Nem figyelnek a kisebbségi oktatásra
Nem tartja elfogadhatónak az oktatási minisztérium által közvitára bocsátott kerettanterv-tervezeteket Király András államtitkár. Az RMDSZ-es oktatási szakpolitikus szerint a három közül egyik változat sem veszi figyelembe a kisebbségi oktatás problémáit.
A tavaly december 23-án közvitára bocsátott javaslatokhoz január 23-áig várják a pedagógusok, diákok, szülők és civil szervezetek véleményét, ezek alapján készülne el az 5–8. osztályosok új tanterve. Király András felkérte a magyar pedagógusokat: tegyék meg javaslataikat, hogy január 23-án elő tudjanak állni egy alkalmazható alternatívával. (Krónika) MUNKÁBAN NINCS LEVÉLTITOK. Nem jogsértő, ha a munkáltató megfigyeli egy alkalmazott munkahelyi levelezését – mondta ki az Emberi Jogok Európai Bírósága egy román polgár perében. Egy bukaresti mérnök, Bogdan Bărbulescu azért tett panaszt Strasbourgban, mert a román bíróságok elutasították korábbi munkáltatója ellen indított keresetét, amelyben azt állította, hogy megsértették emberi jogait. Bărbulescu 2004 és 2007 között dolgozott egy magáncégnél, ahol a munkáltató felkérésére egy Yahoo Messenger-fiókot hozott létre az ügyfelekkel való kapcsolattartás céljából. A cég 2007 júliusában arról tájékoztatta, hogy levelezését egy héten keresztül megfigyelték, és mivel kiderült, hogy az internetkapcsolatot magáncélra használja, kirúgták. A strasbourgi bíróság szerint Románia nem sértette meg sem Bărbulescu tisztességes tárgyaláshoz való, sem a magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogát. Indoklásában a strasbourgi bíróság megállapította: Bărbulescu feladatainak teljesítését munkáltatója csak munkahelyi postafiókja megfigyelésével ellenőrizhette, és jóhiszeműen járt el. (Hotnews)
MÁR DIPLOMÁCIAI ÜGY. A norvég és román nagykövetség is bekapcsolódott a Bodnariu család ügyébe, amelyre Klaus Johannis államfő és Dacian Cioloş kormányfő is odafigyel. Az egész román sajtóban nagy visszhangot kapott ügyben nem közelednek az álláspontok: a Norvégiában élő román-norvég házaspár visszaköveteli gyermekeit, a norvég gyermekjogvédelmi hivatal pedig azt hangsúlyozza, hogy törvényesen járt el, amikor a testi fenyítésben részesülő gyermekeket eltávolította a szülőktől. A közvélemény megoszlik: egyesek szerint egy pofon még nem ok a család szétszakítására, mások úgy vélik, hogy a Norvégiában élőknek az ottani, szigorúbb törvényekhez kell igazodniuk. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Verni vagy nem verni
A törökök elrabolták a keresztény gyerekeket, hogy janicsárrá neveljék őket. A norvégok egyszerűen elkobozzák, hogy jó norvégokat faragjanak belőlük. A jelenség akkor került a figyelem középpontjába, amikor Norvégiában a Butnariu család öt gyerekét vették el azzal az indokkal, hogy a családban verik őket. Az utóbbi öt évben tizenhárom, Norvégiában élő román családtól 26 gyereket vettek el ugyanezen vád alapján.
Több román városban, sőt, világszerte is tiltakozó megmozdulásokat tartottak az államilag szervezett gyermekelrablások miatt. A temesvári tüntetést szervező pünkösdista lelkipásztor, Samuel Ţuţac kerek perec megmondta: „Ha az állam gyereket akar, csináljon magának!” Nálunk egyelőre más az elv. A gyerekét jóra nevelni akaró szülő, mikor éktelen haragra gerjed porontya miatt, azt mondja: Én csináltalak, én öllek meg! Nem tudom, az ortodox egyház ezt a román mondást miért nem tiltja be. Hiszen a gyerekölés főbenjáró bűn. Azonkívül a keresztény vallások még az öngyilkosságot vagy a halálbüntetést is elfogadhatatlannak tartják és mélyen elítélik, mondván, az életet az Isten adja, és csak neki van joga elvenni. 
A gyermektelenített Butnariu család feje elismerte, hogy nevelő szándékkal alkalmazott némi enyhe testi fenyítést, de korántsem olyan mértékűt, amiért elvegyék gyerekeiket. Egy másik – szintén gyerek nélkül maradt – családapa azt állította, hogy a legszigorúbb büntetés, amit gyermekeire kirótt, a sarokba állítás volt.
Egy kutatás szerint a romániai családok 63 százaléka alkalmazza a nevelésben a testi fenyítést. Az nem tisztázott, hogy egy makarenkói pofon vagy egy popsipacsi testi fenyítésnek számít-e? A verés, akár a hagyomány, apáról fiúra száll. Akit vernek gyerekkorában, az megfogadja ugyan, hogy ha neki gyerekei lesznek, nem bántja őket, de aztán, mikor felnő, és gyerekei nagyon rosszalkodnak, jól elagyabugyálja őket. És így tovább.
Egyáltalán nem lelkesedtem, amikor az iskolában egy-egy tenyerest kiosztottak nekünk. Hallottam, hogy még a hatvanas évek elején is volt olyan tanár a Mikóban, aki azt kérdezte a készületlen nebulótól, négyes kell-e vagy pofon? Már akkor dívott a választás szabadsága. Mostanra változott a világ. A pedagógusokat szóbeli agresszióért is pellengérre állítják, mutogatják a tévében, kirúgják, de az is előfordult, hogy diák vert tanárt.
