Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Bocz Borbála
7 tétel
2012. november 26.
Megnyílt az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállítása
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum lovagtermében nyitotta meg első kiállítását szombaton az októberben létrehozott Erdélyi Művészeti Központ.
Kelemen Hunor, volt kulturális és örökségvédelmi miniszter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a megnyitón elmondta, az erdélyi magyarság elmúlt 23 éve az intézményépítésről szólt, de a kortárs képzőművészeti múzeum eddig hiányzott az intézmények közül. Korábban kolozsvári, marosvásárhelyi helyszínben is gondolkoztak, de kiderült, hogy csak olyan helyen lehet életre hívni az intézményt, ahol ehhez megvan az önkormányzat támogatása. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója arról számolt be, hogy az intézményt létrehozó októberi adminisztratív döntés után a szakmát is meg kívánták nyerni a múzeumalapítás gondolatának. Ezért szervezték a kiállítást azokból az alkotásokból, amelyek máris az intézmény rendelkezésére állnak. Az igazgató hozzátette, a most kiállított anyagot kibővítik, elkészítenek egy katalógust, és a tárlatot Erdély más nagyvárosaiban is kiállítják.
Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke a kiállítás megnyitóján elmondta: a mostani válogatás rendezőelve az volt, hogy a már nem élő, vagy az elszármazott erdélyi magyar művészektől mutassanak be egy-két alkotást. „Sokkal gazdagabbak vagyunk, mint ahogy ez a köztudatban él” – vonta le a következtetést Kántor Lajos. A kiállítás az erdélyi alkotók közül mások mellett Nagy Albert, Mattis-Teutsch János, Baász Imre, Plugor Sándor, Gergely István, Jecza Péter, Nagy Pál, Sükösd Ferenc, Gazdáné Olosz Ella, Hervai Zoltán, Bocz Borbála, Kós András munkáit mutatja be.
Szabadság (Kolozsvár)
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum lovagtermében nyitotta meg első kiállítását szombaton az októberben létrehozott Erdélyi Művészeti Központ.
Kelemen Hunor, volt kulturális és örökségvédelmi miniszter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a megnyitón elmondta, az erdélyi magyarság elmúlt 23 éve az intézményépítésről szólt, de a kortárs képzőművészeti múzeum eddig hiányzott az intézmények közül. Korábban kolozsvári, marosvásárhelyi helyszínben is gondolkoztak, de kiderült, hogy csak olyan helyen lehet életre hívni az intézményt, ahol ehhez megvan az önkormányzat támogatása. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója arról számolt be, hogy az intézményt létrehozó októberi adminisztratív döntés után a szakmát is meg kívánták nyerni a múzeumalapítás gondolatának. Ezért szervezték a kiállítást azokból az alkotásokból, amelyek máris az intézmény rendelkezésére állnak. Az igazgató hozzátette, a most kiállított anyagot kibővítik, elkészítenek egy katalógust, és a tárlatot Erdély más nagyvárosaiban is kiállítják.
Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke a kiállítás megnyitóján elmondta: a mostani válogatás rendezőelve az volt, hogy a már nem élő, vagy az elszármazott erdélyi magyar művészektől mutassanak be egy-két alkotást. „Sokkal gazdagabbak vagyunk, mint ahogy ez a köztudatban él” – vonta le a következtetést Kántor Lajos. A kiállítás az erdélyi alkotók közül mások mellett Nagy Albert, Mattis-Teutsch János, Baász Imre, Plugor Sándor, Gergely István, Jecza Péter, Nagy Pál, Sükösd Ferenc, Gazdáné Olosz Ella, Hervai Zoltán, Bocz Borbála, Kós András munkáit mutatja be.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. január 18.
Értelmesen és cselekvően élni – interjú Gazda Józseffel (1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Előbb Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től a kovásznai gimnáziumban tanított, innen vonult nyugdíjba. Kutatói munkáját nem hagyta abba, sőt még nagyobb intenzitással folytatta, az erdélyi művelődési életben továbbra is jelentős szerepet tölt be. Művészettörténeti és műkritikai írásai jelentek meg. Megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumi ciklus számára. A régi falu emlékezetét 280, magnószalagra vett vallomással örökítette meg Így tudom, így mondom címmel. 1989 után számos kötete jelent meg, Emlékek Ázsiája c. könyve megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)
„A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek.”
– Családja számos tagja érdeklődik az irodalom, a művészetek, a néprajz iránt, alkot/alkotott ezeken a területeken. Ön miért választotta a tanári pályát és éppen a magyar irodalom szakot?
– Édesanyánk, aki oldalágon távoli rokonságban állt Benedek Elekkel, szinte jelszóként oltotta belénk, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ő is irodalmi érdeklődésű volt, fiatalkorában írt is, s egész életében fájt neki, hogy lesodródott erről a pályáról. Mi szinte kötelességünknek éreztük az ő félbemaradt vágyait valóra váltani. A néprajz iránti érdeklődést a feleségem, Ella (Olosz Ella textilművész, néprajzkutató) hozta a családba, ő volt hatással a saját testvérére, Olosz Katalinra, aztán a húgomra (Gazda Klára), és a lányunkra (Szőcsné Gazda Enikő).
De én úgy vélem, a néprajz iránti érdeklődés a kisebbségi helyzetünkkel is összefügg, hiszen itt a nemzet, a népi és nem népi kultúra és költészet felmutatása kiközösítettségünkben felértékelődik. Én a tanítványaimnak gyakran mondtam, hogy nincs annál tökéletesebb, fantasztikusabb érték, mint amit a népköltészet örökített ránk, akár Shakespeare és Petőfi alkotásait is felülmúlja. A magyar szakot azért választottam, mert az irodalom, a művészet süldőkoromtól vonzott. Szenvedélyes olvasó voltam, iskoláskoromban inkább olvastam, mint tanultam, a leckéimet elhanyagoltam, mert elvont tőlük a könyv. Ez alakította a lelkületemet, befolyásolt a pályaválasztásban. Salamon Sándor magyartanárom, osztályfőnököm az eszményképem volt: mindig kéregette kölcsön a többi tanártól az órákat, hogy ugyanazt a tananyagot több idő alatt tudja elmondani.
Az ő szenvedélye rám is átragadt, s ha nem is olyan sikeresen, de én is gyakran „sorban álltam” kollégáimnál, hátha kaphatnék egy számukra nélkülözhető „pluszórát”. Visszagondolva a véletlen játéka vagy a Jóisten keze, hogy magyartanár lettem. Édesanyám ugyanis azt szerette volna, ha orvosi pályára lépek, és én őt annyira szerettem, hogy bár nem vonzott az orvosi hivatás, oda jelentkeztem, a kedvéért elvégeztem az egy hónapos előkészítő tanfolyamot.
A felvételi előtt két nappal volt az egészségügyi vizsgálat, és bár nekem néhány évvel azelőtt volt ízületi és szív-mellhártyagyulladásom, az orvos nem vett észre semmi rendellenességet. Az ajtóból visszakérdeztem, nem hallotta a visszamaradt szívzörejemet. Az orvos visszahívott, újra meghallgatott, nem szólt semmit, de másnap kiíratta, hogy nem felvételizhetek, mert nem vagyok egészséges. Repülőgéppel mentem Marosvásárhelyről Kolozsvárra, utolsó percben léptem be a Bolyai Egyetem titkárságára, hogy magyar szakra beiratkozzam. Tehát a fátum is közrejátszott, hogy magyartanár lettem.
– Egyszer azt mondta, olyan csodálatos a pedagóguspálya, hogy mindennap ünneplő ruhában kellene a katedrához állni. Hogy látja, mi a feladata a magyartanárnak a kisebbségben élő magyarság körében?
– Nem a magyartanárnak, hanem minden magyar iskolában tanító tanárnak küldetésként kellene felfognia a hivatását: azt, hogy magyar gyerekeket magyarul tanít. Nem túlzok, ha azt mondom, utálattal gondolok azokra a pályán levő tanárokra, akik nézik az órájukat, s várják, mikor csengetnek ki, és hálátlanok, nem vállalják a küldetést, s csak kenyérkeresetnek tekintve felelőtlenül végzik a munkájukat. Minket, tanárokat a Jóisten azzal bízott meg a kisebbségi sorsban, hogy a nemzetünket megtartsuk és megtartassuk. Ez nemcsak a magyartanárokra, hanem a fizikusokra, a biológusokra is egyaránt vonatkozik. Én kettős küldetést éreztem, hiszen tanítani nem közönséges munka, de ezen belül az irodalom kiemelt szerepet kap, Balassi Bálintot, Arany Jánost, Petőfi Sándort, Adyt és József Attilát tanítani csodálatos feladat.
– Több művészettörténeti monográfiát, művészeti kritikát is írt. A felesége, Olosz Ella textilművész hatására kezdett érdeklődni a művészet iránt?
– Éppen fordítva, a művészet iránti érdeklődésemnek köszönhetem, hogy megismertem a feleségemet. Nem azért érdekelt a művészet, mert a feleségem művész volt, hanem azért „került” a művész feleség, mert én engedélyt kértem a képzőművészeti főiskola tanáraitól, hogy művészettörténeti órákra, műtermekbe járhassak, mert képezni akartam magamat. Így ismertem meg a leendő feleségemet.
Engem már gyerekként is érdekelt a művészet, ebben Gyárfás Jenőnek volt szerepe, akinek gyönyörű festményei vannak Sepsiszentgyörgyön. Utólag tudtam meg, hogy 22 évesen a kor egyik legnagyobb festőjeként indult, megnyerte a Nemzeti Szalon évi kiállításának fődíját, aztán hazajött Sepsiszentgyörgyre, ahol „a dudva, a muhar, a gaz” lehúzta. Ezért éreztem belső kényszert, hogy bemutassam a világnak. Megtudtam, hogy él a fia, kezdtem hozzájárni, ez indított el az úton, hogy írhassak róla, ebbe az irányban is kellett képeznem magam.
– Művelődésszervezőként dolgozott, diákszínjátszó csapatot működtetett, és 24. éve szervezi minden tavasszal a Csoma-napokat. Az iskolán kívüli munkát miért tartotta fontosnak?
– A diákszínjátszás a gyerek sokoldalúságát fejleszti. Én soha senkit nem utasítottam vissza, aki jelentkezett a diákszínjátszó csoportba. Emiatt gyakran előfordult, hogy ugyanazt a szerepet két-három diákra is ki kellett osztanom. A kollegák 80 százaléka hülyének tartott, hogy ennyit foglalkozom órákon kívül is a diákokkal. Fel sem tudták fogni, hogy miért teszem. Az a véleményem, hogy a feladat választ meg minket, és nem mi a feladatot. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetésével is.
Én nem vagyok Csoma-kutató, biztos, hogy soha sehol nem szerveztem volna Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de ha már a sors úgy hozta, hogy Kovásznán élek, 2,5 kilométerre Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától, Csomakőröstől, úgy gondoltam, valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie, és ki más tenné, mint aki vállalja. Már kilencven tavaszán megszerveztük a Csoma-napokat, tudnak rólunk, hírünk van. Úgy érzem, ezzel is missziót teljesítünk olyan értelemben, hogy az egyik legnagyobb 20. századi Csoma-kutató, Marcell Péter röviddel halála előtt vallomásként mondta el, hogy nem szentelte volna az élete két évtizedét a Csoma-kutatásnak, ha nem lettek volna a Csoma-napok. Számára a Csoma-napok volt a biztos pont, az, hogy amit elhozott vagy elküldött nekünk, szerepelt konferenciáinkon, meg is jelentettük.
