Felkészültünk-e már arra, hogy saját egyetemünk legyen? (Tusványos)
Részben már interneten (Bolyai.eu) is hozzáférhető tanulmánysorozatot készít a Bolyai Kezdeményező Bizottság annak a harcával szembeszegezett érvnek a cáfolatára, hogy a romániai magyarság ne lenne felkészülve egy állami magyar egyetem igénylésére és fenntartására.
A tusványosi Corvina-sátor ponyvája alatt felvonult előadók e törekvéséről beszámolva Hantz Péter a felsőoktatásunk mai helyzetének felvázolására tett erőfeszítéséket ismertette. Ha a Bolyai-újraindítás kivitelezhetetlen – bár az EU sok kisebbsége rendelkezik saját állami egyetemmel –, akkor másik lehetőségként azzal számol, hogy a BBTE magyar tagozata a román állam által is támogatott Sapientia Egyetembe integrálódik. Ellenezné, hogy új magyar tagozatok jöjjenek létre román egyetemeken, mert az szétforgácsolná az erőket, és egy opportunista tanári gárdát nevelne ki. Lázár Ede közgazdász a munkaerőpiaci helyzet függvényében vizsgálta a szakkínálat célszerűségének kérdését, kiemelve például, hogy az ipar és az exportorientált termelés hiánya miatt oly aránytalanul nagy ma a Székelyföldön a diplomás munkanélküliség. Bodó Barna egyetemi tanár kutatása annak megválaszolására irányul, miért hogy az óvodában mi, magyarok túlreprezentáltak vagyunk (7%), az érettségizőknek már csak 6 százalékát adjuk, az egyetemen ennél is rosszabb az arány, miért oly nagy a lemorzsolódás a szórványban és a tömbvidéken is.
Kovács Gergely budapesti tanársegéd az egyetemi oktatás színvonalasságának sokrétű kutatásával járul hozzá a közös munkához.
Pozsony Ferenc akadémikus, professzor arra hívta fel többek közt a figyelmet, hogy a magyar egyetemi oktatók alulreprezentáltak a professzorok és docensek körében a BBTE-n, ahol különben a tizennyolcezer magyar diákból tizenkétezer tanul magyarul, s milyen baj az, hogy nincs gazdája a magyar felsőoktatásnak Romániában.
Kovács Lehel, ismert BKB-tag pedig, akinek a retorziók miatt társaival együtt távoznia kellett a BBTE-ről, arról beszélt, politikusainkat felelősség terheli az egységes erdélyi egyetemi stratégia hiánya miatt, hogy nem alakult még egyeztetőtanács. Emiatt általa ördögi köröknek nevezett ellentmondások őrlik a rendszert. A leggyengébbek kerülnek vissza pedagógusként az iskolákba például, vagy: az új oktatási törvény magasabb szorzókkal dolgozik ugyan a kisebbségi iskolák kvótájának megállapításakor, de senki nem számolta ki, hogy ezek is elégtelenek, nem teszik lehetővé például egy olyan nagy múltú és fontos középiskola önálló fenntartását, mint a brassói Áprily-gimnázium. Ő magyar vállalkozókra támaszkodó magániskolák indításában látja a megoldást. Hasonlóképpen fonák, hogy a Sapientia akkreditációja hiába ment át a szakmai szűrőn, azt most politikailag felülbírálhatja a parlament.
Kérdésekre felelve az előadók többek közt a magániskolák mintájára alakuló kis autonómiák mellett tették le a garast, illetve a műszaki képzés felfuttatására buzdítottak, az oktatásnak a munkaerő-kereslet piaci igényeihez és persze a magyarság szellemi igényeihez igazítására hívták fel a figyelmet. A bizottság kutatómunkája hamarosan további kész tanulmányok formájában kerül a nyilvánosság elé.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szórványban élni: lehet vagy nem lehet? (Tusványos)
A tusványosi szabadegyetem Jakabffy-sátorának ponyvája alatt a kánikulai hőségben ugyancsak forró kérdést taglalt az öttagú panel, igazi hungarikumot, ha az utódállamokban szórványba szorult, viszonylag nagyszámú kisebbségi magyart nézzük.
A szórványstratégia alapvonalainak kidolgozásával megbízott Bodó Barna egyetemi tanár mindenekelőtt a hozzátapadt negatív olvasatoktól kívánta megtisztítani a fogalmat. Eredeti meglátása szerint a szórvány az erdőszéli fákhoz hasonlóan a tömbben élőket védelmező szerepet is játszik a maga peremléti őrhelyén. Egy pozitív értelmezés szerint a szórvány nem az a jóvátehetetlenül hátrányos helyzet, melyből kitörni nem lehet, hanem egy élhető kontaktushelyzet, melyben az egyén a nyelvi határokon folyamatosan átlép, mást beszél a családban, egyházában stb., mást a munkahelyen, hivatalban. A többség nyelvét védi az állam, a szórványét nem, ezért kell ezt civil intézményekkel támogatni. A szórványhelyzetben megmaradni ugyanis csak fokozott tudatosság és vállalás árán lehet, különben kikopik az egyén a nyelvből. Érdekes a bánsági őshonos magyarok és a frissen betelepült székelyek példája, utóbbiak sokkal könnyebben olvadnak be éppen felkészületlenségük okán. E pozitív értelmezésben a szórványhelyzet a többi kultúra beépítésére és tudatos kezelésére is lehetőséget teremt. A szórvány persze folyamatosan fogy, a Bánságban a múlt században ötven kilométerrel tolódott el a nyelvhatár, ma már a temesváriak élnek szórványban, egyházuk (róm. kat.) sem nemzeti szellemű, demográfiailag sem tudják már fenntartani magukat. A kolozsvári magyarságot viszont, noha húsz százalék alá szorult, nem lehet annak minősíteni, mert rendelkezik olyan identitástermelő kultúrintézményekkel, melyek megvédik ettől. Bodó szerint tehát meg lehet tanulni szórványban élni, és éppen ez a feladat. A Felvidékre visszaköltöző Szarka László (a komáromi egyetem dékánja) szerint valóban szerencsésebb, ha a kérdéshez úgy viszonyulunk, hogy "mentés" helyett, miként az a magyar szociográfiák hangütése nyomán meghonosodott, inkább a szórványok sokrétű támogatására rendezkedünk be. A külhoniak egynegyede található e léthelyzetben, és ehhez járulna még félmillió kettős vagy többes identitású egyén, kár, hogy ezek számbavételére a népszámlálások nem teremtenek lehetőséget. A szórványhelyzet naponta újratermelődik, véli, utalva a nyugati vendégmunkára kirajzó csoportokra. A szórvány és a diaszpóra azonban két külön dolog, és más-más kezelést kíván, szögezték le többen is. Szarka felhívta a figyelmet arra, mekkora segítséget nyújt az internet abban, hogy a teljesen szuverén magyarnyelvűség megélhető legyen szórványlétben is. Új kihívást jelent az elcigányosodás bizonyos magyar régiókban, a csehországi magyarság pedig diaszpórává vált. Érvelését azzal zárta: ne a halálvíziót erősítsük, nemzetpolitikailag támogatott szórványstratégiára van szükség. Megtévesztő a csángókat szórványnak minősíteni, mi Moldvában őshonosak vagyunk – vélte Gergely István, a kérdés EMNT-felelőse –, nekünk ott is vannak a gyökereink, s ha azokat öntözzük, még kihajthatnak. Potápi Árpád országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke a szolidaritáson alapuló új nemzetpolitika alapvonalait vázolta fel, Szesztay Ádám külügyminisztériumi főosztályvezető pedig leszögezte, hátrányos helyzetű közösségekről lévén szó, antidiszkriminációs politikára van szükség az anyaország részéről, ráébresztendő a szórványközösségeket, hogy amit a megmaradásért tesznek, azt az egész magyarságért teszik. Állást foglalt egyúttal a preventív törekvések mellett, hogy megakadályozható lehessen bizonyos veszélyeztetett közösségek szórványhelyzetbe csúszása. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megszámláltattál (EMI-tábor hetedszer)
Holnap veszi kezdetét a Gyergyószentmiklós melletti kempingben a nemzeti gondolkodású fiatalok hetedik EMI-tábora.
Az évek alatt izmosodó, bővülő rendezvény ismét egy sor, a nemzeti fejlődés szempontjából fontos kérdést tűzött napirendre.
Ehhez igazították a meghívottak névsorát is, a szervezők erősíteni kívánják a nemzetpolitikai műhely jelleget, hangsúlyt fektetve a magyar közélet alakulásának elemzésére. Szó esik majd a közelgő marosvásárhelyi polgármester-választásról, autonómiáról, népesedésről és népszámlálásról. Elfogadta a meghívást többek között Ágoston Balázs, Balczó Zoltán, Berecz András, Berszán atya, Bilibók Jenő, Bíró Zsolt, Bodó Barna, Borbély Zsolt Attila, Böjte Csaba, Csegzi Sándor, Demeter László, György Attila, Jakab István, Jókai Anna, Kovács "Kokó" István, Kövér László, Lázár Csilla, Lukács Csaba, Raffay Ernő, Sántha Attila, Szántai Lajos, Szilágyi Zsolt, Takaró Mihály, Tófalvi Éva, Vona Gábor és mások.
A szervezők kilenc tematikus sátort állítottak fel, a hangsúlyos előadásoknak, vitáknak az előadósátor ad otthont, de lesz kézműves-, film- és bor-, EMI- és társalgó-, művész-, valamint gyermeksátor, jelen lesz, az Erdély Mentőcsoport, külön sátorban foglalkoznak a szórvánnyal és a népesedéssel, és helyet kap a Keskeny út sátor is. Az alternatív programok között íjászkodás, túrázás, sportolás, néptáncolás szerepel. A hivatalos megnyitót szerdán tartják, de a nulladik napra, a bemelegítő bulira is várják az érdeklődőket. Esténként koncertek zajlanak, fellép többek között a Swetter, Charlie, Fankadeli, a Karcolat, a Kárpátia, a Role, a Bojtorján, a Kalapács, a Road, a Dalriada, a Bikini, lesz gitárest Miklós Gyurival, majd az EMI-tábor utolsó napján a húrok közé csap a Hungarica, az Ossian és a Graphic. A rendezvény mottója Bánffy Miklós szavai alapján: Megszámláltattál. Híjával találtattál? Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelent a 2009–2010-es Romániai Magyar Évkönyv
A Szórvány Alapítvány gondozásában a napokban megjelent a Romániai Magyar Évkönyv újabb, 2009–2010. évi kettős kiadványa.
Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, az Évkönyv felelős szerkesztője a Nyugati Jelennek elmondta: komoly gondok voltak a politikai évkönyv finanszírozásával, mióta átalakult a magyar támogatási rendszer. Korábban három forrásból sikerült a finanszírozást biztosítani, erre az évkönyvre csak a Szülőföld Alaptól sikerült támogatást nyerni.
– Ebben a helyzetben az Évkönyvet szerkesztő csapatnak új megoldást kellett találnia – mondta dr. Bodó Barna. – Mivel a magyarországi politikai évkönyvet a Corvinus Egyetem mellett működő szakalapítvány adja ki, adott volt a gondolat, hogy próbáljunk a Sapientia Egyetem kolozsvári karának a vezetőségével közösen megoldást találni az évkönyv megjelentetésére. Az egyetem dékánja, Tonk Márton nyitott volt a megoldás irányába, hiszen egy egyetem számára egy tizedik évfolyamában levő évkönyv komoly szakmai publikáció. A tárgyalások után idén tavasszal sikerült aláírnunk a megállapodást az évkönyv kiadására. Az évkönyvet 2012-től kezdődően a Kolozsvári Sapientia Scientia kiadója fogja kiadni.
– Hogyan sikerült végül a 2009–2010-es évkönyvet megjelentetni?
– A most megjelent évkönyv költségeiből a Sapientia Egyetem kevesebbet vállalt, de már a közös koncepcióban készült el az évkönyv anyaga. Újdonság, hogy Tonk Márton a Sapientia képviseletében belépett az évkönyv szerkesztő tanácsába, amelynek most a tagjai Bodó Barna felelős szerkesztő, mellette Bakk Miklós és Somai József, akik évek óta társzerkesztők, a negyedik Tonk Márton. A rovatszerkesztők vonatkozásában is újítottunk. A 2008-as évkönyv esetében Fazekas Emese kolozsvári nyelvi docens vette át a kulturális rovat vezetését. Idéntől a felsőoktatási kérdések felelőse lesz Tonk Márton, illetve a társadalmi folyamatokkal foglalkozó szociológia rovat vezetésére dr. Sorbán Angela szociológust kértük fel, aki a Sapientia Kutatási Programok Intézetének a vezetője. Somai József, aki az idén a 80 évet tölti, kérte, hogy a gazdasági rovat vezetésébe vonjunk be egy fiatalabb munkatársat, így került sor dr. Fekete Szilveszter, a BBTE közgazdasági karának oktatója belépésére a csapatunkba.
– Tartalmi szempontból milyen újdonságokkal szolgál a 2009–2010-es Romániai Magyar Évkönyv?
– Ismételten dupla számot kellett kihoznunk, hiszen az anyagiak miatt nem tudtuk megjelentetni a tavalyi számot, így ez is egy 700 oldalt meghaladó évkönyv, amire érdemes odafigyelni! Van benne egy felsőoktatási blokk: Romániában a felsőoktatás nem csak magyar vonatkozásban élesre járatott kérdés. Az egyetemeket minősítik, egy sor olyan kérdés merült fel, ami az egyetemek finanszírozását és jövőjét határozza meg. Nagyon alaposan újra kell gondolni a felsőoktatás kérdését – ezzel egy hat anyagból álló tömb foglalkozik. A nyelvmegőrzés, identitás kérdése két rovatban is jelen van – a szociológia és a kulturális rovatban is. A nyelvi revitalizáció kérdésével külön is foglalkozunk, ennek a szórványban meghatározó jelentősége van. Jelen vannak a hagyományosnak mondható dolgozatok, mint az elmúlt időszak politikai eseményeivel, az elnökválasztással, az EP választásokkal foglalkozó anyagok, illetve a román alkotmány reformja, ezzel is két dolgozat foglalkozik. Az évkönyv megőrizte a pozitív értékeket, amelyekkel az eddigiek során rendelkezett és bízunk benne, hogy a jövő év elején már megjelenhet a következő, a 2011-es évkönyvünk. Nyugati Jelen (Arad)

