar irodalmat, és ahol olyan tanárok oktattak, mint Oláh Tibor, Izsák József, Kicsi Antal, Vámszer Márta, Szabó Zoltán. Az egyetem után, mint magyar-román szakos tanár, vidékre készült, mint mondta, nagyon szerette ott. Az akkori Szentegyházasfalut választotta. „Ott, akkor éreztem, hogy nagyon jó pályát választottam. 1967-ben megismerkedtem az akkor 11 osztályt végzett Bodó Leventével, a későbbi festővel és szobrásszal, akinek Máramarosban készült képeiből első kiállítását szerveztem meg” – emlékezett. Ott kezdett el diákjaival és egy magnóval gyűjteni, főként népmeséket, szokásokat.
Három év után először a KISZ hívta, de Albert Antal, a leendő megyei lap főszerkesztője is megkereste, hogy nem menne-e el újságírónak, mivel már korábban is közölt a lapokban. „Engem a KISZ-nél a művelődési osztály élére akartak kinevezni. Gondoltam, hátha tudok valamit tenni – visszamondtam az újságot, de ugyanabba az épületbe kerültem, ahol a szerkesztőség volt. Megalakítottam az irodalmi kört, elindítottuk a Fiatalok fiataloknak című rendezvényt – amelynek keretében előadásokat tartottak: Gál Árpád dzsessztörténeti sorozatot indított, meghívott képzőművészek meséltek a képeikről, voltak erkölcsi, orvosi témák, röviden, tömören. Kiadtunk egy kis könyvet Sprencz Ferivel – betűjátékok, logikai fejtörők, társas szórakoztató- és sportjátékok voltak benne. Ahol csak lehetett, ifjúsági klubokat igyekeztünk létrehozni. De eltelt két-három év, és az ifjúsági munka visszasüllyedt oda, ahol korábban volt, vasgyűjtés, hazafias munka, hazugság, felnagyítás, és elpárolgott a társaság” – elevenítette fel.
Mirk Lászlót az Ifjúmunkáshoz hívták, a magyar nyelvű ifjúsági hetilapnál négy székelyföldi megyének lett a tudósítója, és időnként Moldvába is elment. Az újságírói munkával párhuzamosan esti osztályokban tanított, 1991-ben pedig teljesen visszatért a katedrához.
„A Márton Áron Gimnáziumban bekapcsolódtam a tanulók tudományos ülésszakába, és a néprajzi gyűjtést is elkezdtük. Szerencsém volt, hogy első perctől voltak moldvai diákjaim, volt egy lábnyiki fiú, aki ráolvasó imákat hozott nekem. Négy év után az akkor kinevezett Szakács Lajos igazgató rávett arra, hogy jöjjek a Segítő Mária Gimnáziumba. 1995-ben, amikor teljesen önállósult az iskola, én voltam az első »leigazolt játékos«. Mi ketten szerveztünk, válogattuk a tantestületet, és huszonöt év után bátran kijelenthetjük, hogy a megye harmadik-negyedik iskolája lett. Ezért nagyon sokat dolgoztuk az igazgatóval és a tantestülettel” – emlékezett.
A Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban megalakították a Domokos Pál Péter néprajzi és névtani szakkört. „Beoltottam a diákokat a néprajz szeretetével, ragadványneveket, helyneveket gyűjtöttünk. Volt filológia osztályom, ahol hetente egy óra választott tantárgyként néprajzot, névtant tanítottam, ezenkívül magyarórákon is foglalkoztunk ezzel. Elindítottam a tanulók tudományos ülésszakát, minden fél évben kértem két gyűjtést – archaikus imákat, szokásokat, a születéssel, házassággal, halállal kapcsolatos dolgokat, halotti búcsúverseket gyűjtöttek, a gyerekek nagyon élvezték. Budapesten a Néprajzi Múzeum minden évben megszervezte az önkéntes gyűjtők pályázatát, erre 15–20 dolgozatot küldtünk, és mindig nyertünk. Magyarországon a Honismereti Diákakadémián mindig 4–5 diákkal vettem részt, a Honismeret című lapban lehozták a munkáikat. Annyi elégtétel jutott a diákoknak, hogy rajongtak ezért a munkáért” – sorolta.
Mirk Lászlónak egy nyelvi szórakoztató játékokról készült gyűjteménye is megjelent kötetben a Dacia Kiadónál, a nyelvi-, betű-, sportjátékokról húsz éven át közölt a Hargita Kalendáriumban. A 2001-ben megjelent Az ember ott a legfájóbb magyar című antológiájába a csángó népköltészet ritka darabjai mellett csángómagyar költők munkáiból, illetve erdélyi és anyaországi költők csángó témájú verseiből válogatott.
Bár néhány éve visszavonult a katedrától, ősszel visszahívták, és jelenleg a Nagy István Művészeti Középiskolában tanít. Közben néprajzi gyűjtések feldolgozását is végzi, újabb tanulmányok, kiadványok megjelenését készíti elő. Mirk László úgy látja, az irodalomoktatás során és a néprajzi, névtani foglalkozásokkal többet tudott nyújtani a diákoknak, mint ha csak egyszerűen a tananyagot sulykolta volna beléjük. „Jobban kiláttak a világra, több mindent megértenek, jobban tájékozódnak az életben, és jó érzés velük találkozni, jó emlékeket őriznek az együtt töltött időszakról. Csakis így érdemes ezt csinálni. Számomra öröm, hogy ezt megtehettem, mert sikerült őket gazdagítanom tananyagon kívül olyan ismeretekkel, amelyeket fel tudnak használni a mindennapokban, és ez jó fogódzó számukra, ha tovább kívánnak lépni” – vallja az idős korában is aktív pedagógus.
Kovács Attila
Székelyhon.ro