Ezért is fájó, hogy sorrendben immár 18. könyvünket tavaly „ellenszélben” kellett kiadnunk, nem kaptuk meg rá a szükséges támogatásokat, s az egyesület vezetőjeként kénytelen voltam a magam zsebéből kifizetnem a hiányzó pár ezer lejt, hogy – szinte kötelezővé vált hagyományainkhoz híven – az előző évi Csoma-konferencián elhangzottakat megjelentethessük. Kezdetben, az 1990-es első konferenciánkon három résztvevő volt, aztán öt, majd húsz, az elmúlt három évben pedig esetenként több mint harminc tudós vett részt, például Párizsból, Budapestről, Kanadából, Mongóliából, idén Japánból, Kazahsztánból és Koreából is várunk előadókat. Mindezt óriási munkabefektetéssel, következetességgel lehet elérni. Akkora teher van a vállamon, sokszor úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, bár sokan vannak, akik erejük és lehetőségeik szerint segítenek. De az igazság az, hogy ez nem is egy ember munkája.
– Az is hatalmas munka volt, amikor 280, előzetesen magnószalagra rögzített vallomás segítségével örökítette meg a régi falu emlékezetét. Hogy látja, azóta hova fejlődött a székely falu?
– A vallomásos könyvet majdnem nem jelentette meg a Kriterion, mert a szerkesztő olyan szűk látókörű volt, hogy nem akarta elfogadni magát a műfajt. Hogy darabokra tördeltem a vallomásokat, s ezekből a darabokból szerkesztettem, írtam meg a könyvet mint „látleletet” a múltról. Akkor már dühöngött a szocializmus, verte szét a tradíciót, úton útfélen énekelte a tömeg az Internacionálét, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ezt próbálták is gyakorlatba ültetni. A könyv azért született, mert rádöbbentem, hogy köztünk élnek a „régi falu” utolsó szemtanúi, akik még a tűz világánál énekeltek fonás közben, még ismerték, megélték a 19. századig szinte töretlen épségben megmaradt hagyományokat.
Az élet a 20. században gyorsult fel, de a hetvenes évek elején az öregek még fel tudták idézni a régi falu emlékezetét, én ezt vetettem papírra az utókor számára. A kollektív gazdaság, a kommunizmus kiölte az emberekből a lényük lényegét, például hogy szeressék a földet. Nekem még sírva vagy szinte sírva vallották többen is, hogy mennyire szerették azt a földet, amiért annyit küzdöttek, ami életük része volt, és amitől őket megfosztották. Ezt az állapotot próbáltam én még az utolsó pillanatban megragadni. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, most már csak a nagyszülők emléke őrzi. A kommunizmus után, most a hasonlóan aljas világkapitalista erő szintén azon fáradozik, hogy bemocskoljon, szétverjen erkölcsöt, jellemet, becsületet, igazságot, tisztaságot. A jelenlegi világállapot sokkal alacsonyabb szinten áll, mint 50 évvel ezelőtt. Minden irányító aljerő azon dolgozik, hogy az embert aljas, hitvány, tartás és gondolkodás nélkül cselekvő-végrehajtó tömeggé alacsonyítsa le.
– Ezzel is magyarázható, hogy Ön soha nem ódzkodik attól, hogy az aktuálpolitikáról véleményt nyilvánítson? Gesztusértékű volt, amikor 2006-ban nem fogadta el a magyar állami kitüntetést, majd 2011-ben a jobboldali magyar kormánytól átvette. Most hogyan látja a Kárpát-medencei, az erdélyi magyarság helyzetét?
– A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek vagy üljek a szennygépezet által létrehozott bársonyszékek valamelyikében. Jórészt labancmesterséggé vált a politizálás. Mátyás király halála óta a hivatalos politika mindig a labancok kezén volt, a Habsurgok fullajtárjának lenni soha nem azt jelentette, hogy tűzbe megyek a nemzetemért.
A nemzetért a kurucok mentek tűzbe, de ők soha nem voltak a hivatalos politikai erő, ők mindig „a másik oldal” voltak. Sajnos ma is a labancok politizálnak, akik számára az egyéni vagy – legyünk jóhiszeműek – a pártérdek a nemzeti érdek előtt áll. Erről viszont véleményt nyilvánítani kötelessége annak, aki ezt átlátja. Elmondtam egy felvidéki összejövetelen is, hogy mikor lesznek nekünk még olyan politikusaink, mint gróf Batthyány Lajos vagy Nagy Imre miniszterelnök, akik meghaltak a hazáért, a nemzetért. Most a politikusokat az egyéni érdek vezérli. Csak annyit említettem még meg, hogy milyen érdekvédő szervezet az, amelyik például a Beneš-dekrétumok ellen való tüntetéstől „elhatárolta” magát! Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem fogadtam el, mert a magam normái szerint nem tehettem meg. Erkölcsi kérdés volt, hogy a nemzet szennyét megtestesítő személy aláírásával ellátott kitüntetést nem fogadhatok el.
– Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy éppen egy monográfiát ír. Min dolgozik éppen, és melyek a további tervei?
– Bocz Borika Sepsiszentgyörgyön élt, hihetetlenül tragikus sorsú grafikusművész volt. 26 éves korában már tudta, hogy menthetetlen halálos beteg, súlyos csontrákja volt, 1988-ban, 32 évesen meghalt. A halál közelében fantasztikus szépségű és értékű életművet alkotott. Azért írtam róla monográfiát, mert arra gondoltam, hogy harminc év alatt megírhatta volna bárki, de nem tette, ezért kötelességem, hogy megtegyem, hogy ne vesszen feledésbe egy ilyen rendkívül értékes életmű. Én mindig dolgozom, nem óhajtom elkiabálni, hogy mik vannak bennem, még jó néhány dolog rám vár, de a Nagy Felelősre tartozik, hogy ad-e időt és erőt ezek elvégzésére. A kívánságom annyi, hogy amíg még vagyok, tudjak értelmesen és cselekvőn élni.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),
„A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek.”
– Családja számos tagja érdeklődik az irodalom, a művészetek, a néprajz iránt, alkot/alkotott ezeken a területeken. Ön miért választotta a tanári pályát és éppen a magyar irodalom szakot?
– Édesanyánk, aki oldalágon távoli rokonságban állt Benedek Elekkel, szinte jelszóként oltotta belénk, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ő is irodalmi érdeklődésű volt, fiatalkorában írt is, s egész életében fájt neki, hogy lesodródott erről a pályáról. Mi szinte kötelességünknek éreztük az ő félbemaradt vágyait valóra váltani. A néprajz iránti érdeklődést a feleségem, Ella (Olosz Ella textilművész, néprajzkutató) hozta a családba, ő volt hatással a saját testvérére, Olosz Katalinra, aztán a húgomra (Gazda Klára), és a lányunkra (Szőcsné Gazda Enikő).
De én úgy vélem, a néprajz iránti érdeklődés a kisebbségi helyzetünkkel is összefügg, hiszen itt a nemzet, a népi és nem népi kultúra és költészet felmutatása kiközösítettségünkben felértékelődik. Én a tanítványaimnak gyakran mondtam, hogy nincs annál tökéletesebb, fantasztikusabb érték, mint amit a népköltészet örökített ránk, akár Shakespeare és Petőfi alkotásait is felülmúlja. A magyar szakot azért választottam, mert az irodalom, a művészet süldőkoromtól vonzott. Szenvedélyes olvasó voltam, iskoláskoromban inkább olvastam, mint tanultam, a leckéimet elhanyagoltam, mert elvont tőlük a könyv. Ez alakította a lelkületemet, befolyásolt a pályaválasztásban. Salamon Sándor magyartanárom, osztályfőnököm az eszményképem volt: mindig kéregette kölcsön a többi tanártól az órákat, hogy ugyanazt a tananyagot több idő alatt tudja elmondani.
Az ő szenvedélye rám is átragadt, s ha nem is olyan sikeresen, de én is gyakran „sorban álltam” kollégáimnál, hátha kaphatnék egy számukra nélkülözhető „pluszórát”. Visszagondolva a véletlen játéka vagy a Jóisten keze, hogy magyartanár lettem. Édesanyám ugyanis azt szerette volna, ha orvosi pályára lépek, és én őt annyira szerettem, hogy bár nem vonzott az orvosi hivatás, oda jelentkeztem, a kedvéért elvégeztem az egy hónapos előkészítő tanfolyamot.
A felvételi előtt két nappal volt az egészségügyi vizsgálat, és bár nekem néhány évvel azelőtt volt ízületi és szív-mellhártyagyulladásom, az orvos nem vett észre semmi rendellenességet. Az ajtóból visszakérdeztem, nem hallotta a visszamaradt szívzörejemet. Az orvos visszahívott, újra meghallgatott, nem szólt semmit, de másnap kiíratta, hogy nem felvételizhetek, mert nem vagyok egészséges. Repülőgéppel mentem Marosvásárhelyről Kolozsvárra, utolsó percben léptem be a Bolyai Egyetem titkárságára, hogy magyar szakra beiratkozzam. Tehát a fátum is közrejátszott, hogy magyartanár lettem.
– Egyszer azt mondta, olyan csodálatos a pedagóguspálya, hogy mindennap ünneplő ruhában kellene a katedrához állni. Hogy látja, mi a feladata a magyartanárnak a kisebbségben élő magyarság körében?
– Nem a magyartanárnak, hanem minden magyar iskolában tanító tanárnak küldetésként kellene felfognia a hivatását: azt, hogy magyar gyerekeket magyarul tanít. Nem túlzok, ha azt mondom, utálattal gondolok azokra a pályán levő tanárokra, akik nézik az órájukat, s várják, mikor csengetnek ki, és hálátlanok, nem vállalják a küldetést, s csak kenyérkeresetnek tekintve felelőtlenül végzik a munkájukat. Minket, tanárokat a Jóisten azzal bízott meg a kisebbségi sorsban, hogy a nemzetünket megtartsuk és megtartassuk. Ez nemcsak a magyartanárokra, hanem a fizikusokra, a biológusokra is egyaránt vonatkozik. Én kettős küldetést éreztem, hiszen tanítani nem közönséges munka, de ezen belül az irodalom kiemelt szerepet kap, Balassi Bálintot, Arany Jánost, Petőfi Sándort, Adyt és József Attilát tanítani csodálatos feladat.
– Több művészettörténeti monográfiát, művészeti kritikát is írt. A felesége, Olosz Ella textilművész hatására kezdett érdeklődni a művészet iránt?
– Éppen fordítva, a művészet iránti érdeklődésemnek köszönhetem, hogy megismertem a feleségemet. Nem azért érdekelt a művészet, mert a feleségem művész volt, hanem azért „került” a művész feleség, mert én engedélyt kértem a képzőművészeti főiskola tanáraitól, hogy művészettörténeti órákra, műtermekbe járhassak, mert képezni akartam magamat. Így ismertem meg a leendő feleségemet.
Engem már gyerekként is érdekelt a művészet, ebben Gyárfás Jenőnek volt szerepe, akinek gyönyörű festményei vannak Sepsiszentgyörgyön. Utólag tudtam meg, hogy 22 évesen a kor egyik legnagyobb festőjeként indult, megnyerte a Nemzeti Szalon évi kiállításának fődíját, aztán hazajött Sepsiszentgyörgyre, ahol „a dudva, a muhar, a gaz” lehúzta. Ezért éreztem belső kényszert, hogy bemutassam a világnak. Megtudtam, hogy él a fia, kezdtem hozzájárni, ez indított el az úton, hogy írhassak róla, ebbe az irányban is kellett képeznem magam.
– Művelődésszervezőként dolgozott, diákszínjátszó csapatot működtetett, és 24. éve szervezi minden tavasszal a Csoma-napokat. Az iskolán kívüli munkát miért tartotta fontosnak?