A Szórvány Alapítvány kettős könyv- és folyóirat-bemutatója
A Panteon sorozattal bevonultak a magyarság történetébe
A Kós Károly Közösségi Központban szép számú érdeklődő jelenlétében mutatták be pénteken a Bánsági Magyar Panteon második, háromnyelvű (magyar, román, angol) kötetét és Delesega Gyula Temesvári kalauz című népszerű munkájának harmadik kiadását. 
A kettős könyvbemutatót kettős folyóirat-bemutató követte: megjelent a Régi(j)óvilág 2011-es Liszt Ferenc-emlékszáma és a Civil tükör című száma.
„A Szórvány Alapítvány, ha soha semmit nem tett volna, csak annyit, hogy megjelentette a Bánsági Magyar Panteon sorozatot, már akkor is bekerült volna a magyarság történetébe – mondta a Panteon második kötetét méltató Albert Ferenc professzor - mekkora munka, mekkora felelősség kötetenként kiválasztani 50 bánsági magyar személyiséget, alkotót a gondolkodás magas régióitól a gazdaság, a hit, a tudomány, a művészet, a közírás, a sport valamennyi területéig.” A Panteon második kötete a Bánsághoz, illetve a Temesvárhoz kötődő olyan személyiségeket idéz meg mint Kós Károly, az építész-polihisztor, a Kiáltó szó! szerzője, Ambrózy Lajos, a “mézes” báró, Sailer Antal, aki annak idején 50 000 koronát adományozott a Gyermekkórház megalapítására, Bonnáz Sándor, a templomépítő csanádi püspök, aki a józsefvárosi Notre Dame épületegyüttesét is felépítette vagy Németh József segédpüspök, akinek nevéhez szintén az egyházmegye több templomának a felépítése fűződik. A második Panteon kötet szerzői közül az időközben elhunyt Toró Tibor professzorról, az MTA külső tagjáról néma felállással emlékeztek meg a jelenlevők, a többieknek –Balázs István, Bodó Mária, Delesega Gyula, Dudás József, Ferencz András, Higyed István, Kiss András, Miklósik Ilona, Pongrácz Mária, Sipos Enikő, Szekernyés Irén és János, Vicze Károly – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke köszönte meg az együttműködést. A kötet grafikai kivitelezése ezúttal is Benedek Levente munkája.
Delesega Gyula műegytemi tanár Temesvári kalauz című, harmadik kiadást megért munkáját Miklósik Ilona muzeológus méltatta, arra bíztatva a szerzőt, hogy a kalauzt aktuális fotókkal és szövegrészletekkel kiegészítve készítsen elő egy újabb román, illetve magyar nyelvű kiadást.
A Régi(j)óvilág című regionális honismereti szemle két idei, Bodó Barna szerkesztette számát Szekernyés János helytörténész mutatta be, a Liszt-emlékszám kapcsán részletesen felidézve a magát magyarnak deklaráló világhírű zeneszerző-zongoraművész bánsági körútjának és koncertsorozatának részleteit. A Civil tükör című szám a bánsági magyar egyesületek 1848 előtt beindult, majd 1867 után, illetve a két világháború között újból felpezsdült szerveződéséről számol be, elérkezve a ma működő magyar civilszervezetek bemutatásáig. 
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Kisebbségi könyvismertetők a kultúraközi térben
Recenzió
Az „új könyvek”, „friss szerzemények” könyvespolcán a legutóbb érkezett művek is több időt kívánnának, mint amennyi dukál. Olyik nem is tegnapi, hanem szinte múlti dejű opusz, egymás mellé kívánkozásuk csupán a recenzens ördögi trükkje által hiteles (valamelyest). De talán megbocsátásra érdemes, ha a könyvek lajstroma nem a kiadói idő, hanem az olvasói találkozás keretébe illeszkedik.
Így is több hely, s még több idő kellene, hogy méltó gazdagsága mindegyik műnek úgy bontakozzon ki az értékelő sorokban, szinte ne is kelljen már végigolvasni őket. De hát ez (köztünk szólva is) lehetetlen, sőt hamis játék lenne, hisz a „méltó” kultúraközi jelentéstér nem is mindig mutatkozik azon frissiben, csupán az idő öblében és lassú mozgásának folyamatában.
A kapkodós recenzió, avagy a puszta címlajstrom helyett inkább a műveket egyberendező kontextus kapjon helyet, a részkultúrák folyamata, harmóniája és konfliktusaik, ez most itt a cél. A kultúrák közti áthallások, kölcsönhatások vonzzák talán szűkebbre a kört, ide illő művekkel, alkotókkal, továbbgondolandó hatásokkal. Kisebbségkutatás, kulturális sajátságosság, értelmezések és megértések, újraolvasatok és kontextusok tehát a hívószavak, melyek az alábbi válogatást eredményezték. A kapkodó szemléért megbocsátást remélve – merthogy csak töredék tanítások surranhatnak át a közvetítő szándékán is, miképp a művek mélyebb tartományaiban nemegyszer...
Alapítók, közdők, vitatkozók
Mindjárt az első opusz is durva kontrasztot tükröz a kultúraközi (avagy inkább a rokon kultúrák, szomszédos világok közti) miliőből. Címe: Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról... (Balázs Sándor és mtsai szerk., Kolozsvár, 2009, 204 oldal). Méltatlan kontraszt, hogy a durva tetteket, bornírt döntéseket, megfontolatlan kivagyiságokat és strukturális gyalázatot a színek pompázatos világáért felelős „fehér” szóval szokás illetni.
E rejtjelezett üzenet dokumentumokat, kiadatlan, átbeszéletlen, sérelmesnek tekinthető otrombaságokat tartalmaz – kisebbségi környezetben. Közrebocsátója a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, mely testület a magyar universitas ügyét veszi szemügyre az európai univerzumban, az impériumváltások során, az egyetemépítési kísérletek és kudarcok historikumát végigkövetve. A szerkesztőbizottság (Balázs Sándor, Bodó Barna, Csetri Elek, Gaál György, Kónya-Hamar Sándor, Somai József) egyfajta mai és történeti értelemben fontossá vált (vagy csak jelen volt) multikulturalitás értékelve alapján ad képet az 1581-ben Báthory István idején alapított első magyar egyetemről, a Mária Terézia által ismét Kolozsvárott telepített karokról, melyek 1872-ben mint újfent megnyitott állami magyar egyetem intézményei karoltak össze, hogy a Ferenc József alatt megizmosodott intézményt azután a román hatóságok 1919-ben ismét bezárhassák.
A háborús idők még olykor kedveztek is, 1946-ban például őrizni is kellett a látszatot, hogy a magyarok egyetemmel bírnak kisebbségi jogaik méltánylása ürügyén, de legott felszámolták a látszatokat 1956-ban, mihelyt az „eseményekkel” szolidáris diákság és tanári kar a „nacionalizmus veszélyét” rejthette magában. A pártállami időkben „népi kezdeményezésre” hallgatva megszüntetett intézmény egy minisztériumi rendelet alapján egyesítésre került, s ha utóbb majd ’89-ben úgy hihette az erdélyi magyarság, hogy a rendszerváltó demokrácia engedi kiteljesedni az önállóságot, tévedett: a kétezres években talpra állott Kezdeményező Bizottság ismét megkapta a vádat, hogy a kétnyelvű feliratokkal többségellenes lázításba és illegális kalandorságba fog.
A kronológia, a dokumentummellékletek, a historikus szigorúsággal követett interpretáció egésze azt sugallja: az egyetem mint intézmény eredendően az ókori szellemi kincsek összegyűjtésének, rendszerezésének, univerzális feltárásának és értelmezésének iskolája volt a 10. században (studium generale néven), s az európai felfogásban az emberi értelembe vetett hit, a megismerő nyitottság és az értelmes gondolkodás rangja eleve hozzátartozott az intézményes tudásátadáshoz. Párizs vagy Bologna, a platóni akadémia vagy épp az erdélyi tudásátadás műhelyei nemcsak universitasok voltak, hanem a tanár és tanítvány protestáns eszmeiségét követő kultuszhelyek, a közös munkára épülő tudás topológiai esélyei. Ehhez már a teológiai és morális fennség többleteként járult a bizánci túltengést ellenpontozó európai szellem követése, az etnikai közösségek harmóniájára törekvés, a nyelvek bűvkörét átölelő tudás és gyakorlat.
A kötet egyes írásainak (összesen tíznek) aprólékos ismertetése egy kisebb tanulmány vagy kiadósabb feljegyzés volna, ezt szívesen hagyom az Olvasóra. Amit a kötet egésze üzen 240 oldalon: a társadalom relatív teljességének viszonylag komplex értelmezésére és megértésére elszánt törekvés kitartó volta. Ezt tanulhatjuk az alapítóktól, a küzdőktől, a vitatkozóktól, kármentőktől, kálváriajáróktól, az erdélyi magyar felsőoktatás egész históriájából, példázatából... Talán nem is először, de (sajnos, vélhetően) nem is utoljára.
Súlyos vétek
Tudás és társadalom elméleti viszonyrendszere, a megfigyelés, megértés, élmény szemantikai probléma-tára ugyanakkor jól láthatóan nemcsak az erdélyi világot vagy a tudástermelő intézmény szekuláris világát jellemzi, de a tudni-nem-érdemes dolgok és a tudottan is kételyekkel körülvehető értelmezések harmóniájának európai vagy még egyetemesebb létfelfogásait szintúgy.
Ugyanez igényt, mintát angolszáz, de elsősorban német és angol típusú kisebbségkorrajzot adja a megannyi össze-nem-hasonlítható módszerrel és szemléletmóddal tárgyalt konferencia-kötet, melyet a kolozsvári Sapientia adott ki 2008. márciusi tudományos találkozójának anyagából. Ez a nemzeteket és kisebbségeket határokon belül, határok alatt és határok fölött is szemügyre vevő szövegválogatás a kisebbségiséget mint uniós kihívásnak és ugyancsak uniós újításnak is szerepet adó tüneményt járja körül.
A Bodó Barna és Tonk Márton szerkesztette kötet (Nations and National Minorities in the European Union. Sapientia – Hungarian University of Transylvania, Cluj-Napoca, 2009, 263 oldal); nyelvek, identitások, kistáji és interetnikus kapcsolatok, kultúraközi játszmák megannyi verzióját vonultatja föl tizenhét szerzői-előadói anyagban, s ha szabad az interkulturális sugallatokra hallgatni, röviden úgy fogalmaznám: uniós félszekkel tálalja azt, amit a kutatók széles köre, diákok és egyetemi oktatók, cigánykutatók és erdélyi politológusok, történészek és nemzetközi jogászok szinte egybehangzóan úgy értelmeznek, mint Európa felkészületlenségét az újonnan csatlakozó országok kisebbségi közösségeinek befogadására.
Csupán néhány névvel jelezve a tematikákat: Bodó Barna nemcsak kutatói és tudományos sorsával, de a Babeş–Bolyai Egyetem historikumával is illusztrálja, milyen befogadáshiány ül még mindig a magyar népességen Kolozsvárott...; Vizi Balázs a regionális és etnikai kisebbségi mozgalmak európai állapotával igazolja a felmerülő kételyeket, Christoph Pan a minoritások uniós játszmáinak esélytelenségeiről értekezik, Vasile Docea egyenesen a történeti értelmezések tüzébe engedi a kisebbségtematikákat, Binder Mátyás hasonló alapon történeti, de a magyarországi cigányságkutatásban már empirikus élmény révén igazolja a képességhiányt, mely a magyar társadalom befogadáshiányos felfogását jellemzi, Nádor Orsolya az egy-, két- és többnyelvűség esélyeit latolgatja az uniós dilemmák közepette, Egyed Péter számára a liberális jogszemlélet és a kisebbségpolitikák sutasága nyújt kritikai felszínt, Szoták Szilvia pedig egy magyar–osztrák kisrégió határdiskurzusaival illusztrálja a közeledés és távolságtartás esélyeit.
A könyv német és angol nyelvű írásai (román összefoglalókkal) éppen a kisebbségi tudásterületek közelségét és egyben távolságtartási stratégiáit jelzik, nemcsak egymástól, hanem az uniós egységesülési játszmák árnyékában is... Olvasata(i) ma már nemcsak a határainkon túli szférákban, hanem a hazai tudományelméleti és interdiszciplináris közegben is kötelező lenne, ha komolyan tudnánk venni a korszakos kihívásait mindezen társadalmi téteknek és játszmáknak. Szinte kézenfekvő, hangsúlyozást sem igénylő, hogy itt a kultúrák közötti kontextus nemcsak határok között, etnikai kontaktuszónák között, korok és körök között, hanem nemzeti, nemzetközi, interkulturális és multinacionális dimenziók között hat, az értelmezés, belátás, elfogadás, kritika és interpretáció annyiféle, ahány európai nézőpontot csak felvesz a gondolkodó egyed.
Súlyos vétek, parttalan kontraszt lenne arra tenni a hangsúlyt, mennyire interdiszciplináris ma már minden belátás, s mennyire nem „valakiknek” van „igaza” vagy tévedése... – hanem éppen ellenkezőleg: minél kevésbé komplex egy etnikumközi vagy kultúrák közötti kölcsönhatás-elemzés, annál kevésbé érvényes bárminő megállapítás róluk mint öntörvényű elemekről. De hisz ezt voltaképpen tudjuk is, csak éppen a megjelenésmódok és mutatkozások sokszínűsége vakít el néha, midőn a komplexitást hangsúlyozva látszólag feledjük az egyedit, vagy fordítva, méltán sokra tartva a másságot, a hasonlóság érdeme halványodik el pillantásunk előtt.
Hasonló kétes komplexitással üzen a Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára szerkesztett kötet is, amely Bodó Barna, Bakk Miklós és Veress Károly szerkesztők jóvoltából Kisebbségben, közösségben címmel (Politeia Egyesület – Bolyai Társaság – Communitas Alapítvány, Kolozsvár, 2008, 400 oldal) jelöli az illúziók, nosztalgikus elvágyódások és misztikus megváltások képzeletvilágán túli cselekvő közösséget, melynek a létige, a hogyanlét módja, a kitartó feladatvállalás tisztessége adja ellenpontját azok számára, akik nem kilépni próbálnak az alkalmazkodás kényszereiből, hanem együtt létezni azokkal.
A tizenhét szerző fölsorolása nem adott lehetőség itt, a tárgyalt tematikák sokszínűsége pedig az ünnepelt iránti elkötelezett kapcsolatot, szellemi örökségvállalást, mintakövetést tükrözi, ezekből néhányat fölidézni viszont mind gyakrabban figyelembe venni volna érdemes: az „identitástudatunk zavarait” már a nyolcvanas években megkomponáló Balázs Sándor filozófiai, történeti, szociológiai, demográfiai, jogi, pszichológiai alapozással él, s az üdvözlő írások is ezekről a tudásterületekről hoznak megvilágosító fényeket.
A romániai tudományosságban kivételes fontosságú iskolát nyitó Dimitrie Gusti szellemét idéző és munkásságát tolmácsoló Balázs Sándor a tisztelgők körétől nem ok nélkül kap filozófiai realitásfogalmakról, angolszász kisebbségfelfogásokról, jogi autonómiákról, iskolai motivációról, multikulturális egyetemépítésről, a román demokrácia rendszerváltás-kori jellemzéséről, nemzetdefiníciókról, politikai aktivizmusról, geopolitikai szinergiáról, nemzeti kisebbségvédelmi gyakorlatról, kétnyelvűségről, uniós jogrendről szóló tanulmányokat... – mindezek éppen a multikulturális kisebbségi létformák, alapjogok és létvalóságok felől nézve taglalják azt az állapotot, amelyben a klasszikus erdélyi kérdés: „lehet, vagy nem lehet” megmaradásra törekedni, nem csupán megerősítő választ nyer, de a nemzetközi (térbeli) és történeti (időbeli) harmóniakeresés példái révén olyan visszaigazolást is, melynek épp az ünnepelt életművében gyökereznek sorskérdései.
S nem azért, mert akár a román tudományosság, akár az interkulturális párhuzamok oly kézenfekvővé teszik (ezért is!), de szinte kézre jön az a kötet, amelyet a 2007-ben rendezett Valorile multiculturalităţii című konferencia anyagából állított össze Brassai László és Victor Sibianu, azonos kötetcímmel, a multikulturalitás értékeit követve és felmutatva (Alteris – Státusz Kiadó, Árkos–Csíkszereda, 2007. 400 oldal).
A konferencia-előadásokat tartalmazó kiadvány az uniós befogadás határpontját tekintve oly kapacitásokkal, készségekkel, nyitottságokkal és zárványokkal foglalkozik, melyek az interetnikus disputákban (Miklósné Zakar Andrea), helyi nyelvjátszmákban (Bodó Barna), szabályozott tudástörténeti terekben (Dorel Marc, Ioan Popa, Rákóczi Zsuzsa, Diana Dumitru), területi identitásokban (Bugovics Zoltán, Minorics Tünde, Ionan Marian Ţiplic, Simon Zoltán, Mazzag Éva, Lavinia Bârlogeanu), és etnikai vagy vallási mezőben (Grosz Irma Emese, Csomortáni Erika, Oláh József, Florentina Harbo, Szász Antónia) keletkeznek.
A szövegválogatás nem óhajt politikai konfrontáció eszközévé válni, de kölcsönös tanulsággá igen, miként is beszélhetők el a politikai, érzelmi, származási és műveltségi közösségek konfliktusai a történő történelem múltjában vagy jelenében. Éppen a multikulturalitás mint érték, a többrétegű identitás mint helyzet, a többnyelvűség mint állapot és esély a meggyőző ezekben a dolgozatokban, melyek egyébiránt egy kivételesen tudományáhítatos kis kollektíva apró szentélyében (Árkoson) zajló nemzetközi konfrerencia előadásai voltak, a hazai (és talán nemzetközi) tudományos közéletben rendkívül ritka gesztussal, mindjárt a regisztrációnál kézbe kapott kötetként, s kiegészítve egy másikkal (ALTERIS – Asociaţia Multiculturală, Anuar, vol. I.), mely hasonlóképp a meghívott előadók írásaiból vett mustrával nyitott azonnal nemzeti és tudásterületi, nyelvi és kultúraközi kölcsönhatások felé.
Az árkosi konferencián lezajló miliő-építés, műhelyszervezés, értelmezési konstrukcióformálás talán rögtön a konferencia közegében még nem annyira, de hosszabb távú hatásában a mélyebb átlátás, az európai párhuzamokra és nemzet- vagy közösség-építési stratégiákra vonzotta a figyelmet, magyar és román cigánykutatás, szubkulturális politikai mozgalmak, kisebbségi kommunikációk, együttélési és határformálási tétek ismertetései révén.
Kisebbség, ha relatív többséggé lesz, vagy ha környezetében a vesztességtudat egyéb külső okok miatt eluralkodik, és helyzetét a mindenkori mennyiségi/demográfiai kontraszt formálja, mindig és mindenhol szükségképpen kell tapasztalnia hajlamok megnyilvánulását a sztereotipizálásban és előítélet-formálásban. A megoldásokról, mintákról és példázatokról számos klasszikus mű forog közkézen, de bizonnyal méltó jelentősége van (vagy lehet) a kortárs felfogásokból, jelenkori interpretációkból származó áttekintéseknek is.
Ezek egyikeként hiánypótló szerepet kap az a kötet, melyet Dranik Réka formált Sztereotípiák és előítéletek címen a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál (BBTE, Kolozsvár, 2008, 177 oldal), hogy tankönyvvé válva a megismerés, a belátás, a reprezentációk, a sztereotípia- és előítéletkutatás története, módszertana, valamint több mint száz évre visszatekintő példatára segítségével a kortárs gondolkodási sémák felé vezesse az érdeklődőt. A cigány, zsidó, magyar, szőke nő és boszorkány-sztereotípiák jókora gyűjteménye a kötet mintegy harmadát adja, megannyi illusztrációval, szövegidézettel, hogy az elméleti eligazító és a kutatásmódszertani zárófejezet közötti összefüggések harmonikussá válhassanak.
A szerző érzékenysége oktatási gyakorlatra vall, vagyis arra a rutinra, amely a környező világban elfoglalt hely, a megszerzett ismeretek és az egyén, illetve csoport viszonyrendszerében kialakult-megerősödött eligazodáskészség alapján határozza meg az előítéletek életvezetési értékké váló funkcióit: ennek alapján megkülönböztet perceptív (megismerési) besorolást, önmeghatározási motiváltságot, a különbözőség előnyéből fakadó és a csoport-hovátartozási gyakorlat szerinti, illetve ideologikus-érdekérvényesítési dominanciát, melyeket ha nem is felment, de árnyaltan helyére tesz és elősegíti a sztereotípiák nem sztereotipikus belátásának megoldásait.
Átmeneti rítusállapot
A tudni érdemes tudások közé tartozik ugyanakkor egy terület, amely éppúgy, mint a „nép művelésének” egyik technológiája, s épp az utóbbi időkben sokkal sikeresebb is, mint a tudományos felöltözködés igénye és értékrendje, vagyis a vásárlás és a korszakunkra jellemző új „aranyláz” legmérvadóbb formája: a fogyasztói magatartás. A versengés, a bőség, a marketing uralma, a társadalmi együttműködési és kizárási formák új hatásmechanizmusai ma már vitathatatlanná teszik, hogy a zsákmányolók egyik, a termelők másik, a kisajátítók harmadik és az újraelosztás új korszakaira jellemző további, jóval „betegesebb” életvilágok ezen felüli sajátos keretéről van szó, mely éppúgy összefügg kultúraközi kapcsolatokkal, hardverrel és szoftverrel, mint életvezetési értékek válságával, kapcsolathiányokkal és kiszolgáltatottságokkal.
Magát a konzumálás jelenséget nemcsak érzékeljük, de a mindennapi lét szinte minden alakzatában és minden jelenségében jelen van maga a fogyasztás, tekintve a sajtót, reklámokat, utcai figyelemfelkeltést, promóciós kínálatot, on-line keresgélést és informális gazdaságot egyaránt sorra vevő rendszerben. A tünemény nemcsak megismerésre, de kulturális értelmezésre szorul (tegyük hozzá, a tudományos elemzést régóta – mondjuk nem tekintve messzebb, mint Simmelig vagy Weberig, Marxig vagy Veblenig – egyformán izgatva), s épp ezért tanításra, megértésre is érdemesíthető.
E célra készült az az egyetemi jegyzet (Gagyi József: Fogyasztói magatartás. Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Scientia kiadó, Kolozsvár, 2009, 192 oldal), melynek a szerző által adott horizontja nem „a szervezetek világának” makrogazdasági, bankpolitikai vagy tőkekonverzációs szintjén definiálható, hanem épp ellenkezőleg, a szerző antropológiai alapállásából fakadó természetes meghatározottsággal: az emberi dimenziók általi behatároltsággal.
A kötet három nagyobb fejezetének (fogyasztás fogalma, elvek és tartalmak; társadalom mint kooperáció és dominancia terepe; mai feltételek, fogyasztási gyakorlatok rendszere) szinte mindegyikét a kulturális antropológia fókuszpontjai között hangsúlyos termelés, felhalmozás, csere, többlet koncepciójára, a Polányi-féle „nagy átalakulás” és archaikus gazdasági-elosztási viszonyok forradalmi átalakulására vezeti át/vissza/tova. Az emberi tevékenységek praktikus és szimbolikus formái, a társadalmi kommunikáció sodrában zajló elosztási és részesedési viszonylatok, valamint a ragadozói létre kárhoztató modern árucikk-birtoklási lázak fajtái és értékelvei olyan jól tagolt rendben mutatkoznak a kötetben, hogy az vaskos nagy műveket pótol – bár ez nem célja, sőt, ezek felé csak terelgetni próbál.
A „nagy értékváltás” időszakának, századunk elejének alapmozgásait rögzítő zárófejezetében ezt a társadalmilag szervezett átmeneti rítusállapotot, a szolgáltatások és fogyasztási felelősségtudatok nagy komplexitás-dilemmáit, valamint a mindennapi életet átszövő kiszolgáltatódás feszültségeit feloldani képes emberi reflexiót akként értékeli, mint (talán egyetlen, csekélyke eséllyel kecsegtető) mérlegelési feltételt, amely az elemzés biztosítékát még nyújtani tudja. E belátások nélkül a tömegtermelésbe sodródó és java produktumát a szolgáltatások végtelen cserehálózatával helyettesítő korszakos kultúra szomorú végóráit lehet csupán nekrológba foglalni. Ha még lesz ki megírja, hiszen az már nem piaci termék, s lesz ki elolvassa vagy átérezze, hisz erre mind kevesebb az esély...
Brassai példája
Hasonlóképp merész, a szerző-gyűjtő-harácsoló-fogyasztó lények természetrajzával kapcsolatos kérdésfelvetéssel él Brassai László is, aki Válasz a kockázati társadalomra: az élet értelmességébe vetett hit című kötetében (T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010, 176 oldal) az önazonosság-építés és értelemkeresés alternatíváit veszi sorra rövid eligazító elemzésében.
Az „élhető élet” perspektíváját a rizikó-központú gondolkodás helyett az erőforrás-alapú válaszokban és reflexekben nevezi meg, a védőhatások társadalmi tereit és az élményhatásokra pozitív válaszokat adni képes „elköteleződő személyek” biztató életmintáit véve alapul. A relatíve vékonyka kötet (170 oldal) utolsó harminc oldala a felhasznált szakirodalom jegyzéke, ami nem a tájékozatlanság sepsiszentgyörgyi bizonytalankodását mutatja, hanem épp a magatartástudományok roppant széles viselkedési és értelmezési horizontjának átfogási kísérletét, a lehetséges válaszok keresésének végtelen tartományából kimetszett kört, amely attrakcióra sokszor éppen az erdélyi tudományosság volt képes impozáns példáival az elmúlt néhány évszázadban is.
Brassai a perszonális és közösségi fejlődésfogalmak áramából indul ki, s a huszadik századi pszichológiai paradigmaváltás kérdésén átvezetve az életvezetési kérdések korszakos gondjaiig, vagy a lehetségesen időszerűnek tekinthető válaszokig ívelő problematikát abba a bizalmat sugárzó tartományba kalauzol, amelyben a bontakozó lélek és a társas terében eligazodára képtelenné vált ember talán még meglelheti minimális kapaszkodóit. Persze – s ez a kötet fő vállalása – ehhez éppen azoknak kéne az élet értelmességébe vetett hitet úgymond „kézbe adnia”, akik sokszor maguk sem birtokolják, nem látják át vagy nem kezelik reflexíven a kor kulturális és pszichés sodrásainak gondjait.
Kisebbségek-e a fogyasztók, sztereotípiagyártók, kultúraközi határokon mozgók, európai sodrásokba kerültek, egyetemfenntartó vehemenciák, avagy a mindenkori többséggel interakcióban álló, létfeltételeiket etnicitásuk vagy hozott és gyarapított kultúrájukban védeni próbálók? Nem többségiek-e épp ebben a kulturális interferenciavilágban? Nem a többségben lévőkhöz hasonlóan óvják, tartósítják-e a maguk túlélési esélyeit, s viszik tovább örökségeiket...? A válasz sosem egyértelmű – közelítésmódoktól, belátásoktól függ. Mert valahol, valamiben, valakikkel szemben, valamikor mindenki kisebbségi. Minden többség is kisebbségekből áll. Amíg áll...
A. Gergely András
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bodó Barna: Az a nemzet, mely lemond a szórványról, magáról mond le
Az a nemzet, mely lemond a szórványról, magáról mond le, mondta október 21-én a belényesi szórványkonferencián Bodó Barna egyetemi tanár.
A belényesi Megmaradás Házának gyűléstermébe szép számban jelentek meg az érdeklődők az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett szórványkonferencián, ahol elsőként Kántor Zoltán a magyar igazságügyminisztérium nemzetpolitikai államtitkárságának főtanácsadója tartott előadást. Kántor elmondta: 1989 után a volt kommunista államok barátságtalanul viseltettek a kisebbségekkel szemben, és a kollektív jogokat kevés állam fogadja fel, főleg azok nem, amelyekben a kisebbség létét veszélyként fogják fel. Hangsúlyozta, hogy az Európai Unió országai nem értik a kisebbségi problémát, mert az EU nem kisebbségvédelemben, hanem biztonságpolitikában gondolkozik. Előrelépésként könyvelhető el viszont az, hogy ma már az Európai Unió is elfogadja azt, hogy az anyaország támogathatja kisebbségben élő nemzettársait. A magyar nemzetpolitikáról szólva hangsúlyozta, hogy annak koherensnek kell lenni, illetve az intézményesülésre és a reprodukcióra kell fektetni a hangsúlyt, és meg kell találni azokat a területeket, ahol a legnagyobb szükség van segítségre. Mint mondta, az előrejelzések szerint Romániában mintegy százezerrel csökkent az elmúlt tíz évben a magyarság száma.
Mikó Imre terv
Mátis Jenő az EMNT gazdasági szakbizottságának alelnöke a Mikó Imre tervről számolt be, kiemelve, hogy a tervet három fő anyagi forrásból lehet finanszírozni: a román, illetve magyar állami pénzből, valamint EU-s forrásokból. A Mikó Imre terv az erdélyi magyarság fő jövőképeit jelöli ki 2020-ig, ezek pedig az önszervező képesség, az autonóm gazdaság, valamint az információáramlást és a bizalmat elősegítő intézményhálózat megléte. Végezetül a tervben megfogalmazott tizenegy kitörési pontot sorolta fel, ezek között említve a turizmust, a befektetésösztönzést, az erdő- és vadgazdálkodást, az agráriumot és megújuló energiaforrások felhasználását. Ezt követően a hozzászólások következtek. Szabó Ödön a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke elmondta, hogy a Mikó Imre tervnek, mint minden központilag készített stratégia gyengéje az, hogy nem alulról építkező törekvéseket fog egybe, hanem fentről, egy központban kidolgozott elképzelést kíván alkalmazni regionális, helyi körülményekre. Ezt követően hangsúlyozta, hogy a szórványban kiemelkedő fontosságúak a vállalkozások, melyek össze kell fogjanak annak érdekében, hogy egy olyan réteg jöjjön létre, mely elősegíti a helyi kisebbségi közösség megmaradását.
Sajtó és autonómia
Szünet után Bodó Barna a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem tanára, a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) Kárpát-medencei szórványbizottságának elnöke tartott előadást, abból a meghatározásból indulva ki, hogy szórványközösség az, amelyik önerőből nem tudja fenntartani anyanyelvi kultúráját. Felhívta a figyelmet arra, hogy ha valaki román sajtót olvas, az észrevétlenül átveszi azt a szemléletet, amelyet a többség alakított ki a kisebbségről, és egy évtized elteltével a kisebbség elkezd magára úgy tekinteni, mint a többségiek. „Mi, romániai magyarok nem pozitív diszkriminációt, hanem a negatív diszkrimináció kiegyenlítését kérjük” – mondta, példaként említve azt, hogy ha egy román gyerek öt perc alatt eljuthat a román iskolába, akkor a magyar gyereknek se kelljen órákat utaznia a magyar iskoláig.
A szórvány kihívás
„A szórvány a nemzet határa, és ha a szórvány nem tudja nyelvét megőrizni, akkor odavesz a nemzet. Az a nemzet, amely lemond a szórványáról, az saját magáról mond le” – hangsúlyozta előadásában Bodó Barna. A professzor kiemelte, hogy a szórvány nem tudja kitermelni saját elitjét, ezért iskolára, templomokra, és civil szervezetekre van ott szükség. Előadása végén Bodó Barna megfogalmazta javaslatait, melyek között szerepelt az, hogy meg kell teremteni a megmaradáshoz szükséges intézményi hátteret, civil tréningre van szükség, és át kell alakítani a támogatáspolitikát. Ez utóbbi tekintetében Bodó Barna felvetette: nem biztos az, hogy szükség van az iskolatámogatásra a Székelyföldön is, vagyis ott, „ahol a szél is magyarul fúj.”
Javaslatok
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke beszédében elmondta: a szórványban fenntartható intézményekben kell gondolkozni, mert szórványnak az a közösség számít, amelyik saját identitását önmaga nem tudja biztosítani és nincs önigazgatási potenciálja. Toró T. Tibor kijelentette, hogy az újonnan alakult Erdélyi Magyar Néppárt maximálisan egyetért abban, hogy a szórványkérdést depolitizálja. Javasolta azt, hogy az egyházak vegyék át az államtól az elemi oktatást, szórványközpontok létrehozására tett javaslatot, melyek egyik feladata lenne az anyanyelvi oktatás biztosítása is, továbbá át kellene gondolni a státusztörvény nyújtotta kedvezményeket is, vélte a politikus
Minőséget! Összefogást!
Ezt követően ismét a hozzászólások következtek. Szinte minden felszólaló hangoztatta egy magyar iskola létrehozásának fontosságát a Belényesi medencében, míg az egyik felszólaló felhívta a figyelmet arra, hogy az oktatás minőségére is hangsúlyt kell fektetni. Egy másik felszólaló kiemelte azt, hogy a politikum ne szóljon bele az iskolák működésébe, mert a politikum önmagát szervezi, nem a közösségeket. Majd az RMDSZ-ről szólva elmondta, hogy az a román állam érdekeit képviseli a szórványban, és nem a szórvány érdekeit viszi el a kormányhoz. Szabó Ödön ebben a panelben is felszólalt, kiemelve azt, hogy az oktatás minősége rendkívül fontos kérdés, mert ha sikerül egy nagyon magas színvonalú magyar iskolát létrehozni, akkor a vegyesházasságokból származó gyerekeket is abba az iskolába íratják majd. Toró T. Tibor végezetül hangsúlyozta azt, hogy az erdélyi magyar politikai egységet el kell felejteni, de vannak olyan fontos ügyek, mint amilyen a szórvány kérdése is, amelyekben össze kell fogjanak a magyar politikai erők.
erdon.ro/Erdély.ma