Nem könnyű dolog a nevelés. Mi a teendő (megtörtént esetek), ha a hároméves gyerek egy óvatlan pillanatban lerámol mindent a polcokról, amit csak felér, kihúz, kiborogat minden fiókot, a falakat és bútorzatot az általa elérhető magasságig összefirkálja? Az ötéves kislány megmossa hároméves hugicája haját a WC-csészében? Vagy a nagyobbik gyerek elveri a kisebbiket? Nehéz kérdések. A verés – természetesen – nem megoldás! Láttam ad hoc közvélemény-kutatást a tévében, amint többektől megkérdezték, kell-e verni a gyermeket? Sajnos, többnyire azt válaszolták, hogy az ütlegelés a legjobb módszer, mert másképp elnevelődnek. A skandináv országokban nem szabad még ferde szemmel se rájuk nézni. Sepsiszentgyörgyről Svédországba elszármazott hazánkfia megszidta még kiskorú nagylányát, mert rossz fát tett a tűzre. Ezzel annyira felidegesítette a kis hölgyet, hogy az már nem bírta a szóbeli agressziót, és jól állon vágta apukáját. De ez nem volt elég, hanem felhívta a rendőrséget is, és bepanaszolta. Azok ki is szálltak annak rendje-módja szerint a tényállást rögzíteni. Apukának az volt a szerencséje, hogy kissé vérzett a berepedt szája, mire a rendőr azt mondta, hogy megérti, mert neki is van egy hasonló korú lánya, aki őt neveli.
Nálunk a gyerekverők még egyelőre elmerenghetnek a hamleti kérdésen: verni vagy nem verni – mi dőre kérdés!, két bús tenyér, mely gyáván mérlegel.
Azt mérlegelik tudniillik, hogy jobb vagy bal kézzel üssék-e csemetéjüket.
Kuti János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Norvégia felett beborult az ég
Tízezrek gyűltek össze az elmúlt hónapokban, hogy tiltakozzanak a Bodnariu család gyermekeinek elvétele miatt. Az ügy jelzésértékű – a norvég gyermekvédelmi rendszer eddig ugyanis több tízezer gyermeket szakított el a családjától.
Ma már közismert Marius Bodnariu és norvég felesége, Ruth története. Tragikus esetük sokakat megmozgatott. Százával, ezrével vonultak utcára az elmúlt hetekben Washingtonban, Houstonban, Vancouverben, Londonban, spanyol, olasz és ausztrál városokban, Bukarestben, Kolozsváron, Nagyváradon, Nagybányán, kifejezve szolidaritásukat, követelve a család újraegyesítését. Demonstrációra készülnek a következő időszakban San Franciscó-ban és New Yorkban is.
A történet röviden a következő: 2015. november 16-án a norvég gyermekvédelmi intézet, a Barnevernet, elvette mind az öt gyermeket a Bodnariu családtól. A vád: keresztény radikalizmus, családon belüli erőszak. A feljelentő a 9 éves Eliana és a 7 éves Naomi iskolai igazgatója volt, aki szerint a kislányok „nagyon keresztények”. Az igazgatónő szerint a lányok keresztény dalt énekeltek az iskolában, ami elfogadhatatlan, mint ahogy az is, hogy a nagymamájuk olyat mondjon: „Isten megbünteti a bűnösöket”. Az ilyen tanítás hátrányosan befolyásolja a kicsik fejlődését, ezért a szülők „állami segítségre” szorulnak a nevelésben.
A tanárnő ezzel fordult a Barnevernethez (lépését később megbánta). Az ideológiai indíttatású feljelentést a lányok rajtaütésszerű kihallgatása követte. Még aznap megfogalmazódott a vád, a családot pedig nyomban szétszakították. A lányokon kívül elvitték az 5 éves Matthew-t, a 2 éves Johnt és a mindössze három hónapos Ezékielt is, akit édesanyja szoptatott. A gyermekeket titkos helyekre szállították Norvégiában.
A Bodnariu-eset nem egyedi történet. Bár a sajtó egy része nem, vagy alig beszél róla, több tízezer hasonló esetről tudni Norvégiában. A dolgok mögött az a „független” norvég gyermekvédelmi rendszer áll, amelynek vezetőit az oslói kormány nevezi ki, és amelyet Milos Zeman cseh elnök a náci rendszerhez hasonlított.
A norvég szisztéma
Marius Reikeras, a Bodnariu család ügyvédje egy emberi jogokban specializálódott jogász, aki éveken át tanulmányozta a norvég gyermekek eltulajdonításának problematikáját. Vizsgálataiból kiderült, hogy a Barnevernet minden alkalommal a családok végleges szétszakítását, a gyermekek végleges elvételét tartja szem előtt. Ez ellentmond az emberi jogoknak, amelyek a gyermekek ideiglenes elvételét írják elő, s azt is csak extrém, igazolt esetekben. A problémák helyreálltával pedig a gyerekek azonnali visszaadását sürgetik, a család újraegyesítésére fektetik a hangsúlyt. A különbség kapitális. Reikeras levélben hívta fel erre kormánya figyelmét, utalva rá, hogy az egyéni és családjogi nemzetközi normákat Norvégia is aláírta, ám nem tartja be. Erőfeszítései azonban nem jártak sikerrel.
Reikeras szerint az 1992-ben alapított norvég rendszert eleve úgy tervezték, hogy ne rendelődjék alá az emberi jogoknak. Emiatt a megyei jellegű intézetek köré csoportosuló bürokraták szabadon titkosíthatják ügyeiket, nem kell számot adniuk senkinek arról, amit tesznek. Hiába ítélte el Norvégiát 1996-ban az Európai Emberjogi Bíróság, vagy marasztalták el több alkalommal is – például 2007-ben amiatt, hogy a rendszer hamis bizonyítékokat gyártott a családok ellen –, a film forog tovább.