– A diákszínjátszás a gyerek sokoldalúságát fejleszti. Én soha senkit nem utasítottam vissza, aki jelentkezett a diákszínjátszó csoportba. Emiatt gyakran előfordult, hogy ugyanazt a szerepet két-három diákra is ki kellett osztanom. A kollegák 80 százaléka hülyének tartott, hogy ennyit foglalkozom órákon kívül is a diákokkal. Fel sem tudták fogni, hogy miért teszem. Az a véleményem, hogy a feladat választ meg minket, és nem mi a feladatot. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetésével is.
Én nem vagyok Csoma-kutató, biztos, hogy soha sehol nem szerveztem volna Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de ha már a sors úgy hozta, hogy Kovásznán élek, 2,5 kilométerre Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától, Csomakőröstől, úgy gondoltam, valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie, és ki más tenné, mint aki vállalja. Már kilencven tavaszán megszerveztük a Csoma-napokat, tudnak rólunk, hírünk van. Úgy érzem, ezzel is missziót teljesítünk olyan értelemben, hogy az egyik legnagyobb 20. századi Csoma-kutató, Marcell Péter röviddel halála előtt vallomásként mondta el, hogy nem szentelte volna az élete két évtizedét a Csoma-kutatásnak, ha nem lettek volna a Csoma-napok. Számára a Csoma-napok volt a biztos pont, az, hogy amit elhozott vagy elküldött nekünk, szerepelt konferenciáinkon, meg is jelentettük.
Ezért is fájó, hogy sorrendben immár 18. könyvünket tavaly „ellenszélben” kellett kiadnunk, nem kaptuk meg rá a szükséges támogatásokat, s az egyesület vezetőjeként kénytelen voltam a magam zsebéből kifizetnem a hiányzó pár ezer lejt, hogy – szinte kötelezővé vált hagyományainkhoz híven – az előző évi Csoma-konferencián elhangzottakat megjelentethessük. Kezdetben, az 1990-es első konferenciánkon három résztvevő volt, aztán öt, majd húsz, az elmúlt három évben pedig esetenként több mint harminc tudós vett részt, például Párizsból, Budapestről, Kanadából, Mongóliából, idén Japánból, Kazahsztánból és Koreából is várunk előadókat. Mindezt óriási munkabefektetéssel, következetességgel lehet elérni. Akkora teher van a vállamon, sokszor úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, bár sokan vannak, akik erejük és lehetőségeik szerint segítenek. De az igazság az, hogy ez nem is egy ember munkája.
– Az is hatalmas munka volt, amikor 280, előzetesen magnószalagra rögzített vallomás segítségével örökítette meg a régi falu emlékezetét. Hogy látja, azóta hova fejlődött a székely falu?
– A vallomásos könyvet majdnem nem jelentette meg a Kriterion, mert a szerkesztő olyan szűk látókörű volt, hogy nem akarta elfogadni magát a műfajt. Hogy darabokra tördeltem a vallomásokat, s ezekből a darabokból szerkesztettem, írtam meg a könyvet mint „látleletet” a múltról. Akkor már dühöngött a szocializmus, verte szét a tradíciót, úton útfélen énekelte a tömeg az Internacionálét, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ezt próbálták is gyakorlatba ültetni. A könyv azért született, mert rádöbbentem, hogy köztünk élnek a „régi falu” utolsó szemtanúi, akik még a tűz világánál énekeltek fonás közben, még ismerték, megélték a 19. századig szinte töretlen épségben megmaradt hagyományokat.
Az élet a 20. században gyorsult fel, de a hetvenes évek elején az öregek még fel tudták idézni a régi falu emlékezetét, én ezt vetettem papírra az utókor számára. A kollektív gazdaság, a kommunizmus kiölte az emberekből a lényük lényegét, például hogy szeressék a földet. Nekem még sírva vagy szinte sírva vallották többen is, hogy mennyire szerették azt a földet, amiért annyit küzdöttek, ami életük része volt, és amitől őket megfosztották. Ezt az állapotot próbáltam én még az utolsó pillanatban megragadni. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, most már csak a nagyszülők emléke őrzi. A kommunizmus után, most a hasonlóan aljas világkapitalista erő szintén azon fáradozik, hogy bemocskoljon, szétverjen erkölcsöt, jellemet, becsületet, igazságot, tisztaságot. A jelenlegi világállapot sokkal alacsonyabb szinten áll, mint 50 évvel ezelőtt. Minden irányító aljerő azon dolgozik, hogy az embert aljas, hitvány, tartás és gondolkodás nélkül cselekvő-végrehajtó tömeggé alacsonyítsa le.
– Ezzel is magyarázható, hogy Ön soha nem ódzkodik attól, hogy az aktuálpolitikáról véleményt nyilvánítson? Gesztusértékű volt, amikor 2006-ban nem fogadta el a magyar állami kitüntetést, majd 2011-ben a jobboldali magyar kormánytól átvette. Most hogyan látja a Kárpát-medencei, az erdélyi magyarság helyzetét?
– A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek vagy üljek a szennygépezet által létrehozott bársonyszékek valamelyikében. Jórészt labancmesterséggé vált a politizálás. Mátyás király halála óta a hivatalos politika mindig a labancok kezén volt, a Habsurgok fullajtárjának lenni soha nem azt jelentette, hogy tűzbe megyek a nemzetemért.
A nemzetért a kurucok mentek tűzbe, de ők soha nem voltak a hivatalos politikai erő, ők mindig „a másik oldal” voltak. Sajnos ma is a labancok politizálnak, akik számára az egyéni vagy – legyünk jóhiszeműek – a pártérdek a nemzeti érdek előtt áll. Erről viszont véleményt nyilvánítani kötelessége annak, aki ezt átlátja. Elmondtam egy felvidéki összejövetelen is, hogy mikor lesznek nekünk még olyan politikusaink, mint gróf Batthyány Lajos vagy Nagy Imre miniszterelnök, akik meghaltak a hazáért, a nemzetért. Most a politikusokat az egyéni érdek vezérli. Csak annyit említettem még meg, hogy milyen érdekvédő szervezet az, amelyik például a Beneš-dekrétumok ellen való tüntetéstől „elhatárolta” magát! Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem fogadtam el, mert a magam normái szerint nem tehettem meg. Erkölcsi kérdés volt, hogy a nemzet szennyét megtestesítő személy aláírásával ellátott kitüntetést nem fogadhatok el.
– Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy éppen egy monográfiát ír. Min dolgozik éppen, és melyek a további tervei?
– Bocz Borika Sepsiszentgyörgyön élt, hihetetlenül tragikus sorsú grafikusművész volt. 26 éves korában már tudta, hogy menthetetlen halálos beteg, súlyos csontrákja volt, 1988-ban, 32 évesen meghalt. A halál közelében fantasztikus szépségű és értékű életművet alkotott. Azért írtam róla monográfiát, mert arra gondoltam, hogy harminc év alatt megírhatta volna bárki, de nem tette, ezért kötelességem, hogy megtegyem, hogy ne vesszen feledésbe egy ilyen rendkívül értékes életmű. Én mindig dolgozom, nem óhajtom elkiabálni, hogy mik vannak bennem, még jó néhány dolog rám vár, de a Nagy Felelősre tartozik, hogy ad-e időt és erőt ezek elvégzésére. A kívánságom annyi, hogy amíg még vagyok, tudjak értelmesen és cselekvőn élni.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),
2016. január 26.
Bocz Borbálára emlékeztek (Kiállítás és könyvbemutató az EMŰK-ben)
Első látásra nem tűnik szerencsés időpontnak a vasárnap délután egy képzőművészeti kiállítás megnyitójához, Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ rendezvényei azonban rendszeresen rácáfolnak erre. Így történt ez a legutóbbi, nagy érdeklődés által övezett kettős esemény alkalmával is, amikor a sokak által ismert, elismert és szeretett, tragikus sorsú sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála /1955- 1988/ életművét ismertették a szervezők gazdag kiállítás és több szempontból is rendkívül értékes monográfia bemutatásával.
A Bocz Borbála képeiből készült kiállítást Jánó Mihály művészettörténész nyitotta meg, aki az 1955-ben született művésznő életútjának vázolása mellett, a korról, mint Bocz egyik fontos inspirációs forrásáról is beszélt, és a művész képeiről is rendkívül pontos és érzékletes, esszébe hajló bemutatást tartott. Megtudhattuk, hogy a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán a grafikai technikák elsajátítása mellett a román főváros furcsán mozgalmas, feszült hangulatú művészi világa is megérinthette Bocz Borbálát, hogy művészi gondolatvilágára nagy hatással volt Bortnyik Éva festőnő, valamint hogy többnyire fehér térben ábrázolt tárgyai – a rendkívül anyagszerű kötelek, láncok, drótok, drapériák – és a tapintható anyag gyötrelmeit bemutató furcsa kompozíciói egy rendkívül érzékeny és sokat szenvedett ember lelkivilágának kivetülései. Bár a kor ideológusa destruktívnak, depressziósnak nevezte alkotásait, Bocz művészete valójában „a fény grafikája, ahol a feketék csak segédeszközök ahhoz, hogy még nagyobb ragyogással éljenek a fehér felületek”. Gazda József Bocz Borbáláról szóló vaskos monográfiáját Jakabos-Olsefszky Imola képzőművész mutatta be, aki a könyv kivitelezőiről és szerzőjéről ugyanolyan elismeréssel szólt, mint a mindenkinek kedves Borikáról, aki rendkívül érzékeny és kíváncsi volt, és akinek „törékeny testében nagy szellemi erő lüktetett”. Mint mondta, a szerzővel együtt maga is azt vallja, hogy Bocz Borbála kiválasztott volt, akinek „a gondviselés bőkezűen osztotta a tehetséget, de ettől nem vált önjelölt géniusszá, mert a nagy tehetsége mellett bőkezűen kapott szép emberi tulajdonságokat is: szerénységet, a tehetsége iránti felelősséget és igényességet, őszinteséget, nagy akaraterőt, munkabírást, a kiszorítottak iránti érzékenységet és tiszta lelket”. Jakabos-Olsefszky Imola fontosnak tartotta külön méltatni a művésznő A fehér térben című sorozatának utolsó darabját, mely monumentális mű részlete a könyv borítóján is látható, és amely Bocz Borbála elmúlással kapcsolatos gondolatainak remekbe szabott megfogalmazása. A könyv kapcsán még elhangzott, hogy az írott tartalmában huszonnyolc évre visszatekintő dokumentáció és az író saját megállapításai, értékelései, leírásai mellett a nehéz sorsú festőnőhöz közel álló személyek – nővére, édesanyja, egyetemi évfolyamtársa és mások – idézett gondolatai teszik még hitelesebbé a művet, ezenkívül nyomatékosan megnöveli a kötet értékét a szellemi hagyaték javának a könyvben megtalálható reprodukciója is. Gazda József a könyvbemutatón a kötet személyes hangvételének igazolásaképp elmondta: a Gyárfás Jenővel való kapcsolata tette „lelkivé” a művészethez való viszonyulását, és ennek a lelki közeledésnek köszönheti feleségét, Olosz Ellát is, akivel folyamatosan arra törekedtek, hogy elkerüljék a vidéki lét tragédiáját. Felesége elvesztésének traumája íratta meg vele a róla szóló monográfiát, és miközben arra kereste a választ, hogy vajon van-e joga monográfiát írni arról, akit szeretett, rádöbbent, tulajdonképpen mindenkit szeretett, akiről monográfiát írt. Ugyanilyen lelki kapcsolata volt Borikával is, akinek munkásságában a harmat egyszerűség és lebegés súlyos gondolatokkal ellenpontozódott, és akinek fájdalmasan szép életművét már rég készült átmenteni az utókornak, vagy legalább csak a magyar köztudatba beemelni, más nagyok mellé. A könyvbemutatón a művész nővére és hagyatékának ápolója, Bocz Judit megköszönte mindenkinek a húga iránti figyelmet, majd a kötet kiadásával és más hasonló kiadványok megjelentetésével kapcsolatos kérdésekről, tervekről hallhattunk Kopacz Attilától, a kiadó vezetőjétől, és természetesen a házigazda Vécsi Nagy Zoltán is több ízben hozzáfűzte gondolatait az elhangzottakhoz.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Első látásra nem tűnik szerencsés időpontnak a vasárnap délután egy képzőművészeti kiállítás megnyitójához, Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ rendezvényei azonban rendszeresen rácáfolnak erre. Így történt ez a legutóbbi, nagy érdeklődés által övezett kettős esemény alkalmával is, amikor a sokak által ismert, elismert és szeretett, tragikus sorsú sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála /1955- 1988/ életművét ismertették a szervezők gazdag kiállítás és több szempontból is rendkívül értékes monográfia bemutatásával.