Depolitizálni kell a szórványkérdést
A Belényesi-medence szórványmagyarságának mindennapi nehézségeiről és a megmaradás feltételeiről volt szó azon a konferencián, amelyet a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezete rendeztek meg október 22-én a belényesi református egyházközség gyülekezeti termében. Az eseményen a téma szakértői tartottak előadást, majd a régió településeiről érkezettek is – többségében lelkészek –kifejtették véleményüket.
A tanácskozás moderátora Nagy József Barna főszervező, az EMNT Bihar megyei ügyvezető elnöke, az MPE elnöke volt. Elsőként Kántor Zoltán, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának főtanácsadója, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója tartott előadást, melyben röviden ismertette az elmúlt húsz év magyar nemzetpolitikájának logikáját valamint a 2010-es kormányváltás után alkalmazott gyökeres változásokat, továbbá kitért a szórványtelepülések specifikus társadalompolitikai vonatkozásainak bemutatására is. Az előadó azt hangsúlyozta, hogy a kisebbségi sorsban élő külhoni magyarság számára egyedül az autonómia hozná el a boldogulást, mely nemcsak cél, hanem egyben a megmaradás eszköze is. Ugyanakkor véleménye szerint nagy hangsúlyt kell fektetni az intézményesülésre, elsősorban az oktatási intézmények megerősítésére is. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy tíz év alatt 100 ezerrel csökken a romániai magyarság száma és ez a folyamat elsősorban a diaszpórában állítandó meg, ahol kiemelt figyelmet kell fordítani az anyanyelven történő oktatásra, magyarázta az előadó.
Mátis Jenő, az EMNT gazdasági szakbizottságának alelnöke az Új Széchenyi Terv mintájára összeállított Mikó Imre Terv vitairatát mutatta be a jelenlévőknek. Elmondta: ahhoz, hogy a vitairat konkrét stratégiává váljon, széleskörű gazdasági és politikai összefogásra van szükség. Az EMNT számít a többségi nemzet, valamint más romániai magyar érdekképviseleti szervezetek támogatására is. A gazdasági szakember arra is felhívta a figyelmet, hogy mindeddig az erdélyi magyarság számára nem készült olyan átfogó, előremutató stratégia, amely figyelembe veszi Partium, Székelyföld és Közép-Erdély eltérő sajátosságait. A terv időhorizontja 2020, addigra – amennyiben tartani lehet a meghatározott célkitűzéseket – Erdély gazdasági és kulturális értelemben egyaránt „Kelet Svájcává”, és egyben Magyarország egyik legfontosabb kereskedelmi partnerévé válhat. Az előadó röviden bemutatta a vitairatban szereplő kitörési pontokat is. A hallgatóság nagy érdeklődéssel hallgatta meg ezeket, többen is hozzászóltak az elhangzottakhoz.
Bodó Barna politológus, a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) Kárpát-medencei szórványalbizottságának elnöke szintén az autonómiában látja az erdélyi magyarság megmaradását. Fontos, hogy ne román szemüvegen át lássuk önmagunkat, hanem higgyünk abban, hogy mindaz amit elképzelünk megvalósítható. „A szórvány a nemzet határa, éppen ezért kiemelt figyelmet érdemel. Az a nemzet, mely lemond szórványáról, saját magáról mond le” – fogalmazott a Sapientia EMTE előadótanára. A megoldandó problémák sorában megemlítette, hogy a szórvány nem tudja kitermelni a véleményvezéreket, márpedig szükség van a magyarság megmaradásának ügyét felvállaló vezetőkre. A templom és az iskola után a civil szervezeteknek kell felvállalniuk a magyar közösségek összetartását. A közösségeknek fel kell ismerniük, hogy egymásra vannak utalva: a szomszédos települések lakóinak rá kell döbbenjenek, hogy nem egymás riválisai, hanem éppen ellenkezőleg, egymás megerősítői. A további feladatok között a szakember megemlítette az oktatási rendszer átszervezését, a civil társadalom képzését valamint a magyar kormány támogatáspolitikájának átgondolását is.
A szórványkonferencián jelen volt Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke, aki felszólalásában először is tolmácsolta Tőkés László EMNT-elnök, az Európai Parlament alelnöke, a konferencia fővédnöke üdvözletét, aki nem tudott eleget tenni a szervezők meghívásának. Előadásában Toró T. Tibor elmondta, hogy dinamikájában kell tekinteni a szórványosodási folyamatot. Akárcsak a hadszíntereken, a kisebbségi politikában is nem elég védeni a pozícióinkat, hanem törekedni kell arra, hogy a haladás érdekében időnként kitörjünk a korlátok közül és előre szaladjunk. A magyarországi kormányváltást követő expanzív nemzetpolitika változást hozott a romániai magyarság számára is, ennek köszönhetően szerencsésebb a csillagok állása Erdély felett, jelentette ki az EMNT vezetője. Sok még a tennivaló, a hit nem elég ahhoz, hogy társadalmi perspektívát nyújtsunk a szórványban élőknek. A kulcs a megmaradáshoz az autonómia, vélte a többi előadóval egyetértésben Toró T. Tibor. Egyik prioritásunk kell legyen az intézmények létrehozása, azonban arra oda kell figyelni, hogy ezek fenntarthatók legyenek és világos finanszírozással rendelkezzenek. Hiába kérkedik azzal az RMDSZ, hogy iskolákat újít fel, ha azokat pár hónapra rá gyermekhiány miatt kénytelenek bezárni, hangzott el. A pártigazgató elmondta, érdemes lenne azon is elgondolkodni, hogy milyen lehetőségek adottak arra, hogy az egyházak átvegyék a szórványtelepüléseken a magyar elemi oktatást. A szórvány ügyét sürgősen depolitizálni kell, a pártoknak önmérsékletet kell gyakorolniuk, és össze kell fogniuk a szórványtelepülések magyar gyermekeinek anyanyelvi oktatása érdekében, javasolta a temesvári politikus a teremben szintén jelen lévő Szabó Ödönnek, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnökének. Felszólalásának végén Toró T. Tibor a támogatáspolitika, azon belül pedig az oktatási-nevelési támogatás átgondolásának szükségszerűségét említette meg. Kifejtette: a magyar kormány 5-6 milliárd forintot költ erre a célra, ami hatalmas összeg ahhoz képest, hogy nem vezet célra. „Az egy gyerek után járó 20 ezer forint nem oldja meg a problémákat az erdélyi magyar családokban, ezért át kell gondolni, hogyan lehet ezt a pénzt célszerűbben felhasználni” – jegyezte meg a politikus.
A szórványkonferencia utolsó részében a jelen lévők hozzászóltak az elhangzottakhoz. Számos olyan kérdés merült fel, mely a Fekete-Körös völgyi szórványtelepülések mindennapi problémáit firtatta. A jelenlévők politikai nézettől függetlenül egyetértettek abban, hogy a térségnek szüksége van egy kollégiumra akár köröstárkányi, akár belényesi központtal, ahol a környék magyar diákjai színvonalas körülmények között, képzett pedagógusoktól tanulhatnak. Ez az egyetlen esélye a megmaradásnak, hangzott el a konklúzió az EMNT Bihar megyei szervezetének sajtószolgálata szerint.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Elkezdte működését az EMNT Szórványtanácsa
A Szórványtanács megalakulásával, annak konkrét struktúrájának, céljainak meghatározásával zárult a Konferencia az Erdélyi Szórványért második, brassói tanácskozása. A november 12-i eseményt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Brassó megyei szervezete a Brassói Magyar Napok keretén belül szervezte a Reménység Házában, olyan neves előadók részvételével, mint dr. Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alapkezelő (BGA) Zrt. vezérigazgatója és Csete Örs, az Apáczai Közalapítvány igazgatója. A Szórványtanács alakuló ülését Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke vezette, a jelenlévők között szerepelt Bajtai Erzsébet nagykövetné asszony, Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, Máté Sándor, unitárius lelkész, ifj. Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület elnöke, Boros Rezső, az Erdélyi Magyar Ifjak Szórványért szakcsoport tagja, Szász Ágnes, az Erdélyi Kárpát Egyesület brassói osztályának elnöke, valamint helyi vállalkozók és az EMNT területi szervezeteinek képviselői.
A Szórványtanács megalapítását hosszabb előkészítő munka előzte meg, melynek alapjait a május 13-14. között Temesváron lezajlott Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le (itt született meg annak a szórványstratégiának a vitairata is, melyet Bodó Barna, a Magyar Állandó Értekezlet Szórvány Szakbizottságának elnökeként tett le a MÁÉRT asztalára).
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke az alakuló ülésen elmondta: „Az EMNT harminc Demokrácia-központtal, körülbelül száztíz munkatárssal rendelkezik, erre építhet az újonnan megalakult Szórványtanács.” A konkrét munkacsoportot viszont egy ennél szűkebb csapat képezi, melyet az EMNT szórvány-megyei szervezeteinek vezetői, illetve elismert szórványügyi szakemberek, köztük dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, dr. Erdei Ildikó, a Temes Megyei Civil Tanács elnöke, Gergely István „Tiszti”, a Lasarus Alapítvány elnöke, és nem utolsó sorban Szegedi László református esperes, a kőhalmi szórványközpont vezetője, akit a jelenlevők felkértek a Szórványtanács irányítására, dr. Kovács Lehel István, az EMNT brassói alelnöke titkári segítségével. „A diagnózis felállítása érdekében a közös problémák feltárása az elsődleges cél.” – jegyezte meg Szegedi László, miután megköszönte a bizalmat, kihangsúlyozva, hogy a szórványkérdést depolitizálni kell. Szegedi László aláhúzta, hogy az új munkacsoportból kihagyhatatlan az egyház, az iskola és a civilek, valamint újra be kell vonni a vállalkozói réteget, akik saját forrást is biztosítanak majd a munkacsoport programjaihoz.
A Szórványtanács munkáját máris elkezdte, – körülbelül egy év alatt kívánja feltérképezni a szórványmegyék településeinek jelenlegi helyzetét, valamint az ott élő magyarok problémáit –, személyes felkeresések, kérdőívezés, statisztikai felmérések előzik majd meg a konkrét megoldás-csomagot. 
Erdély.ma