A norvég kormány továbbra is hatalmas összegekkel finanszírozza a rendszert, amely köré egy széles körű szociális szféra is kiépült. Sok alkalmazott, pszichológus, jogász és bíró él a Barnevernet jelentette anyagi előnyökből, az elvett gyermekeket befogadó családok pedig óriási támogatásokat kapnak, ami havi 10–12 ezer euróra is rúghat. Ekkora pénzeket, ekkora ambíciókat ölni egy ilyen tevékenységbe?! Tévéreklámokat finanszírozni a befogadók számának emelése érdekében ott, ahol a családoktól elvett gyerekek aránya már a rendkívül magas, 7 százalékos is meghaladta? Nos ahol baloldali politikusok szerint a gyermekek 25 százaléka (250 ezer) állami fennhatóság alá kell hogy kerüljön, ez már nem is olyan meglepő.
Több száz eset megvizsgálása alapján dr. Åge Simonsen arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyerekek eltulajdonítása mögött csak néhány esetben voltak komoly problémák. Az esetek zömében a bürokrata szubjektivitása döntötte el az okot, amiért a szülőkre „a gyermeknevelési képesség hiánya” címkét aggatták, és megfosztották őket palántáiktól. Marianne Skånland professzor, a kérdés szakértője hatvankilenc ilyen okot sorolt fel, amelyekből idézek néhányat. A gyermeket el kell venni, mert:
– az anya nagyon alacsony növésű, s amikor a lánya felnő, nem lesz képes vigyázni rá – a gyermek túl gyorsan eszik
– a gyermek túl lassan eszik
– az anya nem tudott olyan rántottát sütni, amellyel kielégítette volna gyermeke szükségletét, ráadásul a kenyeret is túl vékony szeletekre vágta
– a gyermek érdeklődve tekint az idegenekre, néha mosolyog rájuk – ez azt jelenti, hogy eltávolodott az anyjától
– az apa túl aktív, az anya pedig passzív
– az anya ideges lett, mikor a macskájuk a parkettre vizelt
– a baba elfordítja arcát, mikor az apja elkezdi mosni
– az anya a nagymamára bízza, hogy gyermekét vigye pszichológushoz, vagy más orvosi kezelésre – ez azt jelenti, hogy érdekeit a gyermeke elé helyezi
– a nagymama meg akarta ölelni az unokáit – az ilyen cselekedet rossz mellékhatásokat eredményez – az anya nem engedte 14 éves lányát, hogy elmenjen egy partira
Magyarul: „gyermekeiteket akkor vesszük el, amikor akarjuk”. Hátborzongató. Igen, ez történik Norvégiában. Ilyen „érvek” alapján szakítanak szét családokat, kergetnek kétségbeesésbe szülőket és nevelnek át „norvég módra” gyermekeket (közéjük tartozik a tömeggyilkos Breivik is). A Norvég Városi és Regionális Kutatási Intézet (NIBR) jelentése szerint ezeknek a gyerekeknek a körében nyolcszor nagyobb az öngyilkosok aránya, mint a saját családjukban felnövőké. A szülők pedig tehetetlenek. A máskor oly hangos civil szervezetek és a nyugati sajtó hallgat. Ez lenne a jövő Európája?
Add vissza!
Adott hát egy komoly pénzekkel finanszírozott rendszer, melyet senki sem ellenőrizhet, független az emberi jogoktól, bármilyen ügyet titkosíthat, és ipari porszívóként szívja el a családoktól a gyerekeket. Ha a szülők perbe fogják a Barnevernetet, a jogi procedúrák évekig elhúzódnak. Gyerekeiket győzelem esetén sem kapják vissza (sok ilyen eset volt), mert „már beilleszkedtek új otthonukba, és ártana nekik, ha megint megbolygatnák életüket”. Ha pedig a médiához vagy más nyilvános fórumhoz fordulnak, lépésüket a bíróság gyengeségként értékeli, megerősítő bizonyítékként arra nézve, hogy képtelenek a rendes nevelésre (ez az indoklás szintén megtalálható Skånland listáján).
Jan Simonsen egykori norvég parlamenti képviselő, az Európa Tanács Emberjogi Bizottságának volt tagja vehemensen kritizálta ezt a rendszert a családok ellen elkövetett mindennapi abúzusok és az aberráns kritériumok miatt, amelyek alapján ezt megengedik maguknak. Simonsen hazugsággal vádolta Norvégiát és annak bukaresti nagykövetét, amikor védelmébe vette a Barnevernetet. De a film forog tovább. A szavak közt pedig kiolvasható a háttér is: „a mintaértékű norvég jogok fölülírják az emberi és családi nemzetközi jogokat”. Vagyis: itt az új ideológia. A baloldali marxizmus és a nácizmus után kicsírázott az új élan vital (a dolgok belső éltető energiája – szerk. megj.), a baloldali... mindegymi.
Marius Bodnariu informatikusként dolgozott Bukarestben, majd megismerkedett Ruthtal, és összeházasodtak. Ezután Norvégiába költözött, ahol a helyi polgármesteri hivatalban folytatta pályafutását; jelenleg is ott dolgozik programozóként, immár 11 éve. Felesége asszisztens a helyi kórházban. Szomszédaik, ismerőseik és munkatársaik egyaránt rendes embereknek tartják őket. Erkölcsi züllési problémák szóba se kerülnek, távol áll tőlük az ilyesmi. Szép család, ami a fényképekből is kitűnik. És mégis. Egyszer csak megjelennek a „System” emberei, s a gyermekeiket elviszik. Csak úgy, minden bizonyíték nélkül. Rájuk rontanak, mint valami terroristákra, a feljelentőjük szerint ugyanis a gyerekek „túl keresztények”.