A Bocz Borbála képeiből készült kiállítást Jánó Mihály művészettörténész nyitotta meg, aki az 1955-ben született művésznő életútjának vázolása mellett, a korról, mint Bocz egyik fontos inspirációs forrásáról is beszélt, és a művész képeiről is rendkívül pontos és érzékletes, esszébe hajló bemutatást tartott. Megtudhattuk, hogy a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán a grafikai technikák elsajátítása mellett a román főváros furcsán mozgalmas, feszült hangulatú művészi világa is megérinthette Bocz Borbálát, hogy művészi gondolatvilágára nagy hatással volt Bortnyik Éva festőnő, valamint hogy többnyire fehér térben ábrázolt tárgyai – a rendkívül anyagszerű kötelek, láncok, drótok, drapériák – és a tapintható anyag gyötrelmeit bemutató furcsa kompozíciói egy rendkívül érzékeny és sokat szenvedett ember lelkivilágának kivetülései. Bár a kor ideológusa destruktívnak, depressziósnak nevezte alkotásait, Bocz művészete valójában „a fény grafikája, ahol a feketék csak segédeszközök ahhoz, hogy még nagyobb ragyogással éljenek a fehér felületek”. Gazda József Bocz Borbáláról szóló vaskos monográfiáját Jakabos-Olsefszky Imola képzőművész mutatta be, aki a könyv kivitelezőiről és szerzőjéről ugyanolyan elismeréssel szólt, mint a mindenkinek kedves Borikáról, aki rendkívül érzékeny és kíváncsi volt, és akinek „törékeny testében nagy szellemi erő lüktetett”. Mint mondta, a szerzővel együtt maga is azt vallja, hogy Bocz Borbála kiválasztott volt, akinek „a gondviselés bőkezűen osztotta a tehetséget, de ettől nem vált önjelölt géniusszá, mert a nagy tehetsége mellett bőkezűen kapott szép emberi tulajdonságokat is: szerénységet, a tehetsége iránti felelősséget és igényességet, őszinteséget, nagy akaraterőt, munkabírást, a kiszorítottak iránti érzékenységet és tiszta lelket”. Jakabos-Olsefszky Imola fontosnak tartotta külön méltatni a művésznő A fehér térben című sorozatának utolsó darabját, mely monumentális mű részlete a könyv borítóján is látható, és amely Bocz Borbála elmúlással kapcsolatos gondolatainak remekbe szabott megfogalmazása. A könyv kapcsán még elhangzott, hogy az írott tartalmában huszonnyolc évre visszatekintő dokumentáció és az író saját megállapításai, értékelései, leírásai mellett a nehéz sorsú festőnőhöz közel álló személyek – nővére, édesanyja, egyetemi évfolyamtársa és mások – idézett gondolatai teszik még hitelesebbé a művet, ezenkívül nyomatékosan megnöveli a kötet értékét a szellemi hagyaték javának a könyvben megtalálható reprodukciója is. Gazda József a könyvbemutatón a kötet személyes hangvételének igazolásaképp elmondta: a Gyárfás Jenővel való kapcsolata tette „lelkivé” a művészethez való viszonyulását, és ennek a lelki közeledésnek köszönheti feleségét, Olosz Ellát is, akivel folyamatosan arra törekedtek, hogy elkerüljék a vidéki lét tragédiáját. Felesége elvesztésének traumája íratta meg vele a róla szóló monográfiát, és miközben arra kereste a választ, hogy vajon van-e joga monográfiát írni arról, akit szeretett, rádöbbent, tulajdonképpen mindenkit szeretett, akiről monográfiát írt. Ugyanilyen lelki kapcsolata volt Borikával is, akinek munkásságában a harmat egyszerűség és lebegés súlyos gondolatokkal ellenpontozódott, és akinek fájdalmasan szép életművét már rég készült átmenteni az utókornak, vagy legalább csak a magyar köztudatba beemelni, más nagyok mellé. A könyvbemutatón a művész nővére és hagyatékának ápolója, Bocz Judit megköszönte mindenkinek a húga iránti figyelmet, majd a kötet kiadásával és más hasonló kiadványok megjelentetésével kapcsolatos kérdésekről, tervekről hallhattunk Kopacz Attilától, a kiadó vezetőjétől, és természetesen a házigazda Vécsi Nagy Zoltán is több ízben hozzáfűzte gondolatait az elhangzottakhoz.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. március 12.
Fehér térben
Monográfia Bocz Borbála művészetéről
Január végén nagy érdeklődéssel kísért emlékkiállítás nyílt az Erdélyi Művészeti Központ sepsiszentgyörgyi galériáiban. A tárlat a fiatalon elhunyt Bocz Borbála (1955-1988) művészi hagyatékának reprezentatív alkotásait vitte közönség elé. A művésznő életművét Gazda József művészeti író átfogó monográfiában elemezte. A kötetet is a kiállítás közönsége ismerhette meg elsőként. Jakabos Olsefszky Imola brassói képzőművész mutatta be. Az ott elhangzott szöveg rövidített változata olvasható az alábbiakban.
Hogy írott tartalmában 28 évre visszatekintő dokumentáció teszi hitelessé a Bocz Borbála életútjáról, küzdelmeiről, művészi kiteljesedéséről szóló könyvet, Gazda József meleg hangú értékelő szavainak köszönhetjük, aki élete minden meghatározó eseményének hű tolmácsolója. Már Borbála életében felfedezte nem mindennapos tehetségét, írásokat közölt róla, nagy tisztelője volt nemcsak a kitűnő művésznek, hanem a rendkívüli emberi tulajdonságokkal megáldott lénynek is. Ami a könyv szellemi értékét nyomatékosan megnöveli, az Bocz Borbála szellemi hagyatéka javának a könyvben megtalálható reprodukciója, valamint a borítólapon és a fedőlapon szereplő kiváló műveinek részletei.
Ez a könyv egyben tehát album is, amely tartalmazza a grafikus rövid életútjának csodálatos művészi alkotásait, az egyetem első évében készített tanulmányaitól, szárnyprobálgatásaitól az utolsó alkotó periódusának érett, sokatmondó műveiig. Mert Bocz Borbála művészete nem egy könnyed, úgymond szórakoztató műfaj, szobánk falain tetszelgő művészet, az ő művészetének súlya van. Súlya, ami elsősorban a kemény és tragikusan rövidre szabott életének köszönhető. A Borbála név is súlyosan visszhangzik fülemben, de hogy Ő mindenkinek Bori vagy Borika volt, az a gyermekien tiszta és kedves, törékeny mivoltának köszönhető.
Gazda József Borika életútja és kiteljesedése kapcsán sok mindent elmond a szívet, lelket gúzsba kötő korról, amelybe az alkotó született, és amely rövidre szabott életútja korlátait még szűkebbre szabta. Borika családi kapcsolatai és a kor szárnyszegő bemutatása mellett hiteles képet kapunk a szocreál művészet elsorvasztó periódusa után gyorsan megéledő művészi pezsgésről, ami elsősorban Bukarestben volt érezhető, az itt megrendezett nyugati vagy nyugaton élő nagyok kiállításai kapcsán. A bukaresti művészeti egyetem megpezsdült hangulatáról is hiteles képet kapunk. A diákok a fővárosban levő amerikai, franciaországi követségek könyvtáraiban megszerzett értesülések alapján betekintést nyerhettek a nyugaton létező legújabb művészeti áramlatokba. Ez egyre inkább felébresztette bennük az önkifejezés parancsoló igényét, és egyre érettebb alkotások láttak napvilágot. A politikai szorítás ellenére sikerült öntörvényű műveket létrehozniuk már diákkorukban. Ezért is volt szerencsés Bori választása, amikor Bukarestben felvételizett az egyetemre, ahol első próbálkozásra be is jutott, habár nem végzett művészeti középiskolát.
Rendhagyó ez a monográfia olyan tekintetben, hogy a szerző saját megállapításai, értékelései, leírásai mellett, a Bocz Borikához közelálló személyek, nővére, édesanyja, egyetemi évfolyamtársa, az egyetemi felvételire előkészítő tanárai, Borika maga és más személyek, hiteles, hangszalagra rögzített, írott vagy mondott szövegei is megjelennek. Az író gyakran idéz a Borikáról megjelent írásokból is. A kötetben sok a reprodukció, a művésznő munkáinak több mint kétharmada látható a monográfus részletes elemzéseinek kíséretében.
A Bocz Borbála életéhez kötődő és művészi arcéle kialakulását befolyásoló társadalmi, politikai, művészeti események részletes bemutatása teszi még komplexebbé ezt a kötetet, amely Bori emberi és művészi egyéniségének hiteles rajzát adja. Amint a szerző említi, én is úgy vallom, hogy Borika kiválasztott volt. Nem volt könnyű sorsa, de szép volt a harc, amit megvívott és ami Őt magasra emelte. A gondviselés bőkezűen osztogatta neki a tehetséget, de ettől nem vált önjelölt géniusszá. A nagy tehetsége mellett bőkezűen kapott szép emberi tulajdonságokat is: a szerénységet, a tehetsége iránti felelősséget és igényességet, a bátor szókimondást, azaz őszinteséget, ami az alkotásában is megnyilatkozott, nagy akaraterőt, munkabírást, a kiszorítottak iránti érzékenységet, meleg szívet és tiszta lelket. Korát meghazudtoló érettséggel élte meg mindennapjait, kíváncsian utazott, amerre tehette, és szivacsként szívta magába az alkotásához szükséges témákat. Az élete utolsó hat hónapjában kerültem közelebbi kapcsolatba vele. Azelőtt rövid idővel értesültem Borika nehéz egészségi problémájáról. Adva volt a lehetőség, hogy ebben az időben gyakran látogassam őt. Ezek a látogatások hosszas beszélgetésekké váltak mindkettőnk örömére. A gyilkos kór, amit távozása előtt 6 évvel diagnosztizáltak, 26 éves korában hozta tudomására, hogy fiatalon halálra van ítélve. Utolsó éveinek kínzó kezelései meghosszabították az életét, másrészt legyengítették és megkínozták testben, lélekben. Törékeny testében nagy szellemi erő lüktetett, és nagyon szeretett volna egy egyéni kiállítást rendezni, mielőtt végleg távozik. Képes volt minden megmaradt energiáját erre koncentrálni, és utolsó hónapjaiban is alkotó lázban égve, átadni kegyetlenül meggyötört lényét az alkotásnak. Ekkor születtek legszebb alkotásai. Pedig már a lét és nemlét küszöbén állt, a realitás és irrealitás mezsgyéjén létezett. Saját testének, fizikai valójának a kegyetlen pusztulását élte meg drámaian. Érezte, hogy az ezüstszál bármikor elszakadhat, ez annál inkább sarkallta művészi mondanivalója megfogalmazására.