Külön-külön szervezett szórványkonferenciát a hétvégén az RMDSZ és az EMNT
Fel kell mérni a szórványban élő romániai magyarság valós helyzetét, hogy megőrizhesse identitását, s hogy fékezni lehessen az asszimilációs folyamatot – e gondolatok jegyében foglalkozott külön-külön a témával a hétvégén az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
Kész a tervlajstrom. Déván elhangzott, az RMDSZ kiemelt célja az integrációs asszimiláció fékezése
Az RMDSZ a magyar szórvány napja alkalmából szervezett szórványkonferenciát Déván. Az erről kiadott zárónyilatkozatban a résztvevők emlékeztetnek: az RMDSZ 10. kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésének napját a magyar szórvány napjának nyilvánította, ennek alkalmából tanácskoztak Déván a szórványmagyarság helyzetéről. „Kiemelt célunk az intergenerációs asszimiláció fékezése, negatív hatásának csökkentése, valamint az átfogó nyelvi tervezés, az anyanyelv használati körének kiszélesítése” – olvasható a dokumentumban.
A konferencián utaltak azokra a programokra, amelyeket az RMDSZ indított útnak e célok érdekében. Megállapították: a szórványkollégiumok létrehozása, működtetésük és fejlesztésük segítése, a magyar diákok ingázását vagy bentlakását lehetővé tevő programok, valamint az ezekhez kapcsolódó, a tanárok ingázását segítő támogatások jelentős mértékben hozzájárulnak az anyanyelvű oktatás beindításához és megerősítéséhez olyan térségekben, ahol a magyar nyelvű oktatás feltételei nem biztosítottak. Az új oktatási törvény rendelkezései új megoldási lehetőségeket kínálnak a szórványban élő fiatalok anyanyelvű oktatására. A magyar házak rendszerének kiépítése megerősítette a szórványközösségek kulturális infrastruktúráját – olvasható a zárónyilatkozatban.
A konferencia résztvevői hasznosnak és fejleszthetőnek tartják a székelyföldi és más, többségében magyarok által lakott régiók, valamint a szórványban élő közösségek között kialakuló testvérkapcsolatokat, kulturális programokat.
Ugyancsak a hétvégén alakult meg az EMNT Szórványtanácsa, annak konkrét struktúráját, céljait a Konferencia az erdélyi szórványért második, brassói tanácskozása határozta meg. Az erről szóló közlemény szerint az új testület megalapítását hosszabb előkészítő munka előzte meg, amelynek alapjait a május 13. és 14. között Temesváron lezajlott Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le. Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke az alakuló ülésen elmondta: az EMNT harminc demokrácia-központtal, körülbelül száztíz munkatárssal rendelkezik, erre építhet az újonnan megalakult Szórványtanács.
A konkrét munkacsoportot viszont egy ennél szűkebb csapat képezi, melyet az EMNT szórványmegyei szervezeteinek vezetői, illetve elismert szórványügyi szakemberek alkotnak, köztük Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, Erdei Ildikó, a Temes Megyei Civil Tanács elnöke, Gergely István, a Lasarus Alapítvány elnöke és Szegedi László református esperes, a kőhalmi szórványközpont vezetője, Kovács Lehel István, az EMNT brassói alelnöke.
„A diagnózis felállítása érdekében a közös problémák feltárása az elsődleges cél” – jegyezte meg Szegedi László, hangsúlyozva, hogy a szórványkérdést depolitizálni kell. Szegedi László aláhúzta, hogy az új munkacsoportból kihagyhatatlan az egyház, az iskola és a civilek, valamint újra be kell vonni a vállalkozói réteget, amely saját forrást is biztosít majd a munkacsoport programjaihoz. A Szórványtanács körülbelül egy év alatt kívánja feltérképezni a szórványmegyék településeinek jelenlegi helyzetét, valamint az ott élő magyarok problémáit.
Krónika (Kolozsvár)

Küzdelem a nemzet testéről való tragikus leszakadás ellen
A hétvégén Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Szórványtanácsa.
Az új szervezetről Lehőcz Lászlónak az EMNT ügyvezető elnöke, Toró T. Tibor beszélt, aki elmondta, hogy céljuk formális keretet adni mindazoknak az elképzeléseknek, és programoknak, amelyek a szórványközösségekkel foglalkoznak.
Az elnök arról is beszélt, hogy az első számú prioritásuk véleményezni azt a szórványstratégiát, amelyet Bodó Barna terjesztett a Magyar Állandó Értekezlet Szórványalbizottsága elé, kiemelten fontos még egy szórványregiszter előkészítése, egy szórvány szervezeti hálónak a kiépítése, valamint a tehetséggondozás a szórványban.
Toró T. Tibor arról is beszélt, hogy a Szórványtanács tagjai az EMNT szórványmegyei területi szervezeteinek képviselői és olyan személyiségek, szervezetek képviselői, akik a szórványkérdésben otthonosan mozognak, céljuk, hogy ne engedjék leszakadni a szórványközösségeket a nemzet testéről.
Kossuth Rádió, Határok nélkül
Erdély.ma

Bodó Barna: A szórvány kihívás
A 2011-es esztendőben a korábbinál nagyobb hangsúlyt és ezzel nagyobb nyilvánosságot is kaptak a szórványközösségek. Az év elején a MÁÉRT keretében szórványbizottság alakult. A kárpát-medencei szórvány-albizottság elnökeként, a temesvári Bodó Barna szórványstratégiát dolgozott ki, amelyet a MÁÉRT tavalyi utolsó ülésén mutatott be.
„A szórvány a nemzet határa, és ha a szórvány nem tudja nyelvét megőrizni, akkor odavesz a nemzet. Az a nemzet, amely lemond a szórványáról, az saját magáról mond le” – hangsúlyozta egyik előadásában Bodó Barna.
A professzor szerint a szórvány nem tudja kitermelni saját elitjét, ezért iskolára, templomokra, és civil szervezetekre van ott szükség. Javaslatait között szerepelt az, hogy meg kell teremteni a megmaradáshoz szükséges intézményi hátteret, civil tréningre van szükség, és át kell alakítani a támogatáspolitikát.
Erdély.ma

Kisebbségügyi konferencia – Jakab István: a megalapozott gazdasági hátterű kisebbség jobban tud élni a jogaival
A rendezett viszonyok között élő, megalapozott gazdasági hátterű közösség jobban tudja gyakorolni, nap mint nap megélni saját jogait – mondta újságíróknak Jakab István, az Országgyűlés fideszes alelnöke pénteken Düsseldorfban, a nemzetközi kisebbségügyi konferencián elhangzottak tanulságait összegezve.
Az észak-rajna-vesztfáliai tartományi parlament épületében a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ) és a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége (BOUD) szervezte a csütörtökön kezdődött kétnapos rendezvényt, együttműködve a Dél-tiroli Népcsoportok Intézetével. A konferencián szerte Európából húsz rangos előadó mutatta be a kisebbségvédelemmel kapcsolatos eddigi tapasztalatokat, a jelenlegi lehetőségeket és a további kihívásokat. Kiemelten foglalkoztak a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek kérdésével.
Jakab István felhívta a figyelmet arra, hogy az eszmecserén nagy teret kapott a dél-tiroli példa, az észak-olaszországi németajkúak által megvalósított autonómiamodell. Az országgyűlési alelnök szerint Dél-Tirol sikeréhez nagy mértékben hozzájárult a gazdaság is.
”A jogokat csak akkor lehet igazán tartósan megőrizni, ha valamennyien mögé tesszük a gazdasági részt is” – fogalmazott.
Jakab számára a düsseldorfi tanácskozás másik fontos üzenete az volt, hogy a kisebbségek történelmi fájdalmait, “a sebeket csak oly mértékig szabad feltépni, ameddig egyértelmű választ, gyógyírt is tudunk adni”. Ellenkező esetben, ha nincs megfelelő válasz, akkor az csak tovább rontja a kisebbség helyzetét – állapította meg.
A tanácskozás pénteki ülésnapján nagy elismerést váltott ki Beate-Sibylle Pfeilnek, a Dél-tiroli Népcsoportok Intézete képviselőjének az előadása. Ő egyfelől a kisebbségi nyelvhasználatot elősegítő Európa tanácsi dokumentumokat elemezte, másfelől pedig viszonylag részletesen taglalta a Jakab István által kiemelt témát is, nevezetesen az önigazgatás gazdasági vonatkozásait. Úgy vélekedett, hogy Dél-Tirol példája azt mutatja: a többnyelvű régiók gazdasági versenyelőnyt élvezhetnek, hiszen a többféle kultúrában is otthonosan mozgó munkaerő nagyobb értéket képvisel a munkaerőpiacon. Az előny a másik irányból is kimutatható: a kisebbségi nyelv- és kultúraápolás pótlólagos munkalehetőségeket biztosít.
Beate-Sibylle Pfeil az Európa Tanács által játszott pozitív szerepről szólva kiemelte a “kisebbségek pozitív diszkriminációja” fogalmának a bevezetését és érvényesítését, vagyis annak a felismertetését, hogy a kisebbségek eleve adott versenyhátrányát kedvezményekkel járó megkülönböztetéssel kell kiegyensúlyozni.
Dél-Tirol németajkú lakossága – emelte ki továbbá az előadónő – a közös, nemzetiségi törekvések érvényesítése során képes volt felülemelkedni a belső pártpolitikai megosztottságokon.
Christoph Pan, aki szintén a Dél-tiroli Népcsoportok Intézetét képviselte az eszmecserén, ezt kiegészítette azzal a megállapítással, hogy hatékony autonómia csak akkor valósítható meg, ha ahhoz sikerül megnyerni a többségi nemzethez tartozó lakosok támogatását.
”Meg kell tudni győzni őket arról, hogy tapasztalati tények mutatják: a többségi nemzet számára is haszonnal jár a virágzó kisebbségi autonómia” – mondta.
Ezzel kapcsolatban Bodó Barna, a kolozsvári Sapientia Egyetem tanára is úgy fogalmazott, hogy “az autonómiafolyamat sokszereplős játék”. Megjegyezte azonban, hogy egyelőre korántsem sikerült abba minden szereplőt bevonni, és Romániában az elmúlt években gyakorlatilag semmilyen előrelépés nincs a kisebbségek ügyében. Példaként a 2005-ben benyújtott kisebbségi törvénytervezetet hozta fel, amelynek eddig csak egy kisebb részét tárgyalták meg parlamenti bizottsági szinten, de annyi módosító javaslatot nyújtottak be az eredeti szövegtervezethez, hogy Bodó szerint “most már talán jobb lenne visszavonni az egészet”.
Kárpáti János
MTI

Szabad döntés eredménye az asszimiláció?
Az ember szabadon dönthet arról, hogy asszimilálódik-e, nem éri politikai kényszer, amikor identitásváltásról dönt, a társadalmi környezet, a meglévő intézményi háttér azonban jelentősen befolyásolja a döntést – hangzott el szerdán este a kolozsvári magyar főkonzulátuson szervezett Szórvány és asszimiláció. Egy modell vitája című fórumon.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a főkonzulátus közös rendezvényén dr. Bodó Barna, az egyetem docense A strukturális asszimiláció elmélete címmel tartott előadást, amelyben Milton Gordon 1964-es asszimilációs elméletének hiányosságaira mutatott rá. Az egyesült államokbeli olvasztótégely asszimilációs elmélet nem érvényesül a közép-kelet-európai kisebbségek esetében. Kifejtette: a szórvány fogalma csak nálunk, magyaroknál létezik, és gyökeresen eltér a nyugati diaszpóra fogalmától, amely önmagában feltételezi, hogy egy adott kisebbség bevándorló, és nem őshonos.
Bodó az előadást követő fórumon elmondta: létezik olyan asszimilációs helyzet, amikor az egyén szabad döntése, hogy ő hová sorolja magát, de ennek a döntésnek mindig megvannak az intézményi, környezeti, társadalompolitikai elemei, amelyek befolyásolják a döntést. Hozzáfűzte, ha egy család egyedül marad egy közösségben más nyelvűként, számára nem biztosított a hozzáférés az intézményekhez.
Ebben az esetben vagy otthagyja valamikori települését, ahol született, és elköltözik oda, ahol a magyar kultúrát biztosítani tudja a gyermekeinek, vagy pedig azt választja, hogy a másik kultúra közvetítésével készíti fel a gyerekét az életre. A személyes döntés nem közvetlenül politikai nyomásra történik, hanem az intézményi struktúráktól függ, azaz, hogy van-e lehetőség helyben megszerezni azokat a kulturális tartalmakat, amely okán magyar maradhat.
Ez a környezettől függ, azaz attól, hogy a társadalom milyen intézményeket biztosít számomra: van-e iskola, van-e pap, van-e helyi közösség, van-e helyi kultúra, és választhatok-e olyan párt magamnak, aki az én nyelvemet beszéli – részletezte Bodó Barna. Szilágyi Mátyás főkonzul, az est házigazdája arra hívta fel a figyelmet, hogy az asszimilációban a politikának, az állami ideológiának is jelentős szerepe van. Mint részletezte, amikor a magyar–román alapszerződésbe minél több asszimilációellenes pontot akartak beépíteni, „a természetes asszimilációt nem volt szabad boncolgatni”.
Bakk Miklós politológus, a BBTE docense is azt hangsúlyozta, hogy a nemzetállami nyomásnak komoly szerepe van az asszimiláció terén. Ez elsősorban szimbolikus agressziót jelent, amely, illetve az arra vonatkozó tudás is beépíthető az asszimiláció fogalmába.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Egy modell vitája: beolvadásról, beolvasztásról, fennmaradásról
Szórvány és asszimiláció. Egy modell vitája címmel szervezett nagy érdeklődést kiváltó előadást kedd este Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. A főkonzulátus udvari előadótermében Bodó Barna politológus (docens, Sapientia EMTE) a strukturális asszimiláció elméletét ismertette, kerülve a politikai ráhatásokat. Részletesen beszélt az amerikai kutatási eredményekről, hangsúlyozva, hogy a beolvadás nem azonos az integrációval (utóbbi esetében a régi énemet magammal viszem az új közegbe). A lényeg, hogy milyen mértékben hagyjuk magunkat befolyásolni. Az egyén válaszút elé kerül: „mi vagyok, és mi nem vagyok” – erről kell döntenie. Strukturális asszimilációkor a személy tudatosan választja magának a többségi intézmények követésének útját. De egy elmélet szerint ez az út nem végleges, mert visszafordítható. Jellemző, hogy maga a szórvány fogalma egyfajta hungarikum (a más nyelvekben használatos diaszpóra az elvándorolt és a helyi kultúrákat nem ismerő, a maradás vagy továbbállás dilemmájával küszködő bizonytalan jövőjű egyedekre vonatkozik). Erdélyben az etnikumközi viszonyok különböznek: beszélhetünk magyarörményekről, magyarcigányokról, de nem beszélhetünk románmagyarokról, utóbbi nálunk elutasító kapcsolatot feltételez, ugyanakkor a Bánságban ez kevésbé tapasztalható. Az asszimilációs modell különböző lépéseket követel meg: az egyénnek választania kell saját eredete és a többség között, beindul a kulturális szétfejlődés (pl. a többségi médiát használja), miközben megmarad származástudata (pl. választáskor magyarokra voksol), és emiatt bizonyos feltételek között előjön a benne lappangó konfliktus. Mindezen lépések sorozata nem politikai hatás, hanem a többséggel szembeni reakció eredménye – állítja Bodó Barna. Személyes negatív élményeit is megosztotta hallgatóságával: pl. jelenleg Temesváron a magyar gyermekek 22 százaléka jár anyanyelvű iskolába.
Bakk Miklós politológus (docens, BBTE) a bemutatott anyagot kommentálva, kifejtette: az asszimilációnak van statisztikai értelemben vett dimenziója, és egyéni nézőpontja. Bizonyos „kapuk” tudatos és nem tudatos átlépésével tükröződik az egyén életében az uralkodó élettér. Például, hazai magyar politikai szereplők soraiban figyelhető meg, hogy a vicceket is inkább román nyelven tudják élvezni, átélni, anyanyelven „csak értik”.
Az est egyik házigazdája, Szilágyi Mátyás főkonzul azt emelte ki, hogy a huszadik századi új politikai világrend mérsékelte a nemzeti közösségek jogait, de a magyarság ez alól kivételt képez, mert közel százévnyi szétdaraboltsága ellenére fennmaradt, miközben mások beolvadtak a többségi nemzetekbe. Az amerikai olvasztótégely nem hasonlítható az európaihoz, itt a beolvadás stagnál, ebben a folyamatban a békés társadalmi kihívások játsszák a főszerepet, de a politikai háttér is jelen van. A magyar–román alapszerződésbe az asszimiláció kérdése nincs kellő mértékben belefoglalva, a folyamat ellenszerei: megfelelő kormánypolitika, a civil társadalom és az egyházak aktivitása. Célunk a fennmaradás és a gyarapodás – jelentette ki Szilágyi Mátyás. A Sapientia EMTE dékánja, Tonk Márton intézményének a főkonzulátussal közösen elkezdett előadássorozat sikerét, és az egyetem tizenegy év utáni működésének hivatalos akkreditálását hangsúlyozta.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Származástudat és beolvadás
Szórvány és asszimiláció – egy modell vitája címmel tartott előadást Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán két politológus: Bodó Barna és Bakk Miklós. A rendezvényen elhangzott: noha az asszimiláció problémája jellegzetesen kelet-európai probléma, eddig nagyrészt csak amerikai szociológusok, kutatók taglalták. Bodó Barna, „strukturális asszimiláció”-elméletével a kelet-európai társadalmakra jellemző asszimilációs folyamatot írja le. „Kelet-Európában a magyar közösség az egyetlen, amely eddig ellenállt az asszimilációs folyamatoknak. Ez világszinten is egyedülálló példa” – fogalmazott Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja, az est házigazdája. Mint azt a szakemberek kifejtették: az angolszász és nyugat-európai tudósok által használt „diaszpóra” kifejezés nem alkalmazható a romániai asszimilációs folyamatok megértésében: ennek a közösségnek az esetében ugyanis a szórványra jellemző állapot, életérzés és asszimilációs folyamatok a magyar közösség életterében zajlanak le. „Az asszimilációs folyamat nemcsak megtörténik velünk, hanem döntés kérdése is. Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mennyit ér az anyanyelv használata. Ennek függvényében dől el, hogy egy kisebbségben élő ember vállalja-e az asszimilációt vagy sem” – fejtette ki előadásában Bodó Barna. A beszélgetésen az is elhangzott: teljes asszimiláció nem lehetséges, hisz kisebbségiként megmarad a származástudat még akkor is, ha az illető a többségi nyelvet választja.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyar felsőoktatási hálózat kiépítése – Bodó Barna egy új szemléletről
A hazai magyar felsőoktatást merőben új helyzet elé állítja hálózati rendszerének kifejlődése, az, hogy a két magyar magánegyetem, a Partium és a Sapientia, valamint az állami ún. multikulturális egyetemek magyar tagozatai egybehangolhatják tevékenységüket, miként arra már történtek próbálkozások. E változások kívánatos irányairól kérdezte a Háromszék, dr. Bodó Barna docenst, a kérdés kutatóját.
– A nyolcvanas években utolsó roham indult a beolvasztott egykori Bolyai utolsó maradványai, a karok, tanszékek korábbi felszámolása után csökevényesen megmaradt magyar diákcsoportok ellen is. Ahol csak három-négy diák jutott be, a szak is megszűnt, mint a fizikán, a filozófián és másutt, úgyhogy a ’89-es a fordulat a csoportokból is csak néhányat talált életben. A fordulat utáni azonnali lehetőség kihasználását a Bolyai restaurálására a magyar érdekképviselet elmulasztotta, emiatt nem tudhatjuk, mit sikerült volna elérni, de ami helyette elkezdődött, és máig tart, az egy gyötrelmesen lassú és ellentmondásos építkezés, mely a hátrányos kiszolgáltatottságból a magyar, nem véletlenül „vonalaknak” nevezett három tagozatot (BBTE, marosvásárhelyi orvosi és színi) máig nem tudta kiszabadítani. A Bolyai Kezdeményező Bizottság is, melynek elnöke volt, azért alakult, mert e folyamatot nem tartotta célravezetőnek. Visz-e közelebb az önállósághoz az új oktatási törvény? – Két tanulmányomban írtam le részletesen, mit gondolok erről, ezek a Romániai Magyar Felsőoktatás fehér könyve című kötetben jelentek meg, melyet Somai József és Csetri Elek akadémikus szerkesztett. Jellemző volt, hogy a BBTE-ről egy aktív oktató sem mert részt venni a munkában, mert féltek a következményektől. Hogy csak a mai kontextusban lényegesnek tartott dologra térjek ki, az az, hogy a politika folyton mézesmadzaggal csalogatta vezetőinket, azaz folyton ígért valamit, de sosem adta meg. Ebből a legjellemzőbb az ún. Petőfi–Schiller Egyetem projektje, egy csapda. Mint ismeretes, az RMDSZ nyomására a kormány kiadott egy törvényrendeletet, amit aztán a Nagy-Románia Párt az alkotmánybíróságon megóvott, és az ott elbukott. Kimondták, hogy jogszerűtlen, csak politikatörténeti esemény marad, semmi több.
– A közvélemény nem sokat tud e fejleményről, bár a tervvel azért is elégedetlen volt, mert nem a Bolyai újralétesítését írta elő. Ön akkor a vezető garnitúrához tartozott.
– Én akkor hagytam abba az aktív politizálást. 1998-ban történt, az RMDSZ-nek döntenie kellett arról, bent marad-e a kormánykoalícióban vagy sem. Azt az SZKT-ülést, ahol erről szavaztak, én mint alelnök vezettem. Akkor egyszerű többséggel úgy döntött a testület, bent marad a koalíciós kormányban, annak ellenére, hogy előzetesen bejelentette: ha nem lesz külön magyar állami egyetem, kilép. Mellettem ült Somai József, az SZKT titkára, aki egyszer csak azt mondja: ebben a sarkalatos kérdésben csak kétharmados többség határozhatott volna, az pedig nem volt meg. Erre Somai József és Bodó Barna, az SZKT két vezetője megóvta a saját döntését. Benyújtottuk az RMDSZ szabályzatfelügyelő bizottságához a dokumentumot, hogy a döntés nem jogos, vizsgálja ki az ügyet. Szerintem ez a „legbájosabb” történetek közé tartozik, a bizottság ugyanis nekünk adott igazat, a döntés valóban nem volt jogszerű. Utána pedig egy hosszú, egyoldalas jogi csűrcsavarral megindokolta, miért nem kell mégsem újraszavazni.
– Mennyi idő telt el a tisztázással?
– Olyan három hónap. Akkor mondtuk mi ketten Somai Józseffel, hogy abbahagyjuk a politizálást, mert olyan szervezetben, mely elismeri, a döntés nem volt jogszerű, de a szavazást mégsem ismétli meg, nem tudunk benn maradni. Mindketten lemondtunk politikai tisztségünkről, én 1999-től az egyetemre mentem tanítani. Visszatérve: a politikai mézesmadzaggal való manipuláció azóta is tart, lásd a mostani koalíciós tárgyalásokat, a marosvásárhelyi orvosi kapcsán támasztott feltételeket. Holott ez nem koalíciós kérdés kellene, hogy legyen, mivel törvény van rá, és azt kellene betartani. A vásárhelyi orvosinak nincs érvényes chartája, tehát nincs vezetősége sem, nem lehet senkit legálisan megválasztani. Ilyen egyszerű! Ha a jogainkat a hátsó ajtón, zsarolással akarjuk érvényesíteni, az még rossz fényt is vet ránk.
– Ennek ellenére, az ún. intézetekre és a belőlük alakuló tagozatra szükség van, de szabad-e idealizálnunk őket?
– Egyetemszervezési szempontból világos a képlet, Magyarországon is létezik a tanszék mellett a departman. A tanszék kisebb szakmai csoport, nálunk eddig csak tanszékek léteztek. A departman nagyobb szakmai csoportot jelent, olyan struktúra, amely általában több szakot szolgál ki azzal a tárggyal, diszciplínával. Például a politológia a budapesti ELTE-n intézet, nem tanszék. Tehát az Állam- és Jogtudományi Karon nem katedra, hanem intézet, departman. Jogosítványai ugyanazok, de mégis magasabb fokozatnak tekintik.
– Magában foglalhat tanszékeket is? – Igen, be lehet azokat is sorolni alája. Ami minket illet, a csapdahelyzet miben áll? Ezzel új lehetőséget kínálnak arra, hogy a karokon belül a magyar szakok különböző tanszékeken dolgozó szakembereit összegyűjthessék. A BBTE politikatudományi karán három szakon van magyar képzés: politikatudomány, kommunikáció és újságírás. Az lett volna a normális lépés, ha ezek a szakok besorolnak egy főtanszék, „intézet” alá, tehát van egy magyar ernyő fölöttük. Nos, ez több esetben nem történt meg, s itt személyes stratégiák játszanak bizonyára közre. Hiszen egy román tanszéken belül létezik egy informális magyar tanszékvezető is, akinek nincsenek meg a jogosítványai, de annak számít. Nos, ha ő bekerül egy formális struktúrába, a három szaknak egy valakit ki kell jelölnie intézetvezetőnek. Ez a személyes rivalizálás miatt sajnos megbukott. A nagy gond ezzel még az – amiről komoly vita folyt Kolozsváron –, hogy sem a tanszékeknek, sem a departmanoknak (főtanszék, intézet) nincs jogi személyiségük a törvény szerint, tehát a jogi önállóságot továbbra sem kapjuk meg. Egyedül arra nyílik lehetőség, hogy az intézetek szakmai kérdésekben dönthetnek, de a pénzügyi jogkör ehhez már nem tartozik hozzá. Szakmai vonatkozásban eddig az volt a gyakorlat – én 2006-ban mentem át a Sapientiára –, hogy mivel sok esetben a magyar és román szakok az akkreditációt közösen szerezték meg, tulajdonképpen sokszor a román akkreditációt terjesztették ki a magyarra. A szak ugyanaz volt, kettő vagy legtöbb három tárgy térhetett el a tanmenetben. Mi például a politológián azt mondtuk, nem tudjuk a magyar képzést kisebbségpolitikai diszciplína nélkül elképzelni, erre azt engedélyezték. Ennyi volt a szabadság. Na most egy saját főtanszéken nyilvánvalóan az egész tanmenetet én tudnám összeállítani, de ez azt jelenti, külön akkreditációnak is alávetem magam.
– Megfelel-e vajon mindenkinek?
– Azért mondom, hogy milyen okokból nem alakult meg mindenütt a magyar intézet. Egyesek félnek tőle, mások a munkától félnek. Ötéves folyamat különben.
– Vezethet-e ezek után az intézetek létrehozása önigazgató magyar tagozatok létesítéséhez? – Úgy vélem, nem. Annyi történik, hogy szakmai szempontból van valamelyes előrelépés, de intézményes szempontból nincs. Ahhoz, hogy a történet úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk, másra lenne szükség. Többen tettünk javaslatot arra, hogy egy Erdély-szintű új struktúrát hozzunk létre, amit rektori tanácsnak nevezhetnénk. Magyarországon, nálunk is létezik a rektorok tanácsa, az egyetemek közti egyeztető fórum. Azaz a jelentkező problémákat előbb az intézményvezetők tárgyalják meg, elképzeléseiket közös nevezőre hozzák, és utána kommunikálják a politika világával. A mi esetünkben ez a Partium Egyetem, a hamarosan akkreditáltnak számító Sapientia EMTE összefogását jelentené, az egyházi főiskolákét, a Babeş–Bolyai magyar és a székelyföldi kihelyezett tagozataiét, együtt a marosvásárhelyi orvosi egyetem és művészeti akadémia magyar tagozataival. Ma már nem 1998-at írunk, amikor a „Petőfi–Schiller projekt” csapdájában vergődtünk, hanem létezik egy egész magyar felsőoktatási hálózat, melynek közös érdekei vannak, és saját jövőt tervezhet. A kidolgozott elképzeléseket kell aztán az érdekképviselet elé terjeszteni, hogy az valóban azt érvényesítse, amit a közösség kér. A hálózat létezik. Ma már nem csupán arról szól a történet, hogy újraalakítjuk a Bolyait, hanem arról, hogy az újraalakítandó Bolyainak e hálózaton belül mi legyen a szerepe. Ma már nem az a fő cél, mint 14 éve, hogy magyar állami egyetem kell nekünk, s hogy visszasírjuk, ami volt, hanem az, hogy milyen magyar felsőoktatásra van szükségünk az új hálózati struktúrában.
B. Kovács András
3szk.ro
Erdély.ma