Ez pedig – a keresztény magatartás és a szülői fegyelmezés – az új ideológia szerint bűnnek számít! A szülők még előzetes figyelmeztetést sem kaptak. A kicsiken végzett orvosi vizsgálatok sem mutattak ki semmilyen rendellenességet, a rendszer bürokratái mégsem foglalkoztak azzal, hogy kihallgassák őket. Nem érdekelte őket a szülők hozzáállása, nem mondták nekik: „nézzétek, ezek a törvényeink, mi így értelmezzük őket, vigyázzatok, ilyet vagy olyat többé ne cselekedjetek”. Ezt a lépést is kihagyták, holott a nemzetközi szabályok ezt is előírják.
Norvégia felett beborult hát az ég. Egy önkényes rendszer, egy vaskos pénzkötegekkel operáló monstrum szívja el tízezrével a kicsiket a szülőktől, ideológiai alapon, egyre gyorsuló ütemben.
Három hónap, egy találkozás
Majd’ három hónap elteltével Ruth és Marius végre találkozhattak a kislányokkal. A lányok örömujjongással futottak ki az irodából, s ugrottak a nyakukba. Naomi Marius nyakába vetette magát, Eliana majdnem ledöntötte Ruthot. Majd mikor Marius is átölelte Elianát, a kislány zokogásban tört ki.
A rendszer felügyeletével megszervezett találkozó egy órát tartott, ami pillanatok alatt véget ért. Jött a kényszer, az elválás. Eliana szemében minden benne volt, ami ilyenkor lehetett; Naomi pedig semmiképpen sem akarta elengedni édesapját. Hogy a jogi helyzetükön ne nehezítsenek, a szülők győzködték a piciket, hogy jobb, ha most elmennek, ígérve nekik, hamarosan újból találkoznak. Aztán elmentek...
A bürokraták meg bezárták a dossziét, a démonok pedig dörzsölték a markukat.
Lőrinczi Lóránd. Krónika (Kolozsvár)

Csíksomlyói árva csibészek
Fennállásának huszonöt éves évfordulóját ünnepelte a csíksomlyói Csibész Alapítvány. A Gergely István (Tiszti) római katolikus plébános kezdeményezésére az egyházi keretben 1990-ben megszületőárvagyerek-gondozás elsősorban azokat a fiatalokat érintette, akik 18. életévük betöltése után egyik napról a másikra kerültek utcára az állami árvaházakból. A mintegy 800 gyerek és fiatal gondozását felvállaló alapítvány ügyvezető igazgatójával, Kolumbán Imrével jártuk végig a megtett utat.
Kolumbán Imre 1987-ben költözött családjával Csíksomlyóra. Noha más római katolikus gyülekezethez tartozott, még abban az évben megkereste a frissen oda kerülőfiatal plébános, így az elejétől nyomon követhette az árvákkal való foglalkozás rögös útját. A Ceauşescu-rendszerben ez eleve veszélyes ügy volt, hiszen a 380 gyereket ellátó állami árvaház hiába működött az egyházközség területén, pap oda nem léphetett be. Néhány árva fiatal titokban vette fel a kapcsolatot a plébánossal, és ezekből a beszélgetésekből született meg az ügyük iránti életre szóló elköteleződés.
„Szervezetten csak 1989 decembere után lehetett egyházi szervezeti keretben árvákkal foglalkozni. A csíksomlyói kegytemplom szomszédságában, egy elhagyott épületben bukkantunk rá Tisztivel 1990 elején nyolc-kilenc, árvaházból származó fiatalra, aki nyomorúságos körülmények között húzta meg magát ott. Ebből a fertőből hívtuk be őket a plébániára, gyakorlatilag ez volt a kezdet” – emlékezik vissza a két évvel később, 1992-ben hivatalosan bejegyzett Csibész Alapítvány ügyvezetőigazgatója az indulás körülményeire. Hogy hasznossá tegyék magukat, a fiatalok a plébánián Mária- és Jézus-szobrocskákat, kis kereszteket formáztak. Ezzel a foglalatossággal a plébános Olaszországban találkozott, és kiderült, hogy a menedéket és elfoglaltságot keresőfiatalok kaphatóak az ilyen kézműves munkákra. A hírre, hogy néhány fiú meleg ételhez és szálláshoz jutott a katolikus egyháznál, a 18. életévüket betöltőés utcára került árvaházi lányok is bejelentkeztek, így bővült a kör.
Mindez azonban csepp volt a tengerben, hiszen a Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedében lerobbant árvaházi oktatás sem szakmát, sem az életre történőfelkészülés lehetőségét nem adta meg a kiszolgáltatott fiataloknak. 18 éves korukban többségük úgy került ki a nagybetűs életbe, hogy senki nem ajánlott nekik sem szállást, sem munkahelyet. Csapatokba verődve húzták meg magukat az ország különbözőrészein, és sokan bűnözőéletmódot folytatva szerezték be a napi betevőjüket.
A plébániára került magyar és cigány fiatalok elbeszélései megrázó történetek voltak az árvaházakban uralkodó állapotokról: a hatalmas hálószobákban elszállásolt gyerekek között dzsungelszellem uralkodott, a nagyok végtelenségig kihasználták a kisebbeket. A szexuális molesztálásokat és minden egyéb visszaélést a kis létszámú személyzet nem tudta és valószínűleg nem is akarta megakadályozni.