A környezetében található, számára elérhető banális tárgyakból építette fel alkotásait, megszemélyesítve, jelentéshordozóvá téve azokat. A megörökített tárgyak magas szellemi szinten közvetítik alkotójuk parancsát. Életre kelve szimbólumok hordozóivá váltak.
Az utolsó periódusában született Fehér térben sorozata, a Fészek és a Lebegés sorozata azt is érzékelteti, hogy fizikailag még itt létezett, de szellemileg már lebegett, várva a végső beteljesedést. Műveiben a fehér dominál, mégis szellemi mondanivalójukban súlyos művek ezek. Az az érzésünk, hogy a fekete csak azért jelenik meg grafikáin, hogy a fehér még nagyobb ragyogással domináljon. A Fehér térben című sorozat hetedik, utolsó darabja, amelynek egy részlete a borítólapon van, csodálatosan, megrázóan érzékelteti Borika utolsó heteinek az életérzését.
Ez az alkotása az elmúlással kapcsolatos gondolatainak remekbe szabott megfogalmazása. Gazda József is azt írja róla, hogy ez egy monumentális mű. Egyetlen olyan műve, amelynek az alsó részét a művésznő megégette. Nővérének és édesanyjának mondta: ,,ezt meg kell égetni, ez egy mindent megtisztító tűz". Ez az égetett rész nem sima, hanem plasztikai szempontból ítélve egy gyönyörű, gazdag felület, amely párbeszédet folytat a felette megrajzolt többi kompozíciós elemmel. Az égetett felület fölött az elbomlott kacatokból és a vastag kötélből kialakított forma nem más, mint egy furcsa állati fej, ami Borikának az ördögi rosszat, áttételesen a betegségével járó szenvedéseket is jelentette. Ezt akarta elégetni, hogy megszabadulva ettől a rossztól, átlépjen a fehér térbe. A rossz kötelékéből felemelkedő lény egy már lebegő alak, aki a fehér térben kitárt karokkal elkezdi szárnyalását. Szerencsés választás volt, hogy ennek a műnek a részlete került a borítólapra. Népújság (Marosvásárhely)
Monográfia Bocz Borbála művészetéről
Január végén nagy érdeklődéssel kísért emlékkiállítás nyílt az Erdélyi Művészeti Központ sepsiszentgyörgyi galériáiban. A tárlat a fiatalon elhunyt Bocz Borbála (1955-1988) művészi hagyatékának reprezentatív alkotásait vitte közönség elé. A művésznő életművét Gazda József művészeti író átfogó monográfiában elemezte. A kötetet is a kiállítás közönsége ismerhette meg elsőként. Jakabos Olsefszky Imola brassói képzőművész mutatta be. Az ott elhangzott szöveg rövidített változata olvasható az alábbiakban.
Hogy írott tartalmában 28 évre visszatekintő dokumentáció teszi hitelessé a Bocz Borbála életútjáról, küzdelmeiről, művészi kiteljesedéséről szóló könyvet, Gazda József meleg hangú értékelő szavainak köszönhetjük, aki élete minden meghatározó eseményének hű tolmácsolója. Már Borbála életében felfedezte nem mindennapos tehetségét, írásokat közölt róla, nagy tisztelője volt nemcsak a kitűnő művésznek, hanem a rendkívüli emberi tulajdonságokkal megáldott lénynek is. Ami a könyv szellemi értékét nyomatékosan megnöveli, az Bocz Borbála szellemi hagyatéka javának a könyvben megtalálható reprodukciója, valamint a borítólapon és a fedőlapon szereplő kiváló műveinek részletei.
Ez a könyv egyben tehát album is, amely tartalmazza a grafikus rövid életútjának csodálatos művészi alkotásait, az egyetem első évében készített tanulmányaitól, szárnyprobálgatásaitól az utolsó alkotó periódusának érett, sokatmondó műveiig. Mert Bocz Borbála művészete nem egy könnyed, úgymond szórakoztató műfaj, szobánk falain tetszelgő művészet, az ő művészetének súlya van. Súlya, ami elsősorban a kemény és tragikusan rövidre szabott életének köszönhető. A Borbála név is súlyosan visszhangzik fülemben, de hogy Ő mindenkinek Bori vagy Borika volt, az a gyermekien tiszta és kedves, törékeny mivoltának köszönhető.
Gazda József Borika életútja és kiteljesedése kapcsán sok mindent elmond a szívet, lelket gúzsba kötő korról, amelybe az alkotó született, és amely rövidre szabott életútja korlátait még szűkebbre szabta. Borika családi kapcsolatai és a kor szárnyszegő bemutatása mellett hiteles képet kapunk a szocreál művészet elsorvasztó periódusa után gyorsan megéledő művészi pezsgésről, ami elsősorban Bukarestben volt érezhető, az itt megrendezett nyugati vagy nyugaton élő nagyok kiállításai kapcsán. A bukaresti művészeti egyetem megpezsdült hangulatáról is hiteles képet kapunk. A diákok a fővárosban levő amerikai, franciaországi követségek könyvtáraiban megszerzett értesülések alapján betekintést nyerhettek a nyugaton létező legújabb művészeti áramlatokba. Ez egyre inkább felébresztette bennük az önkifejezés parancsoló igényét, és egyre érettebb alkotások láttak napvilágot. A politikai szorítás ellenére sikerült öntörvényű műveket létrehozniuk már diákkorukban. Ezért is volt szerencsés Bori választása, amikor Bukarestben felvételizett az egyetemre, ahol első próbálkozásra be is jutott, habár nem végzett művészeti középiskolát.
Rendhagyó ez a monográfia olyan tekintetben, hogy a szerző saját megállapításai, értékelései, leírásai mellett, a Bocz Borikához közelálló személyek, nővére, édesanyja, egyetemi évfolyamtársa, az egyetemi felvételire előkészítő tanárai, Borika maga és más személyek, hiteles, hangszalagra rögzített, írott vagy mondott szövegei is megjelennek. Az író gyakran idéz a Borikáról megjelent írásokból is. A kötetben sok a reprodukció, a művésznő munkáinak több mint kétharmada látható a monográfus részletes elemzéseinek kíséretében.
A Bocz Borbála életéhez kötődő és művészi arcéle kialakulását befolyásoló társadalmi, politikai, művészeti események részletes bemutatása teszi még komplexebbé ezt a kötetet, amely Bori emberi és művészi egyéniségének hiteles rajzát adja. Amint a szerző említi, én is úgy vallom, hogy Borika kiválasztott volt. Nem volt könnyű sorsa, de szép volt a harc, amit megvívott és ami Őt magasra emelte. A gondviselés bőkezűen osztogatta neki a tehetséget, de ettől nem vált önjelölt géniusszá. A nagy tehetsége mellett bőkezűen kapott szép emberi tulajdonságokat is: a szerénységet, a tehetsége iránti felelősséget és igényességet, a bátor szókimondást, azaz őszinteséget, ami az alkotásában is megnyilatkozott, nagy akaraterőt, munkabírást, a kiszorítottak iránti érzékenységet, meleg szívet és tiszta lelket. Korát meghazudtoló érettséggel élte meg mindennapjait, kíváncsian utazott, amerre tehette, és szivacsként szívta magába az alkotásához szükséges témákat. Az élete utolsó hat hónapjában kerültem közelebbi kapcsolatba vele. Azelőtt rövid idővel értesültem Borika nehéz egészségi problémájáról. Adva volt a lehetőség, hogy ebben az időben gyakran látogassam őt. Ezek a látogatások hosszas beszélgetésekké váltak mindkettőnk örömére. A gyilkos kór, amit távozása előtt 6 évvel diagnosztizáltak, 26 éves korában hozta tudomására, hogy fiatalon halálra van ítélve. Utolsó éveinek kínzó kezelései meghosszabították az életét, másrészt legyengítették és megkínozták testben, lélekben. Törékeny testében nagy szellemi erő lüktetett, és nagyon szeretett volna egy egyéni kiállítást rendezni, mielőtt végleg távozik. Képes volt minden megmaradt energiáját erre koncentrálni, és utolsó hónapjaiban is alkotó lázban égve, átadni kegyetlenül meggyötört lényét az alkotásnak. Ekkor születtek legszebb alkotásai. Pedig már a lét és nemlét küszöbén állt, a realitás és irrealitás mezsgyéjén létezett. Saját testének, fizikai valójának a kegyetlen pusztulását élte meg drámaian. Érezte, hogy az ezüstszál bármikor elszakadhat, ez annál inkább sarkallta művészi mondanivalója megfogalmazására.
A környezetében található, számára elérhető banális tárgyakból építette fel alkotásait, megszemélyesítve, jelentéshordozóvá téve azokat. A megörökített tárgyak magas szellemi szinten közvetítik alkotójuk parancsát. Életre kelve szimbólumok hordozóivá váltak.
Az utolsó periódusában született Fehér térben sorozata, a Fészek és a Lebegés sorozata azt is érzékelteti, hogy fizikailag még itt létezett, de szellemileg már lebegett, várva a végső beteljesedést. Műveiben a fehér dominál, mégis szellemi mondanivalójukban súlyos művek ezek. Az az érzésünk, hogy a fekete csak azért jelenik meg grafikáin, hogy a fehér még nagyobb ragyogással domináljon. A Fehér térben című sorozat hetedik, utolsó darabja, amelynek egy részlete a borítólapon van, csodálatosan, megrázóan érzékelteti Borika utolsó heteinek az életérzését.
Ez az alkotása az elmúlással kapcsolatos gondolatainak remekbe szabott megfogalmazása. Gazda József is azt írja róla, hogy ez egy monumentális mű. Egyetlen olyan műve, amelynek az alsó részét a művésznő megégette. Nővérének és édesanyjának mondta: ,,ezt meg kell égetni, ez egy mindent megtisztító tűz". Ez az égetett rész nem sima, hanem plasztikai szempontból ítélve egy gyönyörű, gazdag felület, amely párbeszédet folytat a felette megrajzolt többi kompozíciós elemmel. Az égetett felület fölött az elbomlott kacatokból és a vastag kötélből kialakított forma nem más, mint egy furcsa állati fej, ami Borikának az ördögi rosszat, áttételesen a betegségével járó szenvedéseket is jelentette. Ezt akarta elégetni, hogy megszabadulva ettől a rossztól, átlépjen a fehér térbe. A rossz kötelékéből felemelkedő lény egy már lebegő alak, aki a fehér térben kitárt karokkal elkezdi szárnyalását. Szerencsés választás volt, hogy ennek a műnek a részlete került a borítólapra. Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 27.
Csutak Vilmos-díj tehetséggondozásért
A Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács harmadik alkalommal adta át a Csutak Vilmos-díjat, amellyel a tehetséggondozásban fáradhatatlan munkával, önzetlenül tevékenykedők társadalmi elismerését kívánja növelni. Az elismerést Csutak Vilmos szellemében teszi, akinek tehetséggondozói gyakorlatát tartja követendő példának. Nem csak azonosítja és követi a tehetséget, de számon kér és hasznosítja a közösség javára. Nemcsak a kiemelkedőkkel foglalkozik, hanem minden gyermekben keresi a tehetséget. Az idei díjazottak a június 18-án Sepsiszentgyörgyön tartott Székelyföldi Tehetségnapon vették át a kitüntetést.
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke lapunk megkeresésére elmondta, „Csutak Vilmos tehetséggondozói munkája, amelyből a mai napig élünk, táplálkozunk, időtálló és értékes a közösségre nézve. Háromszéknek, Székelyföldnek mindig voltak hozzá hasonló pedagógusai”. Idén Csutak Vilmos-életműdíjban részesült Gazda József nyugalmazott magyartanár, erdélyi művészeti író, szociográfus, tankönyvíró, valamint megosztott Csutak Vilmos-díjban Szakács Ágnes tanító és Kakasi Zsolt zenetanár.