Az egyén legtöbbször nem egyénként kerül szembe az asszimiláció problémájával, hanem egy közösség részeként”
Hozzászólás az asszimiláció témához
Március 6-án este a kolozsvári Magyar Főkonzulátus érdekes előadásoknak és vitának volt a házigazdája. Az elhangzottakról a Szabadság olvasói tájékozódhattak is a megjelent beszámolóból. Úgy gondolom azonban, hogy a kérdés a jelen volt népes közönségnél is szélesebb kört érdekel, s az idő szorításában abbahagyott vitát érdemes nagyobb nyilvánosság előtt folytatni. Erre tennék kísérletet az alábbiakban.
Bodó Barna professzor a kérdés mai nyugati szakirodalmának ismeretében és azt továbbfejlesztve rajzolta meg az asszimiláció elméleti vonatkozásait. Már bevezetőben hangsúlyozta, hogy nem foglalkozik a kérdés politikai vonatkozásával, az egy másik gondolatmenet része lehetne. Nagyon fontos következtetése volt az, hogy az egyénnek, az egyéni döntésnek meghatározó szerepe van abban, hogy egy adott – illetve változó jellegű – asszimilációs helyzetre miképpen válaszol. Figyelmeztetett ezzel az egyén felelősségére.
Csakhogy az egyén – legtöbbször, teszem hozzá – nem egyénként kerül szembe az asszimiláció problémájával, hanem egy közösség részeként. S döntése nem kis mértékben függ attól, hogy milyen és mennyire erős az a közösség, amelynek a része ő.
Az asszimilációs helyzeteket a gyakorlat oldaláról leírók – a Regátba, a Kárpátokon túlra megélhetési célból (ideiglenesen) kikerült (vagy végérvényesen ott ragadt) magyarok sorsával foglalkozók – mindegyike (Koós Ferenctől Nagy Sándoron át Bántó Istvánig) az asszimilálódás helyzetei és típusai mellett mindegyre leírja azt is, hogy egy adott, esetükben a tömbromán környezetbe valóban egyénként, szabad döntés (?) nyomán kikerült egyedek miképpen próbálják magukat közösségbe szervezni. Főképp Bántó István könyve (Magyar művelődés a román fővárosban. Polis Könyvkiadó, 2011.) kimondottan arról szól, miképpen próbálják összefogni a tiszta román környezetbe kikerült magyarokat a Regátban is tevékenykedő magyar egyházak, milyen saját magyar egyesületeket, szervezeteket hoztak/hoznak létre és éltettek/éltetnek az ottani magyar közösségek.
Az egyén tehát, a Bodó Barna által megrajzolt döntési helyzetekben valójában ezzel a közösséggel a háta mögött (vagy szemben) dönt, és döntését nagy mértékben meghatározza az, hogy közössége milyen támogatást ad számára ehhez a döntéshez (vagy miképpen marad magára annak híján).
Még inkább ez a helyzet a saját lakóhelyéről el nem távozott, de ott asszimilációs helyzetbe kerülő egyénnel, akinek döntésében megint fontos tényező az, hogy nyújt-e számára a lakóhelyi közösség olyan feltételeket, amelyek ellensúlyozzák az asszimiláció irányába történő választását. Ezeknek a feltételeknek a sorában nagy fontossága van az intézményeknek (egyház, iskola), de az egyéni élet mindennapjait nem egyszer meghatározó erkölcsi elveknek, szokásoknak, hagyományoknak is. A téma kutatói és gyakorlati ismerői által köztudott, hogy vannak egy idegen nyelvű és kultúrájú tömbbe beékelt sziget-települések, amelyeknek fiataljai például évszázados hagyományként a tömbből (valaha elhagyott korábbi településükről) házasodnak, így biztosítva be magukat az asszimiláció folyamatában meghatározó fontosságú vegyes házasság ellen.
Az előadásokat követő hozzászólások során előjött egy példa: a dobrudzsai török és tatár közösségeké, amelyek évszázadok alatt is megőrizték a maguk különváltságát, s ahol például a vegyes házasság a közösségből való kirekesztést vonja maga után.
Ez a „megmaradás-példa” persze a mi esetünkben kivételes, mert itt a közösség önvédelmi reflexét a vallásbeli különbözőség is erősíti: a muzulmán-keresztény vegyülés egyrészt magának a közösségnek a hite, másrészt a többségi közeg megítélése szerint is elfogadhatatlan. A keresztény közösségen belül – az ortodoxia és a „magyar vallások” között – nincs ennyire éles elhatárolódás, sőt a kulturalizáció bizonyos alacsony szintjén (a vallás és a babona összemosódásának helyzeteiben) a külsőségek egész rendszerét kínáló szertartás- és szokásrend még vonzó is lehet. (Csak emlékeztetőül utalnék az irodalomban feldolgozott példákra, Rákosi Viktor Elnémult harangok vagy Nyirő József Néma küzdelem című regényeiben. Ne felejtsük el: a mezőségi vagy a Szamos-völgyi magyarság számottevő mennyiségben a 19. század folyamán asszimilálódott, amikor pedig intézményi szinten – egyház, iskolarendszer – tulajdonképpen „hatalmi helyzetben” volt.) De nyilván az identitás-megtartó intézmények között is rangsort kell felállítani hatékonyságuk szempontjából: a „hatalmi helyzet” semmit nem ér, ha nem párosul azzal, hogy az illető – megtartásra hivatott – intézmény valóban betölti-e a feladatát, vagy ellenkezőleg, taszító tényezővé válik az őt a közösség felé képviselő személyek esendősége, alkalmatlansága miatt.
És itt elérkeztem ahhoz, ami az egész asszimiláció-kérdésben a legfontosabb: az egyént „szabad döntésében” befolyásoló közösségi tényezőhöz.
Van közösség – és ezt a dobrudzsai törökök-tatárok példája bizonyítja –, amelyik képes kidolgozni és hatékonyan alkalmazni az önmegtartás közösségi stratégiáit. És van közösség, amelyik elveszíti képességét ilyen stratégia kidolgozására, vagy egy korábban meglévő stratégiát már nem képes új helyzetében alkalmazni. És itt a regáti magyarság helyzetét húsz esztendős bukaresti lelkipásztori munkája révén mélységében ismerő Nagy Sándorra hivatkoznék, aki úgy tapasztalta, hogy a tömbmagyar vidékről Bukarestbe bekerült székely sokkal hamarabb feladja identitását, mint az, aki vegyes lakosságú vidékről származik, ahol már kialakultak a közösség önmegtartó stratégiái. Az asszimilációs helyzetbe került egyént tehát – az őt is magához kapcsoló intézmény létrehozásával és életteli működésével – a közösségnek kell megtartania. S a közösség vezetőinek felmérhetetlen felelőssége az, hogy vannak-e ilyen intézmények és hogy azok megtartó erőt tudnak-e jelenteni.
És ha igaz ez – márpedig igazsága azt hiszem, nyilvánvaló –, a közösség önvédelmi hálójának létrehozásában még nagyobb a felelőssége azoknak, akik ennek a védőhálónak a létrehozására egy egész nemzeti közösség léptékében hivatottak. Olyan védőhálóról van ugyanis szó, amely átfogó rendszert képez, de ugyanakkor árnyaltan tud alkalmazkodni minden konkrét helyzethez.
Ilyen védőháló szerepét töltötte be a két világháború között a Reményik Sándor versében jelképpé emelt „templom és iskola” – nem véletlen, hogy az 1945 utáni totalitárius (de a maga nemzeti államteremtő céljait a homlokzatra kitett jelszavak mögött nagyon is tudatosan képviselő) diktatúra épp az önálló magyar oktatási rendszert likvidálta és az egyházat igyekezett hatástalanítani. (A Székelyföldről tízezres nagyságrendben kerültek munkát keresők, például a Zsil völgyébe a mezőgazdaság kollektivizálása elől menekülve, de az ott még a 40-es évek végén meglévő magyar iskolákat épp ebben az időszakban számolták fel, rohamossá téve ennek a népességnek az asszimilációját. Hol volt ez az „egyén szabad döntése”?)
A történet lényege 1989 óta is ugyanaz: a legádázabb ellenállás a hatalom (és bármely helyi hatalmasságai) részéről épp az önálló anyanyelvi oktatással szemben mutatkozik. Mert az identitásvesztés az iskolában (sőt, amint az előadás után az egyik hozzászólásban hallottuk: az óvodában) kezdődik, amikor a gyermek fejében otthonról hozott nemzeti identitása összezavarodik (jobban mondva, amikor azt tudatosan összezavarják), s eljut arra a megállapításra, hogy „eddig magyar voltam, most román vagyok”, vagy hogy „őseim a dákok és a rómaiak”. Ennek a gyereknek – és szüleinek – csak akkor szabad a döntése a maga asszimilálódása dolgában, ha rendelkezésére áll a szülőknek magyar óvoda és iskola, akár helyben, elérhető közelségben, akár – amint erre szintén történt utalás a hozzászólások során – egy lehetőleg mindenkit (vagy minél nagyobb kört) átfogó bentlakási hálózat révén.
Ennek – általában az ilyen fajta védőhálónak – a létrehozása hatékonyan csak az egész kisebbségi magyar közösség léptékében történhet meg.
És itt újra elérkeztünk a bennünket képviselő vezetők felelősségéhez.
Manapság divat a politikai porondon az „alternatívák” fontosságáról beszélni. Ezek az „alternatívák” valójában bizonyosfajta hatalomból való részesedés igényét jelentik, míg a közösséget lehetőleg minden egyedében megtartó védőháló megléte (létrehozása) pártsemleges – sőt pártokon felüli. Elgondolások többfélék lehetnek, a politikai „alternatívákat” kínálók programjai szerint. De a létre hozandó rendszernek egyetlen mértéke van: a közösség minél nagyobb körét és a rendelkezésre állítható anyagi-emberi erőforrások teljességét átfogó hatékonyság.
Az asszimilációs helyzetben „egyéni döntés” elé állított egyednek joga van arra, hogy a közösség egészétől megkapja a segítséget a valóban szabad döntéshez. Különben döntésének „szabadsága” a szabadság arculcsapás.
Dávid Gyula
Szabadság (Kolozsvár)