Asztalosok és varrónők
A további lépésekhez anyagi erőforrások kellettek. Kolumbán Imre a gondviselés erejének tudja be az elsőjelentős külföldi támogatók megjelenését. Történt ugyanis, hogy Kelet-Ausztriában, a Magyarországgal szomszédos Õrségben, egy Erdélybe igyekvőkatolikus csapat Tiszti volt osztálytársánál, egy szintén katolikus papnál érdeklődött egy támogatásra igényt tartó gyülekezet felől. Az Erdélyből elszármazott pap később elmesélte, bármennyit is gondolkozott rajta, minden alkalommal Gergely István neve jutott eszébe. Az osztrák csapat első, székelyföldi látogatásának köszönhetően kézi famegmunkáló szerszámokhoz jutottak, másodjára pedig annyi pénzt hoztak, amivel egy modern kombinált asztalos gépet tudtak vásárolni a plébánia garázsában működőasztalosműhely számára. Ekkorra már döntés született arról, hogy a fiatalokkal kezdeni kell valamit, tehát mindenek előtt szakmát adnak a kezükbe. A jogi keretet ehhez a Csibész Alapítvány hivatalos bejegyzése jelentette.
A frissen privatizált Hargita Megyei Építkezési Vállalat élére közben Kolumbán Imrét választották igazgatónak. „Amikor elindultunk, Tiszti még az elején megígértette velem, hogy amennyiben a szociális munkánk teljes embert fog kívánni, átjövök főállásba az alapítványhoz. Ez 1994 májusában meg is történt” – emlékezik vissza a váltás körülményeire az alapítvány ügyvezetőigazgatója. Az igazgatói fizetésénél jóval kevesebb bér sem tudta eltántorítani elhatározásától. „Az alapítvány pénzügyileg soha nem állt úgy, hogy ez anyagi szempontból megérte volna. Én ebben a munkában mást láttam, számomra a lelki elégtétel volt a fontos”.
Új beosztásában Kolumbán Imre indulása mégsem volt felhőtlen, hiszen egy profitorientált nagycégtől átjött vállalati menedzserként olyan terveket szövögetett, amelyek az új körülmények között nem voltak megvalósíthatóak. Néhány hónap múlva megtorpant, míg sikerült magában letisztáznia a pőre valóságot: üzemi szinten termelni nem lehet, itt embereken kell segíteni. „Egy belsőhang rávezetett arra, hogy az én feladatom mindenkiből kihozni azt a maximumot, amit lehet, és az egyre bővülő csapatból közben közösséget kell építeni” – meséli Kolumbán Imre. A harminc fiatalra szaporodott árvaházi közösségnek két műhelyt béreltek: a fiúkat asztalos szakmára képezték, a lányokat varrónőnek. Az egyre terebélyesedő csapat hírére egy idős testvérpár házat adományozott a csibészeknek, így a lányoknak is megoldódott az állandó szálláshelyük.
Német tapasztalatok
Az igazi fordulatot azonban két német újságíró cikke hozta meg számukra. A Süddeutsche Zeitung munkatársait a Székelyudvarhelyen székelő ferences nővérek irányították a csíksomlyói csibészek alapítványához. A német lap karácsonyi számában képes riport jelent meg a Csibész Alapítvány nem mindennapi történetéről, azzal a felhívással, hogy aki teheti, az adományozzon az árvák javára. A cikk sikere mindenkit meglepett: a németországi adományozók részéről akkora összeg gyűlt össze, hogy ebből vásárolták meg az addig bérelt műhelyeket és a fiatalok szálláshelyéül szolgáló csíkszépvízi volt örmény plébániát. A pénz egy részét felajánlották Böjte Csaba akkor induló árvagyerek-programjának támogatására. A németországi hírverésnek később is visszatérőhaszna lett, hiszen egy befolyásos német alapítvánnyal kerültek kapcsolatba, amely német állami forrásból Hargita megye egyik korszerű autószerelő műhelyének csíkszeredai megnyitását finanszírozta. A Munkaügyi Minisztériumtól kapott szakoktatási engedélyek alapján immár nemcsak asztalosokat és varrónőket, hanem autószerelőket is képezhettek. „Az autószerelőműhelyt még akkor építettük, amikor a helyi szervizekben többnyire csak hazai márkájú kocsikat javítottak. Két szakembert sikerült németországi továbbképzésen betanítani, akik hazatérve a frissen induló szakoktatás alapját képezték” – magyarázza vendéglátóm a ma is jó eredménnyel működő szerviz indulásának történetét. A Csibész Alapítvány tulajdonában levő kft. által működtetett szerviz ma is a csíkszeredai autószerelő-képzés egyik alapműhelye.
A jelentős németországi forrásokat magyarországi közalapítványi támogatások egészítették ki a kilencvenes évek derekától beinduló fejlesztéseikben.
Mindenkivel tartják a kapcsolatot
A legnagyobb kihívásnak az árva fiatalok tartós elszállásolása, otthonteremtése bizonyult. Már az elején kiderült, hogy gondozottjaik önerőből nem tudnak sem bérelni, sem hitelre lakást vásárolni. Az elmúlt két évtizedben az alapítvány minden lehetséges forrását elsősorban erre fordították, a kitermelt és megpályázott vagy különbözőadományok formájában érkezett pénzekből összesen 26 épületet vásároltak. A lakások egy részében ma is az egykori gondozottak laknak, lakbért nem kell fizetniük. Legénylakás és kertes ház egyaránt van: noha az eredeti egyezség szerint a lakásban 26 éves korukig lakhatnak a fiatalok, aki mégsem talált magának saját lakást, nem költöztetik ki. Évekre, évtizedekre szóló kapcsolatok alakultak ki az alapítvány és a gondozottak között. Még azok is rendszeresen visszajárnak, akik már rég külföldön élnek vagy ott dolgoznak. Ha másért nem, az éppen lejárt személyazonossági igazolvány kicseréléséért. Sokuk számára ugyanis a csíksomlyói székház az egyetlen erdélyi kapocs, így nem véletlen, hogy az alapítványnál eddig megfordult mintegy 800 személy többségével ma is tartják a kapcsolatot.