Szakács Ágnes
A gyermekek Tancija, akit évek múltán is meglátogatnak és szeretettel gondolnak rá… nem az engedékenysége miatt. Igazságosságával, a felelősség kellő szigorával, jókedvűségével, bizalmával és szeretetével írja be magát a gyermekek szívébe, sok-sok generáción keresztül. Kis közösségeket kovácsol. Szinte észrevétlen és természetes egyszerűséggel fonja a láthatatlan kötelékeket a gyermekek között. Ennek alapját a közös kulturális és nemzeti értékek jelentik, tartását pedig a közös programokon keresztül szerzett élmények erősítik meg.
Igaz pedagógusi gyakorlat szerint tanít és nevel. A tanításban mindig szem előtt tartja a gyermeket, ezért a tanulás nemcsak az asztal mellett történik, hanem a valós világból merített élmények és tapasztalatok jelentik a muníciót az élet küzdelméhez, fejlesztenek ki bennük olyan készségeket, amelyek segítik a boldogulás útján.
Nevel hazaszeretetre, nemzeti értékek tiszteletére, egymás és más iránti tiszteletre, befogadásra, odafigyelésre, törődésre, felelősségre, becsületre.
A Tanci teljes értékű emberré nevel, olyan emberré, akinek tartása és hite van, aki bízik magában és közösségében, és tekintettel van másokra is.
Szentgyörgyiként, az erdélyi pedagógusképzés nagy múltú központjában, a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőben sajátította el a nevelés sok évszázados gyakorlatára alapozott ismeretanyagot, itt ivódott belé az ősök és a múlt tisztelete, itt kapott egy életre szóló feladatot: a nevelés és tanítás örömteli feladatát. Ezt gyakorolja immár harmincegyedik éve megszakítás nélkül a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Sokszínű egyénisége a művészet terén is megnyilvánul: a nemzetközi hírnévnek örvendő Vox Humana Kamarakórus tagja.
Igazi tehetséggondozó, ezt számtalan eset, történet igazolja. Ezek közül hadd ragadjak ki egyet, amely leginkább jellemzi pedagógusi mivoltát. Történt, hogy bukott gyermek került a Tanci osztályába. A kezdeti beilleszkedési nehézségek után a gyermekek befogadták maguk közé, Tanci nem kegyelmezett neki: ugyanúgy kellett tanulnia, mint a többinek, ugyanolyan figyelemben részesült, mint a többi, talán egy kicsit többet is kapott az elején, ugyanúgy kellett bekapcsolódnia közös tevékenységekbe, mint a többieknek. Megrovásban részesült az elhanyagolt feladatokért és dicséretben az apróbb eredményekért. Két év múltán a bukott gyermek dobogós helyezést ért el magyar nyelvi vetélkedőn szavalatból. A szeretet csodákra képes – tartja a mondás. A Tanci szeretete mérsékelte a gyermekben a szülői elhanyagoltság érzését, és pótolta azt, ami annyira hiányzott neki: a szeretetet. Köszönjük szépen, Tanci!
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke
Kakasi Zsolt
Kakasi Zsolt 1969. április 5-én született Dicsőszentmártonban. Az általános iskolát szülőfalujában, a 2-es Ipari Szaklíceumban végezte 1987-ben. Zenét a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult 1993 és 1997 között klasszikus gitár szakon, majd ezt követte a felsőfokú zenei képzés a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián 1998 és 2004 között. 2004. szeptember 1-jétől a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum címzetes gitártanára, I-es fokozatú pedagógus. Kakasi Zsolt olyan személyisége közösségünknek, aki bátran tanácsot ad és tanácsot kér kollégáitól, önzetlenül segít mindenkinek, figyelemmel kíséri nemcsak a saját növendékei fejlődését, hanem ismeri és követi iskolánk számos diákjának az életét. Lelkesedése a művészet és a művészeti oktatás előrevitelében példaértékű. Önzetlenül rendelkezésre áll bármilyen szakmai és baráti kihívás, segítségnyújtás elvégzésére, legyen szó akár kollégáról, akár diákról. Szakmai sikerét az általa tanított diákok számtalan országos és nemzetközi versenyről hozott díjai, gitárestjei, audíciói bizonyítják. Kakasi Zsolt nemcsak tanára, hanem mentora is diákjainak. Közösségépítő és közösségigénylő ember. Diákjai az erdélyi gitároktatás számos rangos elismerését vívták ki. Csak néhány kiváló diák nevét említem: Damian Rusu, Gerard Epure, Illyés Cecília, Bakcsi Melinda, Filip Zsombor vagy akár az Arpeggio Gitárzenekar.
Szakmai teendői mellett iskolán kívüli tevékenységei is kiemelkedőek, hiszen társszervezője, illetve főszervezője a marosvásárhelyi Harmonia Cordisz és a Terra Siculorum Nemzetközi Gitárfesztiválnak (2004–2016), valamint tagja a dicsőszentmártoni Kisküküllő Alapítvány kuratóriumának. Több éven keresztül énekelt Erdély egyik legkitűnőbb, számos nemzetközi díjat elért kamarakórusában, a sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórusban, amely minőségileg magas szintre kívánja emelni és népszerűsíteni az erdélyi kórusirodalmat. Ezt számos európai turné és nemzetközi díj megszerzésével támasztották alá. A gitároktatást nemcsak az iskola diákjai számára teszi lehetővé és elérhetővé, hanem több olyan magánnövendékkel is foglalkozik, akiknek nincs lehetőségük, vagy alkalmuk a művészeti szakoktatásban részt venni. Itt kiemelnék egy vargyasi nemlátó fiatalembert, akivel a gitártanulás érdekében egy sajátos pedagógiai módszert is alkalmaz, rengeteg lelki töltettel és teljes önfeláldozással.
Összegzésként: Kakasi Zsolt munkája, akár szakmai, akár emberi mértékkel kívánjuk mérni, kiemelkedő. A művészeti tehetséggondozásban elért eredményei és sajátos módszere példaértékű nemcsak diákjai, hanem kollégái számára egyaránt. Bátran állíthatom, hogy Kakasi Zsolt tanárkollégánk jeles képviselője az erdélyi művészeti oktatás és tehetséggondozás eszméjének.
Lőfi Gellért Attila igazgató, Plugor Sándor Művészeti Líceum
Gazda József
Gazda József 1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet. Írói munkásságát már egyetemista korában művészeti kritikákkal, művészettörténeti tanulmányokkal kezdi. Első könyvei művészeti monográfiák (Gyárfás Jenő, Nagy Imre, Nagy Albert, Gazdáné Olosz Ella), majd megjelennek a művészeti útirajzok (Tegnapi kövek, mai utak. Kelet kapui). A szociográfiák talán a legterjedelmesebb művei közé tartoznak (Így tudom, így mondom, Megváltó karácsony, Mindennek mestere, Hát én hogyne siratnám, Jaj, mik történtek, jaj mik is történtek, Az Istennel még magyarul beszélgetünk, A tűz októbere, A harmadik ág). Legújabb kötetei a Bocz Borbáláról és Boros Lajosról írt művészeti monográfiák. Tanári pályafutása alatt legfontosabb feladatának tartotta a magyar ifjúság nemzeti identitástudatának erősítését, a magyarság sorsa iránti felelősségtudat felébresztését, a közösségért való cselekvésre buzdítást. Ennek szellemében tanította a magyar nyelvet és irodalmat, valamint nevelte a rá bízott ifjakat 1958-tól Székelykocsárdon, Nagyenyeden, majd 1964-től nyugdíjba vonulásáig Kovásznán. Ez utóbbi helyen, idekerülésének első évétől kezdődően aktív tagjává vált a közösségnek: „A munka, a feladat adva volt, s a munka, a feladat – mint mindig – találta meg, kellett, hogy megtalálja az emberét. Nem az ember választotta hát a munkát…” – emlékezik vissza erre az időszakra Gazda tanár úr. Kulcsszerepet vállalt a diákszínjátszás mozgalmának szervezésében. „Az a generáció 1972-ben első ízben írta plakátjára: KOVÁSZNAI DIÁKSZÍNPAD, s ebben a minőségében elindult Erdélyország földjén turnézni, előadásokat tartani, vinni a szót, az anyanyelv szavát el a közeli vagy messzi tájakra, kultúrát vinni, érzést vinni, üzenetet vinni, reménységet adni, az együvé tartozás tudatát adni a messzi nemzettársainknak, Csík, Udvarhely és Gyergyó környékére, Maros megyébe, az ottani szórványokba, aztán tovább, tovább, Kalotaszegre, Szilágyságba, Arad- és Temes megyébe, annak a kezdő, alapító generációnak még a gyermekei is túl vannak már a diákkorukon, esetleg – az is megtörténhet – épp az unokáik ízlelgetik a szót, a kultúra szavát, a művészet szavát.” A diákszínjátszástól a felnőtt színjátszásig 20 év telt el. Mert Gazda József jelenleg is dolgozik a kovásznai Pokolsár Társulat színjátszóival. Művészi, emberi hitvallását talán a következő szavak fejezhetik ki leginkább: „Szivárvány havasán / Felnőtt liliomszál / Nem szereti helyét / S el akar bujdosni / El akar bujdosni” – „De el tudunk-e bujdosni? Van-e mód arra: megszökni a sosunk elől? Kilépni belőle? Tamási csupa szépség, csupa költészet műve azt súgja, mondja, majd ordítja, kiáltja: Nincs! Nincs! Hogy nem menekülhetsz! Nem menekülhet senki! Sorsunkat, melybe beleszülettünk, vállalnunk kell. Harcolhatunk, küzdhetünk, sőt, küzdenünk kell a jobbért, de azon belül: a lelkedet nem cserélheted ki! Mert csak így lehetsz hűséges magadhoz s az egyenes úthoz.” 2016 áprilisában a tanár úr betöltötte 80. életévét. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, elmondhatjuk, hogy élete áldozatokkal teli szolgálat volt. Akkor is népét szolgálta, amikor tankönyvet írt a romániai magyar diákok számára, amikor lejegyezte és könyvek formájában közkinccsé tette az itthon és szerte a nagyvilágban élő magyaroktól gyűjtött több ezer órányi hanganyagot, és akkor is, amikor 1990 óta segítőivel, munkatársaival együtt évről évre megteremtette a feltételeit annak, hogy Kovásznán a nagy tudós, a példakép, Kőrösi Csoma Sándor emlékét felidézzük, ápoljuk, őrizzük a Csoma-napok évenkénti megszervezése által.
Mindezekért hálás köszönetünket fejezzük ki, és Isten áldását kérjük további életére és munkásságára.
Molnár János tanár, Kőrösi Csoma Sándor Líceum, Kovászna
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács harmadik alkalommal adta át a Csutak Vilmos-díjat, amellyel a tehetséggondozásban fáradhatatlan munkával, önzetlenül tevékenykedők társadalmi elismerését kívánja növelni. Az elismerést Csutak Vilmos szellemében teszi, akinek tehetséggondozói gyakorlatát tartja követendő példának. Nem csak azonosítja és követi a tehetséget, de számon kér és hasznosítja a közösség javára. Nemcsak a kiemelkedőkkel foglalkozik, hanem minden gyermekben keresi a tehetséget. Az idei díjazottak a június 18-án Sepsiszentgyörgyön tartott Székelyföldi Tehetségnapon vették át a kitüntetést.
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke lapunk megkeresésére elmondta, „Csutak Vilmos tehetséggondozói munkája, amelyből a mai napig élünk, táplálkozunk, időtálló és értékes a közösségre nézve. Háromszéknek, Székelyföldnek mindig voltak hozzá hasonló pedagógusai”. Idén Csutak Vilmos-életműdíjban részesült Gazda József nyugalmazott magyartanár, erdélyi művészeti író, szociográfus, tankönyvíró, valamint megosztott Csutak Vilmos-díjban Szakács Ágnes tanító és Kakasi Zsolt zenetanár.