Bodó Barna docens az erdélyi magyar egyetemi hálózat kiépítéséről
[INTERJÚ] A romániai magyar felsőoktatást merőben új helyzet elé állítja hálózati rendszerének kialakulása, hogy a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia, valamint az állami multikulturális egyetemek magyar tagozatai egybehangolhatják tevékenységüket – véli a lapunknak adott interjúban Bodó Barna. A Sapientia docense szerint az erdélyi magyar felsőoktatási hálózatnak közösen kell elterveznie jövőjét.
– Az 1989-es rendszerváltás után a magyar érdekképviselet elmulasztotta kihasználni a Bolyai Egyetem újraindításának lehetőségét, ehelyett ma is tart egy nagyon lassú és ellentmondásos építkezés, mely máig nem tudta kiszabadítani a hátrányos kiszolgáltatottságból a nem véletlenül „vonalaknak” nevezett három magyar tagozatot a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen és a Színművészeti Egyetemen. Ön szerint közelebb visz-e az új oktatási törvény az erdélyi magyar felsőoktatás önállóságához? – Ezzel a kérdéssel két tanulmányomban is részletesen foglalkoztam, mindkettő a Romániai magyar felsőoktatás fehér könyve című kötetben jelent meg, Somai József és Csetri Elek akadémikus szerkesztésében. Jellemző volt, hogy a BBTE-ről egy aktív oktató sem mert részt venni a munkában, mert féltek a következményektől. Hogy csak a mai kontextusban lényegesnek tartott dologra térjek ki: a politika folyton mézesmadzaggal csalogatta vezetőinket, azaz folyton ígért valamit, de sosem adta meg. Ebből a legjellemzőbb az ún. Petőfi–Schiller Egyetem projektje, ami egy csapda. Az RMDSZ nyomására az akkori kormány kiadott egy rendeletet, amit aztán a Nagy-Románia Párt megóvott az alkotmánybíróságon, és ott el is bukott. Kimondták, hogy jogszerűtlen, így csak politikatörténeti esemény marad, semmi több.
– A közvélemény talán el is felejtette ezt a fejleményt. Ön, aki akkoriban még aktívan politizált az RMDSZ-ben, azért is elégedetlen volt a tervvel, mert nem a Bolyai Egyetem újraindítását írta elő.
– Éppen akkor hagytam abba az aktív politizálást. Az RMDSZ-nek 1998-ban döntenie kellett arról, bent marad-e a kormánykoalícióban. A Szövetségi Képviselők Tanácsa alelnökeként én vezettem le a miniparlament ama ülését, amelyen erről szavaztak. Akkor egyszerű többséggel úgy döntött a testület, hogy bent marad a koalíciós kormányban, annak ellenére, hogy előzetesen bejelentette: kilép, ha nem lesz külön magyar állami egyetem. Mellettem ült Somai József, az SZKT titkára, aki egyszer csak azt mondta: ebben a sarkalatos kérdésben csak kétharmados többség határozhatott volna, az pedig nem volt meg. Erre Somai József és Bodó Barna, az SZKT két vezetője megóvta a saját döntését. Benyújtottuk az RMDSZ szabályzatfelügyelő bizottságához a dokumentumot, hogy a döntés nem jogos, és vizsgálja ki az ügyet. A „legbájosabb” történetek közé tartozik, hogy a bizottság nekünk adott igazat, a döntés valóban nem volt jogszerű. Utána pedig egy hosszú, egyoldalas jogi csűrcsavarral megindokolta, miért nem kell mégsem megismételni a szavazást.
– Mennyi idő telt el, amíg kiderült, hogy szabálytalan volt a szavazás?
– Mintegy három hónap. Akkor mondtuk Somai Józseffel együtt, hogy abbahagyjuk a politizálást, mert nem tudunk olyan szervezetben maradni, amely elismeri, hogy a döntés nem volt jogszerű, de a szavazást mégsem ismételi meg. Mindketten lemondtunk a politikai tisztségünkről, én pedig 1999-től az egyetemen tanítok. Különben a politikai mézesmadzaggal való manipuláció azóta is tart, lásd a mostani koalíciós tárgyalásokat, a MOGYE magyar tagozata kapcsán támasztott feltételeket. Holott ez nem koalíciós kérdés kellene hogy legyen, mivel törvény van rá, amit be kellene tartani. A vásárhelyi felsőoktatási intézménynek nincs érvényes chartája, tehát nincs vezetősége sem, nem lehet senkit legálisan megválasztani. Ilyen egyszerű! Ha a jogainkat a hátsó ajtón, zsarolással akarjuk érvényesíteni, az még rossz fényt is vet ránk.
– Ennek ellenére az úgynevezett intézetekre, és a belőlük alakuló tagozatra szükség van. De szabad-e idealizálnunk őket?
– Egyetemszervezési szempontból világos a képlet, Magyarországon is létezik a tanszék mellett a departman. A tanszék kisebb szakmai csoport, nálunk eddig csak tanszékek léteztek. A departman nagyobb szakmai csoportot jelent, olyan struktúrát, amely általában több szakot szolgál ki azzal a bizonyos tárggyal, diszciplínával. Például a politológia a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen intézetként, nem tanszékként működik, vagyis az állam és jogtudományi karon nem katedra, hanem intézet, departman van. Jogosítványai ugyanazok, mégis egy magasabb fokozatnak tekintik.
– És magába foglalhat tanszékeket is?
– Igen, azokat is be lehet sorolni oda. Nálunk az teremt csapdahelyzetet, hogy ezzel új lehetőséget kínálnak arra, hogy a karokon belül a magyar szakok különböző tanszékeken dolgozó szakembereit összegyűjthessék. A BBTE politikatudományi karán három szakon működik magyar képzés: a politikatudományi, a kommunikációs és az újságíró szakon. Az lett volna a normális lépés, ha ezek a szakok besorolják egy főtanszék, „intézet” alá, tehát lenne egy magyar ernyő fölöttük. Nos, ez több esetben nem történt meg, s itt bizonyára személyes stratégiák játszanak közre. Hiszen egy román tanszéken belül létezik egy informális magyar tanszékvezető is, akinek nincsenek meg a jogosítványai, mégis annak számít. Nos, ha ő bekerül egy formális struktúrába, a három szaknak valakit ki kell jelölnie intézetvezetőnek. Ez azonban a személyes rivalizálás miatt sajnos megbukott. A nagy gond ezzel még az – és erről komoly vita folyt Kolozsváron –, hogy a törvény szerint sem a tanszékeknek, sem a departmanoknak (főtanszék, intézet) nincs jogi személyiségük, tehát a jogi önállóságot továbbra sem kapjuk meg. Egyedül arra nyílik lehetőség, hogy az intézetek szakmai kérdésekben dönthetnek, de a pénzügyi jogkör ehhez már nem tartozik hozzá. Szakmai vonatkozásban eddig az volt a gyakorlat, hogy mivel sok esetben a magyar és román szakok az akkreditációt közösen szerezték meg, tulajdonképpen sokszor a román akkreditációt terjesztették ki a magyarra. A szak ugyanaz volt, kettő vagy maximum három tárgy térhetett el a tanmenetben. Mi például a politológián azt mondtuk, nem tudjuk a magyar képzést kisebbségpolitikai diszciplína nélkül elképzelni, erre azt engedélyezték. Ennyi volt a szabadság. Mármost egy saját főtanszéken nyilvánvalóan az egész tanmenetet én tudnám összeállítani, de ez azt jelenti, hogy külön akkreditációnak is alávetem magam.
– Vezethet-e ezek után az intézetek létrehozása önigazgató magyar tagozatok létesítéséhez?
– Úgy vélem, hogy nem. Szakmai szempontból van valamelyest előrelépés, de intézményes szempontból nincs. Ahhoz, hogy a folyamat úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk, másra lenne szükség. Többen javasoltuk már, hogy egy új, Erdély-szintű struktúrát kellene létrehozni, amit rektori tanácsnak nevezhetnénk. Magyarországon, de Romániában is létezik a rektorok tanácsa, az egyetemek közti egyeztető fórum.
Azaz a felmerülő problémákat előbb az intézményvezetők tárgyalják meg, elképzeléseiket közös nevezőre hozzák, és utána küzlik a politikummal. A mi esetünkben ez a Partiumi Keresztény Egyetem és a nemrég akkreditált Sapientia EMTE, az egyházi főiskolák, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar, illetve a Székelyföldre kihelyezett tagozatai, a MOGYE és a marosvásárhelyi Művészeti Akadémia magyar tagozatainak összefogását jelentené. Ma már nem 1998-at írunk, amikor a „Petőfi–Schiller-projekt” csapdájában vergődtünk, hanem létezik egy egész magyar felsőoktatási hálózat, melynek közös érdekei vannak, és saját jövőt tervezhet.
Aztán a kidolgozott elképzeléseket az érdekképviselet elé kell terjeszteni, hogy az valóban azt érvényesítse, amit a közösség kér. Ma már nem csupán arról szól a történet, hogy újraalakítjuk a Bolyait, hanem arról, hogy az újraalakítandagyar állami egyetem kell nekünk, és visszasírjuk, ami volt, hanem az, hogy milyen magyar felsó Bolyainak e hálózaton belül mi legyen a szerepe. Ma már nem az a fő cél, mint 14 évvel ezelőtt, hogy mőoktatásra van szükségünk az új hálózati struktúrában.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

A harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban
Az Új Ezredév Református Központ gyülekezeti termében vasárnap este került sor Gazda József: A harmadik ág című monumentális szociográfiájának a bemutatására.
A budapesti Hét Krajcár Kiadó gondozásában megjelent kétkötetes, több mint 1200 oldalas könyvet dr. Bodó Barna egyetemi tanár mutatta be a szerző jelenlétében. Gazda József kovásznai közíró az emlékezetben megőrzött történelem („oral history”) eszközeivel írja meg a nemzet „harmadik ága”, a világban szétszórt magyarság sorskrónikáját. Mintegy ezer egyéni sors mozaikkockáiból áll össze A harmadik ág két könyve. Az idők árján című első kötet a magyar emigráció évszázadokon átívelő sorsát rajzolja meg, a Félszáz ország című második kötet a befogadó országok színhelyeiről nézve mutatja meg a magyar emigráció mai helyzetét. „Gazda József a háromszéki Kovásznáról rálát az egész világra – mondta a könyvet bemutató dr. Bodó Barna. – Tudja, amit az írástudónak tudnia kell, de nem mond semmit. Úgy van ott, hogy nem látjuk. Könyvét úgy olvashatjuk, miként a Bibliát: kézbe vehetjük, ha elbizonytalanodunk. Mert van kiút akkor is, ha nem látszik. A kiút bennünk van, ott kell megtalálni. Ezt mutatja meg nekünk Gazda József.”
A könyvbemutató bevezető részében az Új Ezredév kórus Szabó Gabriella karnagy vezényletével a közelgő nemzeti ünnephez és az alkalomhoz illő dalokat énekelt. Gazda István házigazda lelkipásztor felolvasta Márai Sándor Halotti beszéd című versét, amelybe a magyar emigráció minden tragikumát belesűrítette a költő.
A magyarországi könyvbemutató-körútról hazaérkezett Gazda József elmagyarázta, mi a „harmadik ág”: „a magyar fa belegyökerezik a történelembe, az időbe, valahová, amit szülőföldnek is lehet nevezni és olyan ágakat hajt, amelyek szétterebélyesednek és kinyúlnak a magyar hazának a földjéről. A magyarság beláthatatlan messzeségekbe nyúló gyökérzetű fája három ágra szakadt: az első ág a csonka országban élő magyarság, a második ág az elszakított területeken, a kilenc környező országban élő magyarság, a harmadik ág pedig a „nyugati emigráció” gyűjtőnéven emlegetett magyarság, amely 50 országban él a világ minden táján. A szerző beszámolt a könyv anyagának összegyűjtése közben Sidneytől Buenos Airesig szerzett döbbenetes tapasztalatairól, amelyek az emigrációban élő, magyarságukhoz sok esetben az anyaországban élőknél sokkal jobban ragaszkodó „elbujdosott” magyarok körében szerzett. „Ötven országban szóródtak szét a levelei a magyar fának” – mondta Gazda József, aki a könyv ajánlójában így fogalmaz: „E könyvvel és a benne megszólalók szavaival üzenem, mondom, kiáltom minden magyarnak, éljen bárhol is a nagyvilágban: sorsunk a saját kezünkben van. Csak akkor tudunk megmaradni, ha akarunk! És ha teszünk is érte.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A BBTE magyar tagozata visszautasítja Bodó Barna állításait
Visszautasítja Bodó Barna kijelentéseit a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozata. Közleményükben azt állítják: a Sapientia-EMTE oktatója valótlan megállapításokat, személyes feltételezéseit közölte a Krónikának adott interjúban.
A BBTE magyar tagozata határozottan visszautasítja azt, hogy más, konkurens egyetemek oktatói megpróbálják e felsőoktatási intézet hitelét, arculatát rontani, a bennük megvalósuló magyar felsőoktatás körülményeit kétségbe vonni – áll a tagozat hétfői közleményében.
Az állásfoglalás szerint Bodó Barnának, a Sapientia EMTE oktatójának a Krónikának adott, hétvégén megjelent interjúja tele van személyes politikai előfeltételekből táplálkozó, de valótlan megállapításokkal, személyes feltételezésekkel.
Magyari Tivadar, a BBTE magyar tagozatának vezetője hangsúlyozza: a közösség minden tagjának, akár egyetemen belülinek, akár egyetemen kívülinek lehet – és lennie kell – véleménye a romániai magyar felsőoktatási intézetekről, hiszen a közösség szempontjából fontosak ezek. Azonban úgy véli: egy másik, ugyan baráti, de konkurens intézet tagja részéről más megítéltetés alá esik ez.
Ugyanakkor azt írja: az eddigi közvetlen, tartalmas Sapientia – BBTE viszonynak ez sem tud ártani. „A elégedetlenségünket ennek a közvetlen kapcsolatnak a jegyében el is juttattuk a társ-egyetem vezetőihez. Röviden szólva: mindenki foglalkozzék a maga háztája dolgaival. Különben a BBTE magyar tagozatán a legrégebbiek sem emlékeznek arra, hogy mikor vették volna hasznát Bodó Barna tanácsainak” – zárja közleményét Magyari Tivadar.
Krónika (Kolozsvár)

Asszimiláció és társadalmi kényszer
„Az asszimilációs helyzetben ’egyéni döntés’ elé állított egyednek joga van arra, hogy a közösség egészétől megkapja a segítséget a valóban szabad döntéshez. Különben döntésének ’szabadsága’ a szabadság arculcsapása.” Ezekkel a sorokkal fejezi be Dávid Gyula a Szabadság 2012. március 9-i számában megjelent hozzászólását az asszimiláció témájához. Dávid Gyula írása a kolozsvári magyar főkonzulátuson tartott, A strukturális asszimiláció elmélete c. előadásom és azt követő vita továbbgondolásaként született.
Dávid Gyula minden szempontból korrekt elemzésére közösségi érdeknek tekintem reflektálni, hiszen számunkra, kisebbségi sorsban élő magyarok számára a legfontosabb kérdés, a hosszú távú megmaradás értelmezési keretének a vizsgálata szerintem azt is jelenti, hogy túl kell lépni egy létező, ki nem mondott, de érveléseinkben mindegyre mögöttesen ott bujkáló nézeten. Ez a rejtett paradigma pedig felmentő: az egyén úgy érzi, mindent megtesz a megmaradás érdekében, de a hatalom, a domináns másik közösség sokkal jelentősebb eszköztárral, sokkal nagyobb hatékonysággal dolgozik az ellenkezőjén. Az elméletet alkotó – ez esetben alulírott a strukturális asszimiláció modelljének a kidolgozásával – nem a napi gyakorlatot kívánja direkt módon befolyásolni, ha ezt tenné, munkája elveszítené az elméleti dimenziót, tudományos relevanciája megsemmisülne. Ugyanakkor az is igaz, hogy nincs olyan elmélet a társadalomkutatásban, amely ne épülne rá a napi tapasztalat adatsoraira és folyamatértelmezéseire.
Amikor előadásom elején megjegyeztem, hogy akkor és ott nem kívánok az asszimiláció és a politika kérdéskörével foglalkozni, azt gondoltam és arra utaltam, hogy ennek akkor látom idejét és indokoltságát, amikor az elméleti keret vonatkozásában létezik egy alapvető konszenzus. Bár Dávid Gyula írása túllép az elméleti kereten, az általa idézett példák lehetővé teszik bizonyos elméleti relevanciájú kérdések pontosabb értelmezését.
Miként kell értelmezni, mit jelent az egyéni, szabad döntés? Továbbá mit várhat el az egyén a szűkebb közösségétől, illetve a társadalomtól? Végül pedig Dávid Gyula felidézett példái kapcsán arra térnék ki röviden, hogy miben látom a mezőségi magyarok, illetve a regáti magyarok asszimilációjának a különbözőségét.
Az egyéni döntés azt jelenti, hogy a személy maga dönt a vonatkozó kérdésben. Szabadon dönt. A szabadságot illetően a filozófia értelmezései Jean-Paul Sartre szabadságra kárhoztatott emberétől a determinista filozófia szabadság-illúziójáig terjednek – és azt hiszem, nem ebben a keretben kell ezen rendkívül vitatott kérdésben nyugvópontot keresnünk. Értelmezik továbbá a szabadságot belső autonómiaként, annak képességeként, hogy az egyén belső értékeivel összhangban képes cselekedni. Ez az értelmezés a spirituális szabadságra vonatkozik, s bár kétségkívül van a szórványhelyzetre is vonatkoztatható relevanciája, nem a cselekvés szabadságával kapcsolatos.
Az asszimilációs helyzetet illetően a politikai szabadságra kell utalnunk: az egyénnek rendelkeznie kell a szabad elhatározáson alapuló döntések jogával. Vagyis: legyen a cselekvés külső beavatkozástól mentes és az állapot uralom nélküli.
A politikafilozófia többféle szabadságértelmezést ismer:
a liberális értelmezés szerint senkinek sincs joga beavatkozni az egyéni döntésekbe. A baloldaliak a szabadságot lehetőségként tételezik, a deterministák szerint minden eleve elrendelt, a szabadság csak illúzió. Maradjunk egy visszatérő kérdésnél: kizárja-e egymást a személyes szabadság és a politikai szabadság? Bár sokan vallják, szerintem nincs igazuk azoknak, akik szerint az igazság ismerete, a tudás a szabadsággal azonosíthatóak, és hogy viszonyuk harmonikus. A hétköznapi szabadságértelmezés lényegét tekintve viszont nem tagadható: szabadságunk abban áll, hogy tevékenységünket ne korlátozzák akadályok. Minél több lehetőség nyílik előttünk, annál szabadabbak vagyunk. Az állítás kimondatlanul is tartalmaz egy tételt: mindig több lehetőség létezik. Az egyetlen lehetőség önmagában kényszerítő. De a mai demokratikus (igen: erről is vitát nyithatnánk) világban nincs olyan polgár, aki számára egyetlen lehetőség adatna meg: egyvalaminek a követése, az elfogadása.
Hajlamosak vagyunk a szabadságot helyettesíteni a biztonsággal, miközben a szabadság mellett joggal várjuk el az igazságosságot, az értékek harmóniáját. Csakhogy, mivel
a teljes harmónia alighanem vágyálom,
az egyén magyarázó sémák kialakításával, mindenféle érvek és hatások összekombinálásával eléri azt, hogy tetteiért a felelősség alól mentesülhessen, eléri tehát, hogy felelősség dolgában infantilis maradjon. Ismert érvelés: hiába akarnám másként, a megvalósulás esélye nem adott, le kell mondanom (a tervezett lépésről). És éppen arról mond le, ami a szabad akaratot jelenítené meg: önmaga kiteljesítéséről. Ezt nevezném személyes programnak. Akkor létezhet, ha az egyén módszeresen végiggondolja az előtte álló alternatívákat. Ekként a döntés meghozatalára két körülmény van hatással: a külső – politikai, társadalmi – környezet és az illető személyes „programja”. A környezeti hatások és feltételek azonosak lehetnek a szűkebb vagy tágabb közösség számára, olvasatuk ugyanakkor nagyon eltérhet az illető személy életszemlélete, életérzése, erkölcsi alapállása, a vallott és vállalt etikai parancsok függvényében. Az egyik ember harcol, a másik feladja. Ugyanakkor én is azt hiszem és vallom, hogy minden embernek joga, bárki méltányossági alapon elvárhatja, hogy az ő döntése ne legyen nehezebb más – pl. többségi – helyzetben élő társaiénál. Ez valóban nincs így – de ettől még az illető fog dönteni, csak döntésének társadalmi költségei sokkal nagyobbak.
Utalnom kell továbbá arra a kulcsfogalomra, amelyet elemzésem középpontjába állítottam: az életvilágra.
Az életvilág megértése az egyén és a társadalom közötti kommunikációs folyamat megfejtése, amely nagyon általánosan a következőképpen írható le: az emberek alkotják a társadalmi – s így az élet- – feltételeiket, tehát ugyanilyen mértékben azok alanyává is válnak. A lényeg az, hogy a társadalmi (gazdasági, szociális, politikai, kulturális) feltételekre már nem, mint az emberek életvilágának egyedüli meghatározójára tekintünk, hanem mint lehetőségekre. Az életvilág tehát a lehetőségek területe, amelyben az egyénnek mindig vannak cselekvési alternatívái: az életvilág mindig az emberi cselekvés lehetőségei és akadályai közötti kapcsolatot fejezi ki.
Ha ezt az értelmezést elfogadjuk, akkor a szórványban élő például a gyermeke iskolaválasztásával kapcsolatosan olyan kérdéseket mérlegel, mint: az iskola nyelve és a gyermek karrieresélyei közötti összefüggés;az anyanyelvi iskola választásával járó plusz terhek és költségek (mindig léteznek) vállalhatósága; az anyanyelvi kultúra és közösségi hagyomány értéke, megbecsültsége. Ezek többnyire a fő szempontok, és az egyén igen sokszor érzi ebben a helyzetben azt, hogy magára maradt, nem kap sem szűkebb környezetétől, sem tágabb – nemzeti – közösségétől, még kevésbé az államtól megfelelő támogatást. Úgy érezheti, hogy túl sokba kerül neki személyesen az anyanyelvi iskola választása – és a többségi iskola mellett dönt.
Két kérdés merül fel: szabadon döntött-e? Illetve: milyen támogatás várható el nemzeti közösségétől illetve az állami intézményrendszertől?
Döntése szabad, amennyiben senki nem kényszerítette arra, hogy a román/többségi iskolát válassza. Döntése egy életvilág-olvasat. A döntést illetően felmerülő kérdés: miért éppen ez az illető személy helyzetértelmezése? Ha fontos a magyarság nyelvi közösségben való megmaradása – miként különböző politikai nyilatkozatok szerint az –, akkor a kinyilatkoztatáson túli kérdés, hogy ki, milyen eszközökkel tudná ezt segíteni, kiknek volna ez elsődleges feladata. Ezek jogos és logikus kérdések – én ezekkel előadásomban nem foglalkoztam, mert célom az elméleti keret megalkotása. De ki kell mondani, hogy az egyén jogos elvárásai nem mentik fel őt a döntés felelőssége alól: ő maga döntött úgy, ahogyan döntött. Több olyan példa idézhető – a legideillőbb a válaszúti iskola és kollégium esete –, amikor azt tapasztaljuk, hogy az etnikai alapú, identitással kapcsolatos döntések milyen jelentős mértékben szociális megalapozottságúak. Ami már sokkal szélesebb kontextusba helyezi a kezdetben egyszerűnek gondolt kérdést.
Mi várható el az államtól?
Erre a válaszom az előadáson is elhangzott: példánknál maradva olyan oktatási rendszert, hálózatot kell kialakítani, ahol az egyén nem érzi azt, hogy etnikai mássága súlyos külön terhek vállalását feltételezi. De ha sikerül is kialakítani kistérségi iskolákat, központokat, a szülő még mindig érezheti úgy, hogy bár anyagilag volna támogatás (választhat egy távoli magyar kollégiumot például), de érzelmileg mégis nehezebb neki, mert gyermeke kikerül a közvetlen családi környezetből. Ezért vallom azt, hogy a szórványlét folyamatos (intézményi és nem politikai) nyomás és kikerülhetetlen döntési helyzet is ugyanakkor. Egy többségi számára az iskolaválasztás kérdése nem jelenti a nyelvek rangsorolását, az anyanyelv „hasznosságának” a mérlegelését. A többségi dilemmái általában iskolatípussal, esetleg más költségekkel kapcsolatosak – de soha nem kérdőjelezik meg az anyanyelv elsődlegességét. Ezt a különbséget a kisebbségi átéli, és méltánytalannak tekinti. Ettől függetlenül dönteni neki kell – a saját szempontjai szerint.
Végül pedig a Dávid Gyula-írásban idézett példát illetően arra térnék ki, hogy a román Ókirályságba került magyarokat szórványként avagy diaszpóraként kell-e kezelni.
Értelmezésemben ők a diaszpóra részét képezik, hiszen sem Munténia, sem Olténia nem volt történelmi magyar szállásterület. Ide már a XIX. század elején is történt ki(át-)vándorlás, de ezek a kisebb csoportok nem tudtak igazán meghonosodni. Ezért másként kezelném a regáti és ismét másként a mezőségi magyarok asszimilációját. A kérdés elméleti fontosságát jelzi, hogy Nagy Ödön, a szórványkérdés első kutatója, éppen a Mezőséget kutatta. Dávid Gyula utalása figyelmeztet: foglalkoznunk kell a szórványosodás történetével, mivel vannak olyan közösségeink, ahol lassan évszázados folyamatok tanulságait kellene megvonni – elméleti szempontból is. Ugyanakkor a Mezőség kapcsán a legindokoltabb felvetni a közösségi felelősség kérdését, illetve azt, hogy a szórványok anyanyelvben történő megmaradása miként veti fel a különböző társadalmi szereplők felelősségének és a közöttük történő szerepleosztásnak a kérdését.
De ezzel ismételten átkerültem az asszimiláció és a politika kettősének a kérdéséhez. Ez tudom, hogy szélesebb értelmezésben elkerülhetetlen, ugyanakkor közös érdekünk az elméleti tisztánlátás.
Bodó Barna
Szabadság (Kolozsvár)