„Két fiatalt szeretnék kiemelni ebből a hatalmas csapatból, egy pozitív és egy negatív példát. A Csíkszépvizen felnőtt egyik cigány kislányunk a kolozsvári egyetemen végzett szociális munkás szakon, utána Ausztriában gondozott idős embereket. Munkaadójának annyira megtetszett alapossága és komolysága, hogy saját vállalkozásának beindítását támogatták. Ma Ausztriában prosperáló állásközvetítőcéget működtet időskori gondozói munkát kereső erdélyiek számára, miközben idehaza, Csíkban ikerházat épít családjának, illetve a Nagyváradon canto szakot végzett húga számára. A másik történet egy fiatalemberről szól, aki bűnözőlett. Nagyon sok problémánk volt vele: elhagyva találták egy vonaton, nálunk nőtt fel, itt tanult szakmát, de Erdélyben nem találta a helyét, így kiment Hollandiába. Kábítószercsempészként bukott le Máltán, börtönbüntetésre ítélték. Egyházi vonalon máltai barátaink tartják vele a kapcsolatot” – magyarázza Kolumbán Imre.
Az egykori lakók közül sokan élnek itthon, de van közöttük Svájcban, Angliában és főleg Magyarországon letelepedett fiatal is. A beszélgetésünkre a 25 éves találkozóról érkező Imre friss élményeit is megosztja, hiszen a családapák és családanyák ma már mosolyogva idézik fel csínytevéseiket, amelyek zöméről még nevelőik sem tudtak. Kiderült, igazi csibészek voltak. Kolumbán Imre arra büszke, hogy a fele-fele arányban magyar és cigánygyerekekből kikerülő fiatalok többsége megállja a helyét.
Gyerek–szülő csángóprogramok
A romániai gyerekvédelmi rendszer gyökeres átalakulásával mára a Csibész Alapítvány kezdeti szerepvállalása is átalakult. Épületeik többségét immár a Hargita Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság bérli, ahol kisebb, családias csoportokban különbözőkorú gyerekeket gondoznak, nevelnek. Új tevékenységként nagy létszámú külső-rekecsinyi csángó családok gyerekeinek gondozását, taníttatását, nevelését vállalták fel a szülők beleegyezésével. Húsz csángó gyerekük jár óvodába vagy iskolába Csíkszeredába. Az alapítvány „csángóprogramja” azonban ennél több: német segítséggel megpróbálnak szegénysorban élősokgyerekes csángó családokon segíteni. Asztalos műhelyükben deszkapadlótól bútorig mindent elkészítenek, amivel egy-egy lakást lakhatóbbá, kényelmesebbé tehetnek Csángóföldön. Egy másik program keretében fut a csíkszentmártoni leányanya-otthon: jelenleg négy anyának biztosítanak gyerekével együtt szállást. De Szentmártonban nappali befogadó is működik olyan rendezetlen, nehéz sorsú szegény családok gyerekei számára, ahol a kisdiákok délutáni felügyeletét és tanulását vállalják. Az ide járó 16 gyereket meleg ebéd, lecketanulás, uzsonna és pihenés várja.
A rendszerváltás óta eltelt huszonöt évben a romániai gyerekvédelem, az árvaházi gondozás alapvető átalakulásokon ment át – magyarázta megkeresésünkre Elekes Zoltán, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság vezetője (portrénkon). Az egyik legfontosabb változás a csecsemőellátásban történt. A romániai gyerekvédelem is azokra az amerikai kutatásokra alapoz, amelyek kimutatták, hogy a hároméves koráig intézményes keretek között, árvaházban felnőtt csecsemőkésőbbi életében is helyrehozhatatlan lelki és értelmi sérüléseket szenved. Ez a felismerés vezetett oda, hogy az elmúlt években a vér szerinti szülők által elhagyott csecsemőket nevelőszülő-programban helyezik ki családokhoz. „A nevelőszülők toborzása terén Hargita megyében nincsenek gondok, inkább a területi eloszlás jelent fejtörést, mivel Alcsíkon és Felcsíkon sokkal több a jelentkező, mint Udvarhelyszéken” – magyarázza az igazgató. A területi lefedettség azért fontos, mert az intézmény elsődleges célja az, hogy a nevelőszülőkhöz került gyerekeket hazagondozzák, azaz amelyik vér szerinti szülő erre igényt tart, rendszeresen láthassa gyerekét.
Hasonlóan nagy átalakuláson mentek át a régi, szocialista típusú árvaházak is: a gyerekeket a legtöbb helyen családi típusú otthonokba költöztették megfelelőnevelői, gondozói felügyelet mellett. Csak tavaly 7 új családi házat építtetett a Hargita megyei gyermekvédelem. Az ide beköltözött fiatalok és nevelőik mind arról számoltak be, hogy a kisebb közösségben életük gyökeresen megváltozott.