Szakács Ágnes
A gyermekek Tancija, akit évek múltán is meglátogatnak és szeretettel gondolnak rá… nem az engedékenysége miatt. Igazságosságával, a felelősség kellő szigorával, jókedvűségével, bizalmával és szeretetével írja be magát a gyermekek szívébe, sok-sok generáción keresztül. Kis közösségeket kovácsol. Szinte észrevétlen és természetes egyszerűséggel fonja a láthatatlan kötelékeket a gyermekek között. Ennek alapját a közös kulturális és nemzeti értékek jelentik, tartását pedig a közös programokon keresztül szerzett élmények erősítik meg.
Igaz pedagógusi gyakorlat szerint tanít és nevel. A tanításban mindig szem előtt tartja a gyermeket, ezért a tanulás nemcsak az asztal mellett történik, hanem a valós világból merített élmények és tapasztalatok jelentik a muníciót az élet küzdelméhez, fejlesztenek ki bennük olyan készségeket, amelyek segítik a boldogulás útján.
Nevel hazaszeretetre, nemzeti értékek tiszteletére, egymás és más iránti tiszteletre, befogadásra, odafigyelésre, törődésre, felelősségre, becsületre.
A Tanci teljes értékű emberré nevel, olyan emberré, akinek tartása és hite van, aki bízik magában és közösségében, és tekintettel van másokra is.
Szentgyörgyiként, az erdélyi pedagógusképzés nagy múltú központjában, a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőben sajátította el a nevelés sok évszázados gyakorlatára alapozott ismeretanyagot, itt ivódott belé az ősök és a múlt tisztelete, itt kapott egy életre szóló feladatot: a nevelés és tanítás örömteli feladatát. Ezt gyakorolja immár harmincegyedik éve megszakítás nélkül a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Sokszínű egyénisége a művészet terén is megnyilvánul: a nemzetközi hírnévnek örvendő Vox Humana Kamarakórus tagja.
Igazi tehetséggondozó, ezt számtalan eset, történet igazolja. Ezek közül hadd ragadjak ki egyet, amely leginkább jellemzi pedagógusi mivoltát. Történt, hogy bukott gyermek került a Tanci osztályába. A kezdeti beilleszkedési nehézségek után a gyermekek befogadták maguk közé, Tanci nem kegyelmezett neki: ugyanúgy kellett tanulnia, mint a többinek, ugyanolyan figyelemben részesült, mint a többi, talán egy kicsit többet is kapott az elején, ugyanúgy kellett bekapcsolódnia közös tevékenységekbe, mint a többieknek. Megrovásban részesült az elhanyagolt feladatokért és dicséretben az apróbb eredményekért. Két év múltán a bukott gyermek dobogós helyezést ért el magyar nyelvi vetélkedőn szavalatból. A szeretet csodákra képes – tartja a mondás. A Tanci szeretete mérsékelte a gyermekben a szülői elhanyagoltság érzését, és pótolta azt, ami annyira hiányzott neki: a szeretetet. Köszönjük szépen, Tanci!
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke
Kakasi Zsolt
Kakasi Zsolt 1969. április 5-én született Dicsőszentmártonban. Az általános iskolát szülőfalujában, a 2-es Ipari Szaklíceumban végezte 1987-ben. Zenét a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult 1993 és 1997 között klasszikus gitár szakon, majd ezt követte a felsőfokú zenei képzés a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián 1998 és 2004 között. 2004. szeptember 1-jétől a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum címzetes gitártanára, I-es fokozatú pedagógus. Kakasi Zsolt olyan személyisége közösségünknek, aki bátran tanácsot ad és tanácsot kér kollégáitól, önzetlenül segít mindenkinek, figyelemmel kíséri nemcsak a saját növendékei fejlődését, hanem ismeri és követi iskolánk számos diákjának az életét. Lelkesedése a művészet és a művészeti oktatás előrevitelében példaértékű. Önzetlenül rendelkezésre áll bármilyen szakmai és baráti kihívás, segítségnyújtás elvégzésére, legyen szó akár kollégáról, akár diákról. Szakmai sikerét az általa tanított diákok számtalan országos és nemzetközi versenyről hozott díjai, gitárestjei, audíciói bizonyítják. Kakasi Zsolt nemcsak tanára, hanem mentora is diákjainak. Közösségépítő és közösségigénylő ember. Diákjai az erdélyi gitároktatás számos rangos elismerését vívták ki. Csak néhány kiváló diák nevét említem: Damian Rusu, Gerard Epure, Illyés Cecília, Bakcsi Melinda, Filip Zsombor vagy akár az Arpeggio Gitárzenekar.
Szakmai teendői mellett iskolán kívüli tevékenységei is kiemelkedőek, hiszen társszervezője, illetve főszervezője a marosvásárhelyi Harmonia Cordisz és a Terra Siculorum Nemzetközi Gitárfesztiválnak (2004–2016), valamint tagja a dicsőszentmártoni Kisküküllő Alapítvány kuratóriumának. Több éven keresztül énekelt Erdély egyik legkitűnőbb, számos nemzetközi díjat elért kamarakórusában, a sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórusban, amely minőségileg magas szintre kívánja emelni és népszerűsíteni az erdélyi kórusirodalmat. Ezt számos európai turné és nemzetközi díj megszerzésével támasztották alá. A gitároktatást nemcsak az iskola diákjai számára teszi lehetővé és elérhetővé, hanem több olyan magánnövendékkel is foglalkozik, akiknek nincs lehetőségük, vagy alkalmuk a művészeti szakoktatásban részt venni. Itt kiemelnék egy vargyasi nemlátó fiatalembert, akivel a gitártanulás érdekében egy sajátos pedagógiai módszert is alkalmaz, rengeteg lelki töltettel és teljes önfeláldozással.
Összegzésként: Kakasi Zsolt munkája, akár szakmai, akár emberi mértékkel kívánjuk mérni, kiemelkedő. A művészeti tehetséggondozásban elért eredményei és sajátos módszere példaértékű nemcsak diákjai, hanem kollégái számára egyaránt. Bátran állíthatom, hogy Kakasi Zsolt tanárkollégánk jeles képviselője az erdélyi művészeti oktatás és tehetséggondozás eszméjének.
Lőfi Gellért Attila igazgató, Plugor Sándor Művészeti Líceum
Gazda József
Gazda József 1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet. Írói munkásságát már egyetemista korában művészeti kritikákkal, művészettörténeti tanulmányokkal kezdi. Első könyvei művészeti monográfiák (Gyárfás Jenő, Nagy Imre, Nagy Albert, Gazdáné Olosz Ella), majd megjelennek a művészeti útirajzok (Tegnapi kövek, mai utak. Kelet kapui). A szociográfiák talán a legterjedelmesebb művei közé tartoznak (Így tudom, így mondom, Megváltó karácsony, Mindennek mestere, Hát én hogyne siratnám, Jaj, mik történtek, jaj mik is történtek, Az Istennel még magyarul beszélgetünk, A tűz októbere, A harmadik ág). Legújabb kötetei a Bocz Borbáláról és Boros Lajosról írt művészeti monográfiák. Tanári pályafutása alatt legfontosabb feladatának tartotta a magyar ifjúság nemzeti identitástudatának erősítését, a magyarság sorsa iránti felelősségtudat felébresztését, a közösségért való cselekvésre buzdítást. Ennek szellemében tanította a magyar nyelvet és irodalmat, valamint nevelte a rá bízott ifjakat 1958-tól Székelykocsárdon, Nagyenyeden, majd 1964-től nyugdíjba vonulásáig Kovásznán. Ez utóbbi helyen, idekerülésének első évétől kezdődően aktív tagjává vált a közösségnek: „A munka, a feladat adva volt, s a munka, a feladat – mint mindig – találta meg, kellett, hogy megtalálja az emberét. Nem az ember választotta hát a munkát…” – emlékezik vissza erre az időszakra Gazda tanár úr. Kulcsszerepet vállalt a diákszínjátszás mozgalmának szervezésében. „Az a generáció 1972-ben első ízben írta plakátjára: KOVÁSZNAI DIÁKSZÍNPAD, s ebben a minőségében elindult Erdélyország földjén turnézni, előadásokat tartani, vinni a szót, az anyanyelv szavát el a közeli vagy messzi tájakra, kultúrát vinni, érzést vinni, üzenetet vinni, reménységet adni, az együvé tartozás tudatát adni a messzi nemzettársainknak, Csík, Udvarhely és Gyergyó környékére, Maros megyébe, az ottani szórványokba, aztán tovább, tovább, Kalotaszegre, Szilágyságba, Arad- és Temes megyébe, annak a kezdő, alapító generációnak még a gyermekei is túl vannak már a diákkorukon, esetleg – az is megtörténhet – épp az unokáik ízlelgetik a szót, a kultúra szavát, a művészet szavát.” A diákszínjátszástól a felnőtt színjátszásig 20 év telt el. Mert Gazda József jelenleg is dolgozik a kovásznai Pokolsár Társulat színjátszóival. Művészi, emberi hitvallását talán a következő szavak fejezhetik ki leginkább: „Szivárvány havasán / Felnőtt liliomszál / Nem szereti helyét / S el akar bujdosni / El akar bujdosni” – „De el tudunk-e bujdosni? Van-e mód arra: megszökni a sosunk elől? Kilépni belőle? Tamási csupa szépség, csupa költészet műve azt súgja, mondja, majd ordítja, kiáltja: Nincs! Nincs! Hogy nem menekülhetsz! Nem menekülhet senki! Sorsunkat, melybe beleszülettünk, vállalnunk kell. Harcolhatunk, küzdhetünk, sőt, küzdenünk kell a jobbért, de azon belül: a lelkedet nem cserélheted ki! Mert csak így lehetsz hűséges magadhoz s az egyenes úthoz.” 2016 áprilisában a tanár úr betöltötte 80. életévét. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, elmondhatjuk, hogy élete áldozatokkal teli szolgálat volt. Akkor is népét szolgálta, amikor tankönyvet írt a romániai magyar diákok számára, amikor lejegyezte és könyvek formájában közkinccsé tette az itthon és szerte a nagyvilágban élő magyaroktól gyűjtött több ezer órányi hanganyagot, és akkor is, amikor 1990 óta segítőivel, munkatársaival együtt évről évre megteremtette a feltételeit annak, hogy Kovásznán a nagy tudós, a példakép, Kőrösi Csoma Sándor emlékét felidézzük, ápoljuk, őrizzük a Csoma-napok évenkénti megszervezése által.
Mindezekért hálás köszönetünket fejezzük ki, és Isten áldását kérjük további életére és munkásságára.
Molnár János tanár, Kőrösi Csoma Sándor Líceum, Kovászna
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 19.