Szórványaink védelmében (Beszélgetés dr. Bodó Barnával az új stratégiáról)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magya­rok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyé­ben van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabá­nyán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alap­intézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzé­sében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végé­re teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kis­busszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Végleg eltűnhet a magyarság a nagyvárosokból
Egyre nagyobb bajban van a romániai szórványban élő magyarság, mivel az ő esetükben áll fönn leginkább az asszimiláció és a nyelvváltás – mondták el szakértők annak kapcsán, hogy a Székelyföldet leszámítva jelentős veszteségeket szenvedett el az erdélyi magyarság a legfrissebb népszámlálási adatok szerint. Úgy látják, vannak pozitív példák a folyamatok megfordítására, de ezek száma sajnos elenyésző.
194 ezerrel csökkent a 2002-es népszámláláshoz képest a magyarok száma Romániában: 2002-ben még 1 millió 432 ezer, 2011-ben 1 millió 238 ezer magyar élt keleti szomszédunknál. Így a jelenleg mintegy 19 milliós Romániában a magyar nemzetiségűek aránya 6,5 százalék, ez minimális csökkenést jelent a 2002-es 6,6 százalékhoz viszonyítva.
Sajnos a magyarok aránya a „széleken” fogyott, ami azt jelenti, hogy van olyan megye (régió), ahol a fogyás az elmúlt húsz évben megfelezte a magyarság számát (Krassó-Szörény, Hunyad, Szeben és Bukarest). A másik legfőbb tendencia, hogy az erdélyi magyarság egyre inkább elszékelyesedik.
Vannak pozitív példák is
A szórvány fogalom sem a román, sem a szlovák, sem a szerb, sem az ukrán nyelvben nem létezik, ez a kifejezés mindenképpen „hungarikum” – mondta el Bodó Barna egyetemi oktató. Románia mindig területalapú politikát folytatott, de a Szerbiában élő vlach szórvány esetében a közösség elvét követték, hasonlóan a magyar nemzetpolitikához – tette hozzá. „Szórványban a magyar elit román vicceket mond, ami már egyfajta átlépést jelent, megkettőződik a személyiség.”
A szakértő pozitív példaként emelte ki a dévai központot és a válaszúti iskolát, mivel ezekben valamilyen mértékben sikerült megfordítani az asszimilációs folyamatot. Temesvárról az utóbbi időben egyre többen költöznek Székelyföldre, így biztosítják azt, hogy magyarként maradhassanak fenn – mutatott rá Bodó.
A lakótelepek a legveszélyeztetettebbek
A magyarság fogyása sajnos a nagyvárosokban is megfigyelhető, amely a Székelyföldtől távolodva drasztikus méreteket ölt. Míg Sepsiszentgyörgyön 2002-ben 74,92, addig most 76,9 százalék volt a magyarok aránya, de ezen kívül csak Nagykároly, Nagyszalonta és Kézdivásárhely esetében látható arányjavulás a javunkra. Kolozsváron és Nagyváradon három-, Marosvásárhelyen kétszázalékos csökkenés figyelhető meg, de a többi nagyvárosban sem kedvezőbb a helyzet.
Az asszimiláció szempontjából a legnagyobb problémák az erdélyi nagyvárosokban és azok lakótelepein figyelhetők meg, mivel a magyarok ott vannak legjobban kitéve a nyelvváltás veszélyének – mutatott rá Székely István. Az RMDSZ munkatársa példaként hozta föl a kolozsvári monostori lakótelepet, ahol bár 10 ezer magyar él, de nincs komolyabb integráló intézmény.
Kovács András
MNO

Az erdélyi versenyzők felzárkóztak az anyaországiakhoz (Anyanyelvi konferencia)
A címbeli örömhírt a múlt hét végén az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének ünnepi közgyűlését követő tanácskozáson fogalmazták meg, melyre a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében került sor. Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni! – az anyanyelvápoló mozgalom eme jeligéje is jelzi, mekkora nevelői potenciál rejlik tevékenységében.
Az eszmecsere a mozgalom plakátjait, kiadványait felsorakoztató kiállítás megnyitójával vette kezdetét, amit a vitát bevezető beszámolók követtek. Elsőként Kerekes Barnabás az anyaországi nyelvművelő moz­galom történetét foglalta össze, visszautalva Péchy Blanka színművész alapítványának és Lőrincze Lajosnak abban játszott szerepére. Az Édes Anyanyelvünk mozgalom azóta jócskán kiszélesedett, százezrekhez kíván eljutni, a nemzettudat ama kétségbeejtő helyzetén ugyanis, amire egy ’83-as felmérés vetett fényt – a megkérdezett diákok 97 százaléka nem tudta, mely országokban élnek nagyobb számban magyarok – sürgősen változtatni kellett. A legelőbb 1965-ben Egerben megtartott kiejtési konferenciát szinte fél évszázada minden évben új követi, közben új ágakat hajtva a mozgalom a gondolatok érthető megszólaltatásának szánt Kazinczy Versennyel, helyesírási vetélkedőkkel stb. gyarapodott, és fejlődése máig töretlen. A diákoknak, tanároknak szánt képzések mellett nyári táborozások élénkítik és jutalmazzák a versenyszellemet, s a nyelvművelés aktivistáinak mai fő törekvése, hogy növeljék a résztvevők számát a "tömegesedés" rendjén. Az előadó kiemelte az örvendetes tényt, hogy a határon túli közösségek és társmozgalmak ma már nem csupán bekapcsolódásuk örömét élvezhetik, hanem az erdélyiek például fel is zárkóztak teljesítményükben, a díjak számában az anyaországi versenyzőkhöz.
Péntek János megemlítette, milyen súlya van e versenyeredményeknek az erdélyi Nyilas Misi tehetség­támogató program ösztöndíjainak odaítélésében. Aggasztónak tartja viszont, a diákok helyesírási tudása gyatra, ez is a mélyebb merítésre, a minél nagyobb számú diák bevonására buzdít. Erdélyi Judit elmondta, milyen tapasztalatokkal járt az, hogy az Implom József helyesírási verseny erdélyi szakaszát évek óta a Mikes Kelemen Gimnázium szervezi meg.
Egy javaslathoz hozzászólva a jelenlévők nem helyeselték, hogy a helyesírási versenyben ezentúl megszüntessék a határon túli kategóriát, miként arra sem érett meg az idő, hogy szakirány szerint válasszák szét a versenyzőket. (Elegendő azt megemlíteni, hogy a mai erdélyi magyar földrajzkönyvekben hemzsegnek a nyelvi hibák.)
Egyed Emese jónak látná, ha a határon túli utaztatási alapokból a mozgalomnak is juttatnának, ennek hiánya ugyanis a legnagyobb anyagi akadálya a magyarországi versenyeken való részvételnek. Váradi Izabella minisztériumi tanácsos némileg meglepő kijelentése szerint bizonyos célokra még mindig sok a minisztérium elköltetlen pénze. Wacha Imre rádiósoknak, tévéseknek szóló szellemes előadását, sajnos, csupa nem-tévés hallgatta végig. Kifejtetlen téma maradt a sajtó szerepe a nyelvimodell-nyújtásban, ezzel a mozgalom hazai képviselői, persze, nem ok nélkül, elégedetlenek.
Végül Bodó Barna egyetemi tanár mondta el gondolatait a társadalom lelkiismereteként meghatározott civil társadalmi mozgalmakról, ezeken belül azok kisebbségi változatairól, melyekhez az anyanyelvápolók is sorolják magukat. Több kezdeményezés mostoha fogadtatása – például a magyar professzorok erdélyi tanácsának megalakítási javaslata – arra vall, a civil ethosz könnyen elvész, bénaság veszi át a helyét. Kiölhetik a civil jogigényt belőlünk – ennek következményei pedig fölöttébb aggasztóak – hangoztatták többen is nyelvi jogállapotunk kérdéséhez hozzászólva.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újra a romániai magyarellenes megnyilvánulásokról
Elítélte a román kormány magyarellenes intézkedéseit az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója. A kongresszus zárónapján az egyhangúan elfogadott dokumentumban a szervezet aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a román kormány már meglévő kisebbségi jogot vont meg a MOGYE magyar nyelvű karának létrehozására vonatkozó kormányhatározat érvénytelenítésével.
Az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója által kiadott dokumentum részleteiről Szász Edit kérdezte Sógor Csaba Európai Parlamenti képviselőt.
Az EP képviselő elmondta, hogy ez a szervezet az európai kisebbségek jogaival, helyzetével, lehetőségeivel foglalkozik, a moszkvai kongresszusán pedig elítélte az új román kormány kisebbségellenes politikáját. A dokumentum által tájékoztatták a nemzetközi közvéleményt, és megpróbálnak nyomást gyakorolni a román kormányra, hogy lássa be tévedését és javítson magyarellenes magatartásán.
Nem a kisebbségeken kell elverni a port a gazdasági helyzet miatt, azzal az energiával és pénzzel, amit a kisebbségek beolvasztására költenek (nem csak Romániában, hanem szerte Európában) kilehetne kászálódni a gazdasági válságból – jelentette ki Sógor Csaba. Majd hozzáfűzte: annak a 2000 ortodox templomnak az árából, amit az elmúlt 20 év alatt Erdélyben építettek, meglenne az autópálya Bukarest és Budapest között.
Antal Erika arról kérdezte Bodó Barna politológust, elemzőt, hogy lehet az, hogy a törvény sosem találja meg azokat, akik a magyar szobrok, emlékhelyek ellen vétenek.
Bodó Barna úgy véli, hogy a szoborgyalázások kérdése áttételesen kapcsolódik a kisebbségi helyzethez. Ugyancsak furának látja Bodó a MOGYE helyzetét is, hiszen az Egyetem törvényre tudta adni a kormányt, a kormány viszont már nem adhatja törvényre az Egyetemet.
A továbbiakban Bodó Barna beszélt arról az ismert esetről is, amikor az egyik marosvásárhelyi iskolába egy szülő magyar nyelvű adománylevelet próbált beadni a titkárságra, azt nem fogadták el, az incidens pedig úgy végződött, hogy a szülőt a rendőrség elvitte.
marosvasarhelyiradio.ro. Erdély.ma

Választási győzelem (?)
Az RMDSZ választási diadala. Pompázik a tulipán. Siker a szórványban. Hitelesek voltak a jelöltek… Olvasom, hallom és látom a szebbnél szebb és jobbnál jobb híreket. Attól függően, hogy a média melyik válfaját választom. Olykor nem én választok – engem is hívtak véleményt mondani, mégpedig az RMDSZ tévéjébe, az Erdélybe.
És mert nem vettem át a hangnemet, mert nem dicsértem megfelelő hangfekvésben az RMDSZ választási szereplését, ezért a szigorú szerkesztők ki is cenzúráztak az adásból – egy félmondatomat hagyták meg. Nem ezért kívánok most megszólalni. Érdekességként jelzem a cenzúrát – a jelenség számomra nem új, keményebb időket is túléltem véleménytiltás tekintetében. Viszont a siker, a diadal hangoztatása nem hagy nyugodni.
Kit győzött le az RMDSZ? Marosvásárhelyen immár negyedik mandátumát nyerte meg Florea doktor. Az RMDSZ polgármesterjelöltje az idén a 2008-as eredménynél sokkal gyengébben szerepelt. Lejtőmenet. Ez nem elég: a városvezetés mellett most odalett a megyei tanács elnöki tiszte is. Szatmár. A 2008-as választásokat követően mind a megye, mind a város első embere RMDSZ-es volt. Most egyik sem az. Bihar. Akkora mértékű a Bolojan vezette USL-csapat győzelme, hogy az RMDSZ nélkül elirányíthatják Nagyvárad életét, magyar alpolgármesterre nincs matematikai esély.
Bihar megyei szinten is nagyarányú a Szociálliberális Unió győzelme, megvan a többségük a megyei tanácsban, nem kell koalíciós partnert keresniük. Várad egyik alpolgármestere mindmáig magyar volt, a megyei tanács egyik alelnöke is. Három hihetetlenül fontos megye, és mindháromban óriási veszteség. Sok százezer magyar nem számíthat arra, hogy az előttünk álló 4 évben jogos igényeiket nemcsak képviselik-elmondják, de választottaik a döntések meghozatalát megfelelő módon lesznek képesek befolyásolni. Növekedett az RMDSZ-es polgármesterek száma, és ez valóban RMDSZ-siker.
De nem összmagyar siker – ugyanis az RMDSZ az újonnan megszerzett tisztségeket többségében nem román pártoktól, hanem a Magyar Polgári Párttól hódította vissza. Kézdivásárhely RMDSZ-es városvezetése lehet majd jobb a korábbinál, de ez közelről sem tudja ellensúlyozni azt, hogy Szatmárnémeti, Maros és Szatmár megyék első számú vezetői immár nem magyarok. És mi van azzal az állítással, hogy siker a szórványban?
A számok az ellenkezőjét mutatják. Temes megyében a jelenlegi választások után nincs magyar polgármestere Zsombolya városnak, illetve Újszentes és Újvár községeknek – miközben mindhárom településvezető többmandátumos múltat tud maga mögött. Arad megyében 3-ról 2-re csökkent a megyei tanácsi RMDSZ-es mandátumok száma, Beszterce-Naszód megye magyarsága elvesztette korábbi 1 megyei mandátumát, Máramaros megye 2 megyei RMDSZ-mandátumot vesztett, és megyei képviselet nélkül maradt a magyarság. Egyedül Brassóban nem csökkent a megyei RMDSZ-tanácsosok száma (2-2).
Ez volna a hangzatos siker? Ha a szórványmegyék helyi képviselőinek a számát nézzük meg – és ebben a Szabadság június 13-ai számában megjelent statisztikát veszem alapul –, akkor Arad megyében csökkent a helyi tanácsosok száma, Beszterce-Naszód megyében szintén, Brassóban hasonlóképpen, Temesben is csökkent, és ezen megyék 16 képviselőnyi veszteségét nem tudja ellensúlyozni a Szeben megyei 1 fős növekedés, a Fehér megyei 2, illetve a hunyadi plusz 3 helyi képviselő.
Az RMDSZ valóban győzött: legyőzte a Magyar Polgári Pártot, visszahódított tőle képviselői és polgármesteri tisztségeket. Nevezhető ez az erdélyi magyarság győzelmének is? Nem. Kérdem, és nem egyedül kérdem: mikor válik világossá illetékes fejekben, hogy nem a magyarság belső politikai pluralizmusa jelenti a veszélyt számunkra, hanem a román versenypártok folyamatos előretörése, illetve az a választási küszöb, amely a helyhatóságok vonatkozásában jóformán ismeretlen a demokratikus világban. Ujjongás helyett azt kellene látni: a 2012-s helyhatósági választások után a tömb és a szórvány közé sorolható „frontmegyékben” egyre kevésbé tudunk közvetlenül beleszólni a ránk is vonatkozó döntésekbe, hogy növekedett azon helyi magyar közösségek száma, ahol nincs helyi magyar képviselet. És ez a szám 1992 óta folyamatosan növekszik.
Bodó Barna
A szerző politológus, a Sapientia EMTE docense. Krónika (Kolozsvár)