Nevelőszülők dilemmája
A nevelőszülőkhöz kerülőgyerekek jelentős része ma már jó kezekben van. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a kapcsolat minden esetben felhőtlen. Az igazgató szerint a problémák rendszerint kamaszkorban jelentkeznek. A gyerekek között sok a cigány származású fiatal, ők ebben a korban fedezik fel új identitásukat, és gyakran éppen az iskolában éri őket társaik részéről az első megaláztatás. Amúgy is a legtöbb kamasz a szülőellen fordul, a nevelőszülők egy része pedig nehezen tudja ezt feldolgozni. „Sok nevelőszülő ezeket a helyzeteket jól kezeli, amit az is jelez, hogy a fiatalokat később sem engedik ki a családból, felnőtt korukban is követik lépéseiket. Vannak esetek, amikor a nevelőszülő keres meg bennünket, és kéri, hogy helyezzük el a gyereket, mert úgy érzi, a kezdeti jó kapcsolatuk jóvátehetetlenül megromlott” – magyarázza Elekes Zoltán.
A gyermekvédelmi szakember szülőként is mondja, hogy soha nem szégyen pszichológushoz fordulni, ha a szülő azt érzi, önerőből nem tudja megoldani gyermeknevelési problémáit. A külsősegítség nem garancia a sikerre, de egy külsőszem eleve jobban ráláthat azokra a hiányosságokra, amelyeket egy kapcsolatban élő szülő belülről nem vesz észre.
A családi kötelék az első
A Bodnariu család norvégiai esete kapcsán – amiről lapunk is részletesen beszámolt – a romániai joggyakorlatról kérdezett igazgató úgy fogalmazott, az európai gyermeknevelési szokások igen különbözőek. Romániában a gyereknek a családból való kiemelése egy viszonylag hosszú folyamat. A döntéshozatalnak két fóruma van. Az első és egyszerűbb a megyei gyermekvédelmi bizottság döntése, amelyhez a szülői beleegyezés is szükséges. Amennyiben a szülő nem ért egyet az intézkedéssel, a gyermekvédelmi hatóság javaslata alapján a területileg illetékes bíróság dönthet a gyerek családból történő kiemeléséről. Az eljárás elindításának leggyakoribb okai: a gyerek testi és lelki fejlődését veszélyeztető elhanyagolás, a gyerekkel szemben elkövetett erőszakos cselekedetek, szexuális bűntények és egyéb visszaélések.
Az igazgató hangsúlyozza: a román gyerekvédelmi törvény egyik alapelve, hogy minden gyerek lehetőleg a saját családjában nevelkedjen, ezért minden intézkedés ebbe az irányba mutat. Ha mindenáron szükséges a családból történő kiemelés, ez minden esetben csak ideiglenes lehet, a végsőmegoldás a vér szerinti család vagy a nevelőszülők családja lehet. A romániai gyerekvédelmi rendszerbe, az állami gondozottak hálózatába bekerülő gyerekek túlnyomó többségét tehát nem családokból kiemelt gyerekek jelentik, hanem a vér szerinti szülők által elhagyott csecsemők.
A testi fenyítés ügyében a gyermekvédelmi szakember úgy fogalmaz: a román törvénykezés nem engedélyez testi fenyítést sem az iskolai, sem a családi nevelésben. A romániai gyakorlat szerint azonban kicsi az esélye annak, hogy egy szülői pofon miatt a gyereket kiemeljék a családból. Erre akkor kerülhet sor, ha bebizonyosodik: a gyerek testi és szellemi fejlődését veszélyeztető agresszió áldozata a családban.
Civilek a vártán
Elekes Zoltánt a civil szervezetekkel való együttműködésről is kérdeztük. Az igazgató szerint nem minden esetben felhőtlen ez a kapcsolat, mert az érdekek sem mindig találnak. „Nekünk, intézményként kötelezettségeink, szabályaink vannak, amelyek szerint el kell járnunk, a civil szervezet pedig inkább azt nézi, hogy kin kell segíteni, és ezt hogyan teheti meg minél hamarabb és minél hatékonyabban. Emiatt néha a civil szervezeteknek az az érzése, hogy mi túlbürokratizáljuk a dolgokat” – magyarázza a gyermekvédelmi szakember. A mára átalakult gyerekvédelem számára az a fontos, hogy a szociális téren tevékenykedő civil szervezetek elsősorban nappali központokat és családsegítő szolgáltatásokat tartsanak fenn, erre tudnak támogatást nyújtani.
Hargita megyében egyik legfontosabb partnerük a Csibész Alapítvány. A mintegy két évtizedes kapcsolatukról Kolumbán Imre úgy fogalmazott, az együttműködés felhőtlen.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tőkés László EU-képviselő
FEL KELL LÉPNI A NORVÉGIÁBAN TAPASZTALHATÓ CSALÁDROMBOLÓ ÉS KERESZTÉNYELLENES TÚLKAPÁSOKKAL SZEMBEN
Az Európai Parlament tegnap esti, brüsszeli plenáris ülésén – egyebek mellett – a gyermekek mindenek fölött álló érdekének határokon átnyúló védelme szerepelt napirenden. Éles ellentétben ezzel, európai parlamenti képviselők egy népes csoportja, Daniel Buda néppárti képviselő kezdeményezésére, a norvég gyermekvédelmi szolgálat által a Bodnariu-házaspártól elvett román gyermekek ügyének, illetve a világszerte nagy megütközést keltő norvég gyermekvédelmi gyakorlatnak a napirendre tűzését indítványozta.
Késő esti parlamenti felszólalásában Tőkés László néppárti képviselő is kapcsolódott azokhoz, akik odahaza, Romániában és világszerte különféle megmozdulásokon és aláírásgyűjtéssel tiltakoznak Marius Bodnariu és norvég felesége öt kiskorú gyermekének a családból való embertelen kiszakítása és gyámszülői felügyelet alá helyezése ellen.