Bocz Borbála rajzai Marosvásárhelyen
Egy mindössze tízegynéhány esztendőt átölelő életmű reprezentatív alkotásait mutatja be a marosvásárhelyi Bernády Házban jövő csütörtökön, augusztus 24-én 18 órakor nyíló kiállítás. A kulturális központ nyári szünet utáni első tárlatán egy nagy ígéret, az éle-tének 33. évében elhunyt sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála grafikáival találkozhat a vásárhelyi közönség. A művésznő, aki hosszas, súlyos betegsége ellenére nagy odaadással és példás művészi igényességgel igyekezett kiteljesíteni tehetségét, pár nappal első és egyben utolsó egyéni kiállítása előtt, 1988-ban fejezte be földi pályafutását. Brassói tárlatának anyagát rövid ideig szülővárosában, Sepsiszentgyörgyön is bemutatták, majd a következő évben Kolozsváron és Marosvásárhelyen is láthatták az érdeklődők. Aztán már csak kevesen találkozhattak rendkívüli tudásra és érzékenységre valló rajzaival. Tavaly a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) rendezett nagy sikerű emlékkiállítást Bocz Borbála hagyatékából. Az értékes grafikai gyűjtemény válogatott lapjaival ismerkedhetnek meg a vásárhelyi érdeklődők a Bernády Házban. A megnyitón Nagy Miklós Kund művészeti író ajánlja a nézők figyelmébe a tragikus sorsú alkotó munkásságát és lélekteli fekete-fehér műveit. Népújság (Marosvásárhely)
Egy mindössze tízegynéhány esztendőt átölelő életmű reprezentatív alkotásait mutatja be a marosvásárhelyi Bernády Házban jövő csütörtökön, augusztus 24-én 18 órakor nyíló kiállítás. A kulturális központ nyári szünet utáni első tárlatán egy nagy ígéret, az éle-tének 33. évében elhunyt sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála grafikáival találkozhat a vásárhelyi közönség. A művésznő, aki hosszas, súlyos betegsége ellenére nagy odaadással és példás művészi igényességgel igyekezett kiteljesíteni tehetségét, pár nappal első és egyben utolsó egyéni kiállítása előtt, 1988-ban fejezte be földi pályafutását. Brassói tárlatának anyagát rövid ideig szülővárosában, Sepsiszentgyörgyön is bemutatták, majd a következő évben Kolozsváron és Marosvásárhelyen is láthatták az érdeklődők. Aztán már csak kevesen találkozhattak rendkívüli tudásra és érzékenységre valló rajzaival. Tavaly a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) rendezett nagy sikerű emlékkiállítást Bocz Borbála hagyatékából. Az értékes grafikai gyűjtemény válogatott lapjaival ismerkedhetnek meg a vásárhelyi érdeklődők a Bernády Házban. A megnyitón Nagy Miklós Kund művészeti író ajánlja a nézők figyelmébe a tragikus sorsú alkotó munkásságát és lélekteli fekete-fehér műveit. Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 26.
Kiállításforgatag
Tényleg találó a megnevezés, amellyel a szervezők a hét vásárhelyi tárlatkínálatát illették. Minden korosztály, minden műfaj és stílustörekvés lehetőséget kapott a bemutatkozásra, sokan ki is használták a rendezvénysorozat nyújtotta alkalmakat. A keddi nap különösen gazdagnak bizonyult ebben a vonatkozásban is. A Kereszteződések címmel rendezett kiállítás a Kultúrpalota Art Nouveau galériájában olyan új színt hozott be a város képzőművészeti életébe, amely remélhetőleg évente ismétlődve és egyre erőteljesebbé válva, fontos országos megnyilvánulássá növi ki magát. A Maros Megyei Múzeum kezdeményezte a projektet a fiatal alkotók ösztönzésére abban a reményben, hogy a tárlat a „Marosvásárhely interkulturális közegében fellelhető stílusbeli és a kulturális érintkezési pontokat helyezi előtérbe”. A 40 év alatti festők, grafikusok, szobrászok, vizuális művészek éltek a lehetőséggel – más központokban élők is, nem csak a helybeliek, a magyarokkal együtt románok is –, és számosan beneveztek a pályázatra. A tekintélyes szakzsűrinek nem volt könnyű dolga kiválasztani a legjobb munkákat, eldönteni, kik érdemesek leginkább a díjakra. Végül 20 alkotó 36 műve került közönség elé. Tele volt érdeklődőkkel a kiállítóterem, senki se fukarkodott az elismerő szavakkal. A Multinvest felkínálta I. díjat Kuti Botond szovátai festőművész, a két II. díjat a marosvásárhelyi Andreea Şerban-Chira és a Kolozsváron élő, vásárhelyi születésű Szabó András vehette át. Az eseményről és távlatairól majd még részletesebben szólunk a közeljövőben.
A galéria emeleti falain Gergely Erika festményeit láthatták a tárlatlátogatók. A vásárhelyi művésznőt pályája első felében Szatmárnémetihez kötötte rajztanári munkája, elsősorban az ottaniak ismerhették meg alkotótevékenységét. 1990-től él, dolgozik újra itthon, állítja ki képeit csoportos kiállításokon, mutatkozik be alkotótábori közös jelentkezéseken. Idén kerek évfordulót ünnepelhetett, ezért is készült egyéni tárlatra. De egyébként is eljött az ideje az első nagyobb vásárhelyi megméretkezésnek, hiszen szép anyaga gyűlt fel, van mit felmutatnia. A szokásosnál szigorúbban kellett válogatnia, ugyanis a galéria alsó szintjét átengedte a fiataloknak, de ennek is jelzésértéke van, gesztusa jól érzékelteti a művészet iránti alázatát. A szűkebb számbeli ölelés ellenére meggyőző az, amivel a kiállításon találkozunk, ebből is kitűnik tehetsége, sajátos látásmódja, megmutatkoznak festői erényei. Akrillal dolgozik, ciklusai jól tükrözik, mi köti le az érdeklődését, merre talál ihletet, hol gyűjti be az alkotásra ösztönző élményeket. Több úton jár, egyiken és másikon is szívesen követhetik nézői. Vannak, akiket dekoratív, formabontó, dinamikus sorozata, az Örvény, forgatag, vortex-jelenség színgazdag visszatükrözése ragad meg, mások velencei emlékképeit dicsérik, többen a csodafák előtt időznek, ismét mások a lazább kompozíciók mellett döntenek.
A szomszédban, a K’Arte kisgalériában is nyílt egy kiállítás. Molnár Krisztina Szinesztézia címmel egy frissen megjelent album, egy gyermekkönyv képeit tette közszemlére. Üdítő a képi gyermekvilág, persze a felnőttek olyasmiket is belelátnak, amiket remélhetőleg a kiadvány közönsége a saját bőrén már nem tapasztalhat meg. Ezt azért is mondhatjuk, mert a Vásárhelyi Forgatag programfüzete szerint a tárlat jellemzője: „Színek mentén a 80-as évek Romániájáról és a kommunizmus éveiben megélt gyerekkorról”.
Szerda délután már a vár fogadta a művészetkedvelőket. A Vargák bástyájában a Maros-Mezőségi Művésztelep alkotásaiból állítottak ki válogatott anyagot. Főként azok a művészek voltak jelen a tárlatnyitón, akik jelenleg a mezőmadarasi táborban dolgoznak, de olyan művek is láthatók a falakon, amelyek az előző nyarakon a mezőbándi, mezőbergenyei táborban készültek.
Csütörtökön egy közel három évtizede lezárult életmű értékes darabjaiból nyílt kiállítás a Bernády Házban. A sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála 33 évet élt csupán, de amint a tárlat is jól tükrözi, fiatalon is kivételes, maradandó értéket tudott teremteni. Ennek fényében is figyelemre méltó az ifjak seregszemléje a Kultúrpalotában.
N.M.K. / Népújság (Marosvásárhely)
Tényleg találó a megnevezés, amellyel a szervezők a hét vásárhelyi tárlatkínálatát illették. Minden korosztály, minden műfaj és stílustörekvés lehetőséget kapott a bemutatkozásra, sokan ki is használták a rendezvénysorozat nyújtotta alkalmakat. A keddi nap különösen gazdagnak bizonyult ebben a vonatkozásban is. A Kereszteződések címmel rendezett kiállítás a Kultúrpalota Art Nouveau galériájában olyan új színt hozott be a város képzőművészeti életébe, amely remélhetőleg évente ismétlődve és egyre erőteljesebbé válva, fontos országos megnyilvánulássá növi ki magát. A Maros Megyei Múzeum kezdeményezte a projektet a fiatal alkotók ösztönzésére abban a reményben, hogy a tárlat a „Marosvásárhely interkulturális közegében fellelhető stílusbeli és a kulturális érintkezési pontokat helyezi előtérbe”. A 40 év alatti festők, grafikusok, szobrászok, vizuális művészek éltek a lehetőséggel – más központokban élők is, nem csak a helybeliek, a magyarokkal együtt románok is –, és számosan beneveztek a pályázatra. A tekintélyes szakzsűrinek nem volt könnyű dolga kiválasztani a legjobb munkákat, eldönteni, kik érdemesek leginkább a díjakra. Végül 20 alkotó 36 műve került közönség elé. Tele volt érdeklődőkkel a kiállítóterem, senki se fukarkodott az elismerő szavakkal. A Multinvest felkínálta I. díjat Kuti Botond szovátai festőművész, a két II. díjat a marosvásárhelyi Andreea Şerban-Chira és a Kolozsváron élő, vásárhelyi születésű Szabó András vehette át. Az eseményről és távlatairól majd még részletesebben szólunk a közeljövőben.
A galéria emeleti falain Gergely Erika festményeit láthatták a tárlatlátogatók. A vásárhelyi művésznőt pályája első felében Szatmárnémetihez kötötte rajztanári munkája, elsősorban az ottaniak ismerhették meg alkotótevékenységét. 1990-től él, dolgozik újra itthon, állítja ki képeit csoportos kiállításokon, mutatkozik be alkotótábori közös jelentkezéseken. Idén kerek évfordulót ünnepelhetett, ezért is készült egyéni tárlatra. De egyébként is eljött az ideje az első nagyobb vásárhelyi megméretkezésnek, hiszen szép anyaga gyűlt fel, van mit felmutatnia. A szokásosnál szigorúbban kellett válogatnia, ugyanis a galéria alsó szintjét átengedte a fiataloknak, de ennek is jelzésértéke van, gesztusa jól érzékelteti a művészet iránti alázatát. A szűkebb számbeli ölelés ellenére meggyőző az, amivel a kiállításon találkozunk, ebből is kitűnik tehetsége, sajátos látásmódja, megmutatkoznak festői erényei. Akrillal dolgozik, ciklusai jól tükrözik, mi köti le az érdeklődését, merre talál ihletet, hol gyűjti be az alkotásra ösztönző élményeket. Több úton jár, egyiken és másikon is szívesen követhetik nézői. Vannak, akiket dekoratív, formabontó, dinamikus sorozata, az Örvény, forgatag, vortex-jelenség színgazdag visszatükrözése ragad meg, mások velencei emlékképeit dicsérik, többen a csodafák előtt időznek, ismét mások a lazább kompozíciók mellett döntenek.
A szomszédban, a K’Arte kisgalériában is nyílt egy kiállítás. Molnár Krisztina Szinesztézia címmel egy frissen megjelent album, egy gyermekkönyv képeit tette közszemlére. Üdítő a képi gyermekvilág, persze a felnőttek olyasmiket is belelátnak, amiket remélhetőleg a kiadvány közönsége a saját bőrén már nem tapasztalhat meg. Ezt azért is mondhatjuk, mert a Vásárhelyi Forgatag programfüzete szerint a tárlat jellemzője: „Színek mentén a 80-as évek Romániájáról és a kommunizmus éveiben megélt gyerekkorról”.
Szerda délután már a vár fogadta a művészetkedvelőket. A Vargák bástyájában a Maros-Mezőségi Művésztelep alkotásaiból állítottak ki válogatott anyagot. Főként azok a művészek voltak jelen a tárlatnyitón, akik jelenleg a mezőmadarasi táborban dolgoznak, de olyan művek is láthatók a falakon, amelyek az előző nyarakon a mezőbándi, mezőbergenyei táborban készültek.
Csütörtökön egy közel három évtizede lezárult életmű értékes darabjaiból nyílt kiállítás a Bernády Házban. A sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála 33 évet élt csupán, de amint a tárlat is jól tükrözi, fiatalon is kivételes, maradandó értéket tudott teremteni. Ennek fényében is figyelemre méltó az ifjak seregszemléje a Kultúrpalotában.
N.M.K. / Népújság (Marosvásárhely)