Magyar napok bánsági módra
Temesvár többségi és kisebbségi népei májusban felébredtek hosszú téli álmukból, egymást érik a rendezvények, az ember azt sem tudja, hová kapja a fejét. Az első héten egyszerre zajlott a Temesvári Nemzeti Színház Román Drámafesztiválja, a spanyol hét, illetve a XVII. Bánsági Magyar Napok. Utóbbinak az eseményeit Tasnádi-Sáhy Péter összegezte.
Május 3-án immár tizenhetedik alkalommal süthette el a Bánsági Magyar Napok közművelődési seregszemle képzeletbeli startpisztolyát Szász Enikő színművésznő, a Bánsági Magyar Nőszövetség elnöke, a rendezvénysorozat életre hívója és mindenkori főszervezője a Helios Galéria Identitás című, temesvári magyar képzőművészek munkáit bemutató tárlatának megnyitóján. A városban élő hivatásos alkotók munkáit Szekernyés János műkritikus, a Képzőművészeti Szövetség Temes megyei elnöke méltatta, kiemelve a művek technikai változatosságát, sokrétűségét, magas színvonalát. Nem rótta fel hibaként azt sem, hogy az alkotók egy része nem ragaszkodott mereven az identitás fogalmának etnikai vonatkozásaihoz, hanem inkább a személyes hangvételű önkifejezést helyezte előtérbe. Az ítész hozzáértő szavait Kiss Attila színművész zenés fellépése követte. Egy órával később dr. Zétényi Zsolt Az Aranybullától az Alaptörvényig című előadását hallgathatta meg a nagyérdemű; az előadó e sorok írójának felfogóképességét meghaladó logikával jutott el addig a végkövetkeztetésig, hogy a tavaly április 25-én elfogadott új magyar alaptörvényt „a történelmi alkotmányosság irányába tett jelentős lépésként” értelmezze, de ez bizonyára az újságíró és nem a képzett veszprémi jogász képességeit minősíti.
Másnap újabb kiállítás nyílt, ezúttal a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előcsarnokában. Itt – a civil szervezetek közti együttműködés jó példájaként – az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) természetjáróinak 64 természetfotóját mutatták be a szervezők. A kiállított képeket a víz és halmazállapotai, az élővilág és fa a néprajzban kategóriákban díjazták. A tagok munkásságának ilyen jellegű bemutatása – amint azt Illés Mihály, a Bánsági Kárpát Egyesület elnöke megjegyezte – százhúsz éves hagyomány az EKE történetében, mivel már 1892-ben is közöltek fotókat.
Műválasztás bekötött szemmel Május 5-én, szombaton a Zeneakadémia Contertino terme adott helyet a bánsági írók és olvasók találkozásának, s a rendszerváltás óta megjelent több száz kötetből vásárt is rendeztek a szervezők. Azt nehéz lenne megállapítani, hogy a jelenlevők közül kik voltak a szerzőket felsorakoztató 81 fős lista tagjai és kik pusztán csak mezei olvasók, de a kérdés talán nem is feltétlenül releváns, mivel a termet az utolsó székig megtöltötték. Először Eszteró István költő emelkedett szólásra. A bánsági költészet jelentősebb alkotóinak felsorolása mellett a Szabolcska Mihályt, Endre Károlyt, Franyó Zoltánt és Anavi Ádámot követő mai költőnemzedék sanyarú sorsára is felhívta a figyelmet: a versszeretők táborának apadása mellett a támogatások hiánya is sújtja őket. A próza-szekciót dr. Bárányi Ferenc képviselte, s bár ő igyekezett vidámabb hangot megütni, a bánsági írók helyzetéről mégsem sikerült a rímfaragókénál sokkal rózsásabb képet festenie. Szekernyés János a helytörténeti munkák fontosságáról beszélt, örömmel kijelentve, hogy ezek iránt, az egészséges lokálpatriotizmusnak köszönhetően, ma is töretlen az érdeklődés. Dr. Bodó Barna a társadalomtudományok képviselőinek munkásságát méltatta, felhíva a figyelmet arra, hogy a szórványlét nem csak hátrányokkal jár: ezen tudományterületek képviselő a Bánságban olyan folyamatokat vizsgálhatnak testközelből, amelyek máshol nem tapasztalhatók. Végezetül dr. Jánosi Endre a románul publikáló, Temesváron élő magyar oktatóknak és kutatóknak a város és a térség tudományos életében betöltött fontos szerepéről beszélt. A rendezvénnyel kapcsolatban, az ott kapott rengeteg értékes információ mellett, „az olyan kevesen vagyunk, nehogy megsértsük egymást” hangulat késztetett némileg töprengésre, melynek jegyében a felolvasó szerepét magára vállaló Mátray László színművész bekötött szemmel választott a kiállított kötetek közül, hogy senkinek a munkásságát se kelljen külön kiemelni, ezzel megbántva másokat, így kénytelen volt egy egyébként remek helytörténeti alkotásból a Rékást bemutató, valljuk be: némileg száraz szócikket primavisztázni. Abban bizonyos vagyok, hogy ez a mentalitás rövid távon nagyban szolgálja egy egymásra utalt emberekből álló, drámai tempóban fogyó kisközösség olajozott, súrlódásmentes működését, viszont az objektív – vagy legalábbis kollektíven elfogadott – mérce megőrzését esetleg akadályozhatja. Szerencsére a súlyos gondolatokat hamar kimosta a fejemből a két év szünet után újra összeálló temesvári rocklegenda, a Quo Vadis koncertje. A RockHouse-ban fergeteges műsorral nyűgözte le régi és új rajongóit az együttes.
A haza-vita elmaradt
A május 7-i program honismereti vetélkedővel indult a Bartók Béla Elméleti Líceum tanulóinak részvételével, a Szórvány Alapítvány szervezésében. Az estére meghirdetett Menni vagy maradni? A haza fogalma című vitaest, sajnos, érdeklődés hiányában elmaradt. Érdemes lenne utánajárni, hogy ezért csak a kellemes tavaszi este okolható-e, amely orgonaillatú szoknyáját meglebbentve maga után csábította az ifjúságot a Béga-partra, vagy a kérdést kellene-e esetleg valahogy trükkösebben megfogalmazni… Kedd este Florin Iepan temesvári rendező Lugosi Béla, a bukott vámpír című dokumentumfilmjét vetítették az Adam Müller-Guttenbrunn Házban, az érdekfeszítő alkotáshoz méltatlanul kis számú néző előtt. A film a Lugosról elszármazott, Blaskó Béla néven született kalandos életpályájú hollywoodi sztárt körüllengő misztérium boncolgatására vállalkozott, számottevő sikerrel. Az eseményen maga a rendező is részt vett, és a vetítés után készséggel válaszolt a kérdésekre. A szervezők az Európa-tudat erősítéséről sem feledkeztek meg, így május 9-én, az Unió hivatalos születésnapján (62 évvel ezelőtt Robert Schuman francia külügyminiszter ezen a napon kezdeményezte Európa országainak szorosabb együttműködését) a bartókos diákok az Integratio Alapítvány és a Diákönkormányzat által szervezett EU-MOZAIK című vetélkedőn tehettek játékos formában tanúbizonyságot unióval kapcsolatos ismereteikről, miközben természetesen gyarapították is őket.
Csütörtökön újabb kiállítás megnyitóján vehettek részt a fotózás kedvelői: Orbók Ildikó Budapesten élő újszentesi művész Erdély, ahogy bennem él című gyűjteményével örvendeztette meg a temesváriakat. Komoly mögöttes tartalommal bíró munkáinak a Temes Megyei Önkormányzat épülete adott időlegesen otthont.
Délután Szerbhorváth György De ki viszi haza a biciklit? című monodrámáját tekinthette meg a színházszerető közönség. A kisebbségi lét 21. századi mindennapjait hol vidáman, hol keserűen bemutató darabot Krizsán Szilvia, az Újvidéki Színház színművésze adta elő. A sokrétűségre törekvő rendezvénysorozat színházi kínálata természetesen nem ebből az egy produkcióból állt: a Temesvári Csiky Gergely Színház a Praht Lugoson és Zsombolyán is előadta, kihelyezett program keretében, a szegedi Kövér Béla Bábszínház pedig a Merlin Bábszínházban vendégeskedett a Mesemondók című előadással. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) is igyekezett a fiatal bánsági képzőművészek munkásságára felhívni a figyelmet, méghozzá sikerrel: A fejlődés világában témamegjelöléssel versenyt és kiállítást hirdetett hivatásos és amatőr képzőművészek részére; 18, a legkülönbözőbb technikákkal készült festmény, grafika, textilmű, illetve fotó érkezett. Szekernyés Jánosnak a bánsági képzőművészet történetét és jelentős alakjait bemutató rendkívül informatív előadása után maguk az alkotók is bemutatkozási lehetőséget kaptak: ki bátrabban, ki félénkebben beszélt saját eddigi munkásságáról és a versenyre nevezett művéről.
A hétvége nyitóeseményét szintén az egyetemistakorú ifjúságnak szánták: önéletrajzíró tréninget, illetve állásbörzét szerveztek számukra a Kós Károly Házban, Temes megyei vállalkozók bevonásával. A rendkívül hasznos program viszont messze elhalványult a valószínűleg az egész hét fénypontját jelentő néptáncgála, illetve az azt megelőző felvonulás mellett, amikor is a műsorban részt vevő együttesek tagjai – mintegy 300 fő – népviseletbe öltözve vonultak az Opera térről az eseménynek helyet adó Diákházig, természetesen zenés kísérettel. A több mint három óra hosszat tartó műsor szerencsére nem vette el a szereplők táncos kedvét, így a hivatalos esemény után jókedvűen ropták hajnalig a színház előterében rendezett táncházban.
A rendezvénysorozatot vasárnap majális zárta Újszentesen, ahol kispályás focibajnokság, történelmi magyar harcművészeti bemutató, rovásírás-oktatás, illetve gulyásparti kínált könnyed szórakozási lehetőséget azoknak, akik a hidegfront ellenére is a szabadba merészkedtek. A komolyzene kedvelői pedig a temesvári Bartók Béla vegyes kar Én mindig bíztam benned című, egyházi kórusművekből álló műsorával búcsúzhattak a Bánsági Magyar Napoktól. erdelyiriport.ro

Előadások az EMI-táborban a csángóföldi és a kárpát-medencei szórványstratégiáról
Augusztus elején rendezik meg az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nyolcadik táborát, ahol előadások hangzanak el a csángóföldi és a kárpát-medencei szórványstratégiáról is. Előadást tart többek között Vetési László, a Diaszpóra Alapítvány elnöke és Hegyeli Attila, a Csángó Oktatási Program volt felelőse is.
A Románia területén élő magyar etnikum szórványosodásának folyamata az elmúlt évtizedekben felgyorsult. Vetési László – a kérdés szakértője – Szórványstratégia – nemzetstratégia című tanulmányában pontosan érzékelteti az asszimiláció intenzitásának növekedésével előálló helyzet „súlyosságát". A régió társadalmi és kulturális folyamatait tanulmányozó érdeklődő számtalan bizonyítékot találhat a nyelvi, az etnikai vagy kulturális asszimilációra, az ezzel együtt járó identitás- és mentalitásváltásra. A problémakör kimerítő elemzése nélkül is belátható, hogy a magyar etnikum – nevezzük így – általános „térvesztése" számos történeti, gazdasági, szociálpszichológiai ok együtthatására vezethető vissza. Mivel a társadalmi lét komplexitásának fent megnevezett dimenziói csak egyidejűleg tehetők vizsgálat tárgyává, az asszimilációs folyamat adekvát értelmezését lehetetlen egyetlen perspektívából megvalósítani.
- Most készült egy újabb szórványstratégiának nevezett politikai dokumentum, amely a MÁÉRT-on belül, a szórvány albizottság munkája, amelyet Bodó Barna vezet. Én nem láttam még az anyagot, a Magyar kormány asztalán van. Az elmúlt időszakban elég sok szórványstratégia készült. A prioritások mindenütt ugyanazok lesznek. Valószínű, hogy nem kerül más alaptéma, mint az, hogy bizonyos normatív rendszereket kell bevezetni a támogatáspolitikában, a szórványterületeken, erősíteni kell a helyi kezdeményezéseket, oktatási, közösségi, művelődési központokat, kollégiumokat, diákotthonokat kell létrehozni, bizonyos nyelvi, gazdasági, regionális vidékfejlesztési, területrendezési, autonómia kérdések fognak előkerülni. Az is egy élesedő kérdés, hogy a szórvány számára mit jelent az autonómia. Külön téma, amely az én feladatom, az egyházak helyzete, illetve feladata – nyilatkozta Vetési László.
Biczó Gábor
Forrás: jakabffy.ro / Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

Gazdasági helyzetünk szakemberszemmel (Romániai Magyar Üzleti Egyesület)
Az idei első fél év hazai gazdasági folyamatait foglalta össze Diósi László, az OTP Románia vezérigazgatója, a Romániai Magyar Üzleti Egyesület elnöke. A múlt hét végén Kolozsváron tartott konferencián Vass Attila, a Kárpáti Régió Üzleti Hálózat helyi képviselője a Románia és Magyarország közötti gazdasági kapcsolatok alakulását elemezte. A konferencián Bodó Barna a szociális gazdaságról és civil felelősségről, Ciotlaus Pál a márkanevek jelentőségéről értekezett.
Növekedés, mértékkel
Diósi László szerint bár a román gazdaságnak rossz éve van, Románia vonzó célpont lehet a befektetők számára. Abban a konjunktúrában, amikor világviszonylatban lassult a növekedés, az Európai Unió újból recesszióba csúszott, Kínában, sőt, az Egyesült Államokban is lassult a növekedés üteme, egyedül Japán mutat növekedést, a román gazdaság fundamentuma továbbra is vonzó célponttá teszi az országot a befektetők számára. Románia a válság első éveiben (2009 és 2010) gazdasági növekedés szempontjából a hátul kullogók sorában foglalt helyet, azonban 2011 közepétől a helyzet megfordult, és habár a növekedési ütem nem nevezhető erőteljesnek, az EU-s átlagnál így is jóval magasabb – szögezte le Diósi –, ám mindez úgy, hogy mind Romániában, mind pedig az EU-ban lassulás figyelhető meg. Románia egyébként a 27 tagállam között ebből a szempontból az előkelő hetedik helyen található, a három balti állam, Szlovákia, Lengyelország és Svédország mögött. Az adatok szerint 2012 első negyedévében a növekedés mindössze 0,3 százalékos volt, ami jóval elmarad az egy évvel korábbihoz képest. Szektoriálisan a mezőgazdaságban tapasztalható kiemelkedő bővülés (a 4 százalék azonban inkább a tavalyi jó évnek tudható be, idén sajnos, az aszálykárok miatt gyengébb termésre lehet számítani). A növekedés a második negyedévben gyorsult, ez elsősorban az építőiparban tapasztalt fellendülésnek tudható be.
Ami a számok mögött van
Diósi elemzésében kifejtette, „az Európai Unióban tapasztalt lassulás, illetve visszaesés hatására a külső kereslet csökkent, így az ipari szektor, amelynek jelentős része külföldre (is) termel, az elmúlt fél év során már nem tudott a növekedés motorja lenni. Keresleti oldalon kedvező fejlemény, hogy az állótőke-felhalmozás az elmúlt négy negyedév során folyamatosan pozitívan járult hozzá a növekedéshez (ebben fontos szerepet játszott az állami tőkeráfordítások emelkedése is, azonban az új módosított költségvetés alacsonyabb összegeket szán beruházásokra a deficitcél teljesítése érdekében), ezentúl a háztartások fogyasztási kiadásai is növekedtek.” A pozitív alapok ellenére így az első fél év a várakozások alatt alakult, az év elején a kegyetlen tél, a hó miatti bénultság, a hatalmas fűtésszámlák terhelték a gazdaságot. Később a szárazság, a mezőgazdaság rossz éve alakította kedvezőtlenül a számításokat. A helyzet összetettségét jelzi, hogy Románia a 2008-as szinthez képest még most is az egyik legmagasabb növekedést mondhatja magáénak a régióban, azonban abszolút értékben az export értéke továbbra is rendkívül alacsony olyan kisebb lakosságú országokhoz képest, mint Csehország, Magyarország vagy Szlovákia. Ami a behozatalt illeti, a 2008-as szinthez viszonyítva a romániai import mutatta a legnagyobb visszaesést a régióban, de ez egyrészt törvényszerű az export csökkenését tekintve, másrészt mivel Romániában az átlagnál jóval magasabb volt a kereskedelmi és ezen keresztül a folyó fizetési mérleg hiánya, a makrogazdasági egyensúly fenntartása érdekében jelentős korrekcióra volt szükség. A kereskedelmi kapcsolatokat illetően az adatok alapján megfigyelhető, hogy az adósságválság által nagyobb mértékben sújtott országok (Olaszország, Spanyolország) esetében csökkent lényegesen a román export volumene, miközben a krízissel szemben ellenállóbb államoknál (Németország) a kivitel továbbra is növekszik. Az infláció mértéke az elmúlt néhány hónap során jelentősen emelkedett. Ez Diósi szerint több okra is visszavezethető, például az élelmiszer-ipari termékeknél tapasztalt árnövekedésre.
A politikai bizonytalanság hatása
Az OTP Románia vezérigazgatója elmondta, a külső tényezők mellett a politikai bizonytalanság is rányomta bélyegét a román gazdaságra, hiszen az önkormányzati és parlamenti választások évében megannyi gazdasági döntést elhalasztottak. A monetáris politika területén a bankközi tranzakciókat is befolyásolta, hogy augusztus elejétől – feltehetően a lej árfolyamának védelmében – a Nemzeti Bank korlátozta a repo-ügyletek során a bankok számára nyújtott források volumenét, ennek következtében mind a bankközi kamatlábak, mind pedig az állampapírhozamok növekedésnek indultak. A politikai viharok elcsendesedését követően a jegybank eltörölte a korlátozást, újból a korábban megszokott mennyiségű forrást biztosítja a bankok számára. A lej alapú hitelek volumene továbbra is növekszik, elsősorban a vállalatoknak nyújtott kölcsönöknek köszönhetően, a magánszemélyeknél enyhe csökkenés figyelhető meg. Ami a költségvetés megvalósításait illeti, Diósi közölte: a hiány mértéke augusztus végén 1,2 százalék volt, a bevételek az év első nyolc hónapjában éves alapon 8 százalékkal emelkedtek (125,6 milliárd lejre), a kiadások ez idő alatt jóval alacsonyabb mértékben, 2,7 százalékkal (132,8 milliárdra). Diósi László előadásában a hazai üzletvitel gördülékenysége kapcsán is elemezte Románia helyzetét.
Román–magyar kapcsolatok
Vass Csaba előadásában Románia és Magyarország gazdasági viszonyrendszerét helyezte el a térségben. A Kárpáti Régió Üzleti Hálózat kolozsvári irodájának vezetője ismertette a két ország közötti kapcsolatok tavalyi számait. Eszerint Magyarország a valamivel több, mint 2,5 milliárd euróval Románia ötödik exportpartnere volt 2011-ben, Németország, Olaszország, Franciaország és Törökország után, a magyar kivitel tekintetében pedig több mint 4,8 milliárd eurós exporttal Románia a második helyen szerepel (Németország után). A behozatal vonatkozásában a román import 8,7 százaléka (közel 4,8 milliárd euró) származik Magyarországról, míg az anyaország ennek mintegy felét, 2,33 milliárdos importot könyvelt el Romániából (behozatala 3,9 százalékát). A külkereskedelmi mérleg tehát egyértelműen Magyarországnak kedvez, az egyenleg növekvőben, tavaly több mint 2,2 milliárd euróra volt tehető.
A befektetések vonatkozásában az idei év közepén az összberuházások alig több mint 2 százalékával Magyarország a 14. helyen áll a jegyzett tőkénél, a tizenegy és fél ezer magyar tőkével (is) működő vállalatszám viszont azt mutatja, hogy általában kisebb beruházások érkeznek hozzánk (ebben a tekintetben Magyarország az előkelő harmadik helyen áll az országok „versenyében”). Területi elosztásban mind a befektetett tőkét, mind a cégek számát tekintve Székelyföld vezet. Érdekes megfigyelni, hogy a befektetett tőke szerint második helyen Bukarest és vonzásköre áll, míg a határ menti megyékbe, ahol a magyar cégek harmada telepedett meg, a tőkearány jóval alacsonyabb (csupán 5 százalék).
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)