Emlékezetes, hogy gyermekvédelmi okokra való hivatkozással, múlt év novemberében a norvég gyámhatóság – a Barnevernet – mondvacsinált okok miatt, egyoldalúan „nevelésre alkalmatlannak” minősítette a Bodnariu házaspárt, és a szülői jogokat, valamint a magánélet szentségét durván megsértve, egyik napról a másikra, erőnek erejével elvette tőlük gyermekeiket, és idegen családoknál helyezte el őket.
A botrányos ügy azóta tovább dagad. A januári tüntetések alkalmával szerte Romániában és azon belül Erdélyben is jelentős tömegek tiltakoztak a rosszul felfogott gyermekvédelem okán alkalmazott drákói hatósági intézkedése ellen, melyek rendjén valóságos titkosszolgálati módszerekkel, a szülők beleegyezése nélkül hallgatták ki a jóhiszemű kiskorú gyermekeket, majd „vallási radikalizmus” és testi fenyítés alkalmazásának vádjával „kobozták el” tőlük kicsinyeiket – köztük az alig négyhónapos kisfiukat, akit édesanyja még szoptatott. A közfelháborodás Románia közméltóságait is megszólalásra késztette. A román diplomácia azóta is a Bodnariu család egyesítésén fáradozik. A BBC tájékoztatása szerint közel kétszáz norvég szakember is nyílt levélben panaszolta be az illetékes miniszternél a Barnevernet „diszfunkcionális szervezetét”. Csehország érintettsége okán Milos Zeman államelnök egyenesen „náci rendszerhez” hasonlította a norvégiai gyermekvédelmi szisztémát.
Felszólalásában erdélyi képviselőnk messzemenő együttérzését fejezte ki a saját gyermekeiktől megfosztott szülők iránt, és arra szólította fel az Európai Parlamentet, hogy lépjen fel a Norvégiában tapasztalható családromboló és keresztényellenes túlkapásokkal szemben, valamint járjon közben a Bodnariu család újraegyesítése érdekében.
http://kms.mtva.hu

Pofontól pofonig
Visszaadták a gyerekeket a Bodnariu családnak Norvégiában. Most mind az öt gyerek otthon van, a Barneverdet gyerekvédő közintézet azonban figyelmeztette a szülőket, hogy ha verni fogják őket, akkor megint pótszülőkhöz kerülnek a fiúk, lányok. Örökre.
Mert kiderült, azért vették el tőlük, mert a két nagyobbik az iskolában panaszkodott, hogy csépelik őket, mint a répát, s meg is mutatták ennek a helyét. És ugyebár a civilizált világban, így Norvégiában is, gyermeket verni tilos. Ennek ellenére nagy volt a felháborodás Romániában, tévéadók gyűjtötték a tiltakozásokat, képviselők, szenátorok szaladgáltak Bukarest és Oslo között, hogy úgymond „kiszabadítsák” a Bodnariu srácokat, a külügy is megmozdult ennek érdekében... Ahogy mondták, példás összefogás alakult ki. És itt a győzelem, lelohadtak az indulatok...
Az elgondolkoztató azonban, hogy éppen Romániában nem tudják megoldani több százezer (de írhatok milliót is) gyerek problémáját. Azt, hogy sok családban verik a gyereket. Éppen ma láttam, amint a kedves apa csárdás pofont adott tizenéves fiának, mégpedig az utcán, s a férfi nagyon csodálkozott, amikor szóvá tettem, hogy ez nemcsak nem ildomos, hanem törvénysértő is. Többen körülöttünk mindjárt az apát vették védelembe, hogy az ő fia, és más ne üsse belé az orrát, miként neveli.
Honatyáinknak is megemlítettem, hogy miért nem lépnek fel minálunk is épp oly példásan, mint a norvégoknál lakó Bodnariu esetében tették. A legtöbben hallgattak, mások pedig ennek megoldására a sok pénzt emlegették. Vagy úgy vélték, mégiscsak jobb, ha a kicsik a családban mAradnak.
Hát nem jobb. Egyszerűen arról van szó, hogy kényelmesebb, ha behunyják a szemüket, csak amikor már haláleset történik, kezdenek a hivatalosságok kutakodni, s igyekeznek ilyenkor a gyermekvédők papírokkal lefedni magukat. A szegénység, a tudatlanság, a pénztelenség azonban újratermeli a gyerekek feletti erőszakoskodást. Európában több millió tizennyolc év alatti fiatalt fenyeget a szegénység és a társadalomból való kitaszítottság. Ebből a legtöbb román (51%-a az érintetteknek) meg bolgár. Romániában 225 ezer gyerek fekszik le éhesen minden nap egyszerűen azért, mert nincs mit enniük.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nem kockáztatnak többé
Romániába menekültek Bodnariuék
Miután néhány hete visszakapták gyermekeiket, Romániába költözött a Bodnariu család. A norvég hatóságok ugyanis nem tettek le arról, hogy szétválasszák őket, írja a valasz.hu.
„Az Isten iránti hálával telt szívvel bejelentjük, hogy úgy döntöttünk, Romániában telepszünk le” – olvasható a Bodnariu család közleményében. Az ötgyermekes román–norvég szülők azért határoztak így, mert hiába kapták vissza nemrég gyermekeiket, a gyámhatósági procedúra után most bűnvádi eljárást indítottak ellenük Norvégiában.
Amint arról már írtunk, tavaly ősszel a norvég gyámhatóság, a Barnevernet elvette a pártól négy gyermekét, mert kiderült, hogy otthon néha elfenekeléssel vagy pofonnal fegyelmezik őket. A fellebbezés hatására több mint fél év után egyesült a család, és most nem kockáztatják meg az újabb kálváriát